Bene Sándor

Zrínyi Miklós (1620–1664)
Énteremtés a költői művekben

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Élet és mű
1. Életrajz

Zrínyi Miklós 1620. május 3-án született, Zrínyi (V.) György és Széchy Magdolna gyermekeként, Csáktornyán, horvát eredetű családból. Nagyapja, IV. György a protestáns kultúra komoly mecénása volt, apját, V. Györgyöt, Pázmány Péter térítette vissza a katolikus egyházba. Szülei korán meghaltak, testvérével Péterrel együtt a protestáns Batthyány-udvarban nevelkedett, tanulmányait viszont a kor legjobb képzést nyújtó hazai katolikus iskoláiban, Grazban, Bécsben és Nagyszombatban végezte (1628–1635). Mint a korabeli arisztokrata családoknál szokásos volt, külföldi utazással zárta le tanulóéveit: 1636–37-ben több hónapot töltött Itáliában. Tanulmányútjáról hazatérve, 1637 elején vette át birtokainak igazgatását. Katonai és politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé: már gyermekként, 1628-ban királyi lovászmester, 1637 végétől kamarás, 1640 tavaszától légrádi és muraközi örökös kapitány, 1642-től főstrázsamester, 1660 elejétől titkos tanácsos. Horvát báni kinevezését a Frangepánok és Erdődyek ellenében Lippay György esztergomi érsek támogatta, a címet 1647 végén nyerte el, ünnepélyes beiktatására a belpolitikai viszályok rendezése után, 1649 elején került sor Varasdon, a báni hivatal „alkirályi” jellegét (s vele a horvát rendek nagyobb autonómiaigényét) hangsúlyozó látványos szertartás keretében. A nádor és az országbíró utáni harmadik legmagasabb közjogi méltóság birtokosaként Zrínyi az 1640-es évek során a királyi Magyarország katolikus, az uralkodóházhoz lojális elitjéhez tartozott, amelynek vezéralakja Esterházy Miklós nádor volt. E környezet értékrendjét jeleníti meg és próbálja alakítani az 1640-es évek második felében befejezett eposza, a Szigetvár 1566-os védelmét politikai szimbólummá és programmá formáló Szigeti veszedelem. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján prózai munkát is írt: a hadvezetési és morálfilozófiai kérdéseket Tacitus műveihez fűzött jegyzetek, illetve önálló rövid értekezések formájában tárgyaló Vitéz hadnagy részben az eposz mellékterméke, részben párdarabja, az ott idealizált értékek gyakorlatba való átültetését kísérli meg a korszerű államrezon és hadtudomány nyelvén.

Első felesége a horvát arisztokrata családból származó Draskovics Mária Eusébia volt; gyermekük nem született, a sokat betegeskedő Eusébia korán végrendelkezett, 1650 őszén meghalt. Zrínyi szeretett felesége halálára is emlékezett a Bécsben 1651-ben megjelent Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklos című verseskötetével, amelyben az eposz mellett helyet kaptak az Eusébiát Violaként megörökítő lírai költeményei. A gyászév letelte után, 1652 tavaszán Zrínyi újra nősült, második felesége Löbl Mária Zsófia, az Udvari Haditanács korábbi elnökének, Johann Christoph Löblnek a leánya lett. Az új feleség érkezése változást hozott a csáktornyai életstílusban. Ekkor, az ötvenes évek elejétől vált országos hírű udvarrá a Zrínyi-birtokok központja, amelynek fényéről és kifinomult szokásairól, urának műveltségéről, gazdag könyvtáráról elismeréssel szóltak a kortárs utazók és szemtanúk (Evlia Cselebi, Jacobus Tollius, Bethlen Miklós). Zrínyi a Rubens-tanítvány Jan Thomasszal készítteti el félalakos portréját (1662–63); udvari papjával, az ír származású Marcus Forstallal rendezteti a családi levéltárat és megíratja a család reprezentatív történetét (Stemmatographia, 1663–64); a hagyományosan pártfogolt pálosok mellett a ferences rendet is letelepíti Csáktornyán (1659). Testvérével összehangolt terv eredménye a Syrena-kötet horvát fordításának gazdagon illusztrált velencei megjelentetése (Adrianszkoga mora Sirena Groff Petar Zrinski, 1660).

Az 1650-es évek elejétől Zrínyi önálló politikai arculatot alakít és integráló szerepre törekszik a Habsburg adminisztrációval elégedetlen rendi politikában. Kapcsolatba lép az erdélyi fejedelemmel, II. Rákóczi Györggyel, felvetődik elképzelései között a nádori cím megszerzése is, mint arról az ún. Nádori emlékirat tanúskodik. (Törekvése végül nem jár sikerrel.) Az ötvenes évek második felében keletkezett Mátyás király életéről való elmélkedések (1656–1657 k.) egy modernizált rendi monarchia esélyeit vizsgálja, a nyilvánvaló példázatosság és aktualizálás igényével. A hatvanas évek elején kiemelkedő színvonalú röpiratban összegzi a hazai és a nemzetközi „Turcica”-irodalom érveit a török elleni általános felszabadító háború szükségességéről (Az török áfium ellen való orvosság, 1661 és 1663 között). Külön katonai rendtartást, ún. regulamentumot is készít az ütközőzónában felállítandó magyar haderő számára (Tábori kis tracta, 1663 ősze). Az 1663-ban kirobbant török háborúban komoly tisztséget nem kap (átmenetileg töltheti csak be a nádort helyettesítő országos főkapitányi megbízást). Saját kezdeményezésű katonai akciója, a „téli hadjárat” néven elhíresült betörés a török hódoltság területére, Pécs elfoglalása és az eszéki török hídrendszer megrongálása 1664 elején nemzetközi ismertséget és elismerést hoz neki (elnyeri az aranygyapjas rendet, az európai sajtó tele van dicséretével, Londonban angol nyelvű életrajzot adnak ki róla), de rangos megbízást ez a siker sem eredményez: a magyar nemesi haderőnek is csak rövid ideig lehet parancsnoka, a kolíciós keresztény seregek főparancsnoksága pedig elérhetetlen vágy marad. Kanizsát már hiába ostromolja, a felmentő török sereg még a Zrínyi által korábban épített várat (Zrínyi-Újvár) is megsemmisíti. A nemzetközi szövetségben indult hadjáratot az első keresztény siker, Montecuccoli szentgotthárdi győzelme után pedig váratlan fegyverszünettel zárja le a bécsi vezetés. Az ún. „vasvári béke” (1664. augusztus) a szövetségesek körében is nagy csalódást okozott, Magyarországon pedig egyenesen elkeseredést váltott ki. Ekkortól számítható a magyar politikai elit látványos befolyásvesztése, amely a következő fél évszázad során sorra kirobbanó Habsburg-ellenes függetlenségi mozgalmakban mutatkozik meg, a Wesselényi-összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Zrínyi ezek előkészítésében már nem vett részt bizonyíthatóan. 1664. november 18-án a Csáktornya melletti alsó-kursaneci erdőben vadászbaleset áldozata lett. A halálával kapcsolatos merényletgyanú alaptalan, a vezető nélkül maradt ellenzéki mozgalom tanácstalansága tükröződik benne, szívós sztereotípiaként azonban évszázadokig élt a közvéleményben.

