Margócsy István

Naiv eposz

Megjelent: Jelenkor, 2017. dec. 1348–1352.

Irodalomtörténetírásunkban, sőt irodalmi köztudatunkban is széles körben ismert Arany Jánosnak az az alkotói tulajdonsága, teoretikus meggyőződése, sőt elvárása az epikai művek hitelességét illetően: szerinte csak az az epikai mű (az ő idejében és felfogásában elsősorban: az eposz) lehet meggyőző, „igaz”, vagy az ő megfogalmazásában: hiteles, amely oly témát dolgoz fel a mai (vagyis: az akkori) irodalmiság igényeinek megfelelően, amely valamilyen formában megelőzően már feldolgozást nyert a nemzet köztudatában, a nemzet „irodalmi” emlékezetében; s azok az epikai művek, amelyek elsősorban a szerző fantáziájának, képzeletének „önkényes” termékei, szinte maguktól hullanak ki a befogadói köztudat rostáján – hiszen ezek, nem bírván oly előzetes tekintéllyel, mely garantálná a befogadók mintegy reflektálatlan elismerését és felismerését, nem is tarthatnak igényt a közösségi elfogadásra és befogadásra, s önmaguktól ítélik önmagukat a (relatív) visszhangtalanságra¹.

Arany egész életében képviselte ezt az elvet, s önmaga számára szinte kínzó kötelességként hagyta érvényesülni: ismeretes, hogy minden epikai műve témájának, cselekményének, történetének rendkívüli precizitással kereste fel előzetes említéseit, megfogalmazásaiknak írott vagy szóban élő hagyományát, s csak akkor fogott valamely új művének kidolgozásába, ha eredeti ihlető ötletének már feltalálta a hagyományban élő vagy lappangó nyomait. Ugyanakkor azonban azt is észre kell vennünk, hogy Arany egész életében, életművében folyamatosan vívódott is e követelménnyel, s az elképzelésben benne rejlő önellentmondással rejtett harcot is folytatott (emlékezzünk már fiatal korában – de már a Toldi megírása után! – megfogalmazódott, soha meg nem szűnt alapvető kételyére: „nem chimaera-e nép-epost gondolni?”²) – valószínűleg ennek (is) köszönhető, hogy oly sok nagy epikus terve maradt töredékben, befejezetlenül; s valószínűleg ugyanennek az önmagával folytatott vitának volt köszönhető, hogy oly elégedetlennek kellett lennie kora oly sok epikus kísérletével szemben. Mára pedig, úgy vélem, e teória elvesztette aktualitását, s így kizárólagos érvényességét is: hisz nagyon kevéssé valószínű, hogy ma bárki annak okán értékelné magasabbra Arany epikáját kortársaiénál vagy Vörösmartyénál, hogy Arany hitelesebben nyúlt volna az emlékezet-hagyományhoz, mint kortársai vagy elődjei.

