Milbacher Róbert

Elhunyt daloknak lelke?
Az 1850-es évek Arany-lírájának néhány vonásáról

Megjelent: Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama. Id. kiadás 225-267.

Amikor – vélhetőleg – Hatvany Lajos egy hl szignóval jegyzett, rövidke cikkében megtámadja Tolnai Vilmos egy még rövidebb közleményét, amelyben Arany Letészem a lantot című versének egy Horatius-reminiszcenciájáról beszél,¹ olyan hagyományfelejtésről tesz tanúbizonyságot, amely többé-kevésbé mindmáig meghatározza az Arany-líra értékelésének és értelmezési gyakorlatának szemléleti hátterét. A következőket írja:

Egy tudós, aki csak az emberi lélek rezgéseihez és azokhoz a százszorosan emberi rezgésekhez nem ért, mely a költőnek mondott emberi species keblében remeg, megállapitotta most, […] hogy mindenki tévedt, aki eddig Aranynak lelkiállapotát, melyben 1850 körül volt, tartja e két költői sor forrásának. „Pedig Arany – igy mond a tudós – itt idéz még pedig Horatiusból: Non sum qualis eram (Carm. IV. 1.)”²

Ezek mögött a kijelentések mögött jól érzékelhető az alkotó művész és a piszmogó filológus Friedrich Nietzschétől származó szembeállítása, amelynek következtében olyan költőfogalmat vetít vissza, amely részben a romantika zsenifogalmának, illetőleg a századvég–századelő nietzscheiánus zsenikultuszának nyilván Ady Endrében megtestesülő költőképzetén alapul. Mindehhez a freudi lélektani forradalom hozzáteszi a maga pszichológiai igazságait, amelynek nyomán az emberi pszichét („az emberi lélek rezgéseit”) egyetemes és időben változhatatlan univerzáléként szemlélheti a kritikus. Amikor tehát ezt írja: „Igaz, hogy Arany átérezhette volna az idézetet is. Betölthette volna lélekkel a kölcsönt, s akkor is kénytelenek volnánk Arany 1850 körüli lelki állapotát e költemény forrásának tekinteni”,³ akkor magától értetődően előfeltételezi, hogy birtokában van/lehet annak a tudásnak, amely Arany lelkiállapotát leírhatóvá teszi. Ez már önmagában is kétséges, hiszen egyrészt – mivel a dokumentumok (levelezés, emlékezések stb.) csakis hiányosak lehetnek (ám mit is jelent itt a teljesség, és miféle következményekkel járhat?) – részben magukból a versekből konstruált lélekállapotot tekintik a versek lélektani hátterének, egyfajta sehová sem vezető tautológiába süllyesztve az Arany-értést. Másrészt ez a szemlélet éppen a visszavetített költőképzet nyomán organikusnak és közvetlennek tekinti a (re)konstruált lélekállapot és a versek közti kapcsolatot, így Arany költészetét egyfajta énprezentációként értelmezi.

Ezzel természetesen önmagában még nem is volna baj, hiszen a lírával kapcsolatos (részben romantikus, részben klasszicista) vélekedések a lírát az alanyiság, az én közvetlen megnyilvánulási formájaként értelmezték. A probléma éppen azzal az alanyisággal, az én értelmezési lehetőségeivel van, amelyet hl magától értetődően ismertnek/megismerhetőnek vél. Természetesen nem lehet tagadni, hogy tehetünk kijelentéseket Arany lélekállapotairól, illetőleg ezen lélekállapotokat megjelenítő elbeszélésekről, ám ügyelnünk kell arra, hogy ne egy nietzscheiánus–freudista paradigmát vetítsünk vissza, mert hát Esterházy Péter egy koleszterinre vonatkozó mondatát travesztálva: akkoriban még biztosan nem volt tudatalatti.

Másképpen fogalmazva: a hl szignó mögé rejtőző szerző magabiztosságának hátterében a modernitásnak a szubjektum elbeszélhetőségére vonatkozó, kész válaszokkal rendelkező nagyelbeszélése áll, amelynek időben visszafelé történő kiterjesztése azonban nem pusztán ahistorikussága miatt problematikus, hanem azért is, mert elfedi azokat a sajátos kérdéseket, amelyeket a korpusz felvet. Ugyanis legalábbis hipotézisként azt kell megfogalmaznom, hogy Arany ötvenes évekbeli lírájának kérdésfelvetései éppen a nagyelbeszélések, paradigmatikusnak tekinthető igazságrendek összeomlására és a nyomukban keletkező nyelvi-szimbolikus űrre irányulnak.

Természetesen tudatában vagyok annak a magyar irodalomtörténeti hagyományban előálló paradoxonnak, amely abból fakad, hogy éppen Arany és életműve válik az új nemzeti paradigma (lásd nemzeti klasszicizmus, nép-nemzeti modell) nagyelbeszélésének legitimáló fundamentumává, amely aztán az értelmezői hagyomány számára magától értetődő referenciákat nyújt többek között az Arany-líra értékeléséhez is. (Persze az sem a véletlen műve csupán, hogy az erős nemzeti paradigma nem Arany lírájára alapozódik.)

Ez a tautológia „vegytisztán” jelenik meg az Arany-lírát értelmező Balogh László könyvében, aki például az alább elemzendő Letészem a lantot kapcsán írja a következőket: „A válságos lelkiállapot költeménye e vers. A történelmi helyzetre a vers keletkezésének időpontja figyelmeztet. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása, a nemzeti remények elvesztése Arany sorsát, helyzetét is determinálta.”⁴ A szöveghez rendelt kontextus valóságreferenciaként funkcionál, amely megmagyaráz minden elemet a szövegben, de amely csak erre a referenciára való vonatkozásokat enged be a szöveg értelmezési terébe: így lesz magától értetődően szereplője a műnek például Petőfi Sándor, még mielőtt a (valószínűleg valóban) rá vonatkozó passzusok, főleg a 3–4. strófa kulturális-költészeti kontextusát értelmeznénk. A történeti helyzetre való hivatkozás mint biztos valóságreferencia azonban nyilvánvalóan egyfajta vágyott fikció, amelynek hátterében a nagy nemzeti narratíva húzódik meg. Már Balogh fenti idézetének folytatása leleplezi önnön fikcionalitását, ugyanis az a kijelentés, mely szerint „[e]gy ideig bujkál, állását, házát elveszti, elfogatástól retteg”, egészen egyszerűen nem igaz, pontosabban az életrajzot mint referenciát a szöveg magyarázatára rendelő szándék az életrajzot magát is a vélt jelentéshez igazítva tálalja. Ugyanis Arany éppen a szöveg írásának idején Kenyeres János szalontai szolgabíró mellett írnokoskodik, ekkoriban vásárol házat, az állását pedig – legalábbis a Szemere-kormány idején felkínált belügyminisztériumi állást – sohasem foglalja el, a szalontai jegyzői állását pedig az 1847-es tűzvész utáni fizetésképtelenség miatt kénytelen feladni. A mondatból annyi igaz, hogy 1849 őszén éjszaka is felöltözve várta az elfogatását néhány napig, de valójában sohasem bujdosott, ugyanis senki sem kereste. Ezek az életrajzi adatok régről ismertek, tehát a Balogh érvelésében tetten ért hiba arra szolgál, hogy a nemzethalál narratíváját érvényesíteni tudja a szöveg értelmezése során, amivel egyben prejudikálja Arany viszonyát magához a nemzet pusztulásához, és elvéti annak a viszonynak a sajátosságait, amelyekhez csakis a mű literális olvasatának elvégzése után juthatunk közelebb. A Balogh László által követett gyakorlat, amelyet itt az Arany-lírával kapcsolatos paradigmatikus értelmezői praxisként mutatok be, nem történeti olvasat, holott éppen a történeti referencialitás bizonyosságára hivatkozik, hanem ideologikus, amely tautologikusan újramondja a nemzeti nagyelbeszélés egy szeletét, ahogyan azt az Arannyal kapcsolatban felépített paradigma előírja.

Kétségek, kérdések, anomáliák

„Világos katasztrófája és az önkényuralom alatti költősors alapvető különbségekkel visszhangzik Vörösmarty Mihály és Arany János költészetében. Élményük, a nagy illúzióvesztés közös, de a két, merőben más alkatú költő, és a két, teljesen eltérő poétika ellentétes típusú versmodelleket teremt” – írja Korompay H. János A Letészem a lantot elemzésében.⁵ „Az első [a Letészem a lantot] par excellence romantikus vers; a második [A vén cigány] egy új korszak stílusának szülötte: egyfajta klasszicizáló önfegyelmezés uralja az utóbbit.” Korompay tipológiája szerint tehát: egzaltált, szabadjára engedett indulat versus lefojtott feszültség; csapongó látomás versus deformált metaforák; fokozódó dinamikájú versépítkezés versus szimmetrikus, zárt kompozíció.⁶

A Világos utáni illúzióvesztésre adott két válaszlehetőség szótára két költői magatartástípust ír körül, amelyek tipologikus szembeállítása valamiféle paradigmaváltást sugall Arany és Vörösmarty viszonylatában, mégpedig Aranyhoz rendelve az új korszak nyitányát. Baránszky-Jób László 1957-es könyvének már címe (Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye) is arra utal, hogy valamiféle fejlődéstörténeti elbeszélés rendjébe kívánja helyezni Arany líráját, amely nála nem Vörösmartyhoz, hanem Petőfihez képest határozódik meg: „Arany nem Petőfi mellett lép fel, hanem Petőfi után s első lépéseiben is új fejlődési fokot jelentve.”⁷ Baránszky-Jób máig használható meglátásokat előszámláló könyve végén aztán – minthogy a fejlődéstörténeti elbeszélés logikája szerint nemcsak az előzményeket, de a lehetséges következményeket, kifutásokat is fel kell mutatni – a következőkben látja Arany lírájának metamorfózisát, vagyis a fejlődéstörténeti elv szerint egy magasabb minőségbe való átmenet lehetőségét: „a líra összetettségéből a hangulatszimbolikus impresszionista líra felé, s drámaiságából Ady belső balladái felé”.⁸

Németh G. Béla Az el nem ért bizonyosság című tanulmánykötet bevezetőjében arról értekezik, hogy a 19. század kritikája nem ismerte föl az Arany-líra „líratörténeti jelentőségét”, amelynek egyik legtöbbet emlegetett okaként a Gyulai Pál, Salamon Ferenc és Beöthy Zsolt által kialakított közvélekedést jelöli meg, amely „alapvetően epikusként méltányolta Aranyt, s líráját inkább csak ennek járulékos, magyarázó elemeként fogta föl”. Ennek következtében kellett a 20. századnak újra felfedeznie Arany líráját, de jellemző módon ez az újrafelfedezés is „jórészt az Őszikékre szűkült”.⁹ Vagyis mintha egymást kizáró, mégis külön-külön igazolható vélekedésekkel szembesülhetnénk az Arany-líra hatástörténeti helyét illetően, amikor egyrészről az az állítás artikulálódik, hogy Arany lírája után nem lehet ugyanúgy írni, másrészről pedig valamiféle önmagába záródás és folytathatatlanság vélelme fogalmazódik meg.

Ez a kettősség már Salamon Ferenc 1856-os, Arany népiességével foglalkozó írásában is ott kísért, amikor így ír: „Elmondhatnók, hogy

Arany

zárkövét képezi lyrai költészetünknek – elérte a tökély legmagasabb fokát. De hát ha a jövendő kijátsza ez állításunkat? Hátha bebizonyúl, miszerint az, mit mi zárkő gyanánt tekintettünk, nem egyéb szilárd alapkőnél?”¹⁰ Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Salamon itt a kritikus predikcióra vonatkozó kompetenciájával kapcsolatban fogalmazza meg kétségeit: „Az itészet csak előkészítheti a jövőt, mennyire a költők műveiben nyilatkozó irányra az író és az olvasó közönséget figyelmezteti. Megmondhatja, hogy bizonyos irányban tévútra fogunk jutni – a másikon helyes irányt követünk; nem mondhatja meg, hol a netovább.”¹¹ Ugyanakkor mintha az Arany-lírával kapcsolatban tanácstalanságot árulna el, hiszen az ugyancsak 1856-ban írott, Arany János kisebb költeményeit¹² bíráló cikkének elején nemes egyszerűséggel lemond arról, hogy a lírával foglalkozzék, mondván: „

Arany

főként elbeszélő költészetünkben, beszélyek és balladákban alkotott irodalmi korszakot, s megbocsátható lesz, ha czikkeimben elsőséget adok azoknak.”¹³ Salamon tehát annak az irodalmi csoportnak a mértékadó kritikusaként, amely Arany kizárólag epikusként való kanonizálásáért felelős, azt állítja, hogy a lírában a szerző nem hozott létre új iskolát, amely követhető és követendő volna, vagyis ezt a korpuszt – saját szavaival élve – inkább „zárkőként”, mint „alapkőként” szemléli. Ez tehát Salamonnál annyit tesz, hogy Arany lírája a múlt paradigmájában fogant, és annak legtökéletesebb megnyilvánulása ugyan, de mégiscsak valaminek a lezárása. Ebből a hagyományból azonban nyilvánvalóan nem vezet út a jövő felé.

Feltehetően az Arany ötvenes évekbeli lírájával kapcsolatos kétségtelenül tetten érhető zavar (hogy ne mondjam: anomália) nem pusztán az epikus–lírikus ideologikus alapozottságú és irodalompolitikai célokat szolgáló szembeállításának köszönhető, hanem annak is, hogy ez a költészet (pontosabban ennek a költészetnek bizonyos szegmense) nem folytatható. Arany lírai korpuszának az 1849 és 1861 közé eső termése vagy egyszerűen semmi újat sem hoz, azaz jól felismerhető tradíciók poétikai szótárát mondja újra, ahogyan azt Szegedy-Maszák Mihály diagnosztizálja,¹⁴ és ezzel korának romantikusan érzelmes, biedermeier, klasszicizáló költészeti köznyelvének keretein belül marad, ennyiben pedig nem képes semmiféle folytatható új irányt kijelölni (kivéve persze a jelentős számú epigon számára), vagy ennek a korpusznak egy jelentős hányada (különösen az elégiko-ódák) úgy hoz újat a maga korában, hogy nem kínál fel olyan szabadgyököket, amelyek lehetővé tennék egy új paradigma kialakítását.