2. A művek: keletkezési időrend, kéziratos hagyomány, kiadások

Zrínyi Miklós költői életműve lényegében a Syrena-kötetben megjelent szövegekre korlátozódik; ennél korábbról mindössze néhány rögtönzött verses könyvbejegyzése maradt fenn. A Syrena-kötet anyagának nagy részét (a Peroratio kivételével) megőrizte a részben autográf ún. „Syrena-kódex”. Zrínyinek is volt tehát „maga kezével írott könyve”, mint Balassinak; ennek egy bővített, s részben új koncepciót hordozó változata lett a nyomtatott bécsi kiadás (1651) alapja. Néhány törmeléket, műhelyforgácsot (latin, olasz, magyar nyelven) könyvbejegyzések őriztek meg; egy három darabból álló, sztoikus szellemű epigrammaciklust („Az idő és hírnév”) a prózai művek kézirata tartott fenn; egy gyászvers-kompozíció, a nagyvezekényi csatában (1652) elesett Esterházy-fivérek epicédiuma valaha bizonyosan megvolt, ám kézirata már Zrínyi életében elveszett; végül egy elégiát Izsák fia halálára (Elég volt Istennél Ábrahám jókedve..., 1659 k.) könyvtárának egyik kötetében, különálló lapon találtak meg a 19. század végén.

A Syrena-kötet szinte minden sora, strófája mögött komoly előtanulmányok húzódnak. Az imitáció ilyen filológiai műgonddal való kivitelezéséhez hosszú időre, az eposz esetében évekre volt szükség. S bár a művek keletkezési sorrendjéről nem maradt fenn közvetlen forrás, valószínűbb, hogy a munka nem a lírával kezdődött. Az Itáliából hazatérő fiatal Zrínyit a bontakozó tehetség, a becsvágy, a családi hagyományok és a társadalmi elvárások egyaránt arra ösztönözték, hogy a személyes érdekeltségű és politikailag is aktuálisnak vélt eposzba fogjon bele. Hosszú ideig kísérletezhetett a szerkezet kidolgozásával, egyes epizódok megírásával, a stílus kialakításával. A munka döntő hányadát azonban 1645 nyarától 1646 februárjáig végezte, amikor saját csáktornyai gyűjteménye mellett rendelkezésére állt a gazdagon felszerelt klenovniki Draskovics-könyvtár anyaga is. Külső és belső érvek amellett szólnak, hogy az 1646-os ősz közepéig befejezhette az intenzív írást. Később már csak javításokat, kiegészítéseket végzett a szövegen, utoljára az 1651-es sajtó alá rendezés során. Az olvasónak címzett előszó topikus állítása tehát, legalábbis az eposzt illetően, majdnem szó szerint értendő: „egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem [értsd: befejeznem, végső formába öntenem] munkámat”.

A líra azon része, amelynél egyértelmű az életrajzi kötődés, a felesége halálát sirató Orfeus-versek, Eusébia halála, 1650 szeptembere után készültek. Ugyanez mondható el a kötet egészére visszautaló két záróversről (Feszületre, Peroratio) is. Talán valamivel korábban (mindazonáltal már a Szigeti veszedelem befejezése után, tehát 1647 és 1650 között) keletkeztek az eposz főalakjait, illetve a hun királyokat, Budát és Attilát megidéző epigrammaciklus darabjai. De a többi vers motivikus vizsgálata ugyancsak arra utal, hogy egységes, már a kötetegészet is szem előtt tartó kompozíciós terv alapján írta őket Zrínyi, akkor is, ha esetleg korábban készült szövegeket dolgozott át. A „Viola” iránti szerelem születését, a szenvedést és a szenvedélyek viharát (Idiliumok, Arianna sírása), majd a beteljesülést (Fantasia poetica-kompozíció) megéneklő versek tehát antedatáltak, a múzsa halála után íródtak, semmi közük a romantikus élménylírához; ellenkezőleg, gondosan megtervezett, az időviszonyokkal és a fikciószintekkel tudatosan operáló kötetszerkezet elemei.

A Syrena-kötet első modern edíciója (Zrínyinek minden munkáji, 1817) a Csokonai kiadási tervét aktualizáló Kazinczy Ferenc nevéhez fűződik, aki azonban – saját esztétikai szempontjait érvényesítve – rögtön fel is forgatta a kötet eredeti rendjét. Előrevetve közölte az eposzt, s az egyes lírai daraboknak új címeket adott, amelyek – bár olykor igen találóak és lényegre tapintók – éppen a kötetegész szerkesztett voltáról terelik el a figyelmet, önállósítva az összetartozó vers-párok (a két vadász-idill, a két pásztori idill, a két Orfeus-vers) darabjait. (A továbbiakban Idilium I–II, Fantasia poetica I–II, Orfeus I–II címjelölésekkel hivatkozunk e versekre.)

A Zrínyi-prózából a kéziratos másolatok sokaságában terjedő Áfium jelent meg először nyomtatásban, még a Rákóczi-szabadságharc idején, Forgách Simon tábornok kiadásában (1705). Kazinczy Ferenc is csak ezt vette fel, Ne bántsd a magyart címváltozattal, az 1817-i kiadásba. A többi prózai mű azonban szinte ismeretlen maradt, azokat csak Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc 1853-as összkiadása közölte először. A kiadás alapját képező kézirat, az ún. „Bónis-kódex” lezáratlan szerzői koncepciót tükröz. A kódexen kívül Zrínyinek még diákkorában, a bécsi Szent István dómban elmondott, Szent Lászlót horvát nemzeti patrónusként dicsőítő latin nyelvű orációja (1634), valamint katonai tárgyú szakkönyveinek rövid jegyzetanyaga maradt fenn (az oráció nyomtatásban is megjelent [Bécs, 1634; RMK III. 1494], a jegyzetek a csáktornyai könyvtár kéziratai között őrződtek meg: BiblZrin 432 Ms, 470).

A levelezés jelentős része elveszett, a valószínűsíthető több ezres nagyságrendhez képest Zrínyinek elenyésző számú (mintegy négyszáz) misszilise maradt ránk. A közéleti feladataihoz kapcsolódó hivatalos levelezésen túl a levélkorpusz számos magas színvonalú, irodalmi igénnyel íródott darabot tartalmaz, s idesorolhatók a publicisztikai igénnyel készült röpiratok, hírlevelek is (Montecuccolinak, 1662 [ZMVL,193–199]; I. Lipótnak, 1664 [ZMVL, 200–212]), amelyek szintén az írói életmű szerves részei.

