S. Varga Pál

„Népies-nemzeti”, „nemzeti klasszicizmus” – a nemzeti irodalom hagyományközösségi szemlélete
1860 Arany János: Naiv eposzunk

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 445-460.

„irott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik.”

E sorokat Arany János 1857-ben, „naiv eposzunk”-ról szóló cikkében írta, amely három év múltán saját lapjában, a Szépirodalmi Figyelőben jelent meg (Arany 1962, 273–274). Eredetileg bevezetésnek készült a Királynéudvari kéziratról szóló hosszabb tanulmányhoz. Aranyra elemi erővel hatott a frissen magyarra fordított 13. századi cseh hősköltemény (amelyről nemcsak ő, de fordítója sem tudta, hogy 19. századi hamisítvány); benne a „messzehajdanból” származó „[e]rőteljes néppoësis maradványai”-t látta (Tompa Mihálynak, Kőrös, apr. 19. 1857., Arany 2004, 51); olyan kor termékét, „midőn a költemény csak úgy termett, mint a virág, nem csinálták” (Gyulai Pálnak, Nagy-Kőrös, apr. 18. 1857; Arany 2004, 48).

A „csarnok” és az „alap” építészeti metaforája Arany egész irodalomszemléletét magába sűríti – de polemikus jellege is van. Másfél évvel a Naiv eposzunk megírása előtt jelent meg Toldy Ferenc cikke, amelyben A magyar költészet történének szerzője így ír: „hogy az előkelőleg úgy nevezett classica literatura […] az új világ tudományos, művészeti, sőt társas míveltségének kiinduló pontja volt, s ősi erejénél fogva ennek örökké nélkülözhetetlen táplálója is marad, divat lett tagadni”, s így „irodalmunkat fosztottuk meg a classicai alaptól, mely nélkül egy irodalom sem tetőzött” (Toldy 1855, 582). Toldy a baj fő okát a költészet népies irányvételében jelölte meg. Aranyban e cikk kettejük irodalom-felfogásának eredendő különbözőségét tudatosította. A népies költészet éppen elburjánzó vadhajtásai – amelyek ellen maga is fellépett – csak fokozták ambícióját, hogy tisztázza a népiesség fogalmát.

A Királynéudvari kéziratról szóló tanulmányt végül nem írta meg, elméleti munkáiban és kritikáiban (sőt: a Toldy Költészettörténete nyomán írt irodalomtörténeti vázlatában) azonban szintézisét adta annak az – előző század vége óta formálódó – irodalomszemléletnek, amelyet a nemzeti irodalom hagyományközösségi elméletének nevezhetünk, s amely a legelemibb előfeltevésekig menően különbözik Toldy eredetközösségi koncepciójától.

Arany elutasította a népiesség politikai irányú értelmezéseit. Mint a Népiességünk a költészetben című vázlatban írja, „Nem volt tiszta dolog; a nép számára irassanak-e ily költemények, vagy a művelt osztály számára, hogy a népet ismerje. Amúgy és így irányköltészetet akartak. Divat volt az egész: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével.” (Arany 1968, 380) Saját fogalomértelmezését a Naiv eposzunkban adta meg; itt arra a múltbeli állapotra utal, „midőn a nép és nemzet elnevezés egy jelentéssel bírt; midőn a nemzet színe, java, bár külsőleg míveltebb, csinosabb, daliásabb – szellemileg ép oly naïv állapotban élt, mint a köznép.” (Arany 1962, 269) E megfogalmazásban a két fogalom jelöltje egyezik, ám a nép a megjelölt közösség (naiv) szellemi-kulturális állapotát jelenti, a nemzet pedig az illető közösséget mint szociálisan tagolt társadalmat, amelynek egységét a naiv állapotból fakadó közös világkép – hiedelmek, szokások, emlékek hálózata – biztosítja. Aranyt „az a föltételezett érzés- és gondolkodástörténeti állapot foglalkoztatta, melyben még egységesen és egyetemesen osztozott a nemzet minden osztálya” (Németh 1968, 827). A népies tehát eredetileg azt az archaikus szóbeli költészetet jelöli, amely – a szociális különbségektől függetlenül – e szellemileg naiv állapotban élő, idegen hatásoktól kevéssé érintett társadalom saját életviszonyaiból fakad. Mint A magyar népdal az irodalomban című tanulmányban írja: „midőn ama régiebb korban népdal forog szóban, semmi ok egyedül a köznépre szorítkozni. A harcias, vagyonos nemesség, az írástudatlan paraszt urak nem valának még kifejlődve annyira az eredeti naiv állapotból, hogy közöttök egyéb dal, mint népies, kelendő lehetett volna.” (Arany 1968, 385) A nép, népies elnevezést az indokolja, hogy e költészet jellegére a mai népköltészetből lehet következtetni, minthogy ez – ellentétben az idegen minták alapján később önálló kulturális rendszert kifejlesztő műveltebb rétegekével – nem szakadt el az egykori közös költészeti hagyománytól; régi és népi tehát elvileg azonos jelentésű. A mai népköltészet nem esztétikai jellegében különbözik az egykoritól, hanem abban, hogy epikai ága elcsökevényesedett – holott ez, Arany szerint, fontosabb a lírainál, mert ez hordozta az egykori nép-nemzet mitológiáját és kollektív emlékezetét. Arany tehát Toldyhoz hasonlóan – bár eltérő okból – fölébe emelte az epikát a lírának, abban azonban már az övével ellenkező állásponton volt, hogy a magyar irodalom alapjának az írásbeliség befolyásától még sokáig nem érintett közös, egységes, „népies” költészetet tekintette, amely a közösség életének minden fontos mozzanatát felöleli: „Egy felől néhány írástudó, elszigetelt, irodalmi kisérletekkel – írja a népdal-tanulmányban –; más felől a nemzet egésze, erőteljes naiv állapotban, szabad ég alatt, a cselekvés mezején: ím ez a magyarság képe jóformán a mohácsi vészig, sőt némi módosítással még azután is. A mi az iskolán kívül, vagy ha tetszik, alúl zeng, az mind népies: de ez utóbbi kiterjed aztán az egészre: bizony az ily népdal, tárgyaiban sem volt oly szűkkörű, mint a mai.” (Arany 1968, 385) Arany szerint tehát „az eredeti értelemben vett “népköltészet” a kezdetben osztatlannak gondolt ethnikai korpusz kollektív, szóbeli irodalmi kultúrája” (Barta 1976, 246). A mai irodalomtörténeti terminológia e jelenségre a közköltészet fogalmát használja: ez „azt a kulturális szintet jelenti, amikor népköltészet és műköltészet szétválása még nem ment végbe, amikor a társadalmilag magas és alacsony osztályok ugyanazt a költészetet fogadták be.” (Horváth 1982, 221)

Arany – Toldyval ellentétben – az irodalom lényegét ebben a költészetettípusban találja meg; szerinte ugyanis a költői forma – mind a külső, mind a belső – az emberi szellem népenként elkülönülő kollektív működésének ősi, s eredetileg egymással összefüggő produktumai közé tartozik: „a magyar dalformák a népnél nem kölcsönvett, eltanult, idegen alakok, hanem lelkének oly primitiv, sajátos, bár megfejthetlen nyilatkozásai, mint maga a nyelv. (…) [A] magyar népdal formái eredetiek, a nemzet geniusának sajátjai”. (Arany 1968, 389) Ezt természetesen nemcsak a magyar népre érti; a népek kompozíciós készségéről írja a népdal-tanulmányban, hogy „[e] tekintetben a népek, nyelv- és égaljkülönbség nélkül, nagy solidaritást mutatnak fel: bizonyság, hogy e formaérzék nem egy vagy más népfaj, hanem az összes emberiség tulajdona” (Arany 1968, 386).

