Vadai István

A tudósító ének műfaja
1554: Megjelenik Tinódi Sebestyén Cronicája

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 274–285.

Igazmondó, jámbor vitézöktül, kik ez dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.

(Tinódi 1554, aa2r)

A históriás ének a 16. század reprezentatív irodalmi műfaja. Megtörtént eseményt, „lött dolgot” elbeszélő verses alkotás, a deák irodalom jellegzetes terméke. Az 1530 és 1630 közötti száz évből körülbelül 180 históriás éneket ismerünk. Toldy Ferenc irodalomtörténete (A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig, rövid előadásban, 1864), majd Varjas Béla tanulmánya (Varjas 1982) alapján a históriás énekeket tematikus csoportokra szokás felosztani. A három nagy alcsoport: vallásos tárgyú, történeti tárgyú és regényes, szerelmi tárgyú históriás énekek. A történeti tárgyú históriás énekek csoportján belül elkülöníthetünk régmúlt eseményeket tárgyaló darabokat, úgynevezett krónikás énekeket, illetve jelenkorú eseményeket elbeszélő darabokat, tudósító énekeket. Ez a csoportosítás – noha nem támaszkodik korabeli poétikai elgondolásra – a gyakorlatban jól igazodik a műfaj történetéhez. Szinte szabályos húszéves periódusokat jelölhetünk ki, melyekben a felsorolt alcsoportok a leggyakoribbak. Először az ótestamentumi történeteket megéneklő históriás énekek a leggyakoribbak; Batizi András, Farkas András, Dézsi András, Kákonyi Péter, Sztárai Mihály munkái nyomtatásban is megjelentek az 1556-os Hoffgreff-énekeskönyvben (Tarnóc 1966). Ezt követően leginkább a Tinódi Sebestyén nevével fémjelezhető történeti tárgyú históriás énekek válnak népszerűvé, Tinódival együtt Valkai András, Görcsöni Ambrus, Temesvári István művei ugyancsak nyomtatott gyűjteményben, a Heltai Cancionáléban láttak napvilágot 1574-ben (Varjas 1962). A 16. század végére a széphistóriák válnak jellemzővé, 1570-től kezdve füzetes nyomtatványokban kerülnek ponyvára a debreceni, kolozsvári és bártfai nyomdák kiadványai.

A tematikus osztályozás persze a 19. századi pozitivista irodalomtörténet-írás sajátja. Joggal vethető fel vele szemben, hogy olyasmire figyel, ami lényegtelen, s olyasmit hagy figyelmen kívül, ami lényeges. Ez a megközelítés nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy léteztek-e ezek a tematikus csoportok a 16. századi írott vagy íratlan poétikákban, és hogy a szerzők valóban ehhez a felosztáshoz igazodtak-e. Észre kell vennünk, hogy a kor embere számára a fenti csoportok mind megfértek a „lött dolog” kategóriáján belül, és csak a modern szemlélet lát éles különbséget közöttük. Ha arra figyelünk, hogy a vers mennyire ragaszkodik a történeti valósághoz, és mennyire enged teret a kitalált elemeknek, akkor észrevehetjük, hogy ebben a tekintetben a három „témakör” három különböző viszonyt képvisel.

A bibliai tárgyú história a lehető leghitelesebb, hiszen a kor embere számára a Biblia megfellebbezhetetlen érvényű, feltétlenül igaz volt. A bibliai história teljesen nélkülözi a fiktív elemeket, mindenestül igaz. Ennek megfelelően a szerzők mindig ragaszkodnak a Szentírás történetéhez, azon nem módosítanak, legfeljebb az elmondott történet után fűznek tanulságot, morális megjegyzéseket. A történeti tárgyú história az előző csoporthoz képest már szubjektívebb, hiszen az eseménysor valóban megtörtént, ám annak az elbeszélése már a lejegyző nézőpontját érvényesíti, csak annyiban igaz, amennyiben a lejegyző helyesen figyelte meg és adta vissza a történetet. Szándékos és akaratlan hibák, torzítások lehetnek benne. A regényes históriák, szerelmi történetek, mesés elbeszélések még egy fokkal közelebb állnak a fikcióhoz. A szerzők ugyan sohasem mulasztják el, hogy írott forrásra hivatkozzanak, ám világos, hogy egy novellisztikus szerelmi történet már inkább tekinthető kitalált eseménysornak, mintsem valóban megtörténtnek.

Pirnát Antal tanulmánya (Pirnát 1984) úgy állítja szembe a res gesta és res ficta szövegosztályait, mintha egymást kizáró dolgok lennének. Valójában azonban a megtörtént és fiktív mozzanatok mindig egyszerre vannak jelen a művekben. Az iménti fejlődési sor azt mutatja, hogy elgondolhatunk egy rendszert, melyben a res gesta az egyik végpont, a res ficta a másik, a műfajok rendszere pedig a kettő közötti spektrumban helyezhető el. A história alműfajai folyamatos haladást mutatnak az egyik felől a másik felé, a teljesen hiteles tárgytól (bibliai história) a szubjektív elemeket is megengedő, de hitelesnek szánt tárgyon át (történeti história) eljutnak a fiktív elemeket is megengedő, ám a hitelesség látszatát még mindig fenntartó témakörig (széphistória). Ez a szellemtörténetinek is nevezhető rendszer szabályos fejlődést lát a históriás ének történetében. Kérdés azonban, hogy ezt a rendszert a 16. század szerzői átlátták-e, igazodtak-e hozzá?

