Kerényi Ferenc

Petőfi Sándor kötetei
1844 A Versek 1842–1844 című kötet megjelenése

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 243-257.

„Nem emlékszem irodalmunkban senkire, ki első föllépése után oly rövid idő alatt a közfigyelmet magára vonta volna, mint Petőfi”

– írta Eötvös József. Igaza volt. 1842. május 22-én avatta A borozóval az Athenaeum Petrovics Sándort publikáló költővé, két és fél év múlva a Lipót-napi vásárra Pestre érkezők téli olvasmánynak vihették magukkal Petőfi Sándor 1844. november 10-én megjelent első, gyűjteményes kötetét.

A költőt már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetes vagy füzetes kiadása. Egybemásolt költeményeinek több füzetét ismerjük. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 közötti tizenhét verset tartalmazó Lanc ~ Lant versei (1841), amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. E kudarc hatását is mutatja a nemrég előkerült, Ibolyák címet viselő kecskeméti füzet (1843). A hat vers mellett két rövid novellát is tartalmazott, és az egész anyag elrendezése a zsebbe való színházi almanachok mintájára készült. A két kis elbeszélés szinte vázlatnak hat: Petőfi itt használta először a francia romantikából ismert „style coupé”-t („vagdalt stílus”), amely tömörsége, szaggatottsága és drámaisága miatt volt kedvelt; cserébe felmentette a szerzőt a nagyobb ívű kompozíció, a lélektani motiválás alól.

Egy ilyen füzet volt vele a számára sorsdöntőnek bizonyult év elején is: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” (XI. úti levél Kerényi Frigyeshez, 1847 – Petőfi 1956, 64) Sikertelen kiadói próbálkozások után fordult az Athenaeum egyik szerkesztőjéhez, Vörösmarty Mihályhoz, aki az ügyet a Nemzeti Kör elé terjesztette. A két város, Pest és Buda polgárait és az értelmiségieket tömörítő liberális egyesület éppen 1844 januárjában határozta el, hogy fiatal írók munkáinak kiadását támogatja; első kedvezményezettjük éppen Petőfi lett. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány vállalt kezességet. A Versek sikere lehetővé tette, hogy a derék mester még az év folyamán visszakapja az összeget. A januári döntés értelmében a kéziratot háromtagú küldöttség vizsgálta meg (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor), akik mintegy tizenöt darabot, zömmel bordalokat hagyattak ki a szerzővel. Petőfi versben „siratta el” őket: Irtóztató csalódás. A költő Dunavecsén, szüleinél és Pesten dolgozott kéziratán, és megtoldotta azt március óta írt verseivel. Nyomdába feltehetően júliusban adták, az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben. A kötetet végül kitevő százkilenc költeménynek fele volt kiadatlan (ötvenöt), a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a felvételre; mellőzte valamennyi zsengéjét.

Petőfi nem volt huzamosan elsődleges közösségek (család, faluközösség, vallási közösség) tagja. Öt és fél éves korában hagyta el iskoláztatás céljával családját; otthona csak házasságkötése után, 1847 novemberében lett. Másodlagos közösségeiben (iskolai osztály, katonai egység, vándorszínész-társulat, szerkesztőség) sokfelől jött emberek kultúrájával találkozhatott: „A nagy világ az életiskola…” (Hazámban, 1842). Törekvései ugyanakkor nemcsak ezek megörökítésére irányultak, hanem az elsődleges közösségek élmény-anyagának beleképzeléses ábrázolására is. (A szakirodalomban ezt nevezték Petőfi „lírai szerepjátszásá”-nak.) S olyan sikerrel művelte, hogy az Athenaeum szerkesztői és az olvasók is jóval idősebb költőt sejtettek a versek mögött. Beleérzőképességét egyébként vándorszínészi gyakorlatában fejlesztette tovább (megszakításokkal 1841 és 1843 között), amelyet – kortársai zöméhez hasonlóan – a romantikus önkifejezés egyik lehetséges módjának, népszerű formájának tartott.

Családlírája középpontjába (a rajongva szeretett édesanya mellett) eladdig szokatlan őszinteséggel a fejcsóválva szeretett apa került, ami egyaránt szakítás a zord, romantikus atya és a biedermeier családfő kliséivel. Szerepjátszó zsánerképei, helyzetdalai pedig egy sohasem-volt falu életét ábrázolták. A versekben egyes szám első személyben megszólaló lírai hős (például a Hírös város az aafödön Kecskemét… betyárja, a Fürdik a holdvilág… haramiája, A faluban utcahosszat… ittasan daloló legénye) persze éppúgy nem azonosítható Petőfivel, mint a bordalok tudatosan elrajzolt figurái. Feltűnő viszont, hogy a költő viszonya a lírai tárgyhoz mennyire változatos: az érzelmes megértéstől a mosolygó elnézésen át az élesebb iróniáig terjed. Az 1842-es versek között három, az 1843-ból valók sorában már tizenkét darabból álló népdalciklust alakított ki, végül 1844-ben három néprománc (közöttük a híres Megy a juhász szamáron…) mellett két, egyenként tíz és tizenegy tételes népdalciklus jelent meg. A kötet keretét a tájélmény adta meg: a Hazámban című verssel nyitott és Az alfölddel zárult. A táj nemcsak szabadságszimbólum lett, hanem a személyiség önarcképe is:

Mint a róna, hol születtem,

Lelkem útja tetteimben

Egyenes…

(Én, 1843)

A köteten belül a három verscsoport (a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek/helyzetdalok és a népdalok) körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi együttes túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító tettként fogadták a kötetet. Ezt a helyet az esztétika már korábban kijelölte számára. Eötvös József, amikor előszót írt Victor Hugo Angelo című drámájának fordításához (1836), a francia drámaíróban találta meg a népköltő mintáját: „A században, melyben élünk, a művészet köre messze terjedt; a publikum, így szóla a költő egykor; a nép, így szól a költő ma”. Erdélyi János Petőfi föllépésének évében, 1842-ben Népköltészetről című tanulmányában újabb mintát nevezett meg, a szintén francia Pierre Jean Béranger személyében, aki népdalok zenéjére alkalmazta chansonjait.

Miközben a liberális értelmiség azon kísérletezett, hogy a „nép” fogalmát ne osztályalapon határozza meg, hanem erkölcsi kritériumok, jelesül a nemzet javára végzett munka alapján, és ehhez a tág körhöz keresett költőt, a köznyelvben a „népdal” nem jelentett mást, mint népszerűt, populárisat. Maga Petőfi is így értelmezte, amikor a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként egy tollforgatónak üzent: „N. J. népdalaiban hibázik a fődolog: a népszerű írásmód” (Petőfi 1964, 505). Kétségtelen viszont, hogy a költő közelebb került a szűkebben értelmezett népdalokhoz, mint közvetlen elődei (Garay János, Czuczor Gergely, Kunoss Endre és mások). A természeti képek népdalküszöbként való használata, az élőbeszédes verselés, a rím virtuozitása helyett az asszonánc kedvelése, a félrímek gyakorisága – ezekben foglalhatók össze Petőfi irodalmi népiességének ekkori ismérvei.