Szegedy-Maszák Mihály megállapítja: „A magyar költő [ti. Arany] egyrészt visszatér a romantika előtti szemlélethez, amennyiben feltételezi, hogy nem az önmegismerés, hanem egy olyan önmegismerés a cél, melyet végső soron nem a költői én hozott létre, ugyanakkor a szimbolizmus felé mutató romantikához is kapcsolódik, mert felbomlik nála a két tényező egyensúlya.”¹⁵ Vagyis e szerint a diagnózis szerint Arany lírája egyszerre van innen a romantikán és egyszerre jutott rajta túl, ami arra világít rá, hogy ez a költészet éppen egy olyan virtuális pillanatban jön létre, amikor egy paradigmatikus nagyelbeszélés széteséséről képes csupán számot adni a (nem lévén más) széthulló paradigma eszközeibe kapaszkodva. Azt gondolom, hogy Arany a saját lírájának létrejöttével kapcsolatos metaforái is ezt a szétesést érzékeltetik, legteljesebben az 1867-es Elegyes költői darabjait tartalmazó kötete elé írt előszóban, ahol az 1849 után felszaporodó töredékekről, illetőleg arról az „epocháról” értekezik, amelyben e versek születtek:

De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora. Mint a patak, melynek utjába sziklatömbök hengerűltek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap és fövenytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.¹⁶

Ennek a már önmagában is széthulló epochának pedig a líra mint törmelék, a lélek töredéke lesz a legfőbb megszólalási terepe az előszó folytatása szerint:

Azonban egy (1853 óta tapasztalt) physicai változásom mind inkább elcsüggeszte, hogy nagyobb művet befejezhessek. A kisebb költemények ez idő tájt meglehetősen felszaporodtak: de minden kisérlet, a nagyobbakat egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Így lettem én, hajlamom, irányom, munka ösztönöm daczára, subjectiv költő, egyes lyrai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet.¹⁷

Vagyis magának Aranynak a retrospektív értékelése szerint ennek a költészetnek csupán helyi értéke van: az adott lélektani, illetőleg saját fizikai állapota magyarázza létrejöttét, egyben születésének idejéhez és körülményeihez kötve, alkalmivá minősíti azt, amely pedig semmiféle új és követendő utakat nem képes megnyitni.

Minket itt és most az érdekel: miként lehetséges, hogy valamit új (pontosabban szólva: más, szokatlan) költészeti jelenségként érzékelünk, mégsem képes generálni egy új költészeti paradigmát? Talán elsődleges válaszunk az lehet, hogy egy ilyen sajátos helyzet akkor áll elő, ha az újdonság a saját legitimitását a régivel szembeni versengésben (aemulatio) találja meg anélkül azonban, hogy maga identikussá válna, vagyis rendelkezésére állna egy olyan mítosz, önelbeszélés, amely az önazonosságát és a régitől való különbözőségét biztosíthatná. Világosabban megfogalmazva: az a gyanúm, hogy Aranynak a „hosszú” ötvenes évekbeli költészete egy olyan mentalitástörténeti helyzetben fogant, amikor a régi és erős identifikációs mítoszok, nagyelbeszélések már nem voltak alkalmasak, pontosabban elégtelennek bizonyultak az aktuális (egyéni, kollektív) tapasztalatok leírására, ugyanakkor még nem álltak rendelkezésre olyan erős narratívák, amelyek új, legitim és koherens (persze nem feltétlenül kényelmes) én- és világmagyarázatot szolgáltattak volna. Arany lírája tehát a „már nem” és a „még nem” közötti kínos bizonytalanság senkiföldjén jött létre, ahol természetesen semmiféle pozitív állítás nem lehetséges, csupán a kétség és kétely, a hiány és csonkaság, a céltalanság és otthontalanság artikulálható. Vagy ahogy ezt Németh G. Béla megfogalmazta: európai folyamatok fényében vizsgálva a korpuszt:

Az egész széthullása, a megismerés kétsége, az igazság relativizálódása, az egyetemes történelmi célok elvesztése, a fejlődés és haladás azonosságának kétessé válása, a szabad akarat és a meghatározottság, az erkölcsi felelősség és anyagi-történelmi determináció föloldhatatlan ellentéte, az erő immoralitása, a munka kiszolgáltatottsága, eldologiasodása, a hagyományos közösség bomlása, atomizálódása, az individuum és közösség, az önelvű és a társadalmi ember ellentmondása, az ember otthontalansága, elmagányosodása, elidegenedése önmagától, társairól, s világtól – ezek, s hasonlók verseinek tárgyai.¹⁸

Azt hiszem, hogy éppen az állítás, a kijelentő mondat nyugtalanító hiánya teszi az Arany-líra vizsgált szegmensét társtalanná és otthontalanná, egyben azonban hallatlanul izgalmassá a kor költészetében. Ennek a költészeti senkiföldjének az első és legfontosabb poétikai jellegzetessége így az elődökkel folytatott állandó versengés, amely persze korántsem új jelenség a magyar 19. századi költészetben: gondoljunk csak arra a „hatásiszonyra”, amely Petőfit arra sarkallta, hogy Vörösmartyval szemben „erős költőként” határozza meg magát, és alakítsa ki a saját, a korban páratlanul sikeres programját és igen karakteres identitását. Csakhogy Arany esetében a versengés sajátos módon nem az elhatárolódást (lásd irodalmi Oidipusz-komplexus)¹⁹ és vele az önazonosság kialakítását szolgálja, hanem leginkább az elődök által prezentált erős narratívák érvénytelenségének nosztalgikus és így keserűen humoros demonstrálását.

Arany 1850-es évekbeli költészetét leginkább a Hauser Arnold-i „örök manierizmus” koncepciójának fényében értelmezem, amely szerint minden olyan epochát, amely karakteresen pozitív narratívákat kínáló időszakot követ, leginkább az addigi diadalmas „nagy elbeszéléseknek” a lebontása, deformálása jellemez.²⁰ A nagy narratívák érvénytelenségének belátása olyan reflexív pozíciók létrejöttét eredményezi, amelyeknek poétikai következményei egy sajátosan önmagára mutató művészeti gyakorlatban realizálódnak (formai játék, ironikus, groteszk látásmód, szkepszis az egészelvűséggel szemben).²¹

Az alábbiakban ezt a hipotézist szeretném érthetőbbé és egyben valószerűbbé tenni.

Az árva én(ek) tapasztalata. A Letészem a lantot példája

Az 1850-es évtized lírai termésének szimbolikus kezdetét és egyben sajátos programadó versét láthatjuk a március 19-ére datált Letészem a lantot című elégiko-ódában. A szöveg egyfajta sajátos ars poeticaként olyan programot vázol, amely a hagyományos költői formák, műfajok, hangnemek, sőt tradicionális költészeti eszmények újradefiniálásának kényszerén alapul. A vers szinte katalógusszerűen számlálja elő az irodalmi mű legalapvetőbb alkotó elemeinek (szerzői szerep, befogadói közeg, szövegfunkció) megváltozott státusát, és így kiváló terep arra, hogy Aranynak a költészet funkciójához való viszonyának alakulását bemutathassam.

A szöveg a múltat az aranykor nosztalgikus képzeteivel ruházza fel, mégpedig a görög antikvitás közkeletű toposzainak felhasználásával. A második strófa olyan költészeti mítoszról számol be, amely a múltat az ég és föld, a transzcendens és evilági szféra harmóniájaként írja le, amely a néhány hónappal később írt Ősszel homéroszi világának leírásában teljesedik ki. Ez a görögségmítosz persze arra a 18. századi winckelmanni-schilleri naivitásképletre épül, amely a romantikus keresztény világkép hiányra és így vágyra alapuló létérzékelését állítja szembe a világgal és az istenekkel harmonikus viszonyban élő görögséggel. A „Más ég hintette rám mosolyját” sor az Ősszel „felhőtlen ég / Mosolygó, síma tengerarc” szakaszával állítható párhuzamba, amelyben így a „más ég” kifejezés nem a kereszténység megbocsátó és nyugalmas istenének antropomorf alakját idézi meg, hanem valamiféle kozmogóniai váltást jelöl.

A hatodik szakasz „Most” szavával jelölt váltása ante és post factum datálódó dimenziókra osztja az időt a nélkül azonban, hogy a leghalványabb utalást tenné a határt jelentő esemény, tett mibenlétére. Természetesen az ante factum dimenzió a harmónia, a rend, a célelvű cselekvés, míg a post factum dimenzió a felbomlás, céltalanság, zűrzavar kaotikus érája. A magyar olvasó – és ez a bevetett értelmezői gyakorlat a verssel kapcsolatban – magától értetődő módon allegorikusan olvassa a szöveget, és a nemzet 1849-es bukásának nagyelbeszélésében találja meg referenciáját. Természetesen ez az eljárás vitathatatlanul releváns történeti olvasatot eredményez, csakhogy azt is be kell látnunk, hogy – mondjuk egy idegen szociokulturális tapasztalatokkal rendelkező olvasó számára – a szövegből nem következik (legalábbis első lépésben nem) annak allegorikus jelentésszintje. Vagyis a magyar értelmezési hagyományban a mű literális olvasatát eleve megelőzi annak allegorikus vonatkozása, majd pedig a betű szerinti szint is az allegorikus értelem fényében kap jelentést.

A betű szerinti szint időszembesítése nem egyszerűen a cenzúrának szóló allegorizáló rejtjelezésnek köszönhető, hanem a közelmúlt történeti folyamatainak, eseményeinek egyfajta mitikus dimenzióba helyezését szolgálja (gondoljunk csak Vörösmarty Mihály Előszó című költeményére). Az akkor és most közötti hasadás így nem csupán profán, megismételhető történésként, hanem valamiféle szakrális, egyszeri váltásként értelmeződik, olyan primordiális eseményről van szó, ami után minden másképpen van, ami után mindennek újra kell definiálni a helyét és szerepét a világban. A világérák vagy korszakok (aranykorból a vaskorba?) váltásának következménye többek között az a tapasztalat, hogy minden jelenség elszakadt a jelentésétől (és egyben jelentőségétől) és csupán üres, értelem nélküli jelként, a letűnő egészelvűként tételeződő kor emlékeként testálódott a beköszöntő új időkre. Az új időszak az egykori nagyelbeszélések referencia nélküli emlékeit hordozza: éppen ezért nem romantikus töredékekről, romokról van szó, hanem szétszóródott törmelékről, az egykori nagy elbeszélések maradékáról. Arany költészetének nosztalgiája éppen ennek a hiánynak köszönheti soha ki nem elégülő melankóliáját, és ami vele a fekete epén keresztül rokon: keserű humorát.

Az akkor idejének és terének a görög naivság toposzaival való leírása egyben az ehhez a korhoz kapcsolódó költészet-, és költőmítoszok megidézésével is jár. A második strófa harmadik negyedik sora – „Madár zengett minden bokorban, / Midőn ez ajak dalra költ” – a „midőn” határozószócska kétértelműségét kiaknázva (nemcsak időre utal „amikor” jelentésben, hanem valamiféle eredetként is érthető „aminek következtében” jelentésben) az „egykor” érájához egyértelműen az orpheuszi költőmítoszt rendel, mégpedig egy Ovidius-hely távoli megidézésével:

Tale nemus vates attraxerat inque ferarum

concilio, medius turbae, volucrumque sedebat.

ut statis inpulsas tempt avit pollice chordas

et sensit varios, quamvis diversa sonarent,

concordare modos, hoc vocem carmine movit_[._]²²

Az orpheuszi költőmítosz a világot és a költészetet egyetlen, szerves performatívumként fogja fel, ami annyit jelent, hogy a költő közvetlen hatást képes gyakorolni saját környezetére, képes annak (át)alakítására. Költő és környezete (alvilági lelkek, kövek, fák, vadállatok, madarak) állandó interakcióban élnek: egyik a másikat szellemíti át, és egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

Arany az 1849 őszére datált, és 1850 júliusában a Csokonai Lapokban publikált A lantos című szövegében vet számot az orpheuszi költőmítosszal és annak a kataklizma utáni használhatatlanságával. Arany – költeményei 1872-es kiadásának saját példányába – maga jegyezte oda, hogy „[n]em szorosan Petőfire vonatkozik, csak eszményileg festi a magyar költő sorsát”,²³ vagyis első körben maga a szerző sem történeti-allegorikus, hanem mitikus perspektívába helyezi szövegét. Az ugyancsak idő- és értékszembesítésre építő mű a múlt költőjének és költészetének olyan hatalmat tulajdonít, amely „átteremté e viselt világot”, megszelídít vihart, vadat, természetet, vad szenvedélyeket és Ínséget, kordában tart Boldogságot, de ugyanakkor „csak egy hang kelle, hogy kobozza / Mindeniket őrjöngésbe hozza.” A „Most” helyzetértékelése a pusztulás képzeteire épít: „Fülemilés berekben üvöltnek a vadak!”, otthon helyett romok és „Alattok eltemetve tört házi isteni!”. Ebben a pusztulás utáni világban természetszerűleg nincs helye és feladata a költőnek: „Függ lantja fűzfa gallyán: repedt öblén a szél / Vadul végig nyargalván, őrülteket beszél”. Az 1849-es szöveg csak a korábbi költőszerep használhatatlanságát diagnosztizálja, miközben nem talál és nem is nagyon keres más, a pusztulás utáni állapotához igazított költő és költészetmítoszt.

Ennek az új költészeti feladatnak a definiálási kísérlete a Letészem a lantot szövegében történik meg. A mű paradox alaphelyzete, amely a fűzfára akasztott lant formájában már A lantosban is megidéződik (arról ír verset a költő, hogy nem ír, nem írhat többé), arra figyelmeztet, hogy a mégiscsak létrejövő szöveg új dimenzióba kerül: a mű egyfajta redukciójával szembesülhet az olvasó, ugyanis a vers tárgya már nem a világ, hanem önmaga léte, illetőleg saját létének megváltozott feltételrendszere lesz. A hatodik strófa kérdések formájában felsorolt definíciós kísérletei már önmagukban is arról a bizonytalanságról tanúskodnak, amely a hagyományközösségi²⁴ beágyazottság és legitimáció („Ha a fa élte megszakad, / Egy percig éli túl virága.”) lehetetlenségéből, megszűntéből következik. A beszélő én és a közösség organikus egymásrautaltságának kényszerű felbomlása után Aranynak még nem állnak rendelkezésére azok a modernitás számára magától értetődő legitimációs elbeszélések, amelyek éppen az én elmagányosodásának és a világhoz/közösséghez való viszonyának tematizálására, illetőleg az én új ideológiáinak hirdetésére épül.

Tolnai Vilmos fentebb idézett ötletét kibontva Rimócziné Hamar Márta Horatius Exegi monumentumával veti össze a verset, vagyis éppen azzal a Horatius-szöveggel, amely önmagában is az emlékezés és emlékezetközvetítés egyik alapmodelljét szolgáltatja az utókor számára. A tanulmányíró végső soron arra a következtetésre jut, hogy Arany a horatiusi mintát visszájára fordítva hozza létre a szövegben a maga negatív értelmű „exegi monumentum”-át.²⁵ Pontosabban szólva Arany verse paradox módon a hírnévről, dicsőségről, halhatatlanságról való lemondás gesztusát hivatott dokumentálni. Horatiusnál:

Exegi monumentum aere perennius

regalique situ pyramidum altius

[...]

Non omnis moriar, multaque pars mei

vitabit Libitinam²⁶

Míg Aranynál:

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A horatiusi értelemben vett, az utódok dicsérete nyomán (postera laus) egyre fényesedő hírnévre (fama) való törekvés, amely a költői halhatatlanság garanciája is egyben, mint értelmét vesztett, hiábavaló program a nosztalgikus múltba vész.

A „Nem az vagyok, ki voltam egykor” kijelentés idő- és értékszembesítő gesztusa veszteségként aposztrofálja a jelent: mégpedig az egykor egészként tételezett én helyett csupán az én csonkaságát képes regisztrálni.