Valójában nem. A 16. századi szerző mindhárom esetben ugyanúgy járt el. Számára mindhárom esetben egy-egy idegen nyelvű szöveg a forrás (B betűs példákkal élve: vagy Biblia, vagy Bonfini, vagy Boccaccio). Mindhárom esetben tiszteletben tartja a forrásszöveg autoritását, érinthetetlenségét. Értékelhetjük ugyan a szövegválasztást, hogy milyen szöveg tolmácsolására vállalkoznak a szerzők, de eljárásukat tekintve inkább az azonosságok a feltűnők. Szolgai módon ragaszkodnak a mintáikhoz, legfeljebb kihagynak egyes részleteket. Ez a kivonatoló, aprólékos, forráskövető módszer a deák irodalom sajátos tulajdonsága. Ez egyben azt is jelenti, hogy a 16. századi históriás ének nem a középkori orális költészetből származik, hanem a deákos, írásbeli műveltség műfaja.

Természetesen létezett középkori epikus költészetünk. Galeotto Marzio megemlékezik például arról, hogy Mátyás asztalánál főként vitézi tárgyú darabokat, hősénekeket énekeltek. Ezeket azonban nem sorolhatjuk be a históriás ének műfajába. Nem tudhatjuk, hogy ezek mennyiben ragaszkodtak a történeti esemény hűséges elbeszéléséhez, vagy éppen ellenkezőleg, mennyiben színezték ki, túlozták el egy-egy szereplő cselekedeteit, jellemét. Egy dolog azonban bizonyos: ezeket az énekeket nem jegyezték le, s emiatt nem tekinthetjük azonosnak őket a deák típusú, mindig írásban szerzett, írásbeliséghez kötött későbbi műfajhoz sorolhatókkal.

A históriás ének írásbeliséghez való kötődését nem csak az bizonyítja, hogy idegen nyelvű forrásszövegre támaszkodik. Jól látszik ez a verstechnikán is. A históriás énekek szokásos versformája a négyrímes versszak (a leggyakoribb a 4 × 11-es, de igen elterjedt a 4 × 12-es forma is). Az orális költészet inkább a rímtelen előadásmódot vagy a párrímes formákat kedveli. Az írásbeli költészet igazodik a latin írásbeliség formakészletéhez, ennek következményeként a négysoros strófák jellemzők rá. Az írásbeliség kétségtelen bizonyítéka az is, hogy a históriás énekek szinte kivétel nélkül akrosztichonos szövegek. A versszakok kezdőbetűiből összeolvasható latin vagy magyar nyelvű szöveg szokásosan jelöli a vers szerzőjét, a szereztetés körülményeit, vagy az ének tartalmára utal, esetleg ajánló mondatot tartalmaz. Már a legkorábbi históriás énekek is akrosztichonosak, ami azt mutatja, hogy a deák költészet nem valamiféle orális technikát alakít át írásbelivé, nem a korábban szóbeliségben létező énekeket jegyzik le, hanem szinte egy csapásra bukkan fel a műfaj teljes technikai felszerelésben. A legkorábbi darabok szerzői, például Tinódi Jázon és Médea című széphistóriájával és Istvánffy Pál Voltér és Grizeldiszével 1539-ben ugyanolyan poétikai szabályrendszerhez igazodnak, noha közvetlenül bizonyára nem ismerték egymást. Már a 16. század elején léteznie kellett a műfaj szabályait rögzítő poétikának, lenniük kellett írásbeli históriás énekeknek is, ezek azonban nem maradtak ránk.

Ha nem is tudjuk pontosan, milyen lehetett a históriás ének a 16. század első negyedében, az bizonyosnak látszik, hogy írásbeli volt, és döntő részben idegen nyelvű írott forrásokra támaszkodott. Egyetlen szerző nem illeszthető be ebbe a rendszerbe problémamentesen, s ez a szerző Tinódi Sebestyén. Művelte ugyan a históriás ének mindhárom alműfaját, szerzett bibliai tárgyú históriákat (Dávid királ mint az nagy Góliáttal megvíutt, Judit asszony históriája, Jónás próféta históriája), széphistóriát (Jázon és Médea), megénekelt régmúlt eseményeket is (Zsigmond király és császár históriája), ám életművének legnagyobb részét jelenkorú eseményekről szerzett énekei teszik ki. Ezeket a történeteket pedig nem fordította, hanem megénekelte. Vagyis a Toldy–Varjas-féle műfaji rendszer legnagyobb hiányossága, hogy elfedi a különbséget forrás fordítása és esemény elbeszélése között. A történeti tárgyú ének kifejezés egyetlen csoportba helyezi a régmúltat és a jelenkorú eseményt megörökítő históriát, noha ez utóbbi teljesen másféle, kreatív módon jön létre.

Nem véletlen, hogy a fordítás útján létrejövő históriák vannak nagyobb számban. A Tinódi-típusú tudósító éneknek Tinódin kívül szinte alig vannak képviselői. Saját korából ő az egyedüli, akinek tudósító énekei ránk maradtak, de a 16. század második feléből sem igen tudunk néhány szerzőnél s néhány veszedeleméneknél többet felsorolni. A legjelentősebbek: Tőke Ferenc Szigetvár 1556-os ostromáról szóló históriája, egy névtelen költő veszedeleméneke: Az vitéz Túri György haláláról, illetve Csanádi Demeter, Salánki György és Tardi György egy-egy éneke. Ez pedig azt jelenti, hogy lantosunk nemcsak abban tér el a század többi históriaszerzőjétől, hogy eljuttatja a műfajt a szerkesztett és nyomtatott kötet szintjéig, hanem abban is, hogy amit eljuttat oda, az alkotásmódját illetően is egyedi, csak rá jellemző.

