Ezen üzlet nagy hévvel s még nagyobb szükeszüséggel folytattaték”. Tizenegy évig tartott „a kultura tehénhimlőjének belénk oltása, hogy a miveletlenség járványától védve legyünk, mint a Lajtán túl lakók”, következésképpen a magyar kultúra (Kemény kimondottan a tudományt említi) előrehaladását „kizárólag magunknak köszönjük”. A birodalmi politika maga késztette a nemzetet, a kulturális intézményeket a művelődési élet fejlesztésére, a germanizáció elleni erőösszpontosításra; a centralizáló intézmények „konok és szükkeblü eljárásokkal oly hatalmasan müködtek, hogy a dotatiot ugy megérdemelnék mint a magyar Akademia, mint a Kisfaludy-társaság, mint legnevesebb iróink árvái, ha erkölcsi botrány nem volna valakit azért jutalmazni, hogy szándéka ellenére használt”. A nemzet a Bach bukását követő folyamat során visszahelyeztetett törvényes jogaiba. Mi a teendő most?

„Képzeljük-e mi is, hogy kizárólag nyelvünkben rejlik a kulturai anyag, a müveletlenség ragálya elleni óvszer, melyet hazánk más nyelvü lakosaiba csupa keresztényi szeretetből még hatósági assistentia mellett is beoltani kell? Kövessük-e azokat, kik nemzetök elhirhedt alaposságánál fogva magokat irányunkban a szellemi himlőoltás megannyi doktor Jaennereinek vélték, s azt terjesztették nálunk legjobban, mit nyavalyának hittek, s miből kigyógyitani tulbuzgón akartak, – saját nyelvünket és nemzetiségi önérzetünket?

Ha ők nem lettek volna azok a mik valának: akkor a forradalom után lefolyt évek sokkal veszélyesebb nyomokat hagynak hátra.

S ha mi most az övékhez hasonló politikát követünk, a valószínüség minden számitásai szerint, hasonló sikert aratunk.”

A tárgyalt cikkben a továbbiakban a középkori államszerveződések etnikai vonatkozásairól ír Kemény; utalva arra, hogy akkoriban is ritkán vette át „egyik nemzet a másiknak nyelvét”, s ha igen, akkor a hódító az elnyomottakét. Ráadásul a 19. század fordulatot hozott állam és nemzet viszonyában: „(...) s különösen legközelebbi éveinkben oly élénken fejlődött ki a hátratett, a miveltségben nem részesült nemzetiségekben is az a visszaidézhetlen vágy, hogy saját nyelvökön és saját nemzeti individualitások szerint részesüljenek a polgárisodás malasztjaiban, hogy ezt csak constatirozni lehet, de nem megváltoztatni.

Boldog az, a ki a kor jelenségeit nem csak elméjével fölfogja, de szivével is át meg átérzi, s ki visszautasitja a s i s i p h u s i szerepet, s nem kárhoztatja, sem mint egyén sem mint nemzet magát arra, hogy ereje megfeszitésével folyvást toljon a hegyre föl oly sziklát, mely bizonyos ponton tul megint visszagördül, és a gyümölcstelen fáradságot örökössé teszi.

Ez isteni büntetésként eléfordult ugyan, de pályaczélul józan észszel nem fogadtathatik el.

S nemzetünk a józan ész nem közönséges mennyiségével áldatott meg” (Kemény, 1860. november 7., [1]–[2] ).

Ez a szempontrendszer nem az e hónapokban írt cikkekben jelenik meg először Kemény publicisztikájában. Már majdnem egy évtizeddel korábban a magyarországi és erdélyi etnikumok kiegyezését szolgálja egyik fontos munkájában a politikai nemzetiség terminusának használata. Ez a kifejezés ismereteink szerint két évvel a szabadságharc bukása után szerepel nála először, az összeomlás tanulságait csoportosító s az „önösszeszedés” feltételeit számba vevő második röpiratában: „(...) Magyarországon a politikai nemzetiséget, mely századok szorgalma által gyűjtött kincs, nem elpazarolni, de eszélyesen gyarapítani kell, mi csak a birodalom egységével összhangzásba hozott önálló és nemzeti belkormányzás útján történhetik” (Kemény 1982b, 524).

A Még egy szó a forradalom után a magyar alkotmányosság visszaállításának kérdéseit nem a birodalom kontra Magyar Királyság viszonyrendszerében tárgyalta, hanem az „európai súlyegyen” teljes összefüggésrendszerében szemlélte, a stabilitás feltételeként a magyar alkotmány visszaállítását nevezve meg.

Gyakorlatilag ugyanez a szemlélet tükröződik Kemény 1849, a bukás utáni első, 1850-ben megjelent, Forradalom után című röpiratában is; abban is úgy csoportosítja az érveket, hogy a hatalom megértse: az ország nyugalma érdekében föl kell függeszteni az ostromállapotot, amelyre már csak azért sincs szükség, mert a magyar nép sosem támogatta a forradalmat, sőt, a forradalmi küzdelemben való részvételtől alkata eleve visszatartotta. A Forradalom után több mint kétszáz nyomtatott oldalnyi bizonyító anyag amellett, hogy a magyarok – s itt a nemzet előtti fejlődési fokozatokra, a „magyar nép”-re, illetve a „magyar faj”-ra helyezi a hangsúlyt Kemény – monarchista érzelműek voltak és maradtak, és nem támogatnák a szocializmus megvalósítását célzó kezdeményezéseket: „(...) a magyar nép egy európai konflagráció esetében is nem könnyen fogná a divatos eszmék miatt a lázadás kanócát megragadni, és nem oly kész, mint más országokban sok helyen a tömegek az állami rend legfőbb elvei és a társadalom legféltettebb érdekei ellen a megtámadás trombitáit harsogtatni s a harc fegyvereit forgatni” stb. (Kemény Zsigmond 1982a, 363–364.) (A szocializmust egyébként Kemény így értelmezi: „Több vagy kevesebb lepel alatt nem más, mint a birtok eddigi fogalmainak tagadása, és egy határozott törekvés az állományt tekinteni egyedüli tulajdonosnak; a magánosokat pedig, kik tőkepénz vagy fekvővagyon birtokában vannak, rablóknak vagy legfellebb igazságtalanul kényeztetett haszonbérlőknek nézni”) (213).

1850-ben Kemény érvelésében fontos szerepet kap a népjellem taglalása. Az állítólagos vagy úgynevezett magyar alkat a példák során óhatatlanul szembekerül más magyarországi etnikumokéval: "Forgassátok a rabok statisztikáját, keressétek föl azon börtönöket, hová a közönséges gonosztevők vannak elzárva, hasonlítsátok össze az elkövetett bűntények nemeit a hazában lakó népfajok lélekszámával, s úgy fogjátok találni, hogy az alattomosságból folyó bűnnemekért okvetlenül legkevesebb magyar ajkú van vád alatt” (193). (A két röpirat 1908-as együttes kiadásának az Országos Széchényi Könyvtár szabadpolcán található példányába e helyütt ezt jegyezte be egy összevont szemöldökű olvasó: „fajelmélet”.)