A „jobb rész” kihalásának horatiusi eredetű képe a hírnévre, halhatatlanságra törekvő rész hiányát diagnosztizálja. Vagyis míg Horatius a saját hírnevének (fama) örökérvényűségét, halhatatlanságát ünnepli művében, addig Arany csupán mindennek a hiányával képes számot vetni. Bizonyos értelemben ténymegállapításként demonstrálja annak a költő-, és költészetmítosznak a lehetetlenné válását, amely a költőnek az utódok dicsérete (postera laus) nyomán fennmaradó emlékezetére (memoria) számíthat: „Hittük: ha illet a babér, / Lesz, aki osszon… Mind hiába!” Az emlékező közösség hiányának tapasztalata és regisztrálása a vers státusának és a költői identitás legitimitásának alapjait kérdőjelezi meg, illetve ebből következően valami új legitimációs kontextus létrehozását teszi szükségessé, akár az én, akár a költészet elbeszéléséről is lett légyen szó. A Letészem a lantot egyik passzusa („Ki örvend fonnyadó virágnak, / Miután a törzsök kihal: / Ha a fa élte megszakad, / Egy percig éli túl virága.”) Petőfi Verseim című művét megidézve,²⁷ illetve korábbi Petőfihez írt első episztolájának erős énmetaforáját lebontva („S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék / Ki törzsömnek élek, érette, általa; / Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, / Otthon leli magát ajakimon dala.”) számol le a szervességkoncepció paradigmaalkotó erejével. Ezzel azonban a horatiusi értelmű emlékezésfelfogásával is szakítania kell, hiszen annak belátása, hogy nincsenek boldog utódok, akikre az emlékező mint lehetséges befogadóra számíthatna, magának az emlékezésnek a szerkezetét is át kell alakítsa.

Az utolsó előtti strófa harmadik definíciós kísérlete („Szó, mely kiált a pusztaságba?...”) nyilvánvalóan a hiábavalóság metaforájaként értelmezi át, ha úgy tetszik, deformálja a biblikus helyet, illetőleg helyeket úgy, hogy a jól ismert közhelyből indul ki. Máté evangéliumában ez olvasható: „Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: készítsétek az Úrnak útját és egyengessétek meg az ő ösvényeit.” (Mát, 3,3) A Máté által citált Ézsaiás-lokusz pedig így hangzik: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi istenünknek.” (Ésa, 40,3) A János evangéliuma pedig a következőképpen fogalmazza át a két helyet: „Monda [ti. Keresztelő János]: Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta.” (Ján, 1,23) Tehát Arany azzal, hogy nem pusztában, hanem pusztába kiáltott szóról tesz említést, tökéletesen ellentétes értelmű metaforaként idézi meg az egyébként a maga helyén az üdvözítő eljövetelét, tehát éppen a kézzelfogható reményt közvetítő bibliai képet. Ezzel a kifordító gesztussal a hiábavaló kommunikációs alaphelyzet ma is élő és problémátlanul működő közhelyét emeli a szövegbe, ami egyben tökéletes szakítást jelent az emlékezés antik alapú literális, vagyis irodalmiság közegében működő hagyományával, hiszen a lakatlan semmibe kiáltott szó bizony eleve nem számol befogadói közeggel, így persze sem a boldog utókorral, sem pedig a hírnév továbbörökítésének lehetőségével.

Amennyiben tehát a Letészem a lantot szövege az emlékezés horatiusi (bővebben: antik-literális) modelljével való szakítást, pontosabban az organikus kulturális közeg megszűntével annak alkalmatlanságát demonstrálja, akkor felmerül a kérdés, hogy önnön megszólalásának legitimációját vajon mire alapozhatja?

A csak néhány hónappal később írt A dalnok búja (1851) ugyanennek a kínzó kétségnek a jegyében fogant. A szöveg a még a negyvenes években fordított, majd az ötvenes évek végén újra elővett Új görög dalnok architextusával a háttérben az emlékező költő feladatának lehetetlenségét és értelmetlenségét panaszolja. A vers katalógusszerűen sorra veszi azokat a költői feladatokat, amelyek mára már ellehetetlenültek, de amelyek egykor a költő legfőbb feladatai voltak: „Büszkén emlékezni, s remélni, […] Osztozni a hősnek babérján: / Vagy bús panaszt emelni a sírján”. Ez a program a költőnek a hősével egyenrangú státust tulajdonít, amely az emlékezésben a reményadásban és a monumentumállításban nyilvánul meg. Ezt elvontabban a következő strófában fogalmazza meg Arany:

Megállapítni az időnek,

A múlt ködébe sietőnek,

Rohanó kerekét,

Bírván szelíd ének hatalmát,

Örökéletűvé tenni a mát

S tegnap történetét.

Az idő megállításával a költő olyan szakrális hatalomra tesz szert, amelynek segítségével képes „Az istenekkel tenni sorba, / – Feltámasztván a hőst”, illetőleg képes „Teremtni új nemzedéket / Az elhunyt sirjain”. Jól látszik, hogy A lantosban elsiratott orpheusi költőkép egyben a közösséget szolgáló emlékező költőt is magában foglalta. Jól lehet A dalnok búja – nem utolsósorban a Byron-versnek köszönhetően – egyértelműen az antikvitás költészeti modelljével azonosítja az ellehetetlenült, de nosztalgikusan megidézett programot, mégis erős párhuzamokat vélek felfedezni Fábián Gábor Osszián-fordításának előszavában kifejtett bárdköltői modellel is, amelynek leírását (fontossága okán) hosszabban idézem:

Legnagyobb dicsőség, mellyre kiki vágyott, volt: a’ költők énekeiben örökké élhetni. Innét a’ költők, kik Bárdoknak hívattak mint dicsőség’ ’s halhatatlanság’ osztogatói nagy tisztelettel illettettek, hadban békében szükségesek lettek, köz költségen tartattak. Ütközetre indúláskor a’ sereg előtt mentek, azt hős dalokkal vitézségre buzdították; támadásra ők adtak jelt; csata alatt a’ harczolókat vigyázták, hogy a’ hirdetendő tetteknek szemmellátó tanúik lehessenek; midőn kivántatott, a’ fejedelmektől követek gyanánt használtattak; ’s személlyök olly szent volt, hogy a küzdők közé léptükkel a leghevesb harczot is elállítottak; ütközeten kívül ’s béke idején pedig a’ jelen ’s múlt kor hőseit tábori tűz körül vendégségeknél, síroknál hárfazengés mellett énekeikkel magasztalták. Egy szóval: bennök a nép a maga tudósait, oktatóit censorait és papjait nézte.²⁸

Fábián fent idézett jellemzése már Hugh Blair 1765-ös tanulmánya óta²⁹ szerves részét képezi a bárdköltő képzetkörének, és persze ebben a formájában alig-alig különbözik az antikvitás emlékezésmodelljétől (ezúttal nem véve figyelembe az oralitás és az írásbeliség különbségét): a költő biztosítja a halhatatlanságot és a dicsőséget a hősnek, nagyszerű tette hírét továbbörökítvén, amivel egyben az adott közösség önazonosságának megerősítését is szolgálja megalapozó történetek létrehozásával, fenntartásával, kultuszával. Az alapjában véve nem szándékolt antikizálás egyenesen következett az ossziáni költeményeket összegyűjtő, illetve részben hamisító, majd pedig azokat különféle nyelvekre fordító írók, tudósok antik műveltségéből. A legszélsőségesebb példa Michael Denis hexameteres Osszián-fordítása (1768–1769),³⁰ amelyet joggal kifogásolt Johann Gottfried Herder az 1769-es bírálatában, ugyanis az Osszián-jelenség alapvetően (lásd a Blair által felállított tipológiát) éppen a homéroszi modell alternatívájaként nyeri el paradigmaalkotó funkcióját az európai kultúrában. Azonban a Blair, majd Herder 1773-as tanulmánya nyomán kiépülő tipológia nem érintette alapvetően az emlékezés görög–római modelljének szerkezetét, így valójában az ossziáni emlékezéslogika – magától értetődően és reflektálatlanul – a horatiusi és/vagy cicerói modell mintájára épült.³¹

Az osszianizmus egyik fontos alkalmazási lehetősége éppen a nemzeti-közösségi applikációjában áll,³² amint azt Batsányi János a maga Osszián-fordításának Orczy Lőrinchez címzett bevezetőjében megfogalmazza: „Ily igaz poétai megihletődésében, elméjének teljes szabadságot engedvén, eleven színekkel festi nemzetének hajdani vitéz erkölcseit; melyeknek elhanyatlása lelkére hatván, kedveseinek sírhalmain jajszóval kesergi hazájának gyászba-borult régi dicsőségét!”³³

A bárdköltészeti szerephagyomány 18. század végétől datálódó látványos nemzeti története³⁴ szinte magától értetődően határozza meg az Aranyra ruházott nemzeti költő kultuszának narratíváját. Az Aranyra testálódó bárdköltői szerep viszont mintha gondot okozna magának Aranynak, és mintha éppen ennek a szerepnek a lehetőségfeltételeit firtatná a témához kapcsolódó szövegeiben. Ugyanis míg a bárdköltői szerep nemzeti-közösségi szinten alig-alig különbözik – talán a Batsányi által is említett „gyászba borult régi dicsőség fölötti borongást” kivéve – az antik típusú famaközvetítés metódusától, addig Arany a fent érintett szövegekben ennek a modellnek szinte minden elemét alkalmatlannak és saját korára nézve alkalmazhatatlannak nyilvánítja (nincs autentikus én, legitimitását vesztette a mű, nincsen befogadói közeg, utókor). A dalnok bújának második strófája szemléletesen katalogizálja a bárdköltészeti modell helyébe lépő, de korántsem pozitív költői programot:

Mellette és körűle vannak

Romjai sok törött sohajnak,

Szárnyaszegett dalok,

Szelleme gyászos töredéki,

Fájdalma átkövült emléki…

Romok közt andalog! –

A fájdalom emlékezete, töredékek és romok: mi más ez mint az ossziáni búsongás és reménytelen siratás maga. A homéroszi és ossziáni érát szembesítő Ősszel (1850) számot vet a bárdköltői szerep (a Fábián-idézetben citált) emlékezetfenntartó aspektusával, amikor így ír:

Óh , jer mulattass engemet,

Hunyó dicsőség lantosa;

Érdekli mostan lelkemet

Borongó ég, kihalt tusa,

Emlékhalom a harc fián,

Ki az utolsók között esett el,

Remény nélkül… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

A bárdköltői emlékezetkatalógus szinte teljes (elmúlt dicsőségről való, borongós emlékezés), Arany azonban itt nem áll meg, hiszen az ossziáni dalok logikája szerint a bárd egymaga marad csak életben közösségéből, amivel az emlékezés antik/literális modellje teljesen értelmét veszti, azaz maga a bárdköltői megszólalás számolódik fel. Ennek, az elhunyt lelkeket megszólítva, az utolsó strófában ad hangot, nem mellesleg a Selmai dalok zárlatát megidézve:

Kinek sötétes éjjelen

A hős apákhoz költözött

Daliák lelke megjelen,

Alánéz bús felhők között

S int feléd: „Jer, Osszián,

A holtakat miért vered fel?

Nincs többé Caledonián

Nép, kit te felgyújts énekeddel.”

(Ősszel)

Oda ereje lelkemnek.

Hallom ollykor a’ bárdok’ szellemit,

’S megtanúlom az édes zengzetet:

Elmémből de elrepűl az emlék.

Hallom az esztendők’ szóllitását,

Ezt mondják ők, a’ mint elrepűlnek:

„Miért zeng még is Osián?

Nem soká szűk sirban fog nyugodni,

’S nevét egy bárd sem hirdeti.”³⁵

(Selmai dalok)

Ebben a strófában Arany a bárdköltői modell egy olyan aspektusával szembesít, amely éppen az antik emlékezésstruktúra észrevétlen és döntő hatásának következtében teljességgel kiszorul a bárdköltői, sőt ossziáni költészet diskurzusából, holott erről is lehet tudni már Blair tanulmánya óta, és Fábián Gábor is beszámol róla előszavában:

A’ halhatatlanságot közönségesen hitték; ’s mythósszok azt tartotta, hogy a’ holtak halál után köd alakot vesznek magokra; ’s kit sirjánál a bárd megénekelt, az szeleken, felhőkön járva továbbra is szabadon űzi minden földi kedvelt foglalatosságait; a’ bajnok harczol köd fegyverével, – a’ vadász ugyan ollyan ködből képzett vadakat kerget; a’ szelíd hölgy pedig a’ hold’ tiszta világinál andalog, de kit még bárd nem hirdetett az szelekre nem kel, hanem gőzbe burkolózva, posványok körűl szomorúan bujdoklik. – A’ lelkek az élők’ dolgaiban részt vettek, azokról gyakran a’ barlangokban, egybegyűlve tanácskoztak; ’s minthogy jövendőbe láttak, hozzátartozóiknak megjelentek, őket sorsukról, ugy szintén a’ csaták’ kimeneteléről is előre értesítették. A’ hegyüregekben tartózkodó remeték a’ lelkekkel kedvök szerint társalkodtak; ő általok azokat mind megkérdeni mind tőlök feleletet venni akármikor lehetett.³⁶

Vagyis a bárd nemcsak az emlékezet fenntartásának médiuma, hanem élő kapcsolatot tart az elhunyt, de a közösség életében mégis aktív szerepet játszó lelkekkel. A bárdköltőhöz nemcsak irodalmi, hanem rituális/ceremoniális funkció is társul, ám ez a bárdköltői magatartás 18–19. századi recepciójából teljesen hiányzik, legalábbis ami a magyar hagyományt illeti.

Úgy látom, hogy miközben Arany a közösségi költészet antik és kelta modelljeivel szembesíti saját, immár mitikusan kitágított korát, szembesülni kényszerül egyrészről az antik horatiusi modell elégtelenségével, másrészről a bárdköltői modell kulturális kettősségével. Azzal a kettősséggel ugyanis, amely egyrészről az antik emlékezésmodell antik/literális hagyományára épül, másrészt viszont a holtakkal való kapcsolattartás rituális ceremonialitásán alapul. Arany érzékeli, hogy a 18. századtól hagyományozódó nemzeti bárdköltői szerep kizárólagosan az emlékezet fenntartásának feladatát tartja fontosnak, ám mivel ez a feladat a közösség pusztulása okán értelmét vesztette, az ossziáni hagyományból a rituális-ceremoniális aspektus maradt az egyetlen alkalmazható és követhető modell.

Rögtön adódik is a kérdés: miben áll e rituálisnak nevezett modell? Ennek (közel sem kielégítő) megválaszolásához vissza kell térnünk a Letészem a lantot utolsó előtti strófájának definíciós kísérleteihez. A vers öndefiníciós próbálkozásai („Most… árva énekem, mi vagy te?”) az élettelenség, a gyász és a hiábavalóság képzetkörében mozognak a megfosztottság és önmaga lefokozásának értelmében. Az első kísérlet („Elhunyt daloknak lelke tán, / Mely temetőbül, mint kisértet, / Jár még föl a halál után…?”) a művet megfosztja az elsődlegesség státusától, amennyiben önmagában nem lehet identikus és teljes, csupán valamiféle emlékeztető szerep társul hozzá. A mű feladata tehát nem az olvasó számára átadandó, dekódolandó üzenet közvetítése, azaz nem kommunikációs funkciója van, hiszen immár nem is tételezi a befogadói közeg létezését. A vers megfosztatik befogadójától, önmagára marad („Most… árva énekem, mi vagy te?”), szerepe a „leletmentésre” korlátozódik. A mű elveszíti referencialitását is, hiszen nem a szövegen túli/kívüli valóság egy darabjának bemutatása, hanem másik szöveg(ek) megidézése lesz az egyetlen újra megtalált feladata. Ebben az esetben a megidézés intertextuális kapcsolatok megteremtésének formájában történik, amely közben játékos formában egyfajta „szellemidézésként” is funkcionál. Emlékezzünk csak az Emlények 1855-ben írt Petőfit idéző szakaszára: „S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von. // »Övé, kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.«” Itt az alkotási folyamat egyetlen szubjektumhoz kötöttségének romantikus mítoszát bizonytalanítja el, amivel egyben az alkotó és persze az alkotás identikusságát teszi kérdésessé, ráadásul az idegen szöveg megjelenítését a saját műben egyfajta rituális gesztusként tünteti fel. Ez a ritualizált írásmód önmaga válik az emlékezés médiumává, mégpedig az autentikus ossziáni inspiráció értelmében, amennyiben a Letészem a lantot szövege végül egészében válik a Selmai dalok zárlatának imitációjává:³⁷

Csak forogjatok le sötét évek,

Úgy sem jő öröm veletek.