Tinódi életrajzáról igen keveset tudunk, néhány külső adat kivételével arra vagyunk utalva, amit saját maga árul el verseiben, leginkább az akrosztichonokban és a kolofonokban, vagyis énekeinek záróstrófáiban. Miután mindegyik énekének végén találunk kolofont, és ez rendre megadja a versek keletkezési idejét, elrendezhetjük az életművet az egyes alkotások keletkezési rendjében, megrajzolhatjuk Tinódi vázlatos életpályáját.

Nevéből ítélve Tinód községben születhetett valamikor a 16. század legelején. Szigetváron, Török Bálint udvarában szerzi első énekeit, vélhetően udvari lantos lehetett. Iskolázott ember volt, akrosztichonjai gyakran latin nyelvűek, a Cronica Ferdinánd királyhoz írott előszavában pedig Vergilius Aeneisére hivatkozik: „No azért, felségös és kegyelmes uram, ezt gondolám magamba, hogy ez szegín Magyarországba az pogán terek császár miatt lött sok veszödelmekbe, és az felségöd vitézinek elesésökbe és vitézségökbe, nyereségökbe krónikába beírnék, kivel felségödnek hív szolgálatomat jelönteném és kedvét lelném, mert jól tudom az bölcs fejedelmeknek erkölcsöket, hogy minden újságnak írását örömest látják és olvassák. Vagy nyereség avagy veszteség, de róla megemléközni gyönyörűség. Tanubizonság erről az tengör vizébe Eneas társait mint biztatja volt, hogy az ott való nyomorúságok végre emléközetre öröm leszön.” Műveltségét nyilván valamilyen magyarországi iskolában szerezte.

Amikor 1541-ben a török elfoglalja Budát, Török Bálint fogságba esik, Tinódi pedig a familiáris költők rendes feladata szerint azonnal megemlékezik gazdája sorsáról. Két éneket is szentel ennek az eseménynek (Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról; Príni Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról). Ezek az énekek még személyes jellegűek, az események elbeszélése mellett lírai hang jellemzi őket. Megkapó és jellemző részlet az árván maradt Pemflinger Kata ábrázolása (Buda veszéséről…, 177–188):

Fohászkodik vala és igen sír vala
Jó Terek Bálintné, hogy hírt nem hall vala,
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az terek hiti végre meg ne csalná.

Egy levelet neki ha megmutatának,
Hogy fogsága volna ő vitéz urának,
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sírának.

Csudaképpen töri, fárasztja ő magát,
Sírva apolgatja futosó két fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát,
És az két fiával az nagy árvaságát.

Miután Tinódi gazda nélkül maradt, kénytelen nyakába venni az országot. Először a szomszédos Baranyaváron Istvánffy Imrénél, később Daruvárott Werbőczy Imre birtokán szerez históriát, majd Dombóvár nyújt menedéket számára. 1545-ben az országgyűlés helyszínén, Nagyszombatban bukkan fel, minden bizonnyal itt próbált új dominust keresni maga számára. 1548-tól kezdve Kassán találjuk. Itt a lantos megtelepedett, házat is vásárolt magának, és 1553-ig innen keltezi énekeit, saját magát gyakran „kassai lantos”-ként nevezve meg. Ebben az időszakban keletkeznek tudósító énekei, melyek a török folyamatos előrenyomulásáról, a végvári harcokról számolnak be: Szegedi veszedelem, Az vég Temesvárban Losonczi István haláláról, Erdéli história.

1553-ban énekli meg Eger vár 1552-es diadalát. Az igen terjedelmes, négy részből álló históriának elkészíti rövidített változatát, az Eger vár viadaljának summáját. Zsámboki János ebből rövidített latin prózai fordítást készített, ez juthatott el Ferdinánd királyhoz, s nyilván ezzel hozható kapcsolatba az 1553 augusztusában keltezett nemesi oklevél. A nemesi címmel együtt adományozott címer egy szablyát pengéjénél markoló kezet és egy lantot ábrázol, egyszerre utalva Tinódi katonai múltjára és irodalmi tevékenységére. Címeres nemeslevelével kerekedett fel Tinódi, hogy Kolozsvárott énekeit kinyomtassa. Útba ejti Debrecent, ahol egykori gazdájának fiánál, Török Jánosnál vendégeskedik, majd Bonyhán keltezi egy énekét, végül pedig Kolozsvárott szerez históriás énekeket, már kötetének nyomtatási munkálatai közben.

A Cronica 1554 tavaszán jelenik meg Hoffgreff György műhelyében. Ezt követően már csak egy-két éneket szerez, utolsó adatunk 1556 januárjából származik; Perneszy György egy levélben arról számol be Nádasdy Ferencnek, hogy „Tinódi Sebestyén, megunván immár e földi muzsikát, megtért az égiekhez, hogy ott, az angyalok között sokkalta jobbat tanulhasson; [tetemét] e hónap utolsó előtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem. Haldokolva pedig még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem kövessem őt, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.”