A nyelv és a külső forma – a ritmus – kapcsolatát az jellemzi, hogy a nyelv a versben – a prózával ellentétben – a legszorosabb szintaktikai kapcsolatok szerint rendezi szabályos egységekbe a gondolatot (ez a vezérelve A magyar nemzeti vers-idomról írt tanulmánynak). Ami pedig a belső formát, vagyis a kompozíciót illeti, a közösség emlékezetét, történeti és vallási tudatát fenntartó szövegeknek csak akkor van esélyük a fennmaradásra, ha az emlékezet kerekded költői formára támaszkodhat: a kompozícióra irányuló hajlam „a népileg naïv elbeszéléseket is kitűnően jellemzi; sőt épen e költői idom az, mely a hagyományos mondákat írás segélye nélkül, nemzedékről nemzedékre átörökíteni képes; e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen széthúllna az emlékezetből”, írja a Naiv eposzunkban (Arany 1962, 266).

A költészet tehát eredendően kollektív produktum; az anyanyelv használata egyben költői aktivitás is. Ez azonban nem azt jelenti (ilyen felfogás is ismeretes a 19. században), hogy az egyes műveknek egyáltalán ne lett volna szerzőjük, hanem azt, hogy a költői alkotás nem a költő tevékenységével kezdődött és nem is azzal ért véget. E „panpoëticus kor”-ban a költő abból az anyagból dolgozik, amit a nép dalaiban, mondáiban „fölkincselt”, s a nép a költői mű létrejötte után is jelen van az alkotásban – „azon ellenőrzés által”, „melyet a […] e költemények elfogadása, továbbadása közben gyakorol”. A hagyományozás egyrészt kiválogatta, ami méltó volt rá, hogy a közemlékezet megőrizze, amit pedig megőrzött, arra „minden továbbadó, minden egyes dalnok, minden következő nemzedék rátette kezét”, „hibáit kijavítá, darabosságát elegyengeté, betölté hézagait”, s „eltörölve a mi pusztán a költő egyediségének volt kifejezése, az egészet mind átalánosb érdekűvé, az összes nép közvagyonává alakította” – olvassuk az Eredeti népmesékről írt kritikában (Arany 1968, 327.).

A modern kor individuális alkotója nem versenyezhet ezzel az alkotásmóddal. Arany még arra is hajlik, hogy eredeti kompozíciót csak a „nép” fantáziája hozhat létre, „az író-költő csak a készből csinálhat valamit” (Szilágyi Istvánnak, Geszt Március 9-ke 1854, Arany 1982, 396–397). Azt mindenesetre többször hangsúlyozza, hogy a műköltészet legföljebb elérheti, de meg nem haladhatja, amit a „belidom” terén a népköltészet alkotott. A különféle népek naiv hősepikájának darabjai „oly benső teljességet mutatnak az elbeszélés illető fajaiban, melylyel a műköltés csak versenyezhet, de sehol még túl nem haladta”. A líra terén sincs másképp; „[n]agyon megfoghatom – folytatja –, ha egy oly költő is, ki a magyar dalt, épen a benső idom tekintetében, oly magasra emelte, mint Petőfi, mikép többször hallám nyilatkozni, nagy részt od”adott volna költeményeiből, csak hogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne a szerzője” (A magyar népdal az irodalomban, Arany 1968, 386).

A költészet eredetisége tehát nem a költő alkotásának egyediségét jelenti (mint a literatúrán alapuló irodalomfogalom esetében), hanem egy nemzeti irodalomnak a többiével összemérhetetlen jellegzetességét. Ez pedig azzal jár, hogy az esztétikumnak csak általánosságban adhatók meg egyetemes szabályai – a konkrét irodalmi esztétikum sajátosságai egy-egy nyelv s a vele továbbadott költői hagyomány benső fejlődésének eredményei, és így nyelvileg-nemzetileg különbözőek; átvitelük egyik irodalomból a másikba komoly nehézségekbe ütközik. Szemléletes példája ennek a görög versmérték. Ismeretes, a 18. század végén nem kis büszkeségre adott okot, hogy a magyar nyelv (ellentétben a modern európai nyelvekkel) alkalmas valódi időmértékes verselésre. Arany, nem vitatva a magyar nyelv e képességét, így vélekedik: „A hellén kar végtelen változatú, csodazöngelmű dalformáit, ha eleinte némi fáradsággal is, utánképezhetnők hajlékony nyelvünkön, de az ily kisérlet nálunk örökre néhány tudós ember magán időtöltése maradna: mert hol a nép, mely azon hangmenetek csiráit már kezdettől fogva lelkében hordja, mely azon rhythmusok alapját maga teremtette egyszerű, primitiv dalaiban, hol a kar, mely e formák későbbi fejlettebb, virágzó alakjában is fentartsa, folytassa a közösséget a néppel, az élettel?” (Irányok; Arany 1968, 163–164) Álláspontját egy, az 1860-as években keletkezett följegyzésében fejtette ki elméleti igénnyel: „A szép egyátalános; de kifejezése ily általánosságban lehetetlen. Sokat emlegetik, hogy a művészet, különösen a költészet feladata a szépet, az örök szépet így fejezni ki, minden nemzeti különösség nélkül; de ez lehetlen. Az alak, szín, hang, általánosabb természetű, mint a nyelv, mely egészen különös, nemzeti: még is a képzőművészetek, a zene többé-kevésbbé az általánoson kívül a nemzeti jelleget is fölveszik: hogy volna tehát ez lehető a költészetben, melynek anyaga mindeniknél nemzetiebb?” Irodalomtörténeti példákra hivatkozva állapítja meg, hogy „hol a nemzetiséget meg akarják tagadni a classicai örökszépért, épen ott a virágzás tetőpontja némi visszás mesterkéltségben mutatkozik”. „A szépnek tehát nem lehet megtagadnia, büntetés nélkül a nemzetit”, vagyis a költészet nem tud nem nemzeti lenni, esztétikumának sérelme nélkül (Töredékes gondolatok, Arany 1968, 550). Klasszikus értékű irodalmat eszerint csak nemzeti formahagyományból kiindulva lehet alkotni. Aki idegenből akarja a nemzetek fölött álló klasszikus szépséget átvenni, valójában más nemzeti irodalmak esztétikumából kölcsönöz, amit soha nem ismerhet oly jól s ezért soha nem fejleszthet olyan szintre, mint ami a sajátja. Ez a nemzeti klasszicizmus – később sokféleképpen értelmezett – fogalmának eredeti jelentése.

Arany ennek megfelelően a magyar versritmust annak konkrét, csak rá jellemző sajátosságai alapján elemzi A magyar nemzeti vers-idomról szóló tanulmányában – bevezetésként megemlítve a gondolatok csoportosításának három általános, minden költészetben fellelhető módját (párhuzamos, ellentétes, összerakó). A nemzeti eposzok kompozíciós formáinak különbözőségét a Naiv eposzunkban hangsúlyozza; abban minden nép megegyezik, úgymond, hogy birtokában van a kompozíciós készségnek, ám „[a] költészet tágas országában Caledoniától a Gangesig, Ossiantól a Mahabhârâtáig számtalan formája tűnik fel az eposznak”; általánosan csak az mondható el róluk, hogy „mindnyájan kerek egésszé, életműves költői alkotmánnyá hajlandók idomúlni” (Arany 1962, 266).

Arany, aki a „népies” fent leírt fogalmából eredeztette a költészet esztétikumát, a népiesnek nemcsak a politikai hangsúlyú értelmezéseit utasította el, de a Toldy Ferencét is, aki – a népszerű szinonimájaként – az esztétikailag igénytelen költészet gyűjtőfogalmaként, a valódi esztétikum rangját jelentő magas irodalom ellentéteként használta. (Már Toldy Költészettörténete nyomán írt tanítási vázlatában jelezte, hogy e célra a népszerű fogalma alkalmasabb; később következetesen népszerűre cserélte Toldy népies-fogalmát, lásd Barta 1976, 257.)