Arany (és a 19. század közepének irodalmisága) számára még elevenen élt az a klasszicizmusból örökölt műfajhierarchia, amely szerint a költészet, az irodalom legfontosabb, legmagasabb rendű terméke az eposz, s egy költőnek, ha nagyra vagy a legnagyobbra tör, akkor eposzt „kell” írnia – s ugyanígy, általánosítva a problémát, egy nemzet irodalma is csak akkor lehet „teljes”, akkor érheti el az érettség, a kiépültség, a beteljesedettség célját, ha tökéletes eposszal koronázza meg törekvéseit. S Arany, mikor széttekint korának (széles körben értve: a 19. századnak) irodalmában, ezért mindig csalódottan nyilatkozik: s bár fájlalja, mégis nagyon éles kritikával sorolja fel, hogy a régiségben oly kevés derekas epikai mű született volt³; továbbá hiányolja, hogy a maiak, akár kiválóságaik mellett is, kevésbé foglalkoznak az epikus koncepciókkal, s inkább lírában kívánják kifejezni önmagukat, s ezért a mai irodalom terjedtsége nemcsak féloldalasan lírikus jellegű, hanem elsősorban hiányos – nincs meg benne az az összefoglaló igénnyel érvényesülhető mű, amely a nemzet irodalmát szinte szintetikusan tudná felmutatni („jelenleg, midőn minden tehetség, s tehetlenség, lyrai koszorúk után kapkod, legkönnyebbnek gondolván a vers azon nemét, mely alakban is legrövidebb, midőn az alkotó költészet fáradalmas előkészületei, hosszú tanulmány kétes sükerért komoly törekvés messze célra, mindenkit visszariasztanak … most a fiatal ember nem akar egyéb lenni, csak! Petőfi…”⁴). Sőt ezen túlmenően is nagyon erős kritikával él, s még a legnagyobbat, Vörösmarty Mihályt is nagyon erős és határozott bírálattal illeti, amiért „légből kapott” fantazmagóriákkal töltötte tele nemzeti történeti eposzait, s ahelyett, hogy felkereste volna a lappangó hagyományt, megelégedett, sőt büszkélkedett képzeletének korlátlanságával és kötetlenségével, mikor „szem nem látott, fül nem hallott” dolgokat foglalt költeményeibe (a kitétel nyílt utalás Vörösmarty Tündérvölgy c. kiseposzának bevezető, ars poetica-jellegű költői önvallomására)⁵. Arany a maga leírásaiban a költői képzelet öntörvényűségét és önkényességét mindig olyasvalamiként említi, ami oly frivolságot és oly túlságos könnyedséget enged meg a költő számára, amely elveszi az alkotás komolyságát, súlyát, s magát a megszólalás tekintélyét kockáztatja („Vajon az afféle hősköltemény, mint például Tündérvölgy, Széplak, Két szomszédvár, Magyarvár, melyek, tudtommal semmi hagyományon nem épülnek, legfölebb ha némileg történeti hátterök van, veszít-e lényegesen e fogyatkozás által? A költő, mondják, azért költő, hogy teremtsen: kort és viszonyokat, hősöket és jellemeket, isteneket és mythologiát, szóval mindent; ez fog a phantasia próbaköve lenni. Szép feladat, de még nem ismerek oly nagy epicust, ki ezt megoldotta volna.”⁶) Holott e felfogásnak már a maga korában is megvolt az ellentettje: mikor Arany Petőfinek a források, az emlékező hagyomány hiányáról panaszkodik, s ezzel magyarázza epikájának lassú és töredékes alakulást, s e hiányt mintegy gátként említi, Petőfi könnyedén elutasítja az egész problémát, s úgy vélekedik, hogy ha egy adott (történeti) témának ismertsége, feldolgozottsága szakadékos és hiányos, az csak jó lehet a költő számára, hiszen nem köti meg fantáziáját, s oly szabadságot tud garantálni a költőnek, mely a szoros kötöttségek híján éppenhogy felszabadíthatja eredetiségét („Ha a história nem szolgál adatokkal, ez nem baj, sőt, még jó, mert szabadabban költhetsz.”⁷). S hogy ez a poétikai „szabadság” nem csak Petőfinek volt egyéni elképzelése, azt szépen példázza másfél évtizeddel későbbről, s ráadásul Arany János köréből, Szász Károlynak véleménye és költői gesztusa, mikor történeti elbeszélő költeményéhez épp elegendőnek vél egy nagyon sovány történeti megalapozottságot – hisz így a költő formálhatja meg, „egészítheti ki” mindazt, ami a történelmi hagyományból hiányzik; hősnőjéről így beszél: „A mit e nőről tudni, igen kevés, hogy kerek alakot rajzolhassunk utána; épen elég: körvonaiúl szolgálni egy eszményképnek – s mi kell egyéb a költőnek?”⁸

