BibTeXTXT?

Ács Pál

Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában
1596: Megjelenik a Balassi-epicédium

A korszakszerkesztő bevezetője:

A tanulmány a mondandót egy helyütt tételszerűen is megfogalmazza: a Balassi-epicédium felfogható egy sírkőszoborból és a köröttük csoportosuló figurákból, mennybeli szcénákból, csatajelenetekből és más halotti jelképekből megkomponált reneszánsz mauzóleum bemutatásaként. Nem ekphrasisról, műtárgyleírásról van tehát szó, hanem egy fiktív mauzóleumról, amelynek egyes részei ugyanakkor megtalálhatók Rimay által ismert metszeteken. Így Zsámboki János emblémás könyvében is szerepel olyan metszet, ahol a szarkofágon a Múzsákat jelképező nőalak található. A versfüzér ilyen megközelítését nem csupán az antik és reneszánsz síremlékköltészet széleskörű elterjedtségével, hanem az emblémaköltészet alapos ismeretével és költői gyakorlatába beépítésével is indokolja. A versciklus allegóriái ily módon sugallják azt, hogy a költő tovább él szövegeiben, valamint tanítványa, Rimay János írásaiban.

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 374–381.

„Ha pedig úgy látod majd, hogy ezek az írásaim tartalmaznak valami olyat, amivel egyeseknek közönséges elméjére a legkevésbé sem közönséges módon hatnak, másutt pedig egyenesen meghaladják felfogóképességüket, tudd meg, hogy ebben őt [Balassi Bálintot] követtük, akinek az ilyen dolgok tetszettek életében, és minket is ő tanított erre, s az ő emlékéhez és szelleméhez az ilyen dolgok illettek.” Az 1596-ban megjelent Balassi-epicédium Darholcz Kristófhoz intézett ajánlásában írja ezeket Rimay János, a Balassi fivérek – Bálint és Ferenc – hősi haláláról szóló gyászkölteményének szövevényes utalásrendszerét védelmezve (Ács 1994, 13). Ez az elvont, allegorikus gondolkodásmód meglehetősen szokatlan volt a 16. század végi magyar költészetben.

A hét részre tagolt, latin és magyar kísérőszövegekkel ellátott versfüzér valóban olyan bonyolult műalkotás, amely egykorú olvasóit és modern értelmezőit egyaránt zavarba ejtette, nem véletlen, hogy a régi másolók, szerkesztők és tipográfusok rendre félreértelmezték az Epicédiumot. A legtöbb gondot a költemény irodalmi karaktere, a fiktív és valós elemek különösnek ható keveredése okozta (Pirnát 1994, 69–71). A mű befogadói természetesen felismerték a versezet mitológiai allegóriáit. Mindenki tudta, hogy Balassi Bálint, Rafael arkangyal és Mars hadisten a létezés különböző szféráihoz tartoznak – a szöveg egészét mégis történelmi hitelű kordokumentumként fogták fel, és a homályos, figuratív megfogalmazásokban is Balassi halálának valós epizódjait keresték. Ily módon máig ható irodalomtörténeti konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy 1594 májusában Rimay János Balassi oldalán harcolt az Esztergomot ostromló seregben, és „halála előtt való betegségébe” (Ács 1994, B4r) a mester maga adta át tanítványának utolsó versét, az 51. zsoltár parafrázisát, egyúttal megbízta őt irodalmi örökségének gondozásával. A 17. század eleji közfelfogás szerint „halála óráján” Balassi arra kérte ifjabb költőtársát, hogy „az ő halálát verseivel ékesítse meg” (Vadai 1994, 148). Következésképpen a Balassi- és Rimay-kutatók is Balassi Bálint gondolatait, életfilozófiáját és politikai nézeteit (Eckhardt 1955, 175) vélték felfedezni Rimay gyászkölteményciklusában, amiből azt is kiolvasták, hogy Balassi „Esztergom alatt kereste a halált” (Ács 1992, 286). Nem kerülte el az elemzők figyelmét, hogy Balassinak, az „életöröm költőjének” hőstettei és szellemi törekvései Rimay Epicédiumának sajátosan „pesszimista” világában „eltorzítva” mutatkoznak meg. Ám szokás volt ebben a deformációban a „valósághű” ábrázolás hiányát, egyszersmind a reneszánsz eszmények kiüresedését és pusztulását látni (Klaniczay 1961, 327–328).