Hadd nyiljék meg sírja Osiánnak,

Mert eltűnt az ő ereje.

A’ bárd-éneknek fiai

Mind nyúgalomra mentenek,

Csak szavam maradott hátra,

Mint egy magános fúvalom,

Mely zúg a tenger-verdeste szirten,

Ha a’ vész’ hatalma megszűnt;

Süvít tőle a barna moh,

’S fákat lát ingni a’ hajós.³⁸

A közösségi éneklés hiábavalósága és kudarca visszhangzik ebben a passzusban, amely a befogadói közeg hiányában a leletmentésre és siratásra redukálódik. A leletmentés itt annyit tesz, hogy a vers szövegének önmagában kell betöltenie az elpusztultként tételezett szövegek (nyilván a nemzeti kultúra, irodalom, identitás értelmében) tovább- és megörökítését. A mű egyfajta sírfeliratként funkcionál, amivel egyben lemond az autentikusság igényéről, saját létét az elhunytak szolgálatára rendeli: olyan közegként definiálja önmagát, aki/ami az egykor volt szövegek emléktöredékeiből építkezik.

A vers nem az emlékezet médiuma tehát, hanem a gyász közege, így immár nem igényli a verset író költőszubjektumot sem; nem a költő eszköze, hanem a múlt romjainak reprezentálója, őrizője, sajátos monumentum maga is. Nem véletlen ugyanezen szakasz második definíciós kísérlete, amelyben halotti lepellel azonosítja az éneket a költő, a vers anyagiságára, textúra (szövedék) voltára helyezve a hangsúlyt. A „Hímzett, virágos szemfedél…?” definíció a halotti kultusz részeként, sőt annak eszközeként próbálja meghatározni a mű szerepét. A szemfedél funkciója a halott letakarása, elfedése az élők tekintete elől, ami végső soron a halott jelenvalóságának hangsúlyozását eredményezi. Ugyanakkor immár csupán a szemfedél maga emlékeztet a halottra, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a halottat csak a szemfedél reprezentálja az élők világában, mintegy elfedve és kiemelve az élők és holtak közötti határt, ami végső soron össze is köti velük.

Azt a tanulságot mindenképpen le lehet vonni a fentiekből, hogy míg Aranyra az ötvenes évek elejétől, de különösen közepétől az emlékező bárdköltő nagy és erős közösségi hagyománya testálódik, addig Arany maga ennek a hagyománynak az elégtelenségeire hívja fel a figyelmet, és az antikizált emlékezetlogikát lefejtve, az eredeti ossziáni modellt pedig újrahasznosítva, a mégis megőrzött költői megszólalást valóban újrakalibrálja, de immár nem a költő–szöveg–befogadó háromdimenziós terében, hanem a szöveg–egykori szövegek kétdimenziós síkjában. Ennek legfőbb poétikai eszköze az az intertextuális kapcsolatteremtés, amely már a korabeli kritikusok számára is feltűnt, és ami miatt Aranyhoz az alkotó költő kategóriáját rendelték, és ami miatt a későbbi irodalomtörténet egyfajta klasszicizáló tendenciát vélt felfedezni Arany poétikájában.

Jól ismertek Aranynak azok a szöveg építkezésére vonatkozó poétikai elvei, amelyeket különösen az ötvenes évek végétől kezdődően fejtett ki tanulmányaiban és kritikáiban, nem utolsósorban epikai hitelre és a népi tudalomra alapozó és a romantikus teremtő jellegű poétikai felfogással vitatkozó szemlélet jegyében. Csakhogy ezek az elvek ideológiájukat tekintve zökkenőmentesen belesimultak az ekkoriban alakuló nemzeti klasszicizmus romantikaellenes képletébe, és kevéssé reflektálódtak az ötvenes évek elejéhez kötődő, újraértelmezett költészetkoncepcióhoz fűződő kapcsolataik.

Úgy tűnik, hogy Arany az ötvenes évek végén – különösen a Zrínyi és Tasso alapkoncepciójában – igyekszik történetileg megalapozni a Letészem a lantot idején követett, ritualizált poétikai gyakorlatát, amely a maga módján és saját helyén jócskán kívülre került annak a kommunikáción alapuló irodalmi modellnek a határain, amely a nagyobb közösség és költője közti összhangot állítja ideológiájának középpontjába, mintegy a nemzet újraélesztését kísérelve meg a nagy pusztulás után. Innen nézve tökéletesen érthető, hogy Gyulai és az Arany-kép alakítói miért nem tudtak és akartak semmit sem kezdeni Arany „lírai sóhajaival”. Sőt mindennek a fényében az is világossá válik, hogy maga Arany miért értékeli le saját ekkori költészetét, úttévesztésnek, kitérőnek, vagyis egyfajta nyilvánvaló zsákutcának értékelve azt. Ahogyan Erdélyi János kritikájára írott válaszában említi mintegy mentegetőzésül: „legkevesebbé védem pedig alanyi fájdalmaimat, melyek, hiszem, hogy művészietlenek, csupán arra kértem volna még figyelmet fordittatni, hogy e fájdalmas versek egy bizonyos epocha szüleményei”.³⁹

A keresztény antropológia felszámolása. Az elégiko-ódák tanulsága

Erdélyi János 1856-os Arany-bírálatában A dalnok búját és a Mint egy alélt vándort azok közé a versek közé sorolja, amelyek nem felelnek meg a kiengesztelődés elvárásának,⁴⁰ és így a művészet kritériumainak sem, ugyanis „a két költemény azt fejtegeti, hogy többé nincs miért tovább élni; a csüggedés ténylegesség gyanánt meghagyatik, elfogadtatik”, a Hiú sóvárgás pedig „minden költői szépsége mellett is vigasztalanságban, az ízenkénti elzsibbadás érzetében hagy. Lelkünk egy átmeneti állapota végképivé van elszilárdítva”.⁴¹ Erdélyi ugyanis hisz abban, hogy a körülmények lidércnyomása, amely egyrészt politikai szenvelgésből, másrészt világfájdalomból ered, csupán átmeneti pszichológiai állapot, és éppen átmenetiségének következtében nem lehet művészi igazsággá avatni. Erdélyi nem etikai, hanem világnézeti alapon tagadja a „fekete mód” költészeti létjogosultságát, ugyanis a pesszimizmust csupán egy bizonyos lélekállapot kimerevítésének látja, ami az idő haladtával mindig egy magasabb célban és minőségben oldódik fel, és végső soron pozitív végkicsengést kap, amivel egyben ki is engeszteli az embert saját sorsával. Erdélyi nyilvánvalóan hegeliánus optimizmusa nem ezeknek a lélekállapotoknak a jogosultságát tagadja, hanem azoknak kizárólagos törvénnyé emelését, hiszen ez végső soron nincs összhangban a teremtett világ természetével és benne a történelem menetének logikájával.⁴²

Erdélyi a legelmarasztalóbb kritikával Az évek, ti még jövendő éveket illeti, mert állítása szerint „ebben bűn az erény, jutalom a veszteség, vigasztalás a jobbak szenvedése”. Ebben a szövegben látja leginkább megvalósulni a „fekete mód” uralmát, amely „megállhat lélektani ténynek, életbeli adatnak, mint az az indulat, mikor az ember nem szánna mást megölni […], de […] nem egyszersmind müvészeti is azonnal.” És itt mondja ki a pesszimizmus kizárólagossága elleni érvelésének okát, amely mintegy természeti törvényként kényszeríti az embert arra, hogy túllépjen pillanatnyi lélekállapotán: „Ott nem lehet, nem szabad megállapodni. Mintha fent maradna, mikor fölvettetik a kő; holott le kell szállania.”⁴³ Nyilvánvalóan ez a már-már determinisztikusnak ható gondolkodás az egyéntől feltétlenül sztoikus magatartást követel meg, hiszen csakis a sztoikus bölcs képes saját indulatain túlra tekintve, az egészet és annak értelmét látni.

Célelvű, teodiceaként szolgáló történelem,⁴⁴ keresztény üdvtörténet és az egyén szintjén megvalósuló sztoikus magatartás: elég egyértelmű és kikezdhetetlen mátrix, amely a kor esztétikai gyakorlatát is alapjaiban meghatározza. Úgy tűnik, hogy Arany költészetének Erdélyi által kritizált része éppen ez ellen a rend ellen vét, miközben a szerző maga is visszaretten ettől a vétségtől, hiszen ezen a hálón túl nem látszik más elbeszélés, amely az embert emberként definiálhatná. Sejtésem szerint Arany – és nem csupán az Erdélyi által említett szövegekben – olyan határsértéseket követ el, amelyek már-már lehetetlenné teszik a visszatérést a sztoikus-keresztény antropológia elbeszélésének helyenként szűkös és kényelmetlen, de kétségtelenül biztonságot jelentő korlátai közé.

Arany 1850-es évek eleji szövegeinek gyakori motívuma az időhöz kapcsolódó képzetek kiüresedése, és ironikus vagy inkább humoros újraértelmezése, amely leginkább az Évek, ti még jövendő években érhető tetten. Az idő linearitásának magától értetődősége és a hozzá kapcsolódó célelvű várakozás evidenciája felfüggesztődik, mintegy zárójelbe kerül. Az idő kizökkenésének hamleti tapasztalata így a rendnek (akár a természeti rendnek) a felborulását eredményezi: „Előlegezni mért siettek / Hajam közé ősz szálakat?” A természeti rend felborulásának tapasztalata az idő szubjektivizálódásának tudatával jár, amit már a Byron Chilloni fogoly című művéből származó mottó is megelőlegez, ahol is a szenvedés okozza a megőszülés tényét, ami tehát azt jelenti, hogy az idő nem az egyetemes világrendhez, hanem az egyéni tapasztalathoz kötött. Ez az egyéni időtapasztalat azonban kiemeli a szubjektumot mind a természeti, mind pedig az isteni, teleologikus idő rendjéből, és kiszolgáltatja saját szubjektivitásának, amely (Erdélyi szavával) az aktuális lélekállapotának való alárendelődést jelent. Ez ugyan számunkra, modernitás utáni olvasók számára nyilvánvaló, ám ha figyelembe vesszük Erdélyi fentebb citált érvrendszerét, akkor világos lehet, hogy a kor embere számára mindez riasztó újdonságként (és persze vétségként, normaszegésként) hathatott. Arról van szó ugyanis, hogy a pillanatnyi lélekállapot kimerevítése, egyetemessé tágítása lehetetlenné teszi a gondviselés szubjektum fölötti kiengesztelő munkálkodásának belátását. A saját idejébe zárt, és önnön lélekállapotát egyetemessé merevítő szubjektum jellegzetesen modernista képlete Aranynál azonban még nem állítások rendszeréből épül fel, hanem a meglévő narratíva tagadásából. Nem állítja önnön léthelyzetét, hanem panaszolja az elvárható hiányát. A szöveg beszélője, miközben megszólítja az éveket, számon kérő és vádaskodó⁴⁵ hangnemben szólal meg: „Nem evvel tartoztok ti nékem: / Kaján elődötök, a mult / Adós maradt sok szép örömmel”. Az elvárható és a realizálódott tapasztalat közti diszkrepancia szolgáltatja azt a feszültséget, amely az új rend, új narratíva hiánya ellenére is alkalmassá teszi a szöveget az uralkodó mátrixtól eltérő tapasztalat megfogalmazására.

Az idő ilyetén felfogása együtt jár annak a belátásával, hogy a keresztény antropológia alapfogalmai (hit, remény, szeretet) alkalmatlanok a jelenlegi (nyilván Világos utáni) világ reprezentálására, ugyanis mindegyik fogalom erősen kötődik a célelvű időképzethez, amelyben az emberi lét hajtóerejét (a szenvedés állandó állítása mellett) a végső eszkatologikus idők Isten előtti megigazulása (kiengesztelődése) szolgáltatja. Arany jellegzetesen önnön tapasztalatainak rendeli alá a hit, remény, szeretet fogalmait, és ennek megfelelően csakis csonkának, sérültnek, és így további használatra alkalmatlannak (lomtárba kerültnek) minősíti ezeket:

Ah! vén vagyok: tapasztalásom

Tárháza megtelt gazdagon:

Ott vannak romok közt, életemnek

Vezére, széttört csillagom;

Ott egy szakadt fonál: ez a hit;

Egy csonka horgony: a remény;

Ily gyüjteménynek birtokában

Az ifjú hogyne volna vén!

A passzus utolsó sorának oximoronja (az ifjú vén) a keresztény antropológiai alapfogalmak használhatatlanná nyilvánítása utáni léthelyzet abszurditását demonstrálja, illetve azt a sajátos költészeti szituációt, amely csak tagadni képes egy narratívát, de tagadása nem vezet egy másik állításához. Pontosabban szólva, a vers mégiscsak eljut a keresztény antropológia leépítése után egy másik rend állításához, ám ez korántsem új narratívát eredményez, hanem egy jól ismert régi újrahasznosításával jár:

Vigasztalásul, annyi szenved,

És szenved nálam annyi jobb;

Miért ne én is… porszem: akit

A sorskerék hurcol s ledob!

Ez a sztoikus magatartásmodellt felidéző zárlat nyilvánvalóan olvasható a szövegben felvetett kérdések vigasszal szolgáló és így megnyugtató (ezzel persze egyfajta kiengesztelést mégiscsak nyújtó) feloldásaként: „a fatalistával történik a történelem, a sztoikus erkölcsi ténnyé emeli, a fatalista panaszkodik, a sztoikus fölülemelkedik, az egyik elvisel a másik belát, az egyik a maga sorsa végzetét érzékeli, a másik egyetemes emberi történések részeként szemléli azt, az egyiknek értelmetlen változáshalmaz az élete, a másiknak sorsa vállalt erkölcsi pálya.”⁴⁶ Ugyanakkor Erdélyi ezt a vállalt sztoikus kiengesztelést nem érzékelte a szövegben, sőt, éppen a felülemelkedésre és a rálátásra való képtelenség dokumentumaként olvasta a művet. Egy olyan szövegben ugyanis, amely egyértelműen a keresztény antropológiától indul, és éppen a szubjektív időn való felülemelkedés lehetetlenségének belátásáig jut el, egy ehhez hasonló sztoikus zárlat meglehetősen következetlennek és szervetlennek tűnhet, és sokkal inkább a keresztény antropológiai elbeszélés lebontásának – a szöveg logikájából következő – következményeként értelmezendő: ugyanis az embert nem a gondviselésnek alávetett, önnön identikusságát istenarcúságából merítő lényként, hanem lelketlen, a vak végzet játékának kitett porszemként aposztrofálja. Sztoicizmusa nem pozitív megnyugvás, hanem sokkal inkább fatalista beletörődés, amely annak belátásával terhelt, hogy ebben az érában a keresztény értékrend érvényét vesztette, és alkalmatlanná vált arra, hogy egy identikus én-elbeszélés alapját képezze.

