Szajbély Mihály

Társas élet, társadalom és nemzet viszonya Gyulainál

Megjelent: Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe … Világos után. Universitas, 2015. 158-180.

Az Igaz arany bulla tehát komplex programot kínált az 1849 utáni magyar társadalom számára. Az anyagi és a szellemi munka kölcsönösen médiumai és formái egymásnak, az összhangjuk felett őrködő nevelés segítségével képesek elvezetni a nemzetet a természeti állapot és a civilizáció szintéziséig, a művelődés állapotáig, mellyel a nemzet nem csupán önmagát teljesíti ki, hanem az emberiség nagy médiumának sajátos formájává is válik. Gyulai programja nem kevésbé, de más módon komplex. A reál problémája őt nem foglalkoztatta, s ezáltal különbözött Szontaghtól, de Hunfalvytól is. Meghatározó jelentőségűnek a nemzeti narratíva művelését tartotta; e tekintetben tehát Toldyhoz és Wenzelhez állt közel. A nemzeti narratíva művelésére azonban komplex kommunikációs programot dolgozott ki, s nem elégedett meg csupán a múltfeltárás és hagyományteremtés fontosságának hangsúlyozásával.

Gyulai érdeklődését az 1850-es évek elején leginkább a társasélet alakulása kötötte le. Figyelmét az irányította a környezetében folyó beszélgetések témáira és formáira, hogy a szabadságharc bukása után (modern kifejezéssel élve) egyféle vákuumot eredményező kommunikációs válságot tapasztalt. A politikáról való nyilvános beszéd, mely a reformkor és a forradalom idején meghatározó szerepet játszott, eltűnt a politika hazai intézményrendszerével együtt. E sokakat kétségbe ejtő tény őt felvillanyozta: a jórészt üressé vált kommunikációs tér újraberendezésre várt. Dávidházi Péter egy régebbi tanulmányában már fölhívta a figyelmet arra, hogy Gyulai a bukásban is a fejlődés mozzanatát látta, mert úgy vélte, az áldozat nem lehet hiába való, az átélt tragédia erősíti a nemzetet és végső soron annak haladását szolgálja.¹ Ekkor született írásait lapozgatva azonban könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a súlyos és sokak számára értelmetlennek tűnő áldozat véleménye szerint nem csupán ilyen átvitt értelemben járulhat hozzá a magyarság igazi nemzetté formálódásához. Bár nyíltan nem mondta ki, de sorai közül jól kiolvasható az a felismerés, hogy a kommunikációs tér újraberendezését a Világos után kialakult helyzet nem egyszerűen aktuálissá, hanem lehetségessé tette. A társasélet átformálása ugyanis már régen aktuális lett volna, ezt azonban Gyulai szerint akadályozta a politikáról való beszéd uralkodó volta a nemzeti diskurzusban; most viszont a nemzet létét fenyegető külső hatalom (paradox módon és akarata ellenére) a nemzeti lét igazi megalapozásához nyithatja meg a teret.

De mi is az a társasélet, s miért szorult átformálásra?

Absztrakt értelemben a társasélet az élet társalgással töltött része; emberek közötti, jelenléten alapuló, vagy legalább a kommunikációs parnerek kilétének tudatában, levelezés útján folyó információcsere. Lehet spontán (kétféle értelemben is: a társalgásra véletlen találkozás ad alkalmat, illetve az összejövetel eleve eltervezett ugyan, de a társalgásnak nincsen előre meghatározott témaköre), és lehet célos (amikor a társalgás résztvevői eleve valaminek a megbeszélésére gyűlnek össze). Utóbbi esetben a társalgásban résztvevők valamilyen szervezetté (egyletté, érdekvédelmi szövetséggé, borbarátok körévé, irodalmi társasággá stb.) alakulása is megtörténhet, vagy ha a szervezet már létezik, akkor annak éppen jelenlévő tagjai lesznek a társalgás résztvevői. Szervezetek esetében a társalgásnak többnyire nyoma marad (jegyzőkönyv, évkönyv stb.), melyből a jelen nem volt tagok, esetenként akár a kívülállók is tájékozódhatnak – az írott szó azonban csak az elhangzottak rögzítésére szolgál, és nem változtat azon a tényen, hogy a szervezetekben folyó információcsere alapvetően a jelenléten alapul, tehát ugyancsak interakciós jellegű.

Gyulai említett cikkeinek olvasása közben feltűnik, hogy 1852-ben közreadott, Levelek egy nőhez című tárcájában a társadalom szót használta abban az összefüggésben, amelyben korábbi cikkei során még társaséletet emlegetett.

„Társaséletünk erőszakolva, sok részeiben alap nélkül, s mi legfőbb, nem önmagunkból fejlődött ki. Őseink bűne (...) sors csapásai (...) tévedéseink (...) könnyelműségünk (...) politikai életünk nemzeti irányban fejlődése megelőzte a társaséletét, vagy legalább túlszárnyalá; az szülte és táplalta emezt, s nem megfordítva.”2 „Egy szomorú év megmutatta, hogy e nemzetben mennyi életerő van, a következők mutassák meg még inkább. Míg a politikai téren magához méltólag megjelenhetne, foglaljon el a társaséleten minden talpalatnyi földet, honnan javára munkálhat és szebb jövőjét készítheti elő. Gazdag aranybánya ez, s egyszer fölhozott kincseit semmi ellenséges viszony el nem rabolhatja; (...)”3

„Kelleténél többet hittünk s hiszünk ma is – egykor vérmesen remélve, most szerfölött elcsüggedve – a politikai intézmények erejében, holott a nemzetiség a társadalomban leli leginkább támaszát, mit hatalomszó sem teremteni, sem megingatni nem képes. Míg itt életereje nem csökken, munkássága- és gyarapodásának jeleit adja, mindig remélhetni teljes felvirulását, mert egy nemzet jövője, mint más, úgy e tekintetben is, egy jórészt társadalmi állapotától függ. – Nincs hatalmunkban a nemzetiségünkre kedvezőtlen viszonyokat megváltoztatni, de rajtunk áll, hogy az idők mostohaságát éber gond és erélyes munkásság által kipótoljuk.”4

A társasélet, illetve a társadalom művelését azonban mindkét helyen a politikai tevékenységgel állította szembe, melyet a múltban mindenek felett valónak tartottak, míg most lehetetlenné válásának tulajdonítanak túlzott jelentőséget. Azt pedig, hogy mi tartozik a társadalmi körébe, szintén a politikához képest határolta be: „Tudja-e mi tőn rosszkedvűvé? E derék hazafias szellemű társaságban a nemzetiségnek csak politikai oldaláról szólott mindenki. (...) alig érinték s éppen nem fogták föl a másikat, – mely jelen viszonyaink közt sokkal fontosabb, s mit szabadjon társadalminak neveznem, értvén alatta mindent, mi politikai rendszabályoktól független, a családi élet tűzhelyétől föl egészen a művészet és irodalom csarnokáig.”⁵

A Levelek egy nőhez által kínált narratívában a nemzet állapota mindenesetre a társasélet során válik világossá. A levél írója kellemes társaságban tölt el egy estét. Fiatal ártatlan leányka, aki „még nem tanult meg szívekkel játszani”, idősebb nők, akik nem akarnak mindenáron tetszeni, s éppen ezért nem csupán tiszteletre, hanem szeretetre méltók, öreg táblabíró, aki sok mindent visszasír a múltból, „(…) de a roboteltörlés- és adóegyenlőségnek egy árva sóhajt sem áldoz (…)”, komoly és szellemdús fiatalemberek, akik „(…) éppen oly vidoran tudnak mulatni, mint komoly dologhoz látni.”⁶ Előre örül, hogy milyen kedélyes levélben számol majd be tapasztalatairól, de szándéka füstbe megy, amikor valaki a magyar nemzet helyzetét hozza szóba. Lehangolja ugyanis, hogy e téma kapcsán csak a politika körül forog a szó, s éppen ez ad neki alkalmat arra, hogy elválassza a társadalmi körét a politikáétól, és levele hátralévő részében az előbbiről értekezzen.

A társasélet tehát a benne eluralkodott politikai tematika visszaszorítása végett szorul átformálásra. Az imént idézett mondatok nyomán el lehetne ugyan töprengeni azon, hogy miként viszonyul egymáshoz társadalom és társasélet (szinonim fogalmakról van-e szó, netán a társasélet része a társadalomnak, vagy esetleg a társadalom művelésének eszköze csupán), a Gyulai által konstruált narratívából azonban e kérdéseket egyelőre felfüggesztve is levonható a következtetés: a nemzet állapotát a keretei között folyó kommunikációk nyomán lehet felmérni. A társasélet pedig, mint az eszmecsere interakciós, azaz legkevésbé ellenőrizhető formája, a világosi bukás után meghatározó szerephez jutott a nemzeti kommunikációk összességében.

1. A társalgás, a szervezetek és a társadalom Gyulai-féle kommunikációs programja

Gyulai nézeteit a rendszerelmélet nyelvén interpretálva először is azt állapíthatjuk meg, hogy társaséleti cikkeinek központi értéke, szimbolikusan általánosított kommunikációs médiuma természetesen a nemzet. E hívószó jegyében igyekezett elképzelésével (a társadalmi rendszer autopoiézisének részeként) az értelem-feldolgozásnak és konstruálásnak irányt adni, azaz befolyásolni a médium- és formaképződést. A programadás mindig háromirányú tevékenység: egyrészt a mi célból, másrészt a mit, harmadrészt a miként meghatározása. A cél Gyulai esetében egyértelmű: a nemzet más nemzetekével össze nem téveszthető formájának, vagy ahogyan ő mondja, a nemzeti jellemnek a létrehozása. Arra a kérdésre választ keresve, hogy ennek érdekében mit kell tenni, az értelemkonstruálás és feldolgozás középpontjába a nemzeti narratívát állította, s gondolatmenete annak (nyilván öntudatlan) felismeréséről tanúskodik, hogy a nemzeti narratívának, mint médiumnak a feldolgozása egyben annak konstruálását is jelenti. Ami pedig a mikéntet illeti, úgy találta, hogy a nemzeti narratíva médiuma (s a belőle születő, magát a médiumot is továbbalakító formák sokasága) akkor lehet a társadalmi rendszer autopoiézisének meghatározó anyagává, ha először a társalgások és szervezetek kommunikációiban ölt formát. S ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy az interakciós közösségekben a kommunikáció létrejöttének erős a valószínűsége, valamint adott az azonnali korrekció, vele a médiumhasználat konszenzusának a lehetősége.

A társalgások és a társaskörök (szervezetek) előtérbe kerüléséhez kedvező helyzetet teremtett az önkényuralom, mivel a korábban kialakult szerepkörök szerinti elkülönülés egy Gyulai által különösen károsnak tartott (mert meghatározó szerephez jutott) részrendszerének, a hazai politikai életnek az ellehetetlenülését, azaz elkülönülésének megszűntét hozta magával. A társadalomban egyféle szegmentarizálódási folyamat volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy a nemzet helyzetéről folyó diskurzus csak kis közösségekben volt lehetséges. A Luhmann által leírt szegmentáris elkülönülés lényege, hogy az egyik szegmens homológja a másiknak, azaz úgy hasonlítanak egymásra, mit két (három, öt, tíz, száz stb.) tojás. Gyulai nem ezt a tojás-létet igyekezett megváltoztatni, hanem a párhuzamos társalgások közös médiumát: a primer politikai kérdések helyett témaként a nemzeti narratíva konstruálását és feldolgozását ajánlotta. A nemzeti narratíva konglomerátum voltából következik, hogy ezzel a különbségtétellel a korábban politikára szűkült társalgások témakörét tágította és ugyanakkor pontosan be is határolta: a társasélet magába fogadhat mindent, ami a nemzeti narratíva szolgálatában áll, de csak azt fogadhatja magába.

A végső cél természetesen nem a szegmentaritás konzerválása, hanem az egység létrehozása. Gyulai úgy vélte azonban, hogy szerves egységgé csak eleve azonos elemekből álló részek forrhatnak össze. Azok viszont valóban összeforrhatnak: ha a pszichikai rendszerek spontán és szervezett kis közösségeiben folyó kommunikációknak egytől egyig a nemzeti narratíva válik médiumává, akkor ez lesz a társadalmi rendszer operációinak irányadó médiuma is, és létrejöhet a nemzet, mint nagy közösséget jelentő, saját identitással rendelkező egység. Az identitás garanciája a nemzeti narratíva most már egységes konstruálása és feldolgozása, vele a nemzet mindenkit egyformán orientáló értékké, szimbolikusan általánosított kommunikációs médiummá válása. Gyulai tehát a nemzet létrejöttét egyféle irányítható evolúcióként képzelte el, melyben kijelölhető a teendők sorrendje. A kiindulópontot a társasélet átalakítása képezi, és ha ez sikeresen lezajlik, akkor a politikai élet szabaddá válásával (azaz a politika rendszerének ismételt elkülönülésével) sem ismétlődik meg az, amit a reformkori történések legnagyobb hátulütőjének gondolt, tudniillik „(...) hogy politikai életünk nemzeti irányban fejlődése megelőzte a társaséletét, vagy legalább túlszárnyalá; az szülte és táplálta emezt, s nem megfordítva.”⁷

2. Cserhalom⁸, avagy a nemzeti narratíva gondolata a pályakezdő Gyulainál

A nemzeti narratíva formaképzések által folyamatosan alakulóban lévő médiumába az kerülhet bele, ami a nemzet múltjából az éppen aktuális identitásképzéshez alkalmasnak mutatkozik, a nemzeti kánon⁹ pedig nem más, mint a nemzeti narratíva tartósan formává merevíte(ni igyekeze)tt része, beleértve a múltjára és jövőjére vonatkozó, formává szilárdult reflexióelméleteket, azaz a formaképzésről szóló, második rendbéli megfigyelők által létrehozott elvárásokat. A múlt felidézésének és tudatosításának, más szóval a nemzeti narratíva alakításának és kanonizálásának a kérdésköréhez Gyulai, 1842-43 során született különböző kolozsvári tárcacikkeinek néhány elszórt utalását követően a Regélő Pesti Divatlap hasábjain 1844. február 15-én megjelent, Cserhalom című írásában szólt hozzá először.

A cikk voltaképpen útirajz, a reformkori divatlapok kedvelt műfajában íródott. Gyulai Doboka vármegyei utazásának arról az epizódjáról számol be, amikor felkereste a Kerlés nevű falu határában lévő Cserhalmot. Bevezető mondataiban arról elmélkedik, hogy vannak tájak, amelyek különös természeti szépségekkel dicsekedhetnek, és vannak olyanok is, „(...) melyek iránt nem volt oly pazar a természet, de pazar volt a sors, s oly jeleneteket játszatott el rajtok, melyek örök betűkkel írvák a századok évkönyveibe, s melyek hallva, látva bú- vagy öröm-könyűkkel töltik meg a késő korfia szemeit.”¹⁰ Cserhalom az utóbbiak közé tartozik, merthogy Salamon, Géza és László itt arattak diadalt a pogány kúnokon, de rajtuk kívül „egy költő dicsőségének büszke tetői” is ezek, Vörösmartyénak, aki megénekelte a hajdani eseményeket. A helyet még érdekesebbé teszi a Gróf Bethlen Lajos által létrehozott és gondozott arborétum – és mégis sokan vannak Magyarországon és Erdélyben, akik semmit sem tudnak róla. Gyulai cikke nekik szól, célja pedig annak bemutatása, hogy a múltról szóló tudás és a hajdani események helyszínének felkeresése hogyan erősítik egymást, és miként részesítenek a nemzeti identitás büszke és felemelő érzetében.

A legmagasabb fokú gyönyörben persze csak az igazi hazafinak lehet része. Táj, múlt, költészet és ember egymásra találásának ideálképét Gyulai a következőképpen ábrázolja: „Ha oly ember áll meg e bércek fölött, ki honát szereti, a magyar történet fénypontjaira büszke s a művészetet nem tartja fényűzésnek, de az ember szükséges szellemi táplálékának, s olvasta Vörösmarty műveit, s vannak lelkének ábrándszerű elmélyedései, de amelyek nem esnek az ész rovására: az itt biztosan kéjt élvez, mégpedig a kéjek legnemesbikét, mit csak szív és ész adhat. (...) És föllángol keblében a nemzeti érzelem, lelkesülés, s lelkének csak egy gondolatja van, hogy ő magyar, hogy nemzetéért életét odaadná.”¹¹ A táj tehát hozzájárul a múlt és a költészet átéléséhez, a költészet felkelti a táj és a múlt iránti érdeklődést, a múlt érdeket kelt a táj és a költészet iránt. A forma médiummá és a médium formává válásának szukcesszív és véget nem érő többszöröződése az igazi hazafiúi érzelem, a legmagasabb fokú gyönyör kialakulásának és ébrentartásának feltétele. „(...) nem kéj-e a múltba merülés (...) Nem kéj-e, ha azon művészi alakokat, melyeket az érzelem hevével karoltunk át, a hely által fölelevenítve (...) nagy elevenséggel megjelenni látjuk (...)”¹² A nemzeti narratíva médiumának létrehozásában és alakításában a költők szerepe különleges. Ennek belátásához viszont éppen a táj segíthet hozzá.: „Ha nem hiszitek, jöjjetek ide, s el fogjátok hinni, és azt is, hogy mily megbecsülhetlen kincse egy nemzetnek a nemzeti költő és dicsőséges múlt. Ez egyik lelkesítője, midőn hazájáért harcol; ez egyik ösztönzője a haladás pályáján, mert a jelen (...) nem oly érdekes, mint a múlt, mit hagyományok és századok szentesítének meg, s a historia a költészethez e tekintetben úgy áll, mint tél a tavaszhoz. (...) hogy mi ébredénk s nemzetiségünk ennyire áll, egy részint mi okozá, ha nem multunk és költőink?”¹³

A cikk következő részében Gróf Bethlen Lajos „olasz modorban épített” házát, s a házat körülövező, különleges növényekkel büszkélkedő kertet mutatja be. Mindennel nagyon elégedett, egyedül azt kifogásolja, hogy a középső szobában látható egyik festményen kívül, melyen Szent László egy kúnt szúr le, semmi sem emlékeztet a múlt dicsőségére. „Vajon nem lenne-e célszerűbb, ha a sok kerti képek, szobrok közül kettő-három a csatát tárgyazná, s Cserhalom dombján a három vezér szobra állna?”¹⁴ Most már a helytől és a konkrét problémától elszakadva tárja fel nézeteit a nemzeti narratíva helyzetéről. „Mi valóban keveset gondolunk történeti emlékű helyeinkkel.” – kezdi fejtegetését. Követendő példaként a németeket említi, akik gondosan őrzik Nagy Frigyes kastélyát és Goethe szobáját, a francia pedig „Napóleon cipője porát is fölcsókolná”. A magyarok viszont alig törődnek emlékhelyeikkel és veszni hagyják azokat. Ezen a helyzeten változtatni véleménye szerint nem pénz kérdése. „Míg nemzetünk szegény, én nem vagyok barátja a költséges szobroknak: állítsunk hát élő szobrokat. Történeti emlékű téreinken tartsunk ünnepeket (...) hol dal, beszédek lelkesítsék az öszvegyűlt utódokat; állítsunk jótékony intézetet helyén, vagy (..) legalább egy egyszerű sírkövet vagy kápolnát (...) hol az utód lelkesülten imádkozhassék nemzetéért.” A médium-forma alakulások többszöröződése pedig minőségi változáshoz vezet majd: „És ha majd gazdagok leszünk, lesz nemzeti művészetünk, s nem kényteleníttetünk Mátyást római császárnak faragni, akkor állítsunk pompás szobrokat, melyek méltók legyenek a nemzethez.”¹⁵

Mindez arra utal, hogy Gyulai a nemzeti narratíva kérdését már a refomkorban is alapvetőnek gondolta, művelése és terjesztése érdekében pedig ugyanúgy az interakciót állította előtérbe, mint 1849 után. A változás annyi, hogy míg az 1840-es évek elején a társalgás speciális fórumainak (ünnepségeknek, jótékony intézeteknek, emlékhelyeknek) a létrehozására, addig tíz évvel később a társasélet egészének a tematikai átalakítására tett javaslatot. A hangsúly pedig ily módon a spontán találkozásokra és beszélgetésekre helyeződött át, ezeknek igyekezett a nemzeti narratíva művelése jegyében egységes irányt szabni.

3. Társaséletünk¹⁶

1850 szeptemberétől Gyulai segédszerkesztőként tevékenykedett Szilágyi Sándor e hónap végén¹⁷ indult Pesti Röpívek című lapjánál. Mint Szász Károlynak szóló egyik levelében fogalmazott: „Irni fogom az irányczikkeket, irodalmi szemlét s az eredeti darabok bírálatát.”¹⁸ A Társaséletünk iránycikként jelent meg október 27. és decembere 8. között, hét folytatásban. Gyulai a cenzúrára való tekintettel nagy körültekintéssel adta elő eszméit, de a közlemény irányának a lapját féltő Szilágyi nyilván így sem örült. Talán aggályait is kifejezte valamely korábbi vázlat vagy változat kapcsán, legalább erre utalnak Gyulai megnyugtatásul szánt sorai október 25-én kelt levelében: „Olvasd el s látni fogod, hogy nem politikai irányu, s mik ott mondva vannak csak a közönséges társas viszonyokat érdeklik. Vége is máskép van; biztos közölheted.”¹⁹ Szilágyi azonban nem nyugodott meg. A második részben kénytelen volt bizonyos változtatásokat végrehajtani²⁰, és a cikk miatt talán egyéb kellemetlenségei is lehettek. Erre utal, hogy Gyulai az ötödik folytatást már kissé mentegetődző színezetű mondatok kíséretében küldte el neki: „Valamint ebben ugy az utolsóban sincs semmi olyan, melyért bajunk lehetne. Jó hogy már a négy első átment. Ezeket is csak azért irtam ugy – bár igen szelid kifejezéseket használtam s ellepleztem a feltűnőbb eszméket – hogy mint társas életünkre vonatkozó czikkek a lapnak jó és nemzeties iránya mellett tegyenek bizonyságot. Ezután ugy is aesthetikai, történeti s ezekhez hasonlókat küldök s igy nem lehetend panaszod.”²¹ A téma tehát kényesnek számított. Gyulai, noha sok egyébről is értekezhetett volna, mégis felvállalta, és e tény arra utal, hogy a benne foglaltaknak különös jelentőséget tulajdonított. Érthető módon: írásában nem csupán a lap, hanem az egész társadalom Világos után aktuálisnak és követendőnek gondolt kommunikációs programját fogalmazta meg.

A cikksorozat körkörös szerkesztésű. Köszönhető ez annak, hogy Gyulai eleve tisztában volt a folytatásokban való megjelenéssel, és az egyes részleteket igyekezett olyan sajátos szerkezetű belső egységekké formálni, amelyek egyúttal a gondolatmenet további kibontását is lehetővé teszik. A forma megválasztásában ugyancsak szerepet játszhatott, hogy számolnia kellett a cenzúra esetleges beavatkozásával, a sorozat menet közbeni kényszerű megszakadásával, és ezért igyekezhetett mondandójának a lényegét tömör formában előre bocsátani, majd azt egyre részletesebben (de mindig kerek egységek formájában) kibontani. A nyílt zártság paradoxonának megvalósításához a mindenféle programalkotó tevékenyégre jellemző (korábban már említett) háromirányúságot használta ki: az egyes részletek törzsében a mi célból és a mit kérdésére fogalmazta meg újra és újra az egyre komplexebbé váló választ, miközben rendre visszatért a miként tárgyalására.

A Gyulai által alkotott program esetében a cél a nemzet, a mit a nemzeti narratíva, a miként a társasélet. Ez a cikksorozat első darabjában válik egyértelművé, melynek legfontosabb kérdése az, hogy érdemes-e egyáltalán a társaséletre szót vesztegetni. Akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy a szerző itt teszi világossá: a társasélet nem önmagért fontos, hanem eszközként, valamely cél elérése érdekében. E konvencionális szóhasználat azonban nem lenne szerencsés, mert (mint tudjuk) a forma nem felváltja a médiumot, hanem maga hozza létre azt, és feltételezi egyidejű jelenlétét, tehát eszköz (médium) és cél (forma) a hagyományos értelemben nem választható szét. Az elért cél (forma) mindig a célban maradás (további formaképzés) eszköze (médiuma) is egyben. Márpedig Gyulai gondolatmenete, noha teoretikus szinten ezt nem fejtette ki, éppen a médium és forma ilyen jellegű egymásból következésének a felismeréséről tanúskodik. A nemzet létének feltétele a nemzeti narratíva folyamatos életben (alakulásban, rizomatikus mozgásban²²) tartása, a nemzeti narratívának viszont maga a nemzet egyszerre része és mozgatója, és ugyanez elmondható a társaséletről is. Az előző mondatba foglalt tények azonban nem zárnak ki bizonyos sorrendiséget. Gyulai pedig végső soron éppen azt igyekezett bizonyítani, hogy a sajátos nemzeti jellem kialakítását a társaséletnek a nemzeti narratíva jegyében való átformálásával kell kezdeni. A társasélet persze nem eszköz, hanem a nemzet vegetációjának állandóságát biztosító televény: „Innen szövődnek az egyetemes nemzeti lét egyes szálai; itt alakulnak a körvonalok, melyektől függ jellemének arca, tőle veszi táplálékát a nemzetiség, tárgyát a művészet s alakját a közmíveltség. – – A nemzet élőfája földjében gyökeredzik, levegőjében él, sugárai virágoztatják, és érlelik. Sűrű lombozata pezsgő közélet, virága nemzetdicsőség, gyümölcse közboldogság.”²³

A látszólag kisszerű tárgy fontossága tehát kétségbevonhatatlan. Gyulai azonban cikksorozatának első darabjában nem éri be ennek bizonyításával, hanem számos egyéb kérdést is felvet. Jelzi mindenekelőtt, hogy a magyar társasélet múltja és jelene egyaránt több szomorúságra, mint örömre ad okot, ugyanis „(...) erőszakolva, sok részeiben alap nélkül, s mi legfőbb, nem önmagunkból fejlődött ki.”²⁴ A helyzet ilyetén alakulásáért az ősök ugyanúgy felelősek, mint a sors csapásai, valamint az, hogy a politika előbb vett nemzeti irányt, mint a társasélet. A következmények pedig a nemzet létére nézve súlyosak: ezért bizonyultak ingatagoknak a társadalmi intézmények, ezért nem tudott gyökeret verni sok eszme, ezért sikerült vajmi keveset visszanyerni a magyar ősi jellemből, s ez az oka, hogy „(...) a visszanyertek között is több a csehüveg, mint gyémánt, külsőség, mint lényeg, s művészetünk-, irodalmunkra sajátos bélyeget csak igen halvány színnel ütheténk.”²⁵ Világossá teszi ezután, hogy amikor társaséletről beszél, akkor nem a világot izgalomban tartó nagy társadalmi eszmékről szól majd, ezek ugyanis a fejletlenebb magyar viszonyok közepette nem játszanak lényeges szerepet. „Mi itt azon oldalait érintjük (ti. a társaséletnek – Sz.M.), melyek a népjellem-, műveltség-, nemzetiség-, közszokások- s több ezekhez hasonlókra vonatkoznak. Mely mindennap előttünk hullámzik, a vigalmak tarka foszlányát s a művészet égi képét lebegtetve habjain. Mely minden órában füleinkbe cseng a közélet zsibongó zúgását, s a családélet szelíd hangjait hordva szárnyán, mely úton-útfélen nyilatkozik a beszéd-, divat-, társalgási modortól kezdve le egész az alig előszámlálható apróságokig.”²⁶ A sajtó eddig kevés figyelmet szentelt minderre. A divatlapok inkább csak a külsőségeket érintették, a politikaiak pedig az általuk aktuálisaknak tartott kérdések kapcsán vetettek a társaséletre egy-egy pillantást. A belső lényegre, a részletekre nem ügyelt senki. A velük való foglalkozás azonban a forradalmat követő időkben, az átélt nagy változás után, amikor különösen nehézzé vált a tájékozódás, „(...) s az annyit vesztés a még megmaradottakat éberen őrizni int, szükséges, sőt elkerülhetetlen.”²⁷ A tét, mint a cikksorozat későbbi darabjainak olvastán egészen világossá válik, a nemzeti lét valódi alapjainak a lerakása. Ha a munka nem kezdődik meg, csak magunknak tehetünk miatta szemrehányást; a társaséletnek a nemzeti narratíva jegyében történő alakítását ugyanis nem gátolják a hatalmi viszonyok. Ezért fogalmazhat Gyulai néhány sorral később úgy, hogy: „Fordulóponton állunk, hol – bár merész állításnak tessék – sok s majdnem minden tőlünk függ.”²⁸

A bevezető egyes elemei a ciksorozat későbbi darabjaiban kerülnek kifejtésre. A második részben azt a gondolatot járja körül, hogy milyen súlyos kihatásai vannak, „(...) midőn egy nemzet nem magából fejlődik, és a sors csapásai vagy önkönnyelműsége megfosztják saját én-jétől.”²⁹ E Herderre és Kölcsey Nemzeti hagyományok című tanulmányára egyaránt emlékeztető kezdés után mindjárt részletezi is a szervetlenné vált fejlődés keserű következményeit. Az ilyen nemzet nem bír saját egyéniséggel a többi nép között, testetlen árnyék csupán, létét a körülmények határozzák meg, nincsen önálló világnézete, alig ismerik, az emberiség összhaladására nincsen befolyása, napjai folyását életunt közöny és restség jellemzi, műveltsége idegen. „Múltjának puszta térein nem emelkednek emlékoszlopok, hol fiai dicsvágytól gyötörve sírjanak, legfölebb romoknak nyomai láthatók, melyek fölött kóbor szellő hord lassú morajjal vándor regéket, hogy a már mélyen alvókat még mélyebb álomba ringassa.”³⁰ A haza előtte nem szent szó, mely munkásságra ösztökél, a történelemhez nem fűzik érzelmek. Semmiben sem emlékeztet tehát a Szózat dicső nemzetére, melynek sírját, ha halnia kell, gyászoló nemzetek veszik körül. „Halála – mondja Gyulai, alig titkoltan utalva Vörösmarty versére – sehol sem költ részvétet, s még egy könnyet sem áldoznak miatta.”³¹

A szerves nemzeti fejlődés eszméjével a világpolgárságot szokták szembeszegezni. „Kivált mi magyarok a közelebbi évtizedekben sokat hallhattunk róla azon tudós augsburgi uraktól, kik elég nagylelkűek lévén megszánni bennünket, föltárák világboldogító bölcsességök, és bő tapasztalásaik gazdag kincstárát.”³² Gyulai itt nyilván az Augsburger Allgemeine Zeitung bizonyos magyar tárgyú, a reformkor idején közreadott és tudomásom szerint feltáratlan írásaira utal. A velük való megismerkedés annál is inkább érdekes lenne, mert a nemzet eszméjéről alkotott véleményük, legalább Gyulai összefoglalásában, meglepő azonosságokat mutat a nemzetet konstrukciónak tekintő modern szakirodalom felfogásával. Nyíri Kristóf egyik kitűnő tanulmánya esetében szinte még a szavak is összecsengenek:

„Ellenében el szokták mondani, hogy az egész csak költői ábránd, mely többet ad a külső fényre, mint belbecsre; a csöndes boldogságnál inkább szereti az idegrázó kéjeket, s a nemzetek életét úgyszólva dramatizálni kívánná, hogy gyönyörködhessék a különböző alakban, s ellenséges érzelmekkel föllépő személyekben. Nemzeti hiúság tápláléka, melyet költők és történetírók találtak föl, s államférfiak használnak céljaikra.”33

„(...) az ún. nemzeti hagyományok óhatatlanul némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre és pénzre áhítozó értelmiségiek konstrukciói. Ez utóbbi körülményt a történeti kutatás bőségesen bizonyította; ma pedig, megint egyszer, szomorúan igazolja az a szerep, melyet értelmiségiek játszottak térségünk legradikálisabb nacionalizmusának, a szerb partikularizmus új hullámának létrejöttében.”34

Az augsburgi ellenérveket a Társaséletünk szerzője (akit a mai kutatások nézőpontjából a nemzeti hagyományok egyik korai, még szigorú erkölcsű értelmiségi konstruktőrének tekinthetünk) természetesen nem fogadja el. A lóláb véleménye szerint éppen a másik oldalon lóg ki. Gyulai nem a nemzetet, hanem a kozmopolitizmus nemzeti fejlődéssel szembefordított gondolatát tekinti „szűkkeblű, korlátolt és szellemtelen” nyárspolgári konstrukciónak. A világpolgárság eszméje: „Száján peng minden gyávának, midőn megtöri hazafi kötelességét; köpenyül szolgál némely közügyekbeni részvétlenség eltakarására; evvel kérkedik a nemzetiséget levetkezett mágnás; vele állott elő a ravasz diplomata, midőn a népeket meg akarja csalni; nem maradhat ki hódoltató beszédéből, miután valamely nemzet eltörlését kívánja igazolni, és végre a pietista szentelt vizével oltogatja a haza oltárának lángját.”³⁵

Gyulai tehát két értéket, nemzetiséget és világpolgárságot szembesít egymással, melyek elvileg ellentétesek egymással. Ő azonban amellett érvel, hogy ez az álláspont hamis, és éppen a kettő összehangolása lesz az általa konstruált ideológia lényege. Az ideológia feladatai között mindig fontos helyet kap az értékek közötti rangsor kialakítása.³⁶. Gyulai pontosan így tesz, amikor amellett érvel, hogy a kettő közül a nemzetiség elve a fontosabb. Nem mintha ez abszolút értéket képviselne, hanem mert a világpolgárság csak a nemzetiségen keresztül érhető el. Pontosabban fogalmazva egyének nem, csupán nemzetek lehetnek a világ polgárai: „A józan ember jó hazafi igyekszik lenni, s nemzetének tartja föl a világpolgári szerepet, mert csak ez képes megfelelni a feladat nagyszerűségéhez képest. Az emberi kebel szűkebb, korlátoltabb, mintsem egy egész világot átöleljen.³⁷ (...) Minden nagy eszme, tett és mű, mely később az egész emberiségre kihatott, s azt tovább vitte, először nemzeti volt. Egyesek hatnak a nemzetre, s nemzetek az emberiségre. (...) Hazafiúi körében oda munkál, hogy nemzete mint világpolgár némi hiúság-, vagy csekély érdekért meg ne tapodja az emberiség nagy elveit. Nem gyűlöli az idegen nemzeteket, bár csak a magáét szereti, nem sérti a mások érdekeit, de a magáéit mindenekfölött előmozdítja, mert tudja, hogy azok helyes szempontból fogva föl éppen úgy használnak az egésznek, mint a résznek, s ő az egésznek organikus része kíván lenni. – Ily szempontból a világpolgárság egyszersmind hazafiúság is.”³⁸

A valódi világpolgárság eszméjének megvalósítása tehát egészséges és öntörvényű nemzeti fejlődést igényel. Ez azonban nem bezárkózást jelent, újabb kínai falak felhúzására a „könnyű és villámsebességűvé vált érintkezés” idején nem is lenne lehetőség. A modern korban a nemzeti fejlődés motorja éppen a gondolatok és eszmék nemzetek közötti gyors cirkulálása; ezeket azonban minden nép a „(...) saját egyénisége és körülményei szerint dolgozza föl s teszi nemzetivé.”³⁹ Az öntörvényű nemzeti fejlődés legbiztosabb támpontja a szuverén nemzeti állam. Ám a helyzet (hangzik a Hunfalvyéval összecsengő érvelés) akkor sem reménytelen, ha ez hiányzik, mert a nemzeti erény a társasélet terén még mindig művelhető és erősíthető. „A társaséletnek tehát – összegez Gyulai általa dőlt betűkkel szedett és egy nagy kör megtétele után cikksorozatának tulajdonképpeni témájához visszakanyarodó soraiban – kivált ily esetben – s ilyen a miénk – kettőzött erővel kell a nemzetiség alapján fejlődni, s minél hamarább elérni a közmíveltség színvonalát.”⁴⁰

Miután a cikksorozat e mondattal záruló második részében a nemzetiség eszméjét a világpolgárságéval harmonizálta, a harmadikban az emberiség egyetemes haladásához hozzájárulni képes, valódi nemzeti műveltség kritériumait fogalmazta meg és állította szembe a külsőségekben kimerülő nemzetieskedéssel. Bevezetésként megállapította, hogy a nemzeti eszme a magyarnak már vérévé vált; a rendszerelmélet nyelvén ez annyit jelent, hogy a nemzet, mint mindenki által elfogadott érték, szimbolikusan általánosított kommunikációs médiummá lépett elő. Az elmúlt fél évszázad eredményei a múlthoz képest vitathatatlanok, de még nem elegendőek egy nagy és dicsőséges jövő megalapozásához. A nemzet ugyanis nem vált igazán műveltté, meglévő műveltsége pedig nélkülözi az igazi nemzeti színt. Az okok, mint ezt már az első részben is jelezte, részint külsők (a sors akarata) részint belsők (önhibáink); most ezt a gondolatot fejti ki részletesebben. Először a régmúlt évszázadokra vet egy pillantást, amikor a magyar a barbár törökök ellen egész Európát védelmezte, „(...) de Európa nem védett meg minket, s a polgárisodás körén kívül hagyott.”⁴¹ A hosszú harc után a renyhe béke időszaka következett. A 18. századot Gyulai, összhangban a későbbi, hosszú ideig érvényesnek tekintett irodalomtörténeti tradícióval, nemzetietlen korként mutatta be.⁴² Az arisztokrácia magatartását Berzsenyi A magyarokhoz című első ódájának szóhasználatára emlékeztető módon jellemezte: „Az arisztokrácia levetkezve ősjellemét elkorcsosult, idegen míveltség szaggatott rongyainak bohócruhájában cifrálkodva szibaritai kéjjel dőzsölt kívül e hazán vagy az ország végén, s átkos könnyelműségében míg egyik kezével eladta a nemzet jogait, addig a másikkal lassan, de annál biztosabban ölő mérget csepegtetett egészséges testébe.”⁴³ A középrendet néhány bevándorolt idegen alkotta, a szegényebb nemesség renyhe, műveletlen és munkátlan életet élt, a nép szenvedett. „A társaséleten némi barbár színezet vonult el, a tudományosság diákos pedantságból állott, a művészetet alig ismerték hírből, és a politikai élet legerőteljesb jelensége egy-egy főispáni beiktatás volt. (...) Egy század lőn kiszakítva a nemzet életéből – egy század, mely fölért egy félezreddel.”⁴⁴

Az utóbbi ötven év egészen más képet mutat. A reformkorban „Sokhelyt tévely, de mégis tett, néhol győzhetlen akadályok, de mégis küzdés, nem mindenütt lelkesülés, de sehol közöny.”⁴⁵ A szabadságharc bukása óta eltelt esztendő pedig megmutatta a nemzet életerejét, s ha a politikai tér be is zárult előtte, rendelkezésére áll a társasélet, „(...) honnan javára munkálhat és szebb jövőjét készítheti elő.”⁴⁶ Annál is fontosabb terep ez, mert itt nyílik lehetőség a nemzetiség és műveltség egységének a megteremtésére, mégpedig az alsóbb és felsőbb osztályok közös munkálkodásának eredményeként: „A vagyonosabb osztály merítse amazt a néptől, s nyújtsa helyébe emezt.”⁴⁷ A kettő összeolvadása során alakulhat ki a sajátos nemzeti jellem, s ez Gyulai szerint: „Majd lényegesebb, mint a nyelv. Példa rá Északamerika, mely annyiféle népből áll, idegen nyelvet beszél, s jellemével mégis külön nemzetiséget alkot.” A nemzeti jellemből születnek a nemzeti erények, belőle táplálkozik a tetterő, a nemzeti érzés és hazafias önérzet, s a nagy emberek sem mások, „(...) mint a nemzeti jellemnek magasabb alakban megjelent nyilatkozatai.”⁴⁸ A cikksorozat harmadik körének lezárultával így a kifejtett gondolatmenet körkörössége is felismerhetővé válik: a társasélet és a nemzeti narratíva folyamatos médium-forma alakulásainak közegében jelennek meg a sajátos nemzeti műveltség médium-forma változásai, melyek együttesen a nemzeti jellem formájának médiumai lesznek; a nemzeti jellem formája ugyanakkor médiumává lesz a társaséletnek és a nemzeti narratívának, ezek egymásnak, s kezdődik minden elölről, miközben nem is volt vége semminek.

Az igazi nemzeti lét feltétele Gyulai szerint e körkörösségében is rizomatikus mozgás szervessége és állandósága. A kérdés azonban egyelőre az, hogy felismerhető-e már a médium-forma változások valamennyi szintje. Választ keresve a nemzeti műveltség problematikájának áttekintése után iránycikkének következő (negyedik) darabjában a nemzeti jellem helyzetét veszi alaposabban szemügyre. Ami az arisztokráciát és a vagyonosabb, műveltebb osztályt illeti, kétségtelenül érzékelhető némi haladás, ami leginkább a magyar nyelv használatának terjedésében fogható meg. „De ez még nem elég. Ki megszokta a társasélet kincseit be nem cserélni a politika sokszor csalóka adományaival, többet óhajt. Keresi a nemzeti jellemet vagy legalább annak főbb árnyalatait; keresi a magyart erényeivel, hibáival, keresi a nemzeti színt, nem a tricolort, hanem ama másikat, melyet eltépni és sárbataposni nem lehet. Mindhiába! El kell komorulni a fényes szalonokban s haragra lobbanva odahagyni a gyermekszobát.” A baj az, hogy a műveltség nemzetivé alakításának valódi forrásai elől az arisztokrácia elzárkózik: „(...) mintha a népéletet nem lehetne megnemesíteni s nemzetivé emelni, mint tevék azt más nemzetek; mintha e két szó: műveltség és magyar ellenkező fogalmakat tartalmazna, melyek egymást kizárják.”⁴⁹ Megmutatkozik ez a gyermekek nevelése terén is, ahol a „(...) magyar műveltség alá van rendelve az általánosnak, holott ennek amazt hordani s mintegy emelni kellene (...).”⁵⁰ Míg az arisztokrácia idegen műveltség díszletei közepette használja anyanyelvét, addig a köznemességre a mindenféle műveltséget nélkülöző magyarkodás a jellemző. „Itt minden magyar, de a magyarságnak csak becsszomj nélküli nemzeti érzés örülhet. Hiányzanak a polgárisodás ajándékai, a műveltség alakító keze (...).”⁵¹

A nemzetiség és műveltség egybeolvadása nyomán létrejövő nemzeti jellemnek tehát még csak kevés képviselője van az országban. Csupán az arisztokrácia és a köznemesség csekély töredéke sorolható ide, a honoráciorok eleve kis számú rétege, valamint az irodalom és művészet alkotói. Kérdés, hogy e kis csoport képes lesz-e magát megtöbbszörözni és a nemzet érdekében megfelelő erőt kifejteni. Választ keresve Gyulai a korábbi általános jellemzés után azt vizsgálta, hogy konkrétan mit tesznek a társadalom korábban érintett osztályai az 1849 után kialakult helyzetben. „Az arisztokrácia most a nemzetiség bűvös zászlóját emelte föl, s magát bajnokává akarja szentelni.” - kezdte fejtegetését⁵². Az idézett mondatban nyilván a főnemesség 1848/49 folyamán nem kompromittálódott, ókonzervatív részének megélénkült tevékenységére utalt, Apponyira, Szécsenre, Zsedényire és a többiekre, akik a bécsi kormánnyal szemben ellenzékbe szorulva, a régi nemesi alkotmány szellemében érveltek az ország birodalmon belüli önálló státuszának megóvása mellett.⁵³ Aktivitásukat értékelte, de önmagában nem tartotta elégségesnek. „(...) nekünk nemcsak politikai nyilatkozatok és lépések kellenek. Mi többet s kevesebbet kívánunk. Látni akarjuk munkásságát a társasélet terén. Óhajtjuk, hogy palotái Pesten az ország szívében emelkedjenek; teremtsen maga körül magyar életet; emelkedjenek s fejlésbe induljanak általa a nemzetiség és műveltség tényezői, s nemesüljön a nemzeti jellem.”⁵⁴ Ami a vidéki nemességet és polgárságot illeti, Gyulai úgy látta, hogy az most, a nemzetet fenyegető veszélyt érzékelve sopánkodással tölti idejét. A veszélyérzet jogos, sóhajtozáson kívül azonban mást is lehet és kell tenni: a társasélet kereteit kihasználva műveltséggel párosítani a nemzetiséget.

Gyulai e ponton világossá tette, hogy a nemzetet megtartani csak a körébe tartozó médum-forma változások folyamatosságának megtartásával lehet, s éppen ezért fordult szembe a puszta passzív ellenállással. „Csak ama balvélemény ne uralkodjék, mely azt hiszi, hogy a nemzetiség nyugvó munkátlan valami, s az el nem nemzetietlenedéssel már mindent megtettünk.”⁵⁵ Úgy véli, hogy a nemzeti jellem kibontakoztatásának jók az esélyei, mert annak egyes elemei megtalálhatók az arisztokrácia termeiben, a köznemesség kúriáiban, a polgárházakban és a nép kunyhóiban, csupán ezen elemek közös erővel való egyesítésére van szükség. Nem hagy kétséget afelől, hogy az egyesítés munkája konstrukciós tevékenységet jelent, vagy ahogyan Anthony D. Smith korábban említett⁵⁶ tanulmányában fogalmazott, az etnikum-történet szelektív felidézésével egyenlő. A rendelkezésre álló elemek sokaságából ki kell válogatni az alkalmasakat és új formát alkotni belőlük: „Keressétek a szellemet, melyből csak a halál vetkőztethet ki; a színt, mely, mint a virágnál, a lényeghez van kötve, a tápláló erőt, mely életet – hosszú életet ad. Lessétek el az egyes vonalokat, s alkossatok belőle egészet. Szedjétek össze a hagyományos szokásokat s őrizzétek szent ereklyeként (...) Tépjétek le mindazt, mit a gyalázat napjai hagytak rajta s oltsatok bele ágokat a dicsőség óráiból. (...) Emeljétek a polgárisodás színvonalára, hozzátok összhangba a műveltség főbb kívánalmaival. Lesz szilárd alap, művészi alak, ragyogó szín.” S ha mindez megtörténik, akkor a messze földről jött utazó, megismerkedve a magyar társasélettel, „(...) naplójába e szavakat jegyzendi: szerencsétlen, de nagy nemzet... még él... még jövendője van.”⁵⁷

A nemzeti jellem kérdésének aktualitásához képest a nemzeti nyelv problémája már kevesebb figyelmet igényel; nem véletlen, hogy a cikksorozat darabjai közül éppen a vele foglalkozó ötödik a legrövidebb. Nem azért, mintha Gyulai tagadná, hogy a nemzeti nyelv mindennek az alapja, elsődleges médiuma, hanem mert használata már általánossá vált. „Mély, kiirthatatlan gyökeret vert ez társaséletünkben.”⁵⁸ – szögezte le, és úgy vélte, hogy a huszonöt év előtt még aktuális eszmék ismételt felmondására immár nincsen semmi szükség. Így néhány éppen időszerűnek érzett, ám ma már inkább csak mosolyogtató megjegyzésre szorítkozik. Ezek lényege az idegen nyelvek tanulása és használata körül tapasztalható buzgalom megkérdőjelezése. Fölöslegesnek, sőt károsnak tartja, hogy a magyarok a legtöbb idegen nyelvet beszélő nemzetek közé tartoznak Európában, mert e túlzott udvariasság következményeképpen senki sem kényszerül magyarul megtanulni, sőt még a hazai pincér és divatárusnő is nincs tudom magyar-ral felel nekik, ha anyanyelvükön szólnak hozzájuk. „Hanem beszéljünk nevezetesebb tárgyakról.” – mondja Gyulai, s ezzel cikksorozatának hatodik részében az irodalom és művészet kérdéseire tér át.

Korábban világossá vált, hogy a nemzeti lét biztosítéka és tulajdonképpeni formája a nemzeti jellem, a nemzeti jellem kialakulásának feltétele viszont nemzetiség és műveltség összefonódása. Most kiderül, hogy az összefonódás legfontosabb médiuma az irodalom és a művészet. Ezek tudniillik „(...) nemcsak a nemzetiségnek, hanem a műveltségnek is tényezői. E kettő az, mik fölszentelik a nyelvet, őrzik és fejlesztik nemzeti jellemünk, mérfokai műveltségünknek, életnyilatkozatok még akkor is, ha halál környékezne, és örökké égő lámpák, melyek a nemzet nevére hosszú századokon át sírja fölött is világítanak.”⁵⁹ Az irodalom és művészet státusza tehát Gyulai szerint különleges a nemzeti narratívában. Kérdés, hogy vajon fontosságuknak megfelelő méltánylásban volt-e részük a múltban, s kellő megbecsüléssel övezik-e őket a jelenben. Válasza mindkét esetben tagadó. Noha kétségtelen, hogy az irodalom az előző század vége óta mindig „(...) a legnagyobb erőfeszítéssel s hallatlan áldozattal küzdött a nemzetért (...)”, és eredményei vitathatatlanok, jutalma mindig csak a részvétlenség volt. Gyulai úgy vélte, hogy a helyzet a zsurnalisztika előretörésével a reformkorban valamit javult. Ez azért érdekes, mert már annakidején elhangzottak olyan vélemények, hogy a napilapok megfosztják az irodalmat közönségétől, s ez az álláspont a század második felében általánossá vált.⁶⁰ A javulás azonban a Társaséletünk szerzője szerint is csak viszonylagos és főként időszakos volt. A szabadságharc bukása óta „Az irodalom és művészet iránti részvét nagyban csökkent (...) Alig van egyébnek kelete, mint politikai röpiratoknak s forradalomból írt műveknek.”⁶¹ A pangásért itt még leginkább a közönséget hibáztatja. Lehet ugyan, mondja, hogy az írók sem kínálnak mindig érdeklődésre méltó munkákat, ezen a helyzeten azonban éppen az alkotókat ösztönző érdeklődéssel lehetne változtatni. „Nem méltó hozzátok az irodalom, mert nem bántatok vele méltón.” – összegez Gyulai aforisztikus formában. A gondolatmenet végén pedig költői kérdések egész sorával szembesíti olvasóit, melyek nagy retorikai erővel biztatnak arra, hogy amennyiben magyarok akarnak maradni, ápolni kívánják a nemzeti szellemet, erősíteni a nemzetiség legbiztosabb alapját, előbbre vinni a magyar nép műveltségét, a magyart tenni a hazai tudomány, művészet képviselőjévé, akkor ne menjenek el részvétlenül „(...) a hazai irodalom és művészet oltára mellett (...)”, mert a fölötte látható halvány szentkép a hazát ábrázolja.⁶²

„A társasélet terén el kell foglalnunk minden talpalatnyi földet, honnan a nemzet javára munkálhatunk és szebb jövőjét készíthetjük elő”. Ezzel a mondattal kezdődik a cikksorozat befejező része, mely egyszerre vonja le a korábbi gondolatmenet tanulságát és indokolja a még kifejtésre kerülő utolsó két témával, a társalgás szervezett formáival és az egyenlőség kérdésével való számvetés szükségességét. Ami a társulatokat és egyleteket illeti, szerepük igen fontos, mert a nemzeti narratíva körébe tartozó különböző területeket elkülönülten és így alaposabban művelhetik. Új életre galvanizálásuk minden további nélkül lehetséges, mert közöttük kevés olyan van, amelynek köze lenne a politikához, így tevékenységüknek az új viszonyok között sincsen akadálya. Ami pedig az egyenlőséget illeti, arról nem politikai, hanem gyakorlati értelemben beszél. Politikai értelemben tudniillik az eszme 1848-ban, a jobbágyfelszabadítás és a nemesi előjogok megszüntetésével már megvalósult. Most ezt az elvi keretet kell gyakorlati tartalommal kitölteni, s ez annál is fontosabb és sürgetőbb, mert a felső rétegek műveltségének és az alsók által megőrzött nemzeti hagyományoknak korábban már tárgyalt egymásra találása, művelt nemzetiséggé való összefonódása csak az egyenlőség eszméjének általánossá és természetessé válása nyomán lehetséges. A döntő lépést Gyulai szerint a nemességnek kell megtenni. Nem arra gondol természetesen, „(...) hogy a mágnás megnyissa a népnek szalonjait, ölelkezzék vele útfélen, s csókolódjék, ha meglátogatja.” Ennél sokkal jobban tiszteli az egyéni szabadságot, élénken élnek még emlékezetében az egyenlőség demonstrálásának komikus jelenetei a márciusi napokban, s vallja, hogy „Minden ember azokkal társalog és mulat, kikkel teszik (...).”⁶³ A feladat az, hogy a nemesség erősítse bizalommá a köznép iránta való tradicionális ragaszkodását – s erre megintcsak „(...) a társasélet ezer viszonyai s az események számtalan véletlenei (...)”⁶⁴ kínálnak számára alkalmat.

4. További cikkek nemzet, nemzeti narratíva, nemzeti irodalom összefüggéseiről

Gyulai Pál 1848 májusától 1852 decemberéig Teleki Domokos gróf titkára volt. A világosi fegyverletételt a gyömrői Teleki-kastélyban élte meg, és itt töltötte a következő hónapokat, sőt a következő évet is. Pestre azonban gyakran belátogatott, majd amikor 1850 decemberében a család beköltözött Szervita téri házukba, ő is oda tette át a székhelyét.⁶⁵ Városi élményei nyomán született Budapesti élet című tárcája, mely 1851. január 4-én jelent meg a Pesti Naplóban. A pesti lapoknak munkatársa maradt akkor is, amikor ez év májusában, a bizonytalan írói egzisztencia helyett a biztos megélhetést választva, követte a grófot gernyeszegi birtokára.

A Társaséletünkben kifejtett elképzeléseinek egyes részleteit a Néhány nap Erdélyben (1851) és a Levelek egy nőhez (1852) címet viselő cikksorozataiban fejtette ki részletesebben. A társalgás ezeknek az írásoknak nem csupán tárgya, hanem formája is. Erre a kettős exponálásra az adott alkalmat, hogy Pestet elhagyva levélben volt kénytelen tartani a kapcsolatot szerkesztőjével, a levelezés viszont valójában a társalgás sajátos formája, melynek az írott szó távolságot áthidaló eszköze csupán. Persze ettől maguknak a cikkeknek nem kellett volna feltétlenül levél-formát felvenniük. Gyulai azonban láthatóan kedvét lelte benne, és a műfajválasztás problémáját tematizálta is a korábban megjelent írás bevezetőjében. Eszerint a szerkesztő kérését, hogy erdélyi útjáról valamely zsurnalisztikai műfajban (vidéki tudósítás, útirajz, vezércikk stb.) tudósítson, elutasította. Belement viszont abba, hogy baráti leveleket írjon számára, noha a lap urának ravasz mosolya figyelmeztette arra, hogy egyetlen személyhez szóló episztolái minden bizonnyal nyomdafestéket látnak majd: tárcacikkek lesznek belőlük. Ez azonban a bevezetőben előadott fikció szerint egyáltalán nem zavarta, sőt elégedetten nyugtázta, hogy olyan műfajhoz jut így, amelynek révén a személytelen zsurnalisztikába visszacsempészheti a személyességet reprezentáló interakciót: „E cikk tehát sem vidéki tudósítás, sem vezércikk, sem útirajz. Mindezekből valami, leginkább baráti levelek, hogy a közönség is olvashassa.”⁶⁶ A Levelek egy nőhez fikciója, noha e cikksorozat első darabja már nem annyira a műfaj, mint inkább a tematika problematikájával foglalkozott, ugyancsak a Pesttől való távollétre és a levelekben való társalgásra alapozódott.

Gyulai végül több mint másfél évig tartózkodott Gernyeszegen, egészen 1852 novemberéig, amikor a grófi család visszatért Gyömrőre. Gyulai ide még követte őket. Egy hónappal később azonban, amikor ismét pesti, Szervita téri házukba tették át a székhelyüket, már nem náluk foglalt szállást, hanem Pákh Albertnek a szomszédos Úri utcai lakásában.⁶⁷ A különköltözés egyben a Teleki Domokos melletti titkárkodás végét is jelentette. Ettől kezdve ideje nagy részét különböző kenyérkereső munkák, érdeklődését viszont Pákh éppen induló Szépirodalmi Lapok című folyóirata kötötte le, ahol a főmunkatársi teendőket látta el⁶⁸, és ilyetén szerepkörében ő fogalmazta mindjárt a lap Kazinczy Ferenc címet viselő programcikkét is.

4.1. Budapesti élet⁶⁹

A tárca témája a társasélet kereteinek, s vele magának a társaséletnek a megváltozása 1849 után. A közvetlen kereteket a magánélet és a nyilvános élet adja: „Az élet bennünk, és mi az életben, háromféleképp nyilatkozunk, s így valamint a tánc, úgy az élet is három (...): nyilvános élet, magán élet - az idézett kiadásból kimaradt - Sz.M., és egy harmadik élet, mely a nyilvánosnak és magánnak összeolvadása.”⁷⁰ A nyilvános életet Gyulai a közélettel azonosította, „(...) melyben tudniillik a közügyek intézésére nézve nyílik tér gondolkozásunknak vagy cselekvésünknek (...).”⁷¹ Ennek következtében hamar végezhetett vele, az ilyen, lényegében politikai tevékenység ugyanis a bukás óta lehetetlen, nyilvános élet tehát nincsen. A magánéletet az egyes emberek belső életével, modern kifejezéssel élve a pszichikai rendszerek autopoiézisével identifikálja. Magánélet ebben az értelemben természetesen van, „(...) amit más szavakkal így is szoknak ! kimondani: élünk mindnyájan, akik meg nem haltunk.” Róla azonban nehéz beszélni, mert a pszichikai rendszerek autopoiézisébe nem láthatunk bele, gondolataikról csak annyit tudhatunk, amit belőle ők maguk kommunikálni akarnak, illetve kommunikálni képesek. Gyulai ezt természetesen még sokkal egyszerűbben, ugyanakkor a politikai viszonyokra szellemes kétértelműséggel utalva fogalmazta meg: „Hogy miképpen élünk? ez már más kérdés, amire megfelelni nemcsak azért bajos, mivel hogy nagyon bajos, hanem azért is, mert: amennyi ház, annyi szokás.” Választ keresve a gesztusokban, arcvonásokban, ruhaviseletben megnyilvánuló néma kommunikációs jelekre, illetve a beszéd útján folyó kommunikációval szembeni tartózkodásra (mint sajátos kommunikációs jelre) igyekszik támaszkodni. Régebben élénkség és vidámság nyilvánult meg mindenütt, ma viszont „(...) látunk hosszú képeket, komor pillantásokat, redős homlokokat (...).” A vidámsággal együtt eltűnt a nyitottság, a „(...) társas viszonyok szövésére s fenntartására (...)” való hajlam. Megváltozott a társasélet jellege: az emberek, ha mégis összejönnek, „(...) egy részt nyilvános életet élnek, amennyiben magán gondolataikat és gondjaikat otthon hagyják, egy részt magánéletet, amennyiben sem gondolataikat, sem gondjaikat nem közlik nyilvánosan. Ilyen helyek az egyház, a színház, a kávéház, a vendégház...”⁷²

A társasélet fórumairól tehát éppen a felhőtlen társalgás hiányzik. Egyébként maguknak a fórumoknak a száma is csökkent, a korábban létező szervezetek, az irodalom és művészet barátainak köre, a Nemzeti Kör, az Ellenzéki Kör, a Gyűlde ugyanis beszüntették tevékenységüket. „Nem csoda; nincs is szükség rájok. Politikai pártok társalgási s gyűlhelyei voltak azok; de ma nincs köztünk párt, mindnyájan egyek vagyunk, vagy legalább annak kellene lennünk.” Amit pedig Gyulai végső soron cikkével sugallni igyekszik, az éppen a kényszer szülte egység valódi nemzeti egységgé alakításának szükségessége és lehetősége. A lehetőséget éppen a nemzetet pártokra tördelő nyilvános élet lehetetlensége teremtette meg; voltaképpen tehát a kommunikációs tér újraberendezésének a Társaséletünkből már ismerős gondolata tér itt vissza. Az emberi természetet ismerve azonban az egység valódi megteremtését illetőleg van némi kételye, amit a tárca hangvételének könnyedségét biztosító ironikus hang felerősödése jelez.

A nyilvános élet és a magánélet köztes területének felsorolt fórumai közül az egyházat és a színházat veszi közelebbről szemügyre. Ami az egyházakat illeti, oda az emberek azért járnak, hogy saját érdekeik érvényesülését kérjék Istentől, persze hiába, mert „(...) ezen egymással homlokegyenest ellenkező, egymást irgalom nélkül lerontó s megsemmisítő kérelmek egyetemes teljesítésére maga egy isteni hatalom sem elegendő.”⁷³ Az egyéni boldogságért való imádkozás helyett azért kellene könyörögniük, hogy elméjük végre felvilágosuljon, s így átlássák „(...) Isten teremtésében azon kapcsolatos harmóniát, mely szerint a boldogság sohasem jövend el oly emberekhez, kik azt kizárólag keresik a magok számára, elszigetelten egymástól szintúgy, mint e köztől. Kérjetek egyetemes boldogságot, melyben minden egyesnek boldogsága a más egyesének tetőzésére szolgál (...).”⁷⁴

Nem tapasztalható egység a színházi életben sem. Itt most is az igazgatóság áll az egyik, a kritikusok a másik oldalon, mint a világ teremtése, de legalább a színház megszületése óta mindig. „Különös dolog: minden igazgatóság a színház javát kívánja kétségtelenül, minden zsurnalisztika, s a benne nyilatkozó ítészet, szinte azt kívánja, s a két erő, mely egyet kíván, mégis ellentétben áll egymással.” Az ok abban rejlik, hogy az igazgatóság mindig konzervatív, a kritika mindig ellenzéki; az egyiknek tényleges hatalma van, a másik mögött pedig ott áll a közvélemény hatalma. Helyzetét mindkét fél a Paradicsomból való kiűzettetésként élheti át: az igazgatóság arra ítéltetett, hogy örökösen zaklassák a zsurnaliszták, a zsurnaliszták arra, hogy szavaiknak éppen az igazgatóság ne adjon soha hitelt. Az isteni büntetés óta igazgatóságok és ítészek egyaránt a Paradicsomba vágyakoznak vissza, a felhőtlen egyetértés hajdani birodalmába. Vajon beteljesülhet-e a vágyuk, elérik-e céljukat valaha? Gyulai erre a kérdésre igennel felel, s ihletett szavai mögött talán nem tévedés (a kételyt kifejező irónia ellenére sem) a nemzeti egyetértés majdani létrejöttének allegorikus jóslatát felfedezni: „Csak a kétségbeesett csüggedés, csak a mozdulni nem merő, nem tudó, nem akaró elme- és kedély-renyheség veti el magát a tunyaság pamlagán, és ásítva mondja, hogy a cél és a vágyak nem fognak egy központban összejőni, s hogy minden igazgatóságok, minden közönségek, sőt minden ítészek nem fognak egykor ismét kezet fogni az újra fölfedezendő paradicsomban.”⁷⁵

4.2. Néhány nap Erdélyben⁷⁶

Míg a Budapesti élet befejezésének allegorikus jóslata a nemzeti egység megteremtését a jövendőbe vetíti, addig e cikk a nemzeti hagyományok és egyetemes műveltség nemzeti jellemé való összefonódásának egy már létező, élő példájáról számol be. Amikor 1851 májusában a Teleki-családdal Gernyeszegre indult, Gyulai más útvonalat választott, mint munkaadói, hogy Nagyszalontán meglátogathassa Aranyt.⁷⁷ Délelőtt érkezett, alkonyatkor indult tovább, és a Toldi költőjével való személyes megismerkedés, az együtt töltött nap mély benyomást tett rá. Amit ott talált, ahogyan és amiről társalogtak egymással, az számára magának az ideálnak a megvalósulása, a tősgyökeres magyar világ és az egyetemes műveltség összetalálkozása, a vágyott nemzeti jellem megtestesülése volt.

Egyszerű, fehérre meszelt falú, alacsony kis ház, de csinos udvar, barátságos szoba gondos női kezek nyomaival, nyugodt házigazda, derűs gazdasszony, vidám gyerekek. A fogadtatás kedves és közvetlen, Arany maga vág számára dohányt, pipával kínálja. Gyulai a csöndes és nyugodt házigazdában az epikus költőt látja, „(...) aki Jupiterként uralkodik az Olympon. És családi köréről ráismerhetsz azon magyar életre, ép, egészséges alakokra, melyeket műveiben annyi eredetiséggel rajzol.”⁷⁸ Ebben az egyszerű és jellegzetesen magyar környezetben ugyanakkor nem nehéz az egyetemes műveltség nyomaira bukkannia: „Én könyves-asztalához léptem, s néhány angol könyvet nyitottam föl. Nagy előszeretettel s reám nézve igen tanulságosan beszélt az angol költőkről, aztán, mintha restellené, hogy tudóskodik s én oly figyelemmel hallgatom, más tárgyra tért.” Petőfiről beszélnek ezután, akinek a művei hamarosan új kiadásban jelennek meg. Gyulait nyilván már akkor is foglalkoztatta egy Petőfiről írandó nagy, összefoglaló tanulmány gondolata, melyet néhány évvel később el is készített.⁷⁹ „Szükség – mondja Aranynak – hogy egy avatott kéz írja meg életét, s egy szenvedély nélküli ítész mutassa be.” Álláspontját részletesen meg is indokolja, főként arról az ellentmondásos fogadtatásról beszél, amelyben a közönség és a kritika a magánéletének bizarrságával tüntető, hiú kifakadásairól elhíresült költőt részesítette, akinek életműve ugyanakkor a magyar irodalom fényes jövendőjét készítette elő. Fejtegetéseit Arany jellemző módon nem kommentálja, „(...) csak azt fájlalta, hogy Petőfiről, mint halottról kell beszélnünk (...).” Később Gyulai kérésére a Toldi készülő, második és harmadik részéből olvas fel részleteket, melyeken annak ellenére dolgozik, hogy aligha lesz egyszerű kiadót találnia rá, miután a forradalom előtt néhány nappal megjelent Murány ostroma a könyvárusok nyakán maradt. Kiutat egyébként a ponyván való kiadásban látna, mert „(...) akkor nagy és állandó közönsége lenne, s mi legtöbb, maga a nép.”⁸⁰

Estefelé Gyulainak indulnia kellett Nagyvárad felé, ahol a Telekiekkel találkozott.⁸¹ Szalontától távolodóban így összegezte benyomásait: „Fájt, hogy már alkonyban búcsúznom kelle, de hiába távoztam el, az úton még mind előttem állott az alacsony kis ház, még mind beszélgetett velem szíves gazdája. S különös, velök társalkodva, nem azt éreztem, mit éreznem kellett volna, méltó bosszankodást, hogy egy oly jeles magyar költő ily kedvetlen anyagi viszonyok közt él, hanem azon méla eszme ringatózott kedélyemen: vajjon a francia és az angol írók, kiket egész világ olvas, palotákban laknak, fény és bőség közt élnek, látva e boldog családot, e nyugodt férfiút, e vidám gyermekeket, nem irigyelnék-e sorsát, egy magyar költő sorsát, ki kunyhóban lakik, egypár száz embernek ír és szükséget lát.” S ezzel voltaképpen megint allegóriához jutottunk el. Az idézett mondatok kulcsszavai a beszélgetés, társalgás, mely oly módon folyik, oly módon használja és építi a nemzeti narratívát, nyilatkoztatja ki a nemzeti jellemet, ahogyan azt Gyulai Társaséletünk című cikksorozatában elképzelte. Arany magának a nemzeti jellemnek a megtestesülése, ezért lehetnek irigyei a nagyvilág ismert és gazdag költői. Amit viszont Arany a saját személyében megtestesített, az biztatás lehet az egész nemzet számára: a nemzeti jelleget hozzá hasonlóan kibontakoztatva a magyarság irigyelt nemzetté válhat.

Nem állítom természetesen, hogy Gyulai tudatosan allegorizálta Aranynál tett látogatását – azt azonban igen, hogy a társaséletről, nemzeti narratíváról és nemzeti jellemről szóló egyéb cikkeinek kontextusában az allegorikus olvasat semmiképpen sem jogosulatlan.

4.3. Levelek egy nőhez⁸²

Gyulai Pál 1852 májusától Szilágyi Virgil Budapesti Visszhang című divatlapjának a munkatársa lett. Noha levelezésében egyre több szó esett Pestre költözéséről, ekkor még mindig Gernyeszegen tartózkodott, s innen postázta írásait a szerkesztőnek, akivel egy ideig a lap körül tüsténkedő⁸³ Szilágyi Sándor közvetítésével tartotta a kapcsolatot. Hozzá írott, 1852. június 19-én kelt levelében találjuk a következő mondatokat: „Holnap neki kezdek a munkának. E hó végén kezetekbe lesz egy irányczikk s Tompa regéinek rövid bírálata. (...) Irányczikkül cyclust kezdek meg Levelek egy nőhöz czim alatt, hol társaséleti aestheticai dolgokról s mindenféléről irok öszsze viszsza. Közbe közbe más tárgyról szóló önálló czikkeket is küldök föl, különben e levelek mindegyike is önálló leend. Ez unalmas mulatság lesz reám nézve, mindegy! csak a közönség s a szerkesztők ne unják meg.”⁸⁴ A cikksorozatból végül csak két darab készült el, melyekben Gyulai elismétli ugyan a Társaséletünkből már ismert leglényegesebb megállapításokat, számunkra azonban mégsem unalmasak, mert a korábbinál részletesebben foglalkozik itt az irodalommal és közönségével, miközben arra is fény derül, hogy kifejezetten irodalomról szóló tanulmányaiban és kritikáiban miért ejt oly kevés szót a közönség ízlését kifejező lappangó kánon problematikájáról.

Ami a Levelek egy nőhez fikcióját illeti, vele előbb érintett Néhány nap Erdélyben című tárcaciklusának dupla expozíciós technikájához folyamodott ismét. A megszólított azonban ezúttal egy hölgy, a megjelenés helye pedig ennek megfelelően nem egy napilap tárcája, hanem divatlap, ahol írása várhatóan az első oldalas, vezető cikkek egyike lesz, „(...) melyeket nem csak elolvasni nem divat, de még kivágni sem.”⁸⁵ A kérdés Gyulai számára éppen az, hogy komoly témáját sikerül-e olyan könnyed, csevegős, társalkodós stílusban előadni, amellyel megtörheti ezt a szabályt. A problémát, a bevezetésképpen előadott fikcióval ellentétben, nem az alkalom szülte. Már a Társaséletünkben elmélkedett arról, hogy nálunk a divatlap sem lehet a puszta szórakoztatás eszköze. A fejlettebb kultúrával, szilárd nemzeti jellemmel rendelkező országok esetleg már megengedhetik ezt a luxust maguknak. „De mi nem hagyhatjuk figyelem nélkül azon eszméket, melyek nemzetünk életbevágó s általános hazafiságra vonatkozó korkérdéseivel összefüggésben vannak, s a hölgyek figyelmét éppen úgy felhívják, mint a férfiakét.”⁸⁶ Kérdés, hogy valóban felhívják-e, azaz megvalósítható-e a komoly csevely eszméje; Gyulai számára minden bizonnyal ez volt írásának igazi tétje.

Ciklusa első darabjában a régi technikához folyamodott: kételyeit hangoztatta, s azt állította, hogy csak külső bíztatásra, szelíd kényszer nyomása alatt vállalkozott a lehetetlen megkísértésére⁸⁷. A kényszerítő erő azonban a fikció szerint éppen egy hölgyolvasótól érkezett, s e tény, melyet Gyulai mindjárt a kezdő mondatokban világossá tett, azért némi bizalmat kelthet a divatlap női közönségében. „Ah, asszonyom, mire nem kényszerít? Tehát írjak nyílt levelet önhöz, hogy valamelyik divatlapban kinyomtathassa saját s azon tiszteletreméltó magyar nők mulatságára, ki magyarul olvasni még el nem feledtek. – Ez már mégis sok, és legtöbb, hogy megígértem. Gondatlan kérés és gondatlan ígéret szépen megtalálták egymást.”⁸⁸ Gyulai ezután azt igyekezett minél oldottabb hangon előadni, hogy sem személyes tulajdonságai („Nekem nincs humorom, csak epém, mi keserű mulatság.”), sem helyzete nem teszik lehetővé számára a könnyed hangú csevegést. Helyzete több okból sem. Először is azért, mert a szerelmeslevél-írásban ugyan jeleskedett egykor, de ilyeneket mégsem írhat egy általa tisztelt és barátjának tekintett, férjezett hölgyhöz – s ennek kapcsán mindjárt elmesél egy igazán divatlapba illő történetecskét a póruljárt egyszeri tárcíróról, aki a féltékeny férj figyelmét kijátszandó Egy honleányhoz címet viselő tárcasorozatában juttatta el szerelmes ömledezéseit hódolata tárgyához. De, tért vissza Gyulai eredeti témájához, nem számolhat be érdekes dolgokról már csak azért sem, mert egy éve falun lakik. És sorolta mindjárt, hogy mi mindenről kell lemondania vidéki magányában, mondataiból pedig kaleidoszkópszerűen tárul fel a divatlapok szokásos bulvár-tematikája: „Nem írhatom meg: mi hír Budapesten? viselik-e még a női mellényt, mily divatúak a fejkötő, a köpenyke, csipkézet, váll, ruhaujj s több efféle, miknek még műszavait sem tudom? hány ezer zongoravirtuóz csinált furoret? hány új operát tanultak be? hány magyar színmű nem bukott meg? az irodalomban minő botrányok történtek a pofozkodásoktól kezdve bizonyos legújabb művek hirdetéseig? mily ünnepélyekkel tele a főváros, a városliget, a budai hegyek? mi nagyszerű események történtek utcán és házban, fent és alant és mindenütt?”⁸⁹ Dalolhatna persze vidéki idillről, alkothatna bizarr és a regények által divatba hozott kihagyásos metaforákat, vagy népszerű és bolond virágregéket, „(...) midőn a hal beleszeret a nefelejcsbe, a vén bolond vihar a búzavirágba, de az utóvilág nagy bánatjára nem kelhetnek össze s így ma már nem csodálhatunk sem virágzó halat, sem villámló virágot.”⁹⁰ Beszélhetne pásztorok és pásztorlányok regényes kalandjairól, de a mai prózaira fordult világban már úgysem szeretnek beléjük királylányok és királyfiak. S itt következik a műveltséggel nem párosult, puszta népies elutasítása: „Aztán őszintén megvallom, hogy a juhászbunda illatát nem találom kellemesnek, s éppen nem vagyok egy véleményen Vahot Imrével, ki egykor hazafiúi és nemzeties, de mindenekfölött sajátos és jellemzetes lelkesülésében többre becsülte a parfümnél.” Írhatna még regéket a környék várromjairól, értekezhetne a kerti zöldségekről és az időjárásról, de egyikre sem képes, mert rá kellett jönnie: kedélye a költészethez túlzottan prózai, a prózához túlzottan költői. „Tudom, mit fog felelni mindezekre. Mondani fogja: írjak hát forradalmi, irodalmi, szép- és lélektani kérdésekről, s ha megunom, szőjek néha közbe egy-egy élet-táj-úti képet vagy akár pletykát is; szóval írjak komoly dolgokról mulatságosan és össze-vissza (...) Tehát írok, de ön lesz oka, ha leveleim komolyaknak igen mulatságosak, mulatságosaknak igen komolyak leendenek; ha nem fognám eltalálni a hangot, melyen hölgyekhez szólani kell (...).”

S az első téma, amelyet a ciklus következő darabjában feldolgoz, mi más lehetne, mint a társasélet, pontosabban az a kellemes társaságban eltöltött este, amelyet érintettem már korábban,⁹¹ s amelynek kapcsán alkalma nyílik az irodalmat közelebbről érdeklő kérdések részletesebb tárgyalására. Kiinduló tézisei a Társaséletünkből ismerősen csengenek. „Társadalmunk fensőbb rétegeiben még mindig hiányza a nemzeti műveltség, az alsóbbakban a művelt nemzetiség (...) egy nemzet jövője (...) jórészt társadalmi állapotától függ. – Nincs hatalmunkban a nemzetiségünkre kedvezőtlen viszonyokat megváltoztatni, de rajtunk áll, hogy az idők mostohaságát éber gond és erélyes munkásság által kipótoljuk. (...) Mellőzöm mulasztásaink, tévedéseink, teendőink hosszú sorát (...) csak azt kérdem, mutatkozik-e az irodalom körül elég részvét a közönség s elég tevékenység az írók részéről, most, midőn nemzetiségünknek ez egyetlen látható életjelensége s azon egyedüli tér, melyen minden más pályáról netalán leszorított tehetség munkálhat?”⁹² Ismerős a folytatás is: a közönség és az írók kölcsönösen szemrehányásokkal illetik egymást. Az egyik azt mondja, hogy a magyar irodalom nem érdemel figyelmet, a másik azt válaszolja, hogy figyelem hiányában sohasem fog emelkedni a hazai literatúra. Gyulai szerint mindkét véleményben van igazság. Úgy vélte, a magyar irodalom akkor lesz igazán nagykorúvá, ha nem szorul többé hazafias pártolásra, hanem valódi olvasói érdeklődés mutatkozik iránta – e természetes viszony kialakulása érdekében azonban a közönségnek kezdetben áldozatokat kell hoznia.

A cikk szerzője mégsem csupán a potenciális vásárlóknak tett szemrehányást, hanem az íróknak is, akik munka helyett szívesen és sokszor ostorozzák az olvasók érdektelenségét. Ráadásul leginkább azok teszik ezt, akik valójában nem is érdemelnek figyelmet, mert sikerre elsősorban a pénz miatt vágynak, miközben értéktelen és érdektelen munkáikat hazafias frázisokkal igyekeznek olvasóik nyakába sózni. „(...) zúg a fejünk a sok szóhajtástól, mely annyi irodalmi bűnt a közönség közönyével takar.”⁹³ A hangsúlyeltolódás a Társaséletünkhöz képest tehát jelentős: míg ott elsősorban a közönséget hibáztatta, addig itt legalább olyan hangsúllyal emlegeti az írók felelőségét.⁹⁴ Véleménye szerint ugyanis a közönség részvétlenségét nem szemrehányásokkal és hazafias szólamokkal lehet megtörni, hanem értékes alkotásokkal. „Az emelkedő irodalom közönséget teremt, éppen mint a közönség részvéte irodalmat. (...) Irodalmunkban is pontonként kimutathatni, miképp növelé ez vagy amaz író a közönség számát (...) Csak az íróktól függ, hogy újra kimutathassuk. Emellett ama fennérintett modor meggyalázza az irodalmat, mi nem pénzcsarnok, a hazafiságot, mit kár mindenütt koptatni, magokat az írókat, kik a Múzsák helyett nem Mammonnak emeltek oltárt, nem is említve, hogy vannak dolgok, miket megfizetni nem lehet, s kötelességek, melyeket bármily körülmények közt teljesíteni kell.”

Gyulai tehát az irodalom közönségteremtő munkáját legalább olyan fontosnak tartotta, mint a közönség irodalomserkentő érdeklődését. Véleményét a modern terminológia segítségével úgy lehet összefoglalni, hogy irodalom és közönség egymásnak kölcsönösen médiumai és formái. E folyamatos médium-forma konstruálás és feldolgozás eredményeként jöhet létre a sajátos jelleggel bíró nemzeti irodalom, mely a nemzeti narratívában elfoglalt vezető szerepe révén döntő módon járulhat hozzá a nemzeti jellemnek, s vele magának a nemzetnek a megformálásához és életben tartásához. Amíg e belső, folyamatos és rizomatikus mozgás töretlen, addig nincs miért a nemzethaláltól tartani. Gyulainak az értelemkonstruáló rendszerek autopoiézisének jegyében értelmezhető elképzelése ily módon képes meghaladni a herderi történetfilozófia korábban oly sok fejtörést okozott felfogását a nemzetek szükségszerű elöregedéséről és haláláról. Az ugyanis, hogy a rizomatikus mozgás ne törjön meg, csak rajtunk múlik: „(...) a nemzetiség a társadalomban leli leginkább támaszát, mit hatalomszó sem teremteni, sem megingatni nem képes.”⁹⁵ S ha ez így van, akkor rajtunk áll az is, hogy az irodalom minőségét, s vele közönségteremtő erejét emeljük.

Mindennek belátása pedig nem csupán indokolttá, hanem sürgető szükséggé teszi az irodalom belső ügyeivel való elkülönült foglalkozást, a sajátosan irodalmi szempontok (önleírások, programok) kidolgozását. Az irodalom ugyanis csak irodalomként, önmaga operacionálisan zárt rendszerét kialakítva és működtetve töltheti be szerepét a nemzeti narratívában, a kritikus munkái viszont kizárólag (belső nézőpontból megfogalmazott) önleírásokként tagolódhatnak be a rendszer operációi közé. Innen nézve válik érthetővé, hogy Gyulai irodalmi kritikáiban és tanulmányaiban legfeljebb utalt a nemzeti narratívának arra az összefüggésrendszerére, amely társaséleti cikkeinek a középpontjában állt; ez magyarázza, hogy amikor figyelmét az irodalom elkülönült rendszerének autopoiézisére összpontosította, alig vetett ügyet a közönséggel és a lappangó kánonnal kapcsolatos problémákra.

4.4. A Szépirodalmi Lapok előfizetési felhívása és programcikke

Nemzeti narratíva és nemzeti irodalom szoros kapcsolata egyfelől, elkülönült volta másfelől jól kifejeződik a Szépirodalmi Lapok (1853) előfizetési felhívásában és programcikkében. A folyóirat megjelenését beharangozó szöveget ugyan a szerkesztő Pákh és a kiadó Emich Gusztáv jegyezte, az utóbbinál azonban több köze lehet hozzá a lap anonim programcikkét is megfogalmazó Gyulai Pálnak. Ez már csak azért is feltételezhető, mert a november végétől Gyömrőn élő reménybeli főmunkatárs már Pestre költözése előtt megfordult a folyóirat-alapítás lázában élő Pákhnál⁹⁶, s beszélgetésük fő témája valószínűsíthetően a készülő kiadvány jellege, formája, célja lehetett. „Programunk némi változásokat szenved.” – fogalmazott Pákh december 4-én kelt levelében⁹⁷, ahol arról számolt be, hogy Jókai mégsem az ő lapjának a munkatársa lesz, hanem az ugyancsak frissen induló Délibábot fogja szerkeszteni, s e mondat arra utal, hogy Gyulai a Szépirodalmi Lapokkal kapcsolatos korábbi elképzelését pontosan ismerhette, sőt megformálásában része is lehetett.

Az előfizetési felhívás az irodalom közönségteremtő és a közönség irodalomteremtő voltának a hangoztatása jegyében született. „Nincs a ki ne érezné, hogy olvasó közönségünk miveltebb részének irodalmi vágyait eddigi szépirodalmi vállalataink ki nem elégítheték. (...) legtöbb házainkat még mindig az idegen irodalmak e nemü termékei özönlik el. A közönségnek, mellyre mi számitani szeretünk, kedvére való csak az lehet, a mi mind ész, mind izlés tekintetében épületes. – Legkedvesb hitünk, hogy idő folytán több izben megindult, de a magyar közönségben még akkor hiányzott alapnál s általában fiatal irodalmunk ezernyi viszonyainál fogva mindannyiszor fennakadt komoly folyóirodalmunk ideje is éppen ugy be fog következni, mint más annyi vállalatnak, mit elődeink lehetlennek tartottak. Czélunk egy része el lesz érve, ha ezen tudományos lapokhoz átmeneti hidul fogunk szolgálhatni.”⁹⁸ Az utóbbi, a szépirodalom eszköz voltának régi felvilágosodás-kori közhelyét elismétlő mondattal persze Gyulai már aligha értett egyet; saját, Kazinczy Ferenc címet viselő programcikkében⁹⁹ e gondolat nyomaiban sem bukkant elő.

A széphalmi vezér hajdani tevékenységét sokan tekintették irányadónak az 1850-es években. Nevét Csengery már 1850 tavaszán emlegette abban a levelében, amelyben először vetette fel Pákhnak a lapalapítás gondolatát,¹⁰⁰ születésének századik évfordulója pedig 1859-ben az egész országot megmozgató ünnepségsorozatra adott alkalmat.¹⁰¹ Kazinczy példáját Gyulai azért érezte aktuálisnak, mert az „(...) három nagy eszmét képvisel: a nemzetiség fejlesztését a szellem erejének alapján, hogy mindinkább meghódítsa a műveltséget, mint legszilárdabb biztosítékát; kegyeletteljes, ernyedetlen és lelkiismeretes buzgalmat még a részvétlenség és balkörülmények között is; ízlést, tanulmányt és vágyat és küzdést azon magasság felé, hol a költészet isteni kijelentése nyilatkozik.”¹⁰² Közülük az első kettő a nemzetnek, mint a társadalom önleírásának a társaséleti cikkekből ismert gondolatkörében mozog, a harmadik viszont az irodalom elkülönült rendszerének autopoiézisára utal.¹⁰³ Úgy vélte, hogy Kazinczy kora és az ötvenes évek eleje egy tekintetben föltétlenül rokonok: akkor is az irodalom volt a nemzeti eszme védangyala és megnyilatkozásainak központja, akárcsak fél évszázaddal később. Annak a küzdelemnek pedig, amelyet a széphalmi mester folytatott, a magyar nemzet szent hagyományává kell válnia. Az általa képviselt eszme Gyulai számára (s megintcsak modern terminológiával élve) mint a nemzet, nemzeti narratíva és nemzeti irodalom közötti szoros kapcsolat megtestesülése jelent meg, melyet korábbi cikkeiből ismerős módon a következőképpen foglalt össze: „(...) valamig irodalmunk a szellemnek minden, akár tudományi, akár művészeti kívánalmait jól ki nem elégíti, addiglan nem teljes eszköz a művelődésre, s addiglan nemzetiségünk gyarló (...).” Akiben Kazinczy törekvései nem keltik fel ezt a gondolatot, azok sem nagyságát nem képesek felmérni, sem a nemzeti fejlődés most aktuális kibontakoztatásához nem képesek hozzájárulni.

„De bennünk Kazinczy emléke még más eszméket is költ fel.”¹⁰⁴ – tért át Gyulai az irodalom autopoiézisének körébe tartozó kérdések tágyalására, mely a programcikk hátralévő kétharmadát foglalja el. A széphalmi vezér által képviselt és neve által fémjelzett irodalmi törekvéseket ugyancsak három szempontból érezte saját kora számára példaértékűnek. Először is a mester szépírói tevékenységét és esztétikai elveit. Kazinczyt ugyan nem tartotta nagy költőnek, de a pénzhajhászás és elvadult népiesség burjánzása idején részint jól esett visszatekintenie „(...) a korra, midőn a költők a művészetet szentségnek nézték s megtisztulva léptek oltárához”, részint érezte és érzékeltette, hogy „(...) a műgond, csín és formatisztaság, mely műveinek kitüntető bélyege, mily égető szükségünkké vált.” A költészetben Petőfi, Arany és Tompa, az esztétika terén Erdélyi által végrehajtott népies fordulatot természetesen helyeselte, de a széphalmi példára hivatkozva szembefordult az irány póriassággá fajult vadhajtásaival.

Másodszor példaértékűnek ítélte azt, ahogyan Kazinczy a külföldi irodalmakhoz viszonyult. Tevékenységét e téren is a műgond, csín és ízlés vezérelte, s ha időnként vétett is a magyar nyelv szelleme ellen, tévedései szükségképpen jártak együtt nyelvújító tevékenységével. „De a mi vásári fordítmányaink s többször mint néha gondatlan és jellem nélküli prózánk nem az ő iskolájából valók.” Uralkodóvá vált a selejtes francia drámák és regények utánzása, a költészetben pedig „(...) mindinkább kezd lábrakapni a még szellemdússágot is nélkülöző világfájdalom és életuntság, néha szitkokkal megpaprikázott kiadásban.”, miközben az európai irodalmat valódi forrongásban tartó „világnézetek és irányok” ismeretlenül maradnak nálunk.¹⁰⁵

Végül pedig az irodalmi klikkek és pajtáskodások korából visszatekintve szépnek és követendőnek találta azt a viszonyt, amely az írók között Kazinczy korában kialakult. „Barátjai voltak egymásnak s egyszersmind igazságos bírái.” Egyik nevelte a másikat, és az, hogy közönség még alig létezett, nem zavarta őket, mert egymásnak voltak olvasói. Az irodalom rendelkezett központtal, Kazinczy megkeresett minden fiatal tehetséget, atyja volt a költőknek, akik „(...) nem sajnálották egymással közölni műveiket s fölöttök hosszasan elvitatkoztak.” A Gyulai által festett kép persze ma meglehetősen idealizáltnak, sőt egyes elemeiben valótlannak tűnik. „(...) a kritika nem volt annyira gyűlölt név, mint most” – jelentette ki például, miközben nekünk ugyanerről az időszakról a széphalmi vezér és Kisfaludy Sándor életre szóló elhidegülése, Berzsenyinek a Kazinczy-tanítvány Kölcsey bírálatát követő, elkeseredett antirecenziós tevékenysége jut eszünkbe. Ennél azonban érdekesebb és fontosabb, hogy Gyulai végső soron a világosan látható központtal rendelkező, ugyanakkor közönséget még nélkülöző, interakciós viszonyokat sírja vissza, amikor az irodalmi élet az írók személyes találkozásain és a közöttük folyó levelezésen alapult. Az archaikus körülmények biztosította tisztaságot, átláthatóságot és önfeláldozást szerette volna viszontlátni az újabb kor írott kommunikációra és ismeretlen olvasókra épülő irodalmi életében, s ezzel a Társaséletünkből már ismert gondolat irodalomra alkalmazott variációjához jutottunk el: az interakciós kisközösségek viszonyainak nemzeti méretekben való újraélesztése során jöhet létre a nemzeti narratíva elvárásainak megfelelni képes irodalmi kommunikáció.

A bevezető végén Gyulai az irodalom belső kérdéseinek tárgyalásáról ismét a nemzeti narratíva tágabb problematikájához tért vissza. Néhány mondat erejéig újra jelezte, hogy a századelő és a századközép magyar irodalmának helyzete mennyire hasonló, majd az utolsó bekezdésben így összegezte mondandóját: „Kazinczy pályája a közönségnek és íróknak egyképp kimutatja az irányt. Zarándokoljunk el sírjához. Lebegjen emléke közöttünk.” Szavai egyrészt irodalom és közönség kölcsönhatására utalnak megint, másrészt a Cserhalomra emlékeztető módon tesznek javaslatot Kazinczy sírjának nemzeti emlékhellyé alakításáról, a széphalmi vezér neve által fémjelzett törekvéseknek a nemzeti narratívába emeléséről.

5. Gyulai véleménye a nemzetről mint egységről és a részrendszerek elkülönüléséről

A Szépirodalmi Lapok bevezetőjében tehát a nemzet, nemzeti narratíva és az irodalom autopoiézisébe tartozó kérdések világosan szétválaszthatók, ugyanakkor harmonikusan összeillenek, egységet alkotnak. Ez arra utal, hogy az irodalom rendszeréről lehetséges olyan önleírást adni, számára olyan programot kidolgozni, amely egyben megfelel a nemzeti elvárásoknak is. Luhmann a rendszereknek az ilyen jellegű egymásra figyelését és viszonyát a strukturális mozgókapcsolat (strukturelle Kopplung) terminusa alatt tárgyalja. Más kérdés, hogy a Gyulai által létrehozott szövegek végső soron figyelmen kívül hagyják azt a Luhmann-féle kiindulópontot, hogy a modern társadalomnak nem egysége, hanem különbözősége van, és így meglehetősen szűkre szabják az irodalom autopoiézisének a határait. Gyulai Pál társaséleti cikkeinek logikája ennek folytán a rendszerelmélet nyelvére átfordítva a következőképpen foglalható össze: a szerepkörök szerinti elkülönülés a modern társadalom működőképességét (komplexitáskezelő képességének megőrzését) biztosítja; a nemzet a modern társadalom egyik önleírása; a szerepkörök szerinti elkülönülésnek tehát a nemzetet kell szolgálnia.

E logika a részrendszerek viszonyának alakulását nem bízhatja a strukturális mozgókapcsolatokra, mert a modern társadalom töredezettségéért (áttekinthetetlenségéért, tervezhetetlenségéért) éppen azok spontenaitását okolja. A spontenaitást mégsem kizárni, hanem szabályozott keretek között tartani akarja. A részrendszerek között ennek megfelelően interpenetrációra emlékeztető kapcsolatokat képzel el: ahogyan a szociális rendszer médiuma a pszichikainak, a pszichikai rendszer a szociálisnak, úgy legyenek a szerepkörök szerint elkülönült társadalom részrendszerei is kölcsönösen médiumai egymásnak. S amíg az előbbiek speciális közvetítő médiuma a nyelv, addig az utóbbiaké egy speciális nyelv: a nemzeti narratíva. Ez azonban a részrendszerek formateremtő tevékenységének erős korlátozását jelenti. Azt várja el ugyanis tőlük, hogy az általuk létrehozott formák egytől-egyig helyet foglalhassanak a nemzeti narratíva médiumában, azaz a további formaképzések során legfeljebb azért ne hasznosuljanak, mert éppen nincsen rájuk szükség, de nem azért, mert a nemzeti narratíva körébe tartozó formaképzések számára eleve használhatatlanok. A gazdaságnak nemzetgazdaságnak kell lennie, a tudománynak nemzeti tudománynak, az irodalomnak nemzeti irodalomnak stb. A különbség csupán egyetlen jelző, mely viszont olyannyira beszűkíti az egyes részrendszerek mozgásterét, hogy az autopoiézisük fenntartására már elégtelenné válik.

Ellenállásuk abban nyilvánul meg, hogy a strukturális mozgókapcsolatok helyett interpenetrációt ajánló programokat olyan belső irritációkká alakítják, amelyeket saját autopoiézisük során hasznosítani képesek, és így azok a rendszerek közötti újabb strukturális mozgókapcsolatok alapjaivá válhatnak. A gazdaság profitra törekszik és nem nemzetgazdasági profitra, de éppen a profitszerzés érdekében figyelembe veheti a politika rendszerének nemzetgazdasági elvárásait; a tudomány igazságra törekszik és nem nemzeti igazságra, de a szükséges pénzeszközök megszerzése céljából előnyben részesíthet nemzeti színű projekteket; az irodalom szórakoztatásra törekszik és nem nemzeti szórakoztatásra, de ha a közönséget (vagy a hatalmon lévő politikai pártokat) a nemzeti szórakoztatja, akkor alkalmazkodhat ehhez. Ami persze mindjárt a gazdaság rendszerének elvárásaihoz való igazodást is jelent, merthogy a profitszerzés szempontjait ugyancsak szem előtt tartja...

A szerepkörök szerint elkülönült részrendszerek tehát, mint nevük mutatja, sajátos szerepek betöltésére jöttek létre. Ettől persze figyelhetnek egymásra, és figyelnek is. De figyelésük strukturális mozgókapcsolatok sokféleségében nyilvánul meg, mozzanatos érintkezések sokszínűségében, nem egy és ugyanazon médium, a nemzeti narratíva igényeinek szem előtt tartásában – ami természetesen nem zárja ki, hogy a nemzeti narratíva elvárásait megfogalmazó nemzeti kánont ugyancsak tekintetbe vegyék egymásra figyelésük közben. Az iménti példák világosan utaltak erre: a gazdaság működhet profitorientáltan a nemzeti elvárások figyelembevételével, a tudomány folytathat a nemzeti narratívába közvetlenül beépülő kutatásokat, az irodalom törekedhet arra, hogy karakteresen nemzeti termékeket kínáljon olvasóinak. Ha azonban a nemzeti kánon kizárólagos médiummá válik, azt az egyes részrendszerek már nem viselik el. Pontosabban el sem kezdik elviselni: a program által kiváltott irritáció mindjárt a programmal szemben kezd dolgozni.

Gyulai Pál esetében a zavart végső soron az okozza, hogy a társadalom általa adott önleírása és programja az imént leírt logikának megfelelően interpenetrációt feltételez ott is, ahol a szerepkörök szerint elkülönülés csak strukturális mozgókapcsolatokat engedélyez. Koncepciója végső soron ezért tartozik a 19. század társadalmi utópiáinak sorába. Gyulait persze elsősorban nem a nemzeti narratíva, hanem a nemzeti narratíva elvárásainak megfelelő irodalom rendszerének önleírása és programja foglalkoztatta. Ezt, mint láttuk, mind a társaséletről, mind az irodalomról szóló írásaiban világossá tette, és erről tanúskodnak életművének arányai is. Az iránycikkek fogalmazását nyilván azért érezte, Szilágyi Sándorhoz szóló egyik levelének megfogalmazását idézve unalmas mulatságnak¹⁰⁶, mert azok eltérítették őt valódi érdeklődési területétől. Ugyanakkor megkerülhetetlen mulatság volt ez számára, mert az irodalom belső, de egyben a nemzeti kánon elvárásait kielégítő programját csak a nemzeti narratíva körébe tartozó kérdések tisztázása és mások számára meggyőző kifejtése után kísérelhette meg papírra vetni; pontosabban csak így reménykedhetett abban, hogy irodalomról szóló nézetei követőkre találnak és kanonizálódnak.

Jól érzékelte, hogy amennyiben a társadalmat akarja megváltoztatni, úgy a kommunikációkat kell más mederbe terelnie. Alapvetően a kis közösségek interakciós viszonyainak az áttekinthetőségét és szerves alakulását szerette volna a társadalmi méretekben is jellemzővé tenni. Korábban jeleztem, hogy a Társaséletünk és a Levelek egy nőhez című iránycikkek szóhasználata eltérő. Abban az összefüggésben, ahol korábbi írás társaséletet emleget, a későbbiben társadalmi élet áll. Most már látható, hogy a két kifejezés nem szinonimája egymásnak: a társasélet az interakciókat jelöli, a társadalmi élet a kommunikáció minden formáját, tehát a szóbelit és az írásbelit egyaránt. Az interakciók jelenlét által biztosított közös emlékezetét (mindenki ott volt és tudja, hogy a beszélgetés során mi hangzott el; társaskör vagy egylet esetében az emlékezet még hosszabb) társadalmi szinten a nemzeti narratíva közös médiuma biztosítja. Gyulai természetesnek tartotta, hogy a nemzeti narratíva állandó rizomatikus mozgásban, azaz életben tartása az elkülönült részrendszerek összedolgozásának köszönhető. Ebben az összjátékban az irodalomnak kiemelt szerepet tulajdonított, és fontosságának megfelelő részletességgel foglalkozott vele, de egy-egy utalás erejéig érintett azért más részrendszereket is. A Társaséletünk hetedik részében, ahol a megbénult, lassan éledező egyletekről ejtett szót, például így fogalmazott: „Egyikben a nemzetiség emeli hozzánk szemeit, másikban a tudomány sóhajt, harmadikban a hazai ipar nyújt esdő karokat s így tovább.”¹⁰⁷ Az ellen azonban tiltakozott, hogy a szerepkörök szerint elkülönült részrendszerek között a politika domináns szerephez jusson. Meghatározó volta a reformkor idején ugyanis kifejezetten akadályozta a nemzeti narratíva egységes médiumának kialakulását, az önkényuralom hazai politikai életet megbénító viszonyai között viszont lehetségesnek tűnt számára a kommunikációs tér kedvező újraberendezése.

Ami az irodalom rendszerének a programját, azaz a magyar irodalom Gyulai által kidolgozott kánonát illeti, az meglehetősen szűk, a nemzet, nemzeti narratíva és nemzeti irodalom interpenetrációs kapcsolata által kijelölt területen mozgott. Kor-szerűségét azonban nehéz lenne elvitatni; nehéz már csak azért is, mert vele szemben az irodalom önleírásainak és programjainak terén évtizedeken keresztül nem merült fel alternatíva. Nem hozott létre ilyet sem a hagyományosan ellenzékinek tekintett Vajda János¹⁰⁸, sem a következő generációt képviselő Riedl Szende és köre, a Kritikai Lapok szerzőgárdája sem. Más kérdés, hogy a részrendszerek kapcsolata a gyakorlatban nem Gyulai elképzelései szerint alakult. Az irodalom autopoiézisét a nemzeti kánon helyett egyre inkább a gazdaság rendszerének profitorientáltsága befolyásolta, és ennek megfelelően a közönség igényeinek a kiszolgálása került előtérbe. Másként fogalmazva, az irodalom nemzeti narratívával harmonizáló nyílt kánona helyett egyre inkább a tömegolvasók elvárásait kifejező lappangó kánon határozta meg az irodalom belső mozgását. A lappangó kánon problémájára azonban Gyulai alig vetett ügyet. Levelek egy nőhez című iránycikkének az ismeretében hallgatása aligha meglepő, koncepciójához tudniillik hozzátartozott az is, hogy helytelen lenne a visszamaradott irodalmi állapotokért csupán a közönséget okolni. Úgy vélte, hogy az olvasók szapulása helyett az energiát inkább az alkotómunkára kellene fordítani, mert az erősödő irodalom erősödő közönséget teremt magának, a közönség erősödése pedig az irodalom további emelkedéséhez járul hozzá. Aki az irodalom rendszerén belül dolgozik, annak tehát végeznie kell a maga dolgát, akár íróként, akár kritikusként, és akkor majd lesznek értő olvasói is.

A fiatalabb nemzedék viszont éppen az elkülönült rendszerek elkülönült belső megfigyeléséről, önleírásainak és programjainak létrehozásáról szóló, az irodalmi Deák-párt által az ötvenes évek végétől kezdve gyakorlatilag megvalósítani kezdett elképzelésével nem értett egyet. Riedl Szendéék nem csupán a strukturális mozgókapcsolatokat tartották elégtelennek, hanem a Gyulai által ajánlott interpenetrációt is. Ők egyszerűen egészként akarták szemügyre venni azt, ami részeire töredezett, mert úgy találták, hogy a világban lejátszódó globális változások éppen nemzet és nemzeti narratíva egységének és dominanciájának megőrzése érdekében globális szemléletmódot követelnek. Senki sem engedheti meg magának azt a luxust, áll a Kritikai Lapok Komoly szavak komoly időben című programcikkében, hogy valamely elszigetelt részprobléma vizsgálatával töltse az idejét, amikor a világon mindenütt „(...) forrongást, aggasztó nyugtalanságot látunk (...).” A befejező mondat pedig világos hadüzenet a problémákkal való elkülönült foglalkozásnak: „Szóval, szellemi életünk összállapotát kritikai bonczkés alá kell vennünk, szigorún, de igazságosan, mint férfiakhoz illik!”¹⁰⁹ E globális szemléletmód pedig a nemzeti irodalom vonatkozásában gyorsan arra a lappangó kánonra terelte a figyelmüket, amelyet Gyulai tudatosan hagyott figyelmen kívül az irodalmat elkülönült rendszernek tekintő, annak belső problémáiról szóló írásaiban.

---

1. Dávidházi, 1972. – Egyébként az, hogy az önkényuralom viszonyai (a hagyományos irányító rétegek hatalomból való kiszorítottsága) lehetőséget teremtenek az értelmiség számára bizonyos, korábban lehetetlennek tűnő elképzelések megvalósítására, máshol és másoknál is tapasztalható; vö.: Gergely, 1988. 254.

   ↩︎

2. Gyulai, 1961a. 433. (Kiemelések tőlem – Sz.M.)

   ↩︎

3. Gyulai, 1961a. 440. (Kiemelések tőlem – Sz.M.)

   ↩︎

4. Levelek egy nőhez, 469. (Kiemelések tőlem – Sz.M.)

   ↩︎

5. Gyulai, 1961a. 468.

   ↩︎

6. Gyulai, 1961a. 468.

   ↩︎

7. Gyulai, 1961a. 433.

   ↩︎

8. Gyulai, 1961a. 429-431.

   ↩︎

9. A nemzeti kánon természetesen még túlságosan is tömbszerű fogalom: azt, hogy végül is mi fér bele a nemzeti narratívába, a róla kialakult nyílt kánon határozza meg, a köréből kizártat a negatív kánon nevesítheti, módosítására a nyílt ellenkánon tehet javaslatot, s mindezeket a kánonmozgásokat befolyásolja a lappangó kánon alakulása (v.ö.: jelen dolgozat 54-59. old.).

   ↩︎

10. Gyulai, 1961a. 429.

    ↩︎

11. Gyulai, 1961a. 429-430.

    ↩︎

12. Gyulai, 1961a. 430.

    ↩︎

13. Gyulai, 1961a. 430.

    ↩︎

14. Gyulai, 1961a. 431.

    ↩︎

15. Gyulai, 1961a. 431.

    ↩︎

16. Gyulai, 1961a. 432-449.

    ↩︎

17. A lap első száma 1850. szeptember 30-án, utolsó (Pesti Ívek címen) ugyanezen év december 8-án jelent meg; vö.: Kosáry/Németh G. 1985. 1. kötet 424.

    ↩︎

18. Gyömrő, 1850. szeptember 14. In: Gyulai, 1961b. 55.

    ↩︎

19. Gyömrő, 1850. október 25. In: Gyulai, 1961b. 62. (E kiadás az előző mondatban álló közlemény szót minden bizonnyal hibásan olvassa költeménynek, s amiatt az idézett mondatot az Egy ifjunak című versre vonatkoztatja. – vö. 577.)

    ↩︎

20. Gyulai, 1961b.-ben a cenzúrázatlan szöveg olvasható; vö: 658.

    ↩︎

21. Gyömrő ?, 1850. november 17. előtt. In: Gyulai, 1961b. 63-64.

    ↩︎

22. Deleuze/Guattari, 1996.

    ↩︎

23. Gyulai, 1961a. 432.

    ↩︎

24. Gyulai, 1961a. 433.

    ↩︎

25. Gyulai, 1961a. 433.

    ↩︎

26. Gyulai, 1961a. 433.

    ↩︎

27. Gyulai, 1961a. 433.

    ↩︎

28. Gyulai, 1961a. 434.

    ↩︎

29. Gyulai, 1961a. 434.

    ↩︎

30. Gyulai, 1961a. 434-435.

    ↩︎

31. Gyulai, 1961a. 435.

    ↩︎

32. Gyulai, 1961a. 435.

    ↩︎

33. Gyulai, 1961a. 435.

    ↩︎

34. Nyíri, 1994. 977.

    ↩︎

35. Gyulai, 1961a. 435.

    ↩︎

36. Luhmann, 1999. 27.

    ↩︎

37. E mondat voltaképpen Vörösmarty-parafrázis: „Egész világ nem a’mi birtokunk; / A’ mennyit a’ szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” (A’ merengőhöz) – Gyulai cikkeiben egyébként a jelzetteken túl is számos átvétel és parafrázis található; érdekes lenne tehát megvizsgálni, hogy mit és miként használt médiumként a magyar irodalom akkor rendelkezésére álló részéből. (E munkát időközben megkezdte S. Varga, 2001.)

    ↩︎

38. Gyulai, 1961a.436. Vö: Dávidházi, 1972. 589.

    ↩︎

39. Gyulai, 1961a. 438.

    ↩︎

40. Gyulai, 1961a. 438.

    ↩︎

41. Gyulai, 1961a. 439.

    ↩︎

42. Vö: Szauder/Tarnai 1974. 7-13.; Bíró, 1994. 7-22.

    ↩︎

43. Gyulai, 1961a. 439.

    ↩︎

44. Gyulai, 1961a. 439.

    ↩︎

45. Gyulai, 1961a. 439.

    ↩︎

46. Gyulai, 1961a. 440.

    ↩︎

47. Gyulai, 1961a. 440.

    ↩︎

48. Gyulai, 1961a. 440.

    ↩︎

49. Gyulai, 1961a. 441.

    ↩︎

50. Gyulai, 1961a. 442.

    ↩︎

51. Gyulai, 1961a. 442.

    ↩︎

52. Gyulai, 1961a. 443.

    ↩︎

53. Somogyi, 1981. 69-71.; Csorba, 1998. 303-304., Szabad, 2001. 11-12.

    ↩︎

54. Gyulai, 1961a. 443.

    ↩︎

55. Gyulai, 1961a. 443.

    ↩︎

56. Smith, 1995. 18.

    ↩︎

57. Gyulai, 1961a. 444.

    ↩︎

58. Gyulai, 1961a. 444.

    ↩︎

59. Gyulai, 1961a.445.

    ↩︎

60. Vö.: Szajbély, 1997f.; Szajbély, 2000.

    ↩︎

61. Gyulai, 1961a. 447.

    ↩︎

62. Gyulai, 1961a. 447.

    ↩︎

63. Gyulai, 1961a. 448.

    ↩︎

64. Gyulai, 1961a.449.

    ↩︎

65. Papp, 1935. I. 126, 145., 185, 192., 246.

    ↩︎

66. Gyulai, 1961a. 454.

    ↩︎

67. Papp, 1935. I. 246-247.

    ↩︎

68. Vö: Pákh Albert Gyulai Pálnak 1852. december 4-én írott levelét. In: Gyulai, 1961b. 151-153.

    ↩︎

69. Gyulai, 1961a. 449-453.

    ↩︎

70. Gyulai, 1961a. 449.

    ↩︎

71. Gyulai, 1961a. 450.

    ↩︎

72. Gyulai, 1961a. 451.

    ↩︎

73. Gyulai, 1961a. 451.

    ↩︎

74. Gyulai, 1961a. 451-452.

    ↩︎

75. Gyulai, 1961a. 453.

    ↩︎

76. Gyulai, 1961a. 453-459.

    ↩︎

77. Papp, 1935. I. 212-213.

    ↩︎

78. Gyulai, 1961a. 455.

    ↩︎

79. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1854). In: Gyulai, 1908. 1-68.

    ↩︎

80. Gyulai, 1961a. 456.

    ↩︎

81. Papp, 1935. I. 212-213.

    ↩︎

82. Gyulai, 1961a. 464-471.

    ↩︎

83. Vö. Szilágyi Virgil 1852. augusztus 23-án Gyulai Pálhoz írt levelét. In: Gyulai, 1961b. 143-144.

    ↩︎

84. Gyulai, 1961b. 137.

    ↩︎

85. Gyulai, 1961a. 467.

    ↩︎

86. Gyulai, 1961a. 434.

    ↩︎

87. Ez az első magyar regényfordítások bevezetőinek állandóan visszatérő fordulata a 18. század végén, melyet Verseghy nem is feled emlegetni korabeli előszó-paródiájában; vö: Szajbély, 2001. 170.

    ↩︎

88. Gyulai, 1961a. 464.

    ↩︎

89. Gyulai, 1961a. 466.

    ↩︎

90. Gyulai, 1961a 467.

    ↩︎

91. V.ö.: jelen dolgozat, 110. old.

    ↩︎

92. Gyulai, 1961a. 468-469.

    ↩︎

93. Gyulai, 1961a. 471.

    ↩︎

94. Legyen bármilyen jelentős is az eltérés saját korábbi véleményéhez képest, új nézetével természetesen nem állt egyedül kortársai között. Berecz Károly például így fogalmazott 1851 elején: „(…) vádolom az írót, ki tehetségei mellett, tudja Isten micsoda kedélyhangulatnak engedve, nem bír elég férfiassággal hivatását az irodalom mezején betölteni; hanem azt elhagyva, eltűri, hogy helyét kontárok foglalják el. – S vádolom az olvasót, vagyis inkább nemolvasót, ki, habár ezelőtt buzgó pártolója volt is a magyar irodalomnak, most Isten tudja ismét, micsoda kedélyhangulatnál fogva, neki bicsakolja magát, s a félvilágért sem venne könyvet vagy hírlapot (Kivált magyart!) kezébe. – Mindketten feledik, hogy menthetlen viseletök legtöbbet ártanak a hazának s nemzetségünknek!” (Szilveszter [Berecz], 1851.)

    ↩︎

95. Gyulai, 1961a. 469. Vö.: Dávidházi, 1972. 582.

    ↩︎

96. „Gyulay itt volt vagy két napig, ’ s kiment Gyömrőre, onnan nem sokára visszatérendő. Ugy látszik, szorosan együtt fogunk maradni, legalább nekem erős szándékom ’s ő is ugy akarja.” (Pákh, 1852c.) – Vö: Papp, 1935. I. 245.

    ↩︎

97. Gyulai, 1961b. 152.

    ↩︎

98. Előfizetési fölhívás a Szépirodalmi Lapok czimü irodaalmi és müvészeti folyóirat 1853. évi január-juniusi folyamára. In: Szépirodalmi Lapok, 1. szám 2. oldal.

    ↩︎

99. Gyulai, 1961a. 295-297.

    ↩︎

100. „Ön nevét örökítheti a magyar irodalomban az erők, a szétszórt, levert, lehangolt erők egybegyűjtése által. Nem mondom, hogy igen rózsás a pálya, mely kínálkozik. De az irodalmat, ha még egyszer átéljük is Kazinczy korát, föl kell emelnünk.” (Csengery, 1850.) Idézi: Törő, 1958. 418. Ugyanő felhívta a figyelmet a Csengery-levél és a programcikk Kazinczy-párhuzamára is (424.)

     ↩︎

101. Igen érdekes kultusztörténeti feldolgozását lásd: Margócsy, 2000.

     ↩︎

102. Gyulai, 1961a. 295.

     ↩︎

103. Ezzel a kérdéskörrel vetett számot elméleti szinten a lap későbbi számaiban Sükei, 1853.

     ↩︎

104. Gyulai, 1961a. 296.

     ↩︎

105. Gyulai, 1961a. 297.

     ↩︎

106. Gyulai, 1961b. 137.

     ↩︎

107. Gyulai, 1961a. 447.

     ↩︎

108. Vö.: Szajbély, 1997c.

     ↩︎

109. In: Krit. Lapok, 1. évf. 1. sz. (1862. március 1.) 2-3.

     ↩︎