Ez a történeti jellegű szövegértelmezés egyáltalán nem idegen a reneszánsz sírköltészet műfaji hagyományaitól. Rimay újszerű irodalmi törekvései azonban széttörték és újraformálták ezeket a tradíciókat. Nem meglepő, hogy a sablonos irodalmi gondolkodás a rendhagyó alkotást is igyekezett saját szokványos keretei közé szorítani. Mindazok, akik a Balassi-epicédiumot fiktív sírfeliratok gyűjteményeként olvasták, műfajérzéküktől vezettetve értelemszerűen kitapintották benne a Balassi fivérek dicső tetteiből szőtt elbeszélés laza szálait. Hiszen az antik temetési rítusokhoz kapcsolódó elégia-és epitáfiumköltészet alapvetően retrospektív: a holtak e világi pályaívének vázlata: magasztaló visszapillantás az erényes cselekedetekben gazdag múltba, mely a halállal végleg lezárul, mégis magában hordozza a túlvilági boldogság ígéretét.

Ehhez az ókori tradícióhoz térnek vissza a 16. századi elégiaköltők is. Rimay gyászkölteményéhez Káthay Mihály írt latin nyelvű üdvözlő elégiát (Pirnát 1966, 203). Ez a költemény tekinthető az Epicédium legkorábbi értelmezésének. Káthayt az elhunytak hadi tetteinek krónikája ragadta meg leginkább Rimay versciklusában: „Életükben nevezetesek voltak tehetségükről, ékesszólásukról, okosságukról, vitézségükről, mindketten a török fegyvereknek estek áldozatul” – írja Káthay, akinek szemében Rimay magyar versei nemigen különböznek a megszokott latin epitáfiumoktól. A humanista műveltségű katona, Balassi Ferenc jó barátja nem tudta s talán nem is akarta megérteni Rimay verseinek igazi tartalmát.

Darholcz Kristóf már 1595-ben (tehát egy évvel Rimay Epicédiumának megjelenése előtt) megszerkesztett egy Balassiakat sirató, konvencionális emlékversekből (elogiumokból) álló latin antológiát (Darholcz 1595). Az egymást követő két versciklusban – Darholczéban és Rimayéban – figyelemre méltó érintkezések és még jelentősebb eltérések mutatkoznak. Tudjuk, hogy Rimay a Darholcz-féle kiadvány egyik epigrammájának ötlete alapján szerkesztette meg saját művének mitológiai apparátusát, és nagyra becsülte az irodalompártoló sárosi nemesúr buzgalmát. Viszont az is nyilvánvaló, hogy – Darholczcal szemben, aki főként Balassi Ferencet dicsőítette – Rimay János Balassi Bálint alakját állította a középpontba. Darholcz kötete tehát egyfelől inspirálta, másfelől irodalmi vitára késztette Rimayt, aki nyelvében, stílusában és tartalmában is a Darholczétól eltérő kompozíciót alkotott.

A sírköltészet hagyományos, „historizáló” szemlélete kevéssé felelt meg Rimay írói szándékainak – legalábbis ami az Epicédiumot illeti. A Balassiak hősi halálának hiteles történetét ugyanis egy másik művében, egy ma már ismeretlen „krónikában” beszélte el: „Ír krónikám másutt ez hadnak módjáról, / Abban emlékezem bévebb haláláról, / és sokakkal együtt érdemlett dolgáról” (Ács 1994, C4r) – mondja a költő, s ez az utalás nem vonatkozhat magára a gyászkölteményre, sokkal inkább egy ahhoz kapcsolódó, egészen más jellegű alkotásra.

