Kiss Farkas Gábor

Janus Pannonius

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 63–70.

Vitéz János még váradi püspökként döntött úgy, hogy unokaöccsét, a literátus, de nem nemesi családból származó Csezmicei Jánost 1447-ben itáliai tanulmányokra küldi Ferrarába, Veronai Guarinóhoz, a kor legkitűnőbb iskolájába. Guarino humanista iskolája nem egy volt a sok közül, hanem az első. Az egyik első humanista volt, aki megtanult görögül, és ráadásul nemcsak felületesen, ahogy legtöbb kortársa, hanem öt éven keresztül Manuél Khrüszolórász bizánci iskolájában. (Janus műveinek legteljesebb kétnyelvű kiadása: Janus Pannonius 1987. A készülő kritikai kiadásból eddig az epigrammákat tartalmazó első kötet jelent meg [kiad. Ritoókné Szalay Ágnes. Bp., Balassi, 2006]. Janus többi művének legjobb szövegét továbbra is Teleki Sámuel és Kovásznai Sándor 18. századi kiadása nyújtja: Iani Pannonii 1784.)

A reneszánsz első alkotói, Petrarca és Boccaccio nemzedéke, még nem vagy csak nagyon keveset tudtak görögül. Igazán széles körben pedig csak Erasmus korától, a 16. század elejétől terjedt el a görög nyelv ismerete Európában. Arisztotelész filozófiáját jól ismerték Nyugaton a 12. századtól kezdve, de csak arab fordításokon keresztül. A reneszánsz humanizmus nagy felfedezése Platón munkássága, akinek csak egyetlen, kozmológiai tárgyú dialógusa, a Timaiosz volt latinul olvasható a 15. század második fele előtt. Janus Pannonius barátja, Marsilio Ficino az első, aki latinra fordítja, és ezzel a humanisták szélesebb köre számára is hozzáférhetővé teszi Platón összes művét. Janus Pannonius kitűnő görögtudása, amelyet fordításai és fennmaradt görög nyelvű kéziratai, szótára igazol, kortársai körében még inkább ritkának számított. Epigrammaköltészetében használta fel leginkább a görög irodalmi hagyományt: az ókori görög epigrammák legnagyobb fennmaradt gyűjteménye, a Görög antológia több saját erotikus vagy tréfás költeményének is ihletőjévé vált.

Visszatérte után Guarino örökítette át Konstantinápolyból Nyugatra azt az oktatási formát, amely nem a tényanyag és a száraz elmélet által próbálta az ismereteket elsajátíttatni, hanem elsősorban klasszikus, elegáns stílusban megfogalmazott szövegek olvasása és széles körű – matematikai, asztronómiai, földrajzi, biológiai – magyarázata által tárta fel a tudományok teljességét, és amelynek eszméje a protestáns, a jezsuita, majd a humán gimnáziumokban élt tovább. Szemben a késő középkori oktatással, ahol tömör, specializálódott, újra- és újraírt, állandóan átszerkesztett traktátusok szolgáltak Európa-szerte egy-egy témakör bevezetőjéül (pl. a logikába, a matematikai alapműveletekbe vagy éppen a csillagjóslásba), Guarino oktatása kizárólag az ókori klasszikusok olvasásából indult ki. Az antik szövegek filológiai és tárgyi magyarázatából sajátítható el minden tudomány: Aeneas hajóútjának vergiliusi leírása Trójából Karthágóba, majd Itáliába alkalmas arra, hogy megtanulja a diák a keleti mediterráneum szigeteit és az ezekhez kapcsolódó mitológiai történeteket, antik kultuszhelyeket vagy nagy jelentőségű történelmi eseményeket. Ebben az értelemben a filológia, az antik szövegekkel való foglalkozás minden más tudomány alapja és megismerésének eszköze lesz, az antikvitás pedig egységes, idealizált kontinuumot képez a jelennel. Iskolája emiatt már az 1400-as évek elejétől kezdve humanisták több generációját nevelte fel. A fejedelem fia, Leonello d’Este nevelője lett a ferrarai udvarban, és Janus idejében már számos angol, francia, lengyel, német, portugál hallgató is megfordult ott, akiket általában saját hazájukban a humanizmus első hírvivőiként tartanak számon. Iskolája és tanítványai sikereinek hírét Guarino tudatosan terjesztette.