A művek keletkezésével kapcsolatos problémák vizsgálata nagymértékben hozzájárulhat az életmű és a személyiségépítés egészének rekonstruálásához és értelmezéséhez. Az eddig legvalószínűbb feltevés szerint Zrínyi a közösségi (családi és nemzeti) feladattal, az eposszal kezdte a pályáját, s csak ez után írt nagy lírát. A magyar irodalom azon szerzőtípusához tartozik tehát, amelyet Vörösmarty vagy Arany képvisel a legnagyobb súllyal. Kötetének kompozíciója, a művek sorrendjének kialakítása e kronológiai háttér előtt nyer jelentőséget. A Syrena-kötet egyúttal búcsú is a költészettől: a prózai művek egy új, a közélet nyilvános terében, a „világi scénán” (Vh 94. af.) megformált szubjektum-mintát közvetítenek, vers és próza sorrendisége tehát szintén része az önéletrajzi narratívának.

Énteremtés a költői művekben
1. „Sors bona, nihil aliud”: a heroikus karakter
Cselekmény

Az eposz cselekményének klasszikus sűrítményét Arany Jánosnak köszönhetjük (Zrínyi és Tasso, 489):

„Isten az elfajult s pártokra szakadt magyar nemzetet megbüntetendő, Szolimánt küldi ostorúl az országra. Szolimán roppant hadi néppel indul Magyarhon ellen s nem tudja még, Egert vagy Szigetet ostromolja-e először, midőn Zrínyi Miklós, Szigetvár parancsnoka az által, hogy Siklósnál egy török tábort széjjelver, a szultán haragját magára vonja. Ez tehát egész hadával Sziget alá száll. Zrínyinek az Isten már előbb csodás módon tudtúl adja, hogy a vár védelmében hősileg el fog esni; mindazáltal ő nem csügged, hanem az ostromot több ízben győzelmesen veri vissza, noha nincs reménye, hogy királyától segítséget nyerjen. E harcok folyama számos közbeszőtt szép epizóddal teszi a költemény derekát. Miután azonban Zrínyinek sehonnan segéd nem érkezik, hada a folytonos csatázásban kevésre olvadt, legjobb vitézei elhulltak, a török, segíttetve az alvilág szellemeitől, a várat felgyújtja. Látván Zrínyi, hogy a végóra eljött, kiront embereivel, maga elejti Szolimánt, de a tulnyomó erővel nem bir s mind népestől hősi halált szenved. Azonban igy is győz, mert isten angyalait küldi a bajnokok lelkeiért, s őket a vértanúk koronájával dicsőíti meg; a török had pedig a vár makacs védelme és a szultán halála által megtöretve, kénytelen visszafordulni s ezuttal abbahagyni Magyarország elfoglalását.”

Intenció és tárgy

Az eposz aktualizálható politikai és erkölcsi üzenete magától értetődő: a nemzetnek a szigeti várvédő közösség erkölcsi szilárdságához, hitének erejéhez kell felnőnie, félretéve a vallási és etnikai ellentéteket, ha sikeresen akar a török ellen harcolni. A szövegben magában mutatkozó szerzői szándék azonban egy teológiai megfontolás bizonyítása, amelyet a döntő ostrom előtt az alvilágból megidézett Hazret Ali (Mohamed próféta veje) mond ki: „Szigetben nem laknak olyan körösztyének, / Kiknek árthassanak Alkorán-levelek [...] Ezek már más üdők és más emberek, / Látom az Istennél igen kedvesebbek, / Hogysem előbb, kik voltak egyenetlenek...” (Szv XIV. 62: 1–2; 64: 1–3.) A két vallás közötti küzdelmet, az ostrom előtt és alatt mutatott hősiességükkel, megnyerik a keresztények. Sziget védőinek ugyan meg kell halniuk, de áldozatuk ténylegesen megváltoztatja a történelem menetét. E tétel (a régebbi szakirodalom szóhasználatában: „alapeszme”) magával az eposz cselekményének egészével kap narratív formát. A Szűz Máriához forduló invokáció azonban tovább szűkíti a tárgyat, a cselekmény legfőbb alakítójára, a főhősre összpontosít, „ki fiad [ti. Mária fia, Krisztus] szent nevéjért bátran holt” (Szv I. 5: 2). A költői tárgy végső soron a főszereplő, a szigeti Zrínyi Miklós maga, jellemével és cselekedeteivel együtt. A jellembeli erények (hősiesség, bátorság, erő, „nagyszívűség” stb.) a cselekedetek következményei. A kérdés tehát: mit cselekszik Zrínyi az eposz folyamán?

Először: Istenhez fordulva segítségért, felismeri a sorsot – a II. énekben Isten feltárja neki a fátumot, azaz döntését, mely szerint mártíriumot kell szenvednie. Másodszor: mivel Isten „végezése” nem csupán rá, hanem katonáira is vonatkozik, meg kell győznie őket arról, hogy a vértanúság nemcsak elkerülhetetlen, hanem örömteli áldozat, illetve meg kell tanítania őket arra, hogyan készítsék fel magukat a hősi halálra. Ez utóbbi ténykedése az eposz végéig, szinte az utolsó pillanatig tart.

Szerencse, végzet, gondviselés

Zrínyi legnagyobb pillanata az eposz elején adatik, amikor legelőször lép az olvasók elé: hajnali imája során. A feszület háromszor meghajlik, és a Megfeszített felel a könyörgőnek, mégpedig három ígérettel: 1. „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni”; 2. „Szulimán [...] nem fogja te romlásodat látni, / Mert te vitéz kezeid miát fog meghalni”; 3. „Az te fiad, György [...] Mint phoenix hamubul költi nemzetségét: / Ugy okossággal ez megtartja hiredet” (Szv II. 83–86). A három közül az első kettő az eposz cselekményének tengelyévé válik, az utolsó az összeköttetést teremti meg a főhős és az elbeszélő között.

Ettől kezdve Szigetvár védője bizonyosan tudja a gondviselés rá vonatkozó rendelését, ismeri saját fátumát, amelyet a szerencse csak a felszínen befolyásolhat. A fortuna annyiban kiszámíthatatlan, amennyiben az emberek nem értik vagy nem ismerik fel a gondviselés (providentia) szándékait. Az eposzban szemléletes magánbeszéd mutatja meg a helyes sorsértelmezést. A IV. ének elején hosszú, az addig történteket kommentáló közvetlen szerzői megszólalást olvashatunk, amely az imént leírt siklósi győzelemre reflektálva, a korabeli sztoikus divatnak megfelelő bölcsességeket sorjáztat:

Boldog, az ki jóban el nem bizza magát,
De kész szüvel várja szerencse forgását;
Mind jón, mind gonoszon álhatatlanságát,
Látjuk szerencsének sokféle játékját.

