Hites Sándor

A magyar regénytörténet „megalapítása”
1836 Jósika Miklós: Abafi

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 196-211.

„Alig volt nagyobb esemény, azon években nem volt semmiesetre, mi általánosabban áthatotta volna a magyar társadalom minden rétegét, mely férfit és nőt, fiatalt és vént, s az egész művelt osztályt jobban érdekelte volna. Még maga az irodalom sem volt ép akkor oly termékeny, hogy valami ehhez hasonlítható hatással lett volna” – emlékezett vissza az 1836-ban megjelent Abafi fogadtatására a történész Salamon Ferenc 1865-ben, a regény szerzője, az erdélyi születésű, bárói családból származó Jósika Miklós halálakor. (Salamon 1907, 492–493)

Az irodalomtörténet-írás a „magyar regényirodalom megalapítója” minősítést kötötte Jósika nevéhez. E kitétel alatt hol létrehozást, hol megújítást, hol betetőzést, a költészet színvonalához való felzárkóztatást, intézményesítést, nemzetivé alakítást vagy piacosítást értettek. Legtöbbször a Walter Scott-féle történelmi regénytípus meghonosítását kapcsolták hozzá, holott jóval differenciáltabb regényírói életművet hozott létre. Legismertebb alkotásai, Az utolsó Bátori (1837) [1], A csehek Magyarországban (1839), az Eszther (1853), ahogy az Abafi [2] [3] is, történelmi regényeknek nevezhetőek, de írt bűnügyi történetet Eugène Sue modorában, Egy kétemeletes ház Pesten címmel (1847), terjedelmes novellisztikájában pedig találunk tudományos-fantasztikus elbeszélést (Végnapok [4]), az Ifjabb Békesi Ferenc kalandjai (1845) című életképfüzére pedig Dickens első regényének, a Pickwick Papers-nek az írásmódjával is kapcsolatba hozható. Három történelmi drámája közül a Két Barcsay 1844-től két évig szerepelt a Nemzeti Színház műsorán. 1858-ban adta ki regényelméleti traktátusát, a Regény és regényitészetet. A magyarok őstörténelme című 1861-ben megjelent munkája okán az egyik utolsó főúri műkedvelő történésznek tekinthető, jóllehet ezt a művét, ahogy ekkoriban már minden írását, a megélhetés is ösztönözte.

A képzetet, hogy elsőként megjelent regényével Jósika tekinthető a magyar regényirodalom „atyjának”, Toldy Ferenc szentesítette A magyar nemzeti irodalom történetében (1864–1865). Ennek nyomán nemcsak a Jósika-monográfiák (Szaák 1891; Bán 1902; Szinnyei 1915, Dézsi 1916, Zsigmond 1927) váltak Abafi-centrikussá, hanem a 20. században írott regénytörténetek is 1836 mentén osztották elő- és utótörténetre a magyar próza fejlődésrajzát, s az Abafi előtti korszakot előzményként tárgyalták. (Császár 1922; Szinnyei 1925; György 1941; Wéber 1959) Az akadémiai irodalomtörténetben viszont már nem játszott szerepet az Abafi megjelenéséhez kötött korszakhatár. Ennek oka nem csupán az volt, hogy e szintézis szerzői Jósikának csekélyebb jelentőséget tulajdonítottak, mint elődeik, hanem részben az is, hogy nem alakítottak ki átfogó regénytörténeti összefüggésrendszert.

Az Abafi megjelenésének centenáriuma Magyarországon elsősorban szaktudományos (regénytörténeti) kutatásoknak kölcsönzött időszerűséget (György 1936), Erdélyben viszont Jósika emlékezetét az etnikai-kulturális önazonosság jegyében értelmezték. Az irodalmi regionalitás folytatólagosságának tekintetében számított lényegesnek, hogy a százéves évfordulót „az erdélyi irodalom kissé a saját külön ünnepének is tekintse” (Szemlér 1936, 67). Ebben a tekintetben az erdélyi irodalmárok támaszkodhattak az író hamvainak 1894-es Kolozsvárra szállítását övező kultuszképző törekvésekre (Bodrogi 2003, 116–123) és a regény 1926-os új erdélyi kiadására, viszont számot kellett vetniük azzal is, hogy Kemény Zsigmond szellemi öröksége és Móricz Erdély-trilógiája ekkor már jóval hatékonyabb irodalmi vagy erkölcsi mintának számított (Makkai 1935, 49–69, 91–97). Jósikában viszont éppen provincialitása és időhöz kötöttsége révén láttak méltánylandót, amennyiben arra vonatkozó politikai figyelmeztetésként is értelmezhették életművét, hogy mindenkinek a maga „helyét a maga idejében [kell] becsületesen betölteni” (Réty 1936, 109). Az viszont, hogy Jósika emlékezetének fönntartása ekkor már ideológiai indoklásra szorult, éppen a térségi nyelvi-politikai identitáshoz kapcsolódó kulturális hagyományok szakadozottságára mutat rá.

Jósika regényírásának kritikai elismertsége a kezdeti egyöntetű ünneplés után már a 19. század második felére lényegesen csökkent, egyidejűen annak a távlatnak az előállásával, amelyből tekintve tevékenysége egy irodalomtörténeti konstrukció, nevezetesen a magyar regénytörténet létrehozásában számított kulcsfontosságúnak. E szerepét megőrizte a 20. század közepéig, noha az idejétmúlt írásmóddal és hamis világképpel jellemzett romantika képviselőjeként hivatkoztak rá, s történelmi regényei negatív viszonyítási pontként szolgáltak például Kemény Zsigmond értékelésekor (Papp 1909). Idővel a kezdet Jósikának tulajdonított képzetéhez a kezdetlegességet is hozzáértették, vagyis a mű egykorú kulturális környezetének a leértékelésével magyarázták az Abafi egykori sikerét. Jókai már az 1850-es évektől népszerűbbnek számított, s a 20. század középső harmadára Jósika regényeinek olvasottsága gyakorlatilag megszűnt. Kortársai közül nemcsak Jókai szereplőformálására, de Kemény írásmódjára is hatással volt (Wéber 1970), a későbbiekben viszont hatástörténeti vonatkozások alig említhetőek, egyedül Krúdy méltányolhatta: az Aranykéz utcai szép napok egyik novellája fiktív Jósika-idézettel kezdődik.

A szabadságharc alatt Jósika tagja volt a Honvédelmi Bizottmánynak, 1849 után emigrált, távollétében az osztrák hatóságok halálra ítélték, Lipcsében, Brüsszelben, majd Drezdában élt. Az 1850-es években műveit idehaza neve feltüntetése nélkül adták ki, lipcsei tartózkodása alatt németül írott regényt is megjelentetett. Száműzetésbe kényszerült szerzőnek számolnia kell azzal, hogy időben is távolodik azoktól a nyelvhasználatoktól, amelyekhez az anyaországi befogadás igazodik. Az emigrációban alkotott műveit jóval kedvezőtlenebbül ítélték meg, s művészi hanyatlásának okai közé a nyelv felejtését is odaszámították, illetve azt, hogy élete utolsó éveiben nem volt közvetlen tapasztalata a hazai elvárásokról (Ferenczi 1886, 97). Az anyanyelvi közeg elvesztésére Jósika sajátos módon úgy reagált, hogy felújította a 18. századra jellemző nyelvújítási gesztusok némelyikét: regényeihez csatolt szószedet magyarázta az új kifejezéseket. Már kortársai némelyike – köztük Gyulai Pál – sem tekintette elsőrangú stilisztának, de számos szóalkotása meghonosodott (Bartha 1898). Dagályossága kapcsán áttételesen dilettantizmussal is vádolták: „alig írt valamit addig, míg regényírásba fogott. Így sem kellő írói gyakorlat, sem elég nyelvismeret, grammatikai szabatos tudás az írásban nem támogatta. (…) Olyan nyelv ez, hogy állandóan szeretnők kijavítani” (Ferenczi 1915, 101). Ennek tulajdonítható, hogy a 20. században egyes regényeit „mai magyar nyelvre” átdolgozva jelentették meg.

