BibTeXTXT?

Vadai István

Kolozsvárott kötetet komponálni

A korszakszerkesztő bevezetője:

Az előző tanulmányban már érintett kérdéskör részletesebb kifejtése. A bevezetés megállapítja, hogy a Dézsi által használt elnevezések (udvari lantos, vándorlantos, hivatásos énekszerző, fő lantos, magyar királyi lantos) nem egészen felelnek meg a költő helyzetében bekövetkezett változásoknak, mivel az 1553-ban elnyert nemességet már a Chronica előtt megkapta. Az 1554-ben megjelent kötet mindkét része kronologikus elvű, jóllehet megállapítható, hogy a Ferdinánd-párti Hoffgreff először a második részt nyomtatta ki. Az első részben az időrend érvényesítéséhez a nyomtatás megkezdésekor még dolgozni kellett a Budai Ali basa históriája és az Ördög Mátyás veszedelme szövegén. A Terek János vitézsége személyes hangvétele miatt kerülhetett az időrend megbontásával az első rész végére. A második rész 3–4. darabjától nem sérül az időrend, ha a bibliai históriákat a Tinódi által ismert világkrónikákban szereplő évszámok szerint datáljuk. Az időrendet nem történetet mondó művek (Hadnagyoknak tanúság, Sokféle részögösről, Az udvabírákról és kulcsárokról) szakítják meg. Nyilvánaló az is, hogy a Károl császár hada Saxóniába (benne V. Károlynak a magyar huszárokhoz intézett beszédével), valamint a Szitnya, Léva, Csábrág és Murán várának megvevése Ferdinánd-pártiságának igazolására került a második rész élére.

Megjelent: Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika: A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerkesztette Csörsz Rumen István, Kolozsvár, Kriterion, 2008 79–85.

Tinódi Sebestyén életművét azért ismerjük viszonylag alaposan, mert versei Kolozsvárott nyomdába kerültek, és – a régi magyar irodalomban hosszú ideig egészen példátlan módon – szerzői kötetben jelentek meg. Tinódi Cronicája az első magyar nyelvű verseskötet. (Tinódi 1554. A fakszimile kiadást s. a. r. Varjas Béla: Tinódi 1959. – Kritikai kiadása: Tinódi 1881. – Modern kiadása: Tinódi 1984.) Szokás azonban a lantos irodalmi tevékenységét leszólni, rímelésén gúnyolódni, verselését sutának tartani, kötetét pusztán történelmi forrásgyűjteménynek tekinteni. Pedig korának mércéjével mérve rendkívüli költőnek számít. Nem egyszerűen tipikus históriaszerző. Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam Tinódi Sebestyén kötetének szerkezetét, s ezzel rávilágítsak, hogy a nagyfokú tudatossággal megalkotott kompozíció már önmagában kiemelkedő alkotássá teszi az 1554-ben Kolozsvárott megjelent verseskönyvet.

A lantos irodalmi pályafutását szemlélve karriertörténetet látunk. Dézsi Lajos – ma már megmosolyogni való – életpálya-szakaszolása (Dézsi 1912) először udvari lantosnak tekinti Tinódit, majd vándorlantosnak, később hivatásos énekszerzőnek, majd fő lantosnak, végül magyar királyi lantosnak. Ezek a kategóriák – főként a legutolsó – azért hatnak bumfordian, mert önkényesek és hivataloskodóak. Pedig a Dézsi által felvázolt karriertörténet nem jár messze a valóságtól. Pályája elején Tinódi valóban Török Bálint familiárisa, s ennek megfelelően a mások által szerzett veszedeleménekekhez hasonló módon énekli meg dominusának török fogságba esését. Ezt követően valóban elhagyja Szigetvárat, és az ország különböző pontjain, Baranyavárott, Dombóvárott, Nagyszombatban bukkan fel és szerez énekeket, vagyis vándorlantosként működik. Amikor az 1540-es évek végén letelepedik Kassán, és rendre itt szerzi történeti tárgyú históriáit, mintha valóban hivatásszerűen forgatná a tollat. Itt Dézsi osztályozásában némi zavar mutatkozik, mert Tinódit Cronicája kinyomtatása miatt tekinti hivatásos énekszerzőnek, és a Ferdinándtól nyert nemeslevél birtokában fő lantosnak. Valójában éppen fordítva történt: Tinódi már 1553 nyarán elnyerte a nemességet, kötete azonban csak 1554 márciusában hagyta el a kolozsvári sajtót. Hogy a lantos valóban arra törekedett-e, hogy pártfogói (Oláh Miklós és Nádasdy Tamás) segítségével elnyerje a magyar királyi lantos címet, arról nem tudunk, de kétségtelen, hogy Tinódi pályája folyamatosan felívelni látszik.