Tökéletesen megérezte a különbséget a korabeli konzervatív kritika: „… ahelyett, hogy leereszkednék költő a néphez, melynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz…” (Nádaskay Lajos a Honderü 1844. december 21-i számában – Endrődi 1911, 37). Annál nagyobb örömmel fogadta Petőfi fellépését és a kötet megjelenését az a mezővárosi-falusi értelmiségi réteg (tanítók, kántorok, papok, jegyzők), amely maga is művelt alkalmi poézist az élet jeles napjain, az egyházi és családi ünnepeken, és amelynek Csokonai Vitéz óta hiányzott a közülük való, vállalható költője. Általuk kezdődött meg Petőfi népdalainak folklorizációja: a Hortobágyi kocsmárosné…-t (1842) két év múlva népdalként küldték be a Kisfaludy Társaságnak, 1845 tavaszán pedig a költő maga is megtapasztalta: „Néprománcomat a szamárról mindenfelé éneklik, énekelték most a gömöri restauráción még a kortesek is” (Petőfi 1956, 16). Így lehetséges, hogy a Pesti Divatlap 1844. december 15-én, tehát jó hónappal a kötet megjelenése után már az első kultuszadatot közölhette Dunavecséről: „… versei gyűjteményét tapsok közt fogadtuk, s mint igen jelest, nagy becsben tartjuk, dalolva népdalait még a fonóházakban is” (Endrődi 1911, 34). Igaza lett a Pester Zeitung művelt levelezőjének, amikor hírt adva 1845 áprilisában az ott időző költőről, Petőfit „der ungrische Béranger oder Csokonay redivivus” minősítéssel illette, azaz a magyar Bérangernek nevezte és Csokonai újjászületését ünnepelte fellépésében (Kiss 1987, 37).

A Versek 1842-1844 nem az első megjelent kötete volt Petőfinek. Megelőzte két, németből készített regényfordítása, Charles de Bernard A koros hölgye (1843. október 8.) és Georges James Robin Hoodja (1844. május 26.), a Nagy Ignác szerkesztette Külföldi Regénytár XVI. és XXIII. darabjaként, de ezeket a bértollnoki munkákat Petőfi nem vette föl életrajzába. A Versek elhúzódó szerkesztési és nyomdai munkái miatt a kötetet megelőzte viszont – 1844. október 27-i megjelenéssel – A helység kalapácsa is.

Petőfi éveken át írhatta volna népdalait, bordalait a szerkesztők és az újságolvasó közönség örömére. De mire a Versek 1842-1844 megjelent, a költőt már más konfliktusok foglalkoztatták, így a beérkezéssel összefüggésben a kispolgári életforma kísértése a költő-lét rovására (Javulási szándék, Az utánzókhoz). Másrészt kezdett rátapadni a duhaj-borissza, önzsánerező álarc, amit a publikum önarcképnek tekintett. A leszámolás A helység kalapácsára maradt. A romantikus eposzt egy kocsmai verekedés szintjére leszállító, travesztáló mű nem Vörösmarty és a Vörösmarty-epigonok ellen irányult elsősorban. Az 1840-es években a Zalán futására tett célzások (példának okáért Fejenagy kovács névadása a „hős Ete” nyomán: „Mindene nagy: vasa nagy, dárdája nagy, ő maga is nagy”) távoliak és érdektelenek, a nemesi politizálásra tett utalások pedig (a fontolva haladó ifjú konzervatívokról, a tisztújítási verekedésekről vagy az utolsó nemesi felkelésről) alárendelt szerepet játszanak, nem többek néhány soros, futó ötletnél. A „hősköltemény négy énekben”, amely a diákköltészet mindenfelé vágó, semmit nem tisztelő, egészséges és vaskos humorával készült, Petőfi addigi figuráit is tollhegyre tűzte:

Az isteni tisztelet elmúlt,

A csapszék népesedik,

Valamint a mezőség,

Hol a teheneknek csordája legel

Megnépesedik

Kétszárnyú seregélyekkel

A nyári napoknak

Forró idejében.

A „szemérmetes Erzsók” ötvenöt éves bájaiért harcba szálló „széles tenyerű Fejenagy” és „a helybeli lágyszivü kántor”, a szerelmi háborúságot támasztó „fondor lelkületű egyházfi”, a verekedésre remek alkalmat találó „vitéz Csepü Palkó, / A tiszteletes két pej csikajának / Jókedvű abrakolója” már nem a helyzetdalok és a zsánerképek szeretettel, megértéssel vagy legfeljebb szelíd, elnéző humorral megformált szereplői, hanem kisszerűségükben egyértelműen komikus alakok, amit csak kiemel, hogy a cselekmény legfontosabb színhelye a falu nyilvánossági fórumának ábrázolt kocsma, a figurák zöme pedig meglett korú, érettnek és megfontoltnak gondolható ember.

Hogy az önparódia teljesebb legyen, a korai látomásversek romantikus próféciái is megkapják a magukét. A Jövendölés (1843) még nagy távlatokkal kecsegtetett, a sanyarú jelen dacára:

Dicső neve költő-fiadnak,

Anyám, soká, örökkön él.

Itt és most, a költői beérkezés után mindez szándékolt hetykeséggel és a halhatatlanságot ígérő, eposzi utóhangok mintájára, hibátlan stílusérzékkel a fonákjára fordul:

S ha sötét zsákjába dugand

A feledés:

Fölhasogatja sötét zsákját

A halhatatlanságnak fényes borotvája.

Irónia és önirónia innentől kezdve gyakran együttesen jelentkezett Petőfi pályáján.

A verses epika megújítása egyelőre a mese szintjén sikerülhetett az 1845. március 6-án megjelent János vitézben. (Német nyelvű önéletrajzában Petőfi maga is „Volksmärchen”-nek, népmesének nevezte ezernégyszáznyolcvan soros, 1844 novemberének második felében írt művét.) Az újabb mesemorfológiai kutatások bizonyították, hogy – ellentétben a korábbi közfelfogással – a János vitéz motívumait és szerkezetét tekintve egységes alkotás. Tehát nem népies novella készült előbb az 1-16. fejezetben, hogy azután, mintegy toldalékul, mesei és tündérországi befejezést kapjon a 17-27. fejezetben. Ezúttal először figyelhető meg, hogy Petőfi életének, pályájának egy-egy szakaszát verses epikában, elbeszélő költemény formájában zárja le. Később ez rendszeres gyakorlatává válik: így áll majd a Felhők-korszak végén a Salgó, a legényéletet ekképp zárja a Bolond Istók, a forradalmi illúziók korszakát pedig Az apostol.

