Gángó Gábor

Evangéliumi erkölcs és egyéni szabadság
1854 Eötvös József: A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az államra

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 355-367.

„Kossuthra, (…) Eötvösre s mindazokra” hivatkozik a maga igazának védelmében Rousseau és Lemaître című 1907-es cikkében Ady Endre, „akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbus sötét zugolyaiba” (Ady1968 [1907], 166). Ady megjegyzése a lehető legélesebben világít rá báró Eötvös József intellektuális törekvéseinek alapvető indítékára. Eötvös politikai gondolkodóként, regényíróként és kultúrpolitikusként egyaránt a magyar politikai és irodalmi kultúra, intézmények és közgondolkodás Nyugat-Európához való hasonlíthatóságára kérdezett rá, és felzárkóztatása érdekében munkálkodott.

Látóköre elsősorban a kontinentális Európát fogta át a Csatornától az Osztrák Birodalom keleti határaiig. E térség történelmét és 19. századi jelenét viszont legmélyebb metafizikai alapjaiban akarta megérteni és egységben ábrázolni. Eötvös az európai kultúra közös jegyének a zsidó-keresztény hagyomány emberképét és etikáját, s az egyéni szabadság erre alapozott doktrínáját tartotta. Gondolkodóként egész munkásságát javarészt egyetlen terv jegyében alakította: évtizedeken keresztül érlelt, végül meg nem valósított (s talán eleve megvalósíthatatlan) tudományos programjának célja az európai keresztény civilizáció történetének megírása volt.

Ha a személyes tudományos és életstratégiák összefüggésében kívánjuk láttatni szintézisének munkatervét, akkor fel kell figyelnünk a fejlődés ívére is. Ezt egyfelől a vizsgálódás horizontjának szimmetrikus változása jellemzi: Eötvös a magyar nemzeti hagyomány problematikájából kiindulva jutott el az osztrák összbirodalom jövőjének kérdéseiig, majd az egész európai paradigmára tekintett, hogy az Uralkodó eszmék mint tetőpont után későbbi röpirataiban ismét Össz-Ausztriával foglalkozzon, mielőtt újra belevetette volna magát a magyar ügyekbe.

Eötvös kérdező, vizsgálódó észjárását, a világ szellemi elsajátításának igényét és világnézetének morálteológiai horizontját származása és neveltetése eleve meghatározta. 1813. szeptember 13-án született Budán. Édesapja ifj. báró Eötvös Ignác királyi főtisztviselő, aki a Habsburg-dinasztia iránti lojalitást, nevelője az egykori magyar jakobinus, Pruzsinszky József volt, aki a nemzeti szellemet képviselte a szemében. Édesanyjától, Lilien Anna bárónőtől német anyanyelvét és pietista színezetű, bensőséges katolicizmusát kapta útravalóul. Kultúrák és politikai tradíciók találkozási pontján felnőve, személyiségének legfontosabb jegyévé vált az önálló ítéletalkotásra törekvő, elemző, kritikai szemlélet. Szépirodalmat csak magyar nyelven írt, de szövegein mindvégig átüt a német nyelvre jellemző szófűzés és mondatszerkezet.

A pesti egyetem jogi karán végezte tanulmányait, ahol életre szóló barátságot kötött Szalay Lászlóval, a későbbi pozitivista történésszel. Pályája kezdetén Fejér megyében töltött be tiszteletbeli aljegyzői állást, Eperjesen tevékenykedett a királyi táblánál, illetve Bécsben volt fogalmazó a Magyar Kancellárián.

Eötvös József szépirodalmi életművének egységét is elsősorban annak gondolati koherenciája teremti meg. Egy adott témát, vezérgondolatot nemritkán a műnemek és műfajok sokféleségében próbált a legkifejezőbben megszólaltatni. Gondolkodásának struktúrája alapvetően aforisztikus maradt mindvégig (Fenyő 1978, 10): az egyes témákat csattanóra kihegyezett, frappáns gondolatmenetben, Pascal és Montaigne szellemében tisztán felismerhető szkeptikus hangoltsággal bontotta ki. Írásművészete (kéziratos naplóinak tanúsága szerint) az aforizmák jegyében indult, és e műfajhoz tért vissza utolsó, életében kiadott kötetében is (Gondolatok, 1865). Regényeinek fejezetszerkesztése során gyakran él az aforisztikus felütéssel, és megfigyelhető nála a tendencia, miszerint értekező műveiben a logikai bizonyítást az aforisztikus retorika kíséri és ellenpontozza.

Írói tájékozódása a nyugat-európai liberális romantika, Lord Byron és Victor Hugo jegyében bontakozott ki. Hugo-fordítása (Angelo) és a hozzá írt előszó, valamint Byron hatását mutató korai novellája (Álom, 1834), amely Szemere Pál „ellen”-Aurorájában jelent meg, azonban nem képviselték céljait elégséges művészi erővel. Lírikusként (A megfagyott gyermek, 1834; Búcsú, 1836) népszerűbb műveket alkotott, mint drámaírói próbálkozásaival (A házasulók, 1833; Bosszú, 1834; Éljen az egyenlőség!, 1844).

Eötvös 1836–1837-ben európai körutazást tett, amelyről a korabeli politikai eszmék világában tájékozott, magát a nemzeti felemelkedés érdekében hasznossá tenni kívánó férfiként tért haza (Fenyő 1997, 100). Az 1840-es években Eötvös József vált a Szalay Lászlót, Trefort Ágostont, Csengery Antalt és másokat lazán összefogó centralista kör vezéregyéniségévé. Kettős céljuk szerint a magyar feudális megyerendszer kormányzati centralizáció általi lebontására és a felelős parlamenti kormányzat bevezetésére törekedtek. A második programpontjuk 1848 márciusának elején az európai forradalmak légkörében a magyar reformellenzék egységes óhajtásává vált. Ezzel szemben a központosítás elve, amellyel Eötvös 1848 után maga is szakított, kisebbségbe szorította őket a liberális közvéleményen belül. A népszerűtlenség lett az osztályrésze az általuk 1844 és 1848 között szerkesztett Pesti Hirlapnak is, amelyet bécsi kormányzati támogatással vettek ki az alapító Kossuth Lajos kezéből.