A röpiratot olvasva egyértelműnek látjuk, amit egyébként bármiféle szövegelemzés előtt is valószínűnek gondolhatnánk a szabadságharc eseményeinek ismeretében: a magyarországi etnikumok közötti viszony taglalását Kemény gondolkodásában befolyásolja, sőt meghatározza az 1848–1849-ben lezajlott polgárháború emléke. A dokumentumnak az akkori cselekményeket taglaló része fő vonalakban tárgyalja a nemzetiségi szembenállás eseménytörténetét is. A röpirat szerzője a korszak, „az újabb kor mozgalmai” közül a nemzeti eszme terjedését a magyar fejlődésre a reformkortól kezdődően valóban meghatározónak tartja, de elsősorban az örökös tartományokkal és a dinasztiával való viszony szempontjából vizsgálja, s konzervatív, nem pedig szabadelvű eszmekörnek – tehát a birodalomra veszélytelennek – állítja. Egy utalásából arra következtethetünk, hogy a horvát–magyar kapcsolatok megromlásának okai közé számítja a szerinte a magyar baloldal által szorgalmazott nyelvi magyarosítást, de a nemzetiségek és a magyar állam közötti harcokat főképpen az örökös tartományok és Magyarország közötti szembenállás függvényeként fogja föl, amelyben persze a Magyarország relatív „önállóságára törekvés”-nek is megvolt a maga szerepe. Nyilvánvaló, hogy a Duna-medencében a „népfajok” között irtóháború dúlt 1848–1849-ben; mindezt azonban az „európai súlyegyen” és ennek feltétele, a birodalom egysége, illetve az azon belüli föderalizáció viszonyrendszerében kell értelmezni:

„Azonban sokan még ellenvethetik, miként nemzetiségünk végtére is a szeparatizmus egyik dajkája volt.

Megengedem.

De kinek van oly korlátolt esze, hogy be ne lássa Európa egyik részének betegségét vagy felüdülési küzdelmét, a nemzetiségi autonómia csodálatos, s eddig nem is sejdített erejű törekvései által?

Az osztrák monarchiában is jelenleg a zsidón, örményen, cigányon és a Bánátba letelepített franciákon kívül a többi népfaj kikerekíteni akarja magát.

És a[z 1849. – F. T. G.] márciusi engedményezett [olmützi, az úgynevezett oktrojált –F. T. G.] alkotmány által e törekvés birodalmi céllá van fölemelve.

Tudtomra az első alkotmány, mely a nemzetiségek egyenjogúságát az elidegeníthetlen jogok közé iktatta, a márciusi. Mert régebben a charták ekkora szakítást a históriai múlttal csak oly mezőn kísértettek meg, hol az élet igényei már formulázták és világos követelésekben oldották meg a kor új eszméjét.

De hogy a nemzetiségek jogegyenlősége mi mindent foglalhat még magában? – erről tudósaink bizony sokat vitatkozhatnak.

Azonban már késő volna afelől kétkedni, miként a nemzetiségek szeparációja, az eszély követelésein dacolva, a képtelenség és az őrjöngés minden fegyvereivel küzdeni fog” (244).

Mindez látszólag az 1848–1849-es magyar törekvések tagadása. Az 1848-as áprilisi törvények a szabadságjogok biztosításával együtt a liberális nemzetállam kiépítését célozták, amelyben a magyarországi nemzetiségek életének kiteljesedését a polgári jogok garantálták volna. A cikkelyekben mindenesetre semmmilyen biztosíték nem volt a 20. századi értelemben vett nemzeti kisebbségi jogok megteremtésére; az etnikumok közösségi életének „kifejlése” az állampolgári egyenlőséget biztosító törvényekre bízatott; az elgondolás mintaszerűen követte tehát a nyugat-európai liberális nemzetállam-építés logikáját. Maga Kemény is ennek a koncepciónak a híve. Erdélyből érkezvén a magyarországi politikába, több tapasztalattal rendelkezett a kisebbségi kérdésről, mint az itthoniak, a polgárháború előtt pedig egyike volt azoknak, akik támogatták a kiegyezés gondolatát, de a nemzetiségek eltérő követelései, s részben korábbi alkotmányos helyzetük különböző volta nem tették lehetővé egységes álláspont elfoglalását, mindenkit kielégítő megoldás elfogadását. Az együttélés s részben az együttkormányzás tapasztalatai pedig nem feltétlenül támasztották alá az elvont humanitárius elvek működtetésének, a gyakorlatba való átültetésének indokoltságát. Keménynek a Pesti Hirlap 1848-as számaiban közreadott idevágó publicisztikájában nem kerülnek mérlegre a jogos és a jogtalan nemzetiségi követelések; akkor ugyanis, amikor megjelenik nála ez a tematika, már az ország szétszakítása van napirenden. Mindvégig különbséget tesz azonban – s ez természetesen az 1848. május közepétől már általa is szerkesztett s részben kormánylappá váló Pesti Hirlapra általában is érvényes – az állami életben részt vevő, azaz a kormány mellé álló nemzetiségiek és az elszakadni kívánók között. Ebben persze ott feszül az az ellentmondás, hogy a kormányhoz hű kisebbségiek lemondanak a másik oldalról létfontosságúnak tartott specifikus nemzetiségi követelésekről, aminek viszont az az alapja, hogy a másik tábor a magyar értelmezés szerint külhatalmi érdekekért harcol. Ez a külhatalom – ismét Kemény interpretálásában – a cári birodalom, világnézeti szinten pedig a pánszlávizmus. Ennek hívei az elszakadó délszlávok, a prágai pánszláv kongresszus résztvevői – köztük a magyarországi szlovák küldöttek, de a cári befolyás alatt álló moldvai és havasalföldi román vajdaságok is, ahonnan erős hatások érik az erdélyi románokat. (A lap 1848. május 9-i száma közli Keménynek a Wiener Zeitung cikke alapján írt összefoglalóját a moldvai reformkezdeményezések elfojtásáról (Kemény 1848. május 9., [415]–416). Magyarországnak ebben a körben Kemény gondolatmenete szerint csak ellenségei vannak. Szövetségese másutt sincs sok; ezek közül a legfontosabb egy absztrakt hatalom, az európai civilizáció, amellyel a lap koncepciója szerint meg kell értetni, hogy szélső keleti bástyája éppen Magyarország. (Ez itt nem taktika; Magyarországnak Kemény szerint valóban a keletről érkező nyomás elhárítása az Európáért végzendő feladata.) A következő, a reális szövetséges pedig a frankfurti német birodalmi gyűlés, amelynek saját céljai érdekében is támogatnia kellene Magyarországot a keleti barbarizmussal szemben. Be kell bizonyítani hát, hogy a „polgárisodás” erői közé tartozunk, így például végre kell hajtani azokat a törvényeket, amelyek a parasztságot kiemelik a baromi létből. Így szabadítják föl – Kemény és barátai, a magyar liberálisok régi programjának megfelelően – a magyarországi és az erdélyi román jobbágyokat is. (A Pesti Hirlapban több olyan közleményre akadunk ebből az időből, amely a románok iránti szolidaritást tükrözi.)