Ihon most Zrininek jó szerencséje van,
De még őrajta is ennek hatalma van,
Ma az törökökön nagy győzedelme van,
Holnap vitéz fejét meglátjuk karófán. (IV. 5–6)

A szerző / elbeszélő azonban rögtön saját magát igazítja helyre:

De nékem nem szabad illyeneket szólnom,
Mert az ő szent lelke Istennél van, tudom;
Hogy Szigetvárában meghal, tudta, tudom;
Azért el nem bizta magát, én gondolom. (IV. 8)

Az önkorrekció az árnyalatnyi jelentésváltozással háromszor ismételt „tud” ige sulykolása révén a bizonyosságot magasabb szintre helyezi a filozófiánál: a hit szférájába. A szigeti „Atya” a kinyilatkoztatás tanújának biztonságával mondja a megadást sürgető török követnek: „Elhagyjuk örömest mennyekért Szigetet” (VI. 47: 2). A vár védői saját mártírsorsukkal tesznek bizonyságot a keresztény hit felsőbbrendűségéről. A sorsfelfogás egyszersmind cselekmény- és szerkezetalakító tényező; hatása az eposz belvilágában nagyrészt a jellemek formálásán keresztül érvényesül.

Jellemek

A két főhősben, Szulimánban és Zrínyiben sztoikus erkölcsi ideálok testesülnek meg. A török császár a II. énekben az állhatatosság és okosság példájaként kerül bemutatásra: „Ha szerencse neki valamit jót adott, / Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott.” (II. 49–50.) Az eposz végére azonban megtörténik az, ami addig soha: a szultánt legyőzik szenvedélyei („Szulimán másfelől elkegyetlenedett”, XIII. 32: 1). A szigeti hős e hibába, a túlzott harag vétkébe az eposz elején, a siklósi csata alkalmával esik, amikor megöli a kegyelmet kérő „török gyermeket” Rézmánt (III. 72, 96). Jellemfejlődése ellenségével ellentétes utat jár be, s pontosan ott ér csúcspontjára, ahol Szulimán lehanyatlik: „Nem irtózik semmit, hanem ép elméjét / Pogánynak veszélyére tartja s nagy szüvét” (XII. 31: 3–4). Az „ép elme” (recta ratio) és „nagy szív” (magnanimitas) sztoikus kategóriák: a szigeti Zrínyi heroizmusa sztoikus heroizmus.

Az eposz szereplői vitéz katonák, de nem emberfeletti hősök. Vezérük teszi azzá őket, aki a sorsot felismervén, felismerteti azt a várvédők seregével is. A közösségből sokan kapnak egyéni vonásokat, Zrínyi nagy mestere a tömör jellemzéseknek, de csak néhány alakot emel ki a tömegből, hogy e tanulási folyamat lépcsőfokainak lélektanilag is hiteles ábrázolását nyújtsa a révükön. A sorsot a szerencsével azonosító, saját haláláért a „kegyetlen fátumot” okoló Farkasics áll a tanulás alsó fokán. Bármennyire is nagy hős, az önsajnálat, a „panaszolkodás” vétkébe esik, a költő el is ítéli („Esztelen, akaratját élő Istennek / Panaszolkodással nem fordíthatja meg”; VII. 30–31). Juranics és Radivoj vakmerő vállalkozását (a török táboron átlopózva hírt vinnének a királynak), bár tudja végzetüket, jóváhagyja a szigeti Zrínyi. Ők már egyenesen a mennybe szállnak, elnyerve az örök hírnév jutalmát, ám erkölcsi fogyatkozásuk is éppen ez, a hírnév túlzott keresése (irodalmi mintájuk a vergiliusi páros, az Aeneis Nysusa és Euryalusa, akik szintén a IX. énekben áldozzák életüket). A védők táborából a kapitány legkedvesebb vitéze, a Tasso Tancredije nyomán megformált Deli Vid jut erkölcsileg a legmagasabbra. Küzdelme több éneken át húzódik a török sereg legerősebb harcosával, a szerecsen Demirhámmal (mint Tancredi viadala a pogány hős Argantéval), ám utolsó összecsapásuk előtt, amely mindkettőjük halálával végződik, Istenhez forduló fohászában az egyéni dicsvágy helyett a felsőbb akaratra való ráhagyatkozás jelenik meg a legmagasabb értékként („Uram, most úgy légyen, a mint te akarod”; XIV. 100: 1).

A várvédők zöme nem érkezett el a tudatosságnak erre a fokára – ők más úton jutnak el az örömmel vállalt vértanúságig. Az eposz halálpedagógiájának legsúlyosabb erkölcsi problémája, hogy a mártírsors vállalását náluk a szigeti Zrínyi nem a szenvedélyek eltávoztatásával éri el, hanem ellenkezőleg, éppen hogy felkorbácsolásukkal. Az ostrom előtt elhangzó esketési beszédének (V. 5–35) célja a harag felkeltése katonáiban. Sikerrel is jár. A beszéd nyomán „nagy zöndülés esék ő közikbe, / Mert fölforr az haragos vér mindenikbe, / Kivánja mindenik: ellenség vérébe / Hamar kezét fösthesse, és az szüvébe” (V. 38). S ha ez a szenvedély felkelt, csak ébren kell tartani – a szigeti hős módszere nem annyira a verbális meggyőzés, a didaxis, mint inkább az élő példa felmutatása.

„Mint vizi óriás, bán gázol az vérben;
Henterög sok török az maga sebében;

[...]

Láttad-é az halált az falon leirva,
Mely rettenetesül kaszáját hordozza?
Bán oly rettenetös az török táborban,
Mint kasza előtt fű, hull török halomban” (X. 98: 1–2; 103).

A szigeti Zrínyi állandó jelzője a „rettenetes” és a „szörnyű” – ám ez nem saját, hanem ellenségei lelki állapotára vonatkozik. Maga, a siklósi megingástól eltekintve, szinte sosem haragos, a döntő pillanatokban is legfeljebb „felöltözi” a kegyetlenséget (XV. 64: 4). Ő a vihar nyugodt középpontja, következetesen alkalmazott metaforikus azonosítója a „kőszikla”. S miközben maga megőrzi „ép elméjét” (még a kirohanás alkalmával sem rohan, csak „lassan ballag az külső kapubul”), vitézeit úgy neveli, mint oroszlán a kölykeit, haragot és bátorságot önt szívükbe (X. 104: 1). Az eposz végére a várvédők elkészültek a hősi halálra: mikor Zrínyi Szulimán megölése után a XV. ének végén visszatér seregéhez, azok már az öröm csendes extázisában várják az apoteózist:

Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.

