S. Varga Pál

A nemes magyar nemzet szépliteratúrája
1854 Toldy Ferenc: A magyar költészet története

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 368-383.

„Bármi közel fekszik minden költő előtt önnön népe, ennek saját múltja történetében és költészetében: mégis, midőn a költészet öntudatos irodalmi foglalatosság tárgya lesz, rendszerint más virágzó irodalmak szolgálnak példányiúl, és csak akkor bontakozik ki ily új irodalom idegen tekintélyek uralma alól, ha már azok körét megfutotta, a nélkül, hogy a célt, mely mindenkor csak egy önálló, a nemzet saját érzéseit saját formákban visszatűkröző költészet előteremtése, elérte volna.”

A magyar költészet története a magyar irodalom első olyan teljes történeti áttekintése, amely a nemzeti irodalom fogalmán alapul.

Mint történet azt mutatja, hogy a magyar irodalomról való gondolkodásban is uralkodóvá vált a tudás szerkezetének historicitása, vagyis a modern episztémének az a vonása, hogy a dolgokat eredetükből magyarázza és fejlődésüket belső lényegükből eredő célra vonatkoztatja.

Mint a költészet története arról tanúskodik, hogy Toldy a költészet korabeli felfogásai közül nem azt tette magáévá, amelyik a poézist a fogalmi gondolkodás előtti, ősi, metaforikus nyelvhasználatból eredezteti, hanem azt, amely a költészetet az írásos magaskultúrák kései termékének tekinti: szépirodalomnak, vagyis olyan szövegek együttesének, amelyek a gyönyörködtető funkció – az esztétikum – érvényesítése révén különülnek el az írott szövegek összességén, a tágabb értelemben vett litertúrán belül. A választott költészetfelfogás szerint a költői szöveg esztétikumát a tetszés általános elveinek keretei között az egyéni alkotóerő hozza létre; Toldy költészettörténetében az esztétikum általános elveit biztosító erudíció nélkülözhetetlen, de alárendelt szerepet kap – a költészet létrejöttében az alkotó tehetség a meghatározó, mely – tárgya és nyelve fölött a szép egyetemes eszméjének jegyében uralkodván – eredeti művet alkot. A Költészettörténet ennek megfelelően következesen el is választja a literatúra tágabb és szűkebb tartományát, jelezvén, hogy a mű az esztétikai alapon elkülönülő szövegek története kíván lenni (igaz, e korlátozás végrehajtásában már nem mindig következetes).

Toldy műve mint a magyar költészet története azt jelzi, hogy bármennyire jelenik is meg a költészet fogalmában az esztétikum autonómiája és egyetemessége, történetének elbeszélését meghatározza, hogy a 19. század az európai társadalmak nacionalizálódásának kora: az a kor, melyben a modernizálódó társadalmak tudáskészlete nemzeti keretek között egységesül, s ez adja meg az egyes egyének – társadalmi tudáskészleten alapuló – tudásának s vele domináns identitásának jellegét is. Az irodalom a 18. század végétől kapja egyre gyakrabban a „nemzeti” jelzőt; a kifejezés német nyelvterületen jelent meg (Meister 1777), a német nemzeti irodalom – Toldyra is hatást gyakorló – átfogó történetét kortársa, Georg Gottfried Gervinus írja meg, 1835 és 1842 között (Gervinus 1836–1842).

A magyar társadalom nacionalizálódásának folyamatát alapjaiban határozta meg, hogy Magyarországon századok óta a nemzet három koncepciója volt jelen: „a 13–16. században a natio háromféle, egymással összefüggő, de mégis nagyon különböző koncepciója húzódik végig, s fejlődik egymás mellett: egy, az alattvalói kötelékeken és intézményeken stb. nyugvó „államnemzetiség”, egy, az etnikai kötelékeken, hagyományokon, nyelvi egységen nyugvó – részben „territorializált” – „nyelvnemzetiség”, s végül egy rendi natio koncepciója” (Szűcs 1974, 252). E felfogásokat, amelyek változó formában a 19. századig jelen vannak, fő nemzetalkotó tényezőjüknek megfelelően a nemzet államközösségi, hagyományközösségi és eredetközösségi felfogásának nevezhetjük. Toldy művét az jellemzi, hogy ő a nemzet eredetközösségi koncepcióját vette alapul, amely – Kézai Simon alapvetése nyomán – lényegében a nemességgel azonosítja a nemzetet, s az alsóbb társadalmi rétegeknek, kultúrájukkal együtt, alárendelt szerepet tulajdonít. A választott költészet- és nemzetfogalom összekapcsolását az tette lehetővé számára, hogy a társadalom művelt rétegének, a nemességnek a kultúráját alapjában az európai magaskultúrához való idomulás határozta meg.