A Pesti Hirlap új szerkesztői ugyanakkor beköszöntőjükben határozottan szólnak arról, mi is a lap célja, s ebben érintik a nemzetiségek ügyét és ennek külpolitikai összefüggéseit is:

„(...) mi a szabadságot és egyenlőséget az ország minden lakosai közvagyonának; de az országot magát egész kiterjedésében a magyarok országának tartjuk. Következőleg nyelvünk diplomatiai állását s honunk épségét akárminő megtámadások ellen hün védendjük. Ezt valljuk a legszentebb alaptörvényünknek, mellynek a többieket, bármi nagyok, bármi becsesek legyenek, alárendeljük. (...)

Végre, mi a pragmatica sanctiót – e kétoldalu szerződést, melly kölcsönös igényeket szentesit – magas politicai tekintetekből s a nemzet önfentartásának életösztönénél fogva szintugy védelmezettnek hiszük (sic), mint sérthetetlennek azon eskük által, mellyek a királyt az alkotmányhoz, a nemzetet a dynastiához kötik.

Minthogy azonban meg vagyunk győződve, hogy Ausztriának velünk egy közös veszélye van, t. i. azon szláv forradalmi irány, melly az európai civilisátió romjain akar magának jövendőt teremteni: ez okból semmit sem kétkedünk kimondani, hogy rosz (sic) szolgálatot teszen a birodalomnak, ki akadályoztatja az örökös tartományoknak minél szorosabb ragaszkodását a német szövetséghez; s viszont rosz (sic) szolgálatot teszen a birodalomnak, ki gátolja Magyarország kifejlődését egy nemzeti és független kormányrendszer alapján.

Mert ha Ausztria különválasztja sorsát Németországétól, akkor Prágának olly erőt adand, melly Bécset – mint más változások Velenczét – hanyatlásra kárhoztatja, melly a germán elemet a slavismus számára leigázza, és Magyarhon felső vidékeibe könnyen vetheti a lázongás és örökös izgalom kanóczát.” A Monarchia szilárdságának egyik feltétele: „(...) ha Magyarország fölvirágozhatik saját alkotmánya alatt, melly a szabadság és egyenlőség malasztjait mindenkire kiárasztva, a különböző ajku népiségeket egy nemzettestté olvasztja a független magyar közigazgatásban.” (Csengeri [sic]–Kemény 1848. május 16., [439]). Ez világos beszéd. Két nappal a szerkesztői beköszöntő után Kemény a külpolitikai összefüggésekre figyelmeztet: a szláv és a német népmozgalmak következtében nyilvánvalóan sor kerül Európa újrafölosztására, s a magyarok érdeke a Frankfurthoz való csatlakozás. Bécs értetlenül nézi az eseményeket, noha „az örökös tartományokban lakó németek semmi áron cseh-ilir császársággá válni nem akarnak”; Prágában viszont meg fognak jelenni „A mi felső tót megyéink, a hánáti (sic) és határőr-vidékek, Szlavonia és Horvátország, az aldunai tartományok, honnan régen is olly könnyü és olly számos berohanás történt honunk határaira” (Kemény 1848. május 18., [447]). Nem lehet halogatni többé az izgatók pacifikálását. Ugyanilyen okokból kárhoztatja Kemény a bécsi parlament új szerkezetét, ahol a május 15-i forradalom kiharcolta általános szavazati jog következtében kétszer annyi szláv képviselő lesz, mint német, ez pedig a Frankfurthoz való csatlakozás helyett Prága malmára hajtja majd a vizet; a végeredmény egy szláv köztársaság kikiáltása lehet. Ezekben a napokban a lap már nyíltan tárgyalja a horvát elszakadási törekvéseket és a szerbek közelgő támadását, május 26-i, a szerzőt meg nem jelölő vezércikke az unió kolozsvári megszavazásának előestéjén a szászoknak az egyesüléshez való viszonyáról beszél, s részletesen beszámol a balázsfalvi román nemzeti gyűlés követeléseiről. A román programnak a polgárosulást célzó pontjait a cikk üdvözlendőnek látja, de szerinte mindezek az unió révén valósíthatók meg. Nem hagy kétséget a vezércikkíró az iránt, hogy szemben „a testvéri szövetséget visszataszító” illírekkel, akiknél csak idő kérdése volt a feszültségek kirobbanása, „az oláh faj irányában” régebben nem volt nyoma ilyesminek: „Erdélyben az oláh nemzetnek (sic) voltak elnyomói, de ezek nem mi valánk. Ellenben, kik velök sőt értök egyedül küzdöttek – hogy nem sok sikerrel, nem a mi hibánk – azok mi voltunk. Őszinte rokonszenvük, ragaszkodásuk jeleit birtuk régóta. Ez Magyarhonban máig ingatlan áll” (Név nélkül, 1848. május 26., 478). Az unió létrejöttét Kemény a nemzeti egység erősítése mellett a dinasztia fönnmaradásának zálogaként is méltatja, amely viszont a szláv attak ellensúlyozásának egyetlen esélye. Legkésőbb június közepén, Jósika Miklós Nyílt levél Kemény Zsigmondhoz című sorozatának második részéből kiderült a Pesti Hirlap olvasói számára, hogy az erdélyi román tömegek nem a magyaroknak, hanem a császárnak tulajdonítják új jogaikat. Az is Jósika írásában szerepelt először, hogy a magyar katonák összecsaptak a mihálcfalvi román parasztokkal, s a magyarok sortüzet adtak le a földfoglalókra (Jósika, Miklós 1848. június 15., 550).

Az elkövetkező hónapok már nem a diszkussziók és kompromisszumok, hanem a polgárháború és az állam önvédelmi harcának hónapjai. Kemény álláspontja markánsan tűnik elő a lap október 29-i, –a.– .- betűjelű szerzőjének – Papp Ferenc szerint tehát Keménynek (Papp 1922–1923, 1. 431–436) vezércikkéből, melyben visszautasítja a magyar kormány „terrorizmusára” vonatkozó vádat. A nemzet irányítói nem ítéltették el az Ozoránál kapituláló horvát tábornokokat, a horvát hadifoglyokat szabadon engedték, Lamberg meggyilkolása miatt pedig vizsgálatot indítottak. A „budapesti kormány”, azaz a Honvédelmi Bizottmány föllépését Bécs nyomása kényszerítette ki:

„Mert itten az a borzasztó fonákság van, hogy nem a nép támadt fel a dynastia ellen; hanem a dynastia költe lázzadást (sic) és külde fegyveres hadat a nép ellen, hogy miért él ez a törvényekkel, miket a király szentesitett.” Bécsben „független szabadságunk helyett egy közös szolgaságba akarának olvasztani”, ezért lázították föl a szerbeket és a horvátokat; majd a többi „fajt”, melyekhez utóbb a császári hadsereg is csatlakozott; ezért pusztítják el a felkelők a magyar falvakat, „ezért szabad a szerbeknek a magyart nyuzni, sütni, csonkitani; szabad a horvátoknak békés lakosainkat kirabolni, erényt és erkölcsöt megtámadni és elgázolni; szabad az oláhoknak felzendülni s a magyart kínozni, öldökölni (...)” (- a.-, 1848. október 29., [1015]). A cikk nyílt kiállás az önvédelmi harc folytatása mellett, s a magyar főváros decemberi kiürítéséig ez lesz a lap fő irányelve.