Ebből a szempontból igen érdekes és problematikus szöveg a szintén ezen „epochában” született (1850. április 11-én a Hölgyfutárban közreadott) Fiamnak. Erdélyi ezt is a „fekete színezetű” költemények között említi, bár ezzel a verssel megengedőbb, amikor így értékeli: „énekli a világ balgaságait, szerencse, hogy átellenből a hit világa fénylik.”⁴⁷ Vagyis szerinte ebben a szövegben a hit ereje képes ellensúlyozni a világ negatívumait, így a művet a későbbiekben a hit apológiájaként értelmezi. Valóban, a vers első strófájának ellentételezésre alapuló leírása („Bent magános, árva gyertya ég: / Kívül leskelődik a sötét”), erős szálakkal köti a szöveget János evangéliumának szövegéhez, miszerint: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján, 1,5). Jánosnál a világosság nem Jézust jelenti, hanem a megígért örök életet, a földi nyomorúságból való szabadulás lehetőségét: „Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról.” (Ján, 1,8). Arany szövegének kezdete a létet kínként értelmezi, amelytől szabadulni kell: „Hála Isten! Este van megin’. / Mával is fogyott a földi kín.” A hit szükségszerűségét a megszemélyesített, odakint ólálkodó, prédára leső sötétség motiválja elsősorban, amely nyilvánvalóan magát a gonosz princípiumot jeleníti meg. Ezzel Arany már-már a gnosztikus világkép kettősteremtés-logikája szerint alapozza meg a világ-hit (=túlvilág) ellentétének rendjét, amiből egyenesen következik a (Erdélyi szép szavával) „világ balgaságainak” előszámlálása. A szöveg az evilági létet kizárólag negatívumaiban képes megragadni, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a hit funkcióját kiemelje. A hithez kapcsolódó jellemzők a következők: tűrni, remélni tanít; balzsamul szolgál; vigasztalást ad. Ezek a jellemzők csakis a világ nyomorúságához képest karakterizálják a hitet magát, és nem pozitív állításként: vagyis azért van szükség a hitre, vallásra, mert egyébként elviselhetetlen az evilági lét. Ha komolyan vesszük azt a gnosztikus felütést, amely a mindenséget a sötétség és a világosság kettősségeként gondolja el, akkor a hit nem más, mint az anyagi szférát teremtő és uraló sötét princípium hatalma alól való menekülés kísérlete a fény régiója felé, a jó (a szellem, a lélek) teremtő princípiumához.

A kettős teremtés elvére épülő teológia természetesen nem egyeztethető össze Arany kálvinizmusával, ám éppen ezért bír különös jelentőséggel: ugyanis a nagy kataklizma utáni világ berendezkedésének keserű és kilátástalan diagnózisaként is olvasható ez, amikor is az újrateremtődő anyagi világ immár a gonosz teremtő princípiumnak köszönheti létét. Ha ez a feltételezés igaz, akkor különösen súlyos következményei vannak a harmadik strófa amúgy is zavarba ejtő két sorának: „Oh, ha bennem is, mint egykor, épen / Élne a hit, vigaszul nekem!” E sorok azt állítják, hogy a beszélőben a hit nem teljes, és ezért nem is vigasztalhatja a világ nyomorúságával szemben. Eszerint a gondolkodásmód szerint a beszélő reménytelenül az anyagi világ rabja marad: menthetetlenül a gonosz princípium uralma alá került. Ebből a nézőpontból a fiú hitét erősítő, élesztgető apa egyetlen reménye az marad, ha a fia az épen megőrzött hit segítségével kitörhet a sötétség birodalmából, és egyben az apát is kiszabadíthatja onnan: megválthatja hitének csonkasága ellenére is. A Pál apostol zsidókhoz írt levelének versére (Zsid, 11,13) utaló sor („»Bujdosunk e földi téreken«”) kettős jelentést kap. A versben egyértelműen vigaszként értelmeződik a sor („Lelj vigasztalást a szent igében”), ugyanis a világ idegenségét és deszakralitását erősíti meg (ráadásul az idegenné vált hazával korrelációban), amit csak a túlvilágba vetett hit képes feloldani. Csakhogy Arany – mint már többször is rajtakaphattuk – eltorzítja, deformálja az eredeti bibliai helyet, kiforgatva intencióját: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.” Pál itt ugyanis arról értekezik, hogy ugyan az ősatyák nem érhették meg a Messiás eljövetelét, de hitték, hogy egykor el kell jönnie: ez a jövőbe vetett bizalom, a várakozás állapota a megváltatlanság állítását is magában hordozza egyben, hiszen Pál szerint a megváltás éppen ennek a vándorlásnak a végét jelenti. Persze ez a lehetőség távol áll Arany vallásos gondolkodásától, de az új éra mindent újradefiniáló epochájában mindez lehetséges és keserű alternatívaként artikulálódhatott. Ezek után csak igazat adhatunk Barta Jánosnak a vers értékelésével kapcsolatban: „Nem tudom, van-e még egy verse Aranynak, amely belső világába, kételyeibe és vívódásaiba ilyen mély bepillantást engedne […], amely ennyire megéreztetné az örvényt, amelynek szélére Arany sodródott. Aki komolyan olvassa, szinte csak megdöbbenéssel olvashatja.”⁴⁸

Az Évek, ti még jövendő évek mellett a másik, Erdélyi által végképp elfogadhatatlannak tartott szöveg a Mint egy alélt vándor, amely – hogy újra felidézzük – „azt fejtegeti, hogy többé nincs miért tovább élni; a csüggedés ténylegesség gyanánt meghagyatik”.⁴⁹ Erdélyi a verssel kapcsolatos helyzetértékelését a Régiebb versek tisztázatának kéziratvariánsa csak tovább erősíti, hiszen ott Arany Az elcsüggedett címet adta a versnek valószínűleg egyfajta allegorizáló szándékkal.⁵⁰ Ebben a szövegben újra előkerül a Fiamnak vándorlásmotívuma, immár a szubjektum létállapotának metaforájaként, és egyben világosan kimondva az ott csak a bibliai kontextus fényében körvonalazódó a célelvűség végletes és végleges hiányáról szóló tételt. A keresztény hagyomány teleologikus időképzete a szubjektum önmeghatározásának kereteként az én létezéséhez magától értetődően kapcsolja az értelemmel bíró célt, amely természetszerűleg fogalmazódik meg a vándorlás metaforájában. Csakhogy Arany verse a vándorlásmetaforát – mint minden mást – radikálisan újraértelmezi azzal, hogy megfosztja a célelvűségtől („Nem a célra vágyom; elveszett irányom”), amivel a vándorló szubjektumot önnön cél és tartalom nélküli haladásának függvényévé teszi. A múlt és a jövő tartalom nélküli üressége („ime ott terülnek / Mögöttem s előttem, mindenik kopáron; / Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek: / Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom”) a jelenbe zárja az ént, és mintegy megfosztja minden vigasz lehetőségétől, hiszen a vándorló én egyetlen bizonyossága, hogy csupán a mindenkori jelenét képes magával cipelni.

A jelenbe zárt szubjektum tapasztalata jellegzetesen a modernista énképlet része, amely ott rákényszeríti az egyént önmaga mélységei felé való fordulásra (pszichológiai diskurzus), illetve jelenének uralására, vagy éppen biológiai alapú öndefiníciókra, amelyek a tudományos diskurzus racionális magyarázatában oldják fel az elveszett értelem kínzó hiányát. Arany szövege viszont jellegzetesen nem képes modernista magyarázatot rendelni az értelem elvesztésének tapasztalatához, csak diagnosztizálni tudja a szétesést. Ez a diagnózis számos elemében a modernitást sok tekintetben megtermékenyítő schopenhaueri világlátás szótárának legalapvetőbb szókincsét idézi meg, anélkül azonban, hogy bármiféle konkrét filológiai kapcsolat tételezhető lenne. Az Arany-szakirodalom egyáltalán nem valószínűsíti Arthur Schopenhauer ismeretét, semmiféle nyom nem utal arra, hogy Arany olvasott volna a német filozófustól bármit is, holott az ötvenes években már minden további nélkül megtehette volna.⁵¹ Így persze még érdekesebbek azok a feltételezhető párhuzamok, amelyek Arany költészete és a Magyarországon csak az 1870-es évek elejétől paradigmatikussá váló – igaz, ekkorra már közhelyszerűen ható – schopenhaueri tételek között fennállnak.⁵²

Az Arany-vers vándorló szubjektuma a megállás pillanatában beledermed saját jelenébe, és minden, ami eddig haladását motiválta, illúziónak bizonyul, de egyben arra is rávilágít, hogy jövendő vonzó bája csupán a mozgás függvénye:

De mi veszteség volt ama percek élve,

Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?

Míg előre néztem s futottam, remélve,

Dobogó kebellel és pihegő szájjal?

Tudtam, hogy csalódás mindaz, amit látok,

De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;

Oh, édes reményim, tündér palotátok –

Hadd volna csak ábránd, csak előttem lenne!

S hadd vonúlna messzebb: követném, követném

Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel_[._]

A magunk elé tűzött cél mindig mint illúzió lepleződik le abban a pillanatban, ahogy elérjük, ám a mozgás, haladás kényszere, amelyet a kielégületlenségből fakadó csalódás indukál, újabb illuzórikus célokat rajzol fel a horizontra („Ott, hol a kerek föld határos az éggel” – fejezi be Arany a fentebb csak félig idézett passzust). A schopenhaueri rendszerben mindez a vak és irracionális akarat csele, amelynek célja önmaga (vagyis a tartam és cél nélküli létezés) fenntartása; a világ így képzetek mátrixaként tartja fogságban a szubjektumot, aki a vágy–csalódás–újabb vágy mókuskerekéből képtelen, vagy csak nagyon nehezen tud szabadulni. Ugyanakkor látjuk, hogy Arany szövegének szubjektuma éppen ennek az illúziókból szőtt hálónak a rendszerébe vágyik vissza, hiszen a megállás a kopár és üres jelenbe rögzíti a szubjektumot, aki így pusztán a megsemmisüléstől várhatja az olyannyira vágyott pihenést: „Megtompult kebellel szemeim bezárva, / Óhajtom magamra a megsemmisűlést.” Súlyos, szinte a blaszfémia határát súroló vágy ez, ugyanis a keresztény világrendben nincs megsemmisülés, hiszen a halál ott egy újabb magasabb rendű lét kezdete, amely egyben a földi élet elviselését segítő ígéret. Amennyiben valaki meg akar semmisülni, annyiban nem óhajtja a halál utáni életet sem, vagyis lemond a túlvilági lét boldogságának lehetőségéről, közvetetten tagadja a gondviselés működését, még akkor is, ha maga a szubjektum visszariad ennek a belátásnak a következményeitől.⁵³

Igaz, elég szembeötlő az Arany-vers logikája és a schopenhaueri rendszer közti különbség is, hiszen míg a német filozófus a szubjektum alapállapotaként a képzetek világába való rögzülést tételezi, amelyből csakis a szent, a művész és buddhista szabadulhat, addig a magyar költő alapállapotként az illúziótlan kopár jelent tételezi. Míg Schopenhauernél a mókuskerékből való kilépés a cél maga, a mozgás pedig kényszer, addig Arany lehetségesnek tartja a pillanatnyi megállást, a mozgást pedig az illúziótlanságtól való menekülés (persze önámításként lelepleződő) lehetőségeként (és valahol kényszereként is) értelmezi.

Arany a jó nyolc esztendővel később, 1860-ban írott Az örök zsidó című drámai monológjában már az emberi létállapotot alapvetően a kényszerű mozgás metaforájával szemlélteti, amely minthogy valami magasabbrendű hatalom parancsaként (átkaként) tételeződik, nem a szubjektumtól függő állapot, s mint olyan csakis a nagyobb hatalom függvényében haladható meg. A vers képei, emblémái az állandó hiány állapotát érzékeltetik,⁵⁴ amelynek kielégítése lehetetlennek bizonyul, és ez a kielégítetlenség tartja mozgásban a szubjektumot. A hiányállapotként felfogott emberi létezés a romantika antropológiájának alapvetése, amihez az örök vagy bolygó zsidó legendája kézenfekvő metaforikus mintát szolgáltatott.⁵⁵ Heinrich Gusztáv Arany versét azok közé a szövegek közé sorolja, amelyek „csupán az örök vándor fájdalmának s halálvágyának adnak kifejezést”,⁵⁶ erre a típusra Wilhelm Müller Ahasvérus-versét hozza példának, amelynek egyébként formája és retorikai megoldásai sokban emlékeztetnek Arany szövegére:

Zuhatag hangja völgybe búg

A gyors folyó lenn messze zúg,

Örül, mert czélja tenger árja,

Mely csendes nyugalomra várja.

Légben kereng a saskesely

S az aether illatán vesz el,

Felhőkben áll háza fenn

Az ormok csúcsán megpihen.