Jósika irodalomtörténeti jelentőségének folytatólagosságát jelzi, hogy az oktatásban betöltött szerepe még jó ideig meghaladta kritikai elismertségét. Névy László dualizmuskori középiskolai tankönyvének nemcsak 1872-es, de még 1903-as kiadása is hasonló terjedelemben szerepeltette Jókaival (Névy 1872; Névy 1903). Sarudy Ottónak a két háború közt használatos tankönyvében Az utolsó Bátori a kötelező házi olvasmányok között szerepelt (Sarudy 1928). Az 1950-es évektől politikai okok is állhattak annak hátterében, hogy Jósika (Keményhez hasonlóan) kikerült az oktatásból, jóllehet a 20. század közepére már nemcsak a marxisták, hanem az igényesebb polgári kultúra, valamint a népi írók értékrendjében sem kapott kiemelt helyet (Hankiss 1942; Rónay 1947; Féja 1943). Az 1970-es években befejezetlen Emlékiratának cenzúrázott megjelentetése, majd az 1990-es évektől levelezésének részleges kiadása jelezte az irodalomtörténeti figyelem feléledését. A rendszerváltás környékén az Abafi két újabb kiadása nem volt független az erdélyi magyar kultúra identitáskeresésétől (Kiss 1991). Fried István 1990-es tanulmánya, amely egy ekkor újraindult erdélyi folyóiratban jelent meg, s az Abafi egykorú sikerét a „meggyötört Erdély” történelme iránt az 1830-as években ébredt érdeklődéssel magyarázta, maga is hasonló érdeklődésből meríthetett motivációt (Fried 1990). Az 1994-ben, Jósika születésének 200. évfordulóján Tordán elhelyezett emléktábla körüli politikai perpatvar pedig azt jelezte, hogy az etnikai ellentétek és az irodalmi hagyomány napjainkban is összefüggésbe kerülhetnek egymással (Bodrogi 2003, 126–127, 152–153).

Az utolsó Bátori című regényének 2004-es megjelentetése viszont inkább azzal állt kapcsolatban, hogy az ezredforduló környékén többirányú érdeklődés ébredt a magyar nyelvű regényírás kezdetei iránt. Imre László ennek jegyében újíthatta föl az Abafi korszakhatár-képzetét, újfent 1836-ban jelölve ki egy 1863-ig terjedő, a regény kivételes mértékű műfaji differenciálódásával jellemzett irodalomtörténeti szakasz kezdőpontját (Imre 1996, 32–33). A magyar regénytörténet korai szakaszára vonatkozó publikációk és szövegkiadások megszaporodása mellett napjaink regényíróit is foglalkoztatja a magyar nyelvű próza régmúltja. Márton László egy esszéjében azt az alkotói és irodalomtörténészi programnak is beillő lehetőséget vetette föl, hogy a magyar nyelvű regénytörténetben „kimaradt első félidőt (…) az elbeszélői hagyomány radikális átértelmezése révén, visszamenőleg meg lehetne teremteni” (Márton 1999, 239). Darvasi László, Háy János, Hernádi Gyula, Láng Zsolt, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Szilágyi István és mások művei előszeretettel utalnak a történelmi regény műfajtörténeti kontextusaira, többek között a barokk heroikus regény, Jókai és Gárdonyi vagy a 17–18. századi emlékirat írásmódjának ironikus átírásával helyezve ezeket a magyar nyelvű elbeszélő hagyomány szélesebb összefüggéseibe.

Az Abafi megjelenésének közvetlen tapasztalatáról adott elbeszélések, illetve a műnek az egykorú nemzedék emlékezetét meghaladó regénytörténeti jelentőségéről alkotott leírások között szembetűnő a különbség. A regény pontosan ennek a különbségnek köszönhetően vált a saját előzményeit és következményeit is értelmező, emlékezetes irodalmi eseménnyé. Ha az egyidejű reakciók dokumentumait vetjük egybe a történeti visszatekintésekkel, akkor kitűnik, hogy visszavetítés eredménye az Abafi megjelenésének centenáriumán tett megállapítás, miszerint a mű első kritikusa és ennek nyomán az egykorú olvasó „az első igazi magyar regényt” ünnepelte volna az Abafiban (Szemlér 1936, 66–67). Szontágh Gusztáv elhíresült recenziója ugyanis az Abafi jellemzésekor egy már magyar nyelven is létező műfaj addig legkiválóbb példányáról szólt: „körében első rendű, legjobb mióta e’ nyelv zeng” (Szontágh 1837, 127).

A korszakváltás megtörténte csak távlatból, valamely új korszak beköszöntének tudatosítása felől érzékelhető (Blumenberg 2000, 313). Az Abafi megjelenésekor a mű korszakosságának képzete az irodalmi intézmények hivatalos elismerésében nem jelentkezett. Az 1836-os évben megjelent művek közül Bajza József és Toldy Kazinczy-kiadása nyerte el az Akadémia nagyjutalmát. Egyidejűen és távlatból nézve Toldy maga is másként cselekményesítette az 1836-os év eseményeit. Egy 1837 elején a Figyelmezőben több részletben megjelent, az irodalmi kultúra egészének szisztematikus feltérképezését kitűző írásában nem tulajdonított még Jósikának regényalapító érdemeket (Schedel 1837a). Közel három évtizeddel később megjelent irodalomtörténetében viszont a vonatkozó fejezet már a „Jósika, a magyar regényirodalom megalapítója” címet viselte. Jósika írói fellépését Toldy rendszerezése ekkor azért minősítette nagy horderejűnek, mert a prózatörténeti emlékezet törlését, a felejtetés teljesítményét értékelte benne, megjegyezve, hogy Fáy András vagy Kisfaludy Károly 1810-20-as években írt novelláit és ezen időszak „néhány nagyobb regényét” Jósika Miklós „váratlan és meglepő fellépése 1836-ban rögtön feledékbe süllyesztett[e], irodalmunk ez ágát hosszú, gazdag és szerencsés pályafutásával fényesen megalapítandó” (Toldy 1987, 397–398). Toldy ebben a tekintetben Erdélyi János 1855-ös, Egy századnegyed a magyar szépirodalomból című írására is támaszkodhatott, amely szintén a korszakképzés tekintetében ítélte meg, s szintén elfelejtető erővel jellemezte Jósika tevékenységét (Erdélyi 1986, 429). Míg Erdélyi organikus célképzetesség mellett emelt szót, amely (a magból kikelő gyümölcs képzete alapján) minden alkotót „mint szükséges haladást s fokozatot” méltányol a maga fejlődéstörténeti helyén (Erdélyi 1986, 377–384), addig Toldy azt igyekezett törölni az Abafival a prózatörténeti emlékezetből, amit maga is marginalizálni kívánt. Hiszen amikor Jósikában „alapító atyát” látott, nem arra utalt, hogy az Abafi előtt ne születtek volna magyar nyelven regények. Viszonylag nagy korpuszról van szó: az 1770-es évektől az 1830-as évekig terjedő időszakból mintegy háromszáz nagyobb terjedelmű prózai munkáról van tudomásunk (György 1941, 75). A magyar nyelvű regénytörténeti hagyományból viszont Haller Lászlótól a Telemakus Bujdosásának történeti (1755), Mészáros Ignác Kártigámja (1772), Barczafalvi Szabó Dávid Szigvártja (1787) Toldy számára azért nem jöttek komolyan számításba, mert fordítások vagy magyarítások voltak, az eredeti művek többsége pedig, mint Dugonics András Etelkája (1788), „széptani” hiányok miatt, illetőleg mert kéziratban maradtak, mint Bessenyei György Tariménese. Fáy András 1832-es A Bélteky-ház című regényét pedig ekkor már az Abafi előkészítéseként értelmezte, mondván, az a magyar regény néhány évvel későbbi létrejöttéhez vezető folyamatnak adott „nagyobb lendületet”.