A történeti értelmezés tehát aligha segít feltárni az Epicédium bonyolult allegorikus szerkezetének belső logikáját. Ez a logika ugyanis fordított irányú: A versciklusban nagyobb hangsúlyt kapnak a történelemből kibomló allegóriák, mint az allegóriákban megmutatkozó történeti valóság. Nem költői eszközökkel megformált krónikát, hanem történeti elemekből (is) építkező költeményt olvasunk.

Ha szeretnénk felfedezni a mű saját világát, be kell lépnünk abba a térbe, melynek dimenzióit a versszöveg írja körül. Ez a hely nem az esztergomi tábor, nem is a Debrecen környéki csatatér, ahol a hősök meghaltak, hanem olyan terület, ahol a múlt és a jövő összeér, ahol a valóság és a képzelet egybeforr, ahol emberek, angyalok és antik istenségek gondtalanul társalkodhatnak. Nem más ez, mint maga a sír és a köré képzelt síremlék, a Balassi testvérek fiktív mauzóleuma, ahol a hősök: „Mint fogantak egy méhben, / Nyugosznak egy sérben, / Hasonló törtínetben, / Véres sebben, / Örök reménségben.” Rimay mély értelmű rímmetaforájában a sír az anyaméhhel – a halál az újjászületéssel – azonosul (Ács 1994, D4r – kiemelés Á. P.). Pirnát Antal elgondolása szerint a versciklus hatodik darabja (Deploratio fratrum Balassiorum) a két hős „elképzelt síremlékének a felirata” (Sőtér 1964, 19).

A költemény számos ponton felkínálja a vizuális értelmezés lehetőségét. Az Epicédiumnak az irigyek gáncsoskodását kivédő záróversében, annak is a legutolsó sorában egy Apellészről és kontár bírálóiról szóló antik anekdotára utal Rimay (Ács 1994, D4v, 67). Az Author in lividum címet viselő versecske közhelyesnek tűnő hivatkozása által az önmagát megszólaltató „szerző” mintegy kulcsot kínál saját művének értelmezéséhez: Ut pictura poesis – ezt sugallja az „author”, vagyis a szövegből kirajzolódó kép hordozza a mű legmélyebb, csakis az értő keveseknek hozzáférhető értelmét. Noha a versciklus nem ekphrasis, vagyis nem tekinthető szabályos műtárgyleírásnak, mégis egyértelműen felismerhető benne az a vizuális természetű invenciós bázis, amelynek hátterében a Balassiak fiktív síremléke áll. A megszemélyesítés – a prosopopoeia – eszközeit felhasználó Epicédium „eposzi” cselekményében (Klaniczay 1964, 94–95) e képzelt szobormű alakjai szólalnak meg.

Rimay János fejlett képi kultúrával rendelkező humanista volt. Lakószobáját festmények, szőnyegek és színes függönyök díszítették. Saját arcmását is elkészíttette – sajnos a kép elveszett, de fennmaradt a portrét kísérő latin vers (Ipolyi 1887, 89). Tudjuk, hogy a költő verstípusai, invenciófajtái között fontos szerepe van a különböző képi ábrázolások rejtett értelmét fejtegető picturaverseknek. A reneszánsz emblémakutatás megállapításai szerint a verses képértelmezések részben valós, részben elképzelt picturák interpretációi. Gyakran megtörtént az is, hogy egyszerre, egyazon elgondolás szerint keletkezett a kép és a szöveg. A kutatók már korábban is találgatták, hogy mi lehetett Rimay csonka formában kinyomtatott Epicédiumának eredeti címe. Érdemes azt is fontolóra venni, hogy ennek a végképp elveszettnek tűnő címnek – a szerző szándékai szerint – alighanem egy grafikai eszközökkel megformált címlapon kellett volna megjelennie. Akár az is lehetséges, hogy Rimay Epicédiuma saját művének sírarchitektúrát ábrázoló – tervezett, de soha meg nem valósult – címlapjára reflektált. Tervezett-e Rimay címlapot az Epicédiumhoz? Adatok hiányában erre a kérdésre egyelőre nincs válasz. Rimay költeménye mindenesetre az antik és reneszánsz síremlékművészet allegorikus nyelvén szólal meg, ennek jelképeivel és figuráival népesíti be saját világát, egy szavakból formált sírépítmény terét.