Fel- és leszállnak fellegek

Oly fáradtak, oly nehezek;

De im, suhogva hullnak le;

Sírjok a földnek kebele.⁵⁷

Arany verse a fentiekhez hasonlóan a megpihenés vágyát is megfogalmazza különösen a 8., 9., és 10. strófákban, ahol általában (Müller verséhez hasonlóan) természeti jelenségekben véli felfedezni a vágyott nyugalom képzetét. (Különösen a 9. szakasz képei emlékeztetnek erősen Müller szövegére: „Pusztán folyam miért nem vagyok, / Hogy inna fel aszú homok! / Mért nem futó veszett vihar, / Mely ormokon egyszer kihal”). Heinrich a bolygó zsidó mondájának feldolgozásai között Nikolaus Lenau első Ahasvérus-versében már a pesszimizmus „jajfelkiáltását” véli felfedezni, amelyet magának Lenaunak a melankóliájából vezet le, ami a „megtört, önmagával és a világgal meghasonlott kedélye”⁵⁸ következményének vél. Heinrich azt a különbséget látja Müller, Arany illetve Lenau versei között, hogy „míg az előbbi költeményekben Ahasverus csak azért óhajtja a békét, mert belefáradt az örök vándorlásba, Lenaunál meg akar halni, mert az élet utálatos, mert örömei csak álörömök, a földi éden csak hazugság.”⁵⁹ (Itt Heinrich a későbbi Der ewige Jude című Lenau-költeményre is hivatkozik.) Mindebből Heinrich azt a kézenfekvő következtetést vonja le, hogy „a bolygó zsidó Schopenhauer világnézetének lesz kifejezőjévé.”⁶⁰

Ehhez hozzá kell tennünk, hogy bizony Arany versének első öt strófája is erről a folytonos bizonytalanságról, csömörről és kielégíthetetlen hiányról beszél, amely valószínűleg csak azért nem minősül Heinrich szerint pesszimistának, mert a cikk megjelenése idején (1881) a még élő és a nemzeti bálványként tisztelt Aranyhoz nem rendelhető egy hasonló minősítés. A bökkenő az, hogy filológiailag nem bizonyítható semmiféle kapcsolat Schopenhauer filozófiájával, holott amennyiben elfogadjuk Barta János meglátását (és semmi okunk sincs elutasítani), miszerint Arany itt a Tantalosz-mítoszt gyúrja össze az Ahasvérus-történettel, sőt megidézi Midas király alakját összekapcsolva a szodomai almák képével, illetőleg Hamlet alakját is beemeli a szövegbe egy reminiszcencia erejéig,⁶¹ akkor olyan mintázat rajzolódik a szemünk elé, amely jellegzetesen a századvég önreprezentációjául szolgál,⁶² nem utolsósorban persze az akkorra már filológiailag is bizonyítható Schopenhauer-hatásnak köszönhetően. Tudtommal Arany költészetében például Tantalosz figurája, sorsa másutt nem fordul elő, ami azért izgalmas, mert az örök éhségre és szomjúságra kárhoztatott mitológiai hősben Schopenhauer is a maga rendszerének emblematikus figuráját látta a Danaidák és Ixion története mellett, de gyakran és szívesen hoz példákat a Hamlet-történetből is. Schopenhauer a Harmadik könyv 38.§-ában említi a fenti mitológiai hősöket:

Minden akarás szükségletből fakad, tehát hiányból, tehát szenvedésből. Ennek vet véget a beteljesülés: hanem egyetlen beteljesült kívánsággal szemben legalább tíz marad teljesületlen: továbbá a vágyakozás hosszan tart, a követelések a végtelenbe futnak; a beteljesülés rövid, és szűken méretik. Sőt maga a végső kielégülés is csak látszólagos: a teljesült kívánság nyomban egy újnak csinál helyet […]. Ha bármit űzünk, vagy bármi elől futunk, ha balsorstól rettegünk, vagy élvezetre törekszünk, lényegében mindegy ez is, az is: gondunk a szüntelenül követelőző akarattal, mindegy mely alakban, tartósan megtölti s nyugton nem hagyja tudatunkat; nyugalom nélkül azonban semmiféle igazi jól-lét nem képzelhető. Ekképp az akarás szubjektuma mindegyre ott leledzik Ixión forgó kerekén, a Danaidák szitájával merítget, s maga az örök szomjtól epedő Tantalosz.⁶³

Arany versében szinte katalógusszerűen találkozhatunk a Schopenhauer-passzusban felsoroltakkal: a nyugalom hiányával („Pihenni már. – Nem, nem lehet”), az űzöttség tapasztalatával („Vész és vihar hajt engemet”), a menekülés kényszerével („Rettent a perc, a létező, / S teher minden következő”), a sóvárgással („Éhes vagyok: ennem iszony”), illetőleg a lehetséges kielégülések hamis, illuzórikus voltával („Gyümölcs unszol friss balzsamu / Kivül arany, belűl hamu…”). Filológiailag bizonyítható kapcsolat hiányában nem állítom, hogy mindez a Schopenhauer-hely ismeretére utalna,⁶⁴ ám arra mindenképpen rávilágít, hogy a romantikus hiánylét a Mint egy alélt vándorban felhasznált toposza új dimenzióba kerül, és egyfajta léthiány reprezentációjává válik. Ugyanis Arany újrakalibrálja a témát, mégpedig oly módon, hogy a haladás-vándorlás motívumát végképp elszakítja a célelvűségtől (tehát minden cél és irány nélküli bolyongássá minősíti vissza), a vándort pedig az önnön sorsa fölötti döntés lehetőségétől fosztja meg, kiszolgáltatva valamely – a műben egészen az utolsó strófáig közelebbről nem definiált – átok kénye-kedvének.

Az utolsó versszak enigmatikusnak tűnő azonosítása aztán („Szegény zsidó… Szegény szivem”) majdhogynem fiziológiai szinten konkretizálja annak a bizonyos átoknak a mibenlétét, amelyet csak tovább erősít a refrénként elhangzó „Tovább! tovább!” kifejezés szívdobogásra emlékeztető ritmusa.⁶⁵ Ha ebben egy pici igazság is van, akkor ez annyit jelentene, hogy Arany az én kielégületlenségét, állandó nyugtalanságát az ember fizikai létéből eredezteti, amellyel a szubjektumot kiszakítva transzcendens vonatkoztatási rendszeréből, önmagához mint középponthoz rögzíti. Ha a Kertben (1851) biblikus vonatkozásában is rémületes emberdefiníciójára gondolunk („…az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap”), akkor láthatjuk, hogy Aranytól nem állt távol egy efféle keserű világlátás.⁶⁶ Ez az individuumfelfogás teszi lehetővé a modernitás diadalmas elbeszéléseinek, hogy példának okáért a „lélek mélyén” keresse a cselekvés motivációinak gyökerét, vagy éppen a hatalom akarásában találja meg az emberi létezés értelmét és a cselekvés motivációját.

Csakhogy Arany az utolsó szakaszban jellegzetesen nem modernista lezárással él, amennyiben tökéletesen paradox és következetlen módon valamifajta gondviseléstől reméli az én átkának feloldását. Vagyis úgy tűnik, hogy egyrészről következetesen lebontja az én hagyományos keresztény-sztoikus elbeszélését, ám nem találván új képletet, csupán a szubjektum kiszolgáltatottságának (és egyben elbeszélhetetlenségének) tapasztalatát képes diagnosztizálni, és ennek rettenete elől a korábban megkérdőjelezett Gondviselés védelmébe kéredzkedik vissza.

Az én elbeszélésének lehetetlensége. A Visszatekintés példája

Szörényi László az 1971-es, monografikus igényű Visszatekintés-tanulmányában a szöveg datálását egy 1852. október 1-jén Tompa Mihályhoz írt levél alább idézendő passzusára hivatkozva végezte el:

A vacatiót iszonyú henyeségben töltöttem. Sokak és nagyok voltak vala az én szándékim és terveim; de bizony azokból semmi sem jött teljesedésbe. Ettem, ittam, vegetáltam: de egy verset sem csináltam. Virgil úr engem is zaklat, hó elején küldi a pénzt, s én még semmit sem küldtem neki. Nem abnormis állapot-e ez, midőn a szerkesztő fizet s az író nem ír? No de majd − majd − majd −⁶⁷

A vers ante quem-je adottnak tekinthető, amennyiben a Budapesti Visszhang 1852. október 17-i számában megjelent, s így nyilván ennek előtte készülhetett el. A szöveg post quem-jét Szörényi október elsejére teszi, hiszen a fenti levél írása idején „még […] nyilván nem volt kész”,⁶⁸ viszont a „majd” szócska ismétlése arra enged következtetni, hogy valamiféle művet legalább is tervezhetett Arany: ez persze logikusan (hiszen ez jelent meg legközelebb) a Visszatekintés lehetett. Mindez cáfolhatatlannak tűnik, most itt pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a vers post quem-je nem rögzíthető teljes bizonyossággal a fentiek alapján, ugyanis: egyrészt semmi sem bizonyítja, hogy a Visszatekintés ne lett volna valamilyen készültségi fázisban már ezt megelőzően is, amit − az idő és a szerkesztő sürgetésére való tekintettel − csupán le kellett tisztáznia, átírnia, sőt az idő szorításában inkább elképzelhető egy régebbi, „félbe-szerbe” hagyott szövegváltozat befejezése, mint új írása; másrészt az október 1-i levél egy − a Szörényi-tanulmányban nem idézett − szakaszát nem a Visszatekintés, hanem (szintén a Budapesti Visszhangban október 30-án megjelent) Az elhagyott lak életrajzi forrásaként tartja számon a szakirodalom.⁶⁹ Arannyal kapcsolatban már-már közhelyszerűen emlegetett alkotói gyakorlat megengedi azt a feltételezést, hogy egy korábban elkezdett variánst fejezett be ekkor. Éppen a szöveg megjelenése előtti napon (október 16-án) írja Lévay Józsefnek a következőket:

Barátom! Én nem tudom mit adnék annyi önhittségért, mint ezen emberkék [ti. a Hölgyfutár körül tömörülő ifjú költők], némellyikében van. Ha én arról meg tudnék győződni, hogy a mit írok, az mind jó, szép, felséges: nálam termékenyebb író nem lenne a föld kerekségén. De egyik skepsisből a másikba esem: fúrok, faragok, igazgatok = rontok, bontok, megsemmisitek etc. Persze aztán sokszor az első talán jobb volt, mint az utolsó: de hiába! nem tudok magammal megelégedni. Innet az én meddőségem: Innet, hogy már nekem végem!⁷⁰

Ebben az időben valószínűsíthetően már létezik a Visszatekintés párdarabjaként értelmezett, Mint egy alélt vándor valamilyen változata, ugyanakkor a vers csak 1853-ban jelent meg nyomtatásban. A Régiebb versek tisztázatában Az elcsüggedett (ti. ott a Mint egy alélt vándor ezen a címen szerepel), a Dante és a Visszatekintés (valamennyi 1852-es évszámmal) egymást követi a fenti sorrendben, amely valószínűleg valamiféle időrendiséget is jelöl, de sokkal inkább a Dante-élmény mint közös elem kapcsolhatja egybe a szövegeket. Arany megismerkedését a Divina Commediával a szakirodalom 1852-höz köti, holott korábban is hozzájuthatott Dante-kötethez, tudniillik a geszti Tisza-könyvtárban minden bizonnyal megvolt. (Tisza Domokos 1856-os halála után az édesanya az, aki Aranynak ajándékoz egy olasz nyelvű Dante-kötetet; Arany ugyan előbb német fordításban ismeri meg Dantét, ám 1852. december 1-i levelében már a német mellett olaszul is idéz Tompának az Isteni színjátékból). Vagyis a Visszatekintést is ihlető Dante-élmény sem köthető kizárólag az 1852-es évhez. Vagyis a Visszatekintéssel kapcsolatos filológiai ismereteinknek egyetlen eleme sem támasztja alá egyértelműen, hogy a vers ihletforrása kizárólagosan – a Szörényi-tanulmányban kifejtettek értelmében – 1852 októberére legyen redukálva, illetve a felmerülő valamennyi lehetséges szempont (Dante-élmény, életútváltás, alkotói gyakorlat stb.) megengedi a vers legalább is „neszméjének” alternatív lokalizálását. A datálási bizonytalanságok fenti bemutatásának egyetlen célja van a jelen esetben: a Mint egy alélt vándort és vele a Visszatekintést egy lehetséges ihletforráshoz, és ezzel egy eddig talán nem eléggé reflektált kontextushoz utaljuk.

Jól ismertek Aranynak Tisza Domokoshoz intézett levelei, amelyekben Arany – mint jó és lelkiismeretes tanár, valamint tapasztalt költő – a fiatal Tisza verseit igen alapos elemzésnek és bírálatnak veti alá, így segítve a még gyermekkorú gróf-költő szárnypróbálgatásait. 1851. november 16-i levelében Tisza Domokos küld Aranynak egy Mult, Jelen, Jövő című verset, amelyet Arany november 22-i válaszában bírál meg, és tesz javaslatot az átírására. Az eredetiben így állt:

A tág jövő, egy széles pusztaság,

Rajt a remény, a tünde Délibáb,

Falu és erdő, mint jövő napok

Reménytől, ezen tündértől ragyog.

De ha elérjük az erdőt, tovább

Tovább száguld velünk a délibáb,

Villám sebessen szelve a teret

Utána nyargal a gyors képzelet.

Eléri őt. De ez maga helyett

Küld tarka barka tünde rémeket,

Felébredünk! a rémkép elhalad,

S a tág jövő csak pusztaság marad.⁷¹

Arany előbb verses javítást ajánl az idézet első négy sorára:

S e délibábban erdő, ház ragyog:

Fényes reményben <még…> a jövő napok.

De ha elértük az erdőt, tovább

Tovább, előttünk, fut a délibáb etc.⁷²

A továbbiakban a vers néhány sorának illetve kifejezésének hibáját magyarázza:

„Villám sebesen” nincs miért. A képzelet, mióta megláttuk a délibábot, folyvást vele van, kíséri azt; a mint a délibáb tovább halad, a képzelet is halad vele. Hisz épen a képzelet csinálja a d[éli]bábot: a reményt.

„Küld tarkabarka képeket” küld? honnan? hova? hiszen, eo ipso, hogy a reményt délibábhoz hasonlítottuk, tudnivaló, hogy az valami lényegtelen csalkép. Azután: nem a képzelet az, melly a csalódást észreveszi, hanem az értelem; a tapasztalás; t.i. hogy midőn az olly tündéri erdőkhöz, falukhoz vagy akármihez érünk mi: akkor látjuk[,] hogy az is csak ollyan, mint a többi […]. Igy volna ép az allegória: a képzelet, bár meddig repdes a délibáb után, azt mindig bájosnak találandja: az értelem az, melly, ha bűfényben tükröző tárgyakig eljutottunk, észreveszi a csalódást. −

A rémkép: rémképnek nem általánosan minden tűneményt, hanem csupán a rémeseket (mint kísértet) nevezzük: noha eredetileg rém − rémlik, mindenre alakalmazható lenne, a mi előttünk hirtelen föllebben s eltűnik, a nélkül, hogy alakját kivehetnők szemmel. –⁷³

Úgy gondolom, hogy ezekben a passzusokban nem nehéz észrevenni a Mint egy alélt vándor néhány szakaszával fennálló hasonlóságot, mintha csak valamiféle prózai összefoglalása lenne az 1852-re datált vers 7–11. strófájának:

De mi veszteség volt ama percek élve,

Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?

Míg előre néztem s futottam, remélve,

Dobogó kebellel és pihegő szájjal?

Tudtam, hogy csalódás, mindaz amit látok,

De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;

Oh, édes reményim, tündér palotátok –

Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!

S hadd vonúlna messzebb: követném, követném

Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel,

Míg csak elmosódó rajzát kivehetném

Ott, hol a kerek föld határos az éggel.

De kopár, sivatag jövőm láthatára:

Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!

Megtompult kebellel, szemeim bezárva,

Óhajtom magamra a megsemmisűlést.

Örömest nem mennék, örömest pihennék,

Habár e nyugalmat már nem érzeném is;

De hiába, futni vagyok kénytelen még,

Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.

Különösen feltűnő a tematikus hasonlóságok mellett a terminológiai egyezés, mint például az „alakját kivehetnők szemmel” és az Arany-vers ezen sora között: „Míg csak elmosódó rajzát kivehetném”. Feltevésem szerint Arany verse termékeny párbeszédet folytat az ifjú Tisza szövegével, amely a jövőhöz kapcsolt reményt bár délibábhoz hasonlítja, mégis meglevőként, evidenciaként említi. Tisza Domokos versének meglehetősen közhelyes megfogalmazása Aranynál deformálva tér vissza, mintegy újraértelmezve a jövővel kapcsolatos banalitásokat, tudniillik az ő verse éppen azt állítja, hogy már a remény sem kapcsolódik a jövő képzetéhez.