Az Abafi legalább annyira kritikatörténeti, mint regénytörténeti esemény, illetve e mű fogadtatástörténete pontosan arra figyelmeztet, hogy a kettő milyen kevéssé elválasztható. A 18. század utolsó harmada és az 1830-as évek, vagyis a román- és regényirodalomnak nevezett két korpusz között organikus fejlődés helyett indokoltabb szakadásokkal és újrakezdésekkel számolni. A 19. század középső harmadának prózaírását kanonizáló irodalomtörténészi gyakorlat szentesítette azt a szemléletet, amely nemcsak a Kártigám, az Etelka vagy a Szigvárt írásmódját tette avíttá, hanem olyan „kifinomultabb kezdeményeket” sem folytatott (Márton 1999, 239), mint a Fanni hagyományai, még akkor sem, ha a szentimentális levél- vagy naplóregény műfajával Szalay László (Alphonse levelei) és Bajza József (Ottília) is kísérletezett az 1830-as években, s Kármán újrafelfedezése éppen Toldy nevéhez köthető.

Az Abafi fogadtatása és irodalomtörténeti elhelyezése közti különbség létrejöttében a kritikai beszédrend szabályozása, vagyis egyes megszólalásmódok, alkotók felemelése vagy háttérbe szorítása is szerepet játszott. Az Athenaeum-körének (Bajza, Toldy, Vörösmarty) irodalompolitikai befolyása Jósika kiemelésére nézve is kimutatható (Farkas 1934, 155). Bizonyos érdemek odaítélése ugyanakkor az elnémítás politikájával is összefüggésben áll. Ahogy az 1830-as évek kiváló novellistája, Csató Pál többek között Bajzával folytatott polémiái miatt is kerülhetett a perifériára, úgy az 1836-os év más regényei, mint Gaal Józseftől a Szirmay Ilona, Petrichevich Horváth Lázártól Az elbujdosott, vagy Vajda Pétertől az 1837-es Tárcsai Bende, noha az egykorú beszámolókban nem kaptak az Abafinál lényegesen kisebb figyelmet, idővel azonban legfeljebb a mellékes kontextusát alkották a nemzeti regényirodalom megalapítását jelölő eseménynek. Amikor a regény- vagy irodalomtörténeti összegzésekre került sor, akkor az Abafi „korszakalkotó műként” kivált a kronológiailag egyidejű szövegek köréből. Az irodalomtörténeti konstrukcióhoz Jósika életművét is hozzá kellett igazítani: Zólyomi című szintén 1836-os regényét, valamint az Irány és a Vázolatok címen 1835-ben kiadott politikai iratait nem számították írói fellépéséhez, holott az Akadémia az utóbbiak alapján választotta levelező tagjává.

Jósika regénytörténeti érdemekkel való felruházásakor olyasféle tulajdonításról volt szó, amelynek jegyében „a korszakalkotás egy önszemlélő rendszer identitásképzéseként írható le” (Kulcsár-Szabó 1997, 35). E szerint a Toldytól kezdve a legutóbbi időkig érvényben maradó konstrukció szerint az 1836-os esztendő azért számíthat fordulópontnak, mert létrehozva a regényformák természetes kapcsolatát a magyar irodalom egészével, az adaptációtól az önálló alkotásig vezető, a magyar irodalom teljes differenciáltságának, s ezzel európai felzárkózásának megvalósítása felé haladó folyamatban jelölt ki bizonyos értelemben végállomást. A történetileg újnak ugyanakkor, hogy változásként ismerjék fel, bizonyos előzetes elvárásoknak és igényeknek kell megfelelnie (Blumenberg 2000, 309–311). Ebben az értelemben méltatta Jósikát Gyulai Pál 1865 márciusában írott nekrológjában a nemzeti művelődés rendszerében, a magyar romantikus műfajszisztémában tátongó üres hely betöltőjeként (Gyulai 1902, 407). Az Abafi mint valami új megjelenése az erről szóló beszámolókban nem a mutáció vagy a rendellenesség jegyeit mutatja, hanem egy történet szabályszerűségéből levezethető: létrejötte mintegy a kulturális fejlődés szabályainak tesz eleget. Az Abafi a regénytörténeti elbeszélések egyikében sem számít önmagában megálló mesterműnek, hanem – egyidejűsítve a korszaknyitó és a korszakzáró jelleget – hol a megelőző kísérletezések betetőzésében, hol az utána jövő, nála jelentősebb regényírók előkészítésében jelölték ki történeti funkcióját.

Ehhez az is hozzájárult, hogy a 19. század utolsó harmadától a szövegkiadás és az adatpontosítás pozitivista gyakorlatainak köszönhetően egy sor újabb jelölt bukkant föl az „első magyar regény” címére. A „történeti pontosság” igényének fokozódásával viszont egyenes arányba csökkent annak a tétnek az értéke, amit a kezdet képzete képviselt. Mészáros Ignác Kártigámjáról például különösebb következmény nélkül állíthatta a regény 1880-as új kiadásának sajtó alá rendezője, hogy az „megnyitja a magyar regény történetét” (Heinrich 1880, 51). Az újabb kezdetkijelölő gesztusok a régiséget halott archívumnak tekintették, amelynek búvárlata semmilyen aktuális fejleménnyel nem állt már kapcsolatban. A Jósikára irányuló emlékezet jellegének az emlékezetközösségek változásával végbemenő módosulása megfigyelhető az erre vonatkozó metaforák cserélődésében is. Az „atya” minősítés Jósika halála után vált általánossá, Toldy is irodalomtörténetében élt vele. Egyfajta regénytörténeti genealógiát kiépítve ez az öröklődés képzetével is terhelt minősítés (Dávidházi 1994, 354) azt sugallta, hogy Jósika „utódai”, regénytörténeti „fiai” (mint Kemény, Jókai vagy Eötvös) takarítják be annak a fejlődésnek a gyümölcseit, amelyet a magyar regény „atyja” elindított. Nem független Jósika jelentőségének csökkenésétől, hogy regényírói örökségét utóbb személytelen képekkel minősítették. Az Abafi megjelenésének centenáriumán úgy is jellemezték, hogy művein „mint földbe süllyedt talapzaton nyugszik a magyar regényirodalom palotája” (Laczkó 1981, 127). Az emlékezés képszerűségének, felidéző erejének megváltozását jelzi, hogy míg az atya a gyermekeiben még kivehető, addig a földbe süllyedt talapzat egy már nem látható dolog képét idézi fel.

Az Abafi azoknak a két irányban is erodáló, időben is változó metaforákkal élő korszakképző műveleteknek a hatását szenvedte el, amelyek egyfelől azt mutatták ki, hogy a magyar regénytörténet miként haladta meg a kezdeteket, másfelől pedig azt, hogy kik voltak az eredet eredetei. Az Abafi mentén megrajzolt, egyetlen fordulóponttal rendelkező, vagyis kétszakaszos történetnek a megalkotásához az irodalomtörténészeknek azonosítaniuk kellett a regényt és annak történeti funkcióját. Nem tételeztek föl különbséget 1836 és „1836”, vagyis a megjelenés dátuma és a belőle alkotott, irodalomtörténeti magyarázó erővel felruházott retorikai figura között, noha éppen e kettő különbségéből állíthatták elő a magyar regény történetét, mint „két eseményből és három fázisból” álló háromelemű szekvenciát (Luhmann 2001, 183). A korszakhatárok létrehozásának visszatekintő távlatát és a korszakváltás megtörténtének egyidejű tudatát egyeztetve, az Abafi megjelenését egynemű társadalmi és irodalomkritikai elvárásokhoz történt harmonikus illeszkedésként jellemezték. Holott Jósika egykorú olvasóközönségét már nyelvi szempontból sem tekinthetjük egységesnek. Műveinek nemcsak külföldi kiadásai említhetőek, regényei Magyarországon is megjelentek németül, szinte egyidejűen. E belső piacra szánt fordítások nagyban hozzájárulhattak népszerűségéhez a magyarul nem, vagy nem szívesen olvasók körében. Viszont ami a magyar kultúra kontextusában nagy jelentőségű eseménynek számított, az a német nyelvű irodalom összefüggéseiben szemlélve, mint A csehek Magyarországban németországi kiadásának Lipcsében megjelent bírálata szerint, akár olcsó Scott-utánzatnak is tűnhetett (Kazinczy 1838). Az „alapító atya” tehát erősebb kulturális közegben provinciális epigon – s ezzel csak látszólagos ellentmondásban van az, hogy Szerb Antal szerint Jósika „teljesen európai jelenség. Minden irodalomnak megvan a maga Jósikája, és mind hasonlítanak egymásra” (Szerb 1991, 311).