E kettősségnek nagyon intenzív, bár nem közvetlenül szembeszökő jelenlétét láthatjuk Aranynak Vörösmartyval folytatott ama rejtett vitájában (amely – ismereteim szerint – a szakirodalomban sem nyert tárgyalást), amely a tervezett Csaba-trilógia gyönyörű és megrendítő Előhangjában fogalmazódik meg. Itt Arany mintha újraírná és felülírná a Zalán futása programszerű Előhangját, s finoman érzékeltetné az ő másféle viszonyát a történelem „megelevenítését” illetően; miközben a költői szerep radikális másságát is hangsúlyozza. Mind a két vers azonos vershelyzetet vázol fel a megszólalás hitelesítésére: a költő az éjszakába néz, s az éj mindent elborító sötétjében próbálja a történelmet nyomozni (Vörösmarty: „hol késel az éji homályban?”; „megjön az éj, szomorún feketednek az az ormok”; Arany: „Néztem a sötétbe, sötét éjszakába, / Régi elhúnyt idők homályos titkába”…), ám míg Vörösmarty a történelem felidézésénél parttalanul szabadjára engedi képzeletét s vízióit („kebelemben nagyra kelendő képzeletek villannak meg diadalmas Ügekről, s a deli Álmosról…”; „Derengő lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli szegdelik a levegőt…”), s önnön látomásainak oly emocionális erőt tulajdonít, melynek kizárólag szubjektív ereje és hatása van, ám oly ereje, hogy maga a költő is meghatódik vízióinak erejétőls elsírja magát („Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl”); addig Arany – miközben fantasztikus vizualitással és plaszticitással idéz fel soha meg nem történhetett s láthatóvá nem tehető jeleneteket⁹ – a maga látomásaitól megtagadja a látomás-jelleget, s megfogalmazásában mind e látványnak preformált (ha tetszik epikai „hitellel” rendelkező) jellegét emeli ki, hisz így szól: „És előttem járnak a hajdani képek…”. Íme, Arany képeket lát maga előtt, amely képeket bizonyára valaki más rajzolta volt meg őelőtte – így ő nem szorul önkényes vizionálásnak szükségére; ha blaszfém módon akarnék fogalmazni, azt mondanám: míg Vörösmarty képzelődik, addig Arany „moziba megy”, s azt nézi s látja, amit a hagyomány már képpé tett.

Sőt: találhatunk még egy megnyilatkozást is, melyben Arany önnön „képzelődését jellemzi – s megrendítő módon magát a képzelődést „meseinek” állítja, s ezzel mintegy megfosztja epikai fenségétől vagy rangjától. Mikor az 1850-es évek elején nekilátott a Daliás idők első kidolgozásának, a nyitó versszakban rögtön a történeti emlékezet hiányát fájlalja, így szólván: „Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, / Te dicső hajdankor! fényes napjaidra; / Szomorú tallóján ősi hírnevének, / Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének. /   Én is visszanézek, el-elképzelődöm, / Toldi jut eszembe, régi ösmerősöm; / Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont, / Krónikám ezekről illyen éneket mond.” Vagyis a „böngészés” és „tallózás” során kialakított költői alapállás, a visszanézésnek „el-képzelődésként” való prezentálása ahhoz vezet, hogy mindaz, ami megtaláltatik és elmondatik, meseként jelenik meg, ami alighanem az epikai komolyságnak hiányát óhajtaná jelőlni. Ami azt is eredményezi, hogy a Daliás idők első éneke a királyi kalandot nagyon erősen mesei modalitásban prezentálja, mind a cselekményt, mind a narrátori szólamvezetést illetően. S hogy mindez Arany számára mily komoly problémát jelentett, mutatja ama későbbi megjegyzése saját műve kapcsán: „Toldiban a király még jobbára mesekirály”¹⁰!

Továbbá úgy vélem, hogy e beállítottság eredményezi azt is, hogy Arany, a Csaba-eposz tervezetének és a Buda halála első versszakaiban is mintegy visszavonja a költői eredetiségnek, a „kitalálás” invenciójának igényét, s a „talált ének”,, „talált mű” régi fogásával operál; az első változatban a narrátor „meghallja” a régi éneket: „A mult idők homályán megszólal egy rege, / Mint elhaló mennydörgés, fülembe éneke; / Mint nagy vizek morajját, melytől zúg a vadon, / Vérrel folyó napok bús panasszát hallgatom.”; a másodikban pedig valóban írott szövegre hivatkozik, akkor is, ha e „megírtság” természetesen egyszerre hat kozmikusként és mesésként: „Hullatja levelét az idő vén fája, / Terítve hatalmas rétegben alája; /„Én ez avart jártam; tűnődve megálltam: / Egy régi levélen ezt irva találtam.” S ennek kapcsán is kiemelendő, hogy ez utóbbi megfogalmazás is szinte vitatkozni látszik Vörösmarty víziójával, amely a Tündérvölgy elején kinyilvánított költői tartás fontos mozzanataként azt emeli ki, hogy e narrátor a maga mondandóját nem a világban létező elemek vagy tárgyak nyomán fedezi fel, hanem csupán önnön bensőségére, azaz „lelkére” tud és akar hivatkozni: „Én is oly dalt mondok világ hallatára, / Melynek égen, földön ne légyen határa, / Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára”.