A Tinódi-szakirodalomban gyakorta előfordul az a vélekedés, hogy Török Bálint fogságba esése után Tinódi új pártfogója Nádasdy Ferenc lett volna, sőt az is, hogy a Cronica egyenesen a nádor elképzeléseinek megfelelően, az ő törökellenes politikai céljainak szolgálatában, egyenesen az ő parancsára jött volna létre (Varjas 1982). Ez a hipotézis jól magyarázná azt az ellentmondást, hogy Tinódi pályája elején még egyértelműen János király pártján áll, az 1554-es kötet azonban már Ferdinánd-párti strófákat tartalmaz, sőt egyenesen Ferdinánd királyhoz szóló ajánlással jelent meg. Tinódi nemeslevele is mutatja, hogy pályája végén a lantos már Ferdinánd-párti, s az új politikai célokat leginkább egy új főúr politikai törekvéseivel lehetne indokolni. Egy 1555-ös levél azonban arról tanúskodik, hogy a lantos csak kötetének megjelenése után került közvetlen kapcsolatba Nádasdyval.

Egyébként is óvatosan kell bánnunk a Cronica lapjairól származó információkkal, hiszen az előszavak is és a versek kolofonjai is gyakorta tartalmaznak sztereotip fordulatokat. Például az Ördög Mátyás veszedelme kolonfonja a következő:

Ennek lőn írása az jó Kolozsvárba,
Tinódi Sebestyén könnyomtatásába,
Szerzé nagy búvába egy hideg szobába,
Gyakran fú körmébe, mert nincs pínz tassolyába.

Szokás ez alapján arra gondolni, hogy a lantos sanyarú körülmények között dolgozott, pénz híján fűtetlen szobában volt kénytelen lakni. Óvatosságra inthet azonban az a körülmény, hogy Tinódi más verseinek kolofonjaiban is hasonlóan jelöli meg a szereztetési helyet, az igen gyakran egy füstös szoba, puszta kamora, hideg szoba. A Varkucs Tamás idejében lött csaták… kolofonjában azt olvashatjuk, hogy „Hideg télben fú körmében házába”, a Kapitán György bajvidalja záróstrófájában pedig azt, hogy „Bánkódik, hogy kevés pínz ű taslyába”. Olyan visszatérő költői közhelyek ezek, mint amilyen például Catullus egyik költeményében (XIII.) szerepel, amelyben arról panaszkodik barátjának az egyébként jómódban élő költő, hogy csak akkor tudja vendégül látni, ha az vacsorát is hoz magával, „Mert bizony Catullus / erszényét már a pókok is beszőtték” (Dsida Jenő fordítása).

Óvatosan kell kezelnünk tehát azokat az információkat, amelyekben a lantos saját magáról beszél. Tinódi énekeinek a kolofonjaiban olyan fordulatokat használ, amilyeneket más históriás énekek szerzői, sőt más hegedősénekek szerzői. Ő is előadta énekeit, és nyilván ismerte és gyakorolta azokat az előadói szakmához tartozó fordulatokat, amilyeneket Európa-szerte használtak a vágáns költők, a mendikáns énekek szerzői. Jellemző, hogy a borra, ivásra történő utalás rendszeresen énekeinek kolofonjában fordul elő, hiszen az énekes ezzel a fordulattal hívta fel hallgatóinak a figyelmét arra, hogy az előadás után a produkcióért cserébe díjazás jár – hogy több legyen a pénz a „taslyában” –, vagy legalábbis némi itóka dukál neki.

Vélhetően éppen ezzel a szokásos befejező gesztussal függ össze a Cronica befejezése is. A kötet utolsó darabja éppen az Udvarbírákról és kulcsárokról szóló ének, melyben Sebők deák átkot szór azoknak a fejére, akik nem jól tartották, büdös bort adtak neki. Az ironikus záródarab arra is rámutat, hogy Tinódi megszerkesztette kötetét, annak anyagát elrendezte, tudatos kompozíciót alakított ki.

A Cronica címlapján a következőket olvashatjuk: „Első részébe János királ halálátúl fogva ez esztendeig Dunán innet Erdélországgal lött minden hadak, veszödelmek, rövidedön, szép nótákval énökbe vadnak. Más részébe különb-különb időkbe és országokba lött dolgok, istóriák vannak.” Vagyis munkáját két részre osztotta: az első részben időrendben haladva beszéli el a fél országrész történeti eseményeit, és a második részben közli mindazokat az énekeket, melyek – különböző okokból – nem igazodtak az első, kronologikus rész koncepciójához. A második részbe kerültek tehát a bibliai históriák, a kisebb veszedeleménekek, tréfás hegedősénekek. A kolofonok és akrosztichonok vizsgálatával azt is nyomon követhetjük, hogyan alakult ki Tinódi kötetének finomabb szerkezete.

Tinódi Sebestyén életművének legnagyobb részét a jelenkorú eseményekről szerzett tudósító ének műfajához sorolhatjuk. Mint ahogyan a fejezet elején megállapítottuk, a históriás ének általában idegen nyelvű írott forrásra támaszkodik, tehát a legtöbbször deákos műveltséget feltételező fordítás. A tudósító ének ezzel ellentétben nem támaszkodik írott forrásra, közvetlenül az események után keletkezik, funkciója az azonnali híradás, tájékoztatás. Tinódi valóban ennek megfelelően szerezte énekeit. Egy-két hónappal, sőt esetenként egy-két héttel az események után már készen volt énekeivel. Általában nem saját maga volt jelen az ostromoknál, hanem ahogy a kötet előszavában írja: „Igazmondó jámbor vitézöktül, kik ez dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.” A tudósító ének erényei, a hitelesség és a gyorsaság a mai újságírás, a helyszíni tudósítás erényeivel azonosak. Korábban összefüggésbe hozták a tudósító ének műfaját a német Fliegende Blätterekkel és Neue Zeitungokkal. Ezek az egy-két lapos nyomtatványok funkciójukat tekintve valóban közel állnak a Tinódi által szerzett tudósításokhoz, de nincs adat arra, hogy Magyarországon közvetlenül hatottak volna. Legfeljebb közvetett hatásról lehet szó, Németországban is megfordult énekszerzők információiról.