Walter Scott kapcsán gyakran hangsúlyozzák, hogy regényírása a művészet szférájából (éppen sikere révén) hamar átkerült a kereslet-kínálat kereskedelmi összefüggéseibe (Ferris 1991, 241). Jósika már negyvenkét éves volt, mikor első regénye megjelent, élete hátralévő három évtizedben viszont majd negyvenet írt, túlnyomórészük számos kiadás megért. Életműve felfogható folyamatos közönségigényt betöltő, vagyis használatra szánt regénytermelésként. A politikai napilapban közölt folytatásos regény műfaja Akarat és hajlam című, 1845-ben a Budapesti Híradóban megjelent művével születik meg a magyar sajtótörténetben, jelezve a kulturális piac és a társadalmi nyilvánosság szerkezetében az 1840-es évekre beállt változásokat (Keresztúrszki 2003, 171–193). Már kortársai némelyike is „kalmári fogásokkal”, a regényírás piacosításával jellemezte, mondván, az 1850-es évek regényírói nem pusztán olvasóikat, de „vevőiket” is jórészt neki köszönhetik, mint a „legszaporább” és a „legtöbbet olvasott” írónak (Greguss 1856, 214). A piac feltételeinek kitett műalkotás képzetének megjelenésével Jósika regényei nem a művészi érték, hanem a kulturális termék fogalmához kerültek közelebb. Műveit a sorozat-termelés jegyében értelmezték: a hangsúly nem egyes alkotásaira, hanem „egész nagyarányú írói működésére” esett (Réty 1936, 110). Nem annyira remekművek megalkotásában, hanem a regénynek „mint rendszeresen kezelt irodalmi ágnak” a meghonosításában, s az irodalmi és társadalmi intézményrendszerben ennek köszönhetően végbement változásokban látták jelentőségét – alapvetően már kortársai is (Zilahy 1862, 137). A népszerű alkotásmódok kritikai megítélésekor feszültség támadt a tisztán művészi célok és a piaci siker között. Amikor Kemény Zsigmond regényírását Jósika vagy Jókai fölé helyezték, akkor egyben az általános regényolvasói szokásokat és igényeket is elmarasztalták.

Amellett, hogy Jósikát később elsősorban a történelmi regény meghonosítójaként tartották számon, s az 1840-es évektől kezdve többek között Toldy is eltanácsolta a nem-történeti témáktól, az Abafi legalább ennyire illeszkedett a lélektani elbeszélés 1830-as évekbeli kontextusaihoz (Szajbély 1990). „Egy lélekrajzot adok itt az olvasó kezébe”, olvashatjuk a mű előszavában. A történelem, Báthori Zsigmond Erdélye háttérként szolgál a címszereplő, Abafi Olivér morális fejlődésének ábrázolásához. Az Abafi történeti változékonyságot elsősorban a tárgyi világban mutat föl, ezzel a lelki jelenségek időbeli változatlanságát állítja szembe. A lelki változások egyénítésével az elbeszélő a mindenkori erkölcsi folyamatok megértését igyekszik alátámasztani. Bizonyos helyzetekre adott emberi reakciókat szokásszerűnek, történetileg állandónak, egyes magatartásformákat pedig egyetemesnek mutat be. A karakterek érzéseire általános szabályszerűségekből következtet: „azon keserű érzés környezé őt, mely minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes” (Jósika 1990, 106). Az elbeszélő ezzel azt sugallja, hogy ki-ki megismételheti a javulást, amely Abafi Olivérben lezajlik, midőn züllött és tévelygő lovagból nemes lelkű, a közjóért tevékenykedő férfiúvá válik. Ebben a tekintetben az Abafi ahhoz az antikvitástól a 18. századig meghatározó felfogáshoz áll közel, miszerint a történelem példák által tanító filozófia. Ezért is értelmezhették a mű didaktikus jellegét a reformkori nemzetnevelésért tett politikai szolgálatként (V. Szendrei 1972, 445).

Jósika regénye nem a történelmi múlt önmagáért való megjelenítésére, hanem etikai normák közvetítésére tett kísérletet, olyan erkölcsi jegyeket tüntetve ki, mint az akaraterő és a tettvágy. Jogosan hozták kapcsolatba a nevelődéstörténettel (Fried 1990, Kerényi 1993). A hős morális fejlődésének megjelenítésével az Abafi saját lelki törvényszerűségeinek tudatosításához kívánta hozzásegíteni az olvasót: „Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényesülése és simulása mindenki előtt, kit a rény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít” (80). Innen nézve Jósika regényírása igen kevéssé köthető a vele általában kapcsolatba hozott Walter Scottéhoz. A skót író első regényében van szerepe az identitás-keresésnek, de Edward Waverley kiszolgáltatott a történéseknek. Az Abafiban a címszereplő jellemének átalakulása áll az események és az elbeszélő érdeklődésének középpontjában, míg a Waverley-ben a hős egyénisége feloldódik azokban a történeti perspektívákban, melyeket mintegy közvetítőként megjelenít (Iser 1974, 97).

A történeti hitelesség képzete az elválasztottságot nyomatékosítja, a lélektani viszont a folytonosságra támaszkodik. Az elbeszélő azt igyekszik felismertetni olvasójával, hogy saját belső élete is hasonló feltételek alatt áll, mint a múltban élt szereplőké. Ebben a tekintetben az Abafi a biedermeier lélektani képzeteinek a jegyében értelmezhető. Mint minden „irodalmi siker”, az Abafi is „arról árulkodik, milyen szemléletben tud önmagára ismerni egy-egy értelmezői közösség” (Szilágyi 1995, 27), s Jósika regénye elsősorban saját korának a lelki-érzelmi életre vonatkozó kulturális kódjait jelenítette meg és igazolta vissza. Jellemző, hogy Kuthy Lajos egy 1839-es novellájában (A száműzött) Abafi Olivér és Gizella kapcsolatának felemlegetése szolgál szerelmi vallomásként, Szontágh pedig recenziójában arról írt, hogy az olvasó szerelembe eshet a regény egyes szereplőivel (Szontágh 1837). Az Abafiban kibontakozó szerelmi ötszög morális keretét a házasság adja, mint a szenvedély egyedül helyénvaló kifejezési formája: házasságra vágyik Gizella, az újraházasodásról mond le Margit, Abafi számára a házasság volna képtelenség Cristiernával, a fejedelem feleségével, és a házasságot ajánlja föl a haldokló Izidórának. Szerelem és házasság egybeesését a biedermeier adottnak vette, szemben a kettő különbségével foglalkozó szentimentalizmussal, a 19. század utolsó harmadának mentalitása felől viszont az érzelmek ilyen fokú szórtsága hitelesítésre szorult (Versényi 1882).