S alighanem e kettősség okozza azt is, hogy a két nagy költő szerepvállalása is radikálisan különbözik egymástól. Vörösmarty azt várja el a költőtől, hogy „ merész ajakát hadi dalnak eresztvén /a riadó vak mélységet felverje szavával”, s magabiztosan vállalja („biztos erőt érzek”), hogy őt „fölveri az elmúlt szép tetteknek gondja”, hiszen úgy véli – bár bizonytalanság nála is tapasztalható vágyakozásában: „oh, hon, meghallasz-e engem?” –, meg- és fel tudja szólítani megcélzott közönségét, azaz a nemzetet: „Óh, hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat…” Arany Előhangja azonban rögtön elégikus és lemondó hangot üt meg, s nemcsak saját erejének vélt gyengeségét említi, hanem magának a vállalkozásnak értelmét is kétségessé teszi („Merjem-é futtatni gyönge fáradt tollam? / Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?”), hiszen költői megszólalásának teljes visszhangtalansága fenyegeti, amivel szemben csak sztoikus hite és privát erkölcsi meggyőződése szegezhető szembe („…mi biztat?... / Kebelem egy hangja. Követem is aztat. / Egy hang, mely csilingel az égi madárban, / Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; / Mely a pók fonalát százszor megfonatja, / Noha füstbe százszor menjen áldozatja; / S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: / Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!“). Arany itt úgy véli, „áldozata“ bizonyára „füstbe menendő“, hiszen nagyon is valószínű, hogy „senkinek“ írja a verset. Arany számára ugyanis az a nemzetinek nevezett, szerves közösségnek képzelt befogadói csoport, amely egész teóriájának és poétikájának alapját képezte volna¹¹, folyamatosan imagináriusnak vagy éppen semmisnek (is) tűnt, s így a nagy nemzeti epika létrehozásának koncepciójába mintha azonnal bele rejtette volna a kételyt is: vajon egyáltalán lehetséges-e? Hiszen az „epikai hitel“ mögött egy szervesen épült vagy épülő hagyományközösség kellene hogy álljon – ám ha abban kételkedünk, hogy jelenünkben ez a közösség feltételezhető-e működőképesként, akkor bizonyára nem jogtalan az a kérdés sem: a múltban vajon létezett-e valaha is integer formában? Az epikai hitel keresése így alighanem önmeggyőző teóriaként lenne leírható: azért kell a múlt hitelesítő erejéhez és tekintélyéhez folyamodnunk, mert korunkban ily garanciák már nem tapasztalhatók.

Arany nagyszabású és nagyszerű teóriát írt az epikus alkotás hagyomány-kötöttségéről: a Zrínyi és Tasso c. értekezés (1859-1860) szinte a 20. századi irodalomelmélet intertextualitás-fogalmát előlegezné meg s dolgozná ki, mikor az egyes történetmondó műveknek egymásra utaltságát, állandóan reflektált imitáció-technikáját elemzi bámulatos erudícióval. Ám saját korának és nemzeti irodalmának leírásánál a generális intertextuális összefüggéseknél tovább megy, s csak azt a művet tekinti elfogadhatónak, amely a saját nemzeti hagyományt tekinti intertextualitásának alapjául, s a nagy (nem-nemzeti) irodalmi példák befolyásánál fontosabbnak tekinti, hogy van-e, működik-e az adott mű nemzeti emlékezetben fellelhető begyökerezettsége¹². E téren szervesen folytatja azt a teoretikus sort, amely nálunk Kölcsey Ferenc zseniális tanulmányával, a Nemzeti hagyományok c. értekezéssel (1825) veszi kezdetét. Kölcsey is, Arany is azt emelik ki legfontosabb mozzanatként, hogy az irodalom (és ami számukra ezzel tulajdonképpen azonos: a nemzeti önismeret) nem a történelem ismeretét kell hogy jelentse (erről Arany keserűen írja, hogy az ismereteket száz év óta egy iskolai kompiláció nyomán szerzi a magyar közönség, hisz csak az él a köztudatban, amit Losontzi István Hármas kis tükör c., először 1771-ben, majd számtalanszor megjelent tankönyve belesulykolt a tanulókba¹³), hanem a történelem emlékezetét, amit az irodalmilag, poétikailag megfogalmazódott, illetve mondaként a szájhagyományban élő történet-mesélésből lehet vagy lehetne felfejteni – s ez a írott vagy orális művekben megformált emlékezet fontosabb kellene hogy legyen, mint a történelmi adatok precíz bemutatása (bár Arany ennek is mindig komoly fontosságot tulajdonít nagyon alapos forráskutatásai során, egészen addig elmenően, hogy pl. a Toldi-korszak címereinek, zászlóinak stb. is hiteles, azaz adatok által igazolt jellegét keresi és írja stb.).