Az egyetemes síremlékművészet formarendjének legrégibb hagyományaiban gyökerezik az a közismert emlékműtípus, amely két fő részből, a földi maradványokat őrző koporsóból – a szarkofágból –, valamint az elhunyt képmásából tevődik össze. Az emlékportré és a szarkofág mellett, illetve magán a szarkofágon változatos megfogalmazású allegorikus mellékalakok, jelenetek, jelek és jelképek kaphattak helyet. Pálffy Miklós kivételes műgonddal megtervezett – Rimay Epicédiumával közel egykorú – pozsonyi síremlékén a heroikus pózban ábrázolt főalak fölött domborművű csatajelenet is látható volt. A sírépítményt jelképes figurák díszítették, többek közt Rafael arkangyal és a hős tetteit lejegyző Clio múzsa szobrai. Mindezek az alakzatok Rimay Epicédiumában is fontos szerephez jutnak. A síremlékművészet kutatói rámutattak, hogy az antik sírköveken feltűnő legapróbb dekórumoknak is a temetési rítusokhoz kapcsolódó konkrét vallási jelentésük volt. Az ókori síremlékeken gyakran látható küzdelmi jelenetek általában nem az elhunyt életének epizódjait, hanem a megdicsőülés fázisait: a jó és a gonosz princípium harcát és a hős erkölcsi győzelmét példázzák. Az Epicédium véres „történelmi” tablói is ebbe a szimbolikus hagyományba illeszkednek.

A Balassi-epicédium ilyenformán felfogható egy sírkőszoborból, egy koporsóból és a köröttük csoportosuló jelképes figurákból, mennybeli szcénákból, csatajelenetekből és más halotti jelképekből megkomponált reneszánsz mauzóleum bemutatásaként.

A gyászköltemény első két darabja a halál pillanataiban ábrázolja Balassi Bálintot. A szó szerinti értelmezés indokoltan bonthatja fel ezt a szövegrészt a következő, hitelesnek tűnő epizódokra: a hős táborba szállása, megsebesülése és méltóságteli halála. Ám a vers allegorikus szférájában ezek az idősíkok minduntalan egymásba csúsznak. Az Esztergom alá készülő Balassi a végzet határozott tudatában fohászkodik Istenhez. Az imádság zárlata – a költő „nemzetéhez” intézett szózata – nem számvetés, nem is a pusztulás sejtelme, netán óhaja, hanem a halál bekövetkeztének és körülményeinek pontos meghatározása:

Azért bízván mégyek és buzgó örömemmel,
Nem gondolván semmit kedves veszedelmemmel,
Ám váltsa bár magát, s nyerje szabadságát
Holtom hozó sebemmel.

Tartsa jelül magán érte kifolt véremet,
S azzal égbe vigye híremet és nevemet,
Hogy mivel tartoztam, vígan ráosztottam,
Hivén szent Istenemet
(Ács 1994, A4r – kiemelés Á. P.).

Az ily módon megrajzolt Balassi-kép nem a haldoklót, hanem magát a halottat állítja elénk, a reneszánsz síremlékek megdicsőült főalakjaihoz hasonló formában. A sírszobrászat kutatóinak megállapítása szerint a 16–17. század fordulójától kezdve a halottként kiterített, merev síremlékfigurákat eleven embereket ábrázoló portrék váltották fel. Persze a régebbi stílusú, gotizáló tumbák páncélöltözetben szendergő alakjai sem voltak egészen holtak, és a reneszánsz síremlékek heroikus szoborportréi sem tekinthetők igazán élőknek. Mindkét típus visszavezethető arra a római – eredendően etruszk – szarkofágformára, amelynek fedőlapján a túlvilági örömök élvezetében elmerülő megboldogultak szoborképmásai mosolyognak. Rimay nem a halott földi érdemeit összegző „retrospektív” síremlékek kifejező eszközeinek tárából, hanem a lélek túlvilági sorsát megjelenítő „prospektív” emlékművek (Panofsky 1964, 23, 29) jelképrendszeréből merítve építi föl allegorikus Balassi-mauzóleumát.