A lelki folyamatokra ható történeti-politikai vagy nevelésbeli körülményeknél a regényben meghatározóbb szerepet játszik az önvizsgálat és az önkorrekció, amely lehetővé teszi, hogy a hős mintegy „önmagából nemesüljön ki” (122). A jellemfejlődés az „öngyőzedelem” (206), vagyis egyfajta erkölcsi önreflexió függvénye: Abafinak „ritka tette maradt önbírálatlan” (33). Abafit életvitelének megváltoztatásakor saját belső folyamatainak megfigyelése irányítja és motiválja: „Megállt végre, s nemét a belső harcnak érzé szívében; mélyen s kétesen nyilatkozott keblében valami, ami készteté segíteni, egy belső szózat, a lélek önkénytelen mozdulata” (23). Az Abafi által bejárt „nemesedési fokokat” fogadalmak és elhatározások illetve visszaesések és megingások teszik ki. Akarat és önismeret egymást gerjesztő erők: Abafi saját tetteiből von le erkölcsi következtetéseket, ezek a felismerések új elhatározásokhoz vezetik, ezek pedig új tettekre sarkallják. Az önmérséklet vagy a lemondás más szereplők magatartását is meghatározza: Mikola Margit elfojtja Abafi iránti szenvedélyét, Gizella „kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja” (166).

Jóllehet az Abafi feltételezi az emberi természetnek (mint normák és törvényszerűségek készletének) állandóságát, de a jellemet változékonynak tekinti. A személyiség sokrétűségéből az elbeszélő nem önellentmondásosságra következtet, hanem ellentétes lelkierők közti megosztottságra: „lassanként Abafiban két párt képződött, s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak” (32). Az önazonosság és a változás viszonyát értelmezve, az elbeszélő egyfelől az interszubjektivitás elvét követi, de megkülönbözteti a külső megítélést és identitás magábanvalóságát: „Margit csak Abafi szemében tért el megszokott módjától, a valóságban mindig hasonló maradt magához” (121). A regény lélektani képleteiben ugyanakkor az önazonosság hangsúlyozottan az önismeret bizonytalanságának függvénye. Érzelmeik iránya vagy azok kölcsönössége a szereplők többsége számára kibogozhatatlan vagy, mint Abafi számára, változó arányokban áll elő: „Szerettem vagy nem szerettem, mit tudom én azt most…” (248) Az elbeszélő számol olyan lélekállapotok lehetőségével, melyeket nem lehet fogalmaknak vagy konvencióknak megfeleltetni. A tudattalan hatására is utalhat, hogy a szereplők a folytonos önreflexió ellenére sem látnak tisztán saját érzéseik dolgában: a fejedelem „bizonyos idegenséget érzett” felesége iránt, „melyről nem tudott magának számot adni” (230). Az akaraterő mellett lényeges szerepet játszik a regényben az álom, az önkívület, az őrület, melyek egy nem uralható belső világ létére utalnak. Jósikát a mesmerizmussal is kapcsolatba hozták. (Tarjányi 1992) Irracionális képet ad a személyiségről Két élet (1862) című kései regénye. A Gólyakalifát is előlegező történetben a tudathasadásos, párhuzamosan a 19. és a 12. században élő Szécsi Kálmán sorsa a lélektani ismeretek és a történelmi regény reprezentációs technikáinak szatírájaként is olvasható. Ebben a művében a történelem megjelenítésének problematikája az elbeszélő önmegjelenítésére is kivetül: a történelmet olyan mentális betegségként mutatja be, amelyből a regény végére mind a főszereplő, mind pedig a narrátor kigyógyul.

Az Abafi első felében jószerivel csak lélektani látleletekkel ismerkedünk meg. Ennek is betudható, hogy egyéb műveihez viszonyítva gazdaságosabb és koherensebb szerkesztés jellemzi. Az elbeszélés lassú üteme összefüggésben állhat a belső cselekményességgel (Szegedy-Maszák 1989, 110), viszont míg Kemény regényeiben idézett vagy elbeszélt monológot is találunk, addig Jósikánál a narrátor kevés kivétellel pusztán értesíti az olvasót a szereplők tudati folyamatairól. Terjedelmes ismertetéseket olvashatunk Abafi társalkodási szokásairól, retorikai készségének kifinomulásáról, anélkül, hogy erre közvetlen példát kapnánk. Az elbeszélő megfigyelhető részletekből vagy a viselkedésből következtet a lelkiállapotra: „Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arcának kifejezésébe, de szólni nem tudott” (16). Az Abafiban a narrátor megjelenítő-kommentáló jelenléte olyannyira hangsúlyos, hogy még párbeszéddel is elvétve találkozunk. Kivételszámba megy a „Szeszély” című fejezet, amelyben Margit „hallhatatlan, mintegy lelkében” (134) elhangzó gondolatait ismerjük meg. Margit belső magánbeszéde egy másik monológot kommentál, a lázbeteg Gizella öntudatlan beszédét értelmezi: „ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani, s ki most sem szól, hajh, csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira!” (134). A megmagyarázott, illetve kétértelműségben hagyott tett és jellem, a megfigyelhető illetve a láthatatlan viszonyát illetően – Balzac és Flaubert szembeállításának mintájára – legutóbb Jósikát behavioristaként, míg Keményt pszichoanalitikusként jellemezték (Cooper 2003, 108).

A narrátor gyakran „lélek- vagy emberismerőként” emlegeti magát, s a regény első fele helyenként az értekező próza nyelvére emlékeztet. Gyakran megszólítja olvasóját, emlékezteti általánosan ismert lélektani helyzetekre és személyiségtípusokra: „mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni” (88). Az elbeszélő és az odaértett olvasó együtt vonhatnak le következtetéseket, újra és újra megerősíthetik közös lélektani tudásukat. Az Abafi nem egyszerűen léleknemesítő mintát kívánt nyújtani egy ideális jellemről, hanem emberismerettel igyekezett ellátni olvasóját, esetenként éppen a személyiség osztottságáról: „Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte az őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha legellenkezőbb indulatoknak együtt megférését a lélekben tapasztalhatá” (34).

Az elbeszélő korlátozza saját hatáskörét, mikor „leírhatlan tekintetekről” beszél, vagy olyan „indulatelegyek” kifejeződéséről, „melyekre nincs nyelv”. Az érzelmek mibenlétének, illetve azok tudatosított- vagy tudattalan voltának a mérlegelésekor e korlátok hangsúlyozása sok esetben pusztán a figyelem felkeltésére vagy fokozására szolgál. Az érzelmekre vonatkozó külső jegyeket az elbeszélő helyenként csak látszólag hagyja értelmezetlenül: „Miért ült ő itt s nem másutt, mi űzte álmát, mi emelé szűzi keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a fájdalomnak titkon s látatlan selyempillákon? Ki tudná megfejteni. Egy világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak titkos redőiben” (126–127). Gizellának e leírásában a narrátor valójában könnyen megfejthető rejtélyre utal. Kortársai viszont lélektani érzékenységet is láthattak ebben. Az egyes szereplők kilétére vagy egyes eseményekre vonatkozó bizonytalanságok más műveiben is általában az elcserélt vagy talált gyermek-toposzára épülő „titok-struktúrák” felfedése körül szerveződnek (Szendrei 1974). A cselekmény homályos pontjai fokozatosan megvilágosodnak, a lélektani eldöntetlenségek utóbb rendre eldőlnek valamiként. Általában is kivételnek tekinthető Sziklarózsa (1864) című regénye, amelyben a cím értelmezésének figuratív változatai felülírják a történetmondás metonimikus szerkezetét, s ha a cselekmény egy pontján túl nem is titok többé a címben jelölt név viselőjének kiléte, a „megfejtés” nem szószerintivé teszi, hanem továbbírja a „megfejteni” kívánt metaforikát.

