Pirnát Antal

Az ars historica és Forgách Ferenc

Megjelent: P. Á., Kiadatlan tanulmányok, Bp., reciti, 2018 115–130.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szinte ott folytathatom, ahol Kulcsár Péter abbahagyta az előadását (Kulcsár Péter előadása Történetszemlélet a reneszánsz korban címmel hangzott el Visegrádon, 1978. május 28-án), illetve pontosabban az előadói zárszavát. Az előadói zárszava, ha jól emlékszem, azzal a kérdéssel fejeződött be, hogy vajon mennyiben tekinthető históriának az olyanfajta történet, illetve kortörténet, amit például Forgách Ferenc írt. Nos, ez a kérdés nemcsak a mai tudományt foglalkoztatja, hanem foglalkoztatta a kor, a reneszánsz kornak szakíróit is. Azok a teoretikusok, akiket előadásában Kulcsár Péter idézett és igen szépen méltatott, azok azt a művet látják históriának, mint ahogyan Livius, az ab urbe condita, a város alapításának írásától kezdve elmondja a római népnek az egész történetét, tehát egy nép, egy állam összefüggő történelmét. Ez volt a humanista történetírás szerint az igazi história: a liviusi modell. A historikus természetesen nem találhat ki mesét, ő nem költő, hanem történetíró, valahonnan merítenie kell az anyagát.

A történettudomány rendszerezői éppen ezért a történetírás műfajai közé sorolják azokat a műveket, amelyek nem ilyen összefoglaló és részleteiben is kidolgozott históriák, hanem csupán anyagot szolgáltatnának a majdani historikusok számára. Ezeknek a műveknek a felsorolását majd minden historikusnál megtaláljuk, ezek valamilyen időrendben adják a nevezetes történelmi eseményeknek a leírását. A legprimitívebb ilyen műfaj, amit írhatnak, az a napló. A napló, amely napok szerint jegyzi fel azt, hogy mi történt. És megjegyzem, szelektálás nélkül: a privát élet eseményeit és az esetleges közéleti eseményeket egyaránt. Ez az ephemerides műfaja. Valamivel fejlettebb műfaj az annales, amely már szelektál az események között, és évrendben adja az eseményeket, és ennek a történelmi anyaggyűjtésnek a legfejlettebb műfaja a historikusok szerint a kommentár, a commentaria műfaja − gondoljunk csak Forgáchra, akinek műve címében is ez a műfajmegjelölés szerepel. Erről a műfajról én példaképpen Antonio Viperanónak egy 1579-ben megjelent műfajelméletéből − Antonio Viperano: De scribenda historia liber. Antwerpen, 1569 − jegyeztem ki a definíciót: Hogyan kell történelmet írni? Azt mondja: mi egyebet neveznek a tudós emberek commentariusnak, mint az íróknak azt a nyersanyagát, ahonnan meríthetnek azok, akik történelmet akarnak írni. Caesarnak a commentáriusai olyan bölcsességek, és olyan ragyogóan vannak megírva, hogy − mint ahogy Cicero mondja − az értelmes embereket visszariasztották az írásoktól, jóllehet nagyon is kedvesek voltak az idétleneknek, az ostobáknak, akik − hogy megint csak Cicero szavaival éljek − mindent sütővassal, mint a fodrászok, ki akarnak bodorítani. A hivatkozott cicerói hely, ahonnan a humanisták a commentarius műfajának definícióját veszik, az Cicero Brutusában található. Cicero azt mondja Caesarról: írt bizonyos feljegyzéseket saját tetteiről (atque etiam commentarios quosdam scripsit rerum suarum), amelyek nagyon is megérdemlik a dicséretet. Csupaszok ugyanis, mindenféle szónoki díszt, mint valami ruhát letéve, szabatosak és szépek. De amikor másoknak akart anyagot szolgáltatni, hogy onnan merítsenek, akik történelmet kívánnak írni (historiam scribere), legfeljebb az ostobáknak tett jó szolgálatot, akik az ilyesmiket akarják majd kibodorítani, mint a fodrászok a sütővassal a hajat. Az értelmes embereket azonban visszariasztotta az írástól. A történelmi munkában ugyanis semmi sem vonzóbb, mint a tiszta és világos rövidség. A commentaria vagy commentarii az az irodalmi műfaj, amelyet Caesar művelt, amikor megírta a polgárháborúk történetét, és megírta a Gall háborúját; az az irodalmi műfaj tehát egy felelős politikus vagy nagyformátumú hadvezér által a saját politikai vagy történelmi tapasztalatairól írott visszaemlékezés, amelyik Caesar esetében, aki nemcsak nagy politikus és nagy katona volt, hanem kitűnő stiliszta is, már abban a formában is kész mű. Ha gyengébb szerző írja meg, akkor nyersanyag a históriaíró számára. Nos, a másik kérdés, hogy Forgáchnál ez a műfajválasztás mennyire volt tudatos vagy nem volt tudatos, erről is ejthetünk egy-két szót.