Az 1447-től Ferrarában tanuló ifjú Janus nagyon gyorsan beilleszkedett ebbe a hazai iskolázástól teljesen eltérő közegbe, és a nagy Guarino fia, Baptista egyik művének korabeli kommentárja szerint rövid idő alatt tökéletesen elsajátította a görög nyelvet. Teljes lélekkel magába szívta a Petrarca által alkotott reneszánszkoncepciót, és ennek legrészletesebben mestere, Guarino dicséretére írt panegirikuszában ad hangot. Az antikvitást egy sötét kor követte, és ez így is maradna, ha a Guarinót Bizáncból visszahozó hajó az istenektől elhagyatva elsüllyedne („s egy szál gálya csupán mindez, mely hogyha nem éli / át Orion düheit sértetlen, jaj, hova is lesz / akkor a szép szó, és hová lesznek az isteni versek/ Mekkora éjszaka száll a fejekbe Hesperiában!” 277–281). A latin nyelv tisztasága ebben a sötét, középső korszakban elveszett, és vele együtt a gondolatoké is („Ámde a vén könyvekben sok volt még a sötétség / főként mert idegen szók fertőzték meg a nyelvünk” 83–84; az idegen szavakat itt a skolasztikus latin kifejezésekre értve), az orvosokat támadó Petrarcát követve és a jogászokkal szemben a studia humanitatis fölényét kimutató Boccaccio nyomán Guarino is elutasítja tanulmányai során a medicinát, a „cirkalmas Jogot” és a logikát (52–56). Ehelyett egyenesen Apollón tanácsára göröghon bölcsességét kell átmentenie Guarinónak, ami ahhoz hasonló misszió Janus szerint, ahogy Platón Egyiptomot járta be tudományáért, Püthagorász pedig Asszíriát (92–96). Az oktatás felváltva zajlik latin és görög szövegek olvasásával és részletes elemzésével: „belsejükig lehatolsz, és nem hagysz mit se homályban / egyetlen szótag, se betű rá nem szedi elméd, / szórendet vizsgálsz és értelmét a szavaknak” (521–523). Az aprólékos szövegelemzés annak a szükségszerű módszere volt, hogy sokféle tárgyi tudást sajátíthassanak el a klasszikus szöveg révén: egyrészt a szavak szinonimáinak magyarázatával a nyelvi gazdagságot bővítsék, másrészt a tárgyi, tényanyagbeli tudást a történeti s földrajzi nevek értelmezésével, amelyekkel egyébként maga a Panegirikusz is tele van. Az értelmezett szerző egyúttal követendő retorikai példakép is lesz, megtanulhatók belőle a szónoki szerkesztés szabályai (528–534).

Bár Janus az erkölcsi nevelés szempontját is kiemeli Guarino iskolájában („nincs helye rossznyelvű bujaságnak, / durva viszálynak előtted” 615–616), pajzán epigrammái mégis ebben az iskolai közegben születtek. A humanista iskola diákjai minden ókori műfajban igyekeztek kipróbálni tudásukat, és ebbe éppúgy beletartozott Martialis költészete, az epigramma gyakran pajzán hagyománya, mint az elégiák és az epikus költészet. A költők klasszikusnak tekintett vergiliusi életpályája is lehetővé tette, hogy az ifjú poéták fiatal korukban olyan verseket alkossanak, amelyeket később, a nagy mű születésekor, már érett udvari emberként, megtagadhatnak. A hagyomány ekkor még sokszor Vergiliusnak tulajdonította a durván szexuális töltetű Priapea-verseket: ezekben Priapus, a római kertek – egyedül férfiasságával felfegyverzett – őrzőistene próbálta vulgáris gesztusokkal elriasztani a betolakodókat. Vergilius későbbi felívelő karrierje, az Eklogák, a Georgica és az Aeneis megírása példát adott arra, hogyan indíthatja a megkomolyodó költő a pályáját merészebb versekkel, és Janus kortársai közül többen is követték ezt a példát. Antonio Beccadelli, a Hermaphroditus (1425) máig meg nem haladott, megjelenésükkor Guarino által is dicsért obszcenitásainak szerzője később a nápolyi udvar elismert történetírója lett, Aeneas Sylvius Piccolimini, a későbbi II. Pius pápa pedig később megtagadott művével, az Euryalus és Lucretia históriájával (1442) szerzett magának hírnevet. A Bizáncból Nyugatra került görög epigrammagyűjtemény, az Anthologia Graeca tovább erősítette a műfaj népszerűségét.