Petőfi itt „írta ki” magából és kompenzálta Kukorica Jancsi huszárkarrierjében a maga gyötrelmes bakaéletének kudarcát. A főszereplő nemcsak e miatt az önéletrajzi vonatkozás miatt tér el a mesék legkisebbfiú-hősétől, hanem főként azért, mert többször kerül olyan döntéshelyzetbe, amikor nagyon is evilágian kell állást foglalni: önvédelemből megüsse-e nevelőapját, vállalja-e a bitang kincs eltulajdonítását a zsiványtanyán, elfogadja-e a francia királylány kezét, a trónnal együtt. A XIX. fejezetig, a fazekassal történt esetig a János vitézzé avanzsált Kukorica Jancsi nem mutatott fel természetfölötti képességeket, sem fizikai erő, sem bátorság tekintetében. Ugyanazok az emberi tulajdonságai (tisztessége, hűsége) készítették fel a „tündérkirály”-létre, mint – sokkal vázlatosabban – Iluskát is a „tündérkirályné” szerepkörére. Mese és valóság egészen a végkifejletig együtt él: gondoljunk a zárófejezetre (XXVII.), ahol a főhős – túl az őrző fenevadak mesébe illő legyőzésén és Tündérország megtekintésén – földi ember módjára kesereg hiábavalónak tűnő szerelmi bujdosásán, és ebbe a fásultságba az öngyilkosság fontolgatása is belefér.

Petőfinek, s ez talán a János vitéz legnagyobb hozadéka, sikerült rátalálnia arra az elbeszélő modorra, amely a mesemondók élőbeszédszerű, a közönség jelenlétét feltételező hagyományára megy vissza, és amelyet később is szívesen használt, amikor közérthetően akart szólni. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha az elbeszélő költemény forrásait vizsgáljuk. A János vitéz nem egy vagy néhány, hanem számos forrásra vezethető vissza. Az Árgirus-história ismerete, a népmesék boszorkányai, óriásai és griffmadara, a kiszolgált katonák történetei (a huszárok útjának meseföldrajzában, a francia királyi udvar elképzelésében, az Óperenciás-tenger motívumában) a romantika villitánca és kísértetjárása új minőségű műegésszé váltak Petőfi tollán.

Az 1843–1844 évi országgyűlés nem hozta meg azt a szerzői jogi törvényt, amely megoldotta volna az írók és általában a művészek megélhetésének gondját. Ezért 1845-től megfigyelhető, hogy Petőfi – a folyóiratokban megjelentetett és a napi kiadásokat fedező versek közlése mellett – egyre inkább kötettervekben gondolkodott. Jól példázza ezt az 1845-ben kiadott két szerelmi dalciklus esete. Egyiknek sem volt igazi élményforrása. A tizenöt évesen, váratlanul elhunyt Csapó Etelka családjában gyakran megforduló költő talán egyszer sem beszélt személyesen a társaságba még be sem vezetett kislánnyal. Halála azonban alkalmat teremtett új tematika és ezzel egy új költői hangnem kipróbálására. Erről szokott nyíltságával Petőfi a ciklusban is beszélt:

E kincset el nem tékozolnám

A föld minden gyönyöreért sem,

Minden darabja dallá olvad

Lelkem titkos műhelyében.

(Barátim, csak vigasztalással…, 1845. január)

A kötetet már az első, 1845. január 16-i közlés alkalmával megígérte: „Mutatvány illy című, egy kötetre menendő költeményeimből. P.” Ennek érdekében mesterséges ihletforrásokhoz is folyamodnia kellett: rendszeresen kilátogatott Etelka sírjához és január közepén beköltözött a leány egykori szobájába. Végül március 20-án jelent meg az emlékciklus harmincnégy verssel, Cipruslombok Etelke sírjáról címen. Természetesen ő sem kerülhette el a témából adódó monotóniát, az elégikus hangvételt és bizonyos, a biedermeier sírköltészetben is használatos eszköztárat (ravatal, sírdomb, a címadó ciprus stb.). A ciklus legsikerültebb darabjaiban a jól bevált népdalforma színeződik át némi elégikussággal; a versformák és mértékek változatossága azonban jól tükrözi a kitörés szándékát.

1845. október 20-án jelent meg a Szerelem gyöngyei című Petőfi-kötet, amely az 1845. augusztus-szeptemberi Mednyánszky Berta-szerelem dokumentuma. Ebben az esetben sem ihlette a költőt tényleges kapcsolat; mindössze egyszer-kétszer találkoztak. A sohasemvolt szerelmi regény csak a harminckilenc versben olvasható. Nyoma sincs már a népdalkorszak duhaj-indulatos önzsánerezésének; az Arcképemmel… című vers és több utalás tanúsága szerint a világgal gyakran perben álló romantikus költő bevallja szegénységét, félénkségét (Petőfi valójában ilyen volt hölgytársaságban), gyermekkori apró vétségeit, hogy ugyanakkor a majdani poétahírnév ígéretével, a János vitézből visszatérő „tündérkirály”-lét esélyével próbáljon meg hódítani vagy legalább jó benyomást kelteni. Mindezt a népdalforma végsőkig vitt kimerítésével teszi meg: az egész ciklus 10-9-10-9 szótagszámú, magyaros verselésű, félrímes (xaxa) négysoros strófákból áll, és csak a versszakok száma változik. Noha a forma egységes, lehiggadt, az összkép korántsem harmonikus. Egyetlen költői képnél maradva: a fa egyszer a világgyűlölet jelképe, amelyet a szerelem óriása dönt le (Hol van oly nagy pusztaság…), másszor része a remény konvencionális erdejének (Nő szerelmem…), de megjelenhet az ellenséges világ „éktelen vadona”-ként is (Vadonerdő a világ…). A szerelem első fellobbanása a villám gyújtotta fához hasonlítható (Mihelyest megláttalak…), a költő haragja maga is „tölgyeket sújt” (Arcképemmel…), az érzelemtől túlcsorduló szív, „mint a fa, melynek ága / Alig bírja dús gyümölcseit” (Elnémult a fergeteg…). A kétféle, a szerelmet mitikus magasságba emelő és a népdalszerűen letisztult képalkotás sikerült egysége eredményezte a ciklus legszebb és legismertebb, „alakváltós” versét: Fa leszek, ha… A záróversek militáns képei azonban mást is jeleznek. A Messze estem… Waterloora készülő Napóleonja, a Félre mostan… csatába induló katonája sejteti a tét nagyságát. A ciklushoz utólag csatolt Megpendítem… reménytelen sorával („Nincs barátság, nincs ott szerelem…”) arra utalt, hogy a Szalkszentmártonba visszavonult, önmagával és a világgal ott szembenéző Petőfinek, a Felhők-korszak poétájának oldalán nem lesz szerető, megértő társ.

Az 1845. évi Lipót-napi vásárra érkezőknek sem kellett Petőfi-kötet nélkül távozniok; akkor sem, ha a Szerelem gyöngyei érdektelen volt számukra. 1845. november 10-én, napra pontosan egy évvel az első után Petőfi újabb kötetet jelentetett meg: Versek 1844-1845. Hogy költőnk – kedvezőbb életkörülmények közé kerülve – valóban (saját kifejezésével élve) „vágta a verset”, bizonyítja, hogy noha sem a Cipruslombok…, sem a Szerelem gyöngyei anyagát értelemszerűen nem vehette föl új kötetébe, az mégis száznégy költeményt tartalmazott, az előző évinél csak öttel kevesebbet.

Ezúttal Petőfi mögött nem állt ott a Nemzeti Kör, mindent magának kellett végeznie. A költő azonban ezekben az ügyekben pompásan eligazodott. Ahogyan Margócsy István írja: „Az írónak mint pozitív iparlovagnak (…) az lesz a feladata, hogy állandó termelésével (azaz kínálatával) a piacon állandó keresletet gerjesszen és tartson fenn, s ennek a keresletnek a kielégítésével teremtse meg saját anyagi egzisztenciáját” (Margócsy 1999, 52).