Balassi elevenként megfogalmazott halotti portréján is az örökkévalóságban egyesült test és lélek, az „egész ember” (totus homo) jelenik meg, aki már elindult a „halandók és halhatatlanok célja” (Ács 1994, A1r) felé. Ez a felmagasztosult alak nem hátra néz, hanem előre tekint: „Már útra indulok” – mondja, de vajon hová, merre vezet az út, ami az „emberi célt” meghaladó hősnek „készíttetik” (Ács 1994, A3v, D2r)?

A dicsfénytől övezett főalak sorsáról az égiek intézkednek, túlvilági útját a figura hátterében kimunkált „égi szcénák” jelenítik meg. A bűneiért, hazájáért, Krisztus sebeiért, az egész kereszténységért szenvedő vitéz katona „testi ruhából” kivetkező halhatatlan lelkét Isten szólítja magához, és az ő angyala, a lélekvezető Rafael kíséri a tűzfényben ragyogó mennyország felé. Ugyanekkor az antik istenek mennyei seregében is heves vita folyik arról, vajon melyikük érdemes arra, hogy magáénak mondhassa Balassi „tudós elméjét”, ingeniumát. Az olümposzi szópárbaj nyertese Minerva, aki magában egyesíti a költő bölcsességét, vitézségét és szerelmi szenvedélyét. Pallas istenség – aki Rimay elgondolása szerint nem azonos Minervával – Minerva követeként leszáll a földre, ő irányítja a halálos lövést Balassi felé, átadva a költőt a sorsistennők kezébe, akik gyengéden elmetszik élete fonalát.

A lélek (anima) és a szellem (mens) párhuzamos, de mégis különböző utakon jutnak el végső céljukhoz, a halhatatlansághoz. A reneszánsz szinkretizmus szokásrendje szerint a mitológiai apparátus a keresztény túlvilágképzetek antitézisét alkotja (Imre 2003, 19. jegyzet). Az antik és keresztény szimbólumok az Epicédium világában mégsem kapcsolódnak össze egészen. A két eltérő jelrendszer elemei nem egymásra, hanem önmagukon túli tartalmakra vonatkoznak, jelentésük ily módon bővül és kitágul. Ezt a jelentésgyarapodást a két allegorikus jeltartomány közötti szimbolikus parallelizmusok hozzák létre. Ezekre a párhuzamokra – melyek a síremlékművészetből is jól ismeretesek – épül a mű kompozíciója.

Az Epicédiumban két – részleteiben is kidolgozott – „tárgyleírást” olvashatunk: Balassi zászlójának és koporsódíszeinek bemutatását. Ezek a tárgyak az elképzelt síremlék két fő részét, a főalakot, valamint az alépítményt, vagyis a szarkofágot reprezentálják. A zászló értelmezése a ciklus elején, a koporsóé a végén – a fiktív cselekményívet lezáró hatodik részben – kapott helyet. A zászló és a koporsó szimbolikájában figyelemre méltó párhuzamok mutatkoznak.