Az események „fejlését”, a kamarilla törvénytelen akcióira a magyar kormány, majd ennek lemondása után Batthyány, az országgyűlés, illetve a Honvédelmi Bizottmány által tett válaszlépések indoklását, az egész viszony jogi hátterét és persze Kemény ezekről alkotott véleményét tartalmazza az országgyűlés általa fogalmazott, az erdélyiekhez intézett proklamációja, amely a Pesti Hirlap 1848. október 31-i számában jelent meg (1020]). Részben a témánkhoz tartozik az is, hogy Keménynek fontos szerepe volt az 1849 nyarán elfogadott, a zsidók emancipációjára vonatkozó törvény kidolgozásában (Kemény Zsigmond és Tóth Lőrinc törvényjavaslat-tervezete Kemény Zsigmondnak Szemere Bertalanhoz intézett levelében Miskolczy 1999, 119–123).

Láttuk Kemény Zsigmond 1860–1861-es nemzetiségi tárgyú cikkeinek néhány fontos, 1848-as előzményét; most nézzük, hogy a forradalom és szabadságharc alatti állásfoglalásának milyen előképei voltak korábban, a reformkor utolsó szakaszában.

Kemény publicisztikájában 1842 körül jelenik meg a nemzetiségi kérdés, kettős formában: a rendszeresebbik változat az állam hivatalos nyelvéhez, illetve a nyelvi nacionalizmushoz fűződik. A másik külpolitikai vonatkozású, és a (pán)szláv egységmozgalomhoz, illetve a román fejedelemségekbe kivándorolt erdélyi értelmiségiek által népszerűsített dákoromán elmélethez, a románok erdélyi folytonosságának hipotéziséhez és az ebből formált jogigényhez kapcsolódik. Ez utóbbi Kemény 1848 előtti, eddig azonosított cikkeinek mindössze egyetlen passzusában fordul elő, ott is összefonódva a korábban említettel, a nyelvi nacionalizmust érintővel: „Uraim! ellenünk tör a kultúra, de ellenünk a barbariész is. Horvátország szélétől a Kárpátok párkányáig idegen ajkú népek ellenhatása fejlik ki. És szomszédunk, a havasföldi két fejedelemség, nem feledé el Dácia nevét, s azon kort, mely eltünt, de emléke kisértő halottként jelenik meg. Úgy állunk mi a fenyegető elemek közt, mint az indus, midőn az őserdők meggyúladnak. Ő a vészben nem csügged el, hanem éles tapintattal választ egy kört magának, s onnan minden avart, ágot s más égő anyagot kiirt. Szabadulására a sorstól csak egy rövid óra van kimérve, s istenemre! ha késnék, a lángok feje fölött egybecsapni fognának. Nekünk ezen védkörünk a szabadelvűség” (Kemény 1983, 120).

Mielőtt az erdélyi nyelvi harcokkal kapcsolatos állásfoglalásaira utalnánk röviden, szólnunk kell arról, hogy Kemény műveinek létezik olyan vonulata is, amely e vonatkozásokban a magyar nemzetfelfogás azon, „befogadónak” tekintett mivoltából ered, amelyet István király intelmeiig – az egynyelvű és egyszokású ország gyengeségéről szóló passzusig – szoktak visszavezetni. Erről folyt a második világháború éveiben az emlékezetes vita Mályusz Elemér, a magyar népiségtörténeti iskola megalapítója és Szekfű Gyula között, aki e kérdésben hasonló véleményen volt más, a szellemtörténeti irányzathoz tartozó tudósokkal (például Deér Józseffel és Joó Tiborral) is. A polémia központi kérdése az volt, hogy mennyire helyénvaló az intelmek e passzusából következtetéseket levonni a középkori, illetve a 13. század előtti magyarországi nemzetiségi politikára. Mályusz szerint az idézetből kibontott elmélet fordítási hibán alapul. Kemény és kortársai azonban föltehetőleg e befogadó jelleg bizonyítékaként, illetve a sajátos – eredeti – magyar nemzetfogalom alapszövegeként értelmezték az intelmek utalt kitételét. Kemény Zsigmond első regénytöredékének egyik passzusa is arra enged következtetni, hogy az irodalomban jártas gondolkodók – a 19. századi, valószínűleg régi hagyományra alapozódó gyakorlat szerint – pontosan azt a jelentést tulajdonították az inkriminált passzusnak, amelyet Mályusz Elemér több mint száz évvel később ahistorikusnak ítélt. Kemény az első, töredékben maradt regényében, az 1500-as évek közepén játszódó Izabella királyné és a remete címűben – Papp Ferenc szerint, aki a kézirattöredéket megtalálta és közreadta, a munka első változata 1837 és 1839 között készülhetett el (Papp 1914, 41–43), néhány részletét Kemény 1839–1841 között az Athenaeumban és a Nemzeti Társalkodóban megjelentette, kiadás előtti átdolgozására valószínűleg már nem került sor – a „köz”-vélemény ábrázolásához etnikailag vegyes közösséget kerekít egy kocsmába. A többség, illetve a megnyilatkozók magyarok, de vannak ott románok, szászok és cigányok is, mint valamely, egy évszázaddal későbbi transzszilvanista mesében: „Ilyen elegyes társaság az, engedékeny olvasó, melybe kegyedet bevezetni merész vagyok. Oly tarka öltözetben, szokásban, részint beszédben, sőt ugyanazon nyelv hangkiejtésében is, mint változó maga e kis ország őserdői, kopasz szirtja s kalászos tere egymást felváltó sorával. Miként itt sötét mélység tátong a sugárcsillámos bérczek lábainál: közel s ellentételesen áll egymás mellett ott fény és homály, rang, szolgaság, földesúrkéj és rabbókolás, kiváltság s jogon alól helyezettség. A sors t. i. gúnyosan hallgata, midőn a szent király mondá, miként »unius moris uniusque linguae regnum imbecille et fragile est«, s szoros végrehajtója lőn a véghagyomány e nagy következésű pontjának” (Kemény 1914, 105).

E néhány mondat aligha utal egyébre, mint egyrészt arra, hogy a Kemény Zsigmond által közvetített hagyomány szerint az intelmek valóban a többetnikumú országot tartotta üdvösnek, másrészt arra, hogy Kemény szerint ebből a figyelmeztetésből „Magyarországon”, illetve a regény tárgyát képező korszakban – kényszerből – önállósuló Erdélyben nem vonták le a logikus következtetéseket, harmadrészt arra, hogy a magyartól különböző etnikumok (bár a szász ez alól, sajátos jogi helyzetének következtében, nyilván kivétel) alávetett helyzetben vannak, s hogy az egész kérdéskör az ő számára elsősorban szociális jelleget ölt és természetjogi morfondírozásokra indítja őt.