A kötet propagandáját a Pesti Divatlap (Vahot Imre lapja) már júliusban elkezdte. Annak viszont aligha örülhetett a költő, hogy a lap „eléggé ismert kedélyes-szilaj múzsáját” ígérte (megint és még mindig) az olvasóknak. Holott a legnagyobb újdonságot éppen az jelentette a Versek 1844-1845 szerkesztésében, hogy Petőfi nem különített el népdalciklusokat; a kötet élére a költészet azílumvoltát bizonyító és eddigi életére is visszatekintő Szobámban, míg végére a merengő Falun került. A két ciklus ezúttal a szerelmi (a hat versből álló Szerelem gyötrelmei még 1844 őszéről), némileg pótlandó a Cipruslombok… és a Szerelem gyöngyei hiányát, valamint a két eperjesi vers Tavasz címen egybevonása (Mi kék az ég!, Ki a szobából!). Az előbbi költemény virtuozitása arra is utalt, hogy tudna (ha akarna) az általa csak „kling-klang verselés”-nek nevezett technikával, a tiszta rímek használatával is élni. Akár korábban, most is laza időrendben közölte verseit, amelyeknek 3/5-e származott 1844-ből, így zsánerképek és népdalok is szép számmal szerepeltek közöttük. Mindenképpen újdonságnak számítottak azonban a kritikusok ellen írt versek (A természet vadvirágától a Gyalázatos világig) és a fantáziátlanság ítészi vádját cáfoló, kozmikus távlatokat nyitó Képzetem.

1845 júliusa és 1846 áprilisa között, amikor a szüleinél Szalkszentmártonban időző Petőfi Pestre utazott, mindig kötetei ügyében intézkedett. 1845 szeptemberében a Szerelem gyöngyei és a Versek 1844-1845 kéziratát hozta fel; az október 16. és november 25. közötti időszakban e kötetek elszámolását és terjesztését (is) intézte. 1846 januárjának elején a Tigris és hiéna című dráma kéziratával érkezett, február 20. és 24. között regényét, A hóhér kötelét hozta magával, míg március 10-én az egész korszaknak nevet adó Felhőket. Megjelenésük kötet formájában fordított sorrendben történt; először (1846. április 23-án) a Felhők jelent meg.

Már 1844 végén kimutathatók azok a törekvések, amelyeket Petőfi a népdalkorszak túlhaladásáért és a kedvezőtlen kritikai környezet ellen vívott. 1845-ben főként arra irányult kísérletezése, hogy megújítsa, személyes problémáihoz igazítsa a romantika kiüresedő közhelyeit. Az ember romantikusan polarizált felfogása helyébe (angyal–ördög) új oximoron került, a „szolgazsarnok” (A világ és én, 1845. február), amely már a személyes sértettségen túl a két fogalmat kölcsönösen feltételező társadalmi helyzet jellemzésére is alkalmas.

Lukácsy Sándor nem túlzott, amikor a Felhők kapcsán az „avantgárd” Petőfit méltatta (Lukácsy 1996, 219). S noha az ember- és világgyűlöletben (Byron), a romantikus irónia jelentkezésében (Heine), a tömör megfogalmazásban (Shelley Fragment) a világirodalmi hatások és párhuzamok tagadhatatlanok, irodalmunkban kétségkívül új műfajt teremtett a Felhők hatvanhat darabjában; a gnóma, a szentencia, az epigramma, az exemplum hagyományait a romantikus műfajként felfogott töredék lehetőségeivel egyesítve. Petőfi mély és totális válsága egyben költészetének intellektuális megújulását eredményezte. E téren a nyelvtudomány lehet segítségünkre. A Felhők mondattani vizsgálata a racionális versmondatoknak a Petőfi-líra átlagánál nagyobb arányával bizonyította a ciklus intellektuális alapjellegét, és – ezzel összefüggésben – utalt a szentenciadús komponálásra is: tizenegy esetben az egyetlen, racionális tagolású mondat hordozza az alapeszmét; ezzel szemben csak nyolcszor találunk racionális formájú versmondatot egyáltalán nem tartalmazó költeményt (Elekfi 1986, passim).

Petőfi – ezzel is cáfolandó népdalkorszaka ösztönösségét – a ciklusban művelt, mítoszokban és alaptörténetekben igencsak jártas költőként nyilvánult meg. Noha az erkölcsi példázattá lett mitikus és történelmi személyiségek közül csak Szókratészt (XXVI. Az ember ugyan hova lesz?…), Káint és Ábelt (LXII. Midőn a földön…) említette név szerint, gyakoribb a példázatok elszakítása az eredeti személyektől. A XIX. darabban (Egy bölcs hajdan) mindegy, hogy Bálám vagy Buridan a szamaras bölcs; a bibliai szegény és gazdag Lázárból így lesz általánosítva „e gazdag úr” és „e szegény” (LIX. E gazdag úr…); a LIV. darab (Hideg ellen a tél…) vacogó, mezítelen „némely ember”-e a tékozló fiú történetét idézhette föl olvasójában. Szolgálhatott versküszöb gyanánt az az európai folklórban általános csillagmítosz, hogy az egyes embernek csillaga van, amely végigkíséri életét – Petőfi a János vitézben és A négyökrös szekérben is élt már vele (XXIV. Mondják, hogy mindenikünk…). Vagy akár a korabeli természettudomány determinista hőhalálelméletei: XLIII. (Mivé lesz a föld…).

A költői eszköztár megújításában a főszerepet a hasonlat és a metafora játszotta. Petőfi általában a kifejtett formát használta, hogy a hasonlító és a hasonlított, illetve a szimbolizáló és a szimbolizált közötti asszociációs távolságot megnövelje. Az egyéni képzettársítások olykor a naturalizmustól sem mentesek, mint az ételmaradékot nyalogató koldus hasonlatában (IV. Annyit sem ér az élet…), a rápillantó leány szemére felhozott hóhérpallos (XVII. Oh leány! szemed…) vagy éppen az izgalomtól ugráló szívre alkalmazott hasonlatában: „Miként a porban a levágott emberfő” (LV. Vajon mi ér?). Ez utóbbit a Petőfi-irodalom a francia forradalom nyaktilós kivégzéseivel hozta asszociációs kapcsolatba, jelesül Mignet 1845-ben magyarul is megjelent forradalomtörténetének tanulmányozásával. A LX. darab (Kereszt) Krisztus-sors szimbólumával, az LVIII. (Az álom…) zárósoraival („Álmaimban én / Rabnemzetek bilincsét tördelem!”) és a LXIII. (Kivágom én…) megkoszorúzott szabadságbajnokaival valóságos motívumhálót hozott létre. Petőfi szabadságvallásának forrásvidékén járunk.