E teória teljes körű alkalmazása során azonban rögtön rengeteg probléma merül fel, amelyekkel Aranynak mint költőnek szembe kellett néznie: ugyanis az csak a költő választásán múlik, meddig terjednek az epikai hitel vonzásának és kötelmeinek határai, s hol kezdődik vagy végződik a költői fantázia, képzelet szabadsága vagy önkénye. Hiszen már az is nagy kérdés: vajon az az egy mű, Ilosvai Selymes Péter históriás éneke, amely Toldiról fennmaradt, megtestesíti-e az eleven, folyamatos emlékezet, vagy pedig olyan egyedi irodalmi alkotás, amelynek garanciáira nemcsak rá lehetne kérdezni, hanem amelynek garanciája akár kétségbe is vonható. E kétely már rögtön meg is fogalmazódik az Arany János és Toldy Ferenc közti interpretációs vitában: Arany hagyomány-elképzelésével szemben Toldy ugyanis az adatolt források nem-léte okán nem történeti személynek, hanem mitológiai (képzelt?) figurának, Heraklesz-imitációnak tekintette Toldi Miklóst, s ezért a hagyománynak „irodalmias” jellegét érezte volna meghatározóbbnak¹⁴; s ugyanily kettősség figyelhető meg a szinkron recepció két jelentős figurájának interpretációja között is: Kemény Zsigmond ugyanis elfogadta Toldi „valós” és hagyományozódott mondai voltát, míg Kazinczy Gábor a történeti adatok híján nem¹⁵.

Vagy ugyanilyen súllyal esik latba a meglévő emlékanyaggal való bánás kötelező vagy szabad jellege: vajon, amikor Arany a Toldi-történet Ilosvai Selymes-féle feldolgozásából némely epizódokat elhagyott mint oda nem illőket, akkor az emlékezet közösségének nevében, vagy a költői szabadságnak nevében járt el? Ismeretes, hogy Arany a Toldi szerelme elé írott előszóban, mikor elmagyarázza a mű kései megírásának okait, megemlíti, hogy erősen szelektált az Ilosvai Selymes-féle történetmeséléshez képest: „Az első rész sikere után kedvem jött még egy Toldit írni, s erre Ilosvainál már csupán a vénkori párviadal ajánlkozott; mert ami azon kívül fenn maradt, a nagyon mesés prágai kaland, az özveggyel való komikus jelenet, meg a sírrablás alávaló bűnténye, semmiképp sem látszott volna modern költői feldolgozásra alkalmasnak.”¹⁶ S hogy mennyit küzdött e problémával, nagyon szépen mutatja, hogy az említett „özveggyel való komikus jelenetet” a Daliás idők első próbálkozásai során meg is írta, a történet durvaságát egyáltalán nem leplezve, ám amikor Kemény Zsigmond tanulmányában azt olvasta, hogy az özvegy kalandja nem-népies, mert a néphagyomány csak komikust ismer, de groteszket nem, s ezért ez az epizód „csak” egyéni írói leleményből fakadhat, a kéziratban is áthúzza a már kész versszakokat – s a Toldi estéjében már nem közvetlen narrációban, hanem csak „idézetként”, az apródok gúnydalában hagyja feltűnni az esetet¹⁷.