A közköltészet korának jellemzőjeként említett „naiv szellemi állapot” ismeretelméleti kérdést is fölvet. Arany, kora pozitivista beállítódását szem előtt tartva, hangsúlyozta, hogy az archaikus kor nem ismerte az objektivitás modern fogalmát, s így az epikus történetek hitelesítésének azt a módját sem, amely az elbeszélteket a történeti objektivitással szembesíti. A történeti hitelesség garanciája itt a hagyomány tekintélye. A monda, úgymond, „nem annyira költeménye már a népnek, mint a mese”, utalva ezzel arra, hogy a nép maga is költöttnek – nem valóságosnak – minősíti a mesét; ezt „a nép, tudva, mint költeményt hallgatja és beszéli el”, míg a mondát, „mely mindig valami határozotthoz vagy létezőhöz van kapcsolva, hívő kegyelettel hallgatja s adja tovább”. A mondák alapjául szolgáló tapasztalati anyag valamelyest gátolja is a kompozíciós hajlam érvényesülését, amely szabadon bontakozik ki a mesében; ám hiteles történeti elbeszélés sem lehetséges anélkül, hogy a költői kompozíció az emlékezet számára könnyen megragadhatóvá tenné: „A népmondákban – melyek már időhöz, helyhez vagy történeti személyhez kötvék – nem találjuk ugyan mindig az alakitás oly teljét, mint a népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre. A hagyományos népmonda is, minden nemzetnél, csak kerek idomban tarthatja fenn magát”. (Naiv eposzunk; Arany 1962, 268)

Arany szerint egy szellemileg naiv állapotban lévő „nép” a maga kollektív tudata által megalkotott és hagyományozott világban, történelemben él; a nagy eposzok rendkívüli hatását azzal magyarázza, hogy erre a világképre támaszkodnak, ezt teljesítik ki művészileg. Például „a görög ugyanazon mondákat, regéket hallá az Iliaszból, melyek bölcsője óta nyomon kisérik, csakhogy itt szebb, vonzóbb, teljesebb alakban. A monda évszázadok során históriai meggyőződéssé, nemzeti hitté változott: innen az eposz roppant hatása és népszerűsége”. Azzal, hogy a történeti epikát szorosan e hagyományozódó közösségi tudathoz („a nép tudalmá”-hoz) köti, elutasítja a történeti objektivitás számonkérésének lehetőségét: „Van […] történeti hitel, mely a tények valóságán épül, ezzel szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog, de igen, hogy él-e az a nemzet[,] a nép tudalmában, emlékei- s hitében […].” Az „eposzi hitel” révén nem csupán a jelenkor objektivista elvárását utasítja el, de a modern, romantikus költői szubjektivitás korlátlan szabadságát is: „költő, mondják, azért költő, hogy teremtsen: kort és viszonyokat, hősöket és jellemeket, isteneket és mythologiát, szóval mindent, mindent; ez fog a phantasia próbaköve lenni. […] Homér, például, nem lett volna-e képes Odysseus vagy Agamemnon helyett más, szem nem látott, fül nem hallott hőst teremteni? Azt hiszem, alakító tehetsége így is vonzó művet hozott volna létre; de nem hiszem, hogy mi azt olvasnók. Ily légből szedett eposz talán gyönyörködtet vala némelyeket; de soha sem fogott a görög nemzet vérébe átfolyni, a rhapsodok ezrei által firól-fira plántáltatni.” (Dózsa Dániel: Zandirhám; Arany 1968, 11.)Arany A magyar népdal az irodalomban című dolgozat bevezetőjében nyíltan utal a modern nemzeti irodalom Kölcsey-féle fejlődési modelljére, amely szerint egy modern nemzeti irodalom akkor érheti el a klasszicitás rangját, ha archaikus kora „köznépi dalai”-nak még ki nem fejtett nyelvi-esztétikai potenciálját hosszú, töretlen fejlődés során kibontakoztatja. A magyar irodalom fejlődéstörténetét illetően Arany ítélete nem sokkal kedvezőbb elődjéénél, aki szerint Európa egyetlen nemzete sem léphetett az antik görög irodalom töretlen kifejlődésének útjára, mert a magasabb műveltségű rétegek mindenütt idegen minták alapján teremtettek maguknak irodalmat. Arany két nemzet, a dán és az angol irodalmával tesz kivételt; az előbbivel azért, mert benne (mint Németh G. Béla összefoglalja a Régi dán balladák című, Arany által fordított-kommentált angol cikk lényegét) „sohasem szakadt el egymástól az alsó rétegek, a nép s a felső, művelt rétegek ízlése és költészete, sohasem szakadt meg a hagyomány folytonossága, a népköltészet sohasem szállt alá csupán pórköltészetté és sohasem szűkült csupán magánérzelmeket fenntartó néppoézissá: egyetemes s egységes nemzeti költészet maradt, melyet át- meg áthatott a nemzet emlékvilága”. (Németh 1968, 634) Anglia irodalmát Arany Ráday Gedeonról rajzolt portréja bevezetőjében említi úgy, hogy az Iliászt megérlelő benső fejlődéshez „semmi sincs […] hasonló az újabb korban, hanem ha Angliát említjük, mely elzárt szigeti helyzeténél fogva némileg szintén önálló, alulról fölfelé irányított fejlődést mutat” (Arany 1968, 505).

A magyar irodalom a lehető legkedvezőtlenebb megítélés alá esik. A Naiv eposzunkban Arany még azt a kérdést is „elborultan” teszi föl, „volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk?” – van-e egyáltalán olyan magyar epikus költészeti hagyomány, amelyre építeni lehet. Ezt a kérdést ugyan igenlőleg válaszolja meg, a magyar irodalom további alakulását azonban annál negatívabban értékeli: „irott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik.” (Arany 1962, 273–274) A fordulatot a krónikások „korai józanságá”-val magyarázza, melynek – az esetleges pozitivista szimpátiákat elhárítva – csak hátrányos következményeit ismeri el. Mivel e „korai kritika” nem a valóságos és a valótlan, hanem a valószínű és a valószínűtlen megkülönböztetésén alapul, nem vitt közelebb a történeti valósághoz, míg „dere hagyományos költészetünk virágait fonnyasztá el, midőn a történetből száműzni akar vala minden regeszerűt” (Arany 1962, 270).

Növeli az írásbeliség felelősségét, hogy a „népköltészet” még századokon át virágzott az írásbeliség megjelenése után – láttuk, a magyar nemzet egységesen naiv állapota Arany szerint „a mohácsi vészig, sőt némi módosítással még azután is” fennmaradt. Külön kiemeli Galeotto Marzio megjegyzését a Mátyás udvarában énekelt dalokról; eszerint „Mátyás a népi éneket hallgatta s király létére is megértette; s (…) a palotában zengett ének a kunyhóban is kelendő volt” (Naiv eposzunk; Arany 1962, 269). Az eredeti magyar versritmus uralma pedig oly erős, hogy jó darabig még a művelt költők is ezt használják kénytelenségből, ha magyarul írnak, hiszen másképp nem érzik versnek a verset. Ezt nevezi Arany „az öntudatlan népiesség korá”-nak. Az eredeti magyar ritmus, amelyet a régi és a népköltészet alapján rekonstruál nagy verstani munkájában, szerinte „[a] legrégibb költői emlékektől fogva, Leopold koráig”, vagyis a 17. század végéig „a formáknak egy […] önálló, teljes, szervezetes rendszerét mutatja” (A magyar népdal az irodalomban; Arany 1968, 390).