Mindebből az is következik, hogy Tinódi abban a sorrendben szerezte énekeit, ahogyan az azokban elbeszélt események megtörténtek. Elvileg tehát nem különbözik a versek belső és külső ideje – az elbeszélt esemény saját ideje és az ezt elbeszélő szöveg keletkezési ideje. Azt várhatnánk tehát, hogy mivel a Cronica első részében a belső időnek megfelelő kronologikus rend uralkodik, ennek megfelelően ezek a darabok a szereztetési időnek is megfelelő sorrendben szerepelnek itt. Ez azonban még sincs így. Az Ördög Mátyás veszedelme és a Budai Ali basa históriája noha korábbi eseményt beszél el, Tinódi mégis csak 1553 végén, már kötetének nyomtatási munkálatai közben készíti el őket.

Vagyis amikor a lantos Kolozsvárra ér, hogy kinyomtassa addig szerzett énekeit, még nem tud hiánytalan verses elbeszélést formálni „János királ halálátul fogva ez esztendeig”. Hiány van a folyamatosan elgondolt történetben, és ezt a hiányt a kialakított koncepció kedvéért kötete szerkesztése közben pótolja. Vélhetően ekkor alakítja át a kötetnyitó Erdéli história szerkezetét is, ezt az ötrészes kompozíciót ugyanis még Kassán kezdte el megírni, de csak Kolozsvárott fejezte be 1553-ban. Az egyes históriákba előre- és hátrautaló strófákat helyez el, az első rész énekei szabályosan hivatkoznak egymásra. Oka lehet az átszerkesztésnek a kötetkompozíció is, de az is, hogy az Erdéli história első részének akrosztichonjában Ferdinándhoz szóló latin nyelvű ajánlást találunk. Lehet, hogy eredetileg – a többi négy részhez hasonlóan – ennek a résznek az akrosztichonja is az ének előtt olvasható rövid magyar nyelvű argumentumot, tartalmi összefoglalót tartalmazta, és csak a kötet kialakításakor nyerte el azt a formáját, ahogyan most szerepel benne.

Mindezek a pótlások, átszerkesztések csakis akkor lehetségesek a nyomdai munkálatok közepette, ha Hoffgreff György eközben nem a Cronica első részének szedésével foglalatoskodott, hanem a kötet második részével kezdte el a munkát. Ezt a könyv ívjelzései lehetővé teszik, ugyanis az első rész éppen A-tól Z-ig halad, a második rész pedig, az ábécét újrakezdve, a kis a-val jelölt íven kezdődik. A második rész – ahogyan az átformált akrosztichonú első rész is – Ferdinánd királyhoz köthető, a schmalkaldeni háború egyk epizódját elbeszélő Károly császár hada Saxoniában. Az ének előtt sorszámot is találunk: ELSŐ. Vélhetően tehát itt kezdődött a nyomtatás, és mialatt a különb-különbféle énekekből álló gyűjteményt szedték, Tinódi koncepciójának megfelelően kiegészítette és átszerkesztette az első rész anyagát.

Az átszerkesztés azonban nem csupán az időrend megtartásának érdekében történt. Tinódi egyéb okokból is hozzányúl az énekeihez. A Károly császár hada Saxoniában című verséből szokás idézni azt a részt, mely leginkább igazolni látszik a lantos Ferdinánd-párti álláspontját. A magyar huszárokhoz V. Károly ilyen beszédet intéz:

Jó vitézök! értöm nagy ínségtöket,
Pogán miatt nagy veszedelmetöket,
Sokszor akartam segélleni titöket,
Elindulnom támasztottam erőmet.

Itt azomba ellenöm támadtanak,
Ez árulók országomra indultak,
Odamentöm vélem ők elhagyatták,
Nagy gyakorta énvelem tusakodtak.

Isten őket bünteté és megrontá,
Véletök egyemben kezembe adá,
Vitézök! ha élhetök ez világba,
Megsegéllek titöket országtokba.

Jó készölettel megyök tihozzátok,
Élni, halni köztetök én akarok,
Régön hallottam, jó vitézök vagytok,
Ez igyemben kit szömömvel jól látok.

Immár magamban azt én elvégeztem,
Valamikor lészön én ellenségöm,
Magyar nélkül nem lészön ütközésöm,
Mert akkor, tudom, lesz néköm nyerésöm!

Az idézett propagandisztikus részlet azért különösen fontos, mert ezt a verset Tinódi 1550-ben írta. Mégsem Kassával együtt hódolt volna meg Ferdinándnak? Varjas Béla azzal mentegeti a költőt, hogy a sorok közt bujkál Tinódi ki nem mondott magánvéleménye (Varjas 1982). Ennél azonban erősebb bizonyítékot is találhatunk arra, hogy 1550-ben Tinódi még nem kardoskodott a Habsburgok mellett. Ha megfigyeljük az idézett rész versfőit, azt láthatjuk, hogy minden strófa I, illetve J betűvel kezdődik. Az akrosztichonban a szóban forgó helyen 12 azonos betű követi egymást. Ez arra mutat, hogy az idézett rész utólagos toldás, Tinódi a Cronica sajtó alá rendezése közben, vagyis 1553-ban illesztette a versbe.

