Csörsz Rumen István

A magyar közköltészet történeti poétikai alapjai

A korszakszerkesztő bevezetője:
A „népköltészet” ebben az időben oly gyakran alkalmazott kategóriája nem volt azonos azzal az irodalmi halmazzal, amelyet később folklórnak neveztek – amit népiesnek tekintettek, lényegében a közköltészeti hagyománnyal volt azonos: amit a kulturált nemesi réteg és értelmiség költészetnek, általában énekelt költészetnek tekintett, az keveredett össze a sokszor valóban paraszti kultúra vers- és dalhagyományával. A nép e tekintetben nem volt azonos a paraszti társadalommal – a kategória a társadalmi civilizáció által kevéssé érintett, egyszerűnek és természetesnek vélt életformát vivő, társadalmilag „alsó” réteg megnevezésére szolgált. Ez az ideologikusan elképzelt csoport, amely naivitásában és tiszta erkölcsiségében ideálisan kellett volna hogy megjelenjen, az ez időben kialakított nemzetkarakterológia –felfogásokban a nemzet eredeti tulajdonságait hordozta volna – ezért rendkívül erőteljesen kellett hogy szerepeljen az erkölcsi példák sugalmazására is törő irodalmiságban – s oly esetekben is megidéződik, amelyekben ma már nem érződik az összeillés normalitása (pl. Jókai bűn- vagy rémregényében, a Hétköznapokban minden fejezet elején népdal-mottót találunk).

Megjelent: Csörsz Rumen István: A kesergő nimfától a fonóházi dalokig. Közköltészetei hatások a magyar irodalomban. Universitas, 2016. 21-51.

I. 1. Magyar populáris irodalmi szöveghagyomány a kora újkorban

A tágabb értelemben vett közköltészeti hagyománylánc belső története Magyarországon igen kiterjedt kutatási témát jelent. Az egyrészt búvópatakszerű, másrészt mégis sok vonatkozásban triviálisnak tűnő tudásegyüttes meghaladja a szerző ismereteit; egy részéhez az alapkutatások is hiányoznak. E helyütt tehát csupán néhány kulcsszempontot emelnék ki, amelyek évtizedek óta kísérik a kutatásokat, s amelyek nélkül ma sem boldogulhatunk. A jelen kötet gerincét adó szerzőközpontú fejezetek előtt célszerű madártávlatból rápillantanunk magára a XVIII. századi magyar közköltészeti hagyományra, a névtelen szövegek időkereteire, mindenekelőtt pedig (időnként nehezen adatolható, sőt esetenként mitikus-kultikus elemekkel vegyülő) történetiségére. E vázlatos szemle tehát elsősorban azt szolgálja, hogy megismerjük a szöveg- és kultúraközi mozgás fő útvonalait.

A legfőbb és leginkább összetett kérdés az oralitás és az írásbeliség közti kölcsönhatások. A régi írott szöveges emlékek vajon mennyiben tükrözik a szóbeliségben, illetve „énekbeliségben” élő változatokat?¹ Úgy tűnik, a variálódásnak három regisztere különíthető el – természetesen inkább hipotetikusan. A csak szájhagyományban élő szövegek életéről és átalakulásairól a XIX. századi első helyszíni népköltési gyűjtésekig semmit nem tudunk, de még onnantól fogva is csak érintőleges adataink vannak.² Az írott szövegek vizsgálata némileg egyszerűbb: valójában csakis erről lehetnek érdemi tapasztalataink az írásos hordozók segítségével, hiszen ennek módszertanát ma is követjük saját munkánkban. Jó eséllyel megállapítható, hogy egyes műveket nyomtatott forrásból másoltak-e, vagy hogy az újrakiadás során korrigáltak-e valamit stb. Talán még egyes kéziratok egymáshoz fűződő kapcsolatát is sejteni engedik néha ezek a dokumentumok. Mégis „csak csillagok az ég helyett”. Az írott közköltészet egyik létmódja egyértelműen a szóbeliség marad – de a lejegyzés nem ezen alapul. A kéziratok összeírói, „szöveggazdái”³ láthatólag szívesebben fordultak az írásos kultúrjavak megismétléséhez és variációjához, mintsem hogy valami újdonságot emeljenek be a szájhagyományból. Az ilyen hullámok intenzitása változó, például bizonyos népies dalok térhódítása az 1810–20-as években gyorsul fel, ebben a népszínműnek is jelentős szerepe volt. Egy tágabb közösségben (például a debreceni vagy a pataki kollégium diáksága körében) egyidejűleg sokan feljegyezhették a szövegcsaládot – emiatt látható ma is, mikor jött divatba. Sokkal kevesebben hoztak és rögzítettek viszont népdalokat, amelyek valóban a falusi vagy mezővárosi oralitásból származtak. A közös szövegtár bármely közösségi költészet esetében jóval szűkebb halmaz, mint az egyes csoporttagok saját szövegismerete.

A proverbiumok írásos megjelenése sem jelenti feltétlenül a szájhagyomány kiaknázását, a szóbeli fordulatok írásba „emelését”. Dugonicsnál és másoknál mai irodalomérzékünk szerint népies(kedés)nek tűnhet ugyan a közmondások erőltetett használata, ám ezek a szentenciák éppenséggel nem (vagy nem feltétlenül) a falusi kultúrából érkeztek az íróhoz. Nemcsak arról van szó, hogy az itt közölt szólások-közmondások már mind megjelentek nyomtatásban, mire a honfoglalási regényfüzér betéteivé váltak. A jelenség valójában a közköltészet didaxis-igényére vezethető vissza, s ennek mélyén az írásos közköltészet „didaxémái”-nak folklorizálódása sejthető: „Méz színe alatt méreg…”, „Kongasd meg a fazekat, mielőtt megveszed…” és effélék.⁴

Az oralitás tehát folyton „újratöltődik”, hiszen a közköltészeti gyakorlat nem az írásos rögzítést tekintette egy szöveg végpontjának, hanem ezt csak afféle teli raktárként, rugalmasan kezelte az élő előadás, a társasági éneklés alkalmával. Az alkalmiság nemcsak a megfogalmazás pillanatára igaz (családi és egyházi ünnepek stb.), hanem valószínűleg az előadói-újraalkotói helyzetre is.⁵

A programszerű folklórkutatások első pillanataitól látható, hogy a középrétegek fél-írásbeli kultúrája bármikor könnyen leszállhat, s szövegeket-dallamokat juttathat a falusi szájhagyományba. Ezt egyúttal a társadalmi identifikációs folyamatok is magyarázzák: a középrétegek modellként követése.⁶ Ám nyilvánvalóan felszálló mozgás is akad, csak sokkal kisebb mértékű, mint elsőre gondolnánk. A XVIII. századi közköltészet forrásai ezzel együtt mindvégig az „átadási oldalon” maradtak, tehát aligha tudósítanak az adott szövegtípusnak a szájhagyományba való beilleszkedéséről. Ne tévesszen meg minket, hogy a sárospataki vagy az erdélyi diákok kezén a szövegek hasonlóképp variálódnak, mint ahogyan azt a népköltészetben megszoktuk. A variálódás természete valóban hasonló, sőt egyes törvényszerűségek is kiütköznek mindkét hagyományban, ám a közegük alapvetően eltér.

A közköltészetben tehát (bármely korszakban!) semmiképp sem egyirányú folyamatként érdemes elképzelnünk a szövegek és dallamok terjedését, sokkal inkább oda-visszahagyományozódásként, játékos kergetőzésként a kultúra labirintusában. A művek mozgáspályái sem feltétlenül függőleges irányúak voltak, hiszen nem mindig eltérő műveltségi rétegek közt vándoroltak az alkotások. Sokkal gyakoribbak a hasonló kultúrájú, de más földrajzi kötődésű versgyűjtők közti kapcsolódások; ennek példájaként a sárospataki diákdalok debreceni, pápai vagy erdélyi kirajzását említhetjük. Valójában ez a modell érvényesül (csak töredékesebben) a középkori vágáns költészet Európa-szerte kimutatható hatásában.

E folyamat abban is szerepet játszik, hogy a közköltészeti alkotások némelyike közelebb került a népköltészethez, illetve abban, hogy a kéziratokban szigetszerűen felbukkannak eredeti népdalok is, amelyek az összeírók saját lokális-regionális hagyománykincséhez tartoztak. Gupcsó Ágnes szavai jól átfogják ennek kereteit:

Mivel […] a református kollégiumokban nevelkedett a református köznemesi réteg ifjúsága, az általuk hazulról hozott, illetve a kollégiumon kívüli események – például kantációk, lakodalmak stb. – kapcsán megismert dallamok is beépültek az iskolák zenei életébe, s a melodiáriumokba is bekerülve többek között azok népzenei emlékeiként őrződtek meg.⁷

A jelenség természetesen nem korlátozódik a protestánsokra: katolikus kollégiumok versgyűjteményei ugyanígy őrizhetnek ilyen dalokat.

A szövegek zenei beágyazódása rengeteg olyan kérdést fölvet, amelyre nem tudunk konkrét választ adni. Ezt főként azzal magyarázhatjuk, hogy a dallamfeljegyzések száma elenyésző a versekhez képest. Sajnos apránként még a nótajelzések is kimentek a divatból – pedig ahol vannak ilyenek, ott azzal segítik a tájékozódást, hogy ráirányítják a figyelmet a másutt előforduló, hasonló helyzetű csonkább vagy teljesebb szövegváltozatokra, az „atyafiságra”. A versek tehát nemcsak önmagukkal alkottak variációs rendszert, hanem az őket hordozó dallamok másodlagos hálózatában is.⁸

Ugyancsak fontos szociokulturális szempont a lokalitás. Természetesen az elitirodalomban sem mellőzhető – a kiterjedt levelezések és az úthálózat függvényében megszaporodó személyes találkozások ellenére sem! Attól, hogy az irodalmi eszmény és egyes programelemei országos (értsd: az elit értelmiség körében köztudott) dolgokká váltak, a literátorok földrajzi elszórtsága, decentralizáltsága bizonyosan hatással volt egyes művek terjedésére, s főleg a rájuk adott reflexiók „kézbesítésére”. A kötetben ennek néhány érdekes példáját láthatjuk majd Csokonai vagy Mátyási József kapcsán.

Kőszeghy Péter több írásában felhívta a figyelmet arra, hogy a XVI–XVII. századi előzményeket – a szövegmagok, a toposzkincs és az írói szerepek esetenkénti azonossága ellenére – ne tekintsük annyira „köz”-költészetnek, mint a XVIII–XIX. századi repertoárt.⁹ Ezt többféleképp értelmezhetjük. Egyrészt az említett „nyersanyagok” udvari eredete eleve leszűkíti a kört, ahol ezek a humanista, reneszánsz toposzok, nyelvi-poétikai megoldások ismertté válhattak. Az anonim kéziratos szerelmi líra előadói és a feljegyzők jórészt főúri vagy köznemesi származásúak voltak, tehát a legkevésbé sem népdalgyűjtők vagy falusi nótafák. Ez az arány a XVIII–XIX. század most vizsgálandó szövegtermésére is igaz, leegyszerűsítve: csakis a mindenkori elit csoportok (nemesség, diákság, papság stb.) tudnak gondoskodni a szövegek megörökítéséről. Az ő ízlés-szűrőjük sok mindent kitessékel az írott emlékezet kapuján, más alkotásokat pedig eredeti „helyi értékükhöz”, például szóbeli elterjedtségükhöz képest akár túlreprezentálhat. Ilyen értelemben esélyünk sincs a magyar közköltészetet a maga élő rendszerében vizsgálni, csupán az írott hagyományba beépült, annak törvényeihez idomuló szövegeket kutathatjuk.

Másrészt az elit irodalom régi formájában, a litterae keretei között, az antik szerzők szüntelen imitálásával voltaképp olyasfajta műfaji szerepeket lát el, amelyek 100 évvel később már jellemzően a közköltészet feladatkörébe tartoznak. Mire végigérünk a köteten, erről az Olvasónak is saját képe alakulhat ki. A „köz” előtag tehát ekkoriban inkább ’köztes’ jelentésű. A következő fejezetben ennek dimenzióiba pillanthatunk bele, s szembesülhetünk azzal, ahogyan a régies-közköltészeties vonások több rétegben átjárják a szöveghagyományt, de csak némelyik regiszterben maradnak aktívak a XVIII. századig vagy akár tovább is. Ezt a korpuszt nevezhetjük korszaktól függetlenül közköltészetnek, noha ez gyakran inkább textológiai vagy poétikai, mint irodalomszociológiai kategória.