Ha az írott költészet különválása a népiestől az utóbbi „lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő”, nyilvánvaló, hogy amit a modern kor népköltészetként ismer, az csupán elsatnyult maradványa egykori közköltészeti előzményének. Beszűkülésének nem csupán irodalmi okai vannak; a nemzetnek az a része, amely szellemileg „nép” maradt, vagyis az eredeti közköltészet egyedüli fenntartója lett az idegen mintákon alapuló műköltészet elkülönülése után, kizárult a nemzet életének fő eseményeiből. Még szolgasorba süllyedve is sokáig része maradt a nemzetnek – mindaddig, amíg részt vett küzdelmeiben. Ezek ugyanis az élet közösségét jelentették, s így közös történelmi emlékezethez kapcsolták a benne résztvevőket – tekintet nélkül társadalmi hovatartozásukra. A nép költészete híven tükrözi, mikor, mennyiben tartozott a nemzethez: „a mozgalmas nemzeti, hadi élet vegyes házbeli királyaink alatt, később a hajdúvilág, a kuruc-labanc villongás, mely nemcsak szeme előtt folyt a népnek, hanem benne mozgott, benne lélekzett, hozzákötötte reményeit, vágyait, szerencséjét: bizonnyal nem csupán oly dalok nemzője volt, melyek tárgya a pásztori vagy földműves élet körén felűl csak holmi zsivány kalandokhoz bírt volna emelkedni”. (A magyar népdal az irodalomban; Arany 1968, 385) Ma már más a helyzet: „mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztűl dolog (res) gyanánt tekintete” (Naiv eposzunk; Arany 1962, 264); a Régi dán balladák című cikkhez fűzött kommentár is arra utal, hogy „népi balladáink forrása, úgy látszik, kiapadt”. „Egy-két zsiványkaland mindössze, a mi még népünket érdekli: a hitregés, a hősi, a történeti múzsa hallgat” (Arany 1968, 22). A hanyatlás a legújabb időkig tart – „azon néhány melódia is, mely úgy lehet II. Józsefnél nem régibb korból maradt ránk, tanúsítja, hogy hangmenet és rhythmus mennyire különböző és változatosb volt csak a múlt század végén is, mint napjainkban” (Arany 1968, 385). A népi epikából, amely a magyar költészet benső fejlődésű kompozíciós alkatát hordozza, szinte semmi nem maradt – a (történeti elemet nélkülöző) népmesén kívül („A mi eposzi korunk úgyszólva nyom nélkül enyészett el; nekünk alig maradt egyéb, mint rajtafogni a népszellem epikai nyilatkozását, ott, a hol az még található, a népmesékben”, Eredeti népmesék; Arany 1968, 327)

Az írott költészet elfordulása a „népies”-től magát az írott költészetet is súlyosan érintette: ezáltal lemondott a magyar költészet saját formahagyományáról, mással pedig nem tudta pótolni. A mondák kerekded kompozícióját primitív kronológiai szerkezettel felváltó krónikákban csak azok az epizódok költőiek, amelyeket a krónikások – más forrás híján – kénytelenek voltak felhasználni a szájhagyományból. Mint ahogyan az „öntudatlan népiesség kora” is csak annyiban tudott valami jóravalót produkálni, amennyiben a népköltészetre hagyatkozott – ám ez is a külformára, a ritmusra korlátozódik; e kor műköltészete számára ismeretlen a benső forma, a kompozíció – az „idomteljesség”. („De bár (…) összes költői irodalmunk felvette, mintegy öntudatlanul, vagy rhythmikai kényszerűségből a népdal versalakjait, semmitől sem volt távolabb, mint hogy akár elbeszélésben a népi compositió teljessége után törekedjék, akár lyrában ellesse a dal benső formáját”.) E korszak költészetét az eredeti népiesség már, a magasan fejlett műköltészetnek a népköltészeti mintákhoz való tudatos odafordulása még nem jellemzi; mind az előbbi, mind az utóbbi esetben „áthozta volna irodalmunkba a népi formák benső teljességét”, így azonban „csak külhéját adja a versidomokban, s a compositió majd semmi nyomát nem mutatja a néppel való érintkezésnek” (A magyar népdal az irodalomban, Arany 1968, 394).Zrínyi és Gyöngyösi fogadtatásának paradoxona is e korszak viszonyaiban gyökerezik. Hiába volt képes Zrínyi a maga kivételes tehetségével az idegen eposzmintát követve-elsajátítva tökéletes kompozíciót alkotni, a befogadás sikerét a saját eredeti költészeti hagyományból megőrzött külforma döntötte el, s ebben Gyöngyösi felülmúlta nagy elődjét; kompozíciói gyarlóságával a közönség mit sem törődött. Holott „Zrínyi alkotó [értsd: komponáló – SVP.] nagy erejével, Gyöngyösi nyelv-rhythmusbeli bájával, megteremhetett volna a magyar epósz, már két századdal ezelőtt” (Gyöngyösi István; Arany 1968, 430).

Az „öntudatos népiesség” megjelenését Arany csak a líra területén regisztrálja. Az idegen minták követése után – úgymond – Faludi Ferenc, majd nyomában Amadé László, tudatosan törekedett a népdal „belidomá”-nak műköltői utánképzésére. Bizonyos megtorpanás után, Petőfinek köszönhetően, a dal műfaja teljesen fel tudta venni magába a népköltészet eredeti esztétikai indíttatásait, s így nemzetivé vált. Ez azonban Arany szerint nem történt meg az epikában – amelyet pedig fontosabbnak tartott a líránál, lévén a mitológia és a történeti „közemlékezet” fenntartója. Még a Zalán futását sem tartja valódi nemzeti eposznak; nemcsak azért, mert Vörösmarty „Árpádot, a honalapítót, a fantázia legragyogóbb színeivel festi” (A magyar irodalom története rövid kivonatban; Arany 1962, 524) – láttuk vélekedését a fantáziájára hagyatkozó eposzköltőről –, hanem azért is, mert a mű kompozíciója gyenge (arról már nem is beszélve, hogy versformája hexameter). Arany epikusként ezt a hiányt kívánta pótolni – nyilván a Toldi sikerétől is ösztönözve.A népies-nemzeti irodalom programjának megalkotásakor nemcsak a népi-naiv költészet eszményítése állt távol Aranytól, de az idegen hatások elutasítása is. Mint láttuk, az általa „népies”-nek nevezett költészetet alapnak tekintette, amelyen „a nemzeti költészet csarnoka” emelkedhetik. Már az eredeti „nép-” (köz-)költészetet sem tényleges esztétikai értékéért becsülte – a kifejlett görög ritmusformákkal kapcsolatban jegyzi meg, hogy „azon rhythmusok alapját maga [a görög nép] teremtette egyszerű, primitiv dalaiban”. Ám amilyen hangsúlyos volt, hogy a görög versmértékek alapjául szolgáló dalok primitívek voltak, ugyanolyan fontos volt az is, hogy a görög nép maga teremtette dalai voltak; csakis így fejlődhettek az esztétikai tökéletesség szintjére. Ez a kettősség jut kifejezésre abban a recenzióban, amelyet Arany a francia Achille Millien népies költészetének Thalès Ber­nard-féle értékeléséről írt. Bernard a silány francia „complaintes-ek” helyett idegen népköltészeti minták követésére buzdítja nemzete költőit, akik a nemzeti költészetet népi alapra kívánják helyezni. Arany elhibázottnak tartja e törekvést; ő a népköltészetben nem a népit (még kevésbé a parasztit), hanem a saját költészeti hagyományt tartja fontosnak. A költő soha nem ismerheti oly bensőségesen az idegen költői mintákat, hogy belőlük ugyanolyan esztétikai gazdagságot fejlesszen ki, mintha a saját, mégoly primitív költői hagyományához kapcsolódik; e tekintetben mindegy, hogy az idegen minta mű- vagy népköltői. Másrészről a saját hagyományhoz tartozó költeményeknek nem tényleges értékük számít, hanem az a nyelvi-poétikai potenciál, amelyet a saját népe költészeti hagyományában benne álló műköltő kifejthet belőlük: „Ama “chanson”-ok, melyek alapján Béranger a maga gyönyörű dalait kifejtette, legnagyobb részt valószínűen korcsmai “réják” voltak, de ő megtalálta bennök a magvat, melyből önköltészetét dicsően felvirágoztassa. Ha a chanson nem francia, hanem például német traditio: Bérangernek minden lángelméje s művészete által sem sikerűlt volna e formát honfiai előtt oly népszerűvé tenni, a milyenné tette. Béranger jó úton, az egyedül helyes úton járt költészetének “népi alapra” helyezésében, mert nem csak átalában néphagyományra, hanem francia néphagyományra támaszkodott.” (Millien: La Moisson, Arany 1968, 175)

