Kiss Farkas Gábor

A reneszánsz humanizmus

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 58-60.

A 14. század közepén Itáliában új műveltségi ideálok alakultak ki, amelyeket legnagyobb eréllyel és hatékonysággal Francesco Petrarca képviselt először. Ez az új kulturális világkép elutasította a skolasztikus teológiai, jogi és orvostudományi szaktudást és annak a 12–14. században, az egyetemi közegben kialakult szakszókincsét. Ehelyett egy idealizált, gazdag múlt enciklopédikus tudását és nyelvállapotát állították példaként a kortársak elé: az ókori Róma, majd később a klasszikus görög-római antikvitás egésze lett a követendő minta irodalom, tudomány, erkölcs, nyelv szempontjából. Az ókor vége óta eltelt évszázadokat Petrarca elutasította („a sötét középkor”), mert csak elhomályosították az ókori tudás fényét, a nyelv használatát pedig visszatérítette a skolasztika dialektikus szóalkotásaitól a nyelvi szokás felé (consuetudo): nincs olyan tudás, amelyet ne lehetne elmondani a rómaiak tiszta, hétköznapi szavaival, minden más egyéni nyelvi alkotás, amely nem a szokáson alapul, csak üres szemfényvesztés, tudálékoskodás. A nyelv és a tudás kölcsönösen feltételezik egymást: a tudást csak az ókori consuetudo, a nyelvszokás, a klasszikus latin nyelvén lehet leírni, a tudás feltétele tehát e tökéletes nyelvállapot ismerete, viszont ennek megszerzéséhez a legtökéletesebb módszer az ókori klasszikusok olvasása, magyarázata, így a nyelv csak e tudásban létezhet. Ez az összefüggés vezet az ókori irodalom újjászületéséhez (renascentes litterae, ahogy Petrarca hívja, amiből reneszánsz szavunk is származik) és egy oktatási módszertan kialakulásához, amely nem a kérdés és felelet dialektikus analízisén, hanem elsősorban ókori szövegolvasáson és szövegmagyarázaton alapul (studia humanitatis). A latin nyelvnek ez a normateremtő szabályozása minta lesz a népnyelvek számára a 16–17. században, a tudás megteremtése és megfogalmazása egy nyelven az adott nyelv legitimizálását jelenti (a 16. században a francia, angol, a 17. században a német és részben – pl. Apáczai Csere Jánosnál, Komáromi Csipkés Györgynél vagy Medgyesi Pálnál – a magyar nyelvben figyelhető meg ez a jelenség).

A humanizmus magyarországi megjelenését nem lehet függetleníteni a 15. század első felének európai politikai eseményeitől. Két meghatározó folyamat tette szükségessé, hogy az európai államok szoros diplomáciai kapcsolatokat építsenek ki és tartsanak fenn egymással. Egyrészt a katolikus egyházszakadást felszámoló konstanzi zsinat (1414–1418) adott alkalmat arra, hogy a kontinens országainak küldöttei a hosszas tanácskozások alatt közelről találkozzanak azokkal a nyelvi, stílusbeli változásokkal és a kulturális ideálok alapvető módosulásaival, amelyeket a kor Európájának legfejlettebb térsége, Itália produkált a megelőző fél évszázadban. A konstanzi zsinatot követő egyházegyesítési törekvések (a baseli zsinat – 1431, később a keleti egyházzal szembeni skizma felszámolására kísérletet tevő ferrarai–firenzei zsinat – 1438–39, illetve az eretnek huszitizmussal szemben folytatott állandó teológiai és diplomáciai csatározás) újabb lehetőséget teremtettek, hogy a szellemi kapcsolatok ne csak a középkorban jellemző rendi és egyetemi közegben, a skolasztikus kultúrában jöhessenek létre. Másrészről az első rigómezei csata (1389) és a nikápolyi ütközet (1396) után a török terjeszkedés már közvetlenül a nyugati kereszténységet fenyegette, és a közös ellenállás megszervezése érintkezési pontot nyújtott az oszmán előretörés által közvetlenül sújtott területek (elsősorban Itália – Velence és a pápaság, Magyarország, a Német-római Birodalom, Lengyelország) írástudói számára. A közös fenyegetés – visszanyúlva a középkori keresztes hadjáratok ideológiájához – teremtette meg a nem földrészként, hanem politikai és kulturális egységként tekintett Európa gondolatát is a kor egyik legfontosabb diplomatája, Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) írásaiban. Ebben a közegben alakul ki a 16–17. századi magyarországi kultúra számára meghatározó védőbástya-gondolat („Magyarország mint a kereszténység védőbástyája” – propugnaculum Christianitatis), illetve a tragikus vétek által isteni büntetésként az országra sújtó török elképzelése is. A várnai csatavesztést (1444) magyarázó kortársak, pl. Vitéz János, már istenítéletként tekintettek az eseményre, amiért I. Ulászló király megszegte az 1443-ban a törökkel kötött szegedi békét, s a gondolatot a maga teljességében először Aeneas Sylvius használja Magyarországra, amelyet azért sújtana a török mint isteni csapás, mert nem fogadják el V. László uralmát.