Forgách hosszú ideig foglalkozott a magyar történet írásának gondolatával, végül is művét életének az utolsó 2–3 évében írta meg, tehát 1575 és 1577 között, amikor lemondott erdélyi politikai funkcióiról, és Padovába vonult vissza, ahol már szabadon foglalkozhatott az írói kedvtelésével. Mielőtt azonban Forgách visszavonult volna a műve megírásához, elég hosszú ideig levelezik Brutusszal, Brutust igyekszik megnyerni Erdély számára udvari historikusnak. Forgáchnak Brutushoz írott levelei sajnos nincsenek meg; Brutus, amikor kiadta levelezését, akkor elsősorban a saját leveleinek publikálására gondolt. Brutusnak az egyik Forgáchhoz intézett leveléből − sajnos datálatlanul közölte ezeket a leveleket − tudjuk, hogy még mielőtt Brutus Erdélybe érkezett volna (Brutus éppen Lyonban tartózkodik, onnan írja feltehetően ezt a levelet), azt írja Forgáchnak, ajánlván szolgálatait és irodalmi segítségét, hogy itt vannak a kezemben Caesarnak a commentariusai, számos jegyzetemmel és javításommal, amelyhez még egy tisztességes kötet járul (volumen accedit), amelyben megfelelő sorrendben az írónak a legfontosabb kifejezései, frázisai (frases) és azon kívül, aminek még nagyobb az értéke, mindenféle dolognak a leírása (rerum omnium descriptiones), megfelelő rendben (locus communes) van összeszerkesztve. Tehát a Caesar-műhöz Brutus Forgách számára szerkesztett egy kommentárt és egy stilisztikát, Caesarból kiírva, mintegy Forgách számára, irodalmi segédeszközként. Tehát Brutus tisztában volt azzal, amikor ezt a levelet írta legalábbis, hogy Forgách commentariust akar írni, ennek megfelelően látta el őt irodalmi segédeszközzel is. A szereposztás is nyilván készen volt; Forgách, a tapasztalt politikus, akkor, mikor Brutus meghívásáról tárgyal, az erdélyi udvarban még igen fontos pozíciót tölt be; Forgách, a tapasztalt politikus az, aki Caesar módjára megírja a commentariust, és Brutus lesz majd az a historikus, aki ezt a matériát − egyéb matériákkal együtt − egy összefüggő, nagy történelmi szintézisbe dolgozza össze. Persze, Brutusnak egy kicsit mentegetőznie kell, hiszen az idézett helyen Cicero meg is szólja azokat az ostobákat, akik ezeket a commentariusokat − legalábbis Caesar esetében − retorikai díszekkel akarják kibodorítani. Caesart éppen azért dicséri meg, mert hiányzik a retorikai díszítés. Sőt, Cicero tesz egy olyan megjegyzést is, éppen az idézett helyen, hogy nemcsak a commentariusban, hanem általában a históriában semmi sem szebb a tiszta és világos okfejtésnél, tehát végül is éppen nem az, amit Brutus csinál a magyar történelem anyagából, amely végül is nagyon kibodorított alkotás lett. Tehát Brutusnak bizonyos mértékig mentegetőznie kell: hogyan jön ő ahhoz, hogy így kidekorálja nemcsak a Forgách által szolgáltatott anyagot, mert hiszen tudjuk, hogy az csak az 1542-től 1572-ig terjedő 30 évet dolgozta fel, ebből is az 1542 és 1552 közötti tíz év tulajdonképpen csak bevezetés, 1552-től kezdve tárgyalja részletesebben Forgách a magyar történelmet. Attól kezdve, amikor neki, legalábbis mint felnőtt és tanult embernek személyes tapasztalatai is vannak. Azután terebélyesedik ki az elbeszélés Forgách esetében, ahogy ő maga is felelős politikai pozícióhoz jut, és ahogy egyre inkább a személyisége tapasztalatairól beszélhet. Tehát nemcsak Forgách alapján írta meg Brutus részletesebben 1490-től a magyar históriát, a Bonfini-folytatást, hanem más forrásokat is használt, hivatkozik is rájuk, például arra a bizonyos Tamás deákra, aki Báthory István familiáriusa volt, és aki szintén készített ilyen feljegyzéseket, amelyeket sajnos nem ismerünk. Ebből tehát úgy látszik, hogy neki mentegetőznie is kell, ezért egy ilyen ars historicát ír Brutus Báthory István királyhoz is. De historiae laudibus (Krakkó, 1578), a történelem dicséretéről, illetve azon biztos módszerről, amellyel olvasandók a történelemtudók, ez mintegy az ő históriájának a mentsége, ahol erőteljesen kiemeli a most már hivatásos történelemíró szerepét, mondván, amit Cicero mond, hogy a mezítelen dolgokat, magukat a történelmi eseményeket, minden retorikai dísz nélkül leírni, az a hivatalnokoknak, a közéleti embereknek a feladata. A historikusnak éppen az a teendője, hogy ezt az anyagot megfelelő retorikai formába öltöztesse. Tehát ez egyfajta önigazolás, hogy hogyan jön ő ahhoz, hogy a nálánál társadalmilag rangosabb emberek által szolgáltatott anyagot átdolgozza.

Egyébként ez a historikus funkció, amit Brutus betöltött, szintén rendkívül fontos volt ebben a korban. A históriának nemcsak az a szerepe, amit az ars historica-írók ki szoktak emelni, hogy a történelmi tapasztalatok összegezésével tanít, nevel, oktat és így tovább. Van annak valamilyen más szerepe is, én e pillanatban nem tudok mást idézni, csak Althusiust, aki német alapossággal sorra veszi a politikájában az állami intézményeket, tehát hogy az államban milyen intézmények vannak, és itt szóba kerül természetesen az állami levéltár is. Nos, Althusius azt mondja, hogy az állami levéltárban őrzik meg a fontosabb államközi szerződéseket, a törvényeknek a hiteles szövegeit, országgyűlési végzéseket, az adókivetéseknek a katasztereit, és az állami levéltárban őriztetik az államnak a históriája. Ez egy humanista politikaszerző szerint olyan jelentőségű állami okmány, amelyet az állami levéltárban kell őrizni. Tehát az állam históriáját, amelyet az állam hivatásos históriása ír. Ez a gyakorlat – én csak Althusiust tudom idézni azok közül, akik ezt elméletileg kodifikálták − a jelek szerint még a középkorig visszanyúlik: a király megíratja a históriáját, és az az állami iratok közé kerül. Érthető, hogy az állami levéltárban is őrzik a históriát, mert végül is a törvényeknek, az államközi szerződéseknek az értelmezése nagymértékben függ attól, hogy milyen történelmi körülmények között keletkezett. Tehát a história értelmezi a törvényeket és az államközi szerződéseket, sőt, a históriától függ bizonyos esetekben mondjuk egy államközi szerződésnek az érvénye, mert számos ügyben hivatkoznak arra, hogy ez vagy az a szerződés érvénytelen, mert erőszakkal csikarták ki. Ezt pedig a históriától lehetne megtudni, hogy erőszakkal csikarták-e ki vagy pedig nem. Ugyancsak az állam területi igényeit is a história rögzíti, hogy mikor melyik uralkodó milyen területrészeket csatolt országához és így tovább. Tehát a história az nem csupán tanulságos olvasmány, hanem jogforrás is. Ennek megfelelően a hivatásos állami históriaírónak nagyon is meg van kötve a keze, az hangsúlyozza ugyan, hogy ő csak az igazat írja, csak elfogulatlanul ír, de azért nem írhat akármit. Egyébként a 16. századi magyar historiográfia történetének is talán ez az egyik kulcsa, hogy a historiográfusnak elég erősen meg van kötve a keze.