Végül egy adalék a régiséghez fűződő viszonyhoz, mielőtt szemlét tartunk az eddig megtárgyalt cserefolyamatok fölött. A tudós Rumy Károly György az alábbi jegyzettel másolta le kéziratába a Kazinczy által írt középkori szerepdalt (Fekete szemű szép hölgyecske), cseppet sem kételkedve a vers hitelességében:

Jegyzés. Ez is tsak Copia után van irva, ollyan után, mellyben a’ régi Orthographia már nem tartatott meg. Az Original Szörtsökön Veszprém Vármegyében találtatik. Igazi vóltáról mások ítéljenek.¹⁰

I. 2. A XVI–XVII. századi örökség a XVIII. században

A XVIII. századi irodalom, így a közköltészet bizonyos rétegei is a korábbi hagyomány továbbtükrözői, s vannak esetek, amikor meg sem tudjuk ítélni az ősállapotot. A magyar protestáns dallamkincs például nem csekély részben csak a XVIII. századi énekeskönyv-kiadásokból rekonstruálható, alig lévén egykorú kottás feljegyzések. De vajon a debreceni és kolozsvári edíciók pontosan közvetítik-e az akkor már néha 150 éves dallamokat?¹¹ A szövegeknél is élni kell efféle gyanúval, s ez különösen szemléletes, ha a ponyvára került XVII. századi verseket vetjük össze saját koruk variogenezisével.

Az előzmények fontos szereplői voltak a ma már személyükben nehezen azonosítható hivatásos énekmondók, mulattatók (középkori és kora újkori történetük szintén önálló kutatást érdemel). Az ő egykori repertoárjuk több lépcsőben vált közkinccsé, s a közösségi használat – amelynek legfontosabb terepe a kollégiumok, a gyakran hasonló szerepet vállaló mendikáns diákok köre – s az új szöveggazdák a hajdani egyéni teljesítményből közösségi lírát, az egykori saját, előadott szövegből pedig közösen használt és variált alkotásokat teremtettek. Messzire vezetne, de voltaképp a reformáció korai anyanyelvű irodalmának befogadói modellje érvényesült újra: a gyülekezeti énekhagyomány (mint identitásmező) szerepét a világi irodalomban ekkortájt a közösségi használatú, immár valóban „köz”-költészet játszotta.

A közköltészet nemzetközi repertoárjában is alapfeladatnak tűnik a múltból érkező versek fenntartása, konzerválása. Ez gyakran együtt jár a múlt mitizálásával, identitásképző erejének kihasználásával, az ősi(bb) magyar, skót, német, horvát stb. virtus hangsúlyozásával. Minden folklorikus szövegrendszerben számolnunk kell viszont azzal a kettősséggel, hogy a régit egyrészt „meghosszabbított jelen idejű” beszédhelyzetként őrzi meg, másrészt tudatosan referál a régiségre, az elődök tetteire vagy érzéseire. A XVIII. század során ezt főként a függetlenség XVII. századi motívumai képviselik (különösen Erdélyben), illetve a kuruc hagyomány továbbrezgetése.

A XVIII. századból visszatekintve az előző 150 év közköltészeti termésének legértékállóbb, ezért rendszeresen újrakiadott és lemásolgatott öröksége az alábbi kulcstémák köré rendeződik:

a) vágáns hagyomány

b) virágének és utódai

c) oktató és alkalmi költészet

d) gravaminális műfajok (panaszénekek, jeremiádok, keservesek, bujdosóénekek)

Szembeötlő a XVII. századi anyagban a mulattató és mulató szövegek hiánya. A viszonylag szűk repertoárt jelentő csúfolók céltábláján főként vénlányok, asszonyok és vénasszonyok, illetve a megvetett kézműves mesterek (vargák, kovácsok) találhatók. A boriváskor énekelt, később oly elterjedt pohárköszöntők, bordicsérők, társasági dalok teljességgel hiányoznak – a bor és víz iskoladrámákban is bemutatott vitájának kivételével.¹² Bár a diák ivónóták és -szokások gyökerei javarészt visszanyúlnak a középkori vágáns kultúráig, s a magyar közköltészetben amúgy igen erős a „klerikus” réteg (más műfajok magyar változatai már jóval korábban, a XVII. század folyamán megjelennek),¹³ a borivással kapcsolatos témakörök viszont csupán a XVIII. században „teszik be lábukat” közköltészetünk írásos forrásaiba – bár nehéz elképzelni, hogy a XVI. század sokat szidott bormarói verses vagy énekelt pohárköszöntők nélkül nyakalták volna a duska italokat… Meglehet, hogy eleink mégiscsak énekeltek-szavaltak ilyesmiket, de feljegyzésüket, vagyis írásos továbbörökítésüket nem tartották fontosnak. A XVIII. század első felében, majd az 1760-as évektől szinte robbanásszerűen megugrik a kéziratok és ponyvák ilyen jellegű verskészlete. Divatjukban kétségkívül szerepet játszottak a nyugati egyetemek, akadémiák latin és német diákhagyományai, amelyek modellként szolgáltak e műfaj és a társas ivószokások, titkos szertartások és effélék térhódításához.¹⁴

I. 2. 1. Vágáns költészet, diák(b)irodalom

Közköltészetünk nemzetközi rétegét javarészt olyan dalok és versek alkotják, amelyek a diákműveltségben gyökereznek. Nemcsak a külföldön tanuló magyar diákok révén, hanem hazai nyelvi és műveltségi viszonyaink miatt is kulcsszerepe volt azoknak a latin diákdaloknak, melyek magyar nyelven még nem (vagy épp csak csírájában) létező műfajokat hoztak be az irodalmi körforgásba.¹⁵ A latin nyelv ekkoriban az egész magyarországi műveltségben a felettes nyelv szerepét játssza – nemritkán a német ellenében.¹⁶ Mindaz, ami nyelvünkön még nem volt hozzáférhető, néha pedig kifejezhető sem, latinul nyugodtan találkozhatott a hazai, eltérő anyanyelvű (magyar, szlovák, német, horvát stb.) értelmiség szellemi körforgásában. A felettes funkció, mint tudjuk, némi árnyékot is vetett a magyar nyelvre, mégis termékenynek mondhatjuk az együttműködést, mely közép-európai szinten is együtt tartotta a kifejezésrendszer elemeit. Ez a közköltészet világára különösen igaz; még a német diáktársaságok bordalai is latinul jelentek meg nálunk először. Markáns képviselőjük, a középkori gyökerű Gaudeamus igitur például a német akadémiákról származott át a hazai kollégiumokba. Elsősorban Debrecenből maradtak ránk feljegyzései,¹⁷ de magyar fordításáról nincs tudomásunk.¹⁸ A középkori vágáns költészet a tudós moralizáló poézistől az erotikus szerelmi dalokig mindenféle „úton-útfélen” szerzett éneket megtűrt, amelyet művelői, a vándordiákok kedveltek. Az újkori közköltészet nagyobbrészt a vágánsok szöveg- és világfelfogását örökíti tovább, új felekezeti szempontokhoz, korstílusokhoz és -divatokhoz alkalmazva.¹⁹ Még az etnikus csúfolókat, tehát az egymásnak szánt pejoratív üzeneteket is latinul szerették megfogalmazni.²⁰ Komoly szerepe volt tehát a latin közköltészetnek a magyar és idegen anyanyelvű diákok „közös nevezőjének” megteremtésében.

A diákirodalomban azonban az összhang spontán fenntartásán kívül más folyamatokat is megfigyelhetünk. A latin nyelvtudás pszichológiájához a hazai társadalmi normáké is hozzátartozott. Óhatatlanul megnőtt ugyanis a távolság a kollégiumon belüli (saját törvények által uralt, latin) és a külső (mezővárosi-falusi, magyarul beszélő) világ között. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a diákok szabadidejükben elhagyhatták a coetus épületét, tehát mintegy átjárhattak a régi önmagukat idéző világba. A sok közös élmény és megpróbáltatás, valamint a kényszerű nyelvi kódrendszer elmélyíthette a latin, vagyis deák identitást. Kinyilatkoztatására, egyben a nyelvi törvények kifigurázására kiváló lehetőséget adtak a magyar közköltészet népszerű darabjainak latin fordításai vagy ferdítései.²¹ Ezek zömében szerelmi dalok átköltései, de a bordalok szintén kapcsolatban állnak a magánélet költészetével. Általánosságban igaz, hogy a diákirodalomban nagy számban telepednek meg és teremnek újra a travesztáló, műfajparodizáló szövegek, velük együtt pedig – Csokonainál jól láthatjuk majd – az önironikus értelmiségi gesztusok.

A XVIII. század eleji erdélyi diák énekeskönyvek legjellemzőbb vonásának az archaikus műfajok megőrzését tarthatjuk. Közülük most csak a hegedős énekek nyomán kialakuló mulattató műfajokat emelem ki, mivel Erdélyben a jelenkori folklórig nyomon követhetők. Az erdélyi közköltészet legfontosabb központjai – akárcsak a magyarországi verstermésnek – a nagy protestáns kollégiumok voltak: Kolozsvár, Nagyenyed, Torda, Székelyudvarhely, illetve a katolikus Csíksomlyó. A mendikáns költészet fennmaradását és átalakulását kétségkívül a diákoknak köszönhetjük, s ez egy olyan kulturális transzfer példája, amelyről Bahtyin írt a familiáris stílus és Rabelais kapcsán:²² a jellegzetesen orális beszédmód apránként (legalább másodlagosan) írásbelivé vált. Egyes motívumai átszüremkedtek komoly műfajokba, például az ünnepi, menyegzői vagy exameni köszöntőversekbe, amelyeket írott „puska” nyomán továbbra is szavalva adtak elő. A mendikáns attitűd sok apró mozzanatból tevődik össze, s az ide sorolható szövegekben egyszerre nem is szokott mindegyik szerepelni. Az integratív műfajcsoport alapvető vonásai: a tréfás dicsekvés vagy vetélkedés (hiszen a diák mindenkinél okosabb és vonzóbb), a groteszk okoskodás vagy hazudozás, az önsajnáltatás és az adománykérés.²³ Feltűnő, hogy voltaképp mindegyik felbukkan a műfaj legismertebb utódjában, a vőfélyversekben.²⁴

A mendikáns rigmusokat nemcsak poétikai, hanem használati szempontok is sokáig divatban tartották. Kocziány László utal rá, hogy a XVIII. század első feléből ránk maradt énekeskönyvek egy része (sőt számos későbbi is) kifejezetten diák használatra készült, az iskolai mendikálás kötelező szövegeinek rögzítése céljából.²⁵ Ugyanígy „épültek ki” az 1770-es évektől a sárospataki melodiáriumok, ahol csupán a többszólamú zsoltárok és temetési énekek lapjai után következhettek a magáncélú versek, dalok. Érthető tehát az iskolai évek alatt a liturgikus és paraliturgikus szövegek túlsúlya. Kocziány szerint még az ekkoriban leírt históriákat és virágénekeket sem tarthatjuk valódi én-beszédnek vagy az egyéni ízlés tükröződésének, mivel elhangzásuk sokkal inkább a közönség igénye volt, s a versmondó-éneklő diákok egyszerűen megélhetési okokból vették be műsorukba. Felnőttkorukban ugyanakkor ezek a műfajok kerültek túlsúlyba, hiszen az összeíró viszonya fokozatosan egyre személyesebb lehetett velük. A Bathó Mihály-énekeskönyv feljegyzésének három szakaszát állapítja meg: 1) hivatalos anyag, egyházi énekek stb. 2) kiegészítésképp „a hallgatóságot és tanulót egyaránt jobban érdeklő világi énekek”; 3) a felnőtt években az anyag letisztázódása.²⁶ Bár ez semmiképp se tekinthető sémának, minden bizonnyal van s lehetett összefüggés a magánéleti repertoár szélesedése, gazdagodása és az összeíró saját sorsa, személyiségfejlődése, főként pedig nemi-társadalmi szerepei között. Hogy ok-okozati kapcsolatról érdemes-e beszélni, helyzetenként és forrásonként is eltérő. A közköltészet nem individuállíra, hanem egy olyan szöveghagyomány, amelynek bizonyos fontos alkotásait ekként is lehet használni, saját képre formálni, átélni.

A XVIII. század második felébe lépve sem ritkulnak meg a mendikáns kéziratok. Ellenkezőleg: az egyre szerteágazóbb kollégiumi költészet magához vonzotta ezt a (gyökereit tekintve egyáltalán nem iskolás hangvételű) poétikai hagyományt, amely szerte a magyar nyelvterületen kötelező penzummá vált a diákok számára. Tudálékos vagy tréfás lakodalmi köszöntők,²⁷ naptári ünnepekre vagy iskolai examenekre szóló versek, különböző versformákban írt temetési beszédek²⁸ és további alkalmi versek jelzik térhódítását. Arról, hogy mekkora becsben tartották ezeket a szövegeket, ékesen tanúskodnak a kolozsvári Egyetemi Könyvtár egy-két leveles kéziratai, melyek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasághoz érkeztek be a XIX. században.²⁹ A versek minden bizonnyal a székelyudvarhelyi református kollégiumban keletkeztek, s egykori szöveggazdájuk, Belle József később, szászcsávási iskolamesterként (1808-tól) újra megtanította ezeket saját diákjainak.³⁰ A mindenkori tanár vagy egy idősebb diák letisztázta, majd kiosztotta a rigmusokat, a lapszélre pedig fölírták, éppen ki tanulta meg.³¹ A kézről kézre járó verses lapok mellett egy teljesebb füzetet is találunk magyar és latin nyelvű „Wotum”-okkal; némelyikük máskor külön lapon szerepel.³² Hasonló forrásokat a XVII. század végétől egészen a XX. századig találhatunk az erdélyi hagyományban.