A centralista kör erőfeszítéseinek legjelentősebb, máig ható hozadéka a korabeli európai politikai és államelméleti irodalom magyarországi megismertetése és ezen keresztül a magyar politikai szótárnak és gondolkodásmódnak a modern parlamentarizmus értékei jegyében történő megújítása volt. E törekvések hatják át Eötvös röpiratait és a centralista folyóiratban, a Budapesti Szemlében megjelent tanulmányait is, amelyek az európai liberálisok népszerű témáit tárgyalják a magyar viszonyokra is tekintve (Szegénység Irlandban, 1840, A zsidók emancipációja, 1840, Fogházjavítás, Lukács Móriccal, 1842). Kelet népe és Pesti Hirlap című brosúrájában (1841) állást foglalt Kossuth és Széchenyi vitájában, mégpedig az előbbinek az oldalán. Hírlapi cikkeit 1846-ban kötetbe foglalva adta ki Reform címmel.

A politika és a társadalom világának végső, transzcendens értékei e tanulmányaiban is tisztán felismerhetők. A vallás általa igazinak tartott értelmét a zsidók egyenjogúsításának kérdéséről írott röpiratában például így fogalmazta meg, mondván, az „csak felebarátunk szeretetére int s nem gyűlölködést s embertársunk üldözését rendelé földi föladásunkul. Emberi feladatunk segíteni mindig, hol segíthetünk, enyhíteni minden szenvedést, magunkhoz felemelni minden elnyomottat, helyrepótolni minden igazságtalanságot, s ha ezt, s amennyiben ezt teljesítjük, teljesítettük isteni Üdvözítőnk parancsait” (Eötvös 1978, 246, idézi Barcza 2000, 131).

Eötvös fő hozzájárulása szépirodalmunkhoz 1848 előtt írott három regénye, A karthauzi (1839–1841), A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847). A három regény közös alkotás-lélektani problémája a dokumentaritás és fikció összeegyeztethetősége. A karthauzi a megélt élettörténet regényanyaggá emelésének kérdésével néz szembe, A falu jegyzője a kívülállóként szemlélt történésekből megformálódó élettapasztalatra (a Fejér megyei aljegyzőség esztendeiben látott-átélt dolgokra) támaszkodik anyagában, míg a Magyarország 1514-ben pedig a történeti ismeretanyag fikcióvá alakítására tesz sikeres kísérletet.

A szakirodalomban vissza-visszatért a gondolat, miszerint Eötvös politikai gondolkodásának egyik fontos fiatalkori előzménye A karthauzi (Voinovich 1904, Sőtér1967). Sőtér István elemezte A karthauzi társadalomkritikai vonatkozásait is. E regény valóban hű lenyomata annak a csalódásnak, amely Eötvöst Franciaországban éri. Ifjúkori illúzióival, a Szalayval való egykori Margit-szigeti koccintás emlékével (amikor a júliusi forradalom tiszteletére pezsgőt bontottak) számol le az önkéntelen sóhaj: „Oh, ki mondta volna akkor, midőn dobogó szívvel e várost először megláttam, hogy egykor ily alakban állhat előttem!” (Eötvös 1996, 39).

Eötvös számára Lajos Fülöp korának morális válságát és a szabad versenyes kapitalizmus minden társadalmi ellentmondását Párizs testesíti meg. Mesterien köti össze ezirányú reflexióit két, más és más perspektívából megrajzolt Párizs-képpel. Eötvös az ipari társadalom erkölcsi természetű ellentmondásait már itt, A karthauziban megfogalmazta a maga és nemzedéke számára. Amikor a forradalom után – nem utolsósorban a francia és a német irodalom új eredményeinek hatására – a laissez-faire egyik társadalmi velejárójával, a pauperizmussal kezdett mélyrehatóan foglalkozni, akkor voltaképpen csak ifjúkori regényének érveit kellett megismételnie, hogy vitába szálljon a szabad verseny apológiájának, Adolphe Thiers De la propriété (A tulajdonról) című 1848-as művének állításaival.

Eötvös már A karthauziban arra a relativista álláspontra helyezkedett, amelynek értelmében a vágyak és a lehetőségek összehangolásával kerülhetjük el a boldogtalanság érzését: „Az emberek szerencsétlensége nem annyira a világban s körülményeikben fekszik, mint inkább azon természeti ösztönben, mely szerint mindenki, megvetve önkörét, azon túl kívánkozik, s mintegy önmagát tantalusi kínra ítéli. Nincs kör, melyben lelkünk legszebb tulajdoninak foglalatosságot nem találnánk, s a legfőbb erények, melyeket história dicsőít, egy házi kör boldogítására használtathatnak; s ki ezt tisztán látja s teszi, az boldog lehet. A szerencsétlenség nem más, mint azon különbség, mely kívánataink és reményeink, s ezek és a való között létezik, s ha korunkban több szerencsétlen embert látunk, mint talán valaha, mióta a világ áll, oka bizonyára leginkább az, mert ezen különbség soha nagyobb nem vala, mint éppen most” (Eötvös 1996 [1839–1841], 104–105). A 19. század embere, ellentétben a hagyományos középkori közösség tagjaival, amely „szigorú rendszabályaival szűkebb kört szabott az egyes reményeinek” (105), már nem bízhat a vallás fegyelmező erejében: „a kor vallása haszon, s ha vannak mártírjai századunknak, csak pénzvágy az, mi őket szenvedni és lemondani tanítja” (36–37).