Az 1830–1840-es években írott Kemény-szövegekben a magyar nemzet szinte független az etnikumtól. Szépprózájában, történelmi tanulmányvázlataiban a politikai szereplők – például Martinuzzi György, Petrovics Péter vagy Zápolyai János – a magyar politikát irányítják, s Kemény nem tesz megjegyzést etnikailag idegen voltukra. Az erdélyi fejedelemség korát megelőző időszak román jobbágymegmozdulásait – igen helyesen – csak szociológiai-gazdasági okokra vezeti vissza. 1849 után ilyen értelemben beszél az 1784-es román felkelésről is. Másrészt viszont érzékenyebbnek kell lennie a problematikára, mint a magyarországi elitnek, Erdély ugyanis – Magyarországgal szemben – jogilag három nemzet tulajdona volt, a magyaré, a székelyé és a szászé; itt a nemzetállamiság megteremtésének szándéka sajátos akadályokba ütközött tehát. Kemény pedig nagyon nagy jelentőséget tulajdonít az alkotmányosságnak, amint az 1851-ben Bethlen Jánosról írott, s a legutóbbi, csonkán maradt, illetve befejezetlen életműkiadásba Visszatekintések Erdély múltjára és Gr. Bethlen János politikai pályájára címmel besorolt tanulmányából is kiderül (Kemény 1971, 41–[121]). Ez az írás, noha már az 1848–1849-es nemzetiségi harcok, a polgárháború után született, azért alkalmas az itt tárgyalt, 1848 előtti, Erdély történetével kapcsolatos nézeteinek értelmezésére, mert azokat a közjogi ismereteket, amelyeket az erdélyi alkotmányosságról szólva fölhasznál, éppen az ott hangsúlyosan tárgyalt időszakban kellett megszereznie, amikor jogot tanult a marosvásárhelyi királyi táblán.

A tanulmány abból indul ki, hogy Magyarországon tájékozatlanok Erdély ügyében, pedig az a magyar történelemben egyedülálló szerepet töltött be. Sőt, éppen azért íródott, hogy megismertesse a magyarországiakkal Erdély sajátos viszonyait. (Tehát nem az eltéréseket akarja tételekbe foglalni, hanem az egységesülést sürgeti.) Erdély jelentősége a 2. rész első bekezdésében így adatik elő: „Midőn Izabella a budai királylakból Gyulafehérvárra költözött, vagy ha akarjátok, a váradi béke megkötése után a kettészakadt Magyarországnak éjszakkeleti fele, ti. »Erdély« és a szélesebb értelemben vett »Partium« lőn a magyar nemzetiség és alkotmányosság súlypontjává” (43). Erdély Sztambultól függő volta kivételesen tragédiákat is okozott ugyan, de a közjog és a belkormányzat e korszakban is független maradt. Béccsel, illetve a birodalommal szemben Erdély volt a magyar függetlenség szigete és a protestantizmus fellegvára, amire a magyarországiak is fölnéztek, amit mentsváruknak tartottak; Erdély őrizte a magyar nyelvet, s ezáltal a magyar nemzeti eszmét, valamint az alkotmányosságot, amikor Magyarországon már mindent maga alá tiport az abszolutizmus. A törökök kiverése után Erdély jogi állapotát a Diploma Leopoldinum – Keménynél a „Leopolddali kötlevél” – határozta meg, amelynek révén az erdélyiek a tanulmány szerint az akkori viszonyokból eredően talán érthetően, de egyébként nélkülözve a komolyabb megfontolásokat, meg akarták őrizni az erdélyi önkormányzatiság töredékeit. Magyarországon minden akadály elhárult a birodalmi centralizáció elől, nagy lendületet vett a katolizálás, s az erdélyi politikusok azt gondolták, hogy saját alkotmányuk romjai még megvédhetik őket az ottanihoz hasonló kiszolgáltatottságtól. Kemény ezt nagy hibának minősíti, hiszen ez volt az utolsó esély a két volt magyar állam egységének visszaállítására; célszerűnek is ez bizonyult volna, hiszen együtt nagyobb erőt képviselhettek volna a központosítás ellenében.

A leopoldi diploma által létrehozott közjogi helyzetben – az adókivetés és -behajtás miatt – Erdélyben kialakultak a szász–magyar ellentétek. A szászok Bécsbe mentek panaszaikkal, s ennek nyomán hozták ott létre az erdélyi kancelláriát, amely végül maga alá törte az egyébként is Nagyszebenbe, szász területre áthelyezett, 1791-ben aztán Kolozsvárra telepített erdélyi főkormányszéket. (Így tehát az első lényeges magyar–szász feszültség – kisebbségről és többségről a speciális jogi helyzet miatt nem beszélhetünk – abból alakult ki, hogy a szászok szövetkeztek a bécsi centralizmussal.) A következő évtizedek lényeges elemei közé sorolja Kemény, hogy az arisztokrácia elveszítette hazafiságát, sőt a „magasabb társalgási körökben” a német lett az uralkodó nyelv, továbbá hogy a jobbágyok nyomorát fokozta az úrbér rendezésének hiánya. Külön a románokat még az erőszakos uniáltatás, a görög katolikus hitre való térítés is sújtotta (azaz itt az első utalás arra, hogy a románok két vonatkozásban – jobbágyként és ortodoxként – is szenvedő alanyai voltak az abszolutizmusnak, tehát a magyarok potenciális szövetségesei lehettek például a szászokkal szemben).

A föntiekből már láthatóak azok a faktumok és szempontok, amelyek kijelölik Keménynek a vizsgált kérdéskörben elfoglalt pozícióját. A két magyar állam létét a Mohácsot követő fölbomlásból eredezteti, Erdély önállósulását a fejedelemség korában kényszerűnek tartja, de ezt indokolja a magyar függetlenség maradványainak védelme – azaz éppen ez indokolja, és semmi más. A 19. században azonban elkerülhetetlen az unió, éppen a magyar egység és a Bécs elleni erőkoncentráció érdekében, továbbá azért, mert a liberalizmus vívmányai Erdély gazdasági és politikai elmaradottsága miatt csak a Magyarországhoz való csatlakozás révén lennének megvalósíthatók. Kemény 1848-ban is, 1861-ben is többször hitet tesz amellett, hogy a Habsburg Birodalom örökös tartományai és Magyarország között a Pragmatica Sanctio, azaz abból következően a közös uralkodó az egyetlen kapocs; a gyarmatosításnak tehát nincs jogalapja. Az erdélyi nemzetiségek közül a szászok élen járnak a polgárosulásban, viszont az abszolutizmus szövetségesei, a románok ezzel szemben jogtalanok; őket a magyar jobbágyokkal együtt föl kell szabadítani. (A magyarok pedig II. József germanizáló törekvései miatt és után sérelmi politikát folytattak, bár többségükben nem a nemzeti kultúra, inkább nemesi előjogaik védelmében égették el a kalapos király reformokat hozó rendeleteit.) Kemény a negyvenes években – bár maga hangsúlyozza, hogy a szász polgárság 1834-ig elkülönült ugyan a többi natiótól, azóta viszont együttműködik a magyar liberális ellenzékkel – élesen szembefordul a szeparatista, illetőleg általa annak vélt szász, továbbá a szászok civilizáló szerepét népszerűsítő birodalmi német publicistákkal. A vitát a nyelvi nacionalizmus érvelésmódja jellemzi; a német röpiratok a „magyaromániát”, a barbárok nyelvének erőszakos terjesztését pellengérezik ki. Kemény viszont amellett érvel, hogy a magyar nyelv hivatalossá tétele nem érinti a szász törvényhatóságok „saját keblökben” való német nyelvhasználatát, ami egyébként a Szászföld – Királyföld – lakosságának szerinte legalább a felét kitevő románok hátrányára történik, noha a szászokat betelepítő II. Endre az erdélyi jogba beépülő adománylevele szerint a szászok és az ott élő románok köz- és magánjogi viszonyai azonosak. A szászok a németet is államnyelvvé szeretnék tenni, két államnyelv pedig a liberális nemzetállam koncepciója szerint nem lehetséges. Az erdélyi alkotmány a három natio és a négy bevett vallás jogegyenlőségén alapult. Az egyik szemlélet szerint ez az állapot – mely a hagyományos erdélyi tolerancia következtében jött volna létre – utat nyithatott volna az önkormányzatiság elvén nyugvó demokrácia kiépítése felé. Kemény azonban úgy ítélte meg, hogy ez a rendi szerkezet nem csupán idejétmúlt és igazságtalan (azért is, mert a román etnikum és a görögkeleti religió, amint azt 1849 után maga is anomáliaként említi, ki volt rekesztve a jogokból), hanem a törvényalkotást is nehézkessé, ha nem éppen lehetetlenné teszi. A jogi egységesülés első feltétele viszont az erdélyi liberálisok szerint az unió, a két „magyar” állam egyesítése. Az unió melletti egyik liberális érv éppen az, hogy a magyarországi törvények szolidárisabbak a jobbágyokkal, mint az erdélyiek.