[…]

És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben igy viszik ezeket. (XV. 107: 3-4; 108: 1-2)

Szerkezet

A Szigeti veszedelem rendkívüli műgonddal szerkesztett alkotás. A kötet bevezetésében említett Homérosz és Vergilius 24 illetve 12 ének terjedelmű eposzokat írtak; Zrínyi mintája helyettük az az Ovidius, akire név szerint sehol sem hivatkozik. A Szigeti veszedelem ugyanúgy 15 énekre tagolt, mint az Átváltozások. A strófák száma sem véletlen: 1566 van belőlük, mert abban az évben zajlott az ostrom; a kiadás idején készült bővítések és betoldások számozatlan strófák formájában kerülnek a szövegbe (a XIV. és a XV. énekek végén).

A belső tematikus tagolás szintén az ovidiusi hármasságot követi. Ott az istenek, a héroszok és a történelmi alakok világa teremt formális triádot – Zrínyi az elbeszélés nagyobb egységeit rendezi hármas szerkezetbe. A tagolás eszközeként a beszédek szolgálnak. A szerkezet kialakításának szempontjából azok az énekek nyernek különleges súlyt, amelyeknek a szigeti hős az elején és a végén is megszólal: ilyen az V. (az esketéssel kezdődik és a fiához szóló beszéddel végződik), illetve a XV. ének (a kirohanás előtti beszédtől az utolsó buzdításig, amellyel a kapitány beáll a csoportképbe, vitézei közé meghalni). A legérdekesebb pont a nagy ostromot elbeszélő X. ének: itt is van Zrínyi-beszéd az elején és a végén, de egyiket sem halljuk, csak az elbeszélőtől értesülünk róluk (X. 13; 105–106). A szerkezeti rend tehát a következő:

A) I–V. ének: harcok az ostrom megkezdéséig (Palota, Gyula, Siklós);

B) VI–X. ének: az ostrom megkezdődik, de a részleges küzdelmek leírása mellett egy ének, a X. mutatja csak be az általános támadást, amelyet epizódok késleltetnek;

C) XI–XV. ének: a végső harcok, Szigetvár eleste, a hősök apoteózisa (mennybe ragadtatása) az utolsó énekben.

Poétika

Zrínyi azzal, hogy egyszerre imitálta az Adoniszt és a Megszabadított Jeruzsálemet, végső soron Marino eszközeivel, az ő nyelvén és imitációs technikáival kelt versenyre magával Marinóval. Ennek a virtuális költői vetélkedésnek azonban nem a technika a lényege. A poétikai újítás a teológiai szemlélet különbségéből következik, amely a két főhős alakjában és sorsában ölt testet. Adonisz passzív elszenvedője a szépsége által mozgásba hozott végzetnek – s halála után még az őt elpusztító vaddisznó is felmentést nyer az istenek ítélőszéke előtt, hiszen szerelemből és vágyból gyilkolt, akaratlanul. A szigetvári Zrínyi viszont aktív célszenvedő: tudatos mártír, aki „megbeszélte” Istennel mindazt, ami következik – a jövőre gondolva, felelősséggel vállalja, egyenesen akarja a hősi halált. Marino istene rejtőzködő Isten, Zrínyié személyes, jelenlévő és beavatkozó. Marinónál Isten nyelv nélküli, angyali beszéde gondolatot közvetít, Zrínyinél akaratot (Az elpusztított Jeruzsálem [Gerusalemme distrutta], 24: 1–4; Szv XV. 33: 1–4). S ez a teológiai különbség (a racionálissal szembeállított voluntarista hit) a poétika szintjén is megmutatkozik. Zrínyi saját magának is prófétikus, az isteni akarat által ihletett elbeszélői pozíciót tulajdonít. Amint dédapja az Istentől közvetlenül irányítva cselekedett, ő a Szentlélek sugalma alapján ír („Bán cselekedetét az én kezem irja, / Mellyet Isten lölke elmémben befuja”, Szv XIV. 1: 3–4). Ezzel nemcsak a megörökített eseménysor, a szigeti ostrom kerül üdvtörténeti horizontba, hanem a megörökítés gesztusa, maga az írás is része lesz az isteni üdvterv beteljesítésének.

Amint Zrínyi teológiája az akarat köré szerveződik, úgy az eposz költői elbeszélésének is kulcskategóriája az erő. „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt” – fohászkodik a szerző a Szűzanyához az invokációban (Szv I. 5: 1–2). Ha a költő részesül az isteni erőben, akkor képes lesz közvetíteni a felismert igazságot, s amelynek révén a mű az olvasókra hat: rabul ejti figyelmüket, hatalmába keríti képzeletüket, érzelmi azonosulásra készteti őket. A leghatékonyabb eszköz ennek eléréséhez az érvelés helyett a közvetlen ábrázolás.

A sztoikus hagyományból származó görög enargeia (képszerűség) fogalmát a latin retorikai irodalom az evidentia terminusával adta vissza, s már a késő reneszánsz teoretikusai (Giraldi Cinzio, Philip Sidney) is gyakran összemosták a költői kifejező erővel (efficacia, forcefulness). Zrínyi eredetisége abban keresendő, hogy a poétikai erő fogalmát morálisan is értelmezte, s kapcsolatba hozta ábrázolt hőse lelki erejével (magnanimitásával, „nagyszívűségével”). Mind a költői kifejezőerő, mind a lelki erő az igazság (jelen esetben a gondviselés működtette sors) megismerésére és elfogadására képesít, de mindegyik más szinten teszi ezt. A Szigeti veszedelem a kortárs olvasók sors-belátását azzal akarja segíteni, hogy maga a cselekmény is egy hasonló beavatódási, megismerési folyamatot jelenít meg. A szigeti várvédők a kapitányuk által mutatott jelek első olvasói – majd meggyőzetvén vezérük által, maguk is jellé válnak a róluk olvasók meggyőzésére. A költő Zrínyi úgy ér el erős hatást, hogy cselekményesíti magát e hatásfolyamatot, rámutat egy képre, amelyen az látszik, hogy egy másik Zrínyi, az ős, ugyancsak magára mutat. Szokás mondani, hogy Zrínyi eposzában, eltérően a korabeli marinista, barokk divattól, nincs műtárgy- vagy képleírás, hiányzik az ún. ekphrasis. Nincs, mert az eposz egésze egyetlen hatalmas ekphrasis. A költő célja párhuzamos a főhősével: amint az katonái közösségét, ő olvasói közönségét, a 17. századi kortársakat kívánja meggyőzni az önáldozat értelméről, belőlük akar héroszokat nevelni.