A Felhők kompozíciós elveit nem ismerjük. A ciklus mindenesetre a magányos, sőt veszélyeztetett szuverén alkotó személyiség új önarcképét vázolja, olykor a népdalkorszak átértékelésével. Már az első darabban (Elvándorol a madár…) az idő múlásával és visszafordíthatatlanságával szembesülő költő lép elénk – azon az alföldi tájon, amely ezúttal nem a szabadság, a korláttalanság jelképe, hanem a kommunikációt lehetetlenné tevő távolságok földje: VII. (Szállnak reményink…), X. (Amott a távol kék ködében…), XVI. (Itt állok a rónaközépen…), XXXV. (Nemcsak mi vénülünk…). A ciklus közepe táján megint a költő van előttünk, alkotói szokásait zsánerezve (XXIV. Gyertyám homályosan lobog…), hogy azután ezt a keretet a LXV. (Fejemben éj van…) tegye teljessé, az alaptéma rögzítésével, amelyet az I–LXIV. darabjai igazoltak: „Agyamban egymást szűlik a gondolatok, / S egymást tépik szét, mint a vadállatok.” A költő ábrázolt jelenlétével az általános alanyú mondatok tartanak egyensúlyt; ezzel elérve, hogy Petőfi legszemélyesebb problémái emberiségtávlatot kapjanak, sőt a természet gyakori megszemélyesítésével a költő magát is mintegy természeti jelenséggé emeli. Petőfi neopanteista természetvallásához, világlátásának másik meghatározó élményköréhez kapunk itt nélkülözhetetlen adalékokat. Az alanyiság egyszerűségében is zseniális formája, hogy a Felhők a kérdések ciklusa. Húsz olyan költeményt találunk, amely megválaszolhatatlan kérdéssel zárul, és hat olyan is van, amely csak kérdésekből áll, önkéntelenül is válaszadásra serkentve olvasóját. A tettvágy a ciklus végére felerősödik, de itt még céltalan, akár a Felhőkkel egyidős Az őrültben, ebben a nagyon hatásosan megjátszható versmonológban, amelyben az elmeháborodott az egész világot akarja felrobbantani.

A Felhők-korszakban Petőfi próbát tett két másik műfajban is. 1846. június 4-én jelent meg A hóhér kötele című regénye, amelyet azonban csak Eötvös József közbenjárására sikerült elhelyeznie. A cselekmény három nemzedék életére és negyvennyolc esztendőre terjed ki (1797–1845), ez határozza meg a szerkezetet, sőt az előadásmód ritmusát is. A modellkísérlet egyetlen és kizárólagos motívuma a pénz, a vagyon hatása az emberi kapcsolatokra; az „egyszer fent, máskor lent” filozófiája helyettesíti a lélektani motivációt. A két főszereplőnek, Andorlaki Máténak és Ternyei Boldizsárnak, sőt utódaiknak életét is a vagyon teszi tönkre, amelyért megvásárolható barátság, szerelem, becsület; amellyel megalapozottnak látszó polgári otthonokat lehet romba dönteni. A szegény=becsületes és gazdag=gonosz képlete is fokozatosan lebomlik, amint a biedermeier polgári életre készült Andorlakit a bosszú egyre követhetetlenebb tettekre sarkallja, Ternyei pedig elveszíti életművészi intellektusát és az ősgonosszá lényegül, akinek unokáján (!) teljesedik be a bosszú műve. Petőfi nem is próbálkozott regényében környezetrajzzal, társadalomábrázolással.

Színhelyei (a kocsma, a temető, a nyomortanya, a polgári otthon, a remetekunyhó) olyan konvencionálisak, mint egy vándorszíntársulat típusdíszletei. A legeredetibb alak egy zsánerfigura: Hiripi Gáspár, az elcsapott falusi jegyzőből lett kóbor színházi súgó (neve és eredeti foglalkozása Gvadányi Józsefet, vonásai pedig az író vándorszínészi tapasztalatait idézik). Ő azért tudja megőrizni viszonylagos függetlenségét a pénz hatalmától, mert megelégszik a lumpen életforma minimumával.

A legviszontagságosabb közvetlen utóélet kétségkívül Petőfi második drámájának, a Tigris és hiénának jutott. (Az elsőt, a Zöld Marci című népszínművet a kedvezőtlen bírálói vélemények miatt még 1845-ben megsemmisítette.) Történelmi drámáját viszont elfogadták, a bemutatót a mindig sok nézőt vonzó, márciusi József-napi vásárra időzítették és bérletszünetben tervezték. Mindez Petőfi anyagi helyzetén is nagyot lendített volna, a szerzőt ugyanis (a színház szabályzata szerint) az első negyedik-előadás tiszta jövedelmének öt százaléka illette meg. A színház azonban egy nagyobb jövedelemmel kecsegtető népszínművet tartalékolt a vásár idejére; Petőfinek vásár utáni bemutatót ajánlott, bérletes előadásban. A felháborodott szerző visszavonta darabját, és 1846 decemberéig feléje sem nézett.

Amíg A hóhér kötele szereplőit a pénz és a bosszú hajtotta, addig a Tigris és hiénában a hatalom és a bosszúvágy kettőse játszotta a főszerepet, amelyhez képest az ország érdeke és a magánérzelmek világa mellékesnek bizonyult. A fattyú Borics herceg, Galícia fejedelme Magyarország trónjára tör, holott tartományát sem képes kormányozni és azt sem tudja megakadályozni, hogy feleségét egyik szolgája elszöktesse. A „családot” (Sámsont, a hajdani csábítót, Predszlávát, Kálmán király hűtlen és elűzött feleségét és Boricsot) huszonöt év után csak az elrontott élet fölötti gyűlölet köti össze; anyát és fiát ezenfelül a trónra áhítozó ragadozó és a haszonleső kapcsolata is. (Predszláva nevezi fiát az első felvonás végén „tigris”-nek, az anyját „hiéná”-nak.) Saul, a másik ikerfiú, Borics testvére negyedszázadon át nem tudott származásáról, ezért mint afféle kóbor lovag kisszerű túlélési taktikákat dolgozott ki magának. A darab végén, egy istenítéletszerű párbajban szinte megkönnyebbülten dől apja kardjába, míg Sámsont Predszláva szúrja le. Az utolsó jelenetben – akár az első felvonásban – ismét anya és fia, Predszláva és Borics, a „tigris” és a „hiéna” feszül gyilkos indulattal egymásnak. Semmi nem változott: a „jó király”, a tehetetlen Vak Béla uralkodik, de mindig lesznek borgőzös fejjel pártütő, békételen urak, akik hazamentőnek képzelik magukat.

A rangos minták; Shakespeare és Katona József mellett a származási titok, a véletlen-dramaturgia kedvelése azoknak a tucatdrámáknak hatására utal, amelyekben a vándorszínész Petőfi játszott. Ezúttal is van független figura: Sülülü, a király bolondja, aki megengedheti magának, hogy az uralkodó tehetetlenségét megfogalmazza. (Egyenes ági leszármazottja ő a Lear király Bolondjának, akit Petőfi Kecskeméten 1843-ban, jutalomjátékán eljátszhatott.)

A Felhők-korszak valamennyi műfaját, mint láttuk, erős szálak fűzik össze. Stilárisan is: a versek epigrammatikus tömörségének, a szabadvers felé mutató kísérletezésnek a regényben és a drámában a francia romantikából ismert „style coupé” (a „vagdalt stílus”) felelt meg, amelyet részletező leírások és hosszú beszéltetések helyett használt a költő. A Nemzeti Színház próbáján furcsálkodva mondogatták a nagy tirádákhoz szokott színészek az olyan párbeszédeket, mint amelyen például a második felvonás 2. jelenetében Predszláva és Saul között zajlott:

SAUL S most mi a szándékod?