E legnyilvánvalóbb párhuzamokon túl még számos példával támaszthatnánk alá A karthauzi fontosságát Eötvös politikai gondolkodásában. Eötvös már ekkor hangot ad például annak, hogy felismerte a különbséget szabadság és egyenlőség jogának elvi megfogalmazásai és tényleges megvalósulása között (amely felismerés az Uralkodó eszmék egyik alapkérdésévé válik): „Minden francia szabad és egyenlő, így szól a törvény; s ki akarná hinni, főképp ifjúkorában, hogy az, minek kivívásáért majdnem egy fél századig vérezett nemzete, puszta szónál nem egyéb?”; „A szabadság s uralkodás eszméi közel állnak egymáshoz [...]: uralkodás nem egyéb, mint a szabadságnak azon legnagyobb foka, melyen nemcsak önerőnkkel élhetünk, de másokét is magunkévá tehetjük” (105).

E vallástalan közegben próbálja megtalálni a főhős, Gusztáv elveszett hitét. A fordulópontot e folyamatban a 26. fejezet zaklatott belső monológja jelenti, melynek során megvilágosodik számára, hogy a hit elvesztésének legsúlyosabb következménye a társadalomban eluralkodó önzés. Gusztáv eljut önös mivoltának felismeréséig, megpillantva önmagát „elveszve, a végtelen égben”: „Körültekintek az égen, vak vegyületben repülnek szétszaggatott fellegek” (94). A felismerés elegendő a megvilágosodás kegyelméhez: ennek ténye annak ellenére nyilvánvaló, hogy Eötvös reálissá transzponálva írja le a jelenést: a hangjelenséget a szerzetesek éji éneke helyettesíti, a Mária-látomást anyja képe, amely „áldva emelkedett” előtte.

E jelenés hozza el Gusztáv számára a vigasztalást, és a lelki megrázkódtatást követő testi hanyatlás, a közeledő halál ébreszti fel benne az emberi nem tökéletesedésében bízó reménynek és a másokért tevékeny szeretetnek a belső parancsát. Gusztávban tevékennyé válik az erény, s az altruizmus, melynek világnézetté válásáról A karthauzi ad számot, végigkíséri Eötvös pályáját, Széchenyi István gúnyos szavával élve „misericordiánus” reformtörekvéseitől egészen második miniszterségének végső erőit felőrlő megpróbáltatásaiig.

Hit és szabadság, hit és szabad vizsgálódás kérdését A karthauzi nem tárgyalja. Megválaszolására Eötvös tette fel az életét, módszeréül a szabad vizsgálódást választva, tárgyául – talán vonzalmánál, és mindenképpen műveltségének tartalmánál fogva – a fenomenológiai aspektust, a Gondviselés megjelenését a történelem egyes korszakaiban: a keresztény civilizáció történetét.

Az 1847-ben megjelent Magyarország 1514-ben című művet, amely talán a legjelentősebb kísérlet a Sir Walter Scott-féle, forrásokra támaszkodó, korfestő, tablószerű történelmi regény hazai meghonosítására, irodalomtörténet-írásunk fő vonulata az 1848-as forradalomnak és előestéje politikai vitáinak erőterében helyezte el, kevesebb figyelmet szentelve a regény szegénykérdés-ábrázolásának az életmű egészével összefüggő sajátosságaira. „Az alsóbb osztályok helyzete – Eötvös e művében is szóvá teszi – az evangélium világos szavaival sehol sem állott kiáltóbb ellentétben, mint hazánkban” (Eötvös 1972 [1847], 344). Az újabb szakirodalomban Szilágyi Márton ismerte fel, hogy a társadalmi törésvonalak ábrázolása és a reformkori jobbágykérdés feszegetése mellett vagy inkább helyett Eötvös regénye az ország, a nemzet egész sorsáról fogalmaz meg mély történelemteológiai belátásokat. Így Eötvös regénye e felfogás értelmében alapjaiban kapcsolódik szerzőjének történelemszemléletéhez: „a Magyarország 1514-ben is igen közel – ha nem közelebb – áll ehhez, a későbbiekben immár történeti vagy eszmetörténeti keretben kidolgozandó elképzeléshez […], van-e helye egyfelől az egyéni akaratnak, másfelől pedig a Gondviselésnek a történelemben” (Szilágyi 2004, 445–446). Eötvös a Magyarország…-ot ikerregénnyé, dilógiává akarta fejleszteni, a középkori Magyarország összeomlásában mutatva meg az erkölcsi hanyatlás következményeit: „Mohácshoz mérődik hozzá az összes szereplő jelleme és múltbéli cselekedete, s a morális romlás Mátyástól induló folyamatának mélypontja is ide lokalizálható: ezért lehet annyira tragikus az erkölcs transzcendens eredetéről tudni nem akaró szereplők triumfálása” (Szilágyi 2004, 444).

A feudális vármegye szatirikus kritikájának tartott, és regénypoétikai erényei tekintetében méltatlanul alulértékelt A falu jegyzője (1845) szereplőit is hasonlóképpen osztja meg a vallásosság értékeinek tiszteletben tartása vagy semmibe vétele, mégpedig Eötvösnek a „dogmatizmus”-tól és a „konfesszionalizmus”-tól (Barcza 2000, 130) egyaránt mentes felfogásának értelmében felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ez a beállítódás tükröződik például Violáné imádságának jelenetében: „Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll, s noha romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet nyújta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt, ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserűségökben ismerni tanulja; hány kelt fel vigasztalva e feszülettől, s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az Isten által jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad, s melyet sok, ki egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán sohasem ismert életében” (Eötvös 1995 [1845], I 252–253). A falu jegyzője Eötvös egyik legsokrétűbb, legnagyobb gonddal megszerkesztett alkotása. A vidéki magyar társadalom korabeli rétegződését a konzervatív alispán Rétytől a más- és másképpen liberális Tengelyin, Völgyesyn, Bántornyin keresztül egészen a betyárrá züllött Violáig és Peti cigányig ábrázolja, tág teret engedve a politikai kontextust szem előtt tartó értelmezésekig. Az iratlopást, ármányt, gyilkosságot nyomozó kerettörténet a detektívregényhez közelítő műfaji sajátosságai miatt, az irónia különböző válfajainak alkalmazása a romantikus poétikák viszonylatában teszik egyedülállóvá a regényt a reformkor irodalmában.