A fentiekből az is következik, hogy Arany nem utasította el a kölcsönzést, sőt elmarasztalta a bezárkózást; pályatársait az antik/külföldi irodalom beható tanulmányozására utasította. A kölcsönzés azonban szerinte nem jelentheti idegen minták átvételét – az átvétel során mindig a sajátnak kell meghatározónak lennie; ez egyben azt is eldönti, mit lehet egyáltalán átvenni. Azt is a Millien-bírálatban olvassuk, hogy „vehetni át idegen nép költészetéből is, de rendesen csak az fakad meg az ily ültetvényből, mely a minnépünk jellemében alkalmas földre talál. Így nálunk az éjszaki ballada: mert népünk is bír rokon költeményekkel, sőt az irodalom elébb behozta a ballada népi alakját, hogy sem ismerős lett volna az éjszaki­akkal.” (Arany 1968, 174) Egy, a népies irányt (Toldyhoz hasonlóan) általánosságban bíráló nyílt levél kritikusán ironizálva saját költői gyakorlatán szemlélteti az idegen minták átvételének kívánatos módját: „„nemcsak a szépen sántító trocheusokat cseréltem fel a kevésbé művészi népdalformával, nemcsak a mese helyén egészen újat költöttem: de ezenfelül a skót élet helyett magyar életet mertem vázolni; utánozván egyedül a ballada menetelét, ezt is csupán azért, mert népdalaink s egy-két igazán a néptől eredt balladáink folyamával bámulatosan megegyez; de persze a költeményből semmi ilyes ki nem látszik, semmi, de semmi stúdium belőle ki nem rí, éppen oly kevéssé, mint Toldiból a Frithjof-rege, vagy a Nibelungen, vagy (nevess, nem bánom) … Homér! (…) minthogy értem a bakancsosok indulóját: “Amit loptál, jól eldugd” bezzeg kell hallanom ezt és amazt.” (Pákh Albertnek, Nagy-Kőrös febr. 6. 1853, Arany 1982, 169–170)

Elutasítja a pásztorköltészet mesterkélt idegenszerűségét, Baróti Szabó Dávidnak a magyar nyelvtől idegen latinos inverzióit, de üdvözli például, hogy a drámai jambust „adoptáltuk”, s Zrínyiről, aki pedig Vergiliust, Tassót „kiírja”, azt állapítja meg, hogy mindent, amit átvett, felolvasztott „saját erős egyéniségében”, s így művében, „dacára az idegen műveltségnek”, „szűntelen a XVII-ik század horvát-magyarját”, látjuk, „ki szóban fukar, szenvedélyben erős, érzületben magasztos, utolsó csöp véreig hazafi” (Zrínyi és Tasso, Arany 1962, 381).

Arany költőként is, teoretikusként is mindent megtett azért, hogy „a nemzeti költészet csarnoka” – a modern magyar irodalom – saját eredeti költői hagyományon épüljön fel. A program megvalósulásának azonban komoly belső és külső akadályai voltak. A belső akadályok közül a legfőbb a hagyomány megszakadása volt. Ez egyrészt azt a pusztítást jelentette, amit a kollektív felejtés okozott, másrészt azt a szakadékot, amely a közösségi életből kinövő „népi” és a teoretikus alapú modern világkép között támadt. Arany már 1854-ben hangot adott ilyen jellegű kételyének. Gyulainak írja – aki szerint Magyarországon, a civilizációs lemaradás miatt, az eposzias irodalom még nem vesztette el teljesen közönségét, mint Nyugaton: „beláttam, hogy korunkban, még nálunk is, az eposz nagyon mondvacsinált virág: a költőnek magát is, publikumát is vagy hat századdal vissza kellene vinnie. […] Hol az anyag? a gazdag mondakör? a mythologia? Csináljunk! Köszönöm szépen. Ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik.” (Arany 1982, 485)

A program másik kényes pontja a „népies” alap szűkössége volt; a modern irodalom vezető műfajai – a regény, a dráma – hiányoztak a „népi” hagyományból, vagyis mindaz, ami e műfajokban létrejön, csak művelt keveseké lehet. S ez már a harmadik, immár külső akadállyal kapcsolatos, amely nem más, mint az irodalomnak a modern társadalmakban elfoglalt helye. Az irodalom hagyományközösségi modelljében költészet és a közösség életét igazgató tudás elválaszthatatlan. A modern társadalmakban azonban a művészet, az irodalom a szórakoztatás funkciója révén különül önálló részrendszerré. Ezzel a szövegek közösségi funkciója is megszűnik; az irodalmi mű az írott szövegek univerzumában egyéni ambíciói szerint mozgó alkotó fennhatósága alá kerül, eredményességét pedig az egyéni olvasók szórakoztatása terén elért sikere jelzi.A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei az európai társadalmak nacionalizálódásával párhuzamosan alakultak ki. Míg a – Toldy Ferenc nevével fémjelzett – eredetközösségi felfogás a sokszázados magyar nemesi nemzet eszméjéből indult ki s a nemesség műveltségének alapjául szolgáló európai magas kultúra literatúrafogalmát kapcsolta hozzá, a hagyományközösségi elmélet abból az Európa-szerte elterjedt felfogásból bontakozott ki, amely a nemzet lényegét egy sajátos, belső fejlődésű, a külső hatásokat asszimiláló, a többivel összemérhetetlen kulturális mintázatban jelölte meg s az irodalom alapjának tekintett költészetet e mintázat archaikus állapotából eredeztette.

E felfogás kialakulásának hátterében az áll, hogy a modern társadalmak nemzeti alapon való megszerveződése egyre időszerűbbekké tette a 18. század elején felbukkanó (Arisztotelész fronészisz-fogalmára visszamenő) gondolatokat, amelyek az embert nem a megismerés elvont alanyaként, hanem egy-egy saját történetiségében élő közösség tagjaként értelmezték. A nemzetek különbözőségének tapasztalatát erősítette az Európán kívüli civilizációkról szerzett ismeretek gyors terjedése is. Voltaire már a 18. század közepén „a nemzetek szellemé”-re apellál a felvilágosodás univerzalizmusával szemben (Essai sur les Meurs et l”Esprit des Nations 1753–56), Johann David Michaelis pedig azt állapítja meg 1760-ban, hogy a nyelv nem eszköze, hanem alapja a gondolkodásnak, s a nyelvek különböznek egymástól (Beantwortung der Frage von dem Einfluß der Meinungen in die Sprache und der Sprache in die Meinungen; e koncepciót majd Wilhelm von Humboldt teljesíti ki 1836-ban, mondván, hogy a nyelvek „a nemzetek alkotásai”, s „minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik”, Humboldt 1985, 74, 106). A francia forradalom hagyományellenességére reagál 1790-ben Edmund Burke, aki az egyes nemzetek szellemének (spirit of nation) szilárdságát „a történelem, a múltbeli fejlődés összeforrasztó erejével magyarázza”; s a nemzetet „a szokások, hagyományok, népi előítéletek inkorporációja”-ként határozza meg (Ludassy 1972, 418–419).