PREDSZLÁVA Bosszút állani.

SAUL Kin?

PREDSZLÁVA Mindazokon, kik boldogtalanná tettek.

SAUL Kik azok?

PREDSZLÁVA Majd meglátod. S te mit keressz itt?

SAUL Fiad kéme vagyok.

PREDSZLÁVA Fiam kéme vagy?

SAUL Vagyis voltam. Isten megőrzött a honárulástól.

PREDSZLÁVA S mi akart honárulóvá tenni?

SAUL Szenvedélyem.

PREDSZLÁVA Mely szenvedély?

SAUL A bosszúvágy.

A Felhők-korszak három kötete közé (a Tigris és hiéna csak 1847. január 1-jén jelent meg) egy negyedik ékelődött. Bécsben 1846 szeptemberének elején látott napvilágot az Ausgewählte Gedichte von Petőfi [Petőfi válogatott költeményei], a költővel egyidős pozsonyi Adolf Dux fordításában. Ő közölte annak idején, 1845. április 22-én a Pozsonyban megjelenő Pannonia című folyóiratban az első Petőfi-fordítást is: Ungarische Volksromanze címen a Megy a juhász szamáron...-t. Már 1845-ben Petőfinek új, igen hatékony népszerűsítője támadt Carl Maria von Benkert, magyarul Kertbeny Károly személyében, aki (Heine és a magyarországi születésű Lenau után) a fiatal német irodalom, a Junges Deutschland munkáival ismertette meg. 1846 májusának végén Pesten tartózkodott a bajai születésű, de német íróvá lett Karl Beck, ugyancsak a Junges Deutschland tagja, aki – Kertbeny buzgólkodása következtében – Petőfivel is találkozott. Azzal az ígérettel utazott el, hogy Berlinben fordításkötettel jelentkezik. Erre ugyan nem került sor, de a kötet számára készült el Petőfi (általunk is idézett) német önéletrajza.

Az Ausgewählte Gedichte Dux fordításait közölte, szám szerint ötvenötöt. Előszava Bécsben kelt, 1846 júniusában. Külön is felhívta a figyelmet arra, hogy a legnépszerűbb magyar költő kötetekben is ki szokta adni verseit („seine Gedichte in verschiedenen nach einander folgenden Sammlungen herauszugeben”). Mivel a magyar néplélek megtestesüléseként tárgyalta Petőfi líráját, válogatása a népdalkorszakból, a Versek 1842-1844, a Versek 1844-1845 és a Szerelem gyöngyei köteteiből történt. A korábbi kísérletek után, mint például Toldy Ferenc Handbuch der ungrischen Poesie című kézikönyvének (1828) eljuttatása Goethéhez és látogatása a német írófejedelemnél, John Bowring Londonban kiadott antológiája (Poetry of the Magyars, 1830) és a Gutenberg-emlékkönyvben szereplő Vörösmarty Mihály után Petőfivel a magyar literatúra valóban belépett a világirodalomba.

1846 nyarán a költő nagy elhatározásra szánta el magát. Mivel július 1-jétől az általa megszervezett fiatal írók érdekvédelmi szervezete, a Tízek Társasága megvonta közreműködését a folyóiratoktól, az írói sztrájk ideje alatt (novemberig tartott) gondoskodnia kellett az emiatt kieső jövedelemhányad pótlásáról, és mivel a Felhők óta még nem gyűlt össze egy kötetre való verse, június 22-én szerződést kötött Emich Gusztávval, a Szerelem gyöngyei kiadójával és a Felhők bizományosával addigi műveinek gyűjteményes kiadására.

Ilyen eddigelé csak lezárt vagy a csúcson túljutott íróknak jutott, fiatal költő nem gondolkozott összkiadásban. Az 1847. január 1-jére ígért, ezer példányban és díszkiadásban, a költő arcképével díszített kötet tartalmazta volna valamennyi eddig megjelent kötetének anyagát, „egy víg hőskölteményt”, amely még megírásra várt és mintegy harminc kiadatlan verset. A művek jegyzéke utóbb megrövidült. Geibel Károly nem engedte át A helység kalapácsának kiadói jogát; „Kolopács geb’ ich nicht”– mondogatta. Augusztus 28-án Petőfi átadta a nála lévő verskéziratokat, és a felvett előlegből erdélyi útra indult. A kötet azonban nem készült el a határidőre: Emich nem kapta meg a „víg hőskölteményt” és kevesellte a kiadatlan verseket, ezért megvárta a Szendrey Júlia-szerelem miatt csak novemberben hazatérő Petőfit. Így a kötet az 1846 végéig írt verseket is tartalmazhatta; záródarabja az Egy gondolat bánt engemet… lett.

Az üzletembernek sem utolsó kiadó a Tigris és hiéna edíciójának borítóján kezdte, majd a lapokban folytatta a kötet hírlelését, mely „még száz darab új költeménnyel leend bővítve” (Endrődi 1911, 238). Végül hatvanhét lett a kiadatlan versek száma. A kötet élére 1847. január 1-jén a huszonnegyedik születésnapját és a kor fogalmai szerint nagykorúságát ünneplő Petőfi előszót írt, amelyben felelt az őt ért kritikai vádakra. Közülük csak a „szaggatottságot” ismerte el, mint a romantika költője, „századom hű gyermeke!” (Petőfi 1956, 39). Az előszó mégsem került a kötetbe, alkalmasint jó szándékú öreg cenzora tanácsára (az előszó kézirata az ő hagyatékában maradt fenn), helyette megírta a Szabadság, szerelem… közismert hat sorát, és mottóként illesztette a kötet elejére.

Az Összes költemények vaskos, harmincöt ívre terjedt kötete végül 1847. március 15-én jelent meg, Vörösmartynak ajánlva. Benne előbb az igen különböző terjedelmű elbeszélő költemények olvashatók. Tematikai áttekintésben: változatok a romantikus szerelem-ábrázolásra. Az időrendet felbontva: a Tündérálom (1846) az első szerelem mitikussá növesztett emlékképe. A Salgó (1846) még a Felhők-korszak ihletkörében fogant: az Árpád-ház kihalása utáni időkben ábrázolja a férfiak (apa és fiai) torzult birtoklásvágyát; a Szerelem átka (1845) és a Szilaj Pista (1846) viszont a méltatlan nő története – rege és népies ballada formájában. A János vitéz (1844) zárta a sort, megvalósult tündérországával, keretbe foglalva a kötet első részét.

Ezt követték – éves bontásban és a keletkezési hely feltüntetésével – a lírai versek: 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből százhuszonhárom, 1845-ből százötvennyolc, 1846-ból százharminc költemény; összesen négyszázötvenhat.

Noha néhány verset a költő maga hagyott ki különböző okokból, nem vállalta már őket (ilyen a Védegyleti dal, a Batthyányi és Károlyi grófnék, a Visegrád táján), némelyiket pedig meg sem próbálta kiadni (A királyok ellen), másokat a cenzori csonkítás miatt hagyott ki (Dalaim) – egészében elmondható, hogy az Összes költemények hű és teljes képét adta Petőfi költői fejlődésének és ezen belül a Felhők óta lezajlott világnézeti változásnak. Kivált, hogy a komponáltság az idővel csökkent, az elrendezés egyre inkább a megírás időpontját követte. Petőfi a sokféleséget szerette volna legfontosabb költői sajátosságaként bemutatni:

Nem ért engem a világ!