Jósika legismertebb regényének jellegadó vonásai nem általánosíthatóak az életmű egészére. Az akarat és a történések viszonyát az Abafitól eltérően értelmezi a hasonló időszakban játszódó Jósika István (1847) című regény. A regényíró ősének szerepe Erdély 16. századi külpolitikájában azt a hegeli kérdést veti fel, hogy létezhetnek-e a „világélet kifejlésének” eszközéül szolgáló személyiségek, akikben úgymond „a történetek képviseltetnek”. A Jósika Istvánban mindazok törekvései megbuknak, akik a „öntudattal bíró gondviselés kiosztotta szerepek” birtokosának gondolják magukat: „oly okozatnak okai leendünk, melyet nem tudtunk talán kiszámítani, de sejtelmét le nem birkózhattunk keblünkben” (Jósika 1901a, 646). Az események és az egyéni akarat széttartása azt is kérdésessé teszi, hogy lehetséges-e olyan elbeszélés, amely képviselné a történelem igazságát. A Jósika István egyfajta történelmi igazságtétel szándékával íródhatott, viszont a regényíró ősének történeti megítélésére nézve a regény maga is kérdésesnek minősíti a rehabilitációt: „Vegyétek! – itt áll, mikép élt és volt. – Oldozzátok föl, – szánjátok vagy törjetek pálczát fölötte” (Jósika 1901a, 3). Miközben e mondatok azt feltételezik, hogy lehetséges mintegy körüljárható és függetlenül megítélhető tárgyként megjeleníteni valamely történeti összefüggés magánvalóságát, jelen esetben egy rosszhírű történeti alak élettörténetét, egyúttal azt is sugallják, hogy nemcsak a történeti alakok, de a történész intencióihoz sem rendelhető egyértelműen a szándékolt hatás, jelen esetben a történelmi emlékezet módosítása. A Jósika István rokonságot mutat a cselekedet intencionáltságának azzal az ironikus értelmezésével, amely Kemény regényeiben lesz meghatározó. Viszont míg Keménynél a tett és a következmény aszimmetriája valamiképp az időbeliség lényegéhez tartozik, addig a szándék és a cselekvés különbségét Jósika művei elsősorban erkölcsi-jellembeli gyengeségekkel vagy a politikai képességek hiányával magyarázzák.

Szembetűnő, hogy az Abafiban a lelki és a fizikai folyamatok közt kölcsönösség áll fönn. A fejlődés Abafi testi állapotára is vonatkozik. A fizikai jelleg hangsúlyozása illeszkedik a külsődleges megjelenítés eljárásaihoz. A korfestő leírásokra a ruházat, az építészet, vagyis a megfigyelhető tárgyi világ kódjai a jellemzők, a jellem érzékeltetésére pedig az arc és a test árulkodó részletei szolgálnak. A fiziognómia, vagyis az arcvonások és az egyéniség közti kapcsolat tételezése a Kemény-regények elbeszélőinek látásmódját is meghatározta. Az Abafi az arc alakzatát több funkcióval ruházza föl: az egyéniség mellett a nemzetjellem, egyes földrajzi egységek („Kolozsvárnak arca”) vagy a történeti távolság értelmezésében is szerepet kap: „Az egészen más arcszellem, durvább nyelv, nyersebb szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat kifejezésének még nevelék is e hajdanszerűséget” (39).

Az érzelmi-szerelmi konfliktusok ma bornírtnak ható taglalásakor az erotika is részévé válik a szemérmesség és az önmérséklet erkölcsi példázatának. A szexualitás szerepe Jósika más regényeiben sem elhanyagolható (Margócsy 2004), jóllehet az erről való nyilvános beszéd a regény világában erkölcsileg helyteleníthető (ez az oka Abafi és Báthori párbajának). A vágy nemcsak a szereplők némelyikének (például a fürdőző Izidórára rárontó Dandár) cselekedeteit, de egyes túlfűtött leírásokban az elbeszélő megszólalásmódját is befolyásolja. Az alvó Gizella leírásakor a test és a testen időző tekintet egyaránt megjelenítődik: „Karjai a paplanyon kívül nyúltak el, s félig kitüremlett inge alól idomteljes gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitűnő vállain, keblének liliom halmai s karjai közt szendergő kétkedéssel andalgott, választani akarva s nem választhatván” (130). Az elbeszélő érintettsége még hangsúlyosabb Izidóra vetkőzésének leírásakor. „A hölgy közelebb lépett a vízmedencéhez, leereszkedve a gyep dagadó pamlagára; félretéve ívét, melléje helyhezvén nyilait s a fehér ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból szabadulva emelkedének hattyúkeblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s mégis látható; kibontá sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s amint áll, a hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta” (214). A pontosvesszők tagolásai mintegy a mondat szintaktikájában képezik le a tóparti vetkőzés néhány sorral később a bokrok mögül előlépő, kéjvágyó szemlélőjének izgalmát. Az utóbbi szövegrészben a kép időbeli, az érzékiség a felfedés várakozáskeltő idejében áll, míg az alvó Gizella leírása egy mozdulatlan látványnál időző tekintet térbeli váltásaira épül. Az erotika az előbbi esetben az elfedettség és a felfedettség arányaiban áll, hiszen a tekintet útját éppen a ruha nyílásai zárják el, az utóbbi leírásban pedig a haj kibontása egyszerre takarja el és mutatja meg a női testet, keretezve a megjeleníthető legteljesebb meztelenséget: „ázott patyolatinge minden vonalát szobrászi tökéllyel tünteté ki” (216).

A testek érintkezése e regényben nem ábrázolható (Dandár és Izidóra dulakodását elrejtik a bokrok), legfeljebb a testen időző tekintet. A kéjről való beszéd Gizella Abafiról szóló lázálmának leírásakor azért maradhat belül az erkölcsi konvenciók határain, mert a gyönyört az öntudatlan képzelgés függvényében érzékelteti: „jer – ismétlé, terjesztett karokkal –, jer! – A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak, arca hamvát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tűnve ki bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által, azon édes, szenderítő andalgás nehezednék érzékeire, mely az élvezet édjét követi” (134). Gizellával álmában olyan esemény történik meg, amelyben még nem lehetett része. Az, hogy álma nem valós tapasztalatait képezi le, a tudattalan (nyelvi) önelvűségére és a testnek a tudattól való függetlenségére is utalhat. Ehhez a jelenethez a szerző a jegyzetek között terjedelmes értelmező kommentárt fűzött. Figyelemre méltó, hogy asszociatív eltolásokra, tropológiai áthelyeződésekre alapuló nyelvként értelmezi Gizella „álommunkáját”.

Jósika történelmi regényeiből már a kezdetektől hiányolták az eszmetörténeti vonatkozásokat. A fiatal Szalay László a múlt vallási ellentéteinek és intézményeinek rajzát kérte számon (Szalay 1836, 117). A gondolkodástörténeti érzékenységet Keménynél méltányolták leginkább, létrehozva a belső, lényegi, történészi, illetve a külsődleges, felületes, régiségbúvári-műkedvelői múltábrázolás értékellentétét (Gyulai 1902). A szereplők öltözködésének gyakori és aprólékos leírása ugyanakkor Jósikánál nemcsak a test metonimikus megjelenítésére vagy a történeti hűség külsődleges biztosítékául szolgál, hanem mentalitástörténeti jellemzésként is. Emellett a ruházat lehetőséget adhat egy történeti soron belül a leszármazás folytonosságának és megszakítottságainak érzékeltetésére is, de a viselettörténeti szemléleten túl Jósika regényeiben a divat felfogható sajátos történelemértelmező (metahistóriai) alakzatként. A divatosság észlelése lehetővé teszi az időbeli változások követését, azonosulást egyidejű folyamatokkal, elhatárolódást az idejétmúlttól – anélkül hogy ezzel a megértés valamely célképzetet szolgálna, vagy hogy a szinkrón metszetek valamifajta történeti értelem megvalósulása mentén rendeződnének. Erre vonatkozik A csehek Magyarországban lapjain Nankelreutherné és a szobalány közti párbeszéd: „ – Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné, a nándorné kezdte e divatot s Budán mind így öltözködnek az asszonyok. – Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így, igen de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom; háromszor is felöltözködhetem egy nap” (Jósika 1895, 212). A divat Jósika regényeiben a történelem rendszerszerű és leírható, mégis esetleges és megjósolhatatlan alakulásának az alakzataként is felfogható. Az öltözködés történetisége „az idő iránti szenvedély” (Barthes 1999, 201) olyan alapformája, amelyben a jelen „dogmatikusan elutasítja” a megelőzőt (vagyis az aktuális divat a saját múltját), ezzel magát az öröklődést vagy a történeti folytonosságot kérdőjelezve meg.