A költői elbeszélés egyik kulcskategóriája, az erő mellett az eposz poétikájának másik kulcskérdése a hitelesség, az „úgy, mint volt” értelmezése, más szóval a valóság és a fikció viszonya. Zrínyi a költészet rendszertani helyét nem az Arisztotelész által kijelölt köztes pozícióban (a történetírás felett és a filozófia alatt) képzelte el, hanem abban gondolkodott, hogy az igazságot, amelyet a filozófus tanítással, a krónikaszerző példákkal ír körül, a költő kettejük módszerét egyesítve tárja fel. Nem véletlen, hogy eposzát végig következetesen históriának nevezi: arra utal vele, hogy a legmagasabb rendű történetírás valójában költészet. Ennek szellemében jár el akkor is, amikor hozzáad a cselekményhez egy, a krónikás forrásoknak ellentmondó elemet, s Szulimánt a szigetvári hőssel öleti meg az eposz végén. Úgy látja, az ő verziója nem egyszerűen költőileg magasabb rendű („filozofikusabb”), hanem bizony történelmileg is magasabb rendű mint a puszta való: Szulimán halálának oka ugyanis végső soron mégiscsak a szigeti Zrínyi hősies ellenállása volt.

Ugyanez az arisztotelészi poétikai szabályrend felbontására irányuló tendencia figyelhető meg az elbeszéléstechnikában, csak az ellenkező oldalról: miközben Zrínyi a fiktív elemekkel elbeszélése igazságértékét emeli, magát az elbeszélés fikcióját folyamatosan megtöri a számos ponton közbeiktatott szerzői önkommentárral. („De talán historiánkbul mi kiléptünk” [IV. 10: 1]; „Hová ragadtattam én könnyü pennámtul?” [IX. 1: 1]; „Mert messzi elmentem historiám mellett, / Esmég elöl kell kezdenem szövésemet” [XIV. 12: 3–4].) Az önreferens beszédmód már nem a históriás énekek naiv epikai eljárást idézi; tudatos alkalmazásával Zrínyi a kor poétikai vitájában foglalt állást. „Ha a költői mesterség által bevezetett fikció lelepleződik, és fikcióként mutatkozik meg, a költészet egész rendszere összezavarodik” – így fogalmazta meg a klasszicizáló arisztoteliánus álláspontot a jezsuita tudós Agostino Mascardi (1590–1640), akinek Marinót kritizáló poétikai írásait Zrínyi beszerezte könyvtárába (Prose vulgari, 1630). Vele szemben viszont ismét csak Marinót követte, s főként az Adonisz mintája nyomán hangsúlyozta az artisztikumot, a csináltságot és megcsináltságot, a folytonos „belebeszéléssel” az epikus cselekménybe. Hasonlóképpen járt el a szövegformálás metrikai szintjén is, a felező tizenkettes sorok szándékolt „elrontásával”, a Tasso által használt endecasillabóhoz való közelítéssel, az időmértékes fragmentumok beiktatásával (pl. a „Víz lassu zugással, széllengedezéssel” szabályos choriambusával [III. 33: 4]): megakasztja, kizökkenti vele olvasóit a könnyen folyó, bevett metrikai sztereotípiákra támaszkodó olvasásban. Mindig emlékezteti őket: amit elmond, az csak az exemplum, a tanítás eszköze, de van egy igazabb mese, egy másik történet, amelynek az eposz megírása is része, amely magáról a szerzőről szól, s amely regényes, pontosabban romanzo-jellegű lesz.

3. Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklos – a kötetkompozíció

Zrínyi Miklós verseskötetének különlegessége, hogy a terjedelem döntő hányadát (majdnem 90%-át) elfoglaló eposz nem a lírai versek előtt vagy után helyezkedik el, hanem, minden terjedelmi aránytalanság ellenére, részévé válik egy lírai kompozíciónak. Erre a szerkesztési technikára a korban nincs példa; az egész európai költészetben szokatlan, egyedi és eredeti eljárás. A kérdés az: milyen többletjelentést ad hozzá a kötet az eposzhoz?

A Syrena lírai darabjai, a főszereplő alak- és névváltásaival, egy lélek fejlődésének állomásait rajzolják ki. Zrínyi a Balassitól is ismert petrarkista lírai önéletrajz alaptípusát variálja tovább, s az egymásra rétegződő fikciószintekkel, a múlt, a jelen és a jövő idő játékával, a nagyobbrészt jelöletlen, rejtett intertextuális hivatkozásokkal a szerzői szubjektumot lélektörténetként képezi meg. Az elbeszélés keretmetaforája az utazás, melynek minden egyes stációján tovább épül, új vonásokkal gazdagodik a kötet címében szirénként (azaz költőként) megjelölt Én. Az eposz part felé tartó tengeri útja („Már én mágnesküvem portushoz hoz engem, / Szerencséssen jüttem által ez tengeren”, XIV. 3: 1–2) csupán egy szintjét képviseli a kötet föld–alvilág–menny irányú itineráriumának, az alászállásnak és a felemelkedésnek. (Maga az azonosító jellegű cím a „Tirrén tenger szirénje”-ként ismert Marinóra utal: Zrínyi ugyanúgy az Adria költője, mint Petőfi lesz majd az Alföldé.) A szövevényes történet Ariosto romanzóját, Zrínyi kedves olvasmányát idézi, azzal a különbséggel, hogy míg Orlando célja szenvedélyének követése, addig a Syrena elbeszélője éppen a szerelmi szenvedélytől kíván szabadulni.

[1] A történet a Violának nevezett, kegyetlen szépségért, a szerelem elől menekülő nőért való küzdelemmel indul (Idilium I–II), akit sem a versek, sem a könnyek nem hatnak meg. A reménytelennek tűnő ostromot az ekkor még meg nem nevezett „vadász” (Idilium I. 70: 3–4, utalás Marino vadász hősére, Adoniszra!) megszakítja: „Viola, nem lészesz ezután gyötrelmem, / Mert bolondságomat már jól megismertem” (Idilium II. 36: 1–2).

[2] Következik a szigeti ostrom elbeszélése, amelynek már propozíciója (tárgymegjelölése) is elhelyezi a hőseposzt a szerelmi történetben: „Én az ki azelőtt ifiu elmével / Játszottam szerelemnek édes versével, / Küszködtem Viola kegyetlenségével, / Mastan immár Mársnak hangassabb versével // Fegyvert s vitézt éneklek…” (Szv I. 1–2).

[3] A hősök apoteózisa után az elbeszélő újra kezdi, új alakban megszólalva, sőt nemet is váltva, a szerelmi történetet: az Arianna sírásában az elhagyott, csalódottságában bosszúért kiáltó krétai királylány panaszolja athéni csábítója, Theseus hűtlenségét. A vers hosszú bevezetője magát a nemváltást indokolja: „Én Márst énekelek haragos fegyverrel, / Kinzó szerelmemet hogy felejtsem evvel; / Másfelől kis isten megkerül fegyverrel, / Harcol, vagdalkozik lángozó szüvemmel” (Arianna 4: 1–2). A „megbúsult vadász” tehát az eposszal, a hősi tettek elbeszélésével csak menekülni akart a szerelem hatalmából, de lázadását leverték, Cupido azzal a feltétellel ígéri neki a szenvedéseitől való megszabadulást, hogy Ariadné szerepét ölti magára.