Gondoljunk arra, hogy úgy tűnik: a 16. századi magyarországi latin irodalomnak a történetírás volna a vezető műfaja. A mohácsi vész idejétől kezdve minden számottevő humanista műveltséggel rendelkező magyar politikus, főpap készül egy nagy magyar történelem írására, Oláh Miklós készül rá, Bornemissza Pál erdélyi, aztán nyitrai püspök készül rá, Forgách meg is kapja Bornemisszának a jegyzeteit, és felhasználja, azután Verancsics készül rá, de Gregoriánusnak is vannak ilyen jellegű feljegyzései. Sorolhatnánk tovább. Mindenki készül a nagy magyar história megírására, nagyon komoly előmunkálatokat végeznek, végül senki sem írja meg. Ennek a nyugat-magyarországi, mondjuk Habsburg-uralom alatt kialakuló historiográfiai iskolának a maximális teljesítménye az, hogy ezeknek a humanistáknak a közreműködésével Révay Ferenc alnádor, Forgách Ferenc, Bornemissza Pál és mások közreműködésével végül is összegyűjtik a Bonfini szétszóródott kéziratait, és ezt adja ki a bécsi magyar királyi udvari historikus: Sambucus, ellátva egy meglehetősen töredékes folytatással, amelyik mintegy lóugrásban követi az eseményeket Ferdinánd király haláláig. De részletesen a Bonfini-folytatás, ahogyan azt tervezték, nem készül el. S mikor Sambucus meghal, aki egész életén keresztül, mint udvari történetíró húzta a fizetést, és Blotius átveszi a Sambucus hagyatékát, Blotius némi megbotránkozással jelenti, hogy Sambucus hagyatékában sincs az a bizonyos tervezett és várt összefoglaló magyar történelem. Úgy tűnik, hogy ezek a bécsi szolgálatban álló magyar történetírók valamiképpen mindig igyekeztek kibújni a feladat alól, mindig csak az előkészületekig jutottak, mert valamiképpen az államhűség és az igazságérzetük nem volt összeegyeztethető.

A 16. században a Habsburg-uralom Magyarországon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ezt tisztességesen megírni nem volt illendő. Végül is átsiklani ezen a tényen majd csak Istvánffy tud; Istvánffy az, aki Nyugat-Magyarországon végre meg tud írni egy összefüggő magyar históriát, de oly módon, hogy ő már teljességgel elfogult, ő teljességgel az ellenreformációs katolicizmusnak és a Habsburgoknak a híve, és ennek megfelelően minden egyéb Habsburg-ellenes vagy katolikusellenes magyar mozgalmat árulásnak bélyegez, nyugodt lelkiismerettel. Így lehet megalkotni az összefoglaló magyar históriát. De ezek a 16. századi humanisták, akik még semmiképpen sem az ellenreformáció hívei, és semmiképpen sem olyan fenntartás nélküli, elkötelezett hívei a Habsburgoknak, mint amilyenné Istvánffy lett, ezek képtelenek a rájuk váró feladatot megoldani. Egyébként, ha most ezen a szálon továbbmegyünk, a Forgách Ferenc által elgondolt magyar história – ha úgy tetszik – végül is Brutus jóvoltából megvalósult. Meggyőződésem, hogy annak a magyar történelemnek a tervét, amelyet Brutus írt meg, Forgách sugallta, Brutusnak is, Báthorynak is. Jellemző, hogy Báthory a Forgách-féle anyagot mennyire fontosnak tartotta az általa rendelt magyar história megírásához, hogy amikor 1577-ben Lengyelországban Báthory István Forgách Ferencnek a halálhírét vette, akkor sürgősen Jan Zamoyskit küldte – a legfontosabb lengyel politikai munkatársát – Velencébe azzal, hogy a Forgách hagyatékában lévő kéziratokat, továbbá a Forgáchnál a történetírás céljára kikölcsönzött állami okmányokat sürgősen hozza el neki Lengyelországba. Zamoyski ezt a feladatot teljesítette is, és így a Forgách-féle históriának legalábbis az egyik példányáról tudjuk, hogy Báthory István birtokába jutott; valószínűleg egy másik példány volt az, amely a Forgách családhoz kerülhetett, amelyet azután Forgách Simon látott el jegyzetekkel. Tehát Báthory is fontosnak tartotta Forgách irodalmi végrendeletének a teljesítését.