Az öröklődés képzetével függ össze Az utolsó Bátorinak az Abafiétól merőben eltérő személyiség-felfogása. Itt a címszereplő jelleme a „Bátori” név múltbéli jelentéseinek aktualizálásából áll elő. Báthory Gábort ehhez a genealógiai repertoárhoz fűződő értelmezési hagyományok jegyében értelmezik a szereplők: „Nekem az egész fejedelem nem különösen tetszik; ifju, az igaz, tehát még sok válhatik belőle: István vagy Zsigmond, mint a szerencse adja”. (Jósika 2004, 56) A fiatal fejedelem az ősök neveiben emblematizált történeti szerepek játékteréhez kötött. Mikor az ellene szőtt merénylet tervéről értesül, azt a felmenőivel történtek kontextusába helyezi: „árulás! és mindig árulás! Istenemre, nem fogtok Zsigmondra találni bennem, ki minden nyakaztatás után megszaladt” (Jósika 2004, 169). Kudarca abban áll, hogy nincs ereje a családnév jelentéseinek módosítására. A történelmi név jelentőképességére nézve Jósika e regénye rokonítható a Harmonia caelestis bizonyos vonatkozásaival. Egyaránt a genealógiai azonosítás feltételeit gondolják újra. A történelem mindkét regényben nevek „túltelített történelmi szemantikája” révén kerül elbeszélésre, ám e nevek nem egyformán válnak „esetlegessé és felcserélhetővé” (Balassa 2000, 1558). Esterházy Péter művében a genealógia véletlenszerű helyettesítéseken megy át, míg Az utolsó Bátori lapjain a leszármazás végpontján álló figura szereplői és elbeszélői értelmezése ugyan a genealógia jelentései mentén folytonos mozgásban van, de maga a repertoár rögzített.

Általános jellegzetessége Jósika regényeinek a leírások nagy száma, ebben prózatörténeti újítást is láttak. A leírások rendszerint a valósághatás felkeltését, a megjelenítés valószerűségét szolgáló alakzatok (hüpotiposzisz) (Kibédi Varga 1997, 137). Legtöbb esetben az olvasó jelenlétének illúzióját igyekeznek megteremteni, azt sugallva, hogy az elbeszélő az olvasóval azonos látószögből szemlélődik: „Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az ajtó előtt. Az előttünk nyíló szobában minden, amit látunk, oly különös és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel” (58). Hasonló szerepet kap a turisztikai beszédmód, vagyis az ábrázolt (történeti) világban való kalauzolásnak a bédekkerek és az idegenvezetés retorikájához hasonló módja, amely még Kemény A rajongókjában is meghatározó: „De induljunk a magas, négyszegű bástyától védett, sötét Magyar kapun be” (39).

Az Abafi esetében a szereplők örök erkölcsi törvényeknek engedelmeskedő tudatához való hozzáférést nem befolyásolta a történeti távolság. Jósika későbbi regényeiben viszont éppen az ábrázolás mikéntje válik reflektáltabbá, a nézőpont nagyobb fontosságra tesz szert (Szegedy-Maszák 1995, 21). A szemtanú szerepe szintén későbbi regényeiben lesz jelentős, viszont a Waverley-vel ellentétben a tanúságtételek nem a címszereplő által percipiált történeti perspektívák forrásait jelentik (Iser 1974, 88-90), hanem az elbeszélő figurájával folytatott játék jegyében értelmezhetőek. A jelenetek, személyek, helyszínek kimerítő leírására tett kísérletek a valósághatás felkeltésén túl az elbeszélői nyelv közvetítésére is figyelmeztetik az olvasót: „megkezdetett a beszélgetés, mellyet itt czélunkhoz mért terjedelemben adnánk, ha t.i. egyedül volnánk a teremben e három jó úrral; de a gyermekek olly zajt ütnek, hogy lehetetlen azt olly jól felfognunk, mikép aztán zavartalanul elő is adhassuk” (Jósika 1901b, 72). Amikor a narrátor ironikusan viszonyul a maga tevékenységéhez, azt teszi szembetűnővé, hogy a jelenlét nyelve nem mimetikus beszédhelyzet, s a szemtanúnak nem az a poétikai funkciója, hogy mintegy tökéletes történelmi forrásként megoldja a múlt hozzáférhetőségével kapcsolatos ismeretelméleti problémákat (Ricœur 1986, 157). Az elbeszélő, feszültségbe hozván az elbeszélt időt és az elbeszélés idejét, jelzi, hogy a megjelenített események saját tevékenységének függvényei. Szélsőséges példa a Jő a tatár! (1856) című regény, ahol körkörös viszony létesül elbeszélt és elbeszélendő között. A szemtanúként viselkedő narrátor, illetve Rogerius barát és a forrásként megjelölt, a tatárjárást elbeszélő Carmen miserabile közti öntükröző játékban az egyes elbeszélői és szereplői szólamok kereszteződnek. Az elbeszélő manipulatív szerepének hangsúlyozása egyes Jókai-regényekkel, például az Erdély aranykorával is rokonítható (Török 2001).

Az, hogy az erkölcsi példázatosságot a történelem megjelenítése fölé rendelő Abafi jóval nagyobb irodalomtörténeti figyelmet kapott, mint Jósika későbbi, esetenként öniróniával vagy önparódiával is jellemezhető művei, műfajtörténeti következményekkel is járt. Jósika hatásának is tulajdonítható, hogy a történelmi regényeket Keményen és Jókain át Móriczig kevés kivétellel a hiteles történelmi reprezentáció és az erkölcsi vagy politikai allegória-alkotás kettősségében értelmezték (Bényei 2003).

Hivatkozások

• Balassa, Péter (2000) „Apádnak rendületlenül?”, Holmi 12/12: 1555–1567.

• Bán, Aladár (1902) Jósika Miklós élete és írói működése, Pozsony–Budapest: Stampfel.

• Bartha, József (1898) „Jósika Miklós nyelvújítása”, Magyar Nyelvőr 27: 114–118.

• Barthes, Roland (1999) A divat mint rendszer, Budapest: Helikon.

• Bényei, Péter (2003) „Reprezentáció és allegorizáció (Kemény Zsigmond: Zord idő)”, Alföld 54/1: 60–78.

• Blumenberg, Hans (2000) „A korszakfogalom korszakai”, Helikon 46/4: 303–323.

• Bodrogi, M. Enikő (2003) Jósika Miklós műveinek fogadtatástörténete, Kolozsvár: Erdélyi Múzeum–Egyesület.

• Cooper, Thomas (2003) „Mimesis of Consciousness in the Fiction of Zsigmond Kemény”, Hungarian Studies 17/1: 97–156.

• Császár, Elemér (1922) A magyar regény története, Budapest: Pantheon.

• Dávidházi, Péter (1994) Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége, Budapest: Argumentum.

• Dézsi, Lajos (1916) Báró Jósika Miklós 1794–1865. Budapest: Athenaeum.

• Erdélyi, János (1986) [1855] „Egy századnegyed a magyar szépirodalomból”, in Válogatott művei, T. Erdélyi Ilona (szerk.) Budapest: Szépirodalmi. 376–479.

• Farkas, Gyula (1934) A magyar irodalom története, Budapest: Káldor.

• Féja, Géza (1943) A felvilágosodástól a sötétedésig. A magyar irodalom története 1772-től 1867-ig, Budapest: Magyar Élet.

• Ferenczi, Zoltán (1886) „Adalékok Jósika Miklós írói működéséhez”, Erdélyi Múzeumi Egylet Kiadványai 3/1: 41–101.

• Ferenczi, Zoltán (1915) „A százéves Waverley”, Budapesti Szemle 466. sz. 82–105.

• Ferris, Ina (1991) The Achievement of Literary Authority. Gender, History and the Waverley Novels, Ithaca and London: Cornell University Press.

• Fried, István (1990) „Az Abafi Jósikája”, Új Erdélyi Múzeum 1: 48–56.