A Mint egy alélt vándor igen radikálisan valósítja meg a zsidó–keresztény hagyományból származó vándorlásmotívum szekuralizálását, hiszen a vándorlást, a valami felé haladást megfosztja a célképzettől, a keresést a telosztól, és ezzel magát a vándort (az embert mint olyat) egyszerre kívül tudja a zsidó–keresztény univerzum szimbolizációs rendjén úgy, hogy közben annak szótárát használja el. Tisza Domokos sok elemében iskolásnak ható versével való összevetés még erőteljesebben emeli ki Arany költeményének végletességét, hiszen a tanítvány szövegében olvasható közkeletű időkép(zet)ek érvényességégnek totális megkérdőjelezése és elvetése mintegy a költői megszólalás egyetlen lehetséges modus vivendije lesz a tanár költészetében.

Mindenesetre a Tisza Domokos-verssel való lehetséges párbeszéd a Mint egy alélt vándor alapötletének („neszméjének”) fogantatását 1851 novemberéhez köti. Amennyiben pedig elfogadjuk a Visszatekintés és a Mint egy alélt vándor összetartozásának szakirodalmi tételét, jogosnak látszik megkísérelni a Visszatekintés ihletforrásának ugyanerre az időre való lokalizálását.

Tisza Domokos 1851. november 2-án kelt levelével együtt küldi Aranynak a 14-dik születésnapomra című versét, amelynek első strófája így hangzik:

Eltüntetek ti! boldog gyermek évek!

E zajgó élet csendes pitvara,

Riadnak már az alvó érzelmények,

Eljött a tündér ifjúság kora.⁷⁴

Amint az a címadásból is kitűnik, a vers a létösszegző verstípus hagyományából táplálkozik, amely egy, a gyermekkorból az ifjúkorba lépő ember jövendő életének célját mondja el, amely a művészet szolgálatában ölt testet. A verstípus tehát a Visszatekintés verstípusa, és mintha ugyanúgy, ahogy a Mint egy alélt vándor és a citált Tisza-vers esetében láthattuk, valamiféle párbeszédet folytatna a két szöveg egymással. (Ebben a tekintetben az „Én is éltem…” felütés nemcsak a Szörényi László által kimutatottak értelmében olvasható, hanem a Tisza-szövegre történő konkrét utalásként, s így a létösszegzés ironikus megidézéseként is.) Arany november 12-i levelében válaszol Tisza Domokosnak, a szokásos okos javításokat ajánlva, csupán az utolsó szakaszban kifogásolván többek között a következőket: „Továbbá: vér áldozatot a művészet nem igényel; tudom, hogy nem is ezt értette: de mások ugy érthetnék s világosnak kell lenni a kifejezésben. Dicső meghalni a … hazáért! ez a kápsa felkiáltás jut eszünkbe, ha olvassuk: »dicső meghalni a művészetért«.”⁷⁵ Tisza Domokos halála után Arany rendezte sajtó alá verseit (Tisza Domokos hátrahagyott versei), amelyben Határozás címmel közölte a szöveget, alcímként hagyva meg az eredeti címet. Az ebben a változatban tett javítások arra utalnak, mintha a Visszatekintés felől olvasná újra Arany (1856-ban!) a verset, és mintha annak az emlékezete kísértene, hogy annak idején a Visszatekintés „neszméjének” megszületése ehhez a szöveghez kötődnék.

Az első változtatás a cím átírása, amely allegorizáló szándékúvá avatja a művet (érdekes, hogy a Mint egy alélt vándor esetében fordított a folyamat). Másodszor az első versszak negyedik sorában a „Boltján világát” − helyett „Boltján sugárit” lesz, a harmadik versszak második sorában a „Vezér csillag é” − helyett „Szövétnekem e” lesz.⁷⁶ Lehet, hogy elhanyagolható a terminológiai azonosság a két szöveg között, ám abban az 1851. november 12-i levélben Arany a következőképpen tudósítja tanítványát a tanári pálya nehézségeiről: „Illyes bajokkal vesződünk, nem is emlitve, hogy némi purificatión is keresztül kellett esnünk, a mit előre tudva, természettel nem indítottam volna el töredékeny sajkámat a tanárság vészes óczeánján.”⁷⁷ A „sajka” szó használata természetesen nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyító erejű arra nézvést, hogy a Visszatekintés neszméje erre az időre tehető, hiszen egy közhelyről van szó, ugyanakkor el kell mondani azt is, hogy Arany lírai költészetében az élet−sajka-metafora csak a vizsgált szövegben és előtte az 1850-es Reményem című versben fordul elő, tehát közhely jellege ellenére, meglehetősen ritkán.

Sokkal inkább megfontolandó a levélrészletben említett „purifikáció” kérdése, amely talán már érdekesebb értelmezési lehetőségekhez segítő kontextus szöveghez rendelését teszi lehetővé. Ugyanis a Közoktatásügyi Minisztérium Tanhatósága arra kötelezte Polgár Mihály dunamelléki református püspököt, hogy előre megadott kérdések alapján önéletrajzot írasson az egyház által alkalmazott tanárokkal:

Készíttessen Főtisztelendő úr a nevezett tanárokkal magokkal fejenként és különbség nélkül egy-egy saját nevök aláírásával és pecsétjökkel megerősítendő életrajzot, melyben soroltassék elő: a) Hol születtek; b) Hány évesek; c) Micsoda vallásuak; d) Nősök-e vagy nőtlenek; e) Hol kezdték és folytatták s végezték be tanulásukat; f) Voltak-e külföldi egyetemeken tanulni vagy nem […]; g) Micsoda nyelveket értenek és beszélnek is, melyek azon nyelvek, a melyeket csak értenek, de nem beszélnek; h) Készeknek nyilvánitják-e magokat azon szakokból, melynek tanitását magokra válalták kiállani a vizsgálat idejében […]; i) Mindenek felett pedig hol és minemű foglalkozásban töltötték idejöket 1848-ik év mártius 15-ik napja óta addig, mig Nagy-Kőrösre megajánlkoztak?⁷⁸

Arany 1851. november 9-én kelt önéletrajza pontról pontra, szigorú következetességgel válaszol a feltett kérdésekre: a forradalmi tevékenységre vonatkozó kérdés intencióját elértve, mentegetőzik, megpróbálja tisztázni magát:

Akkor azonban épen nem politikai célokból, hanem […] csupán azért, mivel Szalonta város egy 1847-ben kiállott iszonyú tűzvész miatt eladósodván s a forradalom alatt a lakosság a város házi adóját nem fizetvén, közköltség hiánya miatt hivatali fizetésemet másfél évig meg nem kaphattam, s ez által megszorult helyzetbe jutottam, kénytelen valék családom eltartása tekintetéből a forradalmi kormánytól egy alárendelt irodai hivatalt elfogadni. Igy történt, hogy 1849-iki május 25-ikétől junius 30-áig a belügyministeriumnál csupán mint fogalmazó (concipista) alkalmaztatván, ideiglenesen Pestre felmentem; de csakhamar átlátván a dolgok állását, s e lépésemet megbánva, még mielőtt a forradalmi kormány Szegedre kivonult volna, ezt odahagyva jul. 1-sőjén Szalontára családomhoz visszautaztam_[._]⁷⁹

Ezt a mentegetőző hangot folytatja azután abban az 1853. június 7-én kelt életrajzi pótlásban is, melyet a Tanhatóság kért az előző életrajzot kiegészítendő. Ez a pótlás részletesen beszámol irodalmi, szerkesztői tevékenységéről. Forradalom alatti működését, a Nép Barátja szerkesztésében vállalt szerepét és az ott megjelentetett írások létrejöttét falusi elszigeteltségéből fakadó információhiánnyal, félreinformáltsággal magyarázza:

Ezekben [ti. az Életképekben] és a Népbarátban közlött verseim némelyikében, nem tagadom, hogy lehetnek itt-ott olyan célzások, melyek mostani szempontból tekintve forradalmiaknak bélyegezhetnek: de tekintve az akkori körülményeket és még azt, hogy én egyszerű falusi ember egész forradalom leküzdéséig oly helyen éltem, mintegy elszigetelve, hol a cs. k. hadseregek egyszer is meg nem fordultak, hová semmi hirdetmény, proclamatió vagy más ilyen egész 1849-ik évi Augusztusig teljességgel nem jutott […] ellenben az egész forradalom utoljára ottan összpontosult, – tekintve, mondom, e körülményeket, egyedül csendes, higgadt kedélyemnek köszönhetem, hogy a forradalom árjától százszorta jobban el nem ragadtattam, és ez idő alatt kelt verseimben is megelégedtem némi elfátyolozott célzásokkal nem az uralkodóház ellen, hanem bizonyos alkotmányos féltékenységből eredetekkel; akkor és ott, a mikor és a hol merészebb fellépések tapsokkal jutalmaztattak volna.⁸⁰

Arany bizonyos fokig elhatárolódik a forradalomtól, legalábbis annak azon túlzásaitól, amelyek nem a király által is szentesített áprilisi törvények alkotmányosságának fenntartásához, hanem az uralkodóházzal való szakításhoz, és vele a nemzet pusztulásához vezettek. Arany mentegetőző vallomását egyrészt persze a körülmények diktálhatták és ennyiben egyfajta alakoskodásként is értelmezhetők,⁸¹ hiszen a Szondi két apródja vagy A walesi bárdok írójáról nehéz elképzelni, hogy „komolyan” beszél. Ugyanakkor Lévay Józsefnek írott levele másról árulkodik. A Miskolcon tanárkodó Lévay ugyanis a nekik is kötelező önéletrajz megírásának mikéntjéről kérdezi Aranyt: „Az önéletrajzot, melyet tőlünk kivánnak, mikép készitetted; mert én mint ügyvédsegéd huztam ki az egész forradalmi időszakot. Efféle izére nem tettek-e nálatok megjegyzést.”

⁸² Arany válasza azt látszik bizonyítani, hogy nem teljesen a mismásolás, és a magamentés írathatta le az elhatárolódásról árulkodó sorokat:

Önéletrajzomban úgy tettem, mint Tinódi a poesissel: semmit hozzá nem tettem, belőle el nem vettem. Első izben [mert ti. az életrajzokat először visszaküldte a tanhatóság pótlás végett] elhallgattam azt, a mit nem kérdeztek, t. i. az irodalmi működést; másodizben megvallottam, olly nyiltan, hogy megdicsértek érte. Van egy leirat, melly nyíltságra, kisebb hibák elnézése ígéretével, szólít fel: én annak eleget tettem. Tanácsolni nem akarok e részben, mert kiki tudja saját körűlményeit: de félő, hogy ha az ember szépit magán, más forrásból szinte megtudják, s ez rosszabb, mint némi közönséges botlás.⁸³

Teljes bizonysággal eldönthetetlennek tűnik, hogy Arany mennyiben ironikus e levelében, és mennyiben vehető komolyan az őszinteségre utaló megjegyzése, bár a Tinódi Lantos Sebestyénre – vagyis annak egyfajta biblikus eredetű⁸⁴ óvástételére – tett utalás éppen a történeti hitelesség képzetét erősíti. Más szóval: e kód szerint a forradalmi tevékenységhez kapcsolódó értékelését „egyenesben” kell olvasnunk. Tompának írott 1853. május 23-i levele mindenesetre arról tanúskodik, hogy az írás „őszintesége” – ugyan lehet, hogy csupán az elvárt szinten, a remélt kedvezés miatt – minden iróniát nélkülöz: „Önéletirásunk szigorubban, részletesebben kivántatik, s a figyelem már most irodalmi pályánkra is kiterjed stb. stb. Azonban becsűletére legyen mondva az említett leiratnak, ígér valami Nachsichtet is, és mi némileg kecsegtetjük magunkat beférni e köpeny alá.”⁸⁵

Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy ezekből az önéletrajzokból nem, vagy csak nehezen igazolható a recepcióban szinte kötelezően bizonyított forradalmi harc iránti töretlen, heroikus elkötelezettség, és sokkal inkább Móricz Zsigmond Arany „opportunizmusát” kárhoztató vádjait látszanak alátámasztani, bár a jelek szerint Móricz – bár Benkó Imre szövegközlése nyomán már ismerhette volna – nem ismerte ezeket az írásokat. Az Arany írói bátorságáról szóló vitához hozzászóló Voinovich Géza sem említi ezen életrajzi pótlást, holott ekkor már ő bizonyosan ismerte,⁸⁶ ám valószínűleg összeegyeztethetetlennek tartotta azzal a vélekedéssel, amely szerint Arany forradalmi költészete igen is „bátor tett” volt: „A nép barátja felkelésre, harcra buzdította a népet, ilyenek voltak benne Arany versei és cikkei is.”⁸⁷ Természetesen nem eshetünk abba a hibába, hogy pro vagy kontra állást foglaljunk Arany politikai bátorságát vitatandó; sokkalta fontosabbnak tűnik (és erre a két önéletrajz mindenképpen feljogosít), hogy Arany forradalomhoz fűződő értékelését a későbbiekben inkább a Kemény Zsigmond röpirataiban kifejtettek, mintsem Petőfi jakobinus forradalmiságának fényében értelmezzük.

Egy ehhez hasonló értelmezés – az Arany-kép alakulásának szempontjából – csak igen későn, Horváth János nagy, nemzeti klasszicizmusról szóló tanulmányában, A nagyidai cigányok értékelésével kapcsolatosan kerülhetett be abba az Arany-diskurzusba, amelynek középpontjában az Arany János alakjában inkarnálódó (ellenálló, szenvedő, emlékező, gyászoló) nemzet áll.⁸⁸ Ugyanis itt a gyász és az emlékezés alakzatai helyett – amelyek alapvetően meg- és előírják a Világos utáni szinkrón, és erről a korszakról való diakrón megszólalási módokat – a túlélés alakzatai uralkodnak. Arany 1849 utáni munkásságában valóban sokkal erőteljesebb a gyász és az emlékezés (reménytelenség, nemzethalál, politikum, ellenállás) alakzataira referáló szövegek meghatározó jelenléte, míg a nem nyilvánosságra szánt dokumentumok azonban (fenti alakzatok mellett) már a túlélés (például az újrakezdés, a hétköznapi, anyagi gondok, a gyereknevelés) is jelentős szerepet kap. Felidézhetők itt Tompának írt sorai a politikai költészettel kapcsolatban:

A költőnek, azért hogy nemzete előmentét eszközölje, épen nem szükség a politikától kölcsönzeni eszméket: ő énekeljen költsön úgy, mintha végczélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak érzeni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal s egyéb illyen phrásisokkal.⁸⁹

Mindezek fényében állításom az lenne, hogy a Visszatekintés az 1851-es kényszerű önéletrajz kontextusában született, s így az önéletrajzírás, a saját életről való beszéd diskurzusát tematizálja, nem minden irónia nélkül. Szörényi László a Visszatekintés képrendszeréről írt alapvető tanulmányában⁹⁰ értekezik arról, hogy Arany szövege olyan képekből építkezik, amelyek többek között az emberi életút elbeszélésének nem csupán a közkedvelt mitologémák (mint például a kitett csecsemő) kultikus hagyományára, hanem a korban költészeti közhelynek számító biedermeier-szentimentális toposzok ugyan – Szörényi terminusával – deformált, de mégiscsak jól felismerhető diskurzusára referálnak. Arany tehát ironikusan idézi meg ebben a szövegében az emberi életút elbeszélhetőségének legkülönfélébb toposzait.