Ha az 1554-es Cronica ezt a pályaívet tükrözné, ha a históriák keletkezési sorrendjükben szerepelnének a kötetben, akkor ezt a szövegegyüttest csupán egyszerű versgyűjteménynek tekinthetnénk. Ám a költemények sorrendje nem ezt a rendet követi. Megkülönböztethetjük az egyes darabok belső és külső idejét. Belső időnek nevezzük most azt az időt, amit a história ábrázol, vagyis a történet idejét, külső időnek pedig a megírás, a szereztetés idejét. A kétféle idő csak egészen speciális esetben, a tudósítóénekek esetében egyezik meg, hiszen ezeket a darabokat a szerző általában az eseményeket közvetlenül követően hozza létre, ezért ha több darabot is szerez, akkor ezeket az események sorrendjében teszi. Miután Tinódi minden éneke végén szerepel kolofon, mely a szereztetés idejéről beszámol, könnyen megállapítható, hogy a lantos miként is járt el. Meglepő módon nem minden esetben az eddig elgondolt módon. Egyrészt a Cronica a tudósítóénekek esetében nem mindig igazodik a históriás énekek belső idejéhez, másrészt pedig nem csak a tudósítóénekek esetében igazodik a históriák belső idejéhez, hanem az ettől eltérő műfajú darabok esetében is. Ezért tekinthetjük a Cronicát szisztematikusan felépített, megkomponált kötetnek.

A históriás ének különböző alműfajainak áttekintéséhez Varjas Béla műfaji rendszerét hívhatjuk segítségül. Varjas vallásos témájú, történeti tárgyú és regényes tárgyú históriákat különböztet meg (Varjas 1982, 126). Helyesebbnek gondolom a vallásos témájú históriák csoportjára a bibliai tárgyú história kifejezést használni, hiszen ezek szinte kizárólag ilyenek. Csupán négy olyan história maradt ránk a XVI. századból, mely vallásos tárgyú históriának tekinthető, de mégsem bibliai témát dolgoz fel. (Szkhárosi Horvát András, Pál érsek levelére való felelet [R 674]; Sztárai Mihály, Historia de vita Athanasii... [R 1016]; Sztárai Mihály, História Cranmerus Tamásról [R 1020]; Tőke Ferenc, Spira Ferenc doktor históriája [R 1302] – zárójelben a XVI. századi magyar vers repertóriumának sorszámait adtuk meg: Repertoire de… 1992.) Ezt a négy egyháztörténeti jellegű verset nyugodtan áthelyezhetjük a történeti jellegű énekek közé. A Varjas által felvázolt műfaji rendszer a gyakorlatban jól leírja a históriás ének történetét. Ha a XVI. századot három szakaszra osztjuk, a témakörök valóban ebben a sorrendben tűnnek legjellemzőbbnek az egyes harmadokban (Varjas 1982, 131–141). Akár fejlődési folyamatot is láthatunk a témakörök változása mögé. Mintha a res gesta és a res ficta tengelye mentén, a hiteles história, lött dolog felől haladna a műfaj a fikció, a fabula irányába (Pirnát 1984). Ez az elgondolás azonban nagyon csalóka. A kor poétikája lött dolognak tekintette mindhárom típust, beleértve ebbe a jobbára fiktív történetet elmondó széphistóriát is. A históriák – kevés kivételtől eltekintve – mindig hivatkoznak forrásukra, még az igencsak mesés történetet elmondó Árgirus históriájáról is azt írja Gergei Albert, hogy olasz krónikából fordította. Tulajdonképpen kimondhatjuk, hogy a históriás ének nem az elbeszélt esemény egyenes megéneklése, hanem szinte definíciószerűen forrás fordítása. Deákos, iskolázott szerző iskolás műfaja, nem más, mint idegen nyelvű prózai szöveg magyar verses formába öntése. Ez alól egyetlen kivétel van: a jelenkorú eseményt elbeszélő tudósító ének. Ez esemény elbeszélése. Ennek a speciális műfajnak, mely nem írásos forrásra támaszkodik, a korszakban egyetlen jelentős képviselője van: Tinódi Sebestyén. És ráadásul Tinódinak éppen ez, a többi históriásének-szerző gyakorlatától eltérő műfaj a reprezentatív műfaja, ezt állítja Cronicájának élére, ezért kap nemességet. Ezért tekinthetjük a többi históriásének-szerzővel szembenállónak, egyenesen atipikusnak. (A históriás ének műfaji rendszeréről átfogóbban lásd Vadai 2007.)