[4] A teljesített parancs látszólag meghozza a boldogságot: újabb identitásváltás után az elbeszélő a pásztorköltészet típusfigurájaként, Titirus névvel tűnik fel, és immár sikerrel hódítja meg a vonakodó Violát (Fantasia poetica I). Az érzelmi csúcspont egyúttal az utazás morális mélypontja, a szerelmi bűn (a túlzott vágy és szerelem) alvilága. A Fantasia poetica II „Júliája” az Eusébiából Violává lett kedves újabb átváltozása, fikció a fikcióban, s egyszersmind utalás a korábbi korszak szerelemideáljára, Balassi örök Júliájára.

[5] A történet azonban tragikus fordulatot vesz, a boldogság a kedves váratlan halálával szakad meg (Orfeus I–II): a vadász és Viola ekkor már Orpheus és Eurydice alakjában jelenik meg, s szerelme után a nevét és „éltető lelkét” elvesztett isteni dalnok a pokolban marad, vagyis jelképesen maga az elbeszélő is meghal.

[6] Az elkárhozás-történet (hiszen a thrák dalnok halálát a hagyomány értelmében a túlzott szerelem okozta!) jelképes feltámadással folytatódik: felfénylenek a nemzeti múlt mitikus alakjai (a hun királyok, Buda és Attila), majd hősgaléra-szerűen következnek az eposz hősei (Juranics, Radivoj, Deli Vid, Zrínyi: egész epigrammaciklus örökíti meg őket).

[7] A hősök példájából tanulva, az elbeszélő bűnbánó lélekkel Krisztust keresi: „Sirtál már eleget, lám, Ariannáért, / Fogyattad könyvedet csak egy Violáért, / Csak meg nem változtál, mint Biblis, semmiért, / Édes Musám, füért, s rothandó eszközért. // Hidd ki most magadbul könyvedet nagy okért, / Árassz cataractát szemedbül méltóért…” (Feszületre 1–2). Az ima egyúttal tükörképe a szigeti Zrínyi meghajló feszület előtti hajnali imájának, tehát valódi visszatérés az eposzhoz, s annak hőséhez.

[8] A képzeletbeli utazás utolsó stációja (Peroratio) szintén az eposzra utal: amint ott a várvédők mindegyike „nagy vigassággal s örömmel hal”, itt az elbeszélő ajánlja fel saját boldog halálát: „Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, / Vigan burittatom hazám hamujával” (Peroratio 4: 3–4). Az eposz utolsó strófájában megelőlegezett áldozat elhozza a megváltódást, a szigeti hős által vérrel az égre „felírt” név életre kel, azaz az érzelmek poklából a költői, majd – várakozásai szerint – a vitézi hírnév magasába emelkedik a szubjektum. Az elbeszélő, akit az első Idilium még nem nevezhetett meg, magával a létrehozott művel és a jövőre vontakozó ígérettel, elnyeri nevét és identitását. Visszaérkezünk a kötet címéhez, itt válik világossá, hogy a cím nem pusztán azonosítás, hanem történetet rejt, melynek során a szirénből hős lesz, a költőből harcos: „Groff Zrini Miklos”.

Ennek a megváltódás- (vagy önmegváltás-) történetnek két fordulópontja van. Az első: Orpheus (s átvitt értelemben a világi tematikájú, érzéki hatásra törekvő költészet) halála. A második: a saját név elnyerése, a bűnbánat gesztusán túllépő, heroikus mintájú Peroratio, a haza hamujával „burittatás” fenséges képével. Az előbbi tulajdonképpen a tanulmányok lezárásaként kapott indíttatás, a pápai audiencia által jelképesen meghatározott program beteljesítése. VIII. Orbán pápa (Maffeo Barberini néven [1568–1644] a kor ünnepelt neolatin poétája) ez alkalommal saját verseinek díszkiadásával ajándékozta meg az ifjú főurat (BiblZrin 260), amelynek rögtön első darabja (A jóravaló és kegyes tanulságokkal ékesített költészet visszaállításáról régi fényébe [Poesis probis et piis ornata documentis primaevo decori restituenda]) a Marino-féle szenzualista költészet és világlátás teljes elítélése, klasszicizáló stílusfordulat és a szkepszist meghaladva ismét hívő költészet meghirdetése. Valóságos verses enciklika a költemény, amely leghangsúlyosabb helyén felteszi a kérdést: „Miért énekeljünk a győzelmesen pokolra szálló Orpheusról, / Ha az alvilágot leigázva, Krisztusként tért vissza a csillagok közé?” A Syrena-kötet nagyobbik fele láthatóan e célkitűzés megvalósítása – azonban nem egészen úgy, ahogy azt a pápa elképzelte. Orpheus valóban meghal, nevét vesztve lent marad az alvilágban, sőt, a második Orpheus-vers (Marino Orpheus-idilljének szó szerinti fordítása!) megszakításával, fragmentumként hagyásával, jelképesen Marino maga, mint minta, szintén az Ereboszban marad.

Ám Zrínyi a marinizmus ideológiai elvetését, a szenzualista költészet elítélését szenzualista tematikával, Marino nyelvén és poétikájával, a Marino által kultivált műfajokban (idill, bukolikus dal) valósítja meg. A lírai anyag közvetlen forrásai között kiemelkedik Marino Pásztorsípja (főként az Idilium I és II esetében). Az Arianna sírásának és a Fantasia poetica darabjainak mintái – a Marino-követő Scipione Herrico mellett – a velencei melodráma-irodalom klasszikus szerzői, főként Ottavio Rinuccini, akinek mitologikus tárgyú melodrámái (Euridice, 1600; Arianna, 1608) Claudio Monteverdi zenéjével kerültek színpadra és váltak példátlanul népszerűvé a velencei operaszínpadokon (hasonló a helyzet Alessandro Striggio szintén Monteverdi által operává formált Orfeójával [1607]). Zrínyi könyvtárában megvoltak Rinuccini és Striggio ókori és reneszánsz forrásai (Ovidius, Catullus, Ariosto), ám – lévén hogy lírájában pontosan követi saját korának irodalmi divatját – szinte kizárt, hogy magukat az operákat is ne látta, librettóikat ne olvasta volna velencei utazásai egyikén. Ezek a librettók a dalmát (nagyrészt raguzai) kereskedők közvetítésével horvát területen is elterjedtek, több fordítás-parafrázis is készült belőlük (Paško Primović, Euridiče [1617]; Ivan Gundulić, Arijadna [1633]). A Syrena lírája e poszt-petrarcai, marinista irodalmi világ szerves része, annak magyar leágazása, egyszersmind eredeti kombinációja. A pásztori és mitologikus versekben mintha a divatos opera-témák kollázsát állítaná szántszándékkal össze a szerző – de még a Feszületre könnyező bűnbánatának is marinista költő, Girolamo Preti Krisztus-siratója a közvetlen forrása (Invita l’ Anima sua a piagnere la Morte di Cristo [Felhívja saját lelkét, hogy sirassa Krisztus halálát]). A magyar költészetből a Syrena-kötet lírai anyaga Balassi költészetét hasznosítja – ez volt az egyetlen lehetősége magyar anyagon szemléltetni az érzéki költészet édes túlzásait. (Az ekhós vers, azaz a Fantasia poetica II, a 17. századi magyar költészet legmerészebben erotikus remeke például nem más, mint Balassi ekhós versének, az Ó, magas kőszikláknak a paródiája, amibe Zrínyi egész Balassi-centót, vagyis idézetgyűjteményt dolgozott bele a költő-előd egyéb szövegeiből is).