S vajon, ami egyszer megfogalmazást nyert, s így hagyományozódott, az már a megelőző írói gesztus révén érvényes emlékezetnek minősül? Hisz tudjuk, Arany, mikor kidolgozta azt a vadromantikus történetet, amely a gyönyörű Katalin c. kisepikai darabban nyert formát, egy 19. század eleji német nyelvű elbeszélésből, báró Mednyánszky Alajosnak monda-feldolgozásából merített ihletet – ez a mű vajon garantálja-e az Arany értelmében megkövetelt emlékezet-hitelességet? Az a tény, hogy ez az elbeszélés nagyon hamar magyar fordításban is megjelent, majd másik magyarországi német feldolgozást is nyert Majláth János részéről, amelynek Kazinczy által készített magyar változata ugyan kéziratban maradt, de nem lehetett teljesen ismeretlen, eleven és közösségi emlékezet-hagyománynak minősül-e, vagy pedig egyszerűen irodalmi imitáció-versengésnek¹⁸? Vagy az is roppant érdekes, ahogy Arany az epikai emlékezet hitelét azért meglepőn erősen köti a tényleges, adatolt történeti „igazság” kategóriájához is, vagy legalább a nép körében élő mondai hagyomány tartalmának történeti feltételezettségéhez is (Firdusi esetében pl. kiemeli, hogy ő „a shah levéltáraiban, gyűjteményeiben évtizedeken át buvárolta nemzete múltját”) – s az Íliász kapcsán is azt vélelmezi, hogy Agamemnon és társai valós történelmi alakok voltak (hiszen csak valós történelmi alakokra lehet közösségileg hosszú időn keresztül emlékezni), akiknek mondai hitele is megingana, ha csak költői fikciókként tekintenénk rájuk – s emiatt, ha csak fikciók lennének, „nem is olvasnók őket”; s ugyanígy súlyosan problematikus az a súlyos ítélete, amely az egész Osszián-i mű érvényességét s esztétikai értékét is kétségbe vonná, ha mégis igaz lenne az a gyanú, hogy a szerző hamisított volna („Ossian-nak minden bűbája elvesz, mihelyt feltesszük, hogy az Macpherson koholmánya”)¹⁹. Hiszen rögtön felmerül az a kérdés: ezen műveknek aktuális magyar olvasata miért kellene, hogy feltételezné az ő nemzeti köreikben élő és érvényes vagy nem-érvényes emlékezet-stratégiát, s a mi olvasatunk számára mi adhatja a nem-magyar művek hagyomány-kötöttségének garanciáit?

Arany e nézetrendszere számtalan megjegyzés és töredékesen odavetett gondolat formájában maradt fenn²⁰, legkidolgozottabb formájában egy kéziratban maradt kritika szövegében olvasható: Dózsa Dániel: Zandirhám c. eposzát (1858) bírálta és dicsérte e szempontok alapján²¹. Az eposz ugyanis az ún. Csíki székely krónika (1795-ben előkerült, a korban még vitatott, azóta hamisítványként számon tartott székely őstörténettel foglalkozó kézirat²²) alapján ír egy nagy székely hőstörténetet, s ezért Arany figyelemre méltónak találja a hagyomány megelevenítését – a teória problematikusságát mutatja, hogy mindennek dacára e mű tökéletesen eltűnt az irodalomtörténeti furcsaságok tárházában, s egyáltalán nem épült be a hagyománytörténésbe. De Arany nem csak e szempont miatt tartotta figyelemre méltónak e művet, hanem azért is, mert eposzteóriájának másik mozzanatát, a pozitív jövő felé irányuló történetszemlélet jelenlétét is benne fedezte fel. Azt írja: a 9. századi székely önvédelmi harcok, melyek a szomszéd népekkel folytak, önmagukban nem lennének érdekesek és méltóak a megörökítésre: ám azáltal, hogy a szerző e harcokat párhuzamba hozza a magyar honfoglalással, s azáltal, hogy a székelyekhez távolból megérkező Barna vitéz (= Árpád) s magyar seregei a magyar honalapítást ígérik s hajtják végre, az egész eposz üdvtörténeti horizontot is nyer. S ezáltal nyer az epikai hitel kategóriája a múltra irányultság mellett jövőre irányuló tendenciát is: csak az az epikai mű tud hiteles összefoglalást ígérni, amely utalást tartalmaz a történelem pozitív kifejlése érdekében is („…már azért sem lehete a költemény idejét ez első századokba tenni, mert a hún nemzeti hanyatlás leverő hatását a bármily hősi fényben felmutatott székely ivadék dicsősége nem ellensúlyozhatta volna. Szerencsés gondolat volt hát az elbeszélés korául a IX. század második felét, a székely önállóság utolsó éveit, választani, midőn a magyarok előre kilátásba helyezett dicsteljes megjelenése az egész eposz folytán lélekemelő hatást gyakorol”²³).