Keménynek az 1850-es (s részben az 1860-as) években írott jelentős tanulmányai a rekollekciót szolgálták, s amikor a nemzet önösszeszedésének feltételeit taglalta bennük, nyitva hagyta a kérdést, hogy politikai avagy népnemzetről beszél; mégis inkább ez utóbbiról van szó, hiszen a védelemre szoruló nyelv a nemzet kritériumának tűnik föl e tanulmányokban. Másfelől nyilvánvalóan a Bach-korszak germanizáló tendenciáival helyezkedik szembe ezekben a munkáiban. A nemzetiségi problematika azonban a röpiratokon kívül – de azokhoz kapcsolódva – a napi cikkeiben is meg-megjelenik. Az egyik szinten a magyarországiak között föléleszthető szolidaritásról lesz szó. 1851 júliusában az Ost-Deutsche Post egyik cikkírójával vitázik, aki a német nyelvűek Magyarországra való betelepítésének elégtelen voltáról értekezett. Kemény szerint a koronauradalmak, ahová telepíteni lehetne, részben Horvát-Szlavónországban, illetve Erdélyben vannak, ez utóbbiban Krakkó és Déva; „Már ezekre telepithet a kormány bevándorlókat, ha tetszik, de nem látom át, hogy aztán a krakkoi és dévai lakosok, micsoda változást fognak a keleti politikában előidézni. Annál is inkább, mert Krakko és Déva épen a román (sic) nép közepében feküvén, az új erdélyi polgárok rövid időn csak oláhul (sic) beszélnének, s mindenben az oláhok módja szerint cselekednének". (Név nélkül, 1851. július 21., [1.]; azonosítása: Papp 1922–1923, 2. 39). Továbbá a magyarországi és „Vojvodina”-i területeken van a koronának földje; ennek a 120 000 holdnak nagy része szintén nemzetiségektől lakott, román és rác terület. „Már itt tehát előlegesen fenfordul egy politikai kérdés. Vajjon van-e a tömegekben előitélet s elfogultság a gyarmatositás ellen.

Felelet: van.

S ha van, akkor czélszerű-e a ráczok- s oláhoknak előitéleteit csekélységekért sérteni?” (39). Két szempont egészíti itt ki egymást: közös érdek, hogy az ország eredeti lakossága maradjon háborítatlanul a helyén – és közös cél valósulhat meg a telepítés idején: a betelepítettek asszimilálása. A végső magyarázat:

„»A kormány Magyarországon a fekvő birtok viszonyait oly módon nem rendezte, minő a bevándorlások és letelepülések növekedését s gyarapodását lehetővé tegye.«

Az Ost-Deutsche Post ezzel vádolja még a miniszteriumot.

Nincs ország, melynek belviszonya nem azokért, kik ben laknak, hanem azokért, kik bejönni szeretnének, rendeztetett volna.

Hazánk is ily lealáztatáson nem ment át” (Név nélkül, 1851. július 23., [1.]; azonosítása: Papp 39).

A másik szint a szociális kérdésé. Kemény publicisztikája egy évtizeden át alig érint belpolitikai kérdéseket. A halála után megjelent köteteiben megtalálható, e korból származó cikksorozatok részben a magyar kultúrával, részben esztétikai kérdésekkel foglalkoznak, részben történeti könyvekhez, kérdésekhez kapcsolódó fejtegetések, a főként a Pesti Naplóban lappangó cikkei tárgya pedig nagyrészt a külpolitika. De a nyugat-európai vonatkozású cikkekben többször ismétlődnek a szociális–gazdasági átalakulással kapcsolatos fejtegetések, s ezek jószerivel a pauperizmus problémája körül összpontosulnak. Ez pedig ismét az összehasonlítás szempontjából lényeges, magyarországi viszonylatban pedig e területen a nemzetiségek ügye megint nem etnikai vonatkozásban válik fontossá. Az angliai szegénység, illetve a kapitalizmus fejlődésének egyik honi analógiája 1854-ből: „Nálunk nincs sok véginségben sinylő; de annál több olyan, kinek fogalma sincs kényelemről és jóllétről, s kinek sorsát csak azért nem hirdetjük sajnálkozva, mert látjuk, hogy azt télen nyáron oly békével hordja, mint subáját.

Az erdélyi oláhok kunyhójában egy hollandi koldus három hétig sem tudna lakni, s az angol szegényházakban föllázadnának a közirgalomból élő vendégek, ha hus és leves helyett csak kukoricza kenyeret kapnának; pedig köztünk, s kivált Erdélyben, sok ezer oly egyén táplálkozik csupán ezzel, kinek még eszébe sem jut magát szükölködőnek tartani” (K. 1854., május 25., [1]).

