Orlovszky Géza

Balassi-követők

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 195–200.

Balassi Bálint halálának időpontjában a költészethez értő kevesek, a szellemi elit számára nyilvánvaló volt, hogy benne a magyar nyelvű udvari líra megteremtőjét és első nagy mesterét kell tisztelniük. Nem volt társtalan ebben az igyekezetében, hiszen a Balassa-kódex hatvanharmadik verse egy olyan költői verseny emlékét örökíti meg, ahol „nyolc ifjú legény” vetélkedett abban, hogy melyikük tudja ügyesebben echós versbe foglalni kedvesének nevét (Vadai 2005). Ha az egymással vetélkedő ifjak nem is alkottak valóságos, szervezett irodalmi kört, a 16. század végi, 17. század eleji versanyag ékesen árulkodik arról, hogy a lírai költészet Balassi költői nyelvét beszéli: az általa megteremtett költészeti formákat, az általa bevezetett verstípusokat használják, variálják, írják tovább. Mint láttuk, szerelmi költészetének beemelése a nyomtatott irodalmi nyilvánosságba a közeget működtető és felügyelő tényezők ellenérdekeltsége miatt nem sikerült. A szövegek azonban mégis megtalálták a maguk befogadói közegét a szóbeliség és a kézírásosság közvetítésével. A kéziratos irodalomközvetítés csatornái – éppen a „hivatalos” terjesztési formák cenzurális gátjainak kivédésére – ekkoriban kezdtek kiépülni. A kéziratos verseskönyv mint műfaj a „hiánygazdálkodás” terméke, de egyszerre az irodalom exkluzív megjelenítési formája is. A befogadó számára a beszerezhetetlen vagy nem létező nyomtatott kiadást pótolja; a szerző viszont sokszor nem is szándékozik sajtó alá adni műveit, hiszen a kéziratos terjesztés révén ellenőrzése alatt tarthatja a szövegek sorsát.

Az egyik legkorábbi kéziratos énekeskönyv, az 1608-ban lezárt Fanchali Jób-kódex, a Vásárhelyi-, a Szentsei-daloskönyv és még néhány hasonló gyűjtemény egy sor olyan vers szövegét őrzi, amelyek láthatóan Balassi szerelmi költészetének szoros vonzásában keletkeztek. A Balassi-líra frazeológiájából építkező, az ő verstípusait idéző, aktualizáló szövegek dzsungelében azonban nehéz rendet tenni. A korpusz jellegzetessége, hogy a szerzők nem nevezik meg önmagukat, és ha meg is tennék, a kéziratos hagyományozás logikája nem engedi érvényesülni a szerzői funkciókat. A szövegek a másolás során variálódnak, és lassan lekopnak róluk a konkrétumokat – neveket, dátumokat, helyszíneket – őrző részletek. Ez az időben elmosódó határú, rendkívül heterogén, sokszínű anyag – amelyet Szigeti Csaba találóan Balassi-univerzumnak nevezett – regiszterei a latorénektől az udvari ünnepélyességig terjednek, irodalmi értékeit tekintve pedig remekművű, sikerült énekeket és lélektelen fércműveket egyaránt tartalmaz. A korpuszba tartozó szövegek működésének logikáját két vers példáján keresztül szeretnénk bemutatni.

Az első ének a lejegyzése pillanatában még nagyon közel áll az eredetihez (RMKT XVII, 1., 68. sz.). A kolofon 1603. július 10-én kelt, Prágában, de a nevét a szerző szándékosan elhallgatja. Különös, álomszerű látomással kezdődik a vers: a szerző hajnalban, a kertjében sétálgatva egy madarat pillant meg: „Sötét ködbül alig tisztult vala szép hajnal, / Kis kertemben hogy sétálék fáradt sok gondval, / Hát béfedett szép virágim voltanak hóval, / Egy szép madár rajtok járkál gyönge lábával.” A látvány egy fájdalmas szerelmi történet emléksorát indítja el, a szöveg párbeszédes formában idézi fel az udvari szerelem szabályai szerint bonyolódó történetet az udvarlástól a beteljesedésen át az elválásig. A leírás nyelvezete keresetten költői, terminológiája kifinomult, elegáns műveltségi elemekben gazdag. A táncdalszerűen ritmikus verselés akusztikus hatásai változatosak; helyenként különös, a sorok belsejébe helyezett asszonáncokat alkalmaz: „Szívem álló, álnok háló nincs beszédemben”. A szándékosan kétértelmű bizonytalanságban tartott fiktív elbeszélés rezignált lezárása a történetet az irodalom eszményítő erőterébe emeli:

Ez szót mondván, nagy csattogván tőlem repüle,
Kék ég alá sugár szárnya hegyen terüle,
Után való sok néztemben könnyűm perdüle,
És utána fohászkodván szívem elhüle.

Ez éneket az versekben szerzék Prágában,
Nyúzó-fosztó télben, nyárban, német hazában,
Szerelminek ő kedviért és szépségiért,
Űdő múlván, holta után emlékezetért.

Ez a határozott szerzői koncepció által uralt, magas költészeti regiszterben megszólaló szöveg az írásbeli hagyományozás közegében kezdett darabokra esni. Pontosabban, a szöveg legerőteljesebb eleme, a szerelmi rabságot a kalitka metaforájával elutasító hölgy beszéde az egészből kiszakadva önálló életet kezdett élni. A Thoroczkai-daloskönyv (1700 k.) verziója már határozottan folklorizálódott: „Nem szoktam, nem szoktam kalickában lakni, / Csak szoktam, csak szoktam mezőben sétálni. / Fenyőmagot enni, follyóvizet innya, / Ágról-ágra járni, szabadságban élni.” Az eredeti szöveg még mindig felismerhető törmelékei pedig ellenőrizhetetlenül rejtett csatornákon keresztül a 19. század közepén a népköltészetben bukkannak föl. Egy 1843-ban lejegyzett moldvai csángó népdalban például így: „Kiszétálék küsz kertembe virágimat nézni, / Hát égi harmat fogta bé virágim szinét. / Küsz görice ritta szétál kicsi szárig lábával, / Megszóllítám küsz göricét – hát fülyemülye.” (RMKT XVII, 1., 68. sz.)

A másik tanulságul említett szöveg Madách Gáspárnak, Rimay János unokaöccsének és irodalmi barátjának, tanítványának kéziratos hagyatékában maradt fenn (RMKT XVII, 12., 41. sz.). Madách maga is szerzett verseket, azonban jelentős méretű kéziratgyűjteményében nem fordított rá gondot, hogy saját szerzeményeit elkülönítse másokétól. Így bizonytalan a szerzősége a Balassa János éneke sólymocskájáról című éneknek is. A vers maga a csúfondáros prosopopoeia és a stílusparódia bonyolult keveréke. A vers fikciója szerint egy bizonyos Balassa János énekel a szomszéd faluban lakó szerelmeséhez. A humor forrását az jelenti, hogy a megképzett beszélő legjobb igyekezete ellenére kontár módon használja a petrarkista udvarló költészet konvencióját, és ezzel vét a decorum, az illőség elve ellen. A szerelmi szenvedély kimódolt látásmetafora-bokrot mozgósító szóhasználatába minduntalan a testi gerjedelmet leleplező képzavarok keverednek. Az ének Balassi Jánosa képtelen különbséget tenni a valódi szerelem és a testiség, valamint annak költészeti reprezentációja között (Gerézdi 1965; Szilasi 2008, 63–75). Mindezzel a szöveg szerzője azt példázza, hogy az eleven táptalajától megfosztott reneszánsz költészeti hagyomány a kéziratosság szűkös keretei közé rekesztve óhatatlanul üres formalizmussá züllik. A szöveg integritását semmibe vevő kollektív alakítgatás közegében Balassi poétikai eredményei a használati célú alkalmi költészet napi céljainak rendelődnek alá.

Wathay Ferenc is a Balassi-univerzum lakója, de ő saját arccal, saját verseskönyvvel rendelkező költő. Dunántúli kisnemesi katonacsalád sarja, németújvári és soproni iskolákban tanult, majd maga is a végvári katonák életét élte. Fiatal házas (második feleségével), amikor 1602-ben Székesfehérvár feladásakor török fogságba esik. Mivel magas váltságdíjat reméltek érte, fő rabként szállították Konstantinápolyba, ahol három évet töltött a Boszporusz tengerszoros partján álló Rumeli Hisari erőd egyik tornyába, a „Fekete toronyba” zárva. A rabság élménye avatta költővé, börtönévei alatt szépen letisztázott verseskönyvet állított össze „imádság és békességtűrés” céljából. A kötet, a Wathay-kódex egy példányban elkészített megkomponált gyűjtemény. 28 számozott verset tartalmaz, melyek nagyjából a keletkezés sorrendjében követik egymást. Elöl címlappal, ajánlással kezdődik, lezárásként pedig a szerző prózában megírt emlékiratát találjuk, melyben a fogságba esés története mellett családjának rövid krónikáját is elősorolja. A szöveget szépen kifestett rajzok egészítik ki. Ezek részben Wathay személyes élményeinek lenyomatai, részben a kor népszerű, sokszorosított grafikájának elemeit másoló, variáló emblematikus ábrázolások. (Hasonmás kiadása: Wathay 1976.)

A kötet a kor magyar nyelvű költészetének műfaji gazdagságát tükrözi. Olvasható benne egy hosszabb tudósító ének Fehérvár ostromáról, van benne verses imádság, köszöntő, feddő- és panaszének. A szerző szóhasználatából és nótajelzéseiből kiderül, hogy sok egyházi és világi éneket ismert, ezeket feltehetően fejből tudta, de az is valószínű, hogy kezében foroghatott Balassi verseinek valamely ciklusba rendezett kézirata. Balassi-verset ad meg négy ízben is nótajelzésül. A kötet hangulatát meghatározza a szituáció: a rabság, a szenvedés, az elvágyódás témája szinte minden lapon megjelenik. Wathay műveltsége, világlátása a végvárak közegében formálódott, katonához illően szigorú, konzervatív az értékrendje: Nádasdy Ferenc halálát megsiratva széles körképet fest kora társadalmáról, melyben kárhoztatja az új nemzedék elpuhult, csak borivásban, gazdálkodásban, divatban, táncban jeleskedő nemességét (XXIIII. ének, mely az magyar nemzetségnek nyomorult, múlt és jelen való állapatját traktálja).

A mai olvasó számára legizgalmasabbak azok a versei, melyekben a szerzés helyének sajátos szituáltsága versszervező erőként működik. Az Ázsiának földe… kezdetű ének beszélője rögzített helyzetéből, a torony ablakán keresztül, „mint madárkának, résén kalikának” két világrészre nyílik kilátás. A szöveg Ázsia és Pannónia kettős dicséreteként indul, a tájleíró költészet szabályai szerint a vidék jellemzésével, majd a jellegzetes természeti kincsek, állatok és növények összehasonlításával: „Ázsia naranccsal, szép öreg citrommal, béves pomagranával, / Tengeri halakval, aranyszűnő borval, bévelkedik sok jókkal, / De magyarországi szép piros almákval, tartnám én fejér borval”. A vers közepén, ahol az országokban lakó népek szokásainak leírása következne, Törökország laudációja hirtelen civilizációkritikai jellegű vituperációba vált át. Ázsia szép, hosszan dicsért természeti adottságai a társadalomnak a beszélő számára kifejezetten borzasztó jelenségeit takarták el. Wathay alapvetően az európai reneszánsz kulturális vívmányait hiányolja az iszlám világából:

Mert nincsen itt módjok, semmi víg italjok, töröknek hegedűjök,
Kit szép citerával s gyönge virginával ők megpöndétetnének,
Hosszú palotában egymást űző táncban ők semmit gyönyörködnek.

Házokban sem padjok, sem nincsen asztalok, sem aranyas pohárok,
De szintén olyanok, mint oktalan állatok, azért méltán pogányok,
Nem kellne szokások nekem, sem országok, mert Isten nincsen nálok.

Sem nincs szép múlatság, istenes vígasság nálok, csak van bujaság,
Paráznaság, rútság nálok mind szabadság, azkit kedvel ifjúság,
Isten, ez cethallal okádtass ki, kérlek, innend, ki vagy igazság.

A kötet 15. verse már nyitó sorával („Ó, te, én bolond elmém, mire ekképpen forgatsz?”) is Balassi Ó én bolond eszem… kezdetű énekét idézi. A test és lélek elválásának az udvari költészetben gyakori, játékosan platonikus ötletéből indít a szöveg, hamarosan azonban kibogozhatatlanul bonyolulttá válik a helyzet. A lírai én korholja elméjét, amiért a szív tanácsára a távoli kedves után kóborol: „Nyughatatlan állattul, elmém, te hordoztatol, / Ha az én szívemnek tanácsátul bíratol, / Féltlek, fáradságért végre szidogattatol.” Elme, szív, én – az immár teljesen egyenrangú személyiségelemek egy idő után már egyáltalán nem összegződnek maradéktalanul a beszélő hangban. Mivel pedig ehhez a hármassághoz, annak egymással is többirányú viszonyban lévő elemeihez, számos kizáró ellentét (itt – ott, jelen – múlt, bánat – öröm, halál – élet, rabság – szabadság, nappal – éjjel, valóság – álom stb.) is többféle módon hozzákapcsolódik, olyannyira bonyolult konstelláció alakul ki, amit – mivel uralni már nem lehet – azonnal le kell bontani. Az őrülettől való félelmet talán a jelölés megszüntetésével: a választott költői nyelv alkalmatlanságának nyílt bevallásával lehet orvosolni. „Ódd magad, mert ha véssz, hidd, én megbolondulok, / Látod-e, már rég is, mely gyakran miket szólok, / Ha elmém sem volna, olyat níha gondolok.” (Lásd Szilasi 2008, 122.)

A józan ész elvesztése a tét a 16. számú énekben is. Az inventio poetica ez esetben is Balassitól származik (A fülemülének szól). Balassinál a szerelmes költő játékos ellentétet épít fel a szabadon éneklő madár és a szerelem rabságában sínylődő költő helyzete között: „Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én e vasban.” Wathay láncai azonban korántsem képletesek. Míg Balassinál a fülemüle az önmagában lévő boldogság, a szerelem nélküliség körmönfontan álságos ideálképe Wathaynál – feltehetően valamilyen lírai közhely hatására – a madár a hírvivő szerepében tűnik fel. A képletes szerep-rabság vershelyzete helyett itt a rabság valóságos fizikai korlátozottság, a kedves elérhetetlensége nem az udvari szerelem kliséi által megkövetelt séma, hanem keserű léttapasztalat. A madárdal azonban felidézi egy további költészeti konvenció emlékét is. A fülemüle, a májusi éjszakák jellegzetes énekese már a trubadúrköltészet óta elengedhetetlen aláfestője a szerelmesek boldog egyesülését ünneplő daloknak. Talán ez a felismerés – az erősödő erotikus feszültség jelenlétének felismerése – okozza, hogy a szöveg logikai ívében a vers háromnegyedénél drámai törés megy végbe, amikor a beszélő kénytelen felismerni, hogy a szabadban éneklő fülemüle nem az otthoniak üzenetét közvetíti:

Azvagy talánd inkább itt való vagy, nyilván, s nem onnand hazól jüttél,
De csak én szömömnek, tetszik bús szívemnek, hogy kertemből röpöltél,
Holott szód szintén oly, s harsányságod is oly, s nem itt valónak tetszel.

[…]

Ám-e, de nézhetsz-e s inkább tekénthetsz-e bizony: én megcsalattam,
Mert mind ez világban egy szólástok vagyon néktek, s azt én nem tudtam,
Úristen, oh, bizony nagy búmban és ihon talánd megbolondultam.

A fülemüle idegenségének felismerése egyben annak is belátása, hogy a rendelkezésére álló költői eszközök alkalmatlanok az allegória és a tapasztalat viszonyában megnyíló rés befoltozására. Ez lehet az oka a megbolondulástól való félelemnek. (A versről lásd még Ács 1979 és Szilasi 2008, 123–126.)

Hivatkozások

Ács Pál (1979) Wathay Ferenc: Áldott filemile. Allegória és invenció. Irodalomtörténeti Közlemények, 173–186.

Gerézdi Rabán (1965) Balassi János éneke solymocskájáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 689–693.

Szilasi László (2008) A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. században. Bp., Balassi (Humanizmus és Reformáció, 30).

Vadai István (2005) Balassi és Echo. Palimpszeszt, 10. (

http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/10_szam/02.htm

Wathay Ferenc énekeskönyve. Kiad. Nagy Lajos, Belia György. Bp., Helikon, 1976.