Egyébként Brutus magyar históriája töredékesen maradt ránk, de hogy miért töredékes, arról is érdemes egy-két szót ejteni, mert bizonyos mértékig jellemző ennek a magyar történelmi koncepciónak az egész további sorsára. Brutus 1583-ra teljesítette Báthory megrendelését, elkészült egy magyar történelemmel, amelyiknek a nyomtatását is megkezdték már Krakkóban. A nyomtatott példányból egy nyomdai ív a vatikáni levéltárban Fraknói kutatásai nyomán előkerült. A nyomtatás azonban megakadt, mert Báthory még egyszer át akarta nézetni, ellenőriztetni akarta a számára hivatalos magyar történelmet, át is nézette Possevinóval. Possevino azt nagyon is kifogásolhatónak találta, nemzetközi politikai szempontból és egyházi szempontból, riasztotta a pápai nunciust is, s a pápai nuncius intervenciójára Báthory kénytelen volt a nyomtatást letiltatni. A pápai nuncius kifogásainak a summája kb. a következő: Ez a magyar história, amit Brutus írt, ez katolikus területen nem terjeszthető, már csak azért sem, mert a szerzője, Brutus, maga is eretnek. De még ha nem Brutus neve alatt jelennék meg, akkor is nagy bajok lennének ezzel a históriával, mert durván támadja a katolikus egyház politikáját, főképpen abból a szempontból, hogy a katolikus egyház elismerte Magyarországon a Habsburgok uralkodásának a legitimitását. A Forgách–Brutus–Báthory-féle história szerint a Habsburgok Magyarországon 1526-tól kezdve bitorlók. Bitorlók, hiszen Zápolya János választása előtt történt meg még Ferdinánd választása, az legitim választás volt, ezek után, ha egy minoritás Ferdinándot kiáltotta ki királlyá, az csak bitorló lehet Magyarországon. Tehát a Habsburgok 1526-tól kezdve bitorlók Magyarországon, és az egyház is, amennyiben a Habsburgokat támogatta a Zápolyákkal szemben, akkor minden esetben az igazságtalan ügy mellett foglalt állást. Ezt így publikálni – a pápai nuncius véleménye szerint – nem lehet, mert sérti az egyház becsületét, sérti a császári ház becsületét; olyan nemzetközi bonyodalmakhoz vezetne, hogy jobb, ha a lengyel király elkerüli ezeket a bonyodalmakat. Ezzel állt le a Brutus-féle magyar história nyomtatása, valószínűleg csak az az egy próbaív készült el belőle, amely a nunciusi jelentéshez mellékelve a vatikáni levéltárba került, és Brutus 1583-tól Báthory haláláig húzta tovább az udvari historikusi fizetést, de nem nagyon akaródzott a művet átdolgozni. Valószínűleg Báthory sem nagyon szorgalmazta a radikális átdolgozást, radikális átdolgozás nélkül pedig nem nagyon változott volna az egyház véleménye. Báthory István halála után Brutus pepecselt rajta élete utolsó évéig, anélkül, hogy a szövegén bármi lényegeset változtatott volna. Akkor ijedt csak meg, amikor 1591 késő őszén hírét vette annak, hogy a Báthory István hagyatékából Erdélybe került példányt Báthory Zsigmond ki akarja adatni. Ettől szegény Brutus annyira megijedt – mert Bécsben ez az ő halálát jelentette volna –, hogy télvíz idején lóhalálában rohant Erdélybe, hogy a nyomtatást megakadályozza, letiltsa, amit sikerült is elérnie. De az utazás fáradalmai annyira igénybe vették az akkor már igen idős embernek a szervezetét, hogy 1592 tavaszán Gyulafehérvárott meghalt.

Tehát a hivatalos udvari történetíró munkája az hivatalos, ha úgy tetszik, állami irat is volt, és államközi bonyodalmak is származhattak abból, hogy mi van egy ilyen munkában. Egyebek között ezért nem jelenhetett meg ez a fajta magyar történelem. Ha az ember Forgách Ferenc magyar történetét és Brutust együtt olvassa, akkor kétségtelenül az a benyomása támad, hogy Brutus volt az, aki a magyar történelmet – ahogyan Cicero elég epésen mondja – a sütővassal kibodorította, de az alapvető koncepciót Forgách Ferenc adta meg az egész Báthory-féle magyar történetírásnak. Éppen ezért nem lesz érdektelen megnézni ennek a történelemnek most már az érdembeli mondanivalóját: azt a történelemszemléletet, azt a politikai teóriát, amelyik a Forgách-féle történelemből kiolvasható. Most még csak egyet tennék hozzá az elmondottakhoz: ez a műfaj meghatározása. Ez abból a szempontból érdekes, hogy ha ezt a műfaj-meghatározást korábban elvégeztük volna – akár magam is, miután 1955-ben írtam egyszer egy cikkecskét Forgáchról (Pirnát 1955), de más is elvégezhette volna a műfaj-meghatározást, tehát azt, hogy megnézze a műnek a címét, és rájöjjön arra, hogy a címben a műfaj is definiálva van, akkor nemigen eshettünk volna bele abba a hibába, hogy Forgáchot magyar Tacitusnak nevezzük, és nem kerestünk volna benne erővel is olykor tacitizmust. Tökéletesen igaza van Borzsák professzornak, aki most lefordítván a Forgách-féle magyar történelmet, e munka melléktermékeként írt erről egy tanulmányt, amelyben kimutatja azt, hogy Forgáchban semmiféle tacitusi stílustendencia nincsen.

Nincsen, nem is akart lenni, mert nem Tacitus volt Forgáchnak a műfaji mintája, hanem Caesar.

Most a Forgách Ferenc-i politikai elméletet próbálnám Forgách műve alapján rekonstruálni. Azt szoktuk mondani, hogy Magyarországon nemigen írtak politikai elméletet. Ez kétségtelenül igaz. De ha tézisszerűen politikai elméletet nem is írtak, az is kétségtelenül igaz, hogy egy nagyon átgondolt politikai elméleti koncepciója volt Forgách Ferencnek, amelyik pontosan megfelel a hazai viszonyoknak, és amelyik – az én meggyőződésem szerint – a reneszánsz politikai elméletírás legjobb teljesítményei közé tartozik. Persze ez nem rendszeres mű, hanem ezt ki kell olvasnunk a Forgách-féle történelemből. Kezdjük talán azzal, hogy Forgáchról sokan azt mondják, hogy hiszékeny volt. Valóban, vannak a történelmében ellenőrizhetetlen adatok. Felületes benyomása néha az az embernek, hogy felesleges idézetekkel terheli a magyar történelmet, számos olyan nem magyarországi eseményt is belevesz a magyar történelembe, amelyeknek összefüggését a magyar történelemmel az első pillantásra nem mindig ismerjük fel. Ezeknek a kitérőknek – és olykor ellenőrizhetetlen forrásból származó kitérőknek – azonban Forgách esetében mindig van valami nagyon fontos ideológiai funkciója.