• Greguss, Ágost (1856) „A nevezetesebb tüneményekről legujabbkori regény- és beszélyirodalmunkban”, Kelet Népe 1/4: 213–225.

• György, Lajos (1936) „A százesztendős Abafi előzményei”, Erdélyi Múzeum 41: 174–188.

György, Lajos (1941) A magyar regény előzményei. Budapest: MTA.

• Gyulai, Pál (1902) [1865] „Báró Jósika Miklós” in Emlékbeszédek, 2. kötet, Budapest: Franklin. 406–450.

• Hankiss, János (1942) Európa és a magyar irodalom, Budapest: Singer és Wolfner.

• Heinrich, Gusztáv (1880) „Mészáros Ignácz élete és művei”, in Mészáros Ignácz: Kártigám, Budapest: Franklin. 3–22.

• Imre, László (1996) Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen: Kossuth.

• Iser, Wolfgang (1974) The Implied Reader. Patterns of Communication in Prose Fiction from Bunyan to Beckett, Baltimore and London: The Johns Hopkins University Press.

• Jósika, Miklós (1895) [1839] A csehek Magyarországban. Budapest: Franklin.

• Jósika, Miklós (1901a) [1847] Jósika István. I–II. Budapest: Franklin.

• Jósika, Miklós (1901b) [1856] A rom titkai, Budapest: Franklin.

• Jósika, Miklós (1990) [1836] Abafi, Budapest: Szépirodalmi.

• Jósika, Miklós (2004) [1837] Az utolsó Bátori, Budapest: Széphalom Könyvműhely.

• Kazinczy, Gábor (1838) „Magyar dolgok külföldi munkákban” Figyelmező 2: 601–603.

• Keresztúrszki, Ida (2003) „…de azért nem irok gyárilag…” A folytatásos regényközlés megjelenése a kultúrtermékek 19. századi magyar piacán, in Dajkó, Pál–Labádi, Gergely (szerk.) klasszikus – magyar – irodalom – történet, Szeged: Tiszatáj-könyvek, 171–193.

• Kerényi, Ferenc (1993) „Utószó”, in Kerényi Ferenc (s.a.r.) Régi magyar regények, Budapest: Unikornis, 375–382.

• Kibédi Varga, Áron (1997) „A realizmus alakzatai (Zeuxisztól Warholig)”, in Thomka Beáta (szerk.) Az irodalom elméletei IV, Jelenkor:Pécs 131–149.

• Kiss, Zsuzsanna (1991) „A jó öreg Jósika”, Látó 2/4: 495–501.

• Kulcsár-Szabó, Zoltán (1997) Az olvasás lehetőségei, Budapest: József Attila Kör–Kijárat.

• Laczkó, Géza (1981) [1936] „Báró Jósika Miklós: A csehek Magyarországban”, in Öröklés és hódítás, Budapest: Szépirodalmi, 123–129.

• Luhmann, Niklas (2001) „A korszakképzés problémája és az evolúcióelmélet”, in A háló, a halászok és a halak. Tanulmányok a mezőelmélet, a diskurzusanalízis, a rendszerelmélet és az irodalomtörténet-írás néhány kapcsolódási pontjáról, Rákai, Orsolya (szerk.), Budapest–Szeged: Osiris–Pompeji, 183–208.

• Makkai, Sándor (1935) „Kemény Zsigmond lelke”, „Zord idő”, „Bethlen Gábor öröksége”, in Az élet kérdezett, 2. kötet, Budapest: Révai. 49–54, 55–69, 91–97.

• Margócsy, István (2004) „A király mulat”, 2000 16/9: 56–72.

• Márton, László (1999) „A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben”, in Az áhítatos embergép, Pécs: Jelenkor, 235–266.

• Névy, László (1872) A magyar nemzeti irodalom történetének vázlata. Irodalomtörténeti olvasókönyvvel. A középtanodák legfelső osztálya számára, Pest: Ráth Mór.

• Névy, László (1903) A magyar nemzeti irodalom történetének vázlata. Iskolai használatra, Budapest: Athenaeum.

• Papp, Ferenc (1909) „B. Jósika Miklós és b. Kemény Zsigmond”, Budapesti Szemle 140. kötet, 394. és 395. szám 1–25., 199–229.

• Réty, Andor (1936) „A százéves Abafi”, Pásztortűz 22/6: 108–110.

• Ricœur, Paul (1986) Time and Narrative, 3, Chicago–London: The University of Chicago Press.

• Rónay, György (1947) A regény és az élet. Bevezetés a 19–20. század magyar regényirodalmába, Budapest: Káldor.

• Salamon, Ferenc (1907) [1865] „Br. Jósika Miklós: (Nekrológ)”, in Salamon, Dramaturgiai dolgozatok, Budapest: Franklin. 490–497.

• Sarudy, Ottó (1928) A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig. A tanító- és tanítónőképző intézetek V. osztálya számára, Budapest: Athenaeum.

• Szaák, Lujza (1891) Báró Jósika Miklós élete és munkái, Budapest: Franklin.

• Szalay, László (1836) „Jósika Mikós Regényei. Abafi-Zólyomi”, Tudományos Gyűjtemény 20/7: 113–120.

• Szajbély, Mihály (1990) „Vélemények az 1830-as évek magyar prózájáról”, in Taxner-Tóth, Ernő (szerk.) „A mag kikél” Előadások Kölcsey Ferencről, Budapest–Fehérgyarmat: Kölcsey Társaság.

• Szemlér, I. Ferenc (1936) „A százéves Abafi”, Erdélyi Helikon 9/1: 66–67.

• V. Szendrei, Júlia (1972), „Jósika Miklós: Abafi”, Igaz Szó 20/9: 440–446.

• V. Szendrei, Júlia (1974) „A titok szerepe Jósika Miklós történelmi regényeiben”, Nyelv– és Irodalomtudományi Közlemények 18/1: 120–126.

• Szegedy-Maszák, Mihály (1989) Kemény Zsigmond, Budapest: Szépirodalmi.

• Szegedy-Maszák, Mihály (1995) „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei, Budapest: Balassi.

• Szerb, Antal (1991) Magyar irodalomtörténet, [h. n ]: Magvető.

• Szilágyi, Márton (1995) Kritikai berek, Budapest: József Attila Kör–Balassi Kiadó.

• Szinnyei, Ferenc (1915) Jósika Miklós, Budapest: MTA.

• Szinnyei, Ferenc (1925) Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. I. kötet, Budapest: MTA.

• Szontágh, Gusztáv [Tornay] (1937) [c.n.], Figyelmező 1/16: 127–129.

• Schedel, Ferencz (1837a) „Visszatekintés literaturánkra 1830-6”, Figyelmező 1/1, 2, 4, 6. szám

• Schedel, Ferencz (1837b) „Az utolsó Bátori”, Athenaeum 1/22–24. szám

• Tarjányi, Eszter (1992) „Jósika Miklós és a mesmerizmus”, Irodalomtörténeti Közlemények 96/1: 53–60.

• Toldy, Ferenc (1987) [1864–65] A magyar nemzeti irodalom története, Budapest: Szépirodalmi.

• Török, Lajos (2001) „A történelem (félre)olvasása. Jókai Mór: Erdély aranykora”, in Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.) Romantika: világkép, művészet, irodalom, Budapest: Osiris 2001. 242–259.

• Zilahy, Károly (1862) „Regényirodalmunk corypheusai”, Kritikai Lapok 1/6: 137–141.

• Zsigmond, Ferenc (1927) Jósika Miklós, Budapest: Akadémiai.

• Versényi György (1882) „Jósika ’Abafi’-jának alapeszméje” Magyarország és a Nagyvilág 1882/6. 93.

• Wéber, Antal (1959) A magyar regény kezdetei (Fejezetek a magyar regény történetéből), Budapest: Akadémiai.

• Wéber, Antal (1970) „A romantika vége”, Irodalomtörténet 52/4: 821–822.