Olyan, az akrosztichonbetűk alapján azonosítható pótlást is találhatunk a versekben, ahol a módosítás nem politikai okokból következett be. Az Eger vár históriája második részében eredetileg csak Dobó és Mecskey neve szerepelt, a nyomtatott változatban azonban további 90 vitéz neve van felsorolva. Világos, hogy ez a terjedelmes névsor a mű korábbi, kéziratos változatában még nem szerepelt, a szóbeli előadást igencsak megterhelte volna. Más a helyzet azonban a nyomtatott könyvvel. Ezt nem feltétlenül eléneklésre, hanem olvasásra szánta a költő. Az előszóban ezt olvashatjuk: „Én azt meggondolván, és látván ez szegín Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie, ezöknek megírására, hogy ki lenne végemléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván, és uraimnak, barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván, készöríttetém én magamat ez szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány istóriát megírnom, öszveszednöm, és az községnek kiadnom, ki lenne az több krónikák között végemléközet; kinek munkájába sokat fáradtam, futostam, tudakoztam, sokat es költöttem.” Végemlékezetnek szánta tehát a kötetet, olyan munkának, mely megörökíti nem csupán az eseményeket, hanem a benne szereplő személyek nevét is.

Tinódi kötetszerkesztő, szövegátíró, kiegészítő és módosító munkáját szemlélve világos, hogy nem tekinthetjük őt a históriás ének tipikus képviselőjének. Sokban rokonítható a kor deákos szerzőivel, de még több olyan mozzanatot találhatunk, amely inkább megkülönbözteti tőlük. Pályája elején familiáris költőnek tekinthetjük. Olyan lírai hangvételű veszedeleménekeket szerez ekkor, mint mások is. Ír bibliai históriát és széphistóriát is, mint mások. Pályája későbbi szakaszában azonban főleg jelenkorú események megéneklője. Hogy ebben a tekintetben voltak-e társai, nem tudjuk. Ilyen tudósító énekek Tinódi korából nem maradtak fenn, sőt később sem szereztek ilyeneket jelentős számban. Tinódi művei azért maradtak fenn, mert egy erős közegváltás – a nyomatott kötet létrehozása – megőrizte őket számunkra. Ez a nyomtatott szöveg azonban – mint láttuk – nem azonos a korábbi, kéziratos és szóban előadott szövegekkel. Tinódi átformálta őket, s ezzel végképp elkülönült az esetleg létezett kortárs tudósítóének-szerzőktől. A Cronica hírnevet szerzett számára, és a későbbi szerzők számára ő jelentette a 16. századi epikus költészetet.

Több kéziratos énekgyűjteményünk készült úgy, hogy Tinódi nyomtatott kötetét egészítették ki, a könyv végéhez fűzött üres lapokra másoltak be másoktól szerzett históriás énekeket. A lantos ismertségét még ékesebben bizonyítják a 16. századi nótajelzések. Tinódi saját maga szerzett dallamokat költeményeihez, s ezeket a dallamokata Cronica fametszetes kottanyomatai meg is őrizték számunkra. A kor dallamjelölési szokásai eltérnek a maitól, így zenetörténészek értelmezésére van szükség, hogy a ma használatos jelölésre átírhassuk őket (Szabolcsi 1926; Szabolcsi 1931; Király 1995). A kiadvány 22 Tinódi-dallamot őrzött meg számunkra. A fametszetes kottanyomás lassú és költséges eljárás volt, a Hoffgreff-nyomda már 1556-ban áttér a korszerűbb, hangjegyenként szedett nyomatok készítésére, a Hoffgreff-énekeskönyv már így készült. A későbbi históriás énekek általában már csak nótajelzésen keresztül jelölnek meg dallamot, az ének elején megadják annak a korábbi históriás éneknek a kezdősorát, amire énekelni lehet a szöveget. A kotta még azt mutatja, hogy egy adott szöveghez saját, eleve ehhez a szöveghez írott dallam tartozik. A nótajelzés már a szöveg és dallam közötti lazább kapcsolatra utal. A szöveghez egyetlen dallam tartozik, de ez eredetileg nem ehhez a szöveghez készült, vagyis egyetlen dallamra több szöveg is énekelhető. Még egy fokkal lazább kapcsolatra utalnak az úgynevezett alternatív nótajelzések, melyek több dallamot rendelnek ugyanahhoz a szöveghez, s közülük bármelyik használható a szöveg előadásához, énekléséhez. Az is előfordul később, hogy a megjelölt dallamok felsorolása után ilyen megjegyzést találunk: „Vagy keress hasonlót.” Ebben az esetben már csak az a lényeges, hogy az ének és a dallam sorai szótagszámaikban megegyezzenek, a dallam metrikailag igazodjon a szöveghez. A 16. század folyamán, ahogyan egyre több és több históriás ének készül, egyre lazább lesz tehát a kapcsolat szöveg és dallam között.