Az ötvenes évek végén Kemény már egy egybefüggő, azonos nemzeti akaratot feltételez – vagy szuggerál. Tőle származik vagy sem az 1859. november 5-i cikke előtti, megnevezetlen bécsi lapokkal vitázó közlemény, mindenképpen az ő álláspontját is tükrözi: „Magyarországon (...) mint egy ízben már megjegyeztük, 1848 előtt voltak ugyan pártok és különböző nézetek a reformkérdések felfogása körül: de e pártok, azon nagy átalakulás következtében, melyet hazánk szenvedett, elenyésztek; s jelenleg minden nemzeti fontosságu közkérdések körül l é n y e g i l e g teljes egyértelműség uralkodik, alárendelt részletek lehetvén csupán, a mikre nézve eltérések mutatkozhatnak.” S itt azt hangsúlyozza a lap, hogy ez Magyarország „bármely” vidékén megtapasztalható, „bármely” osztályára jellemző (Név nélkül, 1859. november 5., [2]). Amikor Széchenyi meghal, Kemény ismét olyasmit emel ki a legnagyobb magyar tevékenységéből, amely minden állampolgár javára szolgált: „A ki csak nemzeti fejlődésünk ügyfolyama által érdekeltetik, tudni fogja, hogy az 1840-ki országgyűlésen a h i v a t a l k é p e s s é g n e k a h a z a m i n d e n f i a i r a t e r j e s z t é s e Széchenyi nyilatkozata által nyerte ama széles alapu és szabályozott szerkezetet, mely az ujabb irány, az ó-rendszeren diadalmaskodó gyökeres haladás teljes és szeplőtlen kinyomata volt” (Kemény, Zsigmond 1860. április 10., [1]). Két hónappal később Berzsenyi niklai síremlékének avatásáról és koszorúzásáról szóló cikkéből ismét a magyar társadalom egységesülése hallatszik ki, sőt, az sem kizárt, hogy maga a cikk éppen ennek az egységnek a bizonyítása végett született meg (ugyanis egy nappal korábban a Pesti Napló már közölt az eseményről egy szabványos beszámolót). Kemény riportja a nemzetiségi megbékélés taglalásába a felekezeti feszültségek eltűnéséből vezet át: „Lélekemelő volt annak látása, mint sietett minden közelebb álló s különösen a katholikus clerusnak számos tagja, megszoritni az ihletett szónok [Székács József, aki »civilben« evangélikus lelkész, egy hónappal később már szuperintendens – F. T. G.] kezeit, ki oly remekül fölfogta e nap jelentőségét, s ki midőn Berzsenyinek az irodalom és a haza iránti érdemeit jellemző vonásokkal hozta szemünk elébe, egyszersmind a sziv leghőbb érzéseibe mártott ecsettel rajzolta Magyarország minden lakosainak egyetértését, melyet többé nem zavarhat meg sem a felekezetesség, sem a fajgyülölet” (Kemény, Zsigmond, 1860. június 21. [2]).

A Bach-korszak éveiben vált tehát Kemény számára is világossá, hogy a következő korszak döntő problémája az önállósulni kívánó, vagy autonómiára törekvő „fajok” viszonya lesz. Ez a Még egy szó a forradalom után egyik fő kérdése is. Már a röpirat elején utal Széchenyi rémálmára: a magyar nemzet áldozatául esik a szlávok és németek közötti harcnak. S minthogy több vonatkozásban is Széchenyi lesz a példa, itt utalunk Keménynek a bukás utáni második röpiratával egy időben, 1851-ben megjelent, Széchenyi Istvánról szóló tanulmányára. Ebben egyebek között azt állítja, hogy Széchenyi a nemzetet (a gróftól származó idézetekben a faj, a nép és a nemzet fölváltva, de mindegyik az utóbbi értelmében szerepel) az állam fölé helyezte, bár pontosan tudta, milyen feszültségek származnak ebből, az 1840-es években – például híres akadémiai beszédében – mégis mérsékelni igyekezett a magyar nyelvi nacionalizmust, elveszítvén ezáltal az ellenzék támogatását és bizalmát. „Széchenyi, látván, hogy a közjogi reformokra már kedvező pillanatok nyíltak, azon kettős kívánatot állítá föl, miként az alkotmány sáncán kívül levőket rendre szükséges a sáncokba bevenni, szükséges józan fokozat szerint a rendi alkotmányból a képviseletire átmenni, de másfelől a magyarosítás körüli agitációkat pihentetni kell, és ami nyelvünknek diplomatikai polcra emeléséből még hátra van, azt csak az érdekek szorosabb összesimulása után leend célszerű intézkedés alá venni; mert ha nemzetiségünk kérdését mindig közvetlenül toljuk elő, akkor az idegen ajkúak visszahatása konzisztenciát és oly súlyt nyerend, mely idővel veszélyes rázkódásoknak teheti ki az államot, s fajunk buktatására használtathatik föl” (Kemény, Zsigmond 1970, 274. Az ellenzék véleményét lásd: 275., a Széchenyi 1842-es akadémiai beszédéből vett passszusokat 294–296). A röpirat gondolatmenetének tengelyében az a végtelen (s persze logikus) fejtegetések során fölvezetett tétel áll, hogy az európai erőegyensúly föltétele, hogy sikerüljön Ausztria érdekszférájába vonni azokat a népeket – szlávokat és románokat – amelyek a történelem folyamán a Magyar Királysághoz tartoztak vagy a magyar királyok hűbéresei voltak. Elképzelhető, hogy a Portára gyakorolt cári hatás következtében a Törökországhoz tartozó fejedelemségek „beligazgatást”, önkormányzatot kapnak, amely roppant vonzerőt gyakorol majd a Habsburg Birodalom szlávjaira és románjaira; másrészt Ausztriát az új politikai állapotok között vissza kell, hogy tartsa a német egységtől az, hogy lakosainak csak egy töredéke német nyelvű, mindössze hatmillió germán áll szemben huszonhatmillió szlávval. Az egyetlen esély az, ha sikerül megerősíteni Ausztria hatását keleten, hogy ott a nyugati polgárosodás zászlóvivője legyen. Minthogy azonban a szabadságharc bukása után a kincstári birtokokra német kultúrájú és etnikumú telepeseket ültettek, egyre hosszabb lesz a germánok és szlávok közötti frontvonal, amely viszont előbb-utóbb háborúval fenyeget. A „Duna középvölgyét” „neutrale terrénum”-má kell alakítani. Kelet és nyugat, szlávok és germánok között szükség van egy mindkét félre nézve veszélytelen, e feladatkört történelme folytán több száz éven át betöltő nemzetre; nem leküzdhetetlen feladat kitalálni, hogy melyikre gondol Kemény. Ausztria és az erőegyensúly fönntartásának egyetlen módja a „politikai nemzetiség”-re épülő, már idézett, „a birodalom egységével összhangzásba hozott önálló és nemzeti belkormányzás” (Kemény, Zsigmond 1982b, 524).

A politikai nemzetiség, illetve politikai nemzet fogalma, amely aztán beépül az 1868-as nemzetiségi törvénybe, azon alapul, hogy Magyarország sohasem volt egynemzetiségű, „egyajkú” állam: „Szent István ideje óta mostanig egyaránt nem valánk »unius lingvae, uniusque moris regnum«” (493). Mindig különböző népiségek éltek itt, de azért Nagy Lajos és Mátyás király idejében ez volt Európa legnagyobb egységes állama, noha „semmi kétség, miként akkor a nyelvünket beszélők összege aránylag csekélyebb volt, mint lefolyt évtizedünkben, s mint az idén” (494). Az állam nyelve a latin volt, a bizonyos önállóságot ideig-óráig kivívó területi egységek nem etnikai alapon szerveződtek, az egyes népekre kiterjedő mozgalmaknak sem volt ilyen jellege, s ami a legfontosabb: a különálló egységekben – nyilván a „háromegy királyság”-ra és Erdélyre gondol itt – létezett állampatriotista öntudat. A nemzetiségek szembenállása az 1825-től 1848-ig terjedő korszakra korlátozódik. Kemény tipologizálja a nemzetiségek (egy részének) a szabadságharc idején kinyilatkoztatott és gyakorolt önállósodási törekvéseit, megvilágítja eltérő vonásaikat – a horvát autonómia ügye más gyökerű, mint például a török birodalom szerb nemzeti törekvéseitől tüzelt rác vojvodina-álom –, de főként a sebek betapasztása céljából. Nem tagadja, hogy a szeparatisztikus törekvések részben a magyar nyelvi nacionalizmus visszahatásai voltak, sőt részletesen taglalja a sérelmek kategóriáit és aleseteit is, de természetesen oda konkludál, hogy a magyar politikai nemzet eszméje 1848–1849-ben nem kapott halálos sebet, bizonyos jogi kiegyenlítésekkel a forradalmak kora után is fölújítható. Egyszóval a nemzetiségekkel való kiegyezés elvi alapját Kemény a már említett s az Izabella királyné és a remete című töredékes regényébe foglalt történeti elv alkalmazásában találja meg. Mindamellett utóbb, így 1861-ben is, a nemzeti eszmét már nem magyar, hanem összeurópai vonatkozásban az államszerveződés történeti elvének tagadásaként minősíti. E két állítás ellentmondásossága nyilvánvalóan csak egy egyedi magyar nemzetfogalom tételezésével oldható föl – s Kemény az egészet annak a régi-új programnak a szolgálatába állítja, amit 1848-ban, más körülmények között így fogalmazott meg: meg kell győzni Európát, „hogy fajunk legalkalmasabb azon 5000 négyszeg mértföldön, hová a nyugoti polgárisodás és keleti barbaries közé inclaváltaték, rendezni a szabadságot, fejleszteni a jóllétet, táplálni a közmiveltséget” (Kemény, Zsigmond 1848. július 11., [639]).