Ez a tendencia (s nagyon nehéz problematikussága) ott rejlik a tervezett Csaba-trilógia koncepciójában is. Bár az elkészült első rész, a Buda halála, a hun birodalom belső viszályairól szól, s a tervezett további részeknek is az lett volna feladatuk vagy sorsuk, hogy a hun birodalom kikerülhetetlenül megtörtént széthullását írják le, a mű végére mégis be volt tervezve a történelmi reménynek, az üdvtörténeti történelem-olvasatnak valamilyen lehetősége: a mű azzal a transzcendens ígérettel zárult volna, hogy a haldokló Csaba vezér testamentumában meghagyja, hogy a hun maradéknak egyszer vissza kell foglalnia Pannóniát, azaz Attila örökét („Mikor Csaba, Attila fia igen megvénhedett, és halálos ágyán feküdt, magához hívatta fő embereit, és megeskette őket Damasek Istenre, hogy idővel, mihelyt megsokasodnak, vissza fognak térni Pannonia földére. E visszatérés, a székely nép élő hagyománya szerint a menny boltján ma is látható Hadak útján <Tej-út> történik”²⁴). Az eposz ugyanis műfaji meghatározásából következőleg egy teljes és pozitív világrend igazolását kell, hogy végrehajtsa annak során, hogy miközben bemutatja a történelem folyamatosan fellépő buktatóit és bukásait, a történelem egészének rendbe illését és összerendeződését kell, hogy sugallja; s ha ezt nem teszi, fogyatékosnak minősül. Amint Arany egy másik bírálatában nyíltan ki is mondja: a kifogásolt műben „hiányzik az emberek sorsát intéző fennsőbb hatalom akaratjának látható kifejezése, -- érezhető, szemlélhető jelensége ama fennsőbb világrendnek, amelyet, a tömegektől gyámolítva, betölt az eposzi, s mely ellen, a tömeggel szemközt, feltámad és bukik a tragikai hős. Mert bár a világrendet, ez isteni akarat látható megjelenését, mint minden csodálatost, sokan a régiség lomtárába utasítják, nem kevésbé fontos az az eposzban, mint az ellene küzdés, általa elsodortatása tragédiában”²⁵. Az ily értelemben felfogott isteni világrendnek mitikus kivetülése, (mondailag igazolt) víziója lenne (vagy inkább: lett volna) a trilógiát lezáró ének, amely a Hadak úta címet nyerte volna: ez, a történelmet a csillagvilágba, a Tejútra transzcendáló remény alapozta volna meg s koronázta volna meg az epikai hitel igényét és követelményét.