Balassi Bálint Epicédium-beli, fehér kockás damasztzászlójára Dávid király alakját hímezték, „térdén telepedve, öszvefogott s felemelt két kezeivel” (Ács 1994, A1v). Rámutattak már, hogy ez a zászló aligha lehetett csatajelvény, sokkal inkább a költő halotti zászlaját kell látnunk benne (Szentmártoni Szabó 1994, 79), jóllehet a temetési zászlókra általában a megfeszített Jézus vagy a térdeplő halott képét hímezték. A 16–17. századi apoteózisábrázolásokon az elhunytak Krisztus keresztfája előtt állnak vagy térdepelnek. A költemény szimbolikája mindkét hagyományt Dávid figurájában egyesíti. Köztudomású, hogy az Ószövetség keresztény interpretációjában a messiási arculatú zsoltáros Krisztus előképe: imago Christi. Rimay költeményében pedig a zsoltárfordító Balassi nem más, mint a magyar Dávid: „Régi vitéz király, / Dávid méltán hadnagyom, / Mert ő életében / Részem sokképpen vagyon, / Számkivetettséggel, / Szántalan ínséggel / Illhetem hozzá nagyon” (Ács 1994, A3r – kiemelés Á. P.) – énekli a gyászköltemény Balassija, akinek felmagasztosult alakja krisztusi, egyszersmind dávidi vonásokat mutat. A meghaló és megdicsőülő hősök gyötrelmei mögött Krisztus áldozatvállalásának mintázata rajzolódik ki: a Balassiak „Krisztusnak sebvérért seb- s vérrel áldoztak” (Ács 1994, D2r).

A zászlón térdeplő Dávid bűnbánó testtartásban könyörög Istenhez. A Dávid képében ábrázolt Balassit saját „utolsó” versszövege, az Epicédiumba beillesztett 51. bűnbánati zsoltár – „eleveníti” meg leginkább. A „fene ötte sebét” Isten előtt kioldó költő szavai „álgyúgolyóbis” gyanánt az egekig hatnak, s meghozzák számára az áhított „gyógyulást”, a halált (Ács 1994, C1v, C2r).

A Rimay szövegébe beleszőtt Balassi-zsoltár a keresztény bűnbánat alapmozzanata, egyszersmind elfogódott hódolat a költő géniusza előtt. Talán ezzel is magyarázható, hogy ebből a zsoltárparafrázisból kimaradnak a paráznaságra és gyilkosságra utaló bibliai elemek. Dávid király égbekiáltó vétkei az Epicédium Balassijának esetében a bujaság (luxuria) és a harag (ira) bocsánatossá finomult, antik jellemvonásaivá formálódnak át. Ezek az apologetikus utalások azt sugallják, hogy Balassi nemcsak hősiessége, hanem – sokkal inkább – költői erényei révén is elérheti a halhatatlanságot. A hárfáját „nagy zöngés”-sel (Ács 1994, A2v) pengető zsoltáros az Epicédium „Múzsája”: „Musa Christiana”. A Múzsaként megszólított Dávid nem ismeretlen a protestáns költészetben: Milton is hozzá, illetve az ő „mennyei Múzsájához” fordul az Elveszett paradicsom invokációjában.

Ebben az értelemben Balassi nem csupán Dávidot és Krisztust, hanem saját Múzsáját is zászlójára tűzte. Éppen a Dávid képében megjelenő Múzsa vonja meg a párhuzamot a vers első részében leírt zászló és a hatodikban bemutatott koporsó között. Az Epicédium mitológiai cselekménymenetének végén a hősöket sirató istenségeket – Dianát és Marsot – Phoebus Apollo vigasztalja meg, hangoztatva, hogy a Balassiak elsősorban intellektuális erényeik révén léphetnek rá a „mennyország útjára”: „Minden köztünk való tudományon kaptak, / Azzal garádicsot ide felénk raktak.” Épp ezért ő, Apollo az, aki „húgaival”, a Múzsákkal odasiet a fivérek koporsójához, mondván: „Elkészítem nekik, mi kell ez útokhoz” (Ács 1994, D1r–D1v). Az Apollo vezette múzsai kar tíz tagja állja körül a koporsót, melynek szimbólumait mindnyájuk nevében Clio, a történetírás múzsája magyarázza el „a koporsólátogató embereknek” – egy éppen tíz versszakból álló költeményben (D1v–D2r). A Múzsák „az Balassiak koporsójokat őrzik” – a síremlékművészet vizuális nyelvén ez azt jelenti, hogy ők a Balassiszarkofág díszei. Az Epicédiumban megszólaló Múzsa szavai által maga a koporsó szól a látogatókhoz.

Apollo és a Múzsák említése egy költő halála kapcsán – közhelyes fogásnak tűnik; az lenne meglepő, ha ez a hivatkozás elmaradna. Ám az a körülmény, hogy a Múzsák éppen a koporsó körül tűnnek fel, kitágítja egyezményes jelentésük határait. Apollo Musagetes allegorikus alakja fontos szerepet játszott a kiemelkedő szellemeket övező késő antik halottkultuszban. „Non omnis moriar” – „Meg nem halhatok én teljesen” – írja Horatius Melpomené Múzsához címzett versében (Horatius: Carmina III, 30, 6). A platonikus-püthagoreus szimbolikát alkalmazó ókori szarkofágokon figyelemre méltó gyakorisággal tűnnek fel Apollo és a Múzsák domborműfigurái. Az elevenként ábrázolt elhunytak túlvilági útjának kísérői ők. Az öröklétbe nyitnak kaput, és magukhoz vonják azt, aki szolgálatuknak szentelte életét: „Mi, mérthogy kertünknek voltak tisztelői, / S bölcsességvirágink szaga viselői, / Apollóval vagyunk testeknek őrzői. // Egy út készíttetik, mely vezérel mennyre, / Ki véghezvitetvén, vesszük fel kezünkre, / Helyheztetvén őket éltető örömre” – mondja Clio (Ács 1994, D2r). Nagyon valószínű, hogy ezen a ponton a virtus és a halhatatlanság összefüggéseiről elmélkedő Horatiust idézi Rimay: „Virtus nyit annak mennybe utat, ki több, / mintsem halállal tűnjön el.” A síremlékeken megjelenő Múzsa a reálisan elgondolt intellektuális halhatatlanságot reprezentálja, azt a tényt, hogy a szellemóriások halála nem pusztulás, hanem újjászületés: visszatérés az istenek honába, ahonnan a lélek eredendően származik. Nem véletlen, hogy az Epicédium zárlata „Plato áldását” ígéri a kegyes olvasónak (D4v).

A késő antik síremlékek halálmúzsái fontos szerephez jutottak a nagy személyiségek humanista kultuszában is. A reneszánsz kor halotti panegyricusainak szerzői főként egymás halhatatlanságának felépítésén munkálkodtak (Klaniczay 1985, 50). „Így koporsó terjeszt hírnek, névnek magot, / Halál sötétjéből hozván rá világot” – írja Rimay Az idő ósága kezdetű versében. Az elhunyt költőfejedelmek emlékművein Krisztus és a szentek társaságában a Múzsák is feltűnnek, jelképezve, hogy a halott szelleme főként könyvei révén léphet át a halhatatlanságba.

Vajon miféle közvetlen inspirációk hatása alatt építette be Rimay a Múzsák csoportozatát Balassi Bálint halotti reprezentációjába? Ismerhetett-e olyan képi ábrázolást, amelyen a „kilenc istenasszony” egy elhunyt „koporsóját őrzi”?

A költő alighanem egy antik vagy antikizáló síremléket mutató metszeten találkozott a Múzsákkal. Zsámboki János egyik emblémája éppen ebben a kontextusban jeleníti meg a Múzsákat. A híres német költő-humanista, Petrus Lotichius Secundus epitáfiuma fölött látható kép a „Princeps poetarum”-ként emlegetett Lotichius fiktív kőkoporsóját ábrázolja. A szarkofág fedelén lehajtott fejű hattyú látható, körülötte kilenc babérkoszorús nőalak – a Múzsák. A sír mellett üres amforákat tartó folyamistenek körében Aszklépiosz isten áll (Sambucus 1984, 194–195). A platonikus halálszimbólumokból szerkesztett epitáfium voltaképpen a német költőfejedelem végakaratát teljesíti be, Zsámboki és Lotichius ugyanis „egymásra bízták sírjuk gondozását és szellemi hagyatékuk sorsát” (Ritoókné 2002, 199). Nem tudjuk, hogy megvolt-e Rimay könyvtárában Zsámboki János Emblematája – a 16. századi emblémaköltészet eme „bestsellerét” azonban nyilvánvalóan ismerte. Annál inkább így van ez, mivel Rimayt – Istvánffy Miklós révén – baráti kapcsolatok fűzték Zsámboki humanista köréhez, a „Hortus Musarum”-hoz. Lotichiust – Zsámboki egyik legjobb barátját – maga Rimay is a század legkiválóbb költői közt emlegette (Ács 1992, 52). Elképzelhető tehát, hogy Balassi Bálinttal való kapcsolatának irodalmi rituáléját egyebek közt a Lotichius–Zsámboki-barátság mintájára alakította ki.

A Múzsák „bölcsességvirágit” kedvelő Balassinak is ebbe az intellektuális öröklétbe nyit kaput az Epicédium fiktív mauzóleuma. Az allegóriák azt sugallják, hogy a költő nem halt meg, hanem tovább él, saját szövegeiben, valamint követőinek, tanítványainak, elsősorban magának Rimay Jánosnak az írásaiban. Amikor Rimay megemlékezett Balassi haláláról, úgy érezhette: egyedül ő hivatott arra, hogy egyengesse mestere útját a halhatatlanság felé – ezáltal önmagának is örök dicsőséget szerezhet. Az Epicédium Apellész alakjában megjelenő „authorára” is rászabható a nagy görög festőről szóló epigramma: „Önképét festette e képre a híres Apellész”.

Hivatkozások

Ács Pál (szerk.) (1992) Rimay János írásai, Budapest: Balassi.

Ács Pál (s. a. r.) (1994) [Rimay János] Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára, Vizsoly, 1596, fakszimile, [Budapest]: Balassi.

Darholcz Kristóf (szerk.) (1595) Epithaphia generosum et magnificorum dominorum Valentini et Francisci Balassa de Gyarmath, Bártfa (Régi Magyarországi Nyomtatványok 759).

Eckhardt Sándor (szerk.) (1955) Rimay János összes művei, Budapest: Akadámiai.

Imre Mihály (2003) „A Balassi-kánon első változata. Az 1595-ös bártfai antológia”, Studia Litteraria 41: 41–82.

Ipolyi Arnold (szerk.) (1887) Rimay János államiratai és levelezése, Budapest: MTA.

Klaniczay Tibor (1961) „A magyar későreneszánsz problémái. Stoicizmus és manierizmus”, in Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest: Szépirodalmi, 303–339.

Klaniczay Tibor (1964) Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai.

Klaniczay Tibor (1985) „A nagy személyiségek humanista kultusza a XVI. században”, in Pallas magyar ivadékai, Budapest: Szépirodalmi, 41–58.

Panofsky Erwin (1964) Tomb sculpture. Four lectures on its changing aspects from ancient Egypt to Bernini, New York: Abrams.

Pirnát Antal (1966) „Rimay Epicediumának latin kísérő szövegei”, Irodalomtörténeti Közlemények 70: 201–209.

Pirnát Antal (1994) „Rimay Balassi-epicédiumának kísérő iratai”, in Ács 1994, 69–71.

Ritoókné Szalay Ágnes (2002) „Janus Pannonius kiadója, Hilarius Cantincul”, in „Nympha super ripam Danubii” – Tanulmányok a 15–16. századi magyarországi művelődés köréből, Budapest: Balassi (Humanizmus és Reformáció 28).

Sambucus Joannes (1982) [1564] Emblemata cum aliquot nummis antiqui operis, Antverpiae. – Fakszimile kiadás: Varjas, Béla (szerk.), Buck, August (kísérőtanulmány), Budapest: Akadémiai (Bibliotheca Hungarica Antiqua 11).

Sőtér István (főszerk.) (1964) A magyar irodalom története, 2. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Klaniczay Tibor (szerk.), Budapest: Akadémiai.

Szentmártoni Szabó Géza (1994) „Balassi Bálint halála”, in Ács 1994, 78–86.

Vadai István (s. a. r.) (1994) Balassa-kódex, Kőszeghy, Péter (közzéteszi), Budapest: Balassi.