Kezdjük talán azzal, hogy hol nem támaszkodik Forgách megbízható írott forrásra. Hol hagyatkozik a szóbeszédre, olyan szóbeszédre, amelyről olykor-olykor a kortársak is tudták már – Istvánffy mindenesetre már a Forgách kéziratára írt jegyzeteiben sokszor jelzi –, hogy ezek teljesen légből kapott históriák.

Három ilyen pontot jelölhetünk meg. Az első: Forgáchnak az uralkodóeszménye. Forgách saját kora királyairól egytől egyig csak rosszat ír. Egyik züllöttebb, erkölcstelenebb, az uralkodásra alkalmatlanabb figura, mint a másik. Egyetlen egy személy van, aki megtestesítene nála egy pozitív uralkodóeszményt, ez Mátyás király. Forgáchnak nyilván a kezében volt Bonfininek a magyar története, ez egyértelműen bizonyítható, hiszen Sambucus hivatkozik arra, hogy a kiadáshoz az egyik adatot Forgáchtól kapta, tehát egészen bizonyos, hogy az ő tulajdonában volt egy kéziratrész, és azonkívül nyilvánvaló, hogy Sambucusnál a teljes szövegét is elolvasta. Mátyás királyról ennek ellenére Forgách egyetlen egy ellenőrizhető adatot sem idéz Bonfinitől. Mátyás királyról, a tökéletes uralkodóról, aki atyai módon nevelte a népét, aki mindazokkal az uralkodói erényekkel rendelkezett, amelyekkel Forgách szerint egy uralkodónak rendelkeznie kell, erről az uralkodóról Forgách mindig csak úgy beszél, hogy „édesapámtól hallottam, hogy...”. Forgáchnak nem a történelmi Mátyás királyra van szüksége, hanem arra az eszményített uralkodóra, aki a 16. század közepén vagy második felében a magyar nemesség emlékezetében élt. És jól tudja, hogy a történelmi Mátyás nem azonos ezzel az eszményített uralkodóval, éppen ezért nem érdekli, hogy Bonfini mit írt Mátyásról, az az érdekes, amit „édesapám mesélt”.

A másik ilyen elbeszéléscsoport – ami már Istvánffyékat is megbotránkoztatta –, amiben Forgách Szolimán szultán alakjával rengeteget foglalkozik. A haditetteitől szinte el van ragadtatva. Ha nem csalódom, Bartoniek Emma a 16–17. századi magyar történetírókról írt posztumusz összefoglalásában kissé megbotránkozva azt mondja, hogy Forgách olykor kritikátlanul dicsőíti Szolimánt. Kétségtelen, hogy Forgách, úgy tűnik, mintha lelkesedne Szolimánért. Ugyanakkor elmond Szolimánról olykor elég sötét dolgokat is, ezeket is valami ellenőrizhetetlen pletykaforrásból veszi. Ilyen hárem-pletykák, hogy Szolimán különböző feleségei miképpen intrikáltak egymással; az egész ellenőrizhetetlen históriára azért van szüksége, hogy indokolja, Szolimánnak miért kellett a tulajdon fiai közül is kettőt meggyilkoltatnia. Az atya, aki meggyilkoltatja a saját gyermekét, és aki mégis nagy ember, sőt az utolsó részben: a Szolimán-nekrológban, amikor Szolimán haláláról szól, és összefoglalja érdemeit, ő a legnagyobb uralkodója minden fejedelmeknek. Mert Szolimán barbár fejedelem. A barbárok felett zsarnok módra kell uralkodni – ez Forgách művének a ki nem mondott tanulsága. A barbár életformához tartozik a hárem-élet, ezek az intrikák, továbbá az, hogy az apa a fiaival, a gyermekeivel barbár módon bánik el az államérdek kedvéért. Szolimán éppen azzal nagy, hogy tulajdon gyermekeit is feláldozza. Majd ehhez van egy rejtett párhuzam. Nem Szolimán az egyetlen európai fejedelem Forgách idejében, aki a tulajdon gyermekét meggyilkoltatja. A másik, az Fülöp spanyol király. Ezt a részt, amit Fülöp spanyol királyról mond Forgách, ezt fel is olvasom, mert azt hiszem, hogy elég rövid és ugyanakkor én a saját szavaimmal nem tudnám olyan jól megrajzolni, hogy Forgách mit mondott. Tehát elmondja az ismert Don Carlos-történetet, megint csak egy ellenőrizhetetlen szóbeszéd alapján. Ez a rész így szól:

„Közben Spanyolországban hihetetlen dolog történt, ami megérdemli, hogy az utókor is tudjon róla. Fülöp spanyol királynak egyetlen fia született első feleségétől, Luzitánia királyának leányától, név szerint Károly, akinek nagyapja és apja örökébe kellett volna lépnie, és már olyan korban járt, hogy házasságát tervezték. Eljegyezték vele Miksa császár elsőszülöttjét, V. Károly leányának, Fülöp nővérének a leányát, vagyis unokatestvért unokatestvérrel, ami újszerű és hallatlan házasság lett volna. Ezt az ifjú apja, ifjúságának virágjában, először elfogadta, majd, a keresztény világban eddig hallatlan például, kivégeztette. Éjféltájban bement fia hálószobájába, az alvót felébresztvén azon nyomban katonai őrségnek adta át, majd a szobában található irományokat mind végig vizsgálta. Nem sokkal később megfosztotta királyi lakásától és ékességeitől, és szigorúan őriztette. Végül is úgy ölette meg, hogy vérét az utolsó cseppig kiszívatta ereiből, majd ezt a vért tűzben égettette meg. Ezzel a kivégzési móddal az eretnekeket szokták sújtani. Ez az eljárás megerősítette a halál okát, amely uralkodó emberek között hagyományozódik. Hogy ti. eretnek könyveket olvasott, és a francia protestánsokkal állt volna személyi kapcsolatban. Mert ezután akár közönséges szóbeszéd formájában, akár a király mentségéül, sokféle szörnyű dolgot találgattak az emberek. De Miksa császár nyilvános rendeletben hirdettette ki, hogy a kivégzés vallási okból történt, és megtiltatta, hogy ezen kívül valaki is más okra gondoljon, és úgynevezett kiközösítéssel sújtotta azt, aki a rokongyilkosság szándékát említi. Ez a rendelet aztán mindenféle szóbeszédet elfojtott. Azzal kapcsolatban, hogy valakinek a vérét kiszívják és elégetik, egy másik példa felhozását is helyénvalónak tartom. Még V. Károly életében történt, hogy egy tekintélyes családból származó férfit, vallási meggyőződése miatt az inkvizítor egész családjával együtt máglyahalálra ítélt. Volt az illetőnek egy előkelő anyától született csecsemő fia is, aki ott sírt a bölcsőben. Mikor aztán feleségével és gyermekeivel együtt a máglyához hurcolták, a kisgyermeket az akkor még ifjú Fülöp az ölébe vette és szánakozva megkérdezte, hogy mit vétett, hogy ez is ilyen szörnyű halálra kárhoztatik. De a gyermeket elrántották tőle, és a máglyára dobták. Nagyon is több, mint barbár módon. Fülöpöt pedig az úgynevezett szent inkvizíció emberei arra ítélték, hogy ereiből egy kevés vért szívattak ki, hogy szörnyű bűnét, amit elkövetett, tűzzel engeszteljék ki. Vagyis, ha kiszívták a vérét és elégették, mintha megtisztult és roppant bűnéért megbűnhődött volna, elég tétetett az igazságszolgáltatásnak. Ilyenfajta inkvizícióból Spanyolországban több is előfordult. Mi Károly trónörökös fogságának idején, Genovában találkoztunk egy spanyol Benedek-rendi szerzetes főbiztossal, aki Rómából éppen Spanyolországba volt visszatérőben. Genovából ugyanis kényelmes tengeri út nyílik Spanyolországba. Mikor hosszas baráti beszélgetés közben kérdezősködtünk nála, elmondta, hogy V. Pius pápa üzenetét viszi Fülöphöz, amelyben a pápa azt kéri, hogy Károlyt semmiképpen se bocsássa szabadon, mert, ha ezt tenné, akkor ő lenne a római egyház lerombolója ahelyett, hogy hivatása szerint gyarapítója volna. Ezért esküvel merte bizonygatni, hogy Károly sohasem nyerheti vissza szabadságát. Ez a tudós szerzetes nem csekély tekintéllyel bírt a papok előtt, hogy a pápa titkos üzenetét is rábízta. Tőle tudta meg Fülöp királynak fia iránt való érzését.” (Humanista történetírók 1977, 933–935.)

Mindez ellenőrizhetetlen, ha nem mondja meg természetesen, hogy ki volt ez a szerzetes, de a lényeg az, hogy Fülöp király valami fekete mágia révén az inkvizíció rabja. A vérkiszívás nyilván egy mágikus-babonás eljárás, amit Fülöpön is elvégeztek, aki az inkvizíció rabja, és kénytelen azt csinálni, amit a papok parancsolnak neki. Ez a sötét zsarnok, aki a tulajdon fiát meggyilkoltatja, és ugyanakkor a saját akaratának sem ura, ez Spanyolország királya, és ez vezeti a háborút Németalföldön. Ez a két történet – hogy a Szolimán miként gyilkoltatja meg a saját fiát, valamint a Fülöp-féle história – egy bizonyos fajta párhuzamot mutat. Szolimán nagy király, mert a barbárok között barbár módon uralkodik; Fülöp emberi és erkölcsi törpe, mert egy civilizált nép fölött ilyen barbár módon uralkodik, illetve nem is ő uralkodik, hanem csak báb az inkvizíció kezében. Forgách Ferencnek a véleménye, ez az igen lesújtó vélemény mindenfajta abszolutizmusról, a királyi hatalom mindenfajta megjelenéséről. Királyoknak Forgách Ferenc soha megbocsájtani nem tud. Ugyanakkor fenntartás nélkül elismeri a rendeknek az ellenállási jogát, elismeri Hollandiában, de elismeri például Németországban is. Tanulságos dolog azt is elolvasni, amit az 1552-es németországi eseményekről ír. Emlékeztetünk rá, hogy 1552-ben történt az, hogy Móric szász herceg – ez az egyik legragyogóbb reneszánsz köpönyegforgató a német történelemben –, miután előtte a schmalkaldeni háborúban a protestánsok ellen Károllyal szövetkezett, 52-ben fellépett a német rendi szabadságjogok védelmezőjeként, és a francia királlyal összefogva megtámadta V. Károlyt, és Innsbruckból megfutamította a császárt. Forgách Ferencnek tulajdonképpen meg volna az oka magyar szempontból Móric hercegnek az elítélésére. Sokszorosan megvolna az oka, hiszen ez volt az ok és ürügy a Habsburgok számára, hogy 1552-ben Magyarországot a török támadással szemben cserbenhagyják. A németországi zavargásokra hivatkozva nem küldtek csapatokat akkor, amikor a törökök Temesvártól Egerig a végvárakat ostromolták. Tehát bőségesen volna oka elítélni a szász herceg köpönyegforgatását, ezzel szemben minden kommentár nélkül, tehát quasi egyetértőleg közli Móric hercegnek a kiáltványát a birodalmi rendekhez. Móric és Albert hercegek, a szász és a brandenburgi fejedelem, leveleket küldenek a birodalmi rendekhez, és elpanaszolják a vallás és a német haza keserves állapotát. A vallásét, amennyiben a császár az Evangélium tanítóit kiűzte a birodalom területéről, az igaz és a Szentírással egyező tanítást pedig a pápával vállvetve igyekszik megfojtani. Németországét pedig, amennyiben a tartományi grófot – ez az a bizonyos bigámista hesseni Fülöp – méltatlan körülmények között teljes öt esztendeig fogságban tartja, bár minden feltételnek eleget tett még ellenségei bevallása szerint is; továbbá fejedelmeket foszt meg birtokaiktól, másoknak fejére vérdíjat tűz ki, pénzadót vet ki a rendekre, mintha az állam érdekében folyt volna a háború, a háborús költségek előteremtése végett; azután, hogy a gyakori gyűléseken semmi egyebet sem tesz, csak pénzt próbál a legváltozatosabb módszerekkel kicsiholni, annyira, hogy ők maguk már belerokkantak; Németország pedig végképpen ki van szolgáltatva az ellenségnek, de még külföldi katonaságot is telepít Németország nyakába, amely mindenféle erkölcstelenséget művel. A birodalom ügyeit idegenek intézik, akik csak úgy szórják a pénzt, szántszándékkal ürügyeket koholnak, hogy akár azok, akár a vallásra való hivatkozással örökös visszavonást teremtsenek és szítsanak a birodalmi rendek között. És így tovább, nem sorolom tovább a német kiáltványt. Tehát ezeket teljes egyetértéssel sorolja fel; szó sem esik arról, hogy a bigámiáért és egyéb szintén nem túlságosan dicséretes tettekért az a bizonyos hesseni Fülöp megérdemelte tulajdonképpen a börtönbüntetést; szó sem esik arról, hogy Magyarország szempontjából ez az akció a lehető legrosszabbkor történt; a császár zsarnokként kezdett uralkodni Németországban, Móric és Albert hercegek pedig szövetkeznek a francia királlyal is, tehát egy idegen hatalommal, hogy a császár zsarnoki uralmát megakadályozzák. Ezzel Forgách teljes mértékben egyetért.