Az 1848-as forradalmak után megalakuló Batthyány-kormányban Eötvös a vallás- és közoktatásügyi tárcát kapta meg, és a minisztérium szűkre szabott hivatali hónapjai alatt fő feladatának a világi iskolarendszer és az egyházak tradicionális oktatásügyi szerepvállalásának összeegyeztetését tekintette: „Az új polgári állam iskolarendszerének kialakításában a miniszter (…) megpróbált az elvi liberalizmus illetve az aktuálpolitikai kihívások közötti középúton egyensúlyozni – úgy tűnt, kevés sikerrel” (Fazekas 2000, 99).

Miniszterségről való lemondása és külföldre távozása azonban sokkal inkább a császári udvar és a magyar kormány közötti békítő misszióinak kudarcával függött össze. Az 1848. augusztus 31-i osztrák minisztertanácsi emlékirat kibocsátása után, amely kétségbe vonta az áprilisi törvények és ezáltal az egész magyar polgári berendezkedés legitimitását, Eötvösön fokozódó nyugtalanság lett úrrá, amely Lamberg Ferenc teljhatalmú katonai főparancsnoknak a felhergelt tömeg általi meglincselése után (szeptember 28.) idegösszeomláshoz közeli állapothoz és 1848. szeptember 29-i elmeneküléséhez vezetett el. Bécs érintésével Münchenbe utazott családjával együtt, és Júlia nővére (gróf Vieregg Károlyné) családjának bajorországi birtokain időzött 1850 novemberéig. Megfeszített szellemi munkáját ebben az időben az önigazolás szándéka és a magyar szabadságharc bukása felett érzett fájdalom motiválta. Emigrációs korszakának versei, az 1850 szeptemberében, a távozás második évfordulója környékén keletkezett A hölgy dala, A tóhoz és a Mohács a magyar 1848/49 ügyével való mély érzelmi azonosulását mutatják:Márványbol nincs emlék szobor

A hösök sirjain

Emlékek az egész haza

Ott áll nagy sikjainRemény szinében áll a tér

E zöld a’ felirás

Hol enyi hös kebel pihen

Ott lesz feltámadás. –

(A hölgy dala, idézi Gángó 1999, 48–49)1848 és 1850 között keletkezett kéziratos művei, cikkei és röpiratai a magyar 1848-nak és az európai történelemfejlődésnek az összekapcsolását célozzák, s e vizsgálódásainak mindvégig hangsúlyos vonulata maradt az egyéni szabadság lehetőségének és a nyugati civilizáció vallásos garanciáinak szem előtt tartása. Az 1848iki forradalom története a magyarországi forradalmi események inkább apologetikus, semmint tényfeltáró vagy oknyomozó rajza. A francia forradalom története című történeti esszéjének egyik fő érdekessége A karthauzi egyes témáinak és értékhangsúlyainak ismétlése. Ilyen közös motívum például Eötvösnek az a meggyőződése, amelynek értelmében a felvilágosodás legfőbb fonákságának a középkori vallásos érzület meggyengülését tekinti, s melyről e művében mint a forradalom egyik fő kiváltó okáról emlékezik meg. A pályakép ezen egységes rendező elvének szempontjából az Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich (Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról, 1850) című röpirata elsősorban nem a modernista nacionalizmuselméletek korai képviselőjeként tarthat érdeklődésre számot, hanem gondolatmenetének konklúziója miatt, amely a modern nacionalizmusok ébredését és Ausztria jövőjét is az európai civilizáció történelemteológiája felől értelmezi, jóllehet illuzórikusan: „a népek sorsán őrködő gondviselés jótéteményét fogjuk látni az ausztriai nemzetiségek ébredésében. Be kell látnunk, a gondviselés nem engedi, hogy a szabadság, amely a kereszténységen nyugszik, Róma szabadságához hasonlóan sírba szálljon” (Eötvös 1850, 144). Kulcsfontosságú ebből az időszakból Pauperizmus című tanulmánya, amely a keresztény könyörületesség és jótékonyság lehetőségeit vizsgálja a szabad versenyes kapitalizmus korában, és az evangéliumi elvekhez való visszatérést sürgeti.

Eötvös kétszer fogott hozzá komoly elhatározással a keresztény civilizáció fejlődéstörténetének megírásához. Először 1848 után, ami arra utal, hogy az 1851-ben és 1854-ben megjelent, kétkötetes, németül fogalmazott, Der Einfluß der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat (A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az államra) című politikaelméleti szintézise hátterében álló, el nem készült nagy mű Eötvös szándéka szerint az egyéni szabadság dialektikus elemzése lett volna. Az Uralkodó eszmék, kétség nem fér hozzá, nem váltja valóra azt, amit a szintézisterv életprogramja magára vállalt. Mégis, azon szövegnek tekinthetjük, amely a legnagyobb ambícióval és a legrészletesebben ad számot Eötvös gondolkodói nagyságáról az életmű delelőjén. Eötvös nemcsak történetfilozófiájában és politikai programjában, hanem tudományos tervében is arra törekedett, lényegében elsőként a magyar kultúra történetében, hogy egyenrangú tudósként, a párbeszéd igényével megszólítsa Nyugat-Európa korabeli társadalomtudományát, az eredetiség igényével bővítve a közös tudás a politika és az állam természetéről.

Az Uralkodó eszmék írása közben Eötvös a centralista csoportnak a magyar politikai gondolkodás modernizációjáért tett erőfeszítéseire joggal támaszkodhatott. Eötvös, miközben 1848 őszétől a magyar vezetés döntéseivel nem tudott közösséget vállalni, és a forradalmakat kísérő erőszakos tömegmegmozdulásaitól elborzadt, annak is tudatában volt, hogy 1848 közelítette Magyarországot a Nyugathoz, vagyis, a forradalom, történeti léptékkel mérve, Eötvös saját, Magyarországot illető stratégiai politikai törekvéseivel egy irányba mutatott.

1848 ebben az összefüggésben nemcsak azt jelentette Eötvös számára, hogy megindult Magyarországon a politikai intézmények modernizációja, hanem azt is, hogy ezáltal ezen intézmények összevethetőkké váltak a nyugati mintákkal. A falu jegyzője politikai szatírájának finomabb iróniával átszőtt szövegrészeiben Eötvös éppen a rendi Magyarország viszonyainak az európai államberendezkedésekkel (és az ezekre reflektáló, ezeket elméletileg megalapozó vagy nyomon követő filozófiai szövegekkel) való összemérhetetlenségét hangsúlyozza. Ez az attitűdje alapvetően megváltozik 1848 után. A forradalmak ésszerűséget vittek a magyar viszonyokba: ezeket az eseményeket és ezeket az intézményeket a reflexió már összevetheti a fejlettebb országok politikai berendezkedésével és a politikaelmélet eredményeivel: Magyarország is a politikai eszmetörténet tárgya lehet. Eötvös József emigrációs korszakának egyik fő tanulsága, hogy az Uralkodó eszmék nem egy hazájától elfordult, gyökértelen elme terméke, hanem szervesen fejlődik ki 1848 mozgalmainak nemzeti problematikájából.

Az Uralkodó eszmék első kötete még az alkotmányos mozgalmak bukása előtti kérdésfeltevésekhez kapcsolódik. A geopolitikai kontextust illetően az Eötvös-kutatás korábban a franciaországi politikához való kapcsolódást emelte ki, illetve az Uralkodó eszméknek az osztrák-magyar viszonyról szóló „allegorikus” olvasatát javasolta. Eötvös művének tényleges kontextusa a kontinentális Európa („continentale Staaten des westlichen Europas”, [Eötvös 1854, II, 184]), azaz Franciaország, Németország és az osztrák birodalom (mint szuverén államalakulat) hármas egysége.

Ami a módszereket illeti, az Uralkodó eszmék szövegében az 1849 és 1853 között történt lejegyzés során Eötvös érzékenyen és feltétel nélkül hozzáigazította álláspontját a konkrét politikai eseményekhez. Az Uralkodó eszméknek mint egésznek az alapvető interpretációs kulcsát szerzőjének e konkrétizmusa nyújtja, s e beállítódás a Hegel utáni német politikafilozófia általános vonásának tekinthető. Eötvös a változó kontextusokhoz változó problémahagyományokon keresztül közelített. A kísérleti tudomány, az empiricizmus, a mechanikai világkép, a historicizmus, a szcientizmus, a pozitivizmus és a hegelianizmus tradíciójának előfeltevései és alapfogalmai keverednek az elemzésekben.

Az Uralkodó eszmék politikai tanítása értelmezhetetlen a vele összefonódó tudományos és politikaelméleti terv rekonstrukciója nélkül. Eötvösnek az államra nézve van egy tudományos (a korban uralkodó fizikai-mechanikai világképhez kötődő), egy politikafilozófiai (a racionális individualizmus hagyományán iskolázott) és egy az európai konstellációt szem előtt tartó (történeti-geopolitikai) leírása. Eötvös vállalkozásának ugyanis integráns részét alkotta a társadalomtudományok megújításáról szóló korabeli vitákba való bekapcsolódás szándéka. E vállalkozás sikertelenségének immanens oka abban rejlik, hogy világnézetének alapvető sajátossága, a konkrétizmus Eötvöst tudományos és politikafilozófiai hipotéziseinek folyamatos eltolásába kényszeríthette bele. Ez a feszültség sokkal többet elvesz az Uralkodó eszmék argumentációjának általában vett meggyőző erejéből, mint az egyes érvek esetleges fogyatékosságai. Az Uralkodó eszmék egyes fejezetei a gyorsan változó eszmei kontextusok lenyomatai, amelyek pedig a maguk részéről a gyors ütemben változó politikai konstellációktól függtek. Az Uralkodó eszmékben a szerkezet nem tükrözi a hipotézisek kibontásának vagy egymásra következésének folyamatát. Minden fejezetnek megvan a maga hőse, szellemi beszélgető- vagy vitapartnere, akinek a szövege az eötvösi gondolatmenetet elindítja és szervezi, de minden fejezetben más és más résztvevője van az eötvösi dialógusnak.

Másfelől a korban Eötvösnél éppúgy, mint kortársainál, a tudományos törekvések elválaszthatatlanul egybefonódtak a konkrét politikai programjavaslat vagy doktrína kidolgozásával. Eötvös példaképe, François Guizot kormányát „írásai és ténykedése” összefonódva jellemezték, s a guizot-izmus lényege éppen elmélet és kormányzat elválaszthatatlan összekapcsolása volt, ezért névadója számára 1848 nemcsak politikai, hanem intellektuális értelemben is a bukást hozta el (Rosanvallon 1985, 28). A példázatot megfordítva, Eötvös számára a tudományos siker azt jelentette volna, hogy bizonyos értelemben intellektuálisan „megmentette” 1848 törekvéseit.

Eötvös művében az uralkodó fogalmak (szabadság, egyenlőség, nemzetiség) tudományos vagy filozófiai, illetve köznyelvi, közhasználatú jelentését állítja egymással szembe. E felfogásával a fogalmaknak a nyelvhasználat szemantikáján keresztül való vizsgálata felé mozdul el, de belátását nem alkalmazza következetesen. Ily módon Eötvös a fogalomelemzés szintjén egy olyan alapvető ellentmondást teremt, amellyel alighanem maga sincsen tisztában. A forradalmak befejezésének, a társadalmi stabilitásnak a szcientista programja Franciaországban (amelyet Eötvös magára vállal) ugyanis éppen azon a szemantikai tézisen alapul, amelyet viszont elvet. Guizot Az európai civilizáció történetében fogalmazza meg világosan, hogy „a tudományos definíciók általában sokkal tágabbak, és, már ennél fogva is, alapjában sokkal igazabbak, mint a terminusok köznyelvi jelentése (sens populaire des termes)” (Idézi Hoeges 1973, 96).

Eötvös műve kétségkívül az 1848 utáni politikai bizonytalanság korszakának terméke általában véve. Azonban túlságosan a magyar nemzeti történetszemlélet beidegződéseit tükrözi vissza a szakirodalomnak az a szinte önkéntelen következtetése, hogy az Uralkodó eszmék a csalódottság, a bukott forradalom, a vesztes ügy érzetében és tudatában íródott. Abból a tényből, hogy az Uralkodó eszmék 1849 után keletkezett, automatikusan adódott a következtetés, hogy „Világos” után keletkezett.

Nem ez a helyzet. Az Uralkodó eszmék első kötetének szerzője számára 1848 fő jellegzetességét nem a forradalmi mozgalmak és szabadságküzdelmek jelentik, hanem elsősorban az alkotmányos fordulatok lezajlása és a parlamentarizmus intézményeinek bevezetése Európában (másodsorban pedig a nacionalizmus felerősödése). Az Uralkodó eszmék megírásának ideje, a politikai kontextus lényegét tekintve, az alkotmányos intézményeknek a forradalmi hullám levonulását követő bizonytalan továbbélésének, veszélyeztetettségének és folyamatos térvesztésének ideje.

Az 1848-as forradalmak felvetette problémákra Eötvös nem talált egységes gyógymódot – ezt maga is elismerte azáltal, hogy kérdésfeltevéseit az európai történelem átfogóbb vizsgálata felé mozdította el. Az azonban nem ismerhette el, hogy azért nem talált egységes gyógymódot, mert 1848 maga sem volt egységes, hiszen az Uralkodó eszméknek mint politikaelméleti vállalkozásnak a létjogosultsága legmélyebben abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy maga 1848 az a közös kritérium, amelynek alapján Franciaország, Németország, Ausztria (és részint Itália) politikai berendezkedése egységes gondolati keretbe foglalható.

A konkrét politikai javaslatok (amelyek miatt az Uralkodó eszméket, kortársak és kutatók egyaránt, elsősorban olvasták) kettős elméleti burokba vannak foglalva. A legtágabb keret a tudományos-módszertani előfeltevéseké, amelyekben a szerző több tudományágon átnyúló, évszázadokon át vitatott problémák megvilágítását, vagy legalábbis a hozzájuk való eredeti hozzájárulást tűzi ki céljául. A politikai elemzést másfelől körülveszi a tágabb politikafilozófiai vagy elmélettörténeti kontextus, amely időben túlnyúlik az Uralkodó eszmék közvetlen politikai szövegkörnyezetén, hiszen Eötvös olyan témákhoz kapcsolódik, amelyeket az újkori racionális politikafilozófiák, illetve a francia forradalom és a restauráció korának elemzői vizsgáltak és vitattak.

Ezért az Uralkodó eszmék hermeneutikai mélyszerkezete nem egyéb, mint a hipotézisek változásának dinamikája. A tudományos program a természettudományos mintázatú előrejelzéstől a kerettörvénymodell felé tolódik el. Az állam tudományos szemlélete a természettörvényeknek való alávetettség optimizmusától a Gondviselés törvényeinek való alávetettség optimizmusáig halad. A politikaelméleti terv az individuális-liberális politikafilozófiától egy kvázi-individuális, Hegel és követője, Lorenz von Stein által képviselt állammodell felé mozdul el. A konkrét politikai javaslatok pedig a törékeny alkotmányosság megmentésének szándékának erőteréből átváltanak a második kötetben az új abszolutizmusok elfogadásának kontextusába.

Az Uralkodó eszmék politikafilozófiai programját Eötvös elsősorban a restauráció korának francia politikai vitáihoz kapcsolódva alakította ki. A Mme de Staël, Benjamin Constant és mások felvetette kérdéseket, népszuverenitás és szabadság viszonyát, régiek és modernek szabadságának kérdését, a forradalom befejezésének dilemmáját, demokrácia és forradalom viszonyának problematikáját, illetve szabad egyház és szabad állam békés egymás mellett élésének liberális katolicista célkitűzését vizsgálja újra, mégpedig sajátos és vitatható objektivitású perspektívából, elsődleges mintaképének, François Guizot-nak 1848 utáni írásain keresztül. Eötvös álláspontja a francia liberálisokénál jóval konzervatívabb: a népszuverenitás kérdésében velük ellentétben elutasító álláspontot foglal el, míg a demokráciát minden áron megfékezendő, pusztító áradásnak tekinti. Eötvös a második kötetben álláspontjának kialakításához sok vonatkozásban a Lorenz von Stein-féle hegelianizmus érveit hívja segítségül.

Eötvös elveti a népszuverenitást, de nem mondja meg, hogy annak hiányában miben gyökerezteti az uralmat: ezért szükségképpen az átmenetiség ex lex állapotában kell hogy szemlélje az államot és az uralkodó személyéül javasolt kényszermegoldást, a transzcendens legitimitástól régen megfosztott abszolút monarchát. Ebből következik, hogy Eötvös műve nemcsak válságkorszak terméke, de válságkezelő, ad hoc megoldást is ajánl, amely elveszti vonzerejét, amint kihullott mögüle a kontextus.

Eötvös nem foglal állást abban a tekintetben, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük a kormányzóknak. Az arisztokráciát mindenképpen szívesen látná a hatalomban, nem erénye, nem tehetsége, nem vagyona, hanem a történeti jogot védő mérsékelő szerepe miatt. Erre a szerepre azonban a francia arisztokráciát – szétzilált állapotában – nem tartja alkalmasnak. Így fogad el egy nem annyira legitimációs, mint „alkalmassági” interregnumot, amelyet az abszolút uralkodók jobb híján és képességeiktől függetlenül betölthetnek. A demokrácia történeti trendjének megítélésében is elutasítóbb az álláspontja, mint az európai liberálisoknak általában. A hatalommegosztás és a szerződéselméleti megfontolások kiegyenlítő és korlátozó intézményeinek és elméleteinek elvetésével csupán a minden kormányforma megőrzése mellett elképzelhető önkormányzatiság megerősítésében látja a negatív szabadságként értelmezett szabadság egyedüli garanciáit. Eötvös nem tér ki arra a kérdésre, hogy a fennmaradása érdekében erejében belső fékekkel nem korlátozott állam (kormányzat, hatalmi elit) miképpen volna arra rávehető, hogy önmagát korlátozza a politikai elnyomás és az adminisztratív surveillance kettős vonatkozásában.

A nemzetiség forradalmának tekintetében Eötvösnek nincs egyéb válasza a nemzetiségi antagonizmusoknak az első kötetben feltárt tényére, mint a nemzeti megbékélés emelkedett hangú, utópikus hirdetése a második kötet legvégén. A trend, amelyet Eötvös előre jelzett, ebben a vonatkozásban sem bizonyult helytállónak. Eötvös ugyanis a nemzetiségi különbségek és szembenállások fokozatos eltűnésének történeti léptékéhez mérte korának fellángoló nacionalizmusait.

Eötvös József regényírói művészetéről szólva az 1850–1860-as években nemcsak az 1857-es utolsó regényéről, A nővérekről kell szót ejteni, hanem korábbi művei közül kettőnek, A karthauzinak és A falu jegyzőjének átdolgozásáról is. A karthauzi regénypoétikailag is messzemenő következményekkel járó átírását az 1852-es, harmadik kiadás hozta el. Nyelvileg egyszerűbbé, érzelmileg visszafogottabbá vált a szöveg: kimaradtak a byroni „világfájdalom” retorikus elemei, és csökkent az indulatkifejező szavak száma. Visszafogottabbá vált a lelki tusa ábrázolása, és egyenesebbé a főhős Istenhez vezető útja. Továbbá az 1852-es változat, következetes javítások révén, mintegy kivonta a történetből a narrátort, az élményszerű leírást általános alannyal váltva fel. Összességében így jelentősen tompult a regény társadalomkritikai éle, és elmaradtak a túlzó romantikus stíluseszközök is. A falu jegyzőjének szövege sokat vesztett szélsőségeiből, a magyar vármegyét és ezen keresztül a magyar politikai közösséget ostorozó szarkazmusából az 1865-ös átdolgozás során. Ennek oka nemcsak az idősödő Eötvös személyiségének változása, hanem az a tény is, hogy a regényt külföldön, mindenekelőtt Angliában (Czigány 1973), elsősorban népismei adalékokkal megtűzdelt szövegként olvasták, és ennélfogva, túlságosan előnytelen képet rajzolván Magyarországról, ellene munkált azon törekvéseknek, amelyeket Eötvös politikusként és gondolkodóként képviselt.

A nővérek értelmezéstörténetének középpontjában egyrészt a regény irányzatosságának jellege, másrészt a korábbi művekhez képest gyengébb esztétikai kifejező ereje áll. A századvég és a századelő Eötvös-interpretátorai irányregénynek tekintették A nővéreket. Számos, egymással kimondva-kimondatlanul polemizáló cikk vitatta, Eötvös vajon nevelési, társadalmi avagy éppenséggel lélektani regényt kívánt-e alkotni. Ezzel szemben a kortárs értelmezések az 1850-es évek politikai viszonyaiban gyökereztették A nővérek alapproblémáját, s olyan „politikai utópiának” (Kulin–Kerényi 1973, 11–12) tekintették, amely a Fekete-birtok százholdas parasztgazdaságával, relativista boldogságfelfogásával megoldási kísérletet kínál a modernizálódó társadalom esélyegyenlőtlenségeire.

„[N]éha Karthauzi hangulatomba süllyedek vissza, a különbség csak abban fekszik, hogy a világfájdalom helyébe most saját fájdalmaim léptek.” Eötvös e megnyilatkozását, melyet egy Szalay Lászlónak írott, 1854-ből származó levelében tett (Eötvös 1976, 248), a szakirodalom, jóllehet elégszer idézte, valójában mind ez idáig nem vette eléggé komolyan. Pedig A nővéreknek Eötvös ifjúkori regényével, A karthauzival fennálló közeli rokonsága az egyik legfontosabb kiindulópont lehet A nővérek szerzői szándékainak megértéséhez.

Eötvös valójában már a regény szerkezetének megtervezésekor A karthauzit tekintette mintának: mind az, mind pedig A nővérek négy nagy részre tagolódik, melyek a szöveget az idilli nyugalom, a vétek, a vezeklés és a kiengesztelődés nagy témáira tagolják, voltaképpen drámai séma alapján. (E szerkezeti tartópilléreket Voinovich Géza mindkét regény esetében a 19–20. század fordulójának Eötvös-összkiadásában a folytatólagos fejezetszámozással lebontotta.)

A karthauzi, annak ellenére, hogy szerzője huszonévesen jelentette meg, enciklopédikus műnek tekinthető. Életrajzi tekintetben dokumentálja Eötvös tanulóéveinek legfontosabb szakaszát, nyugat-európai utazását, és összegzi az élet egy korszakának, az ifjúkornak valamennyi belső és külső tapasztalatát. E regényben a társasági élet kritikája szorosan összekapcsolódik a társadalom kritikájával. Előttünk áll egy, a kor Európáját tekintve igen korszerűen strukturált társadalom képe, amely éppen célok nélkül sodródik, mert hiszen céljait – a júliusi forradalommal, Lajos Fülöp uralomra juttatásával – látszólag elérte. A harmincas évek Franciaországának visszásságaira Eötvös a kor szokásos politikai válaszai – például Stendhal republikanizmusa – helyett személyes s a magyar viszonyok között értelmezhető választ ad: az életprogrammá emelt altruizmust.

A nővérek mindezen vonatkozásokban A karthauzi kései örökösének tekinthető, amely egy újabb életszakasz lezárásának igényével készült, s a felnőtt férfi tapasztalatait kívánta összegezni. Az első regény a szerelmeknek, az utolsó főként a házasságnak a tanulságait összegzi. Ezen túlmenően Eötvös mint családapa is számot ad a fejlődő gyermekek mindennapjairól. (Feleségével, Rosty Ágnessel négy gyermeket neveltek, három leányt és a fiút, Eötvös Lorándot, a későbbi fizikust, kultúrpolitikust, minisztert.) Eötvös a családi élet egyik legelső ábrázolója elbeszélő prózánkban: Jókainak, Kemény Zsigmondnak ehhez nem volt élményanyaga. Minél több forrással rendelkezünk Eötvös forradalom utáni életéről, annál inkább szemünkbe tűnik A nővérek hangsúlyozottan önéletrajzi jellege. Olyan motívumok, mint a menekülés felfordult időkben mindjárt a regény elején, a betegség állandó jelenléte, az emsi fürdő leírása mind-mind megélt élményeken alapulnak.

Margitnak, A karthauzi Júliájához hasonló, nagy érzékenységgel és részletező kedvvel ábrázolt szereplőjének megnyilatkozásaiból derül ki a legvilágosabban, hogy Eötvös társadalomkritikája A nővérekben – elsősorban az úgynevezett jó társaság kritikája. Azaz Eötvös ismét nem tulajdoképpeni értelemben vett politikai, hanem legföljebb szociálpolitikai választ kínál a társadalom – ezúttal egy az ipari korszak konfliktusainak bemutatásához még nem eléggé tagolt, s emellett céljai kivitelében megakadályozott, és ezért céltalan társadalom – anomáliáira. Eötvös egyfelől beletörődik a neoabszolutizmus korának politikai valóságába, másfelől azonban az önkényuralom éveinek közéleti eseménytelensége kapóra jön a számára, hogy hőseit – éspedig mindenekelőtt Margitot – mint kizárólag a privát szféra élményei és tettei által meghatározott személyeket ábrázolja. Ebből a nézőpontból A nővérek kétségkívül hangsúlyozottan lélektani regény, amely a modern pszichológia kialakulását megelőző korban az ember lelki alkatát mint hajlamok, neveltetés és szenvedélyek együttesét írja le.

Margit, e minden grófi címe ellenére is tökéletes polgárasszony az, aki az ember mint magánember rendeltetésének problémájára a konfliktusokat elsimító és a csalódásokkal megbékítő lehetséges választ kimondja. Margit az elhibázott élet botrányának feloldásához jellegzetesen felvilágosodás kori választ talál: Eötvös kedves, habár gyakorta kritizált szerzőjének, az e műben is többször megszólított Jean-Jacques Rousseau-nak szellemében tesz hitet Margit a halálos ágyán amellett, hogy az ember tetteit elsősorban a szándékok tisztaságán mérik: a balvégzetű következményekre a lelkiismeret ítélőszéke előtt kaphat az ember felmentést. Mindig megmaradhat, mondja, a remény, hisz a szándék esik nagyobb súllyal latba az örök üdvösség mérlegén. Az életpálya eseti tényei közömbösek: „ha még egyszer kellene kezdeni életemet, csak azt kérném Istenemtől, hogy múltamat adja vissza” (Eötvös 1999 [1857], 364).

Eötvös József közéleti pályája során kétszer is betöltötte a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot. 1848-as minisztersége alatt a zaklatott időkben kevés lehetősége volt arra, hogy maradandót alkosson. Tervei megvalósítására 1867 után nyílott lehetősége. A kiegyezés utáni korszak első kultuszminisztereként elkészítette és elfogadtatta az 1868: 38. törvényt, amely a kötelező és ingyenes elemi oktatás elvének kimondásával korszakos fordulatot hozott a magyar oktatásügy történetében. Eötvösnek és kitűnő hivatali gárdájának sikerült a törvény betűjét valósággá váltani. Iskolák felállításával, tankönyvek, taneszközök biztosításával és nem utolsósorban a tanárképzés intézményesítésével sokat tettek a közoktatás fejlesztéséért.

Eötvös miniszterként is, 1866-tól a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként is, minden lehetőt megtett a magyar kultúra és tudomány intézményeinek európai színvonalra emeléséért. Segítette a történeti forráskiadások megindulását, korszerűsíttette a Nemzeti Múzeum Könyvtárát, ösztöndíjakkal segítette a fiatal magyar művészek európai tanulmányútjait és a külföldi (elsősorban: a német) tudománypolitikai és oktatásügyi vívmányok hazai meggyökereztetését, valamint átfogó törvényi szabályozását készítette elő az egész magyar oktatásügynek, óvodától egyetemig (Hanák 1993, Bényei 1983).

Mégsem tehetett annyit, mint amennyit szeretett volna. A parlament költségvetési vitáiban nehezen birkózott meg egy immár más politikai kultúrát képviselő ellenzék gyakran túl heves, olykor méltatlan támadásaival. Az idegkimerültség hozzáadódott az évtizedek óta vezetett szivarszámlák tételeihez: tüdőbántalmak következtében 1870 végén ágynak esett, és 1871. február 3-án meghalt. Ercsiben temették el.

Eötvös munkásságának politikai kisajátítását halálától egészen az 1980-as évek végéig a legkülönfélébb módokon kísérelték meg. Ady Endre Eötvös-képéhez a politikai rendszerváltozás és Eötvös születésének 175. évfordulója körül megélénkülő értelmezések tértek vissza, rámutatva politikai liberalizmusának nyugatos elkötelezettségére. E fordulat irányában továbbhaladva vált a kutatás előtt egyre inkább nyilvánvalóvá Eötvös politikai életművének feltáratlan szövegtartománya és világnézetének történelemteológiai alapozása, új távlatokat nyitva meg szépirodalmi életművének átértelmezése előtt.