A nem klasszikus irodalmak elismerésére Robert Lowth-nak a Bibliát költői alkotásként tárgyaló művében került sor először (De sacra Poesi Habraeorum, 1753, magyarországi hatását 1792-től lehet kimutatni); Lowth nyomán írta meg monumentális művét az ázsiai költészetről Sir William Jones (Poeseos Asiaticae Commentariorum Libri VI cum appendice, 1777, Csokonai már 1794-ben olvasta és kijegyzetelte). A saját nemzet régi költészete iránti érdeklődést Thomas Percy kezdeményezte Reliques of Ancient English Poetry című művében (1765), amely régi és népi szövegeket egyaránt tartalmazott. A legnagyobb hatást a kelta Osszián művének James Macpherson által készített „rekonstrukciója” gyakorolta (1760–63; összegyűjtve: The Works of Ossian, 1764–66). E nem klasszikus költészet egyenjogúsítását Hugh Blair végezte el 1763-ban, összevetve Homérosz és Osszián költészetének fenségét. Értékelése magát a görög költészetet is érintette; ez mostantól kezdve nem egyetemes esztétikai mérceként jött számításba, hanem egy nemzet öntörvényű költészetének kivételes megvalósulásaként.

E bölcseleti és irodalmi eszmék Johann Gottfried Herder munkásságában összegeződtek. Herder szerint Isten úgy tette üdvtervének részesévé a parányi embert, hogy a maga teljességének apró mozaikdarabjait szétszórta a népek között. Az emberiség tehát olyan csoportok együttese, amelyek saját életviszonyaikból teremtették meg nyelvüket, kultúrájukat, s haladnak a művelődés maguk taposta útján az érzékies, poétikus ifjúkortól a filozofikus öregkorig, hogy hozzáadják részüket az emberi művelődés történetének egészéhez – melynek végső célja e világon túl van –, majd letűnjenek a történelem színéről. A költészetben Herder egy-egy szervesen kifejlődött közösség eleven tudáskészletét látta, s bírálta saját kora irodalmát, amely elszakadt ettől a gyökérzettől.

Örökséget Friedrich Schlegel, a német koraromantika egykori vezéregyénisége vitte tovább, aki bécsi előadásaiban abból indult ki, hogy a nemzeteknek a kezdetek ködébe vesző költői emlékek híján a jelenben sem születhet eredeti költészetük (Geschichte der alten und neuen Literatur, 1812/1815). A herderi örökséghez kapcsolódtak a Grimm testvérek is, akik az 1810-es években a népköltészetet mint „természeti költészetet” állították szembe a műköltészettel, s az előbbi legfőbb szerepét egy nép közös történelmi tudatának fenntartásában látták. A kétféle költészet viszonyát már ellentétesen ítélték meg; míg Jacob elutasította a népköltészet műköltői „eltorzítását”, Wilhelm (Fridrich Schlegelhez hasonlóan) attól remélt eredeti modern nemzeti irodalmat, ha a jelen költői a népköltészeti hagyományt folytatják.

A költészet eredendően nemzeti jellegét Hegel határozta meg filozófiai igénnyel Esztétikájában. A művészet korát a történelemnek arra a szakaszára helyezte, amelyben a szellem még rá van szorulva, hogy az eszmét érzéki alakban szemlélje; mivel pedig az érzéki alak mindig korhoz és néphez van kötve, „[m]inden műalkotás saját korához, népéhez, környezetéhez tartozik”. (Hegel 1952, 16.) Egy nemzet archaikus hősköltészetének későbbi folytatását azonban nem tartotta lehetségesnek, mert az egykori világnézet, mitológia mindenütt kiveszett a közemlékezetből.

A Herdertől eredő népiesség-felfogásnak – Arany Jánossal egy időben – a német irodalmi gondolkodásban is reneszánsza van. Friedrich Theodor Vischer nagy esztétikai összefoglalásában a népnek az Aranyéhoz hasonló megfogalmazását olvashatjuk: „Hogy mi a nép, ha népdalokról beszélünk? Eredetileg, mielőtt még az a műveltség beköszöntött volna, amely a rendeket nemcsak birtok, hatalom, jog, foglalkozás, méltóság, hanem a tudat egész formája szerint szétválasztja – az egész nemzet. Itt még nincs különbség a poétikai ítéletben: ugyanaz a dal bájolja el a parasztot és kézművest, nemességet, papokat, fejedelmeket. Miután bekövetkezett a szétválás, a nemzetnek azt a részét hívják népnek, amely kizárva marad a szellemi vagyonból. Csak ez a rész – amely egykor mindenki volt – a szubsztancia és az anyai föld, amelyből a művelt rendek kinőttek, amelyből azonban származnak.” (Vischer 1857, 1357) Vischer kezdeményezése elevenen hatott a századfordulóig, amikor a pozitivizmus elutasította a „népszellem” fogalmát.

A nemzeti irodalom hagyományelvű felfogása nagy hatást gyakorolt a 19. századi európai – különösen kelet-közép-európai – irodalmak alakulására. Herder és a Grimm testvérek ösztönzésére óriási népköltészeti gyűjtőmunka vette kezdetét, amely leglátványosabb eredményeit olyan „nemzeti eposzok” összeállításában produkálta, mint a finn Kalevala. Az a tétel, amely szerint minden valamirevaló népnek volt eposza, illetve az a következtetés, hogy csak egykori saját költészeti hagyományból eredhet jelentős modern nemzeti irodalom, nemcsak a gyűjtő-rekonstruáló munkát végzők lelkesültségét teszi érthetővé, de a cseh Václav Hanka eljárását is, aki (1817-ben) tudatos hamisítással pótolta a cseh nemzet nélkülözhetetlen „naiv eposzá”-t. (Joseph Dobrovský ugyan már 1824-ben leleplezte a hamisítást, véleménye azonban hosszú időre feledésbe merült). S érthetővé teszi Arany János kétségbeesését is, aki – széttekintvén az európai népi epika egyre gazdagabban feltáruló anyagán – úgy fakadt ki, hogy „csak nekünk nincs semmink!!” (Tompa Mihálynak, Kőrös, apr. 19. 1857; Arany 2004, 51). A sors iróniája, hogy e kifakadást közvetlenül épp Hanka műve váltotta ki.A nemzeti hagyomány jelentősége Magyarországon már a modern nemzetalakulást megelőzően tudatosodott. Apor Péter azért írja le a régi erdélyi nemesi szokásokat 1736-ban (Metamorphosis Transylvaniae), „mivel ab anno 1687, az mely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltátol fogva látom minden esztendőben új új mód (…) vagyon” (Horváth 1978, 14). Annak a mozgalomnak az érdeklődése, amely később (félreérthető módon) a népiesség elnevezést kapta, eredendően „a magyarság történeti ethnikumának mindennemű, még élő, még tehát menthető és újból köztulajdonná avatható hagyományá”-ra irányult; ez vezetett a népköltészet felértékelődéséhez is. (Horváth 1978, 16)

Rát Mátyás 1782-es népdalgyűjtési felhívásában a művelt európai nemzetekre hivatkozik, amelyek saját nyelvük, műveltségük forrásának megismerése céljából érdeklődnek „a köz népnek szájábann forogni szokott régi versek” iránt (Kókay 1981, 361). A hagyomány jelentősége nálunk eleinte a nyelvészeti gondolkodásban tudatosodott, s ez a nyelvszokás (úzus) méltatásában jutott kifejezésre. Az 1795-ös Magyar Grammatika hangsúlyozta először, hogy a nyelv az anyanyelvi használók közösségének gondolkodásmódját hordozza. Szerzői szerint a nyelvszokás tisztaságát a köznép nyelve képviseli, minthogy ebben idegen hatások soha nem zavarták meg a közérthetőséget. A nyelvszokásra hivatkozott a századelőn vitatkozó két tudós, Révai Miklós és Verseghy Ferenc is. Míg azonban Révai a régi írókat tartotta követendőnek, mert az ő nyelvük őrzi a magyar nyelv eredeti sajátszerűségét, addig Verseghy a mindenkori legújabb nyelvszokást eszményítette, mivel a nyelv történetét az analógiában érvényre jutó racionalitás előretöréseként értelmezte. S bár nagy hatással volt rá Herder, inkább a nyelvek és kultúrák közeledését, mint a különbözőségükből fakadó gazdagságot hangsúlyozta. A nyelvszokás uralmát – egy nemzet hagyományozódó gondolkodásmódjának kifejeződéseként értelmezve a nyelvet – Pápay Sámuel irodalomtörténete emelte minden nyelvi szabály fölé (A” magyar literatura esmérete, 1808).