Nem fér a fejébe,

Egy embernek éneke

Hogy lehet kétféle?

(Nem ért engem a világ, 1846. november)

Valóban, az 1846. évi versekben továbbéltek mind a népdalkorszak, mind a Felhők költői vívmányai. Petőfi továbbra is írt népdalokat (már csak a folyóiratok igényeit kielégítendő is), most már szerelmi tematikában, a Júlia-versekben is: az Ereszkedik le a felhő… (1846. október) vagy a Reszket a bokor…(1846. december) máig a legnépszerűbbek közé tartozik. A Felhők magánya, forradalomtörténeti olvasmányai, a Pilvax-kör vitái nyomán kibomlott az 1845-ös oximoron, a „szolgazsarnok” az ember társadalmi létformájának sémájává; ez így vázolható:

polgár

boldogságvágy

/

ember

szabadságvágy

/

szolga (nincs akarata)

Petőfi a „szolga” felelősségét is felveti, nem menti fel őt állapota miatt (Nagykárolyban, 1846. szeptember 7., A magyar nemzet, 1846. december), és elsőként vázolta föl a (magán)ember és az (állam)polgár, a citoyen közti konfliktus lehetőségét.

Ennek megfelelően alakította ki egyéni pantheonját is. Régi, kedvelt hősei mellett (például Lehel) bekerült az elhunyt Vajda Péter (akinek panteizmusából sokat merített), Kölcsey Ferenc (a szatmári látogatás hatására is) és Rákóczi Ferencímű Melléjük a világtörténelem tanulmányozása során Cassius, a mondabeli Tell Vilmos és Camille Desmoulins került (Halhatlan a lélek…), megannyi revolucioner hős. Azzal pedig, hogy a kötetet az Egy gondolat bánt engemet… zárta, Petőfi beemelte az 1846. év legfontosabb költői vívmányát, azt a csak rá jellemző, rapszódia-versszerzetet, amely az élet dolgainak taglalásától eljut az armageddoni csata komor fenségével elképzelt szabadságháború látomásáig, szabadság és zsarnokság világméretű összeütközéséig, hogy végül a győzelem utáni tiszteletadás ünnepélyes kódájával záruljon. (Első ilyen verse, a Levél Várady Antalhoz 1846. május 22-ről, lévén misszilis levél, nem került be a kötetbe.)

1846-ban találkozott Petőfi a nagy, meghatározó szerelmi élménnyel, amelynek fényében valóban joggal írhatta minden eddigi kapcsolatáról:

Költői ábránd volt, mit eddig érzék,

Költői ábránd és nem szerelem…

(Költői ábránd volt, mit eddig érzék)

A Júlia-versekből a költő először még ciklust formált (Az ősz utósó virágai Júliának), és a nyolc versből álló kis gyűjteményt, nyilvánvaló udvarlási szándékkal, át is adta a leánynak. A kötetben ennek már nincs nyoma; a Szendrey Júliához szóló költemények nem különülnek el ciklusba, csupán az Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe című verset emelte az első helyre, különben a vívódásokkal, félreértésekkel teli kapcsolat költeményei, amelyet a család ellenkezése folytán a költő egyfajta szerelmi szabadságharcnak fogott fel, nagyjában-egészében a megírás sorrendjében követik egymást, és beékelődnek – a többféleség költői szándékának megfelelően – a nagy közéleti versei közé, mint az unió kérdését tárgyaló Erdélyben vagy a kétféle tematika között hidat teremtő, a szerelmi társat eszmetársnak is felfogó Véres napokról álmodom…

Petőfi az Összes költeményekkel valóra váltotta önkifejezési vágyát: huszonnégy évesen „nemzeti költő” lett, és azok számára, akik kedvelik a szép, teátrális jeleneteket (márpedig a kortársak ilyenek voltak), 1847. március 16-án, az Ellenzéki Kör estélyén megtörtént az irodalmi vezérváltás: miközben tisztelettel hallgatták Vörösmartyt, az „irodalom veterán bajnokát” (ahogyan az egykorú tudósító írta), az ország minden részéből összesereglettek már Petőfit ünnepelték, aki az Összes költeményekben nem szereplő Dalaimat és az alkalomra írt A nép nevében című versét szavalta. De megtalálta számítását Emich Gusztáv is, aki idővel felemelte a kapós kötet árát, utóbb pedig (1848. február 1-jére) kihozta az Összes költemények kétkötetes zsebkiadását is, és ez utóbbit 1848-ban még egyszer megjelentette. Petőfi versei így másfél év alatt három kiadást értek meg; ami a magyar líra addigi történetében páratlan sikernek számított.

Az Összes költemények hozta meg később Petőfinek azt a (posztumusz) elismerést is, amelyet az egyéni és kollektív mecenatúrától irtózó, az akadémikusi és a Kisfaludy társasági jelölést is ilyennek érző költő biztosan elfogadott volna. Ez pedig a tevékenységét újrakezdő Magyar Tudományos Akadémia nagydíja volt 1858-ban, amellyel az 1843 és 1848 közötti műveket tekintette át és jutalmazta utólag. Az Összes költemények volt a forrása Kertbeny Károly fordításkötetének is (Gedichte von Alexander Petőfy, Frankfurt am Main 1849). Akkor jelent meg (júliusban), Heinrich Heinének ajánlva, amikor a költő örökre eltűnt a fehéregyházi ütközet utáni menekülésben. A kötet háromszázhetvennyolc Petőfi-vers fordítását tartalmazta; közéjük Kertbeny huszonhat esetben mások fordítását is átvette.

„Heine véleménye (bár az ajánlás igencsak meghatotta) nem volt mentes az iróniától” – írja Veres András, idézve a heinei passzust: „Petőfi olyan költő, akihez csak Burns és Béranger hasonlítható. – (…) annyira egészséges és primitív, egy beteges és reflexív allűrökkel teli társadalom kellős közepén, hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangon van, (…) ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és népe szerencséjére” (Veres 2003, 128).