A budai születésű, de Itáliában karriert befutott Giovanni Conversini da Ravenna örökítette meg azt a történetet, amely szerint Petrarca egyszer azt üzente egy pécsi püspök által Nagy Lajos királynak, hogy csökkentenie kellene végtelenül sok agarának számát, és ehelyett egy tudósabb és ékesebben szóló levelezőt kellene szolgálatába vennie. Ez a Nagy Lajos számára adott petrarcai program csak a költő és a király halála után mintegy ötven évvel teljesült be, viszont jól jelzi a humanizmus útját Magyarországra: az udvarnak elsősorban olyan diplomáciai levélírókra volt szüksége, akik ismerték a levelezés új formáit és a középkori ars dictaminis szerkesztésmódja helyett Cicero stílusát tudták követni az episztolák és szónoklatok megfogalmazásában. Pier Paolo Vergerio volt az első, akiről bizonyosan tudjuk, hogy hosszabb ideig (a konstanzi zsinattól, 1417-től) Zsigmond király szolgálatában állt, és Budán is halt meg. Bár Itáliában fontos művek fűződnek a nevéhez, így a Paulus (1390 körül), az első reneszánsz komédia, amely jellegében inkább a későbbi iskoladrámákhoz áll közel, az egyik legkorábbi humanista nevelési értekezés A nemes erkölcsökről és az ifjak tanulmányairól, egy Petrarcáról írott életrajz, és a poeta laureatus padovai baráti köre Vergerióra bízta a befejezetlen Africa kiadását is, Magyarországra érkezése után tevékenységéről teljes bizonyossággal csak néhány levél tanúskodik. Elképzelhető, hogy Arrianosz Nagy Sándorról szóló történelmi művét (Anabaszisz) már Magyaroszágon fordította és ajánlotta Vergerio Zsigmond királynak – ebben az esetben a 12. század óta ő volt az első szerző, aki Magyarországon görögről latinra fordított. Fordítása rossz latinságát azonban néhány évtizeddel később Itáliában komoly bírálatok érték, és ezt csak azzal tudták mentegetni, hogy nem elegáns latinra, hanem Zsigmond rossz latinságára kellett átültetni a művet. Egybevág ezzel az az anekdota is, amely szerint Zsigmond, mikor a konstanzi zsinaton rosszul ragozott egy szót (épp a schisma, egyházszakadás szót nőneműként), és egy művelt olasz püspök megszólta ezért, azt válaszolta: „Én római király vagyok, és a grammatika fölött állok” (Ego sum rex Romanus, et super grammaticam).

Az Európát keresztül-kasul szinte egész életén át beutazó Zsigmond király Vergerio mellett számos más nagyhírű itáliai humanistától is kapott dedikált műveket, mint Ciriaco d’Ancona, Francesco Barbaro, Maffeo Vegio vagy Antonio Beccadelli, akit 1432-ben költővé koronázott. Ez azonban nem feltétlenül járt azzal a következménnyel, hogy Magyarországon is megváltoztak volna a kultúra ideáljai, és a skolasztikus tanulmányokat bárhol felváltotta volna a studia humanitatis.