A Peroratio beiktatása a leglényegesebb különbség a zágrábi kézirat (a „Syrena-kódex”) és a bécsi kiadás között. Az utolsó strófából már idézett „hamuval burittatás” ősképe Seneca Hercules-drámája, a Hercules az Oeta hegyén (a modern kritika kétségbe vonja eredetiségét, a Zrínyi által birtokolt három [!] Seneca-drámakiadás azonban a korpuszban közli). A darab a mitológiai hős önáldozatának története: a féltékeny feleség, Deianira a Nessus kentaurtól kapott vérrel itat át egy inget, s elküldi Herculesnek – Hercules a bőrét égető fájdalomtól úgy szabadul meg, hogy hatalmas máglyát rakat az Oeta hegyén, és elégeti magát. A lelke azonban nem hal meg; maga jelenik meg a darab végén és elmondja: szenvedései jutalmául bebocsáttatást nyert a halhatatlan istenek közé. Ennek az apoteózis-jelenetnek az értők számára felismerhető megidézése méltó módon zárta a kötetet, de ugyanakkor sztoikus koncepcióba ágyazta az egész konstrukciót, azaz alapvetően módosította, lényegében felülírta a Barberini-ideálnak való megfelelés igényét – legalábbis a kéziratos kidolgozás, a „Syrena-kódex” eredeti koncepcióját. Seneca drámáinak (nemcsak az Oetaeusnak) ugyanis központi motívuma az Orpheus és a Hercules által képviselt apoteózis-típusok vetélkedése, a dal ereje és a nyers fizikai erő, illetve a lelki erő elsőbbségének – végül eldöntetlenül maradó – kérdése. S a Syrenában sem hal meg egészen Orpheus: hiszen a Peroratio érvelésében nem a ’vagy-vagy’, hanem az ’is-is’ logikája érvényesül, a penna és a szablya egyaránt hírnevet keresnek (s találnak), sőt, önmaga apoteózisát, halhatatlanságának biztosítékát először a „nagyhirü munka” véghezviteléből eredezteti Zrínyi: mikor eljön a halál napja, „… magamnak ugyan nagyobb részem / Hordoztatik széllel az magas egeken” (Peroratio 2: 3–4). Itt a „nagyobb rész” nem más, mint a költői mű, maga a most befejezett kötet. Hercules azonban már az első Idiliumban megjelenik közvetlen Orpheus mellett (Idilium I. 58: 2), egész strófát kap az eposzban (Szv XV. 37), s a Zrínyire oly jellemző motívumkettőzés (geminatio) jegyében felbukkan az erotikus Fantasia poeticában is (Hercules oszlopai a szerelmes nő lábaihoz hasonulnak, Fantasia poetica 4: 1–6). Az előszavakat és dedikációkat nagy figyelemmel olvasó Zrínyi számára bizonyára az sem volt közömbös, hogy Marino maga az Adonisz ajánlásában a Múzsák karát vezető Herculesként („Ercole Musagete”) mutatja be XIII. Lajos francia királyt.

A végső kidolgozás ilyen (antikizáló, sztoikus irányba mozduló) koncepcióját illusztrálja a Subarich György (Juraj Šubarić [működött: 1644–1652], a horvát és a magyar arisztokraták kedvelt bécsi rézmetszője) által készített címlapkép, amelynek ikonográfiai koncepcióját biztosan Zrínyi Miklós diktálta. A metszeten a bujaság és a hatalomvágy jelképeivel csábító szirének között hajózó páncélos hős lehetne akár Orpheus is, aki maga is szirén (azaz költő) volt, ilyen minőségében kísérte el útjukra az argonautákat, s visszaútjukon úgy mentette meg őket a veszélyes tengeri lényektől, hogy túlénekelte a dalukat. Ám ebben a hajóban csak egy valaki ül, aki inkább hasonlít a kupában vagy kehelyben Prometheus kiszabadítására induló hajózó Herculeshez. Végül azonban sem egyik, sem másik: az Orpheust és Herculest idéző képi elemek csak ikonográfiai allúziók az Én-minta mitologikus előképeire. A hajóban maga a költő, „Groff Zrini Miklos” ül.

A vizuális invenció irodalmi forrása kulcsot ad a kötet egész koncepciójának értelmezéséhez. Zrínyi könyvtárának egyik korán beszerzett, kedves és sokat forgatott darabja volt az induktív módszert a természet megfigyelésére bevezető, morálfilozófiájában sztoikus irányú angol filozófus, Francis Bacon esszéinek gyűjteménye (olasz fordításban). E kötet részét alkotta Bacon mitográfiai munkája, a görög mítoszok allegorikus értelmezéseit tartalmazó A régiek bölcsessége (De veterum sapientia, 1609). A gyűjtemény leghosszabb esszéje a Prometheus avagy az emberi létállapotról – amelynek végén Hercules mint az Állhatatosság és az Erő sztoikus erényeinek megtestesítője indul a kétely kínjaitól gyötört emberi lélek (Prometheus) megszabadítására. A kis művecske zárófejezete pedig a szirénekről szólt (A szirének, avagy a gyönyör), s az elemzés költészettani tipológiát tartalmazott: maguk a tengeri lények a gyönyörközpontú, érzéki költészetet képviselik, Catullus és Petronius tanítói, miközben a dalukat túléneklő Orpheus a vallásos ihletettségű költészet dalnoka: „Isteni dicséreteket énekelve és lantozva, összezavarta és legyőzte a szirénhangokat. Az isteni dolgokon való meditáció nemcsak erővel, hanem édességgel és ízléssel is felülmúlja az összes érzéki gyönyört” (Bacon, Opere morali [BZ 332: 259]). Ez a Syrena-kötet lírai elbeszélésének kulcsa. A költő pedig, aki leírja az általa bejárt / bejárandó utat: elnyeri saját arcát és nevét. A nevet, amelyet immár a köteten kívüli valóságban, a nyilvánosság, a közéleti harcok terében visz tovább.

Hivatkozások

A hivatkozások a szerző „A világi scéna” – Énformálás a nyilvános térben című tanulmánya után találhatóak.