A vers kézirathoz képest történt változtatásainak egyik csoportja a központozást érinti, mégpedig az első szakasz ötödik sorában az „Én is éltem:” kettőspontját három pont váltja föl.⁹¹ Úgy tűnik, hogy ez a változtatás elhanyagolható, ugyanakkor arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy Arany saját olvasatában a versben számos helyen előforduló három pontnak kitüntetett szerep juthatott. Az első szakaszban kétszer fordul elő az „Én is éltem…” után a három pont, majd az ötödik szakasz első sorában: „Álmaim is voltak, voltak…”, végül a hatodik szakasz ötödik sorában: „Kiveszi le vállaimról…?” A három pont minden esetben arra szolgál, hogy megszakítson egy kezdődő gondolatmenetet, ami különösen akkor lesz feltűnő, ha a kettőspont funkciójával állítjuk szembe, hiszen a kettőspont leginkább az adott állítás kifejtését, részletezését vezeti be. Szörényi László a módosító szavak funkciójával kapcsolatban írja a következőket: „Főleg az is a strófa elején: sóhajszerű lendülettel kezdi meg a panaszt: s ez a lendület tartja össze a fél- vagy az egész strófa dallamát. Az is mindig utal arra, hogy a most elhangzó szöveg csupán töredék, folytatása, részlete egy hosszabb szövegnek, függeléke egy, a versen kívülmaradt valóságnak.”⁹² Szörényi tehát az is („Én is éltem”, „Álmaim is voltak” stb.) módosítószó kapcsán a versszöveget mint egymásra vetített potenciális szövegek palimpszeszt jellegű szövedékét tételezi. A három pont használata annyiban támasztja ezt alá, amennyiben egy gondolatmenetnek (itt: szövegtípusnak) a megszakítottságát, és egy domináns szólammal történő helyettesítését jelöli. Másképp fogalmazva: az „Én is éltem… vagy nem élet” felütés a saját életről való beszéd két lehetőségét szembesíti egymással úgy, hogy az egyik elbeszélés csupán lehetőség marad, és az elhallgatás lesz a sorsa, míg a vers folyamán valóban artikulálódó másik szólam egyedüliként kerül az életről való beszéd domináns pozíciójába. Innen nézvést tesz szert igazán nagy jelentőségre, hogy a megfogalmazódó szólam képrendszere közhelyek ironikus újrahasznosítása. Hiszen a közhelyszerű emblémák alkalmazása a személyesen megélt élet szimbolizációjának lehetetlenségét mutatja be, amennyiben az elbeszélhető történet csupán a már ismert panelekből képes építkezni, s így csupán a már jól ismert topikus élettörténetről képes beszámolni. A nyilvános beszéd műfajainak szótára alkalmatlan tehát a saját életről való számvetésre, hiszen csupán olyan toposzok rendszereként gondolható el, amelyek éppen nem a megélt lét egyediségéről vallanak, s ezzel egy elvárható szótár elemeiből egy elvárt élet rajza kerekedhet ki.

A szöveg egyébként is egy külső törvény kényszerítő erejének való megfelelést tematizál, amennyiben a vágyott potenciális élettörténet helyében folytonosan valamiféle kikényszerített történet artikulálódik. Vagyis nem csupán az önéletrajz szimbolizációs lehetőségeit tekinti Arany helyettesítések rendszerének, hanem az elbeszélendő életet is csupán egy ideálisnak elgondolt élet szupplementumaként képes szemlélni. A vers így sajátos törvényszéki beszéd retorikai szituációját idézi meg, amelyben a vádak el sem hangzanak ugyan, úgy tűnik, a beszélő mégis tisztában van velük, és már eleve csak azokra próbál válaszolni, még minden személyes megszólalás előtt.

Ez a helyettesítés, amely itt ugyan egyetlen életszakaszra korlátozódik csupán, a Visszatekintés uralkodó alakzataként a teljes életről való hiteles beszéd lehetetlenségét mutatja be. A személyesen megélt élet szimbolizációs lehetősége virtuális palimpszeszt-szerű szövegként kiszorul a megfogalmazhatóság határai közül, amely pedig elmondható folytonos helyettesítésként legfeljebb csak emlékeztethet az artikulálódni kívánó én illúziójára.

---

1. Tolnai

   1917.
   ↩︎

2. Hatvany

   1917.
   ↩︎

3. Hatvany

   1917.
   ↩︎

4. Balogh

   1980: 16.
   ↩︎

5. Korompay

   J.

   1972: 48.

   ↩︎

6. Korompay

   J.

   1972:

   48.
   ↩︎

7. Baránszky Jób

   1957: 6.
   ↩︎

8. Baránszky Jób

   1957: 98.
   ↩︎

9. Németh

   G. 1972a: 7–8.
   ↩︎

10. Salamon 1889

    a [1856]: 35.
    ↩︎

11. Salamon 1889

    a [1856]: 35.
    ↩︎

12. Arany

    J. 1856.
    ↩︎

13. Salamon 1889

    b [1856]: 38.
    ↩︎

14. Szegedy-Maszák

    1972: 318 skk.
    ↩︎

15. Szegedy-Maszák

    1972: 323.
    ↩︎

16. Arany

    J. 1867: 4.
    ↩︎

17. Arany

    J. 1867: 6.
    ↩︎

18. Németh

    G. 1987a [1967]: 42.
    ↩︎

19. Lásd

    Dávidházi

    1995.
    ↩︎

20. A kérdés alapműve:

    Hauser

    1980.
    ↩︎

21. Talán ezzel magyarázható Szili Józsefnek (ugyan nem az általam vizsgált időszakra vonatkozó) „posztmodern” Arannyal kapcsolatos, elsőre talán meghökkentőnek tűnő koncepciója, hiszen a posztmodernt magát is efféle „manierista” látásmód jellemzi. Lásd

    Szili

    1996.
    ↩︎

22. Ovid, Met, 10, 143–147. Devecseri Gábor fordításában magyarul:

    Íly ligetet vonzott a dalos dala arra a térre;

    s ő a vadak s madarak közepette leült a középre.

    Majd, hogy a húrt már mind megkísértette hüvelykkel,

    és érezte: ezek, noha más-más hangokat adnak,

    mennyire összhangzók, ajakát íly dalra nyitotta_[._]

    Ovidius

    1964: 290.
    ↩︎

23. AJÖM I: 429.

    ↩︎

24. A fogalmat S. Varga Pál vezette be és értelmezte. Vö.

    S. Varga

    2005: 275 skk.
    ↩︎

25. Rimócziné

    Hamar

    1985: 968. skk.
    ↩︎

26. Hor, Carm. 3,30,1–2; 6–7. Devecseri Gábor fordításában magyarul:

    Áll ércnél maradóbb művem, emelkedett

    emlékem, s magasabb, mint a királyi sír

    [...]

    Meg nem halhatok én teljesen: elkerül

    téged, síri folyó, jobb felem

    Horatius 1961

    : 257–259.
    ↩︎

27. Lásd

    Balogh

    1980: 34.
    ↩︎

28. Fábián

    1836: VII.
    ↩︎

29. Blair

    1765.
    ↩︎

30. Az Osszián-kérdésről és az osszianizmus magyarországi recepciójáról lásd

    Heinrich

    1903;

    Kiss

    1931;

    Maller

    1940;

    Hartvig

    2007.
    ↩︎

31. Az emlékezés antik modelljeiről lásd

    Bene

    1999.
    ↩︎

32. A korabeli magyarországi alkalmazási lehetőségekről lásd

    Hász-Fehér

    2004.
    ↩︎

33. BJÖM I:

    179.
    ↩︎

34. Erről továbbra is a legalaposabb és számomra leginspirálóbb tanulmány Porkoláb Tiboré:

    Porkoláb

    2005a.
    ↩︎

35. Macpherson

    1836: III, 177.
    ↩︎

36. Fábián

    1836: XXIX–XXX.
    ↩︎

37. Az ötlet Takáts Józseftől való, köszönet érte.

    ↩︎

38. Macpherson

    1836: III, 177–178.
    ↩︎

39. Arany János Erdélyi Jánosnak, Nagykőrös, 1856. szeptember 4., in: AJÖM XVI, 839. lev., 751–757. Itt: 756.

    ↩︎

40. A kiengesztelődés normájáról, benne Erdélyi és Arany vitájáról lásd

    Dávidházi

    1994: 221–268.
    ↩︎

41. Erdélyi

    1986: 517–518.
    ↩︎

42. Erről lásd

    Dávidházi

    1994: 254–257.
    ↩︎

43. Erdélyi

    1986: 518.
    ↩︎

44. Dávidházi

    1994: 259.
    ↩︎

45. „Vitázó kérdés, számonkérő perlés ez a vers” – írja Németh G. Béla a szövegről írott elemzésében.

    Németh

    G. 1987b: 75.
    ↩︎

46. Németh

    G. 1987b: 81.
    ↩︎

47. Erdélyi

    1986: 517.
    ↩︎

48. Barta

    1987a: 91.
    ↩︎

49. Erdélyi

    1986: 517.
    ↩︎

50. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára, K509.

    ↩︎

51. Alexander Bernát hívja fel a figyelmet arra, hogy Schopenhauer valódi felfedezése az 1850-es évek elejére tehető, mégpedig 1853-ra, amikor is a Westminster Review hosszabb cikket közöl róla.

    Alexander

    1884: 21; 53.
    ↩︎

52. Asbóth János regényével (Álmok álmodói) kapcsolatban lásd

    Szajbély 1995

    . Reviczky Gyula költészetével kapcsolatban lásd többek közt

    Vajthó

    1938. A korszak költőinek Schopenhauer-utalásaiból egy jó csokorra valót összegyűjtött:

    Timár

    1938: 11–42.
    ↩︎

53. Lásd S.

    Varga

    1994: 119–124.
    ↩︎

54. Elemzését lásd

    Barta

    1976b.
    ↩︎

55. A téma folklór-vonatkozásairól, gazdag bibliográfiával lásd

    Nagy

    I. 2001. (A tanulmányra Szilágyi Márton hívta fel a figyelmemet, köszönet érte.)
    ↩︎

56. Heinrich

    1881: 15.
    ↩︎

57. Heinrich

    1881: 16.
    ↩︎

58. Heinrich

    1881: 16.
    ↩︎

59. Heinrich

    1881: 19.
    ↩︎

60. Heinrich

    1881: 19.
    ↩︎

61. Barta 1976

    b

    : 218–219.

    ↩︎

62. Vö.

    Eisemann

    1991c;

    Eisemann

    1991d.
    ↩︎

63. Schopenhauer

    2002: 248.
    ↩︎

64. Bár elgondolkodtató az a véletlen egybeesés, hogy a vers Schopenhauer halálának évében íródott és jelent meg.

    ↩︎

65. Ezt egyik szemináriumom hallgatójától veszem át, akinek sajnos a nevét elfelejtettem. Akkor és ott eléggé képtelennek hatott az ötlete, de mostanra átgondoltam…

    ↩︎

66. A kép és a vers elemzését lásd

    Veres

    1972.
    ↩︎

67. Arany János Tompa Mihálynak, Nagi-Kewrews, 1852. október 1., in: AJÖM XVI, 407. lev., 97–99. Itt:. 98.

    ↩︎

68. Szörényi

    1970: 251.
    ↩︎

69. „Az eddig olly kopár udvar, mit nem tartottam képesnek egy árva fűszál megtermésére, övig érő dudva vegetatióval üdvözölt” − szól a levél. A vers így kezdődik: „Áll a kis lak pusztán ridegen, / Gyom veri fel nyájas udvarát”. Arany János Tompa Mihálynak, Nagi-Kewrews, 1852. október 1., in: AJÖM XVI, 407. lev., 97–99. Itt: 97. Ugyanerről Tisza Domokosnak pár nappal később így ír: „Ideérve a kis udvart kerti seprü s labodanövényzettel annyira benőve találtuk, hogy a kaput is csak félórai gyomlálás után birtuk kinyitni.” Arany János Tisza Domokosnak, Nagy-Kőrös, 1852. október 6., in: AJÖM XVI, 409. lev., 101–102. Itt: 101.

    ↩︎

70. Arany János Lévay Józsefnek, Nagy-Kőrös, 1852. október 16., in: AJÖM XVI, 412. lev., 106–107. Itt: 107.

    ↩︎

71. Tisza Domokos Arany Jánosnak, Geszt, 1851. november 16., in: AJÖM XV, 335. lev., 414–417. Itt: 416.

    ↩︎

72. Arany János Tisza Domokosnak, Nagy-Kőrös, 1851. november 22., in: AJÖM XV, 337. lev., 417–421. Itt: 419.

    ↩︎

73. Arany János Tisza Domokosnak, Nagy-Kőrös, 1851. november 22., in: AJÖM XV, 337. lev., 417–421. Itt: 419.

    ↩︎

74. Tisza Domokos Arany Jánosnak, Geszt, 1851. november 2. = AJÖM XV, 328. lev., 403–406. Itt: 405.

    ↩︎

75. Arany János Tisza Domokosnak, Nagy-Kőrös, 1851. november 12., in: AJÖM XV, 331. lev., 409–411. Itt: 410.

    ↩︎

76. Tisza

    1857: 3.
    ↩︎

77. Arany János Tisza Domokosnak, Nagy-Kőrös, 1851. november 12., in: AJÖM XV, 331. lev., 409–411. Itt: 410.

    ↩︎

78. Benkó

    1897: 22–23.
    ↩︎

79. Benkó Imre, aki 1897-es könyvében még arról számol be, hogy „ezen felterjesztett életrajzok másolata nincs meg az egyház vagy a főgymnasium levéltárában.” (

    Benkó 1897: 24.),

    később rábukkant az Országos Levéltárban, és közölte A nagykőrösi református főgymnázium Értesítőjének 1907–1908. évfolyamában, illetve különlenyomatként Arany János és tanártársai önéletrajzai címen (

    Benkó

    1908: 24–28.). Az idézet helye:

    Benkó

    1908: 25.
    ↩︎

80. Benkó

    1908: 27–28.
    ↩︎

81. Vö.

    Dávidházi

    1998a: 76.
    ↩︎

82. Lévay József Arany Jánosnak, Miskolcz, 1854. március 30., in: AJÖM XVI, 612. lev., 409–411. Itt: 410.

    ↩︎

83. Arany János Lévay Józsefnek, Nagy Kőrös, 1854. április 22., in: AJÖM XVI, 618. lev., 417–419. Itt: 419.

    ↩︎

84. „Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, a mik e könyvben megírattak.” (Jel, 22, 18–19.)

    ↩︎

85. Arany János Tompa Mihálynak, Nagy-Kőrös, 1853. május 23., in: AJÖM XVI, 507. lev., 224–228. Itt: 224.

    ↩︎

86. Arany-monográfiájának 1931-ben (!) megjelent második kötetében hivatkozik is rá, ám tökéletesen mellőzi, nem is idéz belőle: csupán Arany evvel kapcsolatos leveleit citálja. Vö.

    Voinovich

    1931: 261. (14. lábjegyzet)
    ↩︎

87. Voinovich 1

    932: 305.
    ↩︎

88. Horváth

    1997: 195. skk.
    ↩︎

89. Arany János Tompa Mihálynak, Nagy-Kőrös, 1853. május 23. = AJÖM XVI, 507. lev., 224–228. Itt: 225.

    ↩︎

90. Szörényi

    1970.
    ↩︎

91. Régiebb versek tisztázata, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára, K509.

    ↩︎

92. Szörényi

    1972: 274.
    ↩︎