Atipikusnak nevezhetjük a lantos életművét azért is, mert az kötetté szerkesztve, nyomtatásban jelenik meg. A verses epika a középkor folyamán még szóbeli műfaj; csak a XVI. század folyamán kezdik el lejegyezni. Pontosabban szólva: nem a szóbeli alkotásokat jegyzik le (azok nem maradnak ránk), hanem a középkori írástudatlan énekmondó helyét átveszi a deákos műveltségű szerző, aki már eleve írásban alkot, hiszen majd’ minden szövegemlékünk akrosztichonos, márpedig a versszakok kezdőbetűiből összeolvasható szöveg írásbeli alkotásmódot tételez fel. Tinódi legkorábbi históriái is ilyenek, vagyis már familiáris énekszerzőként iskolázott, latinul tudó, deákos műveltségű lantost kell személyében elképzelnünk. (Tinódi akrosztichonjairól: Vadai 1997.)

Tinódi előadásra szánt darabjait, a „repertoárját” nyilván egy „maga kezével írott könyv”-ben őrizhette, illetve folyamatosan ide jegyezhette fel újabb és újabb históriáit, melyek – nyomon követhetjük a kolofonokban szereplő dátumokat figyelve – a szereztetés pillanatához kötődően, „ad hoc” jelleggel, változatos műfaji és tematikai rendben követték egymást. Tinódi akkor lép túl kora többi históriásének-szerzőjén, amikor ezt az énekanyagot sajtó alá rendezi, és egy a korábbitól eltérő rendben, megkomponált kötetben hagyományozza ránk.

Miért éppen Kolozsvárott jelenik meg a Cronica? Azért, mert más választása nemigen lehetett a szerzőnek. 1554-ben voltaképpen itt működik az egyetlen szóba jöhető nyomda, és mivel 1551. július 25-én Kolozsvárott az erdélyi rendek átadják a magyar koronát Ferdinánd követének, egészen 1556. november 25-ig, amikor hűséget fogadnak János Zsigmondnak, még a politikai szituáció sem lehet akadálya a kiadvány megjelenésének. Messzire vezetne a részleges taglalás, de megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a kolozsvári nyomda működésében ebben az évtizedben megfigyelhető fordulatok, a kétszeres tulajdonosváltás összefügg Hoffgreff György és Heltai Gáspár politikai hovatartozásával, legalábbis Heltai nyílt János-pártiságával. 1554-ben Hoffgreff volt a nyomda tulajdonosa, és semmi akadálya nem volt egy Ferdinándnak ajánlott, részben őt dicsőítő, propaganda-mozzanatokat is tartalmazó kötet megjelenésének.