Azt szokták mondani, hogy Forgách a legpesszimistább magyar történetíró. Kétségtelenül az. A magyar politika szereplőiről szinte minden esetben tud valami dehonesztálót is mondani, például a szigetvári Zrínyi Miklósról – miután elmondja a nagyszerű várvédelmet – azért feltétlenül el kell helyeznie azt a pletykát, hogy a vendégjoggal visszaélve, orgyilkos módon gyilkolta meg Hans von Katzianert (1539) és így tovább. Mindenkiről van valami dehonesztáló információja. A magyar társadalom Forgách meggyőződése szerint valamiképpen a teljes csődbe jutott el. Ennek a teljes csődnek az oka és magyarázata a polgári és a katonai diszciplínának, a fegyelemnek a kiveszése egyrészt, másrészt pedig valamiféle balszerencse. Először talán beszéljünk a fátum gondolatáról.

Forgáchnak a fátuma az semmiképpen sem valamiféle vallási, a kor vallási eszméinek megfelelő gondviselés. Nem az. Végeredményben az idézett helyek elég világosan mutatják, hogy Forgách – aki forma szerint katolikusnak vallotta magát, Padovában végül is a jezsuiták templomában helyezték örök nyugalomra – gondolkodásmódját, világnézetét tekintve nem volt teljes mértékben az ellenreformációs katolicizmus híve. Attól a katolikus egyháztól, amely az ő korában létezett, attól teljesen elkülönült. Természetesen a protestánsokkal sem vállalt – mint egyházzal, mint vallási közösséggel – szolidaritást, legfeljebb addig a pontig, hogy mondjuk a német protestáns testület létezését rendjén valónak találta. Itt sem arról van szó tulajdonképpen, hogy az igaz vallást sértette meg a császár, mint az idézett helyen, de ugyanígy például a holland eseményekről beszámoló fejezetekben is – nem arról van szó, hogy ő a protestáns vallást a katolikus vallásnál jobbnak vagy igazabbnak tartaná; egyszerűen arról van szó, hogy meggyőződése szerint a német vagy a holland rendeknek jogukban áll olyan vallást választani, amilyet akarnak, illetve amilyet az adott rendi alkotmány megengedett számukra, ha már egyszer az augsburgi vallásbékében elismerték a protestáns vallás szabad gyakorlását a birodalom területén. A császár részéről tehát a rendeket éri sérelem. A megsértett vallás Forgách szerint nem tekinthető katolikusnak, de nem tekinthető protestánsnak sem. Ugyanakkor azonban nem tud nélkülözni a történelemben valamiféle gondviselést, amit ő nem is nevez gondviselésnek, hanem rendszerint fátumnak, ami voltaképpen az erkölcsi igazságot érvényesíti a történelemben.