A két elv – az esztétikai és a nemzeti – feszültségét azonban ez az összefüggés sem oldja fel. A feszültség ugyanis abból ered, hogy a költészet, amennyiben úgy határozzák meg, hogy tulajdonképpeni célja a gyönyörködtetés, nem állhat benső kapcsolatban a nemzettel: a tetszés feltételei s a tetszést kiváltó esztétikum elvei egyetemesek – ami tehát egy műben nemzeti, az esztétikai szempontból közömbös. Emiatt Toldy történetében elválik egymástól eredet és cél: a nemzet történetében az előbbi, a költészet történetében az utóbbi lesz meghatározó. A nemzeti irodalom története genealógiai lényegű, azt tanúsítja, hogy a jelen megőrizte az eredettel való azonosságát, a nemzeti irodalom története viszont teleologikus lényegű, mert azt mondja el, hogy a nemzeti irodalom elérte az esztétikum autonómiájának fokát. Toldy választott fogalmai nem engedik meg azt a lehetőséget, hogy a nyelvből mint a nemzet lényegi attribútumából kifejlődhet a legmodernebb értelemben vett költői szépség (ugyanakkor ez lesz az alapja a nemzeti irodalom másik, az övétől alapjaiban különböző, hagyományközösségi alapú értelmezésének, amelyet többek közt Kölcsey Ferenc, Erdélyi János és Arany János képvisel). A nemzeti irodalom Toldy-féle koncepciójának kétarcúsága a költészet nyelvének megítélésében is megmutatkozik. A nemzet felől nézve ez „őseink nyelve”, vagyis a genealógiai folytonosság legfontosabb eleme, a költészet szempontjából viszont eszköz, amelynek az a feladata, hogy megfelelő fejlettségével képes legyen az egyetemes elveken alapuló, alkalmasint fejlettebb irodalmakból kölcsönzött szépség kifejezésére. A nemzeti költészet tehát azt jelenti, hogy a költők az ősök nyelvében egy önálló költői szférát fejlesztenek ki, amely alkalmas a legmagasabb, idegen eredetű esztétikum befogadására, s e nyelven nemzeti tartalmakat fejeznek ki – legfőbb műveikben a nemzet eredettörténetét mondják el.

Ami a Költészettörténetet illeti, az írásbeliséget megelőző orális költészet – a költészet meghatározása szerint – nem tartoznék a nemzeti irodalom történetébe. Felvételét egyrészt az indokolja, hogy „az úgynevezett félvad népek sincsenek egészen ez isteni szikra nélkül” –”némi dalaik azoknak is vannak, bármily soványak legyenek” (Toldy 1867, 20), vagyis az esztétikai elv kezdetleges érvényesülését az írásbeliséget megelőző költészettől sem lehet megtagadni. A magyarság korai szóbeli költészetének tárgyalása másrészt alkalmat teremt Toldynak, hogy – eleve elválasztva egymástól az előkelőek és a pórnép költészetét – megalapozza a nemzeti költészet későbbi kétosztatúságát, amelyet egyrészről a műveltek magas irodalma, másrészről az alsóbb rétegek esztétikailag igénytelen költészete fog jelenteni, amelybe a népköltészet ugyanúgy beletartozik, mint a ponyvairodalom.