Epigrammáiba az itáliai reneszánsz más népszerű gondolatait is beemelte Janus: a Pannónia dicséretére írt nevezetes epigrammája például a vera nobilitas, az igazi nemesség gondolatára épül. A Petrarca által a költőkoronázásáról elmondott beszédében népszerűvé tett téma, miszerint nem a származás, hanem csakis az erény és a szellem által végrehajtott tettek révén lehet az ember nemessé, számtalan értekezés témájává vált a 15–16. században. Janus epigrammájában a „Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld” sor tulajdonképp azt mondja, hogy barbár pátriája csak a szellem erejének köszönhetően lesz nemes: különösen jól látszik ez a latin eredetiben, ahol nem „híres”, hanem „nemes” – nobilis lesz Janusnak köszönhetően hazája. A szellem nemességét a beszéd művészete adja, aki nem szól ezen az ékes nyelven, csak barbár lehet: „Szépen szólni tudást csak nektek juttat a Múzsa; / Külföld népe; mi: csak barbarusok lehetünk” – mondja a itáliai költőbarátjának Janus (Tribracónak, a költőnek, 7–8 [Ford. Áprily Lajos]).

Az igaz nemesség gondolatának ókori moralistáktól eredeztethető hagyománya Petrarca után (Fam. IV, 7 és a Jó- és balszerencse orvoslásáról szóló művében több dialógusban is) a 15. század kezdetének legnevesebb humanistái, Leonardo Bruni és Poggio Bracciolini firenzei kancellár, valamint Buonaccorsi de Montemagno, firenzei jogász írt értekezéseket és dialógusokat a témáról, felmagasztalva az erényei által nemesülő embert, szembeállítva az örökölt nemességgel és vagyonnal. A számtalan irodalmi mű morálját ihlető téma a magyar irodalomban is visszatérően jelentkezett a 16. században. Keresztény köntösben Temesvári Pelbárt egyik Szent László-beszédében (1500) mondta el, hogy az igaz nemesség csakis az erény jutalma lehet. Taurinusnak a Dózsa-parasztháborúról írt eposzában (1519) maga Dózsa szónokol az igaz nemességről, és helyezi el önmagát is ezen a színtéren (3. ének), és Nagyszombati Márton is ezt az igazi nemességet állítja példaként a magyar előkelők számára. Később pedig több széphistóriának, például az Enyedi György által fordított Gisquardus és Gismundának (1574) is kedvelt toposza, hogy „nemes atyáktól anyáktól való testi szülés által senki illyen igaz nemessé nem születik” (Szenci 1975, 353).

Az ókori latin és kisebb mértékben a görög (Íliász, Démoszthenész, Anthologia Graeca) költészet imitációja mellett a humanista latin nyelvű költészet jelentős újításokat tett magáévá, amelyek a kánon alapját képező klasszikus ókori szerzőkre nem voltak jellemzők. Az egyik ilyen sajátosság épp e kánon kettősségében rejlett: a tökéletes írók és költők névsora nagyon hierarchizált volt, és a humanisták egymást közti versengése során elhangzó topikus megnyilatkozások („második Cicero”, „új Vergilius”) csak megerősítették Cicero és Vergilius amúgy is megkérdőjelezhetetlen elsőségét. Ehhez kapcsolódott az exkluzivitás igénye is: Petrarca óta a középkor szerzői kerülendőnek számítottak.

Ezzel szemben áll a költői gyakorlat szabadsága, inkluzivitása, függetlensége ettől a szigorú és kizárólagos hierarchiától. Janus leggyakrabban mintául vett antik szerzői – Martialis (az epigrammákban), Claudianus (a panegirikuszokban), Ovidius, Catullus (az elégiákban) – részei ugyan az ideális humanista könyvtárnak, de annak inkább az alacsonyabb lépcsőfokain foglalnak helyet. A költői ötleteket és a szerkesztést onnan vette Janus, ahol a legjobban elő voltak készítve számára: a Guarino-panegyricus, tanára dicsérete számára nem létezett még egy kevéssé rangos claudianusi minta sem, hiszen a tanárok késő ókori társadalmi státusa nem tette volna lehetővé egy ilyen költemény megírását. A megoldást, a szerkezeti mintát a kora középkori Venantius Fortunatus (530–kb. 609) egyik költeménye nyújtotta, amelyben II. Childebert későbbi meroving király nevelőjét, Gogót dicsérte az udvari költő.