Magyarország fátuma szerinte valahol ott kezdődik, hogy Zápolya István és Báthory István – itt megint a mendemondáknak hisz – meggyilkolták Mátyás királyt, azután Mátyás király halála után a rendek Mátyás király politikai végrendeletét nem hajtották végre, nem Mátyás fiát választották királlyá, hanem mást, a lényeg az, hogy önös érdekből. Itt kezdődik; azóta sújtja az Isten büntetése a magyar társadalom vezető csapatát. Ez valamiképpen természeti erőként hat, mint egy erkölcsi igazság, hogy a bűnösöknek a gyermekei még nagyobb bűnösök lesznek, és végül is a bűneik következtében előbb-utóbb el fognak pusztulni. A Zápolyákat példának okáért törvényes uralkodóknak tartja – Zápolya Jánost –, de már rajta fekszik a fátum a Mátyás-gyilkosság miatt a családon, és azután ez a fátum teljesedik be János Zsigmondon, akivel kihal a család. És a család fokozatosan, generációról generációra degenerálódik is Forgách szerint. János Zsigmondról ezért kell olyan portrét festenie, mint amilyet festett: valamiképpen demonstrálni kell a család szükségszerű degenerálódását. Ugyanilyen szükségszerű degenerálódás egyébként a Habsburg-család sorsa is Forgách szerint. Ferdinándról még elismeri, hogy lelkiismeretesen uralkodik. Ő Ferdinándban is megrója azt, hogy a katonai erényekkel nem rendelkezik, holott, mint magyar királynak, őneki elsősorban ezekre a katonai erényekre lett volna szüksége. Miksáról azután már demonstrálja, hogy semmiféle emberi és uralkodói erényei nincsenek. Miksa körülbelül az 1566-os év történetével Forgách elbeszélésének erkölcsi halottja lesz. A kortársait tehát a bűneikért bünteti a fátum, ez az erkölcsi igazságszolgáltatás kikapcsolhatatlan Forgách elképzeléséből. De az erkölcsi igazságszolgáltatás hitére nyilván éppen azért van szüksége, mert másképpen nem tudja meggyőzni a mű reménybeli olvasóit arról, hogy itt valamiképpen reformokra van szükség. Feltétlenül elítél minden erőszakos beavatkozást a fennálló törvényes rendbe, feltétlenül a rendi uralomnak a híve, és ebben az esetben kényszerítené a rendeket arra, hogy a visszaéléseket megszüntessék, hogy a politikai fegyelmet helyreállítsák az országban. Ilyen külső erőt ő nem tud elképzelni. A rendi társadalom csak egy morális megújulás után erősödhetne meg, nyerhetné vissza az életerejét, éppen ezért kell a történelemben ezt a morális igazságszolgáltatásnak betöltenie. Hogy a magyar rendek képesek lesznek-e erre a morális megújulásra, ezt Forgách nem tudja, erre a kérdésre nem tudja a választ, ilyen reményét nem fejezi ki; legfeljebb talán annyi pozitívum van Forgáchnál, hogy minden kortársáról tud valami rosszat mondani. Van azonban egy pozitív példa a társadalom megújulására. Az európai körkép teljesen sötét, tehát nemcsak a magyar társadalom van ugyanilyen csődben, hanem egész Európa. Az 1560-as évekről egy olyan körképet rajzol, hogy Itáliában, a legfontosabb hatalom: V. Pius pápa – Forgách szerint – a legsötétebb politikai méregkeverő – erről Don Carlosszal kapcsolatosan már szólottam. De ugyanígy elítéli Franciaország, Németalföld stb. politikáját is. Tehát Itáliának legfontosabb hatalma a pápa, egy sötét, szinte ördögi alak; azután Franciaországban Medici Katalin uralkodik a kiskorú gyermekei nevében, egy teljesen züllött, erkölcstelen nőszemély; Spanyolországban Fülöp király jellemzését ismertettem; Németországban Miksa császárról szintén beszéltem, jelezve, hogy Forgách hogyan értékeli az egész egyéniségét; Lengyelországban Zsigmond Ágost király szintén egy züllött, a szükséges politikai cselekvőképességet nélkülöző, tehetetlen alak szerinte; még Erzsébet angol királynőre is van egy gonosz megjegyzése. Az angol történelemre már nemigen tekint ki Forgách, az egy kicsit kívül esik a látókörén – de azért Erzsébet angol királynő megkapja a magáét: valahol, ahol egyszer szóba kerül, ott kijelenti róla, hogy ugyanolyan szemérmes, mint amennyire önmegtartóztató az apja volt! Tehát Európa valamennyi fejedelme züllött. Az egyetlen ellenpélda, ahol a társadalom megújul és megtisztul Forgách szerint, az Németalföld. A lehető legnagyobb elismeréssel és lelkesedéssel tud írni Forgách Ferenc Egmont grófról, a németalföldi szabadság vértanújáról – aki egyébként személyes ismerőse volt –, és Orániai Vilmosról, akivel egyébként Forgách valamiféle sógorságban volt. Forgách Imre ugyanis a szász fejedelmi családból házasodott, és Orániai Vilmos is szintén, erre a rokonságra Forgách igen büszke, amely Orániai Vilmos és a Forgách-család között fennáll. Orániai Vilmos vezetésével a németalföldi rendek ellenállásában Forgách meg tudja látni a nemzeti egységet, ugyanakkor, amikor egyébként Forgách a lehető leggőgösebb főúr is egyszersmind. Nemcsak a németalföldi nemességről, a németalföldi szabadságharcban a vezető szerepet játszó nemesi vezetőkről ír elismeréssel, de ugyanilyen elismeréssel és lelkesedéssel szól Forgách a holland városok ellenállásáról is a spanyol túlerővel szemben. A Forgách-féle magyar történelem Harlem ostromának a leírásával zárul; a Harlemet védő holland polgárokról nincsenek olyan dehonesztáló történetei Forgáchnak, mint amilyenek még Zrínyi Miklósról is vannak. Azok tökéletesen tiszta emberek. Ugyanakkor az is nagy pozitívuma Forgáchnak, hogy a vallási kérdést a holland szabadságharc mozgatói között úgyszólván nem is regisztrálja. Voltak vallási sérelmek is, egyéb sérelmekkel egyetemben, mondja, de nem mint vallásháborút regisztrálja a holland mozgalmat; ez egy rendi szabadságharc szerinte, amelyben katolikus vagy protestáns hollandok egyaránt részt vettek.

Tehát Forgách Ferenc – úgy érzem – az európai rendiségnek az egyik legkiemelkedőbb politikai gondolkodója. A rendiségre számára külön terminus nincsen, de az embernek szinte az a benyomása, hogy a rendi társadalom nála egyenlő a civilizált társadalommal. Hangsúlyoztam már, hogy barbároknak számít mindenkit, aki Erdélytől, illetve a Litván Nagyhercegségtől keletre él; a románokat, az oroszokat és aztán még inkább a törököket természetesen. A barbároknál az egyetlen normális kormányforma szerinte a despotizmus, ott lehet egy despota nagy ember és nagy uralkodó – például Szolimán –; a civilizált társadalmakban, tehát Európában (tehát ettől a határtól nyugatra), ott erkölcsi nagyság csak a rendi ellenállás képviselőiben van; az uralkodók, a fejedelmek – főként azok, akik abszolutisztikus módon uralkodnak, mint például Spanyolországban Fülöp király – a lehető legmegvetendőbb erkölcsi torzszülöttek. Ez Forgáchnak a történelmi szemlélete.

*

Előadásként elhangzott Visegrádon, a Politikai gondolkodás és történetszemlélet a reneszánsz korban című konferencián (1978. május 15–21.). Az előadásról készült magnetofonfelvétel alapján készült nyers, szöveghű leirat a hagyatékban maradt fenn.

Hivatkozások

Humanista történetírók. Borzsák István fordítása. Kiad. Kulcsár Péter. Budapest, 1977.

Pirnát Antal: Forgách Ferenc. Irodalomtörténet, 43 (1955) 17–32.