Petőfi az Összes költemények idején még valóban előtte volt a történelemről alkotott és/vagy forradalmat jövendölő látomásverseknek (Az ítélet, Homér és Oszián), létértelmező költeményeinek (Világosságot!, Az ember, Szeptember végén), a szerelmi és a házastársi költészet nagy fellángolásának, az Arany Jánoshoz fűződő barátság episztoláinak, a romantikus tűnődés és álomlét hangulatlírájának (A virágok, Látom kelet leggazdagabb virányit…, A csillagos ég, Az éj, Csendes tenger rónaságán…), balladakísérleteinek (Két sohaj, Szőke asszony, szőke asszony, Panyó Panni, Kinn a ménes, kinn a pusztán) – tehát mindannak, ami az 1847-es év Petőfijét újdonságként vagy kibomló tendenciaként, a hangnemek és műfajok sokféleségének jegyében jellemezte. Heine véleményét befolyásolhatta továbbá a korai fordítások gyatra színvonala is. Adolf Dux a híres néprománcot így kezdte németül: „Sitzt der Juhász auf dem Esel…”, Kertbeny pedig a virtuóz Mi kék az ég! című verset értette félre: „Was ist blau? der Himmel…”

Mindezt azonban az egykorú olvasó csak részlegesen, folyóiratközlésekből ismerhette, Petőfinek életének több versgyűjteménye nem jelent meg. Az Összes költemények sikere nyomán Emich 1847. június 26-án újabb szerződést kötött a házasságára készülődő költővel. Eszerint Petőfi nemcsak átengedte az Összes költemények jogait örökáron (ami lehetővé tette a második és harmadik kiadást), hanem ígéretet tett arra is, hogy verseit harmincöt ívben összegyűjti egy újabb hasonló kötet számára. El is kezdte versei egybemásolását: az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őrzi a „Petőfi Sándor költeményei 1847” és a „Petőfi Sándor költeményei 1848” feliratú füzeteket, míg az elbeszélő költeményeket, a férfi- és női szerepeket vizsgáló Szécsi Máriát és az otthonalapítást idillizáló Bolond Istókot 1847-ből, a töredékben maradt Lehel vezért és Az apostolt 1848-ból külön füzetekbe másolta.

A forradalmaknak nem a gyűjteményes kötet a naprakész műfaja: Petőfi forradalmi költeményeit is hírlapokban, folyóiratokban és (a helyzetnek megfelelően) röplapokon ismerte meg a közönség; így került az utcára a Nemzeti dal, A királyokhoz és 1849-ben a hadsereg számára ötvenezer példányban kinyomott A honvéd. Mindazonáltal 1848-ban Petőfinek két kötete jelent meg.

Május 1-jén a Lapok Petőfi Sándor naplójából című füzet látott napvilágot. Ekkorra – következetes republikanizmusuk következtében – a költőnek és eszmetársainak népszerűsége jelentősen csökkent, a megjelenés szinte észrevétlen és hatás nélküli maradt; az „első ív”-et nem követte újabb. A bejegyzések március 15. és április 29. közöttiek. Az utókor lényegesen többre becsüli, hiszen itt rögzítette például a Nemzeti dal keletkezési körülményeit, prózában a pesti forradalom napjának eseményeit, itt ítélte el a néhány nap múlva kitört és a nemzeti egységet megtörő antiszemita zavargásokat. De nemcsak primér forrásértéke miatt fontos, hanem például azért az okfejtésért, amellyel a költő a hegeli világszellem kifejlődése következő lépésének, tehát a történelem soron lévő feladatának a monarchiák megdöntését látta. Az erről szóló április 19-i bejegyzésben a republikánus erkölcs hitvallása mögött már nemcsak és nem elsősorban a liberálisok etikai alapozású egységkeresése rejlett, hanem – nevek nélkül is – Robespierre és a nagy francia forradalom jakobinusainak kérlelhetetlen szigorúsága: „… a respublikának nem a főjelszava, hogy >> le a királlyal! <<, hanem a >> tiszta erkölcs <<. Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja…” (Petőfi 1956, 86-87).

1848. május 10-én kötet méretű fordítását publikálta: Shakespeare Coriolanusát. A belső címlap szerint egy grandiózus terv részeként: „Shakespeare összes színművei. Angolból fordítják Arany, Petőfi, Vörösmarty. I.” 1847 végén a kiváló színész, Petőfi elvbarátja, a verssel és kritikával is megtisztelt Egressy Gábor tette ezt az indítványt, „szellemhonosítás” tárgyában. A munkamegosztást Petőfi készítette el, és neki is állt a Coriolanus átültetésének, amivel 1848 februárjára el is készült. Márciusban az ifjú házas költő a Romeo és Júlia fordításába fogott, de csak a kezdetekig jutott. A sorozat végül nem készült el, Vörösmarty (a korábbi Julius Caesar után) az 1850-es években a Lear királyt ültette át, Arany pedig csak jóval később látott munkához – talán a költőtársak emlékére is. A dráma kiválasztása nem véletlen: a Coriolanus már az 1840-es években (Egressy számára a címszerepben) a hazája számára értéktelen, önző arisztokrata, patrícius példázatos tragédiája volt, és nézeteit Petőfi is osztotta.

Petőfi halála után Szendrey Júlia (az Emichhel kötött szerződés volt az egyedüli jövedelemforrása) átadta a kézirathagyatékot a kiadónak, aki a forradalmi verseket mellőzve, összeállította az Újabb költemények 1847-1849 szövegkorpuszát, rögtön egy- és kétkötetes változatban. 1852-ben azonban mindkettőt még a megjelenés előtt elkobozták. A botránykő Az apostol volt, Petőfinek 1848 júliusa és szeptembere között írt elbeszélő költeménye, az 1848 tavaszi elszigetelődés, a szükségszerű szabadszállási választási kudarc megírása a beszédes nevű Szilveszternek az elszigetelődött és magányos merénylővé vált forradalmárnak a történetében. A korábbi konfliktus kiteljesedett: „Az ember meghalt benne és él a polgár” (Az apostol). Emich egyik ambiciózus alkalmazottja jócskán meghúzta a szöveget és néhány sort írt is belé, amivel Szilvesztert, utalva a közismert versre, őrültnek állította be – azonban ez is kevésnek bizonyult. Így csak 1858-ben jelenhetett meg a Petőfi Sándor újabb költeményei 1847-1849, további versek és Az apostol teljes mellőzésével. A forradalmi versek közül harmincegy – köztük a Nemzeti dal, a Föltámadott a tenger, az Európa csendes, újra csendes, a Csatadal – külföldön jelent meg először kötetben, a Hangok a multból című antológiában (Lipcse 1851), amelynek verseit „összeszedte és kiadta két magyar hazafi” (Kertbeny Károly és Vasfi-Eisler Mór).

Petőfi versei a kiegyezés után is csak fokozatosan jelentek meg gyűjteményes kötetekben (Az apostol például teljes szöveggel csupán 1874-ben). Ez azonban már a Petőfi-kiadástörténet és a Petőfi-kultusz históriája.

Hivatkozások

Elekfi, László (1986) Petőfi verseinek mondattani és formai felépítése, Budapest: Akadémiai (Nyelvészeti tanulmányok 27.)

Endrődi, Sándor (1972) [1911] Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842–1849, Budapest: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

Kiss, József (s.a.r.) (1987) Petőfi-adattár I. Budapest: Akadémiai

Lukácsy, Sándor (1996) Egy hazánk van, Pécs: Jelenkor

Margócsy, István (1999) Petőfi Sándor, Budapest: Korona

Petőfi Sándor összes művei V. Vegyes művek, [Kritikai kiadás] (1956) V. Nyilassy, Vilma–Kiss, József (s.a.r.), Budapest: Akadémiai.

Petőfi Sándor Összes művei VII. Petőfi Sándor levelezése [Kritikai kiadás] (1964) V. Nyilassy, Vilma–Kiss, József (s.a.r.), Budapest: Akadémiai.

Veres, András (1997) „Heine 19. századi magyar hatástörténetéhez”, in Távolodó hagyományok, Budapest: Balassi, 125-132.