A nótajelzések tanúsága szerint Tinódi igen népszerű szerzőnek számított, s ebben nyilvánvalóan nem kis része van annak, hogy az általa szerzett dallamok a század közepe óta nyomtatásban is terjedtek. Ilyen módon Tinódi zenei és metrikai hatása az őt követő fél évszázadban igen jelentősnek mondható. Később ez a hatás azért halványul el, mert a históriás ének eltűnik a műfajok közül, a versformák között pedig feltűnik egy másik, nagyon népszerűvé váló, karakterében azonban erősen eltérő strófaforma: a Balassi-strófa. Érdekesen él együtt ez a kétféle metrikai és zenei hagyomány Wathay Ferenc 1605-ben készült kéziratos énekeskönyvében. Az ebben található nótajelzések Tinódi Sebestyén históriás énekeinek és Balassi Bálint szerelmi költészetének együttes hatásáról tanúskodnak. Wathay nem csupán a dallamok és metrumok tekintetében követi Tinódit; három históriás éneket is szerez teljesen 16. századi modorban, akad köztük bibliai história, de Tinódi-típusú újságoló ének is (Szinán és Ibrahim basa idejében lött tatár rablásról).

A 17. század elejére megfogalmazódik a deákos típusú históriás ének metrikájának – főként rímtechnikájának – a bírálata is. Szenci Molnár Albert 1607-es Psaltériumának előszavában a következőket olvashatjuk: „Az régi Magyar énekekben pedig avagj semmi egyenlö terminátioc nem voltac, avagj tiz versis egy másután mind egy igében ment ki, àhonnan az historias énekekben, számtalan az soc Vala vala vala. Kin az idegen nemzetec az kic ezt láttyác, nem gyöznec eleget rayta nevetni. De hálá Istennec, ez egynéhány esztendökben az mi emberinkis ékesb verseket szoktac irni.” Noha az idézetben Tinódi neve nem fordul elő, mégis őt szokták megnevezni az efféle, elavultnak és nevetségesnek ítélt versek szerzőjeként. Arany János Szenci Molnárhoz hasonlóan ironikusan utal „Tinódi százötven valájá”-ra a Vojtina levelei öccséhez soraiban. A vala-vala-vala-vala rímsorozat valójában nem kötődik kizárólag Tinódihoz, sőt nem is őt jellemzi a legerősebben. Valkai András históriás énekeiben például sokkal gyakoribb. Lehet, hogy Szenci Molnár nem is Tinódi Cronicájára gondolt, amikor a „régi magyar énekek”-et emlegette, hanem például Heltai Gáspár Cancionáléjára.

Érdemes az idézett bírálatot alaposabban is szemügyre venni. Szenci Molnár első megjegyzése, hogy a régi magyar énekekben „semmi egyenlő terminációk nem voltak” – vagyis egyáltalán nem rímeltek. A rímtelen sorok használata elsősorban az orális technikájú darabokra volt jellemző, a deák típusú, írásbeli költészet ezt már igyekezett elkerülni. Az „egy igében ment ki” kifejezés is az oralitásra jellemző jegy, részben az önrímet érti rajta Szenci Molnár. De nem pusztán azt a jelenséget, amit a vala-vala-vala szavak alapján elsőre gondolunk. A „tíz vers is” kifejezést ma úgy mondanánk: tíz strófa is, vagyis Szenci Molnár a strófaszint feletti metrikai jelenségre utal, arra, hogy egymás utáni versszakok teljesen egyformán rímelnek. Ilyen, több strófára is kiterjedő önrímes szakaszokat, ha nem is gyakran, de valóban találhatunk 16. századi históriás énekekben. A második érdekes mozzanat, hogy Szenci Molnár az „idegen nemzetek” véleményét emlegeti, és a „látják” igét használja. Vagyis magyarul nem tudó, a szöveget nem értő, és ráadásul nem lantkísérettel, hallgatva, hanem a szöveget olvasva befogadók nézőpontját érvényesíti. Így természetesen feltűnőek a teljesen azonos sorvégződések. Az, ami zenekísérettel, élőszóban, a szöveg értelmére figyelve természetesen hat, kinyomtatva már mulatságosnak tetszhet a szöveg értelmére nem figyelő olvasó számára. Jól érezhető a befogadásmódok közötti különbség, az, hogy a közegváltás jelentősen hozzájárul Szenczi Molnár bírálatához.

Másfelől ez a nézőpont történeti poétikai szempontból erősen kifogásolható. Szenci Molnár saját zsoltárfordításában toldalékrímeket használ, és ezzel lényegében alig távolodik el a vala-valák rímtechnikai megoldásától, hiszen az önrímben szereplő vala szócska sem más, mint az ige múlt idejét jelző félszabad morféma. Csupán az egybeírás-különírás különbözteti meg a múlt idő másik jelétől (-tt), mely már nem önrímnek, hanem toldalékrímnek minősül. Ugyanakkor már Szenci Molnárt megelőzően, Balassi Bálint költészetében feltűnik a toldalékrímek kerülésére, a tiszta rímek alkalmazására való törekvés. Szenci Molnár bírálata tehát nem más, mint a nyomtatásban megjelenő, de még orális költői technikai jegyeket hordozó versszerzés nem megfelelő érvekkel történő elutasítása.