Ennek az imitációs szabadságnak az eredménye, hogy a hosszabb költeményeit rendkívül következetesen szerkesztő Janus sok esetben elszakad a klasszikus költészet strukturális és tematikus mintáitól. Kitűnő példa erre a Búcsú Váradtól címen ismert verse, amelyet talán 1453-as magyarországi hazalátogatásakor írt. A refrén által hét részre tagolt vers tájleíró és retorikusan búcsúzó fele jól láthatóan elválik egymástól tematikusan. A költeményben mind a versmérték, mind a dikció, a szóválasztás szintjén egyértelmű Catullus hatása, hisz a refrén, mely egyébként meglehetősen szokatlan a humanista lírában, egy catullusi szókapcsolatra megy vissza (35. vers: quare, si sapiet, viam vorabit), és talán Janus magának a refrénnek az ötletét is Catullustól vette, a veronai költő 61. vagy a 62. carmenének refrénjeiből, jóllehet ezek teljesen más témájúak. A vers búcsúzkodó második felének pedig egyértelmű ihletője a rövid 46. carmen, ahol Catullus Asia provinciába indulván búcsút vesz barátaitól (46, 9: o dulces comitum valete coetus). Az utóbbi vers már annak az ókori retorikai műfajnak a legkorábbi római képviselője, amelyet Jankovits László úgy határozott meg, mint logos syntaktikos, azaz búcsúmondó beszéd. Bár refrénes városbúcsúztató verseket a középkori népnyelvű lírából ismertek (pl. a 14. század második felében alkotó Eustache Deschamps adieu-refrénű Brüsszelhez, illetve Párizshoz írt költeményei), a téma teljesen szokatlan az antik költészeti hagyományban (Jankovits 2002).

A Váradtól búcsúzó vershez hasonlóan hét refrén tagolja az Álomhoz szóló elégiát. A hétosztatú szerkezet hozzájárul ahhoz, hogy a vers több legyen, mint Somnus, az álomisten antik mitológiai hagyományának újraírása, kiegészítése, megkérdőjelezése (vö. 7–8. sor: „Ily szelidet sose zárnak a Tartarus árnyai közzé, // ott hol a szörnyű kaput őrzik a szörnyetegek”) és átfogalmazása. A hetes tagolás időbeli kiterjedést ad a költeménynek, amely ezáltal mindennapi zsolozsmaként is olvasható, hiszen már hetedik napja gyötri az álmatlanság az elégikus alanyt (11. sor: „Már hetedízbe’ ragyog fel a hajnal, elűzve az éjet”). A megszemélyesített Álmot mindegyik szerkezeti egységben más és más oldalról, retorikai alapossággal járja körül Janus: a himnuszokat idéző megszólítás után az álmatlanság hatásait írja körül több oldalról, antik párhuzamokat idéz fel saját sorsára, az Álom mitológiai múltját idomítja saját esetéhez, majd az orvostudomány által ajánlott ellenszerek hatástalanságát is bemutatja a refrének által létrehozott szerkezeti egységek határain belül. A mitologizálás Janus költészetében nem érintkezik a keresztény hittételekkel. Egyfajta szinkretizmusra, a keresztény és az antik mitológiai elemek elegyítésére találunk példát az Árvízről írt versben, ahol Janus Deucalion és Pyrrha antik történetének egyértelmű párhuzamaként kezeli a bibliai özönvizet és Isten azt követő ígéretét, miszerint a szivárvány a jele annak, hogy többet nem bocsát az Úr a földre árvizet. A Siratóének anyja, Borbála halálára című versében a tragikus esemény mitologikus parafrazeálása (a december hónap hibáztatása; Amalthea, a Jupitert felnevelő kecske csillaggá változásának párhuzamba állítása, Bacchus története) mellett békésen megfér a mennybemenetel és az ünnepi gyászmise ígérete („Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál, / ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot. / Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál, / hogyha a jámborokat várja örök jutalom” 151–154, Csorba Győző ford.). A két mitológiai rendszer nincs szembesítve vagy egymás ellen kijátszva, és a reneszánsz latin költészet kedvelt megfeleltetései (pl. Juppiter azonosítása az Úrral) is hiányoznak Janus műveiből.