Ennek végrehajtása most már nem a „faj”-ra (tehát nem az etnikumra, a nyelvi nemzetre), hanem a politikai nemzetre vár. Sőt, abban az 1861. január 1-jén megjelent cikkében, noha a leendő országgyűlés hivatalos nyelveként csak a magyart tudja elképzelni – mert ez felel meg, mint írja, az ország relatív többségének –, lapja egyik december végi közleményére visszautalva azt tartja helyénvalónak, hogy „a különböző nemzetiségek teljes megnyugtatására, minden országgyülési tagnak szabad választására kellene hagyni, hogy a k á r m a g y a r, a k á r p e d i g s a j á t a n y a i n y e l v é n n y i l a t k o z h a s s é k”.

A politikai nemzet lehetséges szerepének fölismerése egy időre új szemléletnek enged teret a magyar politikában. Eszerint az állampolgári jogegyenlőség nem pótolhatja a nemzetiségi jogokat; s újragondolva az 1848-as alkotmányt – érvényességének elismerése nélkül a Pesti Napló körül tömörülő, Deák vezette magyar elit nem hajlandó tárgyalni a kormánnyal –, abba ezek a jogok is bele vannak kódolva. Az 1861-es, a nemzetiségiekkel folytatott tárgyalásoknak már ez lesz az alapja; sűrűn visszatér e kérdés Kemény publicisztikájában is. 1861-ben már tézisszerűen a következő szerepel nála:

„(...) hogy a szent István koronája alatt levő területen mentül csekélyebb legyen a rázkodás, arra okvetlenül szükséges:

1-ör, hogy a történeti jogokkal nem biró nemzetiségek méltányos igényeit kivétel nélkül teljesitsük;

2-or, hogy a történeti jogokkal biró nemzetiségek jogait, habár kedvencz eszméinknek vagy féltett érdekeinknek megröviditésére szolgálnának is, egész hűséggel tartsuk föl, sőt oltalmazzuk is” (Kemény 1861, 16–17).Hivatkozások–a. – (1848. október 29.) „Pest, oct. 28-kán.” Pesti Hirlap, [1015].

Csengeri (sic), Antal–Kemény Zsigmond (1848. május 16.) „Pest, majus 15-kén.” Pesti Hirlap, [439].

Jósika, Miklós (1848. június 15.) „Nyílt levél Kemény Zsigmondhoz II.” Pesti Hirlap, 550–551.

K. (1854., május 25.) „Eszmék és jámbor ohajtások.” Pest, május 24. Pesti Napló, [1].

Kemény, Zs. (1848. május 18.) „Pest, május 17-én.” Pesti Hirlap, [447]–448.

Kemény, Zsigmond (1848. május 9.) „Pest, május 8-án.” Pesti Hirlap, [415]–416.

Kemény, Zsigmond (1848. július 11.) „Pest, jul. 10-én.” Pesti Hirlap, [639].

Kemény Zsigmond (1860. április 10.) „Gróf Széchenyi István meghalt.” Pesti Napló, [1]).

Kemény Zsigmond (1860. június 21.) „Junius 14-dike. (A Berzsenyi-ünnep.)” Pesti Napló, [2]).

Kemény, Zsigmond (1860. november 7.) „Pest, november 6.” Pesti Napló, [1]– [2].

Kemény, Zsigmond (1861. január 1.) „Pest, deczember 31. (A nemzetiség kérdése.)” Pesti Napló, [1].

Kemény, Zsigmond (1861) „Az Unio-törvényekről.” Lenyomat a Pesti Naplóból. Pest: Emich Gusztáv Magyar Akad. nyomdász.

Kemény, Zsigmond (1914) „Töredékek az »Izabella királyné és a remete« czímű regényből”, in Papp, Ferenc (szerk.), Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Budapest: Franklin-Társulat, [93[–[154].

Kemény, Zsigmond (1970) „Széchenyi István”, in Tóth Gyula (szerk.), Kemény Zsigmond: Sorsok és vonzások. Portrék. Budapest: Szépirodalmi, [115]–[310]. (Kemény Zsigmond Művei).

Kemény, Zsigmond (1971) „Visszatekintések Erdély múltjára és gr. Bethlen János politikai pályájára”, in Tóth, Gyula (szerk.) Kemény Zsigmond: Élet és irodalom. Tanulmányok, Budapest: Szépirodalmi, 41.–[121]. (Kemény Zsigmond Művei).

Kemény, Zsigmond (1982a) „Forradalom után”, in Tóth, Gyula (szerk.) Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre, Budapest: Szépirodalmi, [181]– [373]. [Kemény Zsigmond Művei]

Kemény, Zsigmond (1982b) „Még egy szó a forradalom után", in Tóth Gyula (szerk), Kemény, Zsigmond: Változatok a történelemre. Budapest: Szépirodalmi, [375]–[559]. [Kemény Zsigmond Művei]

Kemény, Zsigmond (1983) „Beszéd Kolozs megye közgyűlésén, 1842. július 26-án. (Részlet)”, in Rigó, László (szerk.), Kemény, Zsigmond: Korkívánatok. Publicisztikai írások 1837–1846. Budapest: Szépirodalmi, 118–120. [Kemény Zsigmond Művei]

Miskolczy, Ambrus (1999) „A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Az 1849-es magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai.” Budapest: Múlt és Jövő.

Név nélkül (1848. május 26.) „Pest, május 26-án.” Pesti Hírlap, [477]–478.

Név nélkül (1851. július 21.), „Pest, jul. 21.” Pesti Napló, [1.]–[2].

Név nélkül (1851. július 23), „Pest, jul. 23.” Pesti Napló, [1].

Név nélkül (1859. november 5.) „Pest, november 4.” Pesti Napló, [2].

Papp, Ferenc (1914) „Bevezető értekezések”, in Papp, Ferenc (szerk.), Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Budapest: Franklin-Társulat, [3]– [91].

Papp, Ferenc (1922–1923) Báró Kemény Zsigmond, 1–2., Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.