A Cronica – ahogyan ezt a címlap pontosan feltünteti – két részből áll. Az első János király halálától fogva beszéli el az eseményeket Eger ostromáig, a Dunától keletre eső országrészben. A második rész „külömb-külömb” országokban és időkben esett dolgokról szól, első közelítésben tehát vegyes tartalmú. Az első rész, noha csak 8 éneket tartalmaz, 24 ívfüzetnyire rúg. A második részben rövidebb énekeket találunk, így 16 ívfüzet is elegendő a további 12 ének számára. Nem lehet pusztán véletlen, hogy az első rész ívjelzései éppen A-tól Z-ig haladnak, és a rész előre kijelölhető ponton, az ábécé végén ér véget. Az Ali basa históriája, illetve az Ördög Mátyás veszödelme a kötet anyagában szereplő két legkésőbbi dátummal szereplő vers. Ezen darabok kolofonjai, a versek egymásra hivatkozó strófáinak nyomai is azt mutatják, hogy 1553 végén Tinódi még dolgozik az első részen, miközben Hoffgreff már hozzálátott a nyomtatáshoz. A lantos még formálja az első részt, amikor „Cronicáját lelte könyvnyomtatásába”. Vagyis Hoffgreff másodjára fogott hozzá az első rész kinyomtatásához, elsőször pedig a második részhez kezdett hozzá. Vélhetően ezért szerepel a második rész nyitódarabja, a Károl császár hada Saxóniába című ének előtt az „ELSŐ” felirat is.

Tinódinak jó oka volt rá, hogy az első résszel késlekedjen. Ekkor, 1553 Karácsonya táján alakítja ki azt az egységes menetű, kronologikus rendet, ami az első részt jellemzi. Egy korábbi dolgozatban mutattam be (Vadai 1997), hogy a nyitódarab, az Erdéli história eredetileg – a Kassán keletkezett kéziratos változatban – még három részből állt, s ebből, valamint a Fráter György haláláról szóló históriából alakította ki a költő a jelenlegi ötrészes szerkezetet. Eközben megváltoztatta az Erdéli história első részének akrosztichonját is, ide a korábbi, a vers tartalmára utaló magyar nyelvű argumentum helyére Ferdinándnak szóló latin nyelvű ajánlást illesztett. Ugyanekkor egészíti ki a kötet első részének anyagát az Ali basa históriájával és az Ördög Mátyás veszödelmével. Ezzel teszi folytonossá az 1540-től 1552-ig tartó, szorosan az időrendhez igazodó elbeszélést. Az egyetlen vers, mely ebben a kronologikus rendben nem a maga helyén szerepel, a Terek János vitézsége. Ez az utolsó helyre kerül, részben azért, mert a megénekelt esemény már említésre került az Erdéli históriában, részben pedig talán azért, mert személyes hangvételű. Így Tinódi egykori dominusának fiáról, a lantos „komájáról” szóló énekkel zárja az első részt.

A kötet második részének szerkezete jóval problematikusabbnak tűnik. A vegyes műfajú, vegyes tematikájú részt a szakirodalom nem is kezeli kompozícióként, hiszen az énekek sem a bennük elbeszélt események időrendjéhez, sem pedig a szereztetés időrendjéhez nem látszanak igazodni. Kíséreljük meg mégis feltérképezni ezt a részt!

A 3. és 4. darab a Dávid és Góliát históriája, illetve a Judit-história bibliai tárgyúak. A műfaj azonban nem feltétlenül „osztályidegen” a történelmi tárgyú versek között. Hiszen a kor történelemszemlélete szerint ezek is betagolódnak a történelmi események sorába. Johann Carion világkrónikája (Carion 1532) vagy Bencédi Székely István ezzel szoros rokonságot tartó krónikája (Bencédi Székely 1599) ugyanúgy a világ teremtésénél, Ádámnál és Évánál kezdi elbeszélni a történelmet, mint a reformációt megelőző világkrónikák, Werner Rolevinck (Rolevinck 1474), Jacopo Foresti (Foresti 1483) vagy Hartmann Schedel munkái (Schedel 1493). Tinódi szemlélete ez utóbbi, középkorias csoporthoz áll közel, időszámításában ő is ugyanúgy Eusebius Historia ecclesiasticáját követi, mint azok. Tanulságos ebből a szempontból rápillantani Hartmann Schedel hihetetlenül népszerű művére, a Nürnbergi krónika (1493) lapjaira. A kötet a magyar olvasó számára leginkább a történelemkönyvekben gyakorta közreadott, Budát ábrázoló kétoldalas fametszete miatt lehet ismerős, a kiadvány azonban 1800-nál is több illusztrációt tartalmaz. A Nürnbergi krónika a XVI. századi Magyarországon is nagyon népszerű lehetett, könyvtárainkban ma is 45 (!) hazai példánya lelhető fel. Nos, ebben a világkrónikában Ádámtól és Évától kezdve folyamatos köldökzsinórszerű inda jelzi a folyamatos genealogikus szerkezetet. Ahogyan Tinódi írja kötetének előszavában: „Ádám atyánktól fogva mennyi hadakozások löttek, azt bölcsek krónikákba mind béírták.” A világkrónika nem tesz különbséget bibliai és világi esemény között: egyetlen kötetben találhatjuk meg például Judit asszony történetét (Schedel 1493, LXIX a), Zsigmond király életrajzát (Schedel 1493, CCXXXIX a) és az Eurialus és Lucretia meséjét (Schedel 1493, CCXLV a). Mintha semmi lényeges különbség nem lenne közöttük. Ez alapján azt gondolom, hogy a históriás ének korábban felvázolt műfaji felosztása legalábbis ismételt átgondolásra szorul.

A Cronica második részének szerkezetéhez visszatérve kijelölhetjük a két bibliai tárgyú história saját idejét, ahogyan Tinódi is megteszi a Dávid királ… elején (Tinódi 1554, e1a):

Emléközöm az régi királyokról,
Prófétákról, Sámuelről, Saulról,
Az Góliátról és Dávid királról,
Bajviadaljokról.

Biblia mondja Királyok könyvében,
Elsőben, tizönhetedik részében,
Ki akarsz vívnya, vegyed ezt eszödben,
Jól jársz igyedben.

Az idő vala régön ó törvénben,
Ez világnak negyedik idejében,
Négyezörben írtak és nyolcvanötben,
Világkezdetben.
(5–16)

A 9–10. sorban a szerző megadja históriája forrását. Ez azonban nem a ma Királyok könyve néven ismert rész, hanem a Sámuel könyve 1, 17. Itt azonban időjelölést természetesen nem találunk. A 14–16. sorban található dátum Hartmann Schedel Nürbergi krónikájának korszakbeosztásához és évszámához igazodik. Ott a világ kezdetétől számított negyedik korszakban, Quarta etas mundi élőfej alatt található a hárfán játszó Dávid király képe, a hozzá tartozó felirat pedig: David secundua rex Israel. Anno mundi 4085 (Schedel 1493, XLVI b).

A Cronica két bibliai históriáját követő Hadnagyoknak tanúság című vers nem história, nincs kijelölt belső ideje. Elválasztó szerepet tölt be a korábbi versek és a következő konkrét időhöz köthető darab, a Szulimán császár Kazul basával viadaljáról között. A török tárgyú história helyes időrendben követi a két korábbit, 1535-ben játszódik. Újabb elválasztó darab, a Sokféle részögösről ékelődik a szerkezetbe, hogy ezt követően, megintcsak helyes időrendben a magyar tárgyú históriás énekek következzenek. A kötet legvégén, az eddigi két elválasztódarabhoz hasonlóan, az időrendbe nem illeszkedő éneket találunk, Az udvarbírákról és kulcsárokról szóló vers személyes hangvételű, a kötetet lezáró funkciójú költemény.