A triadikus szerkesztés legtökéletesebb példája Janus versei közül a Saját lelkéről szóló elégia. A megszólított emberi szellem vagy lélek (mens) sorsa három idősíkban, a múltban, a jelenben és a jövőben van ábrázolva, és mindhárom szakasz majdnem azonos terjedelmet kap a versben (14, 15, 15 sor). A lélek múltja egy asztrológiai út a Tejúttól, amely mögött a test nélküli lelkek lakhelye terül el, a szublunáris (a Hold égöve alatti) világig, ahol a szenvedések sorozata éri. A lélek leszállása során kapta meg azokat a tulajdonságait az egyes szférák bolygóitól, amelyek sorsát a földön nyomorulttá és nehézzé teszik. A földi bajok és betegségek orvosi részletességű leírása követi az asztrológiai alászállást, descensust: az orvosi és csillagászati szaknyelv ügyes költészetbe emelése költői bravúrnak számított a humanizmus idejében. Végül a halál utáni időkről beszél lelkével: ha a lélekvándorlás révén valaha vissza kellene térnie egy földi testbe, semmiképp se az emberit válassza. Ehelyett két költői élőlényt ajánl lelke számára lehetőségként. Egyrészről a méhet, amely sokféle virágból gyűjti édes mézét, emiatt az antikvitásban az imitáló költő példaképe, aki a legszebb képeket veszi át mintáitól, a pásztori költészetben pedig gyakran maga a költő. A reinkarnáció másik lehetősége pedig a hattyú, amely, ahogy Janus is említi, halála előtti dalával válhat méltóvá egy költői lélek befogadására.

Janus verse teljesen korszerű eszmei hagyományba illeszkedett: 1465. évi római követjárása során találkozott Firenzében Marsilio Ficinóval, aki néhány évvel később jelenteti csak meg első nagy platonista művét (1472, A szerelemről – szimpózium formájú kommentár Platón Lakomájához), és több mint húsz év múlva jelenik csak meg nagy asztrológiai, asztrálmedikus műve, A hármas életről (1489), amelynek épp asztrológiai részét az olasz humanista majd Mátyás királynak dedikálja. Janus elégiájának kozmológiai szemlélete a világ jelenségeit jelként és egyfajta kozmikus összhang részeként fogja fel, amelynek interferenciái az egyén és a világ, a mikro- és a makrokozmosz között meglevő elemi azonosságokra vezethetők vissza. Így értelmezhetők az asztrológiai ihletésű epigrammák (pl. a Nyárdél egén ragyogó üstökös, amely valójában a Vénusz bolygót énekli meg) és elégiák (pl. a Szidalmazza a Holdat, amiért anyját elragadta, amelyben a legveszélyesebb planéta, a Hold a vétkes) is, ahol a bolygók mozgásának és pozíciójának megváltozhatatlan, végzetszerű eredménye a Földön bekövetkező tragédia. Janus asztrológikus kozmológiájának gyökere ugyan platonikus, mert a platóni Timaiosz világszemlélete tükröződik abban, ahogy például a Holdat szidalmazó elégiában a bolygókat „Szellemek által gyúlt, ti örök, lélekteli lángok”-nak nevezi (latinul még határozottabban örök szellemek – aeternae mentes – világítják a bolygókat, amelyektől bocsánatot kér). De platonizmusának még nem a firenzei reneszánsz neoplatonizmus a forrása: ehhez Janus azért sem nyúlhatott, mert teljességében csak halála után két évtizeddel bontakozott ki ez a filozófiai irányzat. Ehelyett elsősorban Macrobius ókor végi (5. század) platonizáló kommentárja Cicero Scipio álmáról szóló beszélgetéséről és a korában elérhető asztrológiai szakirodalom szolgál forrásul és ihletésül Janus számára (Jankovits 2002).