Függetlenül azonban attól, hogy történeti poétikai szempontból megfelelő, vagy 1607-ben attól már eltávolodva fogalmazódik meg Szenci Molnár véleménye, az kétségtelen, hogy Tinódi kikerülhetetlenül beépült a 16. és 17. század irodalomtörténeti tudatába. Érdemes kiemelni Szenci Molnár idézett bírálatából, hogy ő meg sem említi Tinódi nevét. A régi magyar énekek és a históriás énekek kifejezés a teljes 16. századi mezőnyre vonatkozik, és azért szoktuk Tinódival összekapcsolni, mert őt tekintjük a históriás énekszerzők reprezentatív példájának. Tinódi profizmusa, vagyis az, hogy versei már igen korán szerzői névvel megjelölve megjelentek, ahhoz a helyzethez vezet, hogy az egész műfaj legjelentősebb képviselőjeként a históriás énekszerzők jelölőjévé válik, s ezzel együtt a históriás énekekre vonatkozó bírálatok első számú céltáblájává.

Egy másik bíráló megjegyzés kapcsán ugyanezt gondolhatjuk. Gyöngyösi István Kemény János-eposzához írott utószavában szerepel egy sok szempontból érdekes megjegyzés: „a poësist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek egyögyűségével.” A szerző a históriát és a fabulát helyezi egymással szembe, s azt állítja, hogy a história nem más, mint a dolgok valósága. Ezt „színlette meg”, azaz ékesítette fel „régi fabulás dolgokkal”. Ugyanazt mondja, mint Zrínyi az Adriai tengernek Syrenája előszavában: „Fabulákkal kevertem az históriát (…), mert szebbnek is gondoltam úgy.”

Tinóditól is idézhetünk azonban olyan strófákat, melyek nincsenek szépség, sőt líraiság híján. Ilyenekkel leginkább históriáinak figyelmet felkeltő hangütésében, intonálásában, kezdő strófáiban találkozhatunk. Például: „Sírva veszíkel most szegín Magyarország.” A Kapitán György bajviadalja pedig már nem is históriás ének, hanem a vitézekhez intézett buzdító beszéd. Elsőként Mészöly Gedeon figyelmeztetett rá (Mészöly 1906), hogy a vers sorai mintegy megelőlegzik Balassi Bálint 61. számú, „Vitézek mi lehet…” kezdetű énekének a képeit:

Bátor szível az vitézséghöz vannak,
Ha ellenségöt hallnak, megvidulnak,
Gyorson ő jó lovokra felfordulnak,
Az ellenségnek hamar arcul állnak.

Erősen vívnak, szerencsát késértnek,
Kik közzülök meghalnak, sebesülnek,
Kik közzülök örök rabságban esnek,
Ki nem váltoszhatnak, ők gyötrettetnek.

Soknak marad hazól szegín árvájok,
Nemzetségök jajgatnak, attyok, annyok,
Mivel kiválthatnák, nincsen morhájok,
Csak ohítva koldulnak, nyavalyások

Terekeken ha diadalmat vesznek,
Nagy hálákat adnak ők az Istennek,
Örülnek, vigadnak az nyereségnek,
Mentől inkább annak tisztösségének.

Jó legínyök vitézök végházakba,
Vannak gyakran terekkel bajvívásba,
Az körösztyén hitért gyakor harcokban,
És jó hírért, névért sok országokba
(Kapitán György bajviadaljáról, 9–28)

Hasonló párhuzam vonható az Erdéli história egy részlete és Bornemisza Péter híres búcsúverse között is. Tinódi a következő szavakkal jellemzi az országot elhagyni készülő János Zsigmondot:

Bánkódik királfi, jó lován ül vala,
Kassát nézi vala, szép szókat szól vala,
Vajon mikor lészen Kassába szállása,
Jó Magyarországban és Erdélben szállása
(Erdéli história, 1613–1616)

Bornemisza költeménye pedig így kezdődik:

Siralmas énnékem tetűled megváltom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom,
Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom
(Cantio optima, 1–3)

Néhányan követték, utánozták Tinódit, többen eltávolodtak a históriás ének modorától, de mindannyian tudtak róla, mindannyiukra hatott életművével. Már igen korán bíráló szavakkal illették, mégis őt tekintették Balassi mellett a 16. század szinte egyetlen említésre méltó szerzőjének. Ebben pedig minden bizonnyal az 1554-es Cronica játszotta a meghatározó szerepet.

Hivatkozások

Király Péter (1995) A lantjáték Magyarországon a XV. századtól a XVII. század közepéig, Budapest: Balassi 196–215.

Mészöly Gedeon (1906) Tinódi Sebestyén, Nagykőrös: Ottinger.

Pirnát Antal (1984) „Fabula és história”, Irodalomtörténeti Közlemények 88: 137–149.

Szabolcsi Bence (1926) Tinódi zenéje, [h. n.]: [k. n.].

Szilády Áron (s. a. r.) (1881) Régi Magyar Költők Tára, XVI. század, III. Tinódi Sebestyén összes művei (1540–1555), Budapest: Akadémiai.

Tarnóc Márton (s. a. r.) (1966) Hoffgreff-énekeskönyv. Kolozsvár, 1554–1555, (a fakszimile szövegét közzéteszi) Varjas Béla, (a kísérőtanulmányt írta) Tarnóc Márton, Budapest: Akadémiai.

Varjas Béla (s. a. r.) (1962) Cancionale, az az historias enekes könyv…, Kolozsvár, 1574, (a fakszimile szövegét közzéteszi és a kísérőtanulmányt írta) Varjas Béla, Budapest: Akadémiai.

Varjas Béla (1982) A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest: Akadémiai, 164–183.