A magyarság korai, orális költészetének két regisztere ugyanakkor nem esztétikai, hanem tematikai alapon különül el, még ha ennek van is esztétikai (pontosabban: poétikai) implikációja. A magasabb rendű, történeti költészet létrejötte a magyarság állammá szerveződésének köszönhető, amely történeti perspektívát biztosított a közösségnek: „mondaköltészetök csak az állami szövetségben élő népeknek van, mert történettel is csak ilyek bírnak. S ez régi magyarink költészetének is fő és legjelen­tesebb része (…)” (20). Ez a költészet főúri udvarokban hangzott, s hivatásos dalnokok énekelték és adták tovább nemzedékről nemzedékre. Azt a költészetet, „mely a magán élet s a szív ügyeit tárgyalta”, Toldy – a Gellért-legenda kézimalmot hajtó leányának dala alapján – az alsóbb osztálynak tulajdonítja (78–79). (A két költészettípus viszonya láthatólag olyan poétikai hierarchiát is előfeltételez, amelyben az epika – amennyiben a történetiségre reflektáló műfajiság – magasabbrendű a líránál.) Toldy Anonymusnál is talált hasonló felosztást, aki megkülönböztette a „pórnép hamis meséi”-t és a „joculátorok (igricek, dalnokok, hegedősök) csácsogó énekei”-t. Toldy szerint Anonymus szövege arról tanúskodik, hogy „dalnokok virágoztak idejében, kik a nemzet történeteit énekekben adták elő, vegyítve a nép felfogásából keletkezett »mesékkel«” (52). (A poétikai hierarchiát itt a mese–monda ellentét fejezi ki, ám ennek is az az alapja, hogy csak az utóbbi sorolható a történeti epika körébe.) Ezzel ellenkező irányú mozgást is feltételez – „ez énekek szerzője és fenntartója egy külön dalnoki rend volt ugyan (…): de a nép is nem részvétlen hallgatója volt azoknak, sőt eltanulván tőlök, maga is széltében dallotta” (31–32, utóbbi kiemelés S. V. P.) –, ez azonban nem változtat azon, hogy az Árpád-kor magyar költészetében Toldy élesen elkülönítette az alacsony és a magas regisztert, s az utóbbit tekintette meghatározónak.

A magas regiszter költészetének nemzeti jellege tehát történetiségéből ered. E történetiséget azonban Toldy kétértelműen ítéli meg. Egyrészt – egy másfajta irodalomszemlélet (a hagyományközösségi) kihívásának engedve – hajlik arra, hogy e történeti költészetet a nemzeti hagyomány tárgyiasulásaként értelmezze, vagyis a nemzeti közösség kollektív tudatához kapcsolja, s ezért eltekintsen e szövegek történeti hitelességének kérdésétől. Másrészt azonban történeti anyagként kezeli, amely megbízható forrásként áll a történész rendelkezésére, ha kiszűri belőle a torzulásokat, amelyek a szövegek közösségi funkciójából, költői alakításából, továbbadásából erednek. A hun–magyar rokonságról állapítja meg egyrészt (a Schlözer-iskola szkeptikus álláspontjára célozva), hogy „annál nyugodtabban elhaladhatunk a külföld tagadó túlbölcseségénél, mert nem históriát tárgyalunk”, másrészt már ezt megelőzően hangsúlyozza, hogy a hun–magyar rokonság „oly históriai kérdés, melyre a magyar hagyomány, az egész középkori történetírás által támogatva, rég igenlőleg felelt” (20–21). A történeti epika forrásértékét példázza, hogy „a húnok pannoniai háborúját tárgyaló mondát”, amelyről a történetírás nem tud, „Érdy ásatásai történeti tény rangjára emelték” (28; az aszódi és kelenföldi urnatemetők 1840–1850-es években történt feltárásáról van szó). A mondaköltészet historikuma tehát végül is mint történeti forrás játssza a főszerepet, s Toldy erre alapozva rekonstruálja a magyar nemzet eredettörténetét. A nemzeti irodalom fejlődésének tetőpontján ez az eredettörténet fogja majd biztosítani az idegen eredetű, ám esztétikailag magasrendű történeti műfaj, az eposz nemzeti jellegét.

Az írásbeliség terjedésével az alacsony és a magas regiszter szerkezete megváltozik. Megjelennek „azon történeti énekek”, „melyek mint írók szerzeményei szorosan az irodalomhoz tartoznak”; ezek, egyéni írói teljesítmények lévén, eleve magasabb regisztert képviselnek minden eddigihez képest, így velük szemben a szóbeli költészet egésze kezd az alacsony regiszterhez tartozni. A szóbeli hagyományból merítő történeti énekek is kezdik a „népi” jelzőt fölvenni – ezt Toldy azzal indokolja, hogy miután a fölsőbb regiszterből kiszorítja őket az írásbeliség, csak a nép körében maradnak fenn (a nép ugyanis korábban már eltanulta őket a – mostanra eltűnő – hivatalos dalnokoktól). Bármennyire tartozhatott is például a Toldi-monda korábban a magas regiszterbe (minthogy Toldy „a magyar őskorból, vagy épen eleink mythosából fennmaradt töredéket” vél benne felismerni), