Tolcsvai Nagy Gábor

Az irodalmi nyelv
1846 Megjelenik az első akadémiai nyelvtan, A’ magyar nyelv’ rendszere

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 272-287.

„Az emberi képzés általános lényege az, hogy általános szellemi lénnyé tesszük magunkat.” „Így az egyes egyén eleve mindig a képzés útján halad, s állandóan csökkenti saját természetiségét, mert a világot, amelybe belenő, a nyelvben és erkölcsben az emberek képezik.”
(Gadamer 1984, 32, 34)

A szépirodalom nyelvisége a legalapvetőbb irodalmi kérdéskörök egyike. E kérdéskörnek egyik megkerülhetetlen összetevője az irodalmi nyelv kifejezéssel megnevezett jelenség. E hagyományos megnevezés csakúgy jellemző történetében írható le, mint az általa megnevezett fogalom. Az irodalmi nyelv kategóriájának rövid bemutatására az alábbiakban a német Literatursprache értelmében kerül sor, jórészt megfelelve az angol standard, sztenderd fogalmának. Az értelmezés kiinduló közege nyelvtudományi, elsősorban szociolingvisztikai. Ez az értelmezés szükségképpen összekapcsolódik irodalomelméleti, irodalomtörténeti és művelődéstörténeti vonatkozásokkal.

A magyar nyelv irodalmi változatának – a történeti korokban mint kiművelt és területek fölötti nyelvváltozatnak – kezdeti kialakulását általában a középkori kancelláriai oklevélírás nyelvi gyakorlatától szokás számítani, majd a 16. és 18. század között a kialakulásnak és kialakításnak, illetve ezek megszakítottságának a váltakozása a jellemző. A hosszú történeti fejlődésnek az egyik legfontosabb szakasza a nyelvújításként megnevezett nyelvi kodifikáció, a magyar történelemben az 1770-es évektől az 1830-as évekig terjedő időszakban. Szociolingvisztikai értelemben vett irodalmi nyelvről, sztenderd nyelvváltozatról e kodifikáció, azaz rögzítés után lehet beszélni. A rögzítési folyamat legfontosabb műveletei első változatban a Magyar Tudós Társaság megalakulásának első két évtizedében, még 1848 előtt megtörténtek. Az irodalmi nyelv ekképp egyszerre tartalmazott leíró és előíró összetevőket, egyszerre volt puszta minta és etikai alapú elvárás. Az irodalmi nyelv fogalomtörténete az 1850-es évektől válik igazán lényegessé.

Ettől kezdve a szépirodalmi alkotások létrehozása, befogadása és kritikája egy valamely mértékig rögzített, eszményinek tartott nyelvváltozathoz viszonyítva történt, s e viszonyítás fontos szerepet játszott. E viszonyítás által az irodalmi alkotások feldolgozott és önmagukra visszautaló kapcsolatba kerültek nemcsak irodalmi elődeikkel, az irodalmi nyelvi hagyománnyal (ez korábban is megtörtént), hanem általában a magyar nyelv változataival. E mindinkább dialogikus hálózat azután elkezdte fölszámolni önmaga hierarchikus és statikus jellegét, folyamatos átalakulást eredményezve.

Az irodalmi nyelv egyszerű megközelítéssel egy nyelvnek a magaskultúra által részben mesterségesen kialakított nyelvváltozata, amely az esztétikai kifinomultság mellett a fogalmi árnyaltságra és összetettségre összpontosít, egyetemes és nyelvspecifikus eszmény vagy eszmények alapján. Létrejötte szorosan összefügg a polgárosodással, a polgári Bildung eszményével és a nemzeti jellemzők kifejlésével, továbbá a nyelvre irányított diszkurzív figyelem, (ön)értelmezés és értékelés kialakulásával.

Az irodalmi nyelv egyik jellemzője az intellektualizációval kapcsolatos. E jellemzőt a Prágai Nyelvészkör már az 1920-as években fölismerte (Péter 1976). Garvin megfogalmazásában: „a sztenderd mindenekelőtt a nyelvközösség kulturális és intellektuális kommunikációját szolgálja, s lehetővé teszi számára, hogy az e lényeges területeken a saját nyelvét használja” (Garvin 1998, 92). Mivel a nyelv megismerés, ezért a kulturális és intellektuális kommunikáció nem csupán a világra irányul, hanem a világ részeként a közösségre, annak tagjaira és nyelvére is, folyamatosan önalkotó módon.

A másik jellemző az egységesség és belső különbözőség, illetve az eszmény és a megvalósulás közötti viszony. A nyelv és a nyelvközösség közötti viszony dinamikus jellegét, történetiségét számon kell tartani a sztenderd értelmezésekor. Így nem annyira sztenderd nyelvváltozatról lehet beszélni, hanem inkább sztenderdizációról, tehát olyan folyamatról, amely a sztenderd nyelvváltozat létrehozását, azután kiterjesztését és fenntartását célozza. Ekképp „a sztenderd olyan nyelvváltozat, amelyben minimális a forma variációja és maximális a funkció variációja” (Milroy–Milroy 1985, 27).

Az irodalmi nyelv magyar története és értelmezésének története szorosan összefügg a nyelvnek a meghatározásával, valamint a magaskultúra megértésével. Az irodalmi nyelv egyik jellegzetes megközelítése a nyelv közegében történik. Ekkor az irodalmi változat (más néven sztenderd) a nyelv legtökéletesebb változata, amelyben eszményi módon megvalósul az adott nyelv teljes belső rendszere, melyet magában hordoz, legföljebb nem érvényesül. Benkő Loránd egy viszonylag kései meghatározása igen jól bemutatja ezt a korán, legkésőbb a 19. század elején kidolgozott állásfoglalást: „Ha a nyelvi sztenderd fogalmát általánosságban meg akarjuk határozni, akkor azt mondhatjuk, hogy az az egyes, önálló nyelveknek az összes többi használati változatán (dialektusain, szociolektusain) fölül emelkedett, egységes, normatív és eszményi belső nyelvi típusa, amely integratív jellegű változási folyamatok útján jött létre, s kialakulása óta egy nép, illetve nemzet nyelvhasználatában a legfontosabb szerepet tölti be” (Benkő 1988, 243; vö. korábbi hasonló megközelítésekkel, például Pais 1953; Bárczi 1963). Ez a meghatározás a sztenderdet

·a nyelvből, annak változatainak történetéből vezeti le;

·a teljes nyelvközösségre kiterjeszti érvényét;

·a nyelv kiemelkedő szerepű és értékű változatának tartja (e tulajdonság a nyelvből, a nyelvváltozatok közötti viszonyokból ered);

·belülről szemléli, azonosul ezzel az értékrenddel.

Az irodalmi nyelv egy másik, jellegzetes, bár később kialakult értelmezése a nyelvközösség vagy társadalom hierarchikus világában helyezi el e nyelvváltozatot, s azon belül az elithez köti. Ezt a felfogást a következő idézettel érdemes bemutatni: „A sztenderd nyelvváltozat mindig a legnagyobb presztízsű változat egy nyelvközösségben – az, amelyet a politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló elit társadalmi réteg használ, amelyen a nyomtatott irodalmat közlik, s amelyet az iskolákban tanítanak” (Kontra 1992, 109). Kontra meghatározása igen közel áll a szociolingvisztika általános sztenderdmeghatározásaihoz (vö. például Wardhaugh 1995; Trudgill 1997). A második meghatározás a sztenderdet

·az azt beszélők társadalmi helyzetéből vezeti le;

·az elitre terjeszti ki érvényét;

·a nyelv kiemelkedő tekintélyű változatának tartja (ez a sztenderdet beszélők társadalmi helyzetéből ered);

·kívülről szemléli, nem azonosul ezzel az értékrenddel.

Az így meghatározott felfogások, azoknak számos változata komoly szerepet játszott a magyar nyelv és a magyar művelődés, sőt irodalom elmúlt százötven évi történetében. E történet irodalmi vonatkozásainak áttekintése előtt érdemes az irodalmi nyelvnek egy olyan általánosabb leírását is fölidézni, amely érvényesíthető az itt tárgyalt történeti korszakokra, s amely jórészt egyesíti az idézett két jellegzetes meghatározás főbb jellemzőit. E megközelítés Paul Garvin kifejtésében az irodalmi nyelv funkciói és funkcionálása szerint fogalmazza annak lényegét (Garvin 1998, 95):

„A sztenderd nyelvnek öt funkcióját javasoljuk:

1. egységesítő funkció – a sztenderdnek e funkciója egységesítő kötelékként szolgál a nyelvjárási és más különbségek ellenében;

2. elkülönítő funkció – a sztenderdnek e funkciója megerősíti a beszélőközösség különálló identitását más beszélőközösségekkel szemben;

3. presztízsfunkció – e funkció bizonyos presztízst ad a sztenderd nyelvet birtokoló beszélőközösségnek és az azt ismerő egyénnek;

4. részvételi funkció – a sztenderd e funkciója a beszélőközösség számára lehetővé teszi, hogy saját nyelvének használatát a modern világ kulturális, tudományos és más fejlődésében;

5. etalonfunkció – a sztenderd e funkciója etalonként szolgál, elsősorban a nyelvhelyességi kérdésekben, de más tekintetben is.”

Az első funkció teszi lehetővé a sztenderd kiterjesztését, általános alkalmazását olyan nyelvhasználati színtereken, amelyek bárkit érinthetnek a teljes nyelvközösségen belül. E funkció legfontosabb célja az, hogy egy nyelvi közleményt a nyelvközösség minden tagja azonos módon értsen, anyanyelvjárásától (vernakulárisától) függetlenül.

A második funkció egyrészt az elit önmeghatározásának része. Az elitnek nem elsősorban a közösség vezetésére való elhivatottsága a fő jellemzője, inkább nyertes helyzete révén válik mintaadóvá (vö. Mills 1972). Az elkülönítő funkció másrészt a teljes közösségre vonatkozik, érvényesülése teszi a nyelvjárások hálózatából álló közösséget olyan nyelvközösséggé, amely tud önmagáról, önmaga kiterjedéséről és határairól.

Az egységesítő és elkülönítő funkció lényeges összetevője a nyelvi hűség, lojalitás, mely a saját nyelv kiválóságának meggyőződésétől az anyanyelvet nemzeti kincsként tekintő magatartásig terjed (Garvin 1998, 96). A nyelvi lojalitás előnyben részesíti a sztenderdet más nyelvváltozatokkal szemben.

A tekintélyi funkció különböző nyelvközösségekben, kultúrákban kötődik az elithez, az elit által létrehozott akadémiákhoz, más mintaadó csoportokhoz, egyénekhez, mindezek nyelvi teljesítményéhez, műveltségéhez. Illetve mindezen tényezők tekintélyi forrásként szolgálnak.

A részvételi funkció jellegzetes modernizációs fejlemény, amely egy nyelvközösséget bekapcsol különböző diszkurzusokba, mert van olyan saját nyelvi közege, amely rögzítettségével képes közvetíteni, mindkét irányban.

Az etalonfunkció a legismertebb a magyar kultúrában, és ezért a legtöbb értelmezés is erre vonatkozik. Egy közösség önmagát alkotja meg minták fenntartásával, akár spontánul, akár feldolgozva, értelmezve teszi ezt. A helyesség (eredjen magyarázata bárhonnan: a nyelvi rendszerből vagy valamely beszélői csoport használatából) orientáló mintaként érvényesül egy közösségben.

Garvin az öt funkciónak négy attitűdöt feleltet meg:

„1. az egységesítő és elkülönítő funkciónak a nyelvi lojalitás magatartása felel meg;

2. a presztízsfunkciónak a büszkeség magatartása felel meg;

3. a részvételi funkciónak a részvételi készség magatartása felel meg;

4. az etalonfunkciónak a normatudat magatartása felel meg” (Garvin 1998, 95).

Az attitűdök igen fontosak, mert ezek az egyéni és csoportos viszonyulások határozzák meg egy nyelv változatainak meglétét vagy változását, így hozzájárulnak nyelv és nyelvközösség önalkotásához.

Az irodalmi nyelv (sztenderd) elsősorban közösségi levezetésű értelmezése vált uralkodóvá az ezredforduló tájékán a magyar művelődésben is. Mégsem vetendő el a másik álláspont teljesen: föltehető, hogy a sztenderd nyelvváltozat kialakulásában és rögzítésében szerepet játszottak és játszanak egyetemes és specifikus, tisztán nyelvi jellemzők (Milroy–Milroy 1985, 8).

Az így vázolt nyelvtudományi értelmezést az irodalmival, irodalomtörténetivel szükséges összekötni, az irodalmi nyelv teljesebb megértése érdekében.

Az 1848 előtti két-három évtized a magyar irodalomban a korábban példa nélküli teljesítmények időszaka volt. Igen gyorsan alakult ki több jellegzetes irány, például a Vörösmarty-féle romantika, a Petőfi-féle népiesség és biedermeier, majd az Arany János által a Toldiban megvalósított összegzés, mely a klasszicista retorika és a népi verselés és népnyelv kivételes ötvözete. Ez az irodalomtörténeti időszak egybeesett az irodalmi nyelvnek a sztenderd nyelvújítás végi akadémiai kodifikációjával. Az egymással párhuzamos és egymásra ható fejlemények a következőket eredményezték.

A magyar irodalom ez időben kinyilvánította nyelvi összetettségét, hiszen egyik iránya határozottan az újonnan rögzített irodalmi nyelv elit, magaskultúra jellegét fogadta el és hirdette műveiben (például a kodifikációs folyamatban cselekvően részt vevő Vörösmarty által). Egy másik iránya viszont az irodalmiasított népnyelv népi jellegének föltétlen előtérbe helyezésével lépett föl, elsősorban Petőfi személyében és műveiben. S bár egyikőjük nyelvezete sem tekinthető egységesnek, náluk is több, jelentősen elkülönülő változatot mutatott föl Arany János, valójában már pályája elején (Németh 1971).

Ezek az irodalomtörténeti folyamatok az általános magyar nyelvtörténeti alakulásokkal sajátos viszonyba kerültek. A Magyar Tudós Társaság által kiadott kodifikációs művek (helyesírás, nyelvtan, szótárak) a magyar nyelvről az elkészültség pozitív képét sugallták (az első akadémiai nyelvtan szerzői már nem tartották szükségesnek az általuk leírt nyelvváltozat nyelvrendszerbeli megindoklását; vö. A’ magyar nyelv’ rendszere, 1846). Azt, hogy a hosszú viták után mindinkább egyértelmű: a nyelvnek belső törvényei és jellegzetességei vannak, amelyeket főképp kifejteni, s nem létrehozni szükséges. Mindezen hatások valóságosan csak az 1849 utáni megrázkódtatás és részleges történelmi megszakítottság után érvényesülhettek. Az irodalmi élet bénultsága is okozta a késleltetett hatást, ám legalább ilyen mértékben a tudományos élet felfüggesztett állapota. A nyelv, illetve a nyelvváltozatok értelmezésében bekövetkező változások diszkurzív jellege többéves vagy akár évtizedes folyamat során terjed el a szűkebb irodalmár- és nyelvészkörökből a nyelvközösség más rétegeiben.

A magyar nyelv történetében az 1850-es évek előtt és alatt is fölülről indultak a nyelv helyzetét megváltoztató kezdeményezések. Ez a nézőpont meghatározó jellegű volt, még akkor is, ha a meghatározó személyiségek jó része nyelvjárást tanult meg anyanyelvváltozataként, és nem az irodalmi nyelvet.

Az 1850-t követő három-négy évtizedben a magyar nyelv változatai lényegében egyetlen kettősséggel jellemezhetők: egyik oldalon állt a nyelvjárások rendszere, főképp beszélt nyelvi változatokban, sok száz éves múlttal, a másik oldalon állt a viszonylag frissen rögzített irodalmi nyelv, főképp írott szövegekben, több elődváltozat szintén jelentős múltjával, de részben már elkülönbözve tőlük. Ezt a nyelvi rendszert a kortársak is így látták.

Az 1850-es évekkel kezdődő három-négy évtized ilyen nyelvi állapota megfelelt a Petőfi halálát követő, s mind az ő népiességének, mind Arany népies epikájának kanonizációjából származó művelődési helyzetnek. Ebben a helyzetben a magas- és a népi kultúra többszörös értelmezéssel jelent meg: mindegyik megkapta a maga föltétlen értékminősítését, ugyanakkor egymáshoz is viszonyultak, nézőponttól függően értékesebbként vagy értéktelenebbként. Egyik oldalról az önmagába záruló, tiszta, érintetlen vagy annak gondolt népi vált a föltétel nélküli eszménnyé, másik oldalról a kiművelt, nyitott magaskultúra. A két eszményítés rendszerint egyetlen értelmezési keretben jelent meg, a hangsúlyoktól függően valamely aszimmetrikus viszonyban. A nyelvi és művelődési irányok így ellenfogalmak olyan párját alakították ki, amelynek feszültségviszonya (lásd Koselleck 1979) – változó jelleggel, de lényegét tekintve érintetlenül – máig is hat.

Az 1850-es évektől a századfordulóig a szintéziskísérletek jellemezték a népi–magas fogalompárjának feldolgozási és irányítási kísérleteit. A törekvések legfőbb célja olyan művelődési és nyelvi egység volt, amely megőrzi a népi hagyomány nyelvi tisztaságát, pontosabban reflektálatlan nyelvi formáit, ugyanakkor ezt a hagyományt összeegyezteti az irodalmi nyelv reflektált formáival, annak idegen mintákat is befogadó vagy új mintákat létrehozó jellegével.

A szintéziskísérletek egyik első kiemelkedő megfogalmazója maga Arany János volt, majd a Magyar Nyelvőr tevékenysége körül kialakult új ortológusvita után Simonyi Zsigmond. Szarvas Gábor és köre a feszültségviszonyt egyértelműen a népi vagy annak vélt nyelvi rendszer pozitivista újraszabályozásával kívánta feloldani, az irodalmi nyelv addigi szépirodalmi és egyéb teljesítményének elutasításával.

Arany János a nyelvi rendszert alapvetően népi eredetűnek tekintette, ezt helyezte a szintézis alapjává. A népi alap legfontosabb jellemzője a „naiv” jelleg, vagyis az idegen hatástól mentes, tiszta nyelv, melyre nem irányul értelmező és értékelő feldolgozás. A naiv népi nyelv rendelkezik a nyelv (a magyar nyelv) minden lényeges tulajdonságával. A naiv jelleg kiterjed a szövegalkotásra is, a népdalra vagy az epikus népi alkotásokra, melyek nem pusztán szókincsükkel, hanem az érzéseket, eseményeket bemutató nyelvi szerkesztésmódokkal jellemzik önmagukat. A naiv népi nem egységes, több változatban valósul meg, vagyis a népnyelvnek nincsen föltétlen zárt szabályrendszere (Arany 1938, 314). Mindez azonban további kidolgozást, finomítást igényel az irodalomban, illetve általában a nyelvvel kapcsolatos döntésekben. Arany szerint a reflektált irodalmi túl korán és a kelleténél nagyobb mértékben vált el a naiv népi alaptól (Arany 1938, 308), ezáltal veszített népi alapjából, és az idegen hatások is gyengítették. Saját költői gyakorlatában is elvégezte a bemutatott nyelvértelmezést. Nyelvhasználata igen változatos volt, korszakonként lényegében új költői nyelvet alkotott. Arany mindezt nem a központi nyelvi norma erősítésére hozta létre és alkalmazta: ez a nyelv volt adekvát lírai törekvéseivel, egyúttal részben alkotott nyelv (vö. Németh 1971, 78). Nagy nyelvi ereje hatott általában a minta jellegű norma (sztenderd) kialakulására és kialakítására, de egyben lebontásában is részes volt.

Általánosságban azt lehet megállapítani, hogy a 19. század második felében az átlagos szépirodalom nyelvértelmezése viszonylagosan egyre egységesebb lett, és ezáltal mindinkább közeledett a részben általa létrehozott sztenderdhez, illetve a nyelvi kodifikációban és az irodalmi kánonban egyre inkább azonosult a kettő, mert mindkettőt ugyanaz a célelvűség vezette, egy romantikus, majd pozitivista nemzet- és kultúrafelfogás, amely a megfogalmazók többsége szerint a jelzett szintézisben éri el végső és tökéletes formáját (Németh 1971; Németh 1981).

Az 1870-es évek elejére ismét bizonytalanság támadt a sztenderd és a többi változat viszonyában, amely bizonytalanság egyre több feszültséget eredményezett, hiszen a nemzeti és művelődési egység megvalósulásaként és jelképeként is funkcionáló sztenderd részben megalkotott, részben történeti (tehát változó) jellege már ekkor mutatkozni kezdett.

Simonyi Zsigmond összegző kísérlete szintén az irodalmi nyelv, azaz a sztenderd kategóriameghatározásában ragadható meg. A magyar nyelv című munkájában hangsúlyozza a nyelvi kifinomultságnak, kidolgozottságnak a fontosságát, azt, hogy az irodalmi nyelv létező változatként a nemzet szellemi életét jeleníti meg (Simonyi 1905, 164kk). Az irodalmi nyelv így a nemzeti nyelvváltozatok magasabb rendű összegzése. Simonyi mindamellett fölismeri a nyelv változékonyságát, az irodalmi nyelv intellektuális, reflexív alakításának fontosságát és a tekintélyi szempontok érvényesülését a nyelvváltozatok közötti értékkülönbségekben.

Helyes magyarság című munkájában a normativitás helyességként megnevezett igényét az irodalmi nyelv és a népnyelv kettősségének létjogosultságában fogalmazza meg: az irodalomnak nagyobb szabadsága van, hogy árnyaltabban fejezhesse ki a tartalmakat, de mindennek erős korlátja a „nemzeti közművelődés szempontja”, a közérthetőség (Simonyi 1903, 7). Mindeme jelenségek és kívánalmak mögött Simonyi értelmezésében nyelvtörténeti folyamatok húzódnak meg: a magas- és népi kultúra eszerint állandó küzdelemben áll, melyben a népi (a paraszti, hagyományos népi) a megújulásra képes.

A kétféle, magas- és népi kultúra, illetve nyelv dichotómiáját A magyar nyelv idézett fejezetének záró részében próbálja végül még egyszer szintetizálni: „Csakis a nyelvszokás döntheti el, mi helyes és mi helytelen. Általános szempontból csak az a helytelen, csak az a magyartalan, amit a romlatlan nyelvérzékű magyar nép sehol se használ, ellenben helyes, ami a népnél akármilyen csekély területen szokásban van. Ez az általános tétel azonban az irodalmi nyelv szempontjából ezzé módosul: Helyes mindaz, amit az egész magyar nép vagy a magyar népnek nagyobb része vagy legalább igen nagy része alkalmaz; de nem eshetik kifogás alá egy-egy olyan szó vagy szólás se, mely kisebb vidéken járatos, ha egyébiránt megfelel az általános analógiáknak. Helyes tehát minden, amit az irodalmi nyelv már eddig is a népnyelvből elfogadott, és amit a népnyelvi kifejezések mintájára alkotott. Helytelen ellenben, ami egy-egy írónál az egész népnyelv szokásaival ellenkezik (…)” (Simonyi 1905, 211–212).

A 19. század végén, a 20. elején mind többen kerültek olyan helyzetbe, amelyben a Simonyi által kifejtett, örökölt nézőpont gyökeresen megváltozott, melynek következtében nyelvjárásukat más változatokhoz viszonyítva tekintették. A magasabb társadalmi státusú személyek és intézmények által beszélt nyelvváltozatok, főképp a sztenderd közeli városi nyelvek növekvő tekintéllyel rendelkeztek. Emellett jelentős hatással volt a városi népnyelvi változatok fokozatos kialakulása, amely változatok különböző nyelvjárási és sztenderd elemekből álltak össze, egyfajta népnyelvet kialakítva (lényegében ezt ismerte föl Simonyi Zsigmond a népnyelv általa adott leírásában). Az eredmények további folyománya a hagyományos nyelvjárások máig tartó kettős, ellentmondásos megítélése: a nyelvjárásiasság egyrészt az érintetlen, tiszta magyar nyelvnek, másrészt a visszamaradottságnak, a műveletlenségnek a jelképe.

Amikor a Nyugat költői fölléptek nem azonos, de mégis egy irányba haladó irodalom- és nyelvfelfogásukkal, ez a szintézis már lehetetlenné vált. Nem csupán azért, mert a népnyelvtől ismét erősen eltávolodott a magaskultúra nyelve, s nem is csupán azért, mert új városi nyelvváltozatok alakultak ki addigra (Kosztolányi nyelvről szóló írásai szemléletesen jellemzik ezeket és a hozzájuk való viszonyt; vö. Kosztolányi 1990, lásd még Szegedy-Maszák 1994), hanem azért, mert a sztenderd (az irodalmi nyelv), amely az addigi évtizedekben az irodalom természetes, majd kanonizált közegeként értelmeződött, kezdte kimeríteni önnön lehetőségeit a kodifikációban és még inkább az esztétikumban.

Az okok – a világirodalmiakon és az esztétikaiakon, a megismerési kételyen és a személyiség elbizonytalanodásán túl – az irodalomszociológiai és a történeti szociolingvisztikai körülményekben keresendők. Az eszményi nyelvváltozat közösségi összetartó erejének és az ebből levezetett személyiségképnek a problémátlansága a századfordulóra eltűnt a magyar művelődésben is. A modernizált kultúrákban a beszélő nem anyanyelvét sajátítja el általában, hanem annak mindig egy adott változatát, azt, amelyikbe rendes esetben beleszületik (vö. Halliday 1968; Halliday 1978). Ezt a nyelvváltozatot beszéli a család, a közvetlen környezet, az a környezet, amely alapvetően meghatározza a közösség új tagjának szocializációját, nyelvi tekintetben is. Ez lesz a beszélő/hallgató anyanyelvváltozata (más néven vernakulárisa). Ehhez viszonyul a többi, a szocializáció során megtanult egyéb nyelvváltozat. Az egyén a mai, modernizált (rétegzett kultúrás és polifunkcionális nyelvű) nyelvközösségben már igen korán találkozik más, számára korábban nem ismerős nyelvváltozatokkal, regiszterekkel.

Mindez nem a nyelvkérdés teljes elviszonylagosítását jelenti, hanem annak belátását, hogy a nyelv bizonyosságába vetett hit nem véletlenül rendült meg mind többekben a századforduló környékén, és a nyelvközösségek heterogenitásának fölismerése, pontosabban a nyelvi homogenitás aufklérista, később pozitivista célelvűségének egyre nyilvánvalóbb kudarca, ha nem is tudományosan, de az irodalmi, a nyelvfilozófiai és a mindennapi diszkurzusokban már ekkor nyomot hagyott.

A 19. század legnagyobb részében az írók anyanyelvváltozata valamilyen nyelvjárás volt, s valamennyien innen közelítettek az irodalomhoz, az irodalmi nyelvhez, ezáltal jobban érzékelve annak folyamatos kialakítását és célelvűségét, ezért befogadták, elsajátították. Ezzel szemben a Nyugat vezető költői és írói általában polgári, középosztálybeli családokból származtak, neveltetésük, iskolázottságuk is ide sorolta őket (még Adyt is), s ezért a sztenderdet, az irodalmi nyelvet sokkal inkább belülről szemlélték, ismerték és beszélték, mint elődeik. A „kész” nyelvváltozatról pedig tudták, hogy nincsen kész: éppen az ő korszakukban formálódott az a belátás, amely a sztenderd nyelvet nem statikus nyelvváltozatnak, hanem folyamatosan létrehozandó, tökéletesítendő nyelvnek tekinti (vö. Milroy–Milroy 1985). A polgári művelődési eszmény és az esztéta modernség művészetfelfogása e ponton a magyar irodalomban találkozott, kivált Babits és Kosztolányi művészetében, nyelvértelmezésében, a nyelv lehetőségeinek kitágításában és klasszicizálásában egyaránt.

A Nyugat indulásakor a folyóirat legjelentősebb szerzői számára egyértelmű volt az irodalmi mű nyelvi megalkotottsága, és az is, hogy e megalkotottság csakis állandó receptív műveletek révén lehetséges. Az irodalom és nyelv viszonyának ilyen értelmezése nyomán a személyiség nyelvi megalkotása került előtérbe. A szubjektum ekkortól egyre kevésbé a közösség kanonizált nyelvéből vezetődik le, sokkal inkább a nyelvváltozatok és a nyelvi (valamint konceptuális) lehetőségek fiktív és imaginárius megvalósításainak sorában formálódik meg, mindig újra és újra. A nyelv ekkor is szubsztanciális, de az egyénnek van hozzá köze, alkotó kölcsönviszonyba kerül vele, egyszerre elfogadva és meghaladva a kulturális és társadalmi közeg jóváhagyó, néha korlátozó kijelöléseit. A Nyugat a művelődési és nyelvi közösséget egyszerre tekintette alulról fölfelé építkező folyamatnak és felülről lefelé ható szerkezetnek. Ennek következtében a nyelvet gyökeresen átalakítani, lebontani, sőt lerombolni, ezzel alapvetően újraalkotni kívánó irodalmi irányzatok, amelyek Woolf, James, Proust vagy Joyce és az avantgárd műveiben egyre erőteljesebben megmutatkoztak, a magyar irodalomban a század első két évtizedében kevéssé hatottak, később pedig, a két világháború között éppen ellenkező előjelű irányok érvényesültek (lásd Szegedy-Maszák 1993). Kivételes megnyilvánulása volt e kérdéskörnek Móricz Zsigmond prózája, amely a magyar kortárs és történeti nyelvváltozatok egy sorának jelentésképző irodalmi erejét próbálta ki, külön és összegzően is, a személyiség és a közösség nyelvi megalkothatóságának összefüggéseiben.

A nyelv értelmezése és a magyar nyelv, főképp az irodalmi nyelv változásainak értékelése ekkor ismét a figyelem középpontjába került. Nyelvi viták a korábbi évtizedekben is támadtak, részben az irodalmi és nyelvi kánon ellenében szerveződve. A viták fölerősödtek Horváth János néhány nevezetes írása nyomán (vö. Horváth 1911; Horváth 1912a; Horváth 1912b). Horváth írásai „a Nyugat magyartalanságairól” a költői nyelvi alkotást jórészt átvételnek, idegen minták fölösleges és bántó alkalmazásának tekintették, talán a lehetségesnél kevésbé téve különbséget az idegenszerűség fokozatai, illetve az idegenszerű (más nyelvi mintát követő) és a szokatlan (de magyar nyelvi mintáknak megfelelő) között. Horváth János elvált a Beöthy-féle konzervatív irodalom- és nyelvfelfogástól, de élesen szemben állt az Ignotus-féle iránnyal is, amely a művészi alkotás szabadságát hirdette az esztétikum, a tehetség, az egyéniség és az alkotás, a megalkotottság összetevőivel. Nagy irodalomtörténeti összegzésében így végül a népi s a magas nyelv és művelődés viszonyát Simonyihoz hasonlóan dolgozta ki, a történeti folyamatok csúcspontját szintén Arany János munkásságában látva, bár nem pozitivista, hanem szellemtörténeti keretben.

A nyelvtudomány és a nyelvbölcselet ugyanakkor mintha távolodott volna az irodalmi nyelv művészi és közösségi megítélésétől, közelítve a tudományos leírás zártabb világa felé. Gombocz Zoltán, talán a legérzékenyebb nyelvészek egyike, a századfordulón Wundt néplélektanát tekintette a legjelentősebb nyelvmagyarázatnak. Ekkor alapozta meg azt a nyelvszemléletet, amelyhez azután az ő életművében a strukturalizmus is kapcsolódott, és amely lényegében máig nagy hatással van a magyar kultúrában. Ebben az elgondolásban nyelv, mítosz és erkölcs kapcsolódik össze szorosan. Gombocz a leírható nyelvet az egyén és közösség közötti viszony szemszögéből tekintette, amelyben az egyéni tudás (melynek fontosságát Paultól vette) a közösségi szabályozás (szokás, erkölcs) révén korlátozódik, illeszkedik be a közösségi kommunikációs rendszerbe (vö. Gombocz 1997; Gombocz 1931).

Másik példaként említhető Karácsony Sándor, aki a néplélek és a nép nyelve között megfeleltetési viszonyokat állított, mely elgondolásával több jelentős nyelvelméleti iskola tanait egyesítette. A nyelvet egyrészt történetileg kialakuló és jelen időben funkcionáló rendszernek tekintette, folytatva az újgrammatikusok és a korai strukturalisták (főként Saussure) nézeteit. Másrészt Wundtot követve a nyelvet a magyar lélek megnyilvánulási módjának tartotta. Azaz a nyelv ebben az esetben egy nép, egy nemzet olyan megnyilvánulási formája, amelyet e közösség alakít ki, általa egyedi módon képezi le a világot, és egyedi módon azonosítja önmagát (lásd Karácsony 1938; Karácsony 1985).

Az első világháborút lezáró párizsi békeegyezmény alapjaiban rendítette meg a magyar nyelvközösséget, amely létét érezte fenyegetve. A 19. század legfőbb kulturális törekvései közé tartozott a nemzeti és nyelvi függetlenség elérése. Ennek megtörténte egyúttal a nyelvi elkülönülést, sőt elszigetelődést is fölerősítette ténylegesen és élményként is. Az e helyzettel való rejtett és nyílt küzdelem – bár különböző formákban és értelmezésekben – általában jellemző volt az írókra, irányzattól függetlenül. A trianoni határmegvonás a kérdést fölnagyította, és még inkább lehetővé tette tragikus értelmezését, valamint egyértelműen megszakította a sztenderd nyelvváltozathoz való viszony történeti alakulását és az elszakadás folyamatát. A változás az 1920-as és 1930-as évek során vált tapasztalhatóvá. (A magyar irodalom történetének e változásairól lásd Kabdebó–Kulcsár Szabó 1992; Kabdebó–Kulcsár Szabó 1993.)

Föltehető, hogy az a viszonylagos megkésettség, amely a nyelvváltozatok rendszerében, a mondatszerkezetek és a jelentések reflektáltságában a magyar nyelvben az angolhoz, a némethez és a franciához képest kimutatható (részben párhuzamosan a sztenderdizáció és a polgárosodás valamivel későbbi megindulásával és kibontakozásával), az egyik oka annak, hogy nem csupán a Nyugat nem jutott el a nyelvértelmezés olyan változataiig, mint amilyeneket Proust, Woolf, Joyce vagy Musil, Hoffmansthal műveiben lehet tapasztalni (Szegedy-Maszák 1993). Tartózkodásuk annak (is) szólt, hogy az eszményi változat éppen csak kialakult és elterjedt, éppen csak közege és egyik lényege lett az új polgári kultúrának, egyúttal azonban ez a kész jelleg az irodalmi alkotás gátjaként értelmeződött. Ezzel a dilemmával nemcsak Babitsék vagy Móricz, hanem Márai, Illyés, Németh László, Szabó Lőrinc, József Attila nemzedéke is szembekerült. Emellett szembesültek a trianoni béke megrázkódtatásával, amire a két lehetséges erőteljes válasz, a teljes megmerevedés, bezárkózás és dogmatizált kanonizálás, illetve a kodifikációval szembeszálló, feloldó viszonylagosítás közül a magyar kultúrára az első volt inkább jellemző. Valószínűleg ez az időszak az, amikor a nyelvjárások megítélése lassan veszített korábbi magas értékéből, és amikor ezzel egy időben megerősödtek a városi népnyelvi, kispolgári változatok, ezáltal a kiemelt, privilegizált nyelvváltozat, az irodalmi nyelv fontossága és értéke már hagyományként nőtt meg azok számára, akik magával a tagolódással valamilyen mértékig tisztában voltak. A folyamatokat erősítette a sztenderd erőteljesebb elkülönülése a többi nyelvváltozattól, nem kis részben a kibontakozó nyelvművelő tevékenység kialakulásával (például a Kosztolányi szerkesztette A Pesti Hírlap nyelvőre vagy a Pintér Jenő szerkesztette Magyar nyelvvédő könyv nagy hatása révén; lásd Kosztolányi 1933, Pintér 1939), a nyelvművelés tekintélyének emelkedésével, a kodifikáltság növekedésének és a szabálykövetés igényének határozottabbá válásával.

Az irodalmi továbblépés lehetősége a magyar prózában sajátos nyelvértelmezésekben jelenik meg a másodmodernségben. Például Márai Sándor és Szentkuthy Miklós sok szempontból párhuzamos pályája közös abban, hogy fölismerték a nyelv (és a magyar nyelv) körüli sűrűsödő kérdéseket, a rájuk adott válaszokban viszont ellenkező irányban indultak el, két jellegzetes lehetőséget fölmutatva. Márai a végletekig tökéletesítette a sztenderdet, az eszményt, és ezáltal próbálta létrehozni s fönntartani a polgári személyiséget, Szentkuthy ellenben az eszmény egy másik oldalán haladt tovább, amikor prózájában a jelentések összefüggéseinek mindinkább intellektualizált hálózatait alakította ki. A tökéletesítéssel szemben nem a rombolás áll (legalábbis a nyelvet illetően nem), hanem a szétírásnak egyfajta kezdeménye, amely a szavak jelentésének a mintában, a sztenderdben rögzített határait kikezdi, pontosabban rámutat azok bizonytalan, lezáratlan jellegére, és még inkább a szavak, a jelentések elháríthatatlan és beláthatatlan kapcsolatrendszerére. Emellett Illyés Gyula vagy Németh László nyelvművészete inkább a nyelvi kánonon belüli lehetőségeket kereste, inkább eszközelvűen, a kifejezésre összpontosítva.

Általában az 1920-as, 1930-as évek magyar irodalmában a művészi nyelv különleges státusa nem rendül meg. A korábban több forrásból rögzülő és mintaként fellépő nyelvváltozat elválik a mindennapi gyakorlattól, az általánosított értelmezésű nyelv szavai abszolutizálódnak hangalakjukban, jelentésükben Mindezt főképp a nyelvi elemek együttállása mutatja be, míg a szókészlet és a grammatika közelít a mindennapi szövegekéhez. A legfőképp Szabó Lőrinc és József Attila lírájában tapasztalható nyelvi világban az individuum és a nyelv fokozatosan elkülönül egymástól, a nyelvi megelőzöttség mindinkább tapasztalattá válik, s a szubjektum nyelvi és fogalmi szerkezetként a szövegben uralkodóan térben és időben konceptualizálódik dialogikus, argumentatív (és nem önkijelentő) formában (vö. Kulcsár Szabó 1992). E jelenségek a két költő életművében nem egyenletesen mutatkoznak meg, mindkettőjük későbbi hatása azonban leginkább e tekintetben meghatározó.

A 20. század elejétől a legkiemelkedőbb írók és költők a magyar nyelv jelentéstani potenciálját korábban nem ismert összetettségig derítik föl és dolgozzák ki, különböző módokon. Az önmegértés és az önalkotás nyelvi folyamatai nyelvalkotó folyamatok, a magyar nyelvi lehetőségek határhelyzeteinek kutatásával. A nyelv történetisége az irodalmi szöveg megalkotásának és befogadásának jelen idejében összegződik, a közösségi minták inkább a háttérben érvényesülnek gyengülő viszonyítási pontként. Ezért kap fokozott szerepet a nyelv Humboldt-féle értelemben vett alakulástörténete, soha nem kész jellege, a mentális és poétikai irányok egy összetalálkozása.

1945, illetve 1948 után az irodalomnak a nyelvhez való viszonyát nagymértékben meghatározták a politikai körülmények. A tényezők a korszakon belüli szakaszok folyamán változtak, de lényegüket tekintve nem szűntek meg 1990-ig. Ilyen tényező volt a teljes elzártság, a központi irányítás és a cenzúra, valamint a kulturális értékek központi meghatározása. E jellemzők a 20. század folyamán másodszor szakították meg durván az irodalmi és nyelvi alakulástörténet önalakító folyamatát a magyar művelődésben.

A hivatalos kommunista ideológia a társadalom egységesítését tűzte ki célul, s ennek csak részben kimondott céljaként jelent meg a nyelv egységesítésének célja. Csak részben, mert a politika voltaképpen nem sokat törődött a nyelv ügyével. E felfogás a propagandatevékenységben azt sugallta, és a később születettek nagy tömegeivel el is hitette, hogy egyetlen helyes magyar nyelvváltozat van, az a társadalom teljes egységesülésével uralkodó helyzetbe kerül, s ennek egyik fő tulajdonsága a közérthetőség.

E körülmények között az ideológiai hatalom a nyelvet egyértelműen eszköznek tekintette, olyan kész kommunikációs médiumnak, amellyel csupán ki kellett fejezni a megfelelő tartalmat. Másrészt a nyelv történetétől és változataitól elválasztotta és kitüntetett szerepbe helyezte a sztenderdet s vele együtt a közérthetőséget. E döntések teljes mértékben idegenek voltak az irodalom esztétikumától és történetiségétől, azonban tökéletesen megfeleltek a propaganda, a manipuláció céljainak, továbbá a magas műveltség könnyű kiterjesztésének illúzióját keltették. Ilyen körülmények között a nyelv nem a megismerés és az (ön)megértés, az alkotás közege, hanem a megmondás eszköze lett.

A legközvetlenebb politikai behatás részleges enyhültével a hivatalos kritika és a befogadói magatartások spontán és iskolában tanított fő irányultsága mindamellett nem változott meg lényegesen. A fő elvárás az irodalommal szemben az ábrázolás és a vallomás volt, a kifejezés erőssége, ismét csak a kész sztenderd változaton. A realizmussal szembeállított, gyakran az avantgárd válfajaiként félremagyarázott más irányzatokra gyanú vetült, ezzel párhuzamosan a sztenderd nyelvű ábrázoló vagy vallomásos irodalmi művekkel szemben a nem sztenderd vagy sztenderdközeli, de főképp a jelentésképzésre (is) összpontosító nyelvértelmezések ismételten megbízhatatlanakká váltak.

Föltehető, hogy a sokak számára egyedüliként rendelkezésre álló olvasási mód, mely a biztos jelentésű ábrázolást vagy kifejezést várta el, már az 1910-es, 1920-as években készült irodalmi művek egy részét sem tudta kezelni, vagy kevéssé értette. Nyelvi tekintetben (az eszközszemléletű irodalomfelfogás számára a nyelv leválasztása nem jelentett nehézséget) az uralkodó befogadói elvárás 1948 után az „érthető, szép” magyar nyelven készült mű volt, mely lényegében a sztenderd nyelvváltozat elfogadását jelentette, s mely nyelvre ráépült a mívesség a klasszikus retorika eszközeivel és a magyar nemzeti klasszikusok hagyományainak szűrt feldolgozásával, visszafogott továbbvitelével. Ez a kritikai és befogadói elvárás a középszerű irodalomban a megfelelést eredményezte. Az 1960-as és 1970-es években a hivatalos kritika a sztenderdközeli műveket részesítette előnyben, és e műveknek volt a legnagyobb olvasótáboruk is.

Az irodalom természetéből következően megjelentek az elkülönbözés formái is. Ennek volt népszerű megvalósulása Örkény ironizálása és groteszkje, Fejes Endre argója, városi népnyelve vagy összetettebb lírai közegben népi és modern szintézise Nagy László költészetében, a megnevezés jelentéstani kiterjeszkedése Juhász Ferencnél.

Az 1960-as évek elejétől már hatásukban is érzékelhetővé váltak azok az előző évtizedben nyilvánosságot nem kapott irányzatok és művek, amelyekben az ábrázolás tárgyiassága és a nyelv eszközjellege megkérdőjeleződik. Ottlik Géza, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, illetve Weöres Sándor műveit szükséges többek között megemlíteni. Lényegében itt történt meg a visszacsatolás a modernség 1945 előtti teljesítményeihez, a megszakított hatástörténeti közeghez, Kosztolányi, Babits, József Attila és Szabó Lőrinc irodalom általi nyelvértelmezéséhez (Illyés Gyula és Németh László már korábban is más irányokba tájékozódtak). Ebben a folyamatosságban ismét összefüggésbe kerültek a magyar nyelvközösség fentebb taglalt jellemzői, az irodalom és a művelődés európai kérdésirányai, valamint az internalizáltság és reflektáltság elmélyítésével a magyar nyelvhez való viszony. Sőt, a nyelv alkothatósága vagy a nyelv által történő alkotás mindinkább a legfontosabb kérdéssé vált.

Az 1970-es évek közepétől például Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre vagy Mészöly Mikós, Esterházy Péter, Nádas Péter olyan művei jelentek meg, amelyek fokozatos kidolgozását adják a nyelvi kérdésnek (vö. Kulcsár Szabó 1993). A nyelvi kérdés része (vö. Bertens 1995):

·a nyelv uralhatósága és megkerülhetetlensége,

·a történet elbeszélhetősége,

·a személyiség nyelv általi állíthatósága.

Az újabb fejlemények nem puszta egymásra következésként írhatók le valamely célelv megvalósításaként, hanem inkább a nyelv értelmezhetőségének eltérő módjaival való szembesülésként, miközben párhuzamosan több irodalmi irányzat is érvényesült egymás mellett, melyek közül egyesek számára e nyelvi kérdések nem voltak kérdések.

A magyar nyelvközösség a magyar nyelv hagyományértelmező feldolgozása révén is létrejövő közösségként lényegében nem volt felkészülve erre a változásra. Az irodalmi és nyelvi diszkurzus változása, amely megengedi a nyelv felé fordulást és a nyelv által létrejövő jelentést, összetalálkozott azzal a mindennapi nyelvi gyakorlattal, amely hasonlóképpen erőteljesebben reflektált önmagára a nyelvi játékokban.

Az irodalmi mű ebben a hatástörténeti közegben nem múzeumi tárgy, és olvasása nem is ünnep, melyben a különlegeset a már ismert elvárások alapján készen kapjuk, és birtokba vesszük. Sokkal inkább olyan gyönyörködtetés és megismerés, amelyhez az olvasónak személyes köze van, amelyhez új olvasási mód, szellemi erőfeszítés tartozik, olyan közös tevékenység, melyben a szöveg megszólít, és az olvasó válaszol (lásd Gadamer 1984, 191kk, 240kk; Kulcsár Szabó 1995; Szegedy-Maszák 1988).

Ahogy ez az irodalom kibontakozott, a magyar nyelv előtt korábban nem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg. A megelőző időszakokban jórészt ismeretlen mélységben dolgozta föl a magyar irodalom és a mindennapi beszéd nyelvi hagyományait, emlékeit (például Esterházy Péter), és korábban szinte ismeretlen jelentéstani összetettséget, telítettséget alakított ki (például Mészöly Miklós és Nádas Péter). Hosszú, két évtizedes folyamatot igényelt, mire ezek a nyelvi lehetőségek mint az irodalmi művek nyelvi jellegzetességei diszkurzív viszonyba kerültek a magyar olvasók nagyobb számának általános nyelvi ismereteivel, és a kettő egymásra hatásából új ismereti és élvezeti horizontok nyíltak meg.

E történéseket meglehetősen kiterjedt vitában írta le a magyar irodalomtörténet és kritika (lásd Kulcsár Szabó 1993). S a vitában a föntebb jelzett kérdések mind felszínre kerültek. A művek befogadástörténetében elsőként föltehetőleg a jelentéstani telítettség és ezáltal a nehezebb hozzáférhetőség érvényesülhetett. A hagyományos olvasásmódok csődöt mondtak, mert nem működött sem a korábbi évtizedekben hivatalosan kialakított és tanított irodalmi kánon, sem a kodifikált nyelvváltozat jelentéstana és mondattana (vö. Kulcsár Szabó 1995; Kulcsár Szabó 2001; Szegedy-Maszák 1995; Szegedy-Maszák 1998). Veszített erejéből, háttérbe szorult több olyan irodalomértési mód, amely szorosan összefüggött valamilyen nyelvértelmezéssel:

·a nemzeti jelleg közvetlen kimondása, hirdetése és képviselete (ekkor a magyar nyelv a nemzeti múlt, a nemzeti és népi művelődés áttétel nélküli leképezése és jelképe);

·a társadalmi kérdések osztályképviselete (ekkor a magyar nyelv a tükrözés, az objektív ábrázolás eszköze);

·a vallomásosság, a kifejezés (ekkor a magyar nyelv a személyes érzések, meggyőződések kifejezőeszköze).

A személyiség, a közösség (nemzet, nép), a nyelv, a kultúra megismerése nem ismeretelméleti, hanem lételméleti kérdés lett a magyar kultúrában (is). A magyar nyelvet az ezredfordulón lényegesen nagyobb mértékben változatainak és jelentéslehetőségeinek egymáshoz való viszonyában ismeri a magyar nyelvközösség hétköznapi módon és tudományosan is, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, mert az ilyen ismeretek kiterjedtebbek. Hasonlóképpen: a magyar nyelvet, a magyar kultúrát ma lényegesen nagyobb mértékben más nyelvekhez és kultúrákhoz való viszonyában ismerjük hétköznapi módon, és írjuk le tudományosan, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, mert az ilyen ismeretek kiterjedtebbek, s mert az ilyen ismeretekre nagyobb is a szükség.

Az irodalmi művek eltérő módokon, de mindig feldolgozták, értelmezték a magyar nyelv jellemzőit és korábbi irodalmi mintáit, értelmezéseit, hagyományait. A nyelvi hagyomány feldolgozása általában ma szintén visszavezetés, de e visszavezetés nem annyira a korábban rögzített és jelképi erejűvé vált tipológiai jellemzőkre összpontosít, hanem például

·a történeti változatok szövegközi (intertextuális) feldolgozását végzi el, olyan történeti közeget hozva létre, amely mintegy a mai láthatóságában mutatja be a magyar nyelv történeti változatait, mert nem egyetlen sztenderd nyelvváltozatot szólaltat meg, hanem a történeti változatok legkülönbözőbb válfajait (ilyen mű például Esterházy Pétertől a Termelési regény, a Bevezetés a szépirodalomba, a Tizenhét hattyúk, Temesi Ferenctől a Por);

·az egyes nyelvi összetevők szintézises és szinkretikus összegzését végzi el, olyan jelentéses közeget hozva létre, amely a magyar nyelv jelentéslehetőségeit a korábbiakban alig tapasztalt módon valósítja meg, dolgozza ki (ilyen mű például Nádas Pétertől az Emlékiratok könyve, Temesi Ferenctől a Por, Esterházy említett munkái).

Mindennek következtében a szépirodalom nem csupán megváltozott feszültségviszonyba került a rögzített sztenderd nyelvváltozattal, távolodva tőle, hanem vissza is hatott rá. E hatás az irodalmi nyelv belső széttagolódását erősítette, továbbá a más nyelvváltozatokhoz fűződő viszonyának gyökeres átalakulását, dialógusviszonyba kerülését is segítette. E folyamatokat elsősorban az irodalomtudomány dolgozta föl, viszonyba hozva mindezt a művelődés általánosabb kérdéseivel. A magyar nyelvtudomány jószerivel csak az 1990-es évek elejétől igyekezett szociolingvisztikai kutatásokkal fölmérni a megváltozott helyzetet. A folyamatok nyelvészeti értelmezése inkább a funkcionális kognitív nyelvészeti kutatások föllendülésével indult meg a közelmúltban.

A magyar irodalmi nyelv, mai nevén sztenderd, az elmúlt százötven évben igen jelentősen megváltozott. A változásnak néhány fő iránya az ezredforduló után – többek között – a következőkben foglalható össze:

• a klasszikus vagy klasszicista és retorikai alapú zárt eszmény helyét a nyitott, a nyelvi lehetőségeket magas szinten megvalósító kommunikációs eszmény vette át;
• az egyetlen helyes vagy eszményi változat gondolatát fokozatosan fölváltotta a sok változatban élő, rendkívül gazdag magyar nyelv;
• a nyelvi rendszerből visszavezetéssel eredeztethető teljesség helyett inkább a magyar nyelv lehetőségeit minőségi szinten megvalósító, különböző irányú teljesítmények válnak értékessé;
• az egyetlen zárt rendszer hagyományával szemben inkább a történeti nyelvi teljesítmények, a különböző idejű nyelvi jellegzetességek mindenkori egyidejű és egyedi feldolgozása kerül előtérbe;
• a nemzet kívánt egynemű nyelvi jelképezése és részbeni megvalósítása helyett a sztenderd egyre inkább olyan tagolt nyelvi hálózatként jelenik meg, önmagát meg nem szüntetve, amelyben különböző önazonosságok, nézetek jeleníthetik meg önmagukat, a többi viszonyában, a tagolt elithez kapcsolódva.

A 19. század első felében nyelvtudományi közegben rögzített irodalmi nyelv (sztenderd) későbbi történeti alakulása során először a magaskultúra, az elmélyült, kifinomult műveltség és a szépirodalom közeledni, sőt azonosulni látszott. Az egyezés lehetetlen volta a 19. század végére mindinkább egyértelművé vált: a nyelvi és irodalmi kanonizáció párhuzamos vagy összegző műveletei kényszerűen a lényegi eltéréseket is jelezték. A közösségi, nemzeti nyelvhasználat emelt, tekintélyes változatának és a magyar irodalomnak történeti alakulását a 20. században több esemény is megszakította. Az ezredfordulóra a kölcsönviszonyt mind erőteljesebben irányítja a szövegköziség rendszeres volta, a mindennapi sztenderd vagy sztenderdközeli nyelvhasználatban és a szépirodalomban egyaránt.

Hivatkozások

A’ magyar nyelv’ rendszere (1846) Közre bocsátá A’ Magyar Tudós Társaság, Budán.

Arany, János (1938) [1861] „Visszatekintés”, in Összes prózai művei és műfordításai, Budapest: Franklin Társulat, 309–366.

Bárczi, Géza (1963) A magyar nyelv életrajza, Budapest: Gondolat.

Benkő, Loránd (1988) A történeti nyelvtudomány alapjai, Budapest: Tankönyvkiadó.

Bertens, Hans (1995) The Idea of Postmodern: A History, London: Routledge.

Gadamer, Hans-Georg (1984) Igazság és módszer, Budapest: Gondolat.

Garvin, Paul (1998) [1993] „A nyelvi sztenderdizáció”, in Tolcsvai Nagy, Gábor (szerk.) Nyelvi tervezés: Tanulmánygyűjtemény, Budapest: Universitas, 87–99.

Gombocz, Zoltán (1931) „Nyelvhelyesség és nyelvtudomány”, Magyar Nyelv 27: 1–11.

Gombocz, Zoltán (1997) [1903] „Nyelvtörténet és lélektan: Wundt néplélektanának ismertetése”, in Jelentéstan és nyelvtörténet, Budapest: Akadémiai, 9–72.

Halliday, Michael Alexander Kirkwood (1968) „The Users and Uses of Language”, in Fishman, Joshua (ed.) Readings in the Sociology of Language, The Hague: Mouton, 139–169.

Halliday, Michael Alexander Kirkwood (1978) Language as a Social Semiotic: The Social Interpretation of Language and Meaning, London–Baltimore: University Park Press.

Horváth, János (1911) „A »Nyugat« magyartalanságairól”, Magyar Nyelv 7: 61–74.

Horváth, János (1912a) „Ignotus felolvasása a Nyugat magyartalanságairól”, Magyar Nyelv 8: 5–10.

Horváth, János (1912b) „Szomoryzmusok a Nemzeti színpadán”, Magyar Nyelv 8: 88–89.

Kabdebó, Lóránt–Kulcsár Szabó, Ernő (szerk.) (1992) „de nem felelnek, úgy felelnek”: A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó.

Kabdebó, Lóránt–Kulcsár Szabó, Ernő (szerk.) (1993) Szintézis nélküli évek: Nyelv, elbeszélés, világkép a harmincas évek epikájában, Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó.

Karácsony, Sándor (1938) Magyar nyelvtan társaslélektani alapon, Budapest: Exodus.

Karácsony, Sándor (1985) [1939] A magyar észjárás, Budapest: Magvető.

Kontra, Miklós (1992) „A sztenderd amerikai és a néger angol különbségéről”, in Kemény, Gábor (szerk.) Normatudat – nyelvi norma, Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete, 109–115.

Koselleck, Reinhart (1979) „Begriffsgeschichte und Sozialgeschichte”, in Vergangene Zukunft: Zur Semantik geschichtlicher Zeiten, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 107–129.

Kosztolányi, Dezső (szerk.) (1933) A Pesti Hírlap nyelvőre, Budapest: Légrádi Testvérek.

Kosztolányi, Dezső (1990) [1915] „Az új magyar nyelv: Széljegyzetek egy beszédhez”, in Nyelv és lélek, Budapest: Szépirodalmi, 19–21.

Kulcsár Szabó, Ernő (1992) „A kettévált modernség nyomában (A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján)”, in Kabdebó, Lóránt–Kulcsár Szabó, Ernő (szerk.) „de nem felelnek, úgy felelnek”: A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján, Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 21–52.

Kulcsár Szabó, Ernő (1993) A magyar irodalom története: 1945–1991, Budapest: Argumentum.

Kulcsár Szabó, Ernő (1995) Történetiség – megértés – irodalom, Budapest: Universitas.

Kulcsár Szabó, Ernő (2001) Irodalom és hermeneutika, Budapest: Akadémiai.

Mills, Wright C. (1972) Az uralkodó elit, Budapest: Gondolat.

Milroy, James–Milroy, Lesley (1985) Authority in language: Investigating language prescription and standardization, London: Routledge & Kegan Paul.

Németh, G. Béla (1970) „A századvégi Nyelvőr-vita: A népies provincializmus kialakulásához”, in Mű és személyiség, Budapest: Magvető, 465–520.

Németh, G. Béla (1971) Türelmetlen és késlekedő félszázad, Budapest: Szépirodalmi.

Németh, G. Béla (1981) A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában, Budapest: Akadémiai.

Pais, Dezső (1953) „Az irodalmi nyelv”, MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 4: 425–466.

Péter, Mihály (1976) „Az irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában”, Nyelvtudományi Közlemények 78: 409–416.

Pintér, Jenő (szerk.) (1939) Magyar nyelvvédő könyv, Budapest: [Sárkány Nomda].

Simonyi, Zsigmond (1903) Helyes magyarság, Budapest: Athenaeum.

Simonyi, Zsigmond (1905) A magyar nyelv, Budapest: Athenaeum.

Szegedy-Maszák, Mihály (1988) „Bevezetés a szépirodalomba”, in Balassa, Péter (szerk.) Dyptichon, Budapest: Magvető, 108–126.

Szegedy-Maszák, Mihály (1993) „Felmagasztosítás és tönkretétel: nyelv a két világháború közötti regényben”, in Kabdebó, Lóránt–Kulcsár Szabó, Ernő (szerk.) Szintézis nélküli évek: Nyelv, elbeszélés, világkép a harmincas évek epikájában, Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 13–36.

Szegedy-Maszák, Mihály (1994) „Kosztolányi nyelvszemlélete”, Alföld 8: 46–59.

Szegedy-Maszák, Mihály (1995) „Minta a szőnyegen”: A műértelmezés esélyei, Budapest: Balassi.

Szegedy-Maszák, Mihály (1998) Irodalmi kánonok, Debrecen: Csokonai Kiadó.

Trudgill, Peter (1997) Bevezetés a nyelv és a társadalom tanulmányozásába, Szeged: Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Kiadó.

Wardhaugh, Ronald (1995) Szociolingvisztika, Budapest: Osiris–Századvég.