Érett elégiáinak alapvető vonása a szellemi függetlenség: a pécsi püspökség elnyerése után (1458) sem ír Mátyáshoz dicsőítő költeményt, s a kortárs humanista szokásokhoz képest meglepő módon kerüli az uralkodó és más arisztokraták magasztalását. Ennek oka lehet a szellemi izolációnak, az értő közönség hiányának sokszor megénekelt élménye is (Egy dunántúli mandulafáról, A roskadozó gyümölcsfa). Tovább árnyalja ezt a függetlenséget az a tény, hogy meglepően kevés Magyarországot mint politikai entitást érintő verset találunk Janusnál, annak ellenére, hogy pécsi püspökként az ország vezető politikusi rétegéhez tartozott. Az egész országot érintő témák, mint az 1468. őszi nagy árvíz, inkább kozmológiai-mitologikus keretben fogalmazódnak meg. A 16. század népszerű gondolata, a magyarságot a bűneiért sújtó isteni büntetés gondolata Janus Pannoniusnál is megjelenik Az árvízről írt elégiájában (91–100. sor), de ott a büntetés – mellyel az egész kereszténység bűneiért a magyarok lakolnak – nem a török, hanem az árvíz maga. A törökkel Janus Pannonius terjedelmes életművében nem sokat találkozunk, pedig korának humanistái igen sokat írtak a kérdésről. Janus több versében egy-két sorban megemlíti a vad, barbár törököt (pl. Mikor a táborban megbetegedett, Könyörgés az istenekhez a török ellen hadba induló Mátyás királyért, II. Pius pápának háborús készülődés közben történt haláláról), aki miatt háborúzni kell, de csak egyetlen verses episztolájában szól róla humanista szónokiassággal, részletesen (Mátyás király Antonio Costanzi olasz költőnek). Ezt is Mátyás király nevében írta, válaszul egy hasonló itáliai költeményre.

Már Vitéz János levelezésében felmerül, hogy a várnai és rigómezei csatavesztés isteni büntetés volt („csak a mi bűneink miatt maradtak erősebbek a barbárok”; „Úgy véljük ugyan, hogy ezekben az eseményekben mindenkor Isten titokzatos ítéletét kell rettegő lélekkel meglátniok a halandóknak”) (Vitéz 1987, 229). A toposz, hogy a török támadás Isten ostora a magyarság bűneinek megbüntetésére, csak a reformáció és Mohács után bontakozik ki a maga teljességében. (Őze 1991, 80–141) A 17. század elején a reformáció és a katolikus reformáció vitairodalmának (Magyari István, Pázmány Péter, Alvinczi Péter) kulcskérdésévé válik, hogy az evidenciaként kezelt isteni büntetést, a török támadást, mi okozta: a katolikus papság bűnei vagy a protestánsok eretneksége. Az isteni büntetés tézisének legteljesebb megfogalmazását és egyben feloldását is Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében találjuk.

Janus alapvetően mindig a béke költője maradt, és az igazi barbár nem a török, hanem maga a tramontán-északi költő. A politikum csak a fiatal korában írt panegirikuszokban (Anjou René- [teljes szövegét lásd Szentmártoni Szabó 2010] és Antonio Marcello-panegirikusz) jelenik meg erőteljesebben, a Magyarországon írt elégiákból viszont teljesen hiányzik. A humanista politikai irodalom először egy nem itthon élő, de Magyarországhoz sok szállal kötődő karthauzi szerzetes, Andreas Pannonius Mátyás királynak ajánlott Könyvecske az uralkodói erényekről című munkájában (1466–1467) jelenik meg, igaz, erősen támaszkodva a középkori devóciós és morálteológiai irodalomra. A török kiűzésének feladatát szánja Mátyásnak Andreas Pannonius, de ez a célkitűzés Isten kegyelméből csak az erények gyakorlásával és meditatív életvitellel érhető el. A devotio moderna által a 14. század végén felvázolt meditatív séma, a négy végső dolog (halál, utolsó ítélet, pokol, mennyország) ismertetése arra szolgál, hogy felkészítse a hívő királyt az Antikrisztus eljövetelére, az apokalipszis idejére, ismertesse az utolsó ítélet, a feltámadás lefolyását, a Pokol büntetéseit és a szentek boldogságát.

Hivatkozások

Iani Pannonii Poemata et opuscula 1–2. Utrecht, Wild, 1784.

Jankovits László (2002) Accessus ad Janum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében. Bp., Balassi.

Janus Pannonius munkái latinul és magyarul. Kiad. V. Kovács Sándor. Bp., Tankönyvkiadó, 1987.

Őze Sándor (1991) „Bűneiért bünteti isten a magyar népet” Egy bibliai párhuzam vizsgálata a 16. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján. Bp., Magyar Nemzeti Múzeum.

Szenczi Molnár Albert: Discursus de summo bono. Kiad. Vásárhelyi Judit. Bp., Akadémiai Kiadó, 1975.

Szentmártoni Szabó Géza: Parthenope veszedelme: újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből. Bp., Napkút, 2010.

Vitéz János levelei és politikai beszédei. Szerk. Boronkai Iván. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987.