A Cronica második része tehát tagoltabb, mint az első. Három különböző tematikus blokkot jelöltünk ki benne. Ám ezek pontos időrendben követik egymást, tehát Tinódi itt is igazodott a kötet címéhez, a kronologikus szerkezethez. Csak a második rész két nyitóverse maradt hátra. A legelső, a Károl császár hada Saxóniába nyílt Habsburg-párti propagandisztikus részt tartalmaz (Varjas 1982, 172–173). Az akrosztichonok vizsgálata azt mutatja, hogy ezt Tinódi szintén a sajtó alá rendezés közben, Kolozsvárott illesztette a versbe (Vadai 1997, 629 [8. jegyzet]). Ugyancsak Ferdinánd személyéhez köthető a Szitnya, Léva, Csábrág és Murán várának megvevése. Ebben Ferdinánd felvidéki tisztogató hadjáratáról emlékezik meg Tinódi. Vagyis azt a két verset emelte a Cronica második részének élére, mely Ferdinánd-pártiságát bizonyítja.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy Tinódi kötetének mindkét része hasonló szerkezetre épül. Lényegében kronologikus rendet mutatnak, és ezt a rendet csak a Habsburg-párti darabok, illetve a személyes vonatkozású záró darabok sértik meg. A kötet élén álló ajánlás megfeleltethető a második rész két nyitóversének, a Terek Jánosról szóló ének pedig a kötet záróversének. A két rész párhuzamos szerkezete is azt mutatja, hogy a lantos határozott kompozícióra törekedett. Nemcsak azt sorolhatjuk kétségtelen érdemei közé, hogy verseskötetet jelentetett meg, hanem azt is, hogy létrehozta az első, teljes egészében megkomponált magyar versgyűjteményt.

Hivatkozások

Bencédi Székely István, Chronica ez vilagnac yeles dolgairol, Krakkó, 1559. (RMNy 156.)

Carion, Johann Chronica [...] vleissig zusamen gezogen, meniglich nuetzlich zu lesen, Wittenberg 1532.

Dézsi Lajos, Tinódi Sebestyén, Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1912.

Foresti, Jacopo, Supplementum chronicarum, Venice 1483.

Pirnát Antal, „Fabula és história”, ItK, LXXXVIII(1984), 137–149.

Repertoire de la poesie Hongroise ancienne, szerk. Horváth Iván, H. Hubert Gabriella, Font Zsuzsa, Herner János, Szőnyi Etelka, Vadai István, Paris, 1992. Hálózati kiadása:

http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/

; Gépeskönyv, ContentWare Labs, 2000 v. 5.0.5.

Rolevinck, Werner, Fasciculus temporum, Cologne 1474.

Schedel, Hartmann, Liber Chronicarum, Nürnberg, 1493.

Tinódi Sebestyén, Cronica, Kolozsvár, 1554 (RMNy 109.)

Tinódi Sebestyén, Cronica, s. a. r. Varjas Béla, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete, 1959 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, II).

Tinódi Sebestyén, Krónika, s. a. r. Sugár István, bev. Szakály Ferenc, Bp., Európa, 1984.

Tinódi Sebestyén összes művei, s. a. r. Szilády Áron, Bp., MTA Könyvkiadó Hivatala, 1881 (RMKT III).

Vadai István, A függőleges beszéd – Tinódi akrosztichonjairól = Művelődési törekvések a korai újkorban: Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, szerk. Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Ötvös Péter, Szeged, 1997 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 35), 617–638.

Vadai István, A tudósító ének műfaja, 1554: Megjelenik Tinódi Sebestyén Cronicája = A magyar irodalom történetei, I, A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, a kötetet szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 274–285.

Varjas Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., Akadémiai, 1982.