I. 2. 2. Másodvirágzás „a szerelem argumentumában” (A virágének)

A virágénekekről az irodalomtörténészek és folkloristák már sokfélét írtak. Vannak, akik keleti vagy honfoglalás kori eredetű motívumok továbbélését látták bennük, mások a nyugat-európai reneszánsz és barokk műköltészet alászállt, folklorizálódott javait. Sokan méltatták a költői invenció szabad szárnyalását és hagyományteremtő lendületét, s e versekről a legmagasabb dicséret szavaival írtak már a kora újkorban. Ez a kultusz Sylvester Jánossal kezdődött, s áttételesen napjainkig tart.³³ Nem vitás, hogy Sylvester hajdani dicsérő szavai a XVIII. században hatással voltak a magyar közköltészet iránti tudományos és kultikus érdeklődés kezdeteire is.

A műfaj határait mégsem tudták kijelölni az értelmezők. Dolgukat megnehezíti, hogy a XVI–XVII. században ugyan még néha leírták a virágének kifejezést, bár egyre ritkábban, később viszont már teljesen eltűnik a szemünk elől. Tudni véljük, hogy mit jelentett, de nem tudjuk meghatározni, a régi forrásoktól pedig alig kapunk segítséget ehhez. A mai tankönyvekben szereplő, koncerteken és lemezeken hallható virágénekek tovább gazdagították a vélekedéseket. Az Olvasónak vajon mi jut eszébe a virágének szó olvastán? Virágszimbolikával ékes, korszakok fölött átívelő közköltészeti (fél-irodalmi) alkotások? Avagy általában csak szerelmi énekek a régiségből? Netán virágokat szerepeltető népdalok?

A kérdés megnyugtató tisztázásától még messze vagyunk. Az utóbbi évtizedek magyar irodalomtudománya szerencsére nem fordított hátat a kérdésnek, mivel valójában nemcsak e szövegcsoportról van szó, hanem irodalomtörténet-felfogásunk alapjairól. S bár a közköltészetben minden lírai műfajt és stílusréteget megtalálunk, a legismertebb, egyúttal a néphagyománnyal leginkább összekapcsolódó alkotások kétségkívül a szerelmi líra emlékei.³⁴ Besorolásuk, rendezésük sokféle szempont nyomán történhet; a lírai alaphelyzet szerinti csoportosítás, melyet Szabó T. Attila követett, az egyik legszemléletesebb megoldás. Erre épült Haja haja virágom címmel 1970-ben kiadott gazdag antológiája is, melynek előszava (Mi a virágének?) máig a kérdés egyik alapvető összefoglalása.³⁵ A lírai attitűdök elkülönítése adja Küllős Imola szakdolgozatának fő gondolatmenetét is.³⁶

Nem érdemes vitatkozni azzal a megállapítással, hogy a virágének kifejezés általánosságban jelölhette a szerelmi költészetet: ezt valójában sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudjuk, hacsak Balassi cantilena de amicula-fordítását nem tekintjük perdöntőnek. Másrészt valószínű, hogy a kora újkori magyar énekszerzőknek igen pontos ismeretei lehettek a hazai növényvilágról – persze a ránk maradt gyógyfűleírások épp a virágének ellenzőinek, az egyházi műveltségű csúcsértelmiségiek kiadványaiból valók (Melius Juhász Péter és Lencsés György).³⁷ Ők semmiképp sem a virágénekekből tanulták a botanikát. Valóban volt ezeknek a daloknak saját virágnyelve? Meg tudjuk-e határozni helyüket az irodalmi-nyelvi közlésfolyamatban? Volt-e olyan üzenetük a szerelmesek számára, amely a műfajt kiemelné a puszta időtöltésképp szerzett dalok halmazából?

Két közismert műköltői példát szeretnék ennek kapcsán bemutatni. Az első Balassi Bálint egyik korai verse, Kit egy bokrétáról szerzett (XXIV. ének, 1578) – virágszimbolikáját tekintve a leggazdagabb valamennyi munkája közül. Nem önmagáért való virágleírás, hanem válasz a kedvesétől kapott bokrétára. A szokásos udvarló formulák helyett itt inkább a másfajta ajándékok társaságában (gyűrű, gyémántkereszt) küldött versek gondolatmenetét találjuk, mivel a költő a hölgy üzeneteként értelmezi a virágokat. Íróasztalán sajátos emblematikus helyzet alakul ki: a pictura szerepét maga a csokor játssza, az explicatio a vers, a jelige (lemma) pedig a költő válasza: „Te ne hervadj el oly gyorsan, mint a virágok.”³⁸

Most adá virágom nékem bokrétáját,

Magához hasonló szerelmes virágát,

Kiben violáját kötötte rózsáját,

Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját. […]

De te ne kövessed ez bokréta dolgát,

Ki noha most ily szép, de estve elhervad,

Virágja mind elhull, csak a töve marad,

Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád. […]³⁹

Másik példánk a legbátrabb szó- és jelképhasználatú magyar szerelmes vers a XVI. századból: Balassi kortársának, Bogáti Fazakas Miklósnak híres parafrázisa az Énekek énekéből (1584). Zsoltárai közt Balassihoz hasonlóan ő is idéz nótajelzésként egy ismeretlen világi dalt: Egy sívó sólymot most löltem – épp az Énekek éneke magyarázatául szolgáló XLV. zsoltárhoz. A bibliai Canticum Canticorum már a középkorban mintául szolgált a latin vágáns, majd nemzeti nyelvű irodalmaknak a természeti jelképek változatos alkalmazásához.⁴⁰ Sylvester is erre a versre gondolhat, amikor sokat idézett apológiájában megjegyzi, hogy ilyesmivel tele a Szentírás. Ebben a megközelítésben Salamon és Sulamytha párbeszéde az egyetlen „igazi” virágének a XVI. századi Magyarországról – annál inkább, mivel Bogáti is ekként nevezi meg („Ez a virágének rövid summája…”):

Úgy vagyon, de így virágoz mi ágyunk,
Hogy tés szép vagy, úgy díszes az mi gazunk,
Cédrus, ciprus minden palotánk, házunk,
Kiben én, rózsád, virágod, úgy lakunk. […]

Ottan, mint enyémben, kertedbe megyek,
Szűvem, húgom, mátkám, füvekben szedek,
Jó szagú virágodban mind szegdelek,
Kertedbéli gyümölcsödben mind veszek.⁴¹

A régies virágmetaforák értő, jelentésteli használata éppúgy megkopott a XVII–XVIII. századi közköltészetben, mint a díszítőművészetben. A hajdani jelképek vagy allegorikus figurák dekorációs elemmé váltak, egyedi, hangsúlyozott helyzetükből kilépve pedig megsokszorozódhattak (mint például a zodiákus ábrák).⁴² Ez a „felhígulás” azonban minden közismertebb műalkotást érinthet, noha a régiségben ritkán tudjuk pontosan megítélni, vajon melyik szöveg „mozgott” különböző műveltségi rétegek között, s melyik nem. Tény, hogy virágéneket nyomtatásból nem ismerünk, s a fennmaradt szövegek mind kéziratos, magánirodalmi környezetből valók, ami önmagában is kiváló táptalaj a variálódásra, keveredésre. Voigt Vilmos alapvető tanulmánya például 1600-tól a csángó népköltészetig követi nyomon a szerelem kertje toposz változásait.⁴³

Az, hogy a prédikátorok virágéneknek titulálják az üldözendő szerelmi dalokat, nem több kirekesztő gesztusnál. Szándékos elnagyoltsággal, stílusrétegek említése nélkül akartak nyilatkozni, ahogyan ma sok idősebb ember egyszerűen „bumm-bumm zenének” nevezi a rock and rolltól a heavy metalig terjedő műfaji-hangzásbéli skálát. Nehogy úgy tűnjön, hogy járatosak a kérdésben…

A XVI. században a virágének megítélését szemmel láthatóan a szélsőségek jellemezték. Sylvester lelkesedésében és a prédikátorok megvető nyilatkozataiban az a közös, hogy lokalizálni próbálták a műfajt, illetőleg az ilyen néven összefoglalt műfajokat hol nyelvi-formai értékei elismerésével, hol anélkül. Abban egyetértenek, hogy az általuk vallott tudós irodalmi kánonok egyikében sincs helye a virágéneknek. Mondhatni: negatív halmaz; az kerül ide, amit máshonnan kizártak. (Láthattuk: ugyanilyen laza, körülhatárolatlan kánonként kell elképzelnünk a középkori vágáns költészetet.)

A nem-hivatalos, befogadói kánonban nyilvánvalóan differenciáltabb helye volt a világi daloknak. Pirnát Antal és Horváth Iván ennek jegyében rekonstruálhatták a XVI. századi magyar irodalom műfaji-stiláris rendszerét. A világi szerelmi líra valószínűleg sokkal közelebb állt a köz- és népköltészetből ismert késő vágáns stílushoz, mint a trubadúrok (hazánkban nem kimutatható) irodalmi örökségéhez vagy akár a petrarkizmushoz. Ez utóbbiak meghonosítását és a rájuk épülő költői magatartásforma elterjesztését kétségkívül Balassi Bálintnak köszönhetjük. Az újabb szakirodalom – a korai virágénekek vizsgálatával – elsősorban az ő műveinek történeti poétikai értékeléséhez járult hozzá.⁴⁴ Balassi a közköltészeti hagyományoktól elrugaszkodva szerzőközpontú, alanyi lírával és megkomponált versciklussal kísérletezett, s ez még akkor is érdem, ha tudjuk, hogy nem mindenben követte naprakészen Európa irodalmi divatját. (Leegyszerűsítve: a kompozíció korszerűsége átértelmezi néhány archaikusabb műfajú vagy beszédmódban írt versét is.) Mivel a ránk maradt virágénekek zöme későbbi Balassinál, igen nehéz megállapítani, hogy humanista vagy petrarkista motívumaik a műfaj régebbi velejárói voltak-e, avagy csupán Balassi nyomán terjedtek el. Stoll Béla és Szilasi László szerint inkább az utóbbi: a stiláris hatáson hatásokon túl az addig jórészt szájhagyományozó műfajok literalizálódása is tetten érhető: az írásbeliség átvette a profán, de azért mégiscsak irodalmi hatásoknak engedelmeskedő szövegcsoport továbbörökítését. Több kutató felhívta a figyelmet a szerelmi líra archaikus, talán már a XVI. század előtt meglévő vonásaira: a trágárabb réteg („lator dúdolás”, vö. Pajkos ének) elkülönülésére, a női dal, illetve a hajnalének (alba) fontosságára.⁴⁵

A XVII. századi anonim szerelmi lírát tekintve – a fentiek nyomán – újabb kételyek övezik utunkat. A magyar virágének-hagyomány kétarcúságának okát ugyanis még többfelé kereshetjük. Elgondolkodtató, hogy a műfaj feltételezhető alapjait – a jelentéstelibb, valódi virágszimbolikára épülő alkotásokat – gyakorlatilag nem ismerjük. Ezek a dalok, úgy tűnik, középkorias jellegüknél fogva a szóbeliségben éltek, de legalábbis kimaradtak a kéziratos rögzítés hagyományából. Egy virtuális csoport viszont alkalmatlan a tudományos vizsgálatra. Ráadásul a XV–XVI. század fordulójáról ránk maradt két töredékben is csupán egy megszólítás és egy refrénsor jelenti a virágmotívumot – ez vajmi kevés ahhoz a kifinomult növényi jelképrendszerhez képest, amelyről akár az Énekek énekéből, akár a késő gótikus keresztény művészetből, akár Balassi idézett verséből tudomásunk van. Vegyük észre: a virágének talán már a XVI–XVII. században archaikus kifejezés volt, s a virágmotívumok jelentésvesztése már a kora újkorban megindult. A vizsgálható halmaz erről a másodvirágzásról tanúskodik: a virágnevek megszólítássá, nyelvi dekorációvá válnak, s értelmüket nem a képi ornamensek adják, hanem maga az udvarlás. Többségükben inkább a természeti kezdőképek továbbélését figyelhetjük meg, semmint a Virágok vetélkedéséből ismert klasszikus jelképrendet. Ilyesmivel – Esterházy Pál versén,⁴⁶ illetve a XVIII. század eleji Rózsa és Viola-dialóguson⁴⁷ kívül – majd csak a reformkorban találkozunk. Az új keletű virágszimbolika ráadásul a műköltészetből átvett formulákkal bővül, például a Ha én rózsa volnék népies műdal-szövegében.⁴⁸ Ekkoriban már (német mintára) hazánkban is olvashattak az érdeklődők virágnyelv-zsebkönyveket, amelyek a csokrok helyes összeállításában, „megfogalmazásában” voltak segítségükre. Ez a titkos nyelv az igen, a nem és a talán finom érzékeltetésére törekedett.⁴⁹ A régebbi versek legfontosabb növény-toposzai viszonylag egyszerűek voltak: a megpillantott, megkívánt és leszakított virág (a szerelmesek egymásra találása); a virágzás és a hervadás ellentéte; a széltől elhajló nádszál mint a hűtlenség allegóriája.

A virágok és növények felvonultatásán túl láthatatlan hálózatot alkotnak az egyéb természeti motívumok is, különösen a madarak. Akárcsak a virágok esetében, ez utóbbiaknál sem építhetünk viszont szigorú logikai rendszert arra, hogy milyen nemű szereplőt jelképez a sas vagy a sólyom: közel sem mindig férfiakat!⁵⁰ Úgy tűnik, a szerelmi témák megverselésekor szabadon cserélgették a toposzokat, elszakadva a kiforrottabb középkori gyakorlattól. Szinte csak annyi volt a poéták feladata, hogy elrendezzék a témához tartozó kötelező szókincset. A vándorstrófák – különösen a XVIII–XIX. században – ugyanerre utalnak: zárt műegész helyett némelyik közös dallamra „összeénekelt” dal szakaszaiban néha ellentétes nemű beszélőt találunk, máskor egymásnak ellentmondó lelkiállapotok leírását. A hajdani szövegcsaládokból kilépett, új kontaminációs láncokba kapcsolódott versrészletek túlélik a XVII. századi repertoár visszaszorulását, például:

Isten hozzád, szép viola,

Kit szájam gyakran csókola…

Ezek a rímpárok lassanként rímtoposzokká, mi több: műfajspecifikus „versmorfémákká” válnak.

A virágénekekből kirajzolódó „attitűdtérkép” néhány poétikai főirányt is kijelöl, mint arra Küllős Imola már 1968-ban fölhívta a figyelmet. Noha részletesebb elemzésük meghaladja e fejezet kereteit, de a XVII. századra összpontosító majdani kutatások talán hasznát vehetik. Néhány kiragadott témakör ebből a gazdag motívumtárból – a teljesség igénye nélkül:

a) idealizált kedves, látomás, tündér, istennő

b) vágyakozás távoli vagy elzárt helyzetből

c) vágyakozás, majd kegyosztás: „engedd meg / megengedem”

d) szakítás utáni feszültség: megmaradt vágyak, fáziskésés, bosszú, hűtlenség

e) keserves, melankólia (sorsénekek szerelmi motivációval)

A XVIII. század a fenti témakörök mellé egy újat is beilleszt, nem kis mértékben Amade László hatására. A vetélkedés, certamen jól begyakorolt műfajának nyilvánvaló hatására ennek szerelmi változata is felbukkan: a férfi és a nő egymást kérdőre vonó, esetleg kioktató, morális leckéztetéssel és ígéretekkel tarkított (gyakran párbeszédes, „kettős”) dalai, amelyek új távlatot nyitnak a régi szövegmagok aktualizálásához.

A XVIII–XIX. századi közköltészeti források számos példát kínálnak arra, hogy a régies, de eltérő korú strófák miként rendeződhetnek újra egy másik műfaj vonzásában. Az általános szerelmi keservesek és a bujdosóénekek, búcsúversek kapcsolatai mintegy feloldják a szorosabban vett műfajok határait, s gyakoriakká válnak az efféle ötvözetek:

Elmegyek én más országro Jaj ha tűndérre lehetnék

bujdosom más országokra, tűndér módra eltűnhetnék,

Nesze rózsám utoljáro Hídjed rózsám visza jőnnék,

egy pár csok piros arczádro. véled csendessen mulatnék

Tűndér is vagy, majd nem látlak,

ha látnálak meg fognálok,

Kebelemben szoritnálak

soha ki sem botsátnálok. […]⁵¹

Ez utóbbi strófa hosszú életét mutatja, hogy Verestói György egyik temetési prédikációjába is bekerült:

[…] a’ Magyaroknál, hogy más Példával most ne éljek, a’ bujaságnak tüzével, mint valami Babilon lángjával, belől Égö Ember, ha szerelmesét maga előtt nem látja, azt Tündéresnek szokta nevezni, és sokszor zabolátlan indulatitól el-ragadtatván, ama’ szemtelenségnek művhelyében koholtatott Versekkel meg-is szokta siratni:

Tündéres vagy: mert nem látlak.

Ha látnálak, meg-fognálak, ’s a többi.⁵²

Szintén „elnyűhetetlen kabátnak” tűnik az a versmag, amely köré a XVII. század óta többféle formában élő tréfás férjpanasz-szövegcsalád épült. Az Új hírt mondok, minden reá hallgasson kezdetű daltípusban⁵³ eredetileg az özvegy férj sorolja három feleségének hajdani rossz tulajdonságait. A hosszú és részletes csúfoló a XVIII. század közepére teljesen kikopott a használatból. Az egyik szakasz viszont külön utakra tért:

Ez mindenre io volt, az mire köllöt,

Tsak a szövés fonyás néki nem köllöt,

Az hol czégért látot, oda sietöt,

Akarki itta megh, de ö fizetöt.⁵⁴

Utódai a régi műfaj üzenetének továbbörökítőiként, zárványaiként bukkannak fel a későbbi forrásokban:

Volt jó feleségem a mire kellet,

Orso guzaly néki soha nem kellet,

A hol Czégért látott oda sietett,

A ki néki bort mért, annak fizetett,

Oda Oda Oda sietett,

És ki néki bort mért annak fizetett.

Volt nékem jó férjem a mire kellet,

Kassza Kapa néki soha sem kellet,

s. a. t. mint fellyebb.⁵⁵

Az én Uram jó volt a’ mire kellett

Kasza kapa néki soha se kellett

A’ hol czégért látott oda sietett

A’ ki neki bort mért annak fizetett.

Annak annak annak fizetett

A’ ki néki bort mért annak fizetett.

Feleségem jó volt a’ mire kellett

Szita rosta néki soha se kellett

A’ hol bált tartottak oda sietett

A’ ruha szabóknak sokat fizetett

Sokat sokat sokat fizetett

A’ nagy parádére sokat fizetett.⁵⁶

I. 2. 3. Gravaminális és vegyes műfajok

„A mi időnkben a Magyar Poéták

Kis Hazánk vesztét sok izben dúdolták…”⁵⁷

Egyes műfajcsoportokról szükségképp féloldalas benyomásunk lehet, ha csak azokat a szövegeket vizsgáljuk, amelyek az adott korszakban alakultak ki. A közköltészet egyik sajátossága, mint láttuk, az időbeli mélység és a mellérendelés kettőssége, a szimultaneitás. A XVIII. századi bujdosóénekek, a keservesek és a szerelmi líra egy része is százéves versekből vagy azok újraköltéseiből állt. Olvasásszociológiai és mentalitástörténeti vizsgálatuk tehát csak akkor lehetséges, ha hozzáolvassuk a források korábbi, hasonló műfajú anyagát is.

Vajon minek a kimondói voltak a régi szövegek? Mitől voltak nélkülözhetetlenek a XVIII. század számára? A kérdés (legalább vázlatos) megválaszolásához belső összefüggéseket kell keresnünk a műfajok és a hagyományozódás rendszerében. Későbbi példával: a rock and roll magyarországi története nemcsak saját virágkorát jelenti, hanem hozzá tartoznak a nyugati szórakozásformákkal szembeni kultúrpolitikai reakciók; a médiatörténet (ez esetben a rádiózás, a lemezek, majd kazetták beszerzésének és használatának lehetőségei); a komolyzene elzárkózása; a magyar könnyűzene alternatív megoldásai (a tábori gitározástól a vendéglátós zenekarokon át a táncdalfesztiválokig); az identitás- és a divatközösségek; s nem utolsó sorban a későbbi rokon műfajok integráló mozzanatai, vagyis az a tendencia, ami stilizálva vagy mesterséges retródivatként, „szüleink ifjúkorának zenéje”-ként újraélve folyamatosan táplálkozott a nyugati, majd hazai előzményekből. Más szavakkal: a külső kontextus, a hordozók, továbbá a nyelvvé, normává és moduláris eszköztárrá válás folyamatai együtt adnak erről megfontolandó szempontokat.

Korszakunkhoz visszakanyarodva: a XVIII. század hagyománya a világi közköltészetben egyszerre volt naprakész és régies, épp ezért okozhat gondot a XVII. és XVIII. századi keservesek, bujdosóénekek, illetve a szerelmi dalok korszakonkénti elkülönítése. Jó néhány korábbi szöveg állandó jelenlétével és intenzív hatásával számolhatunk a XVIII. század folyamán és a XIX. század első felében, sőt néha még tovább. Figyeljünk a nótajelzésekre is, hiszen – ha a régi alapszöveg már szerepelt a forrásban – gyakran hatással lehetnek az új versekre. A Dávidné Soltári című kéziratban (1790–1791) a Teli kertem zsályával kezdetű refrénes dal (102. sz.) például 17. századi eredetű nótajelzése, a Nem szóllok [én senkiről] hatására a szokásos 7, 7, 5, 5 szótagú sorok helyett 4×7-essé alakult.⁵⁸

A régi szövegek állandó pontokat jelölnek a lassan változó műfajhierarchiában. Hasonló folyamatok nyilván korábban is lezajlottak a magyar nyelvű populáris költészetben, ám nincs hozzá ennyi kézzel fogható adatunk, tehát nem tudjuk nyomon követni egy-egy szövegcsalád vagy -típus átalakulásait 100-150 éven át. Ezt a vizsgálati terepet – közismert, szinte nyomasztó adatbőségével – elsőként a XVIII. századi közköltési források kínálják fel a kutatónak. Egyúttal szembesülhetünk a műnemek arányának változásaival is. A döntően epikus karakterű XVI–XVII. századi anyag (Ilosvaitól Gergei Alberten át Gyöngyösiig) szabályosan befészkeli magát az ízlés egy kitüntetett pontjára; e művek számtalan újrakiadásban látnak napvilágot. Gvadányi József verses epikája épp amiatt lehet olyan sikeres, mivel e tekintetben – sok rejtett újdonság és egyedi vonás ellenére – igen jól összesimul a hagyományos műfajtársakkal, s mindenekelőtt azonos hordozókon szerepel velük.

A régi énekek „nem adják fel” pozícióikat egészen a XIX. század elejéig, néhol még tovább megőrzik azokat. Ennek hatásaképp bizonyos műfajok megújulása késik, átalakulásuk lelassul, hiszen nemigen írnak egyező propozíciójú régi szövegeket, ha a régieket aktívan használják. Egyik ékes példája ennek az Asszonynépek, vegyétek eszetekben kezdetű házassági intő-oktató ének, amelynek eredeti kolofonja 1622-es dátumot őriz, de egészen az 1820-as években lezárt Makói énekeskönyvig nyomon követhetjük, olyannyira lezárja a műfajt.⁵⁹ Néhány topogenetikus rokon alkotás, tematikus újraírás jelzi a zárt szövegkincs megrepedezését, az éneklő-olvasó közösségek alternatív érdeklődését. Ugyanakkor ezek is igen szoros összefüggésben vannak régies előképeikkel, legfeljebb a metrumban vagy más, korszerűsíthető elemben újítanak.

Ezt figyelhetjük meg A nyúl éneke címmel közismert XVII. századi (a Kájoni-kódexben latin változatban, továbbá kétféle dallammal is megörökített) tréfás panaszdal esetében.⁶⁰ A XVIII. századi közönség számos ponyvakiadásból ismerhette, sőt gyaníthatóan inkább onnan, mint a szájhagyományból. A korabeli vélekedések szerint ez a ponyva maga volt az alantas népszerűség, az igénytelen literatúra allegóriája. Állítólag még a XIX. század vége felé is közmondásként használták: „Még a Nyúl históriáját sem tudja!”⁶¹ Orczy Lőrinc negatív felsorolásában szintén „előkelő” helyen szerepel a hitvány olvasmányok között:

Ha veſztek írási leg böltsebb Királynak,
Meg marad élete Stilfrid Argírusnak,
Mását még árúlják Nyúl Históriának,
Ilylyen sorsa lehet te monda mondádnak.⁶²

Sokáig úgy gondolták, maga Csokonai írta meg⁶³ ennek az – általa éppoly megvetéssel emlegetett – éneknek a tréfás alkalmi, epikus parafrázisát egy nyúllopásról, amely maga is a „nyúlhistória” rangjára pályázik (Currens de lepore).⁶⁴ Csaknem bizonyos, hogy más volt a szerző, de a régi szöveget jól ismerő, s az alantas tréfák iránt fogékony diák lehetett; Szilágyi Ferenc Zámolyi Nagy Istvánban azonosította.⁶⁵

A XVIII–XIX. század fordulóján egy másik travesztia is készült ugyanerre a lírai helyzetdalra, amelyet aztán az 1840-es évekig nyomon követhetünk ponyván és kéziratokban.⁶⁶ A Pitypalatty éneke (Szörnyű nagy a munkám)⁶⁷ látszólag egy madárkáról szól, ám az szántóföldi idillből hamar panaszkodásba csap át: az aprócska jószágot mindenki háborgatja, szórakozásból és véletlenül is az életére törnek, időtöltésképp pusztítják őt és fészkét. A versben nem szó szerint ismétlődnek a nyúl panaszai, hanem tartalmilag, ám az ősszöveget jól ismerő korabeli olvasók ebben a korszerűsített, cseh-osztrák rokokó dallamra készült átköltésben is megérthették a régi (és mindig aktuális) utalásokat. Arra, hogy elsősorban moralizáló dalnak tartották, a tanulságot kimondó strófán túl („Ez ugyan nem mese”) egy XIX. század közepi énekeskönyv utal, ahol Intő Dal egy Madár’ képében címmel olvasható.⁶⁸

A bujdosóénekek régies, de sokáig eleven műfaja ugyancsak a XVII. század örökségéből táplálkozott.⁶⁹ Egyidejűleg szerepeltek a kéziratokban épebb, akár a versfőket is megőrző variánsok, illetve a más szövegcsaládokban (főként keservesekben és szerelmi búcsúdalokban) feloldódó, kontaminált megoldások. A két legismertebb, Jánóczi András Ideje bujdosásimnak,⁷⁰ illetve Geszti István Gondviselő édes Atyám kezdetű éneke⁷¹ a XVIII. században sok változatban terjedt. Az előbbinek Jankovich Miklós egy szlovák változatát is feljegyezte I čas prišel k vandrovani kezdettel.⁷² Nem kizárt azonban, hogy a magyar szöveg sem XVII. századi, inkább 1750 körüli.⁷³

E műfaj hangsúlyváltozásai akár tematikai átrendeződéshez vezethetnek. Az Egy bujdosó szegény legény és a Bánotimnak örvényében kezdetű dalok a XVII. század végén még a kóborló vitézek énekei voltak; ennek az életformának a visszaszorulásával csak néhány strófájuk maradt használatban, s gyakran beleolvadtak az említett, ugyancsak 4×8-as metrumú bujdosóénekekbe. Gyakran említett példa az Őszi harmat után, amely eredetileg szerelmi búcsúdal volt, csak később vált bujdosóénekké, sőt kuruc relikviává (lásd alább).⁷⁴ Ennek fordítottjára is van példa. A Bokros búk habjai rám tódultanak kezdetű bujdosóének a XVII. század végén születhetett. Bár egyik, korábban még nem azonosított előképe az El kell válnom, látom, tőled, édesem (El kell mennem, nincs mit tennem, édesem) kezdetű szerelmi dal, amelyben a rímszavak egy része is azonos,⁷⁵ de ennek csupán két XVII. századi variánsáról tudunk, míg a bujdosóéneket széles körben ismerték: a XVIII. század végi kollégiumi melodiáriumokban és Csokonai kéziratában egyaránt felbukkan. Néhány későbbi értelmező viszont ismét inkább a szerelmi búcsú műfaja felé terelgette, s ennek szellemében költötte át a (fővariánsait tekintve egyáltalán nem erről szóló) bujdosódalt.⁷⁶

Másfajta tematikus vonzás „semlegesíti” helyzetdallá a Bujdosik, bujdosik szegény árva legény kezdetű bujdosóéneket, amikor némely XVIII. századi feljegyzésben a „szegény árva deák” lesz a hőse.⁷⁷ Így immár egy konkrét élethelyzetről tudósít, s ez némileg beláthatóbb panaszegyüttes, mint a sorsénekekből kihallható teljes reményvesztettség.

A nyomtatványok, különösen a ponyvák külön kutatást érdemelnek a régi szövegek néha mesterségesnek tűnő életben tartása miatt.⁷⁸ Rendszeresen megjelentek ponyván XVII. századi bujdosóénekek (Ideje bujdosásimnak) és szerelmi közköltészet (Bolondság volt nádhoz bízni; Ifjúság, mint sólyommadár; Sokan szólnak most énreám); a XVIII. század végi közönség már jórészt csak innen ismerhette őket. Jankovich Miklós és Aranka György gyűjtőszenvedélye jelzi, hogy a régi versek megőrzésére törekvő tudós hazafiak ugyancsak szívesen fordultak ezekhez a bizonytalan datálású, de tömegesen használt forrásokhoz. A ponyvák oralitáshoz fűződő viszonya pedig esetenként felülmúlja a kéziratokat is. Mindazon XVI–XVII., illetve XVIII. századi világi szövegek, amelyek nagyobb mértékben felbukkannak a paraszti folklórban – régi dallamtípusokkal, gyakran hosszú, emlékezetből énekelt strófafüzérekkel – érdekes módon valamennyien megjelentek ponyvakiadásban, az Árgirustól a Tholdin át Kádár István históriájáig, A kánai menyegzőtől A nyúl énekéig és az említett szerelmi dalokig. Sőt úgy tűnik, egy jellegzetes XVIII. századi dallamot megőrző népdaltípus, Az árgyélus kismadár…⁷⁹ szövegéhez ugyancsak egy ponyvafüzet, méghozzá egy kései Árgirus-kiadást lezáró árversike adta az alapötletet:

RÁ-FEJEZÉS

Árgirus’ kis madárkája nem ſzáll minden ágra,

Én ſem fekſzem mindenkor a’ paplanyos ágyra,

A’ míg Árgirusról én többet írhatok,

Addig a’ markomba öt krajtzárt adjatok.⁸⁰

Az Árgirus szó szerinti részletei egy prózai, antikizáló meselejegyzésben is visszaköszönnek,⁸¹ nem beszélve a gyakori verses említésekről, amelyek magát a mesehőst érintik. Máskor a sokat szidott ponyvák jellegzetes címsorozatában szerepel; erről még lesz szó a kötet záró fejezetében.

Bezerédj Imre kivégzés előtti búcsúéneke, a Boldogtalan fejem, mire jutott ügyem⁸² nótajelzésként szerepelt e füzetekben, de magát az alaptextust csak kéziratok őrzik. A kuruc vitéz sorsát – saját, naivra hangszerelt álláspontja szerint – elvbarátainak irigysége és ármánya pecsételte meg, ők juttatták vérpadra. Valójában tényleg áruló volt, jóllehet előtte a kuruc sereg egyik legeredményesebb vezérének számított. Az ének bizonyosan későbbi Bezerédj 1708-as kivégzésénél. Erre több minden utal. Egyrészt kiemeli az ismeretlen költő, hogy az osztrákok is nagyra becsülték Bezerédj vitézi erényeit:

Sokszor az ellenség nékem fejet hajtot,

Austria Orszag-is jó Vítéznek tartott.⁸³

Másrészt komoly hangsúlyt kap, hogy a kuruc közösség önmagát számolta fel az érdekellentétek miatt. Talán másokat is figyelmeztetett a „Régi szabadságért kész voltam meghalni” sor.

Az újabb alkotások terjedésében is fontos szerep jutott a ponyváknak, tehát semmiképp se tartsuk e kiadványokat csupán a régiségek új kiadásainak. Épp az a legjellemzőbb vonásuk, hogy a hagyományba illeszkedő régebbi darabok mellett a legújabb, immár piacképessé vált verseket is publikálták. Az üzleti szempont hagyományszervező lehetőségeit⁸⁴ példázzák a Mátyus Péter és mások által kiadott, nagy hatású vőfélykönyvek (1793-tól). A nyilván már korábban is létező, helyi változatokban virágzó műfajt ezek a sokszor újranyomtatott kiadványok valósággal standardizálták, bizonyos értelemben el is szürkítették, de a vőfélyek szerencsére sok helyen máig fenntartották saját ételköszöntőiket is.⁸⁵ A populáris nyomtatványok kettősségét már a kora újkori ősformák, a debreceni és kolozsvári „ősponyvák” érzékeltetik. E kötetben több helyen lesz még szó a kéziratos és a nyomtatott hagyomány közti mediális, illetve poétikai eltérésekről, különösen a mobilitás terén.

A nyomtatott megjelenés máskor is szabványosító erejű lehetett. A XVIII. századi világi lírában jól érezhető egyfajta vákuumhatás, különösen, ha a protestáns és katolikus egyházi népénekek korai, már a XVI–XVII. században több kiadást megért szövegtörténetével vetjük össze. Ez utóbbiak már ekkoriban igazi közkinccsé, egyben a további variálódás alapjává váltak, különösen a XVI. századi protestáns énekeket is integráló Cantus Catholici (1651), majd még inkább a Kájoni János szerkesztésében kiadott Cantionale Catholicum (1676, 1719) segítségével. A világi verstermés azonban nem kapott ilyen „hátszelet” a 3–10 szöveget közlő XVIII. századi aprónyomtatványokig, amelyek egyidejűleg fogadták be a régóta (már a kiadók dédszüleinek kora óta!) nyomdafestékre váró régies dalkincset és a legújabb költői divatok termékeit: a magyar rokokó, majd az érzékenység dalait. A nyugat-európai irodalmakban ez a folyamat sokkal előbbre járt: már a XVII. században tömegesen jelentek meg kötetes formátumú, illetve hasonló, pár lapos chapbookok, Flugblattok a francia, az angol vagy a német olvasók-éneklők számára.⁸⁶

A szerelmi líra és a vőfélyrigmusok textológiai tanulságai azért fontosak, mivel a legalább olvasni tudó vásárlóközönség kibővül, s ennek nyomán bizonyos szövegek terjedése – aktív szóbeli használatuk mellett is – az írásos megerősítéseken alapult, tehát az újrafolklorizálódás tartotta őket életben. Néhány régi alkotás ebben az új mediális helyzetben valósággal beelőzött az újabb keletű, de lassabban terjedő közköltészeti mezőnybe. Más módon volt közkincs a kéziratok repertoárja és máshogyan a nyomtatványoké. Az érintkezések ellenére, illetve a cenzurális okokat is hozzáértve jól látható, hogy a saját használatú, személyre szabott kéziratos szöveghez képest a ponyva ugyan eklektikus, de explicit benyomást kelt. Lezárt, jól csomagolt árucikk, amihez két polturáért bárki hozzáférhet. A nyomtatványok újradefiniálják az emlékezethatár fogalmát, s az egyéni szövegismeret a szó szoros értelmében művelődéstörténeti kérdéssé válik, amely immár összefolyik az iskolázottság terjedésével, majd a folklorizmussal.

A hagyomány rétegződése napjainkban is tart. A Fordulj, kedves lovam című, kuruc tárgyú népköltési antológiában⁸⁷ például egy sehol nem variálódó, egykor invariáns jellegű szöveg köszön ránk: a csíkszentléleki Bocskor János-énekeskönyv (1716–1739) Édes hazám, szánjad válásom kezdetű bujdosóéneke. Milyen szép lenne, ha Szabolcs megyei felbukkanásából messzemenő következtetéseket vonhatnánk le…! Ám a vers 4., átigazított, pontosabban betoldott sora („Németté lett magyar földön nincs maradásom”) mindent elárul: Móra Ferenc A majtényi patak című elbeszéléséből került a szájhagyományba.⁸⁸

A múltról többnyire nem a múlt hangján szólunk. A kuruc tárgyú XVIII. századi közköltészet kapcsán rá kell döbbennünk, hogy a régiesebb dalok mind korábbiak, a kuruc kort evokálók pedig mind későbbiek. Láthattuk, hogy a régi vers saját használata nem kíván szellemi-filológiai erőfeszítést, hanem a „hagyományban élés” természetes velejárója. Ebből következően a datálás is viszonylagos: egy szöveg tényleges életkorát nem az eredetének időbeli vertikuma jelöli ki, hanem ismertségének és használatának ideje. Így lesz egy kicsit kortalan: a régi ének ugyanúgy aktív, mint a legfrissebb, s így mosódnak el a századhatárok. Ismét pillantsunk vissza: ez a szimultaneitás más folklór hagyományoknak, így a népköltészetnek is jellemző vonása.

A kuruc korinak tartott, kultuszértékű versek egy része ilyenformán nem korábbi a XVIII. század közepénél, tehát az utókor, a „sasnak körme között” fonnyadó ország közhangulatát fejezi ki. A Rákóczi-szabadságharccal egykorú szövegek viszont gyakran invariánsok, s nem állnak mögöttük a közösségi használat csiszoló folyamatai. A kuruc allúziókkal bíró egyéb alkotások, például az Őszi harmat után viszont már régóta ismertek voltak a Rákóczi-kor előtt is. Eredetileg nem volt kuruc üzenetük, ez már csak a XVIII. században rakódott rájuk. Valójában tehát szinte kimarad a XVIII. századi közköltészetből a hiteles kuruc kori anyag, helyét a visszatekintő-imitáló pozíciójú szövegek foglalják el – például a Rákóczi-nóta, a Nincs becsületi a katonának, a Hol vagy te most, nyalka kuruc, a szlovák–magyar keveréknyelven írt Hej, mikor én huszár voltam Rákóczi vojnába és így tovább –, illetve a jóval korábbi, vegyes régiségek: politikai üzenet nélküli keservesek, bujdosóénekek. Jellemző, hogy már a XVIII–XIX. századi közönség is gyakran későbbi alkotásokat tartott kuruc relikviának. Ennek ékes példája a Rákóczi-induló (zenei gyökerei is csak 1730-ig visszavezethetők Magyarországon), a Rákóczi imájaként említett Győzhetetlen én kőszálom kezdetű fohász (az 1740-es évektől adatolható),⁸⁹ sőt a Thököly verbunkja alcímmel is feljegyzett reformkori politikai dal, az Édes hazámfiai.⁹⁰

Jól nyomon követhetjük egy-egy régi szövegmag aktualizálását e műfajokban is. Néha csak egy-két strófa éli túl a régi szöveget, a többit újraköltik, kicserélik. Az Egy éneket hallék Ó-Tordában kezdetű erdélyi vénlánypanasz minden változata megörököl egy-két szakaszt a XVII. századi alapszövegből.⁹¹ A Mit búsulsz, kenyeres kezdetű ironikus szegénylegény-ének⁹² a XVIII. században gyakran szerepel ponyván és kéziratokban; Gvadányi József és Berei Farkas András is idézték. A vers értelmének koronkénti finom retorikai elmozdulásait és a mentalitástörténeti összefüggéseket Balázs Mihály elemezte.⁹³ A Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek kezdetű keservesnek Stoll Béla két XVIII. századi átköltési ágát azonosította.⁹⁴ Hangnemük híven követi a Baróti János nevével fennmaradt ősformát, de önálló fogalmazásúak. Velük egy időben viszont számos forrás még az alapszöveget őrzi, tehát párhuzamosan mozoghattak a hagyományban.

A Hol vagytok, Pegazus, Parnassus leányi egy hosszú, gyakran 10 strófát is meghaladó szerelmi keservesként alakult ki 1670 táján. Számos XVIII. századi feljegyzését ismerjük, nótajelzésként is hivatkoztak rá.⁹⁵ Ponyván nem jelent meg, de váratlanul felbukkan a váci Énekes Gyűjtemény első, 1799-re datált kötetében (32. sz.). A kései változatban az ősszöveg hosszú lamentációja mindössze három versszaknyi sóhajjá tömörödik a pars pro toto-technika jegyében.⁹⁶

Hol vagytok Pegaſus, Parnaſsus leányi

Mulatozó Muzsák, Apolló’ húgai,

Legyetek ſzívemnek meg-vígaſztalóji

El-múlt örömimnek viſzſza térítőji.

Nem kérem tőletek Tullius’ bőlts nyelvét,

Sem vitéz Hektornak bátor, ’s méréſz ſzívét,

A’vagy Achillesnek vagdalkozó kezét,

Tsak egyedűl kérem ſzívemnek örömét.

Bujdosom erdőkön, kietlen mezőkön,

Nints meg-maradáſom ſem hegyen, ſem vőlgyön,

Mint a’ könyű labda a’ jádzó’ kezében,

Szinte úgy van él’tem habok’ tengerében.⁹⁷

Az 1–2. szakasz a XVII. század végi alapszöveg első két strófája volt, tehát a vers invocatiója. A 3. versszak csak XIX. századi változatokban bukkan fel, így kontaminált elemnek tarthatjuk. Retorikailag azonban ez a változat is megáll a lábán, hiszen a Múzsák vigasztalására bujdosás közben, a sors hullámverésének kiszolgáltatott állapotban is szüksége van a léleknek. A Világi énekek és versek (1800) című kéziratban viszont a hosszú változat szerepel, ami meglepő, mivel a forrás más XVII. századi szövegei már jórészt átalakultak (például a Hová készülsz, szívem, tőlem elbujdosni a megszokott 3×12 helyett 4×12-es).

Egy kevésbé ismert XVII. századi ének is felbukkan száz év lappangás után. Porrá váló, mulandó életem címmel, Pataki Anna nevével maradt fenn egy 1670-es évekbeli erdélyi keserves.⁹⁸ Ennek az egyedi szövegnek immár felező 12-esre alakított, de még felismerhető utóda Ó, jaj, porrá váló, mulandó életem kezdettel megjelent egy ponyvafüzetben (Kesergő szíveknek szomorú énekei, 1791; nótajelzése épp az imént ismertetett Hol vagytok Pégáſus etc.),⁹⁹ kéziratos másolata pedig egy felvidéki gyűjteményben található (1800).¹⁰⁰ Sőt, a Ki kit szeret, ha nem szép is, kedves az annak kezdetű tréfás pipadicsérő (1800 k.?) szintén egy XVII. századi versből kapta kezdősorának lényegét, méghozzá egy moralizáló énekből.¹⁰¹

Attribúciós kérdéseket a címadás is felvet: vajon kinek az éneke?… Horváth Iván idézi az anekdotát Kossuth bicskájáról, amelynek „[c]sak a pengéjét kellett kicserélni egyszer, mert elvásott. Egyszer meg a nyelét, mely korhadni kezdett.”¹⁰² A mi esetünkben hozzátehetjük: Kossuthot is többször cserélték a bicska mögött. A Rákóczi-nótát bárki énekelhette, csak épp a fejedelem nem, hiszen a vers épp őt szólongatja a sorsára hagyott, nyomorgó nemzet nevében, ráadásul legkorábban 15 évvel a halála után.¹⁰³ A címadás mégis többnyire az ő nevéhez köti már a XVIII. század végi variánsokat. Fordított esetről is tudok. A Szentsei-daloskönyv őriz egy Rákóczi Ferenc nevében írt, protestáns éneket (Fölséges nagy Isten, szentséges nevedben), amelyet 1704 tájára datálnak. Az eddig magányos szövegként ismert hazafias könyörgésnek nemrég előkerült egy 1783-ra datált, de valójában korábbi változata.¹⁰⁴ Rákóczi személyesebb szavai eltűntek a szövegből, amely az ősváltozat egyik belső strófájával kezdődik (Ha kihoztál minket, Uram, Scithiábul), s amely egy kortárs helyzetre reagáló, kesergő pasquillussá vált az átköltés során. Néhány hevenyészett, szótagszám-hibás sorral is találkozunk – ám az ismeretlen költő mégis új életre hozta az akkor már több évtizedes szöveget.¹⁰⁵

A XVII. századi szövegmagok esetenként már a XIX. század elejére eltűnnek a szemünk elől, s nyersanyaggá, frazeológiai keretté vagy motivikus alapötletté válnak az új szövegekhez (ez utóbbira példa a Bolondság volt nádhoz bízni daltípus beépülése Petőfi Sándor Kuruttyó című korai versébe).¹⁰⁶ Hasonló jelenségre lehetünk figyelmesek az alábbi, szintén reformkori cento kapcsán. Több ismert XVIII. századi mulatódal részletei alkotják a dal változó strófarészleteit, köztük egy XVII. századi barokk szerelmi idill, a Búm elfelejtésére kezdetű kéziratos szöveg¹⁰⁷ kései reminiszcenciája is!

Adjon Isten bort és buzát, Ez a’ világ már ugy sem sok

Egésséget és szép léányt Azt használyák az orvosok¹⁰⁸

Mindenben bövséget Mink pedig vigadyunk,

lélek üdvösséget. Magunkat vidicsuk.

Juhe pajti de jó élet Juhe paj[ti de jó élet

de jó a ki igy tehet. de jó a ki igy tehet.]

Éljünk csendes békességben Búnak elfelejtésére

Ne tegyünk mi életünkben fájdalmi elüzésére,

semmi ravaszságot Élyünk hegyi borral

Avagy roszaságot. A füles kancsoval

Juhe pajti de jó Élet, Juhe pajti de jó élet,

[de jó] a’ ki így tehet. de jó A’ ki ugy tehet.¹⁰⁹

Legújabban:
Vadai
István, Szóban kettő – írva négy. Az oralitás metrikájáról = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk.
Csörsz
Rumen István, Bp., Reciti, 2012, 19–41.
↩︎
A népmesekincs textológiai problémáiról és literalizációjának sokféle kérdéséről újabban pl.:
Hermann
Zoltán, A szóbeliség és az írásbeliség határán: Szilcz István kéziratos mesegyűjteménye = Historia litteraria a XVIII. században, szerk.
Csörsz
Rumen István,
Hegedüs
Béla,
Tüskés
Gábor, mts.
Bretz
Annamária, Bp., Universitas, 2006 (Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok), 515–527;
Gulyás
Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”: A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Bp., Akadémiai, 2010 (Néprajzi Tanulmányok);
Domokos
Mariann, Mese és filológia: Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből, Bp., Akadémiai, 2015 (Néprajzi Tanulmányok).
↩︎
Ennek a kulturális attitűdnek a megnyilvánulásairól:
Csörsz
Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165).
↩︎
Csörsz
Rumen István, Közköltészet – irodalom alatt, kultúrák fölött, Literatura, 32(2006), 273–282, itt: 275.
↩︎
Pl.
Csörsz
Rumen István,
Küllős
Imola, A XVIII. századi közköltészet textológiai problémái, It, 2004/3, 345–355, itt: 348–349.
↩︎
Ide tartozik később a parasztság törekvése a polgári szokások átvételére, utánzására, vö.
Tóth A
rnold, Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században. Kéziratos vőfélykönyvek Északkelet-Magyarországon, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 2015 (Officina Musei, 22), 61.
↩︎
Gupcsó
Ágnes, Melodiárium = Magyar Művelődéstörténeti Lexikon: Középkor és kora újkor, VII, főszerk.
Kőszeghy
Péter, Bp., Balassi, 2007, 371–377, itt: 383. Az eredetiben a szócikk műfajából eredő rövidítésekkel.
↩︎
Csörsz,
Szöveg szöveg hátán…, i. m., 87–106.
↩︎
Kőszeghy
Péter, A „virágnyelv” korai verseinkben = A magyar vers: Az I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai (1981. aug. 10–14.), szerk.
Béládi
Miklós,
Jankovics
József,
Nyerges
Judit, Bp., 1985, 182–188;
Uő
[
Borbíró
Zsóka], Közköltészet = Magyar Művelődéstörténeti Lexikon: Középkor és kora újkor, VI, főszerk.
Kőszeghy
Péter, Bp., Balassi, 2007, 297–298.
↩︎
Keresztes Bálint Kedveséhez Tornai Margithoz, a’ Szent Földről. (Egy régi kézirásbol). Rumy Károly György gyűjt. (1820-as évek) MTAK RUI 8r 206/172/a, 24a–25a.
↩︎
Vö
. Bódis
Tamás, A kolozsvári és debreceni énekeskönyvek dallamai a mai református énekeskönyvben = Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk.
Csörsz
Rumen István, Bp., rec.iti, 2010, 489–512.
↩︎
Bővebben pl.
Pintér
Márta Zsuzsanna, A bor a régi magyar színpadon = Uo., 413–426. A műfaj korai hazai adata: A két Rákóczi György korának költészete (1630–1660), s. a. r.
Varga
Imre, Bp., Akadémiai, 1977 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 9; a továbbiakban: RMKT XVII/9), 170. sz.
↩︎
Ilyenek a szerelmi és dicsekvő dalok, panaszénekek, komoly és szatirikus női dalok, a felfordult világ és az Eldorádó-kép variációi, pl. az állatlakodalom.
↩︎
A francia bordalok és mulatónóták (vaudeville-ek) hagyományának magyar rokonságáról bővebben:
Szigeti
Csaba, A magyar vaudeville 1823-ban = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, szerk.
Csörsz
Rumen István, Bp., Reciti, 2015, 283–312.
↩︎
Bővebben pl.
Szabó T.
Attila, A magyar diákéneklés történetéhez [1931] = Sz. T. A., Nyelv és irodalom: Válogatott tanulmányok, cikkek V., Bukarest, Kriterion, 1981, 162–173;
Uő
, A diák dicsérete [1944] = uo., 174–175.
↩︎
A kérdésről részletesen:
Csörsz
Rumen István, Közköltészet a többnyelvű Magyarországon (1700–1840) = Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből, szerk.
Bíró
Ferenc, Bp., Argumentum, 2005, 207–260, itt: 211–219.
↩︎
Pl. Nyáry Bálint-ék. (1823;
Stoll
1251), 156; 5 strófányi szöveg a kézirat debreceni részében. A kéziratok leírását és tartalmi kivonatát az alábbiakban lásd:
Stoll
Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542–1840), 2., jav. és bőv. kiadás, Budapest, Balassi, 2002. Hálózati változat: http://www.bkiado.hu/doku/html/stoll.html (
Stoll
+ tételszám).
↩︎
A Nótás könyv (1821–1828;
Stoll
1234) c. kéziratban az egyetlen latin nyelvű dal éppen a Gaudeamus igitur (178–179). E műfajokról:
Csörsz
Rumen István, „Vinum facit rusticum optimum latinum”: Latin bordalok a XVIII–XIX. századi magyar közköltészetben = „Nem sűlyed az emberiség!”… Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk.
Jankovics
József, felelős szerk.
Császtvay
Tünde, szerk.
Csörsz
Rumen
I
stván,
Szabó
G. Zoltán, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007 (www.iti.mta.hu/szorenyi60.html), 349–358.
↩︎
Középkori magyar irodalmunk klerikus-vágáns „alaptónusa”, egyúttal az udvari irodalom hiánya évszázadokra meghatározta fejlődését és befogadói attitűdjét. Erről bővebben:
Zemplényi
Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Budapest, Universitas, 1998 (Historia Litteraria, 4), ill. különösen:
Zemplényi
Ferenc, Régi magyar irodalom és európai közköltészet, ItK, 97(1998), 554–568.
↩︎
Pl. a lengyel diákokon élcelődő Studentes Poloni = Bocskor-kódex (1716–1739;
Stoll
180), 1730 körüli kézírással; kiadása: Bocskor János énekeskönyve 1716–1739,
Domokos
Pál Péter hagyatékából s. a. r.
Csörsz
Rumen István, Kolozsvár, Kriterion, 2003 (Téka), 59.
↩︎
Ezekről részletesebben:
Csörsz,
Közköltészet a többnyelvű…, i. m., 214–219.
↩︎
Tágabb kontextusát is elemzi
Küllős
Imola, Paródiák, groteszkek, halandzsák versben és prózában a 18–19. század populáris kultúrájában = Teremtés: Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére, szerk.
Ekler
Andrea,
Mikos
Éva,
Vargyas
Gábor, Bp., L’Harmattan, 2006, 408–425, főként 417–418.
↩︎
Kritikatörténeti „felhangjairól” lásd a szerző másik tanulmányát (eredetileg: ItK 2015).
↩︎
E műfajról bővebben: Közköltészet 2: Társasági és lakodalmi költészet, s. a. r.
Csörsz
Rumen István, K
üllős
Imola, Bp., Universitas, 2006 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 8; a továbbiakban: RMKT XVIII/8), 240–322. sz. és jegyzetei; monografikus részletességgel:
Tóth
A., i. m.
↩︎
Őszi harmat után…: Szemelvények két ismeretlen XVIII. századi énekeskönyvből, bev., jegyz.
Kocziány
László, Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, [1957], 15–16.
↩︎
Uo.
↩︎
Kritikai kiadásuk: RMKT XVIII/8, 70–239. sz.
↩︎
Ezt a műfajt az utóbbi években – talán épp XVII. századi gyökerei miatt – valamivel több figyelemre méltatja az irodalomtudomány, mint társait. A sárospataki kollégium halotti búcsúztatóiból kritikai igényű válogatás is megjelent: „Mennyei Parnasszus”: Sárospataki diákok halottbúcsúztató versei, s. a. r.
Nagy
Júlia, Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, 2004 (Acta Patakina, 16). Egy tanulságos poétikai elemzés:
Sebestyén
Attila, „Költészeti iparos-üzem”, Studia Litteraria XLII. (Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar irodalmából), 2004, 40–62.
↩︎
Jelzetük: Kolozsvár, Lucian Blaga Egyetemi Kvt. Kézirattár, Ms. 2991.
↩︎
A 2991/224. sz. tétel szerint Belle József református tanító küldte be (vélhetően nemcsak azt a lapot); az ő nevét korábban is megtaláljuk a versek széljegyzeteként, tehát már diákként megismerte ezt a repertoárt. Más dokumentumokat a Borbély család küldeményeként regisztráltak. A bardóci származású Belle Józsefről 1799-ből van adatunk a székelyudvarhelyi kollégiumból, ekkor már végzős lehet. Vö. Székelyudvarhely református és katolikus diáksága 1670–1871, kiad.
Albert
Dávid, s. a. r.
Máté
Ágnes, Szeged, SZTE Régi magyar irodalomtörténeti tanszék, 2005 (Fonters Rerum Scholasticarum, 8), 96 (2324. sz.).
↩︎
Részletes felsorolásuk:
Csörsz
Rumen István, Közköltészet Erdélyben a XVIII. század második felében (Néhány kutatási szempont), Erdélyi Múzeum, 2007/3–4, 157–166, itt: 161.
↩︎
Ms. 2991/207.
↩︎
A kérdés részletes elemzése:
Bartók
István, „Nem egyéb, hanem magyar poézis”: Sylvester János nyelv- és irodalomszemlélete európai és magyar összefüggésekben, Bp., Universitas, 2007 (Klasszikusok), különösen: 185–191.
↩︎
E műfaj leggazdagabb antológiáját
Szabó
T. Attila állította össze: Haja, haja, virágom, Virágénekek, gond., bev.
Szabó
T. Attila, Bukarest, Kriterion, 1970; 2., jav. kiadás: gond., bev.
Szabó
T. Attila, a kiadványt gond., a CD-mellékletet szerk.
Csörsz
Rumen
I
stván, Kolozsvár, Kriterion, 2007. Hasonló kiadványok, részben érintkező repertoárral, részint más korszakokból és stílusrétegekből is merítve: Virágénekek és mulatónóták XVII–XVIII. század, s. a. r.
Stoll
Béla, Budapest, Magvető, 1956; Világi énekek és versek 1720–1846, vál., szöv. gond.
Csörsz
Rumen István, műfaji bev.
Küllős
Imola, Bp., Unikornis, 2001 (A Magyar Költészet Kincsestára, 97); Pajkos énekek, vál.
Stoll
Béla, Bp., Szépirodalmi, 1984 (Magyar ritkaságok) – ez utóbbi kifejezetten az erotikus és trágár költészetből.
↩︎
Haja haja virágom, i. m. E fejezetrész a 2. kiadás (2007) általam írt utószavának részleteiből áll.
↩︎
Küllős
Imola, A XVII. századi kéziratos lakodalmi és szerelmi költészet és a folklór műfajai, szakdolgozat (kézirat), Bp., ELTE BTK, 1968. Köszönöm a szerzőnek, hogy tanulmányozhattam a dolgozatot.
↩︎
Bővebben: Ifj.
Szabó
T. Attila, Növények a virágénekekben – a népi növényismeret tükrében = Haja haja virágom, i. m., 2. kiadás (2007), 265–281.
↩︎
A magyarországi irodalmi emblematika részletes áttekintése:
Knapp
Éva, Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században: Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez, Bp., Universitas, 2004 (Historia Litteraria, 14).
↩︎
Balassi Bálint összes versei, s. a. r.
Kőszeghy
Péter,
Szentmártoni Szabó
Géza, Bp., Balassi, 1993 (Régi Magyar Könyvtár: Források), 51. Hálózati kritikai kiadása: http://magyar-irodalom.elte.hu/~balassi/krit/s023/bbv_024_kk.html
↩︎
Salamon énekének prózai fordítását már a Döbrentei-kódexből (1508) ismerjük. Középkori cseh fordításairól pl.
Földes
Zsuzsanna, Az archaikus szerelmi líra és a női dal = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században: A Szegeden 2003-ban megrendezett régi magyar irodalmi konferencia előadásai, szerk.
Ötvös
Péter,
Pap
Balázs,
Szilasi
László,
Vadai
István, Szeged, 2005, 103–109; Levélbe öltözik a fa. XIV–XVI. századi cseh szerelmes versek, vál., szerk., utószó
Földes
Zsuzsanna, ford. F
. Kováts
Piroska, Pozsony, Kalligram, 2008, 88–91, 127–139.
↩︎
Kiadása: Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II, A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk.
Jankovics
József,
Kőszeghy
Péter,
Szentmártoni Szabó
Géza, Budapest, Balassi, 2000, 442–456. Kontextusáról és virágének-kapcsolatairól p.
Dala
Sára, Bogáti Fazekas Miklós Énekek éneke-fordítása és a virágénekek frazeológiája, Tiszavirág, 1997. október, 3–15.
↩︎
Ilyen képzőművészeti folyamatokról számol be a populáris nyomtatott grafika köréből
Dukkon
Ágnes, Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben, Bp., ELTE Eötvös Kiadó, 2003.
↩︎
Voigt
Vilmos, „A szerelem kertjében”: Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához 1–2, Ethnographia 80–81(1969–1970), 235–275..
↩︎
Horváth Iván, Pirnát Antal és Kőszeghy Péter vitacikkeinek összegzése:
Tóth
Tünde, Balassi a régi magyar irodalom történetében: regiszterek és stílusok. A virágének-vita, Gömörország, 2004. ősz, 12–20; legújabban:
Kőszeghy
Péter, Balassi Bálint: Magyar Amphión, Bp., Balassi, 2014, 102–117 és másutt.
↩︎
A női dal problematikájáról bővebben:
Horváth
Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest, Akadémiai, 1982₁, 2004₂, ill.
Földes,
i. m.
↩︎
Madách Gáspár, egy névtelen, Beniczky Péter, gróf Balassa Bálint, Listius László, Esterházy Pál és Fráter István versei, s. a. r.
Varga
Imre,
Cs. Havas
Ágnes,
Stoll
Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 12; a továbbiakban: RMKT XVII/12), 127. sz.
↩︎
Szerelmi és lakodalmi versek, s. a. r.
Stoll
Béla, Bp., Akadémiai, 1961 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 3; a továbbiakban: RMKT XVII/3), 268. sz.
↩︎
Elsőként: Magyar, és Erdély országi Kalendáriom (Komárom, 1829) OSZK 1518/1829; vö. Népdalok és mondák, A Kisfaludy-Társaság megbizásábul szerk. és kiad.
Erdélyi
János, Pest, 1846–1848 (Magyar Népköltési Gyüjtemény), I, 43. sz.
↩︎
A magyar nyelvű virágnyelv-zsebkönyvekről részletesen:
Szabó
Zsuzsanna, A virágok nyelve? Tiszavirág, 1997. október, 16–22. Az 1822. évi kolozsvári Uj és ó kalendariomban szintén megjelent egy rövid virágnyelv-magyarázat (OSZK 1530/1822).
↩︎
Néhány saját meglátásom:
Csörsz
Rumen István, „Madári szép szabadságom”: A 17–18. századi magyar szerelmi közköltészet madárszimbolikájához = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, i. m., 95–119. A későbbi hagyományban is megmarad ez a kettősség, pl. Weöres Sándor A holdbéli csónakos c. színművében szintén Sólyomistennő szerepel. Köszönöm Szilágyi Mártonnak, hogy felhívta figyelmemet erre; vö.
Szilágyi
Márton, A magyar őstörténet ironikus mitizálása (Dugonics-, Sajnovics- és Arany-nyomok, A holdbeli csónakosban) = „Tánc volnék, mely önmagát lejti”. Konferencia Weöres Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 248–264.
↩︎
Henczy József-ék. (1831;
Stoll
774), 59–60, 1–3. versszak. A 2–3. strófa egy XVII. századi erdélyi szerelmi dal kezdete volt, vö. RMKT XVII/3, 279. sz., az idézett vers teljes kiadása ennek jegyzeteiben uo., 712.
↩︎
Verestói György: Holtakkal való barátság, I–II, Kolozsvár, 1783;
Németh
S. Katalin, Magyar orátor a XVIII. században: Verestói György, It, 66(1984), 855–888, itt: 883. Érdekes, hogy Jékely Zoltán ugyancsak felhasználta ezt a sort 1940-ben írt, Verestóit imitáló művében: Tséri Verestói György, a XVIII. század erdélyi órátora. (Az adatot Szilágyi Mártonnak köszönöm.)
↩︎
RMKT XVII/3, 42. sz. (1704 k.)
↩︎
Uo., 42/I, 11. versszak.
↩︎
Tahy Gáspár: Hasznos Mulatságok (1821–1839;
Stoll
1237), 34b.
↩︎
Udvardy János népdalgyűjteménye (1832) MTAK RUI 8r 206/52, 56b [96], 147. sz.; a Bohókák és Allegoriák című ciklusban. További XIX. századi adatokat sorol fel Stoll Béla az RMKT XVII/3, 42. sz. jegyzeteiben, 575.
↩︎
Felvinczi
György: A jeles procuratoriának illendő ditséreti (1697) = Szentpáli N. Ferenc, Felvinczi György, Pápai Páriz Ferenc és Tótfalusi Kis Miklós versei, s. a. r.
Varga
Imre, Bp., Akadémiai, 1988 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 13), 355, 8. versszak.
↩︎
Kiadása: Pajkos énekek, i. m., 125–126.
↩︎
RMKT XVII/3, 30. sz., a makói változat kiadása:
Küllős
Imola, Közkézen, közszájon, köztudatban: Folklorisztikai tanulmányok, Bp., Akadémiai, 2012, 172–175. A műfajról bővebben:
Küllős
2005b.
↩︎
Erről és későbbi műfaji rokonairól:
Csörsz
Rumen István, A nyúl és a pitypalatty: Két moralizáló vers a 17–18. századi magyar közköltészetből = Nagy az Isten állatkertje: Állatságok a magyar irodalomban, szerk.
Mercs
István, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Társaság, 2019 (Modus Hodiernus), 48–78.
↩︎
Erre utal Seprődi János közlése, vö.
Seprődi
János válogatott zenei írásai, kiad.
Almási
István,
Benkő
András, Bukarest, Kriterion, 1974, 234. Ő Erdélyi Pálra hivatkozik mint szóbeli közlőre.
↩︎
Költeményes holmi egy nagyságos elmétől, kiad.
Révai
Miklós, Pozsony, Loewe Antal, 1787, 9; vö.
Seprődi,
i. m., 234.
↩︎
A korábbi feltevést semmi sem igazolta, így már sem a kritikai kiadásban, sem az életmű időrendjének kézikönyvében nem szerepel, vö.
Debreczeni
Attila, Csokonai költői életművének kronológiai rendje, Bp.–Debrecen, Akadémiai–Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei, Pótkötet).
↩︎
A szövegtípus nyugat-európai forrásairól és értelmezéseiről:
Turóczi-Trostler
József, A nyúl éneke és a farkas panasza (Világirodalom magyar ponyván), ItK, 48(1938), 217–227.
↩︎
Szilágyi F
erenc, Csokonai művei nyomában: Tanulmányok, Bp., Akadémiai, 1981, 28. Zámolyi Nagy István (1770–1841) valóban debreceni diák volt ekkoriban, később a Dunántúlon tevékenykedett református lelkészként.
↩︎
E műfaji kapcsolatról előzetesen:
Csörsz
Rumen István, Kisbolygók nagy bolygása (A 18. századi magyar közköltészet kritikai kiadásáról) = Filológia és textológia a régi magyar irodalomban. Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28., szerk.
Kecskeméti
Gábor,
Tasi
Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2012, 435–446, itt: 441; részletesebben:
Csörsz,
A nyúl…, i. m.
↩︎
Közköltészet 3/B: Közerkölcs és egyéni sors, s. a. r.
Csörsz
Rumen István,
Küllős
Imola, Bp., Universitas, 2015 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 15; a továbbiakban: RMKT XVIII/15), 7. sz.
↩︎
Mf.: MTA 269/IV, lapszám nélkül.
↩︎
A műfaj történetéről bővebben:
Csörsz
Rumen István, „Bujdosom szoros utakon”. A régi magyar bujdosóénekek poétikája, I = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 3, szerk. Cs. R. I., Bp., Reciti, 2014, 139–186.
↩︎
Énekek és versek (1686–1700), s. a. r.
Jankovics
József, Bp., Akadémiai, 1991 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 14; a továbbiakban: RMKT XVII/14), 189. sz.
↩︎
Uo., 187. sz.
↩︎
A kuruc küzdelmek költészete, s. a. r.
Varga
Imre, Bp., Akadémiai, 1977, 93. sz.
↩︎
Ebbéli véleményemről bővebben:
Csörsz, „
Bujdosom szoros utakon”, i. m., 162–163.
↩︎
RMKT XVII/3, 276. sz.
↩︎
Kádár-ék. (XVII. század 1. fele); Vásárhelyi-daloskönyv (1672 k.), vö. RMKT XVII/3, 49/I–II. sz. Az utóbbi ének kezdősora más közkeletű, XVIII. századi búcsúdalokban is visszaköszön, de a Bokros búk habjaival már nincs kimutatható kapcsolat vagy kontamináció.
↩︎
RMKT XVII/14, 184/X–XIII.
↩︎
Uo., 191. sz. és jegyzetei.
↩︎
Pogány Péter kutatási eredményei nem mindig szűrődnek át a mai tudományos köztudatba, pedig ő rengeteg új adattal szolgált. – Két új, online is elérhető szöveggyűjtemény a ponyvarepertoár vizsgálatához: Magyar világi ponyvairodalom 1700–1820, I: Lírai dalok és versek, s. a. r.
Csörsz
Rumen István, Bp., Reciti, 2018 (ReTextum, 8); II: Oktató és szórakoztató költészet, s. a. r. Cs. R. I., Bp., Reciti, 2020 (ReTextum, 11).
↩︎
Lakodalom, s. a. r.
Kiss
Lajos, Bp., Akadémiai, 1955 (A Magyar Népzene Tára, III/A–B), III/A, 779–792. sz., jegyzetek: 1001.
↩︎
História ama’ szép ifjú Árgirusról […] Őſzi Vetés után ſokaknak kedvek töltéſéért. Nyomtattatott MDCCXCIV. Kolozsvár, Akadémiai Kvt., R128936.
↩︎
Küllős
Imola, Irodalmi, közköltési és folklór szövegek Benedek Elek énekeskönyv-kolligátumában = A népköltészet terített asztalánál: Tanulmánygyűjtemény (Benedek Elek-emlékülés, 2009. december 4–5.), szerk.
Benedek
Katalin, Bp., MTA Néprajzi Kutatóintézet, 2011, 9–24, 20; Benedek Elek kolligátumából.
↩︎
Közköltészet 3/A: Történelem és társadalom, s. a. r.
Csörsz
Rumen István, K
üllős
Imola, Bp., Universitas–EditioPrinceps, 2013 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 14; a továbbiakban: RMKT XVIII/14), 9. sz.
↩︎
Szárnyai Márton-ék. (1772–1776;
Stoll
1086), 54b–55b, 6. versszak.
↩︎
A XVIII–XIX. századi kalendáriumok ilyen vonásairól pl.
Mikos
Éva, Árpád pajzsa: A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században, Bp., L’Harmattan, 2010 (Szó-hagyomány). A ponyvakiadások szociológiájához újabban:
Csörsz
Rumen István, 18. századi magyar világi ponyvakultúra – a vallásos kiadványok tükrében = Amicitia: Tanulmányok Tüskés Gábor 60. születésnapjára / Beiträge zum 60. Geburtstag von Gábor Tüskés, főszerk.
Lengyel
Réka, szerk.
Csörsz
Rumen István,
Hegedüs
Béla,
Kiss
Margit,
Lénárt
Orsolya, Bp., Reciti, 2015, 347–362.
↩︎
A XIX. század második felének kelet-magyarországi vőfélykönyveiből kritikai szövegkiadás készült:
Tóth
A., i. m.
↩︎
Ezekből ízelítőt ad, különösen a gazdag angol és skót termés rokon vonásait vizsgálva:
Küllős
Imola, Közköltészet és népköltészet: A XVII–XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata, Bp., L’Harmattan, 2004 (Szó-hagyomány), 56–58, további szakirodalommal.
↩︎
Ferenczi
Imre –
Molnár
Mátyás, Fordulj kedves lovam…: Rákóczi és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban, Vaja, 1972, 52 (Tornyospálca). Gyanúm szerint hasonlóan „túl szép” adat a Szentsei-daloskönyvben fennmaradt, Lehmann százados haláláról és Rákóczi megszabadulásáról szóló hiteles kuruc kori ének népi változata, uo., 77; Mátészalka. A szöveg Thaly kiadása vagy egy eddig nem azonosított szépirodalmi mű nyomán kerülhetett be a szájhagyományba. Ha mégsem így van, újabb feladatot jelent a hagyományozódás megállapítása. Ilyen meglepetés volt számomra egy eddig Thaly Kálmán átköltéseként számon tartott Őszi harmat után-variáns felbukkanása egy hiteles XVIII. századi kéziratban, vö.
Csörsz
Rumen István, Nyelvemlék, közköltészet, hamisítás = Stephanus noster: Tanulmányok Bartók István 60. születésnapjára, szerk.
Jankovics
József,
Jankovits
László,
Szilágyi
Emőke Rita,
Zászkaliczky
Márton, Bp., reciti, 2015, 369–382.
↩︎
A Móráéhoz hasonló történeti szövegintarziákról:
Szigeti
Csaba, Van, hiszen lehet (lehetséges régi magyar költészet a modern történelmi regényekben), Bp., MMA Kiadó, megjelenés előtt.
↩︎
RMKT XVIII/14, 6. sz.; történetéről bővebben:
Csörsz
Rumen István, Történelmi hősök helyzetdalai a 18–19. századi magyar közköltészetben = Folklór és történelem, szerk.
Szemerkényi
Ágnes, Bp., Akadémiai, 2007 (Folklór a magyar művelődéstörténetben, 3), 123–138;
Uő
, Rákóczi halála nagypénteken – Mikestől a közköltészetig = Író a száműzetésben: Mikes Kelemen, szerk.
Tüskés
Gábor, mts.
Csörsz
Rumen István,
Hegedüs
Béla,
Lengyel
Réka, Bp., Universitas, 2012 (Historia Litteraria, 28), 226–236.
↩︎
Somogy Vármegyének Hazai Dalla. Thökölyi Verbungja. 1826 eszt. = Kelecsényi József: Mulattatók Tára (1832–1840;
Stoll
783), 20a.
↩︎
RMKT XVII/3, 46. sz.; XVIII. századi altípusai: Közköltészet 1: Mulattatók, s. a. r.
Küllős
Imola, mts.
Csörsz
Rumen István, Bp., Balassi, 2000 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 4; a továbbiakban: RMKT XVIII/4), 51. sz.
↩︎
Az 1660-as évek költészete, s. a. r.
Varga
Imre, Bp., Akadémiai, 1981 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 10; a továbbiakban: RMKT XVII/10), 90. sz.
↩︎
Balázs
Mihály, „Mit búsulsz, kenyeres…” = Magyar Művelődéstörténeti Lexikon LX, minden kor, a főszerkesztő, Kőszeghy Péter születésnapjára, szerk.
Bartók
István,
Csörsz
Rumen István,
Jankovics
József,
Szentmártoni Szabó
Géza, Bp., rec.iti, 2011, 154–162.
↩︎
A XVII. századi alapszöveg: RMKT XVII/14, 190. sz., a XVIII. századi közvetlen utódok: XVIII/15, 149–150. sz.
↩︎
Kismarjai György-ék. (1742;
Stoll
205), Gyászban öltözzetek, Apalló (!) leányi – a Deák és Kupidó párbeszéde.
↩︎
Bővebben:
Csörsz,
Szöveg szöveg hátán, i. m., 185–186.
↩︎
RMKT XVII/3, 201/IX.
↩︎
Kritikai kiadása: Az első kuruc mozgalmak korának költészete (1672–1686), s. a. r.
Varga
Imre, Budapest, Akadémiai, 1986 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 11; a továbbiakban: RMKT XVII/11), 124. sz.
↩︎
OSZK 819.066, Első.
↩︎
Világi énekek és versek B. P. (1800;
Stoll
557), 94a–95a. – A gyűjtemény teljes versanyaga időközben megjelent: Világi énekek és versek B. P. 1800: Forráskiadás, s. a. r. Küllős Imola, Bp., Reciti, 2018 (ReTextum, 7).
↩︎
RMKT XVII/14, 181. sz. Érdekes, hogy ez a pipavers is egy szerelmi dalt parodizál, akárcsak a XVIII. század végi Életemnek, víg kedvemnek tajtékpipája (RMKT XVIII/4, 155. sz.), amely műfaji rokonságban áll Csokonai Szerelemdalával is.
↩︎
Horváth
Iván, Szöveg, 2000, 6(1994)/11, 42–53, itt: 42.
↩︎
Egy érdekes elemzési szál:
Szilasi
László, A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Bp., Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30), 261–262.
↩︎
A gyűjteményről legújabban:
Csörsz,
Nyelvemlék, közköltészet…, i. m.
↩︎
RMKT XVIII/14, 14. sz.
↩︎
Csörsz
Rumen István, Pönögei Kis Pál, avagy Petőfi és a közköltészet = Ki vagyok én? Nem mondom meg: Tanulmányok Petőfiről, szerk.
Szilágyi
Márton, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 203–226, itt: 217–218.
↩︎
RMKT XVII/3, 171. sz.
↩︎
Vö. Vígan élem világom = RMKT XVIII/8, 59. sz.
↩︎
Énekeskönyv (XIX. század 1. fele;
Stoll
855), 7b–8a.
↩︎