*

Úgy vélem, Aranynak (és teoretikus kortársainak, elsősorban az Aranyt követő és propagáló Gyulai Pálnak) emez epika-koncepciója nyomán értelmezhető a 19. század második felében a magyar epika alakulás- és interpretációtörténete. A huszadik század elejéig számtalan verses történelmi elbeszéléssel (eposszal, eposz-kísérlettel) találkozunk, s az első osztályúként számon tartott költőktől (pl. Szász Károly: Álmos,1860; Trencsényi Csák, 1861; Zrínyi a költő, 1863; Salamon, 1873; egészen azokig dilettánsokig, akiket ma nemigen tart számon az irodalomtörténet sem (pl. Bulla János: A tündér-öv. Regényes elbeszélés hét énekben. 1876; Balkányi Szabó Lajos: Magyar ősregék 1860-1879; Fülöp Áron: Attila fiai I-III. (1884-1908) stb.), azt figyelhetjük meg, hogy minden áron akarják s próbálják az eposz korszerűségének ideáját életben tartani – egészen odáig terjedően, hogy még az 1920-as években is írt két őstörténeti eposzt (vagy ahogy ő mondta: ősregét) a korszak vezető konzervatív költője, Kozma Andor (Honfoglalás, Turán), stb. A kisebb verses epikai műveknek, melyek történeti témát dolgoznak fel, mennyiségi még könyvtárilag is beláthatatlan²⁶. Arany teóriájának és műveinek hatása e téren, úgy vélem, felmérhetetlen – követői, az esetek többségében, nyíltan is vállalják a tőle származó ihletet és késztetést: Szász Károly pl., még Arany életében, amikor saját eposzírásának kívánja megadni igazolását, Toldy Ferenc és Arany János tekintélyére hivatkozik: „Ime, ily tekintélyekre támaszkodom, midőn a kevély szándékot igazolni kívánom, mely lelkemben támadt, a krónikákból visszaállítani, részét legalább, az elveszett ős-énekeknek, melyekből e krónikák nem csak tényeket merítettek, hanem egyes részeket híven is vettek át”; s nemcsak a maga számára, hanem az egész magyar irodalom számára kívánatosnak véli a törekvést: „az elveszett nemzeti eposz egy részét visszaállítani – vagy jobban mondva: után-alkotni…”²⁷.

Továbbá úgy vélem, alighanem a mindezzel összefüggő történeti (és üdvtörténeti) horizont igenlésének elvárása okozta azt, hogy az epikai műnem másik változatának, azaz a regényirodalomnak interpretációjában is a történeti regények túlnyomó, majdhogynem kizárólagos dominanciája figyelhető meg (Kemény Zsigmond társadalmi regényeinek Szegedy-Maszák Mihály 1989-es monográfiájáig nemigen akadt értő olvasója, s Jókai esetében is bizonyára azért alkották meg évszázados érvénnyel a magyar történelmi regényekből álló „nagyciklust”, hogy a nem-történelmi érdeklődésű regényeknek alacsonyabb rendűségét prezentálják), s az egyes regények interpretációját is sok esetben az eposzoknak s az eposzi hitelnek nevében kanonizálják (erre a legjobb példa Gárdonyi Géza meglehetősen gyenge regényének, az Egri csillagoknak halhatatlanná nyilvánítása). A millennium környékén pedig e teória szinte az államideológia magasságáig emelkedett: az a mű, amelyben a millenniumkor a magyar irodalom nemzet-eszményeként nyert prezentációt, vagyis Beöthy Zsoltnak rendkívüli módon népszerű és népszerűsített kis könyve, A magyar irodalom kis-tükre (1896), ezt az eposz-koncepciót terjesztette ki a magyar irodalom egészére, s maga is eposzi előadásmódbeli retorikát követett.

*

De persze a teóriának alkotás-lélektani vetülete akár napjainkban is érzékelhető. Csak két mai, eposzok iránt érzékeny írót idéznék fel, akiknek különbségén szinte felelevenedik az Arany – Vörösmarty ellentét: Spiró György, aki egy regényében (A jövevény), ha prózában is, eposzt koncipiált, önmaga alkotói módszereire nézve rendre azt állítja, hogy minden, amit megírt, az már előre megvolt és megformált anyagból és hagyományból sarjadt ki (mint pl. másik történelmi regénye, Az Ikszek is), s műveinek mindig rendkívüli filológiai alapossággal (is) biztosítja „epikai hitelét” – míg vele szemben az a költő, Juhász Ferenc, aki élete legfőbb műveit époszként írta s mutatta be, a történeti hitellel, sőt a történetiséggel még azokban a műveiben sem törődik egy szemernyit sem, melyeknek tematikáját történetiként adta volt meg (A halottak királya – IV. Béla királyról, Krisztus levétele a keresztről – az 1956-os őszi eseményekről), s a fantázia és a vizionáriusság korlátlanságának elvét képviseli.

Íme, ami hajdan teljes irodalom-formáló koncepcióként mint előírás fogalmazódott meg, a későbbiekben írói alkatkülönbségként mutatja be magát. Nagy kérdés, vajon valóban más volt-e a helyzet a 19. századközepi megfogalmazás idején ?