Az úzus mellett szóló érveket Kazinczy vitapartnerei fejlesztették tovább. Az író – az egyén – nyelvújítási jogával szemben egyhangúlag a nyelvszokásra hivatkoztak; Kazinczy híres tételével vitatkozva („az író parancsolja hogy úgy legyen, „s úgy lesz; sőt az Író úsussá csinálja a” mi úsus nem vólt”, Kazinczy 1817, 89–90) Teleki József fogalmazta meg, hogy az író „nem parantsol, tsak javasol, és a” későbbi irásbeli szokástól függ a” javasolt újitás elfogadása” (Teleki 1821, 132–133). Kazinczy ellenfelei közül Horváth Ádám számára volt a legvilágosabb, hogy a hagyományelvű nyelvszemlélet irodalmi vonatkozásban a népköltészet felé mutat.

Kármán József irodalmi programja is a nyelvből indult ki (A” Nemzet” Tsinosodása, 1795): ő a nyelvi jelentést a nyelvközösség életviszonyaiból eredeztette. Szerinte az irodalmi mű egy konkrét közösség – a nemzet – életéből születik, s a tagjai számára ismerős nyelvi jelentésekre támaszkodva hoz létre eredetit, ezért vissza is hat rá. Az idegenből fordított művek hatását azért becsülte le, mert a másik nyelv alapját képező életviszonyok a fordítás során eltűnnek. Kármánhoz hasonló eredményre jutott Csokonai Vitéz Mihály is, mindenekelőtt A” magyar nyelv feléledése című (talán 1797-es) írásában.

Az Erdélyi Muzéumot kiadó Döbrentei Gábor A” miveltség becse, „s a” haza” szeretetének nemes volta című írásában (1817) először foglalta össze a hagyományközösségi szemlélet legfőbb elemeit; Franceso Algarotti 1760-as, Herderével rokon szellemű cikkének lefordításával pedig (Az anyai nyelven irás szükséges voltának megbizonyítása, 1815) Kármán irodalmi programját erősítette.

Az 1817-ben induló Tudományos Gyűjtemény írásai közül kiemelkedik Schedius Lajosé, amely szerint a közösség szerves egysége által magasabb, önálló minőség jön létre, mint tagjainak összessége (A” Nemzetiségről, 1817), illetve Guzmics Izidoré (A” nyelvnek hármas befolyása az ember” emberisítésébe, nemzetisítésébe és hazafiúsításába, 1822) – ő a nemzet, nyelv és patriotizmus összefüggésének herderi elméletéből Magyarországra háruló következményeket vonta le.

Jankovich Miklós és Fejér György a magyar nemzeti irodalom folytonosságát először vezette le (Friedrich Schlegel nyomán) közköltészeti előzményekből, s tekintette a népköltészetet a közköltészet hanyatlásban lévő maradványának (Jankovich Miklós: Magyar Nyelven jegyzett Történeteinkről, 1817; Fejér György: T. Vadassi Jankowich Miklós” Gyűjteménnyeiről, és Régiségei között találkozó két isméretlen Emlékekről, eddig meg nem magyarázott Írásokról, 1817).

Ungvárnémeti Tóth László is a költészet történetének herderi modelljét tette magáévá, de a magyar népköltészetet – hanyatlott volta miatt, s mert kiveszett belőle a mitológia – nem tartotta alkalmasnak arra, hogy modern nemzeti költészetet lehessen rá építeni. Ezért ment vissza a görög költészethez; ezt nem klasszicitása miatt tekintette alapnak, hanem azért, mert a legteljesebben valósítja meg a költészet eredeti lényegét (A” Költőnek remekpéldáiról, különösen Pindarról, „s Pindarnak Versmértékiről, 1818).

Kölcsey Ferenc, aki A” Poesisröl című 1808-as írásában szintén Herderhez hasonlóan ítélt a költészet ősi, érzéki eredetéről, a zseniesztétika illetve Kazinczy nézetei felé tett kitérő után fordult a hagyomány elve felé. A hagyományelvű szemlélet filozófia- és vallástörténeti alapjainak kidolgozását (Görög filozófia, 1823, Töredékek a vallásról, 1815–27) követően írta meg a Nemzeti hagyományokat (1826), amelyben nemzet és hagyomány egymást kölcsönösen feltételező kategóriák. A görög és a római irodalmat szembeállító (Friedrich Schlegeltől származó) tipológia szerint klasszikus költészet csak eredeti – kezdetlegességében is erőteljes – nemzeti költészetből születhet. A görög modell lényege a hagyományozás töretlensége; ez azt jelenti, hogy a költészet a nemzet műveltségbeli fejlődésével együtt emelkedik – mivel pedig a fejlődés során sem a saját múlttal, sem a mindenkori jelennel nem szakít, eredeti adottságait a tökéletességig fejlesztheti. Az újkori európai nemzetek útja azonban a rómaiéhoz hasonló, amely idegen minták alapján alkotta meg magas kultúráját, s így meghasonlás támadt benne a kezdetleges saját és a fejlett idegen költészet között. A nemzetek saját, elfeledett mítoszainak, hősmondáinak felelevenítését Kölcsey (Hegelhez hasonlóan) reménytelennek tartotta, mert ezek ugyanolyan idegenek a kései utódok számára, mint más népek mítoszai. Az egykori közköltészet elevenen maradt részét ő is a népdalokban látta, s ezért a költészet eredeti nemzeti jellegének visszanyerését is innen várta. De nemcsak azt látta, hogy a „pórdal” bölcsőben maradt (miután a költészet fejlődése nem belőle indult ki), hanem azt is, hogy a népdal még korábbi állapotaihoz képest is hanyatlott.

Erdélyi János a – fiatalkori népköltészeti tárgyú írásaiban lecsapódó – jelentős Herder-hatást követően lett Hegel követője. Így herderi alapon bírálta felül Hegel tételét, amely szerint a szellem egyetemességének kibontakozása a lélek érzéki oldalának háttérbe szorulásával jár. Erdélyi úgy ítélte meg, hogy minél messzebb jut a szellem az absztrakció, az egyetemesség útján, annál inkább elszakad az élettől. Az elvont, egyetemes tudás és a nemzeti keretek közt zajló konkrét emberi élet közötti közvetítés megvalósítóját a nyelvben látta. A nyelv ugyanis, amely a konkrét érzéki létből fakadó költészetnek és a filozófiai absztrakciónak egyaránt közege, „az a csodálatos eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai” (A hazai bölcsészet jelene, 1856; Erdélyi 1981, 49). Az egyetemes eszmék „beoltásának” e képességét a költészet saját gyökereihez – a népköltészethez – való rendszeres visszatérés által nyerheti el (Egy századnegyed a magyar szépirodalomból, 1855). Amilyen mértékben elítélte Erdélyi a nemzeti filozófiát, ugyanúgy fordult szembe a Pályák és pálmákban (1867) a világirodalom egyetemesítő fogalmával, amely legbenső sajátjuktól fosztaná meg az emberi élet elevenségének legtágabb köreit, a nemzeteket.

Gyulai Pál ezzel összhangban fejti ki – Arany Töredékes gondolatát előlegezve –, hogy amint az emberiség létének a nemzetek adnak formát, úgy határozza meg az általános szépet a szellem nemzeti jellege, amely létet ad neki (Bajza összegyűjtött munkái, 1851). A népire alapozott magyar nemzeti irodalom elméletét a Két ó-székely ballada című írásában dolgozta ki, amely Arany János lapjában jelent meg 1862-ben. Az ő kiindulása is az a korszak, melyben kulturális értelemben „mindenki még nép”, „csak a rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind míveltség is”. Népköltészeten is azt a költészetet érti, amely együtt keletkezett a nyelvvel, így megelőz mindenféle magasabb műveltséget. A modern nemzeti irodalom kulcskérdésére – jellemzi-e ezt a közös költészetet a hagyományozódás töretlen folyamatossága – ugyanúgy tagadó választ ad, mint elődei. A szakadást azonban nem a magyar vagy az újkori európai irodalmak fejleményének tartja, hanem – Wilhelm Grimm nyomán – az írásbeli magas műveltség hatásának. A társadalom kettészakad, mert „[a] míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang és hatalom”. (Gyulai 1927, 99–100) Ám ha a műköltészet elveszíti éltető erejét, lehajolhat saját szellemének kezdetleges, de eredeti alkatában elevenen fennmaradt alakmásához, a népköltészethez. Ez az oka, úgymond, hogy a népiesség végigsöpört Európán a klasszicizmus évszázada után. A nemzeti eposzt illetően Gyulai ugyanúgy elmarasztalta a Zalán futását s a „csinált mítosz”-on alapuló eposzokat, mint Arany (Szépirodalmi Szemle, 1855); koncepciója itt az eposzi hitel Arany János-i elméletével érintkezik.

A hagyományközösség elvét az ifjabb Arany képviselte utoljára elvi következetességgel. Apja szemléletét kéri számon a Rege a csodaszarvasról angol fordítóján, aki a naiv hitregei elem nyomait eltüntetve „különös vadászkaland”-ot formált a költeményből (The legend of the Wondrous Hunt by Arany, by E. d. Butler, 1881; Arany 1901, 376), s az „eposzi hitel” tételére hivatkozva utasítja el Benedek Elek mesefeldolgozásait is – „[m]intha legszebb történelmi mondáinkat szánt szándékkal meg akarná fosztani hagyományos hitelök zamatától s egy kosárba dobni a fictio alkotásaival” (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág, 1894; Arany 1901, 410).A 19. század végén a nemzeti irodalom fogalmának Toldy-féle felfogása vált általánossá (melyet Beöthy Zsolt millenniumi irodalomtörténete, A magyar irodalom kistükre terjesztett széles körben), az újabb nemzedék képviselői pedig a modern szubjektum egyetemességére hivatkozva utalták a múlt rekvizítumai közé Arany felfogását. Arany nemzeti epikai törekvéseivel Ady Endre is értetlenül állt szemben – miután a modern lírai szubjektivitást a nemzet eredetközösségi szemléletével kapcsolta össze.A nemzeti irodalom hagyományközösségi elmélete így nem maradt fenn a 20. században; a hagyományközösségi elv azonban olykor jelentős szerephez jutott. Arany János népiességfogalmára támaszkodik Bartók Béla a népzene és a műzene viszonyának meghatározásában (A parasztzene hatása az újabb műzenére, 1931); Kosztolányi Dezső nyelvfelfogása a herderi–humboldti nyelvelméleten alapul (Szegedy-Maszák, 1994), s ez nemcsak Arany János költészete iránti vonzódásában játszik szerepet, de abban is, hogy költészetét – amely tematikusan kevésbé nemzeti, mint az Adyé – ahhoz a közösséghez kapcsolta, melynek tagjai „mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek” (Kosztolányi 1990, 574). Az irodalomtörténet-írásban Horváth János érvényesítette a hagyományközösségi elmélet előfeltevéseit; irodalomfogalmában ugyan kizárólagos szerepet kap a literatúra („Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”), így az orális közköltészetet nem tárgyalja; az irodalmi ízlés és irodalmi tudat ikerfogalmai révén azonban az írott irodalom terén érvényre juttatja a hagyomány elvét (Horváth 1976, 62, 67).

Hivatkozások

Arany, János (1962) Összes művei, szerk. Keresztury, Dezső, X., Prózai művek 1. S. a. r. Keresztury, Mária, Budapest: Akadémiai.

Arany, János (1968) Összes művei, szerk. Keresztury, Dezső, XI., Prózai művek 2. S. a. r. Németh, G. Béla, Budapest: Akadémiai.

Arany, János (1982) Összes művei, szerk. Keresztury, Dezső, XVI., Arany János levelezése (1828–1851). S. a. r. Sáfrán, Györgyi, Bisztray, Gyula, Sándor István, Budapest: Akadémiai.

Arany, János (2004) Összes művei, szerk. Korompay H., János, XVII., A. J. levelezése (1857–1861), s. a. r. Korompay H., János, Budapest: Universitas.

Arany, László (1901) Összes művei, közrebocsátja Gyulai, Pál, II., Tanulmányok I., Irodalmi és nyelvészeti tanulmányok, Budapest: Franklin-társulat.

Barta, János (1976) “Arany János és a XVIII. század (Adalék Arany irodalomszemléletéhez)”, in Klasszikusok nyomában: Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest: Akadémiai, 232–262.

Erdélyi, János (1981) Filozófiai és esztétikai írások, s. a. r. T. Erdélyi, Ilona, Budapest: Akadémiai.

Horváth, Iván (1982) Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest: Akadémiai.

Horváth, János (1976) [1923] A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai.

Horváth, János (1978) [1927] A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest: Akadémiai.

Gyulai, Pál (1927) “Két ó-székely ballada”, in Kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye 1850–1904, Budapest: MTA, 86–127.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1952) [1835­–1838] Esztétikai előadások: Első kötet, ford. Zoltai, Dénes, Budapest: Akadémiai.

Humboldt, Wilhelm von (1985) [1836] “Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem fejlődésére gyakorolt hatásáról”, in Válogatott írásai, ford. Rajnai, László, a jegyzeteket és az utószót írta Telegdi, Zsigmond, Budapest: Európa, 69–115.

Kazinczy, Ferenc (1817) 1) Dissertatio Philologica de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingva Magyarica, Scripsit Paulus Nagy de Beregszász […]. 1805. […], Tudományos Gyűjtemény 1817. XII. kötet, 87–105.

Kókay, György (1981) Magyar Hírmondó: Az első magyar nyelvű újság. Válogatás. S. a. r. Kókay, György, Budapest: Gondolat.

Kosztolányi, Dezső (1990) [1934] “Mit tegyen az író a háborúval szemben?”, in Nyelv és lélek, Budapest: 1990, 570–574.

Ludassy, Mária (1972) „Történetiség a történelem ellen (E. Burke reflexiói a francia forradalomról)”, in „Valóra váltjuk a filozófia ígéreteit”: A francia felvilágosodástól a francia forradalomig, Budapest: Magvető, 355–448.

Németh, G. Béla (1968) “Jegyzetek”, in Arany János Összes Művei, szerk. Keresztury, Dezső, XI., Prózai művek 2. S. a. r. Németh, G. Béla, Budapest: Akadémiai, 603–893.

Szegedy-Maszák, Mihály (1994) “Kosztolányi nyelvszemlélete”, Alföld 45: 46–59.

Teleki, József (1821) [1816] “A” Magyar Nyelvnek Tökéletesítése új szavak és új szóllás-módok által: Írta Gróf Széki Teleki Jósef 1816 Esztendőre”, in Horvát, István (kiad.) Jutalom feltételek a” magyar nyelvről, a” Magyar Nemzeti Museum 1815. 1816. 1817. esztendei kérdéseire, I. kötet.

Toldy, Ferenc (1855) “Visszapillantás múlt évi irodalmunkra”, Uj Magyar Muzeum 5/12, 577–586.

Vischer, Friedrich Theodor (1857) Aesthetik oder Wissenschaft des Schönen. Zum Gebrauche f. Vorlesungen. 3. Theil: Die Kunstlehre. 2. Abschnitt: Die Künste. 4. u. 5. Heft (Die Musik – Die Dichtkunst), Reutlingen/Leipzig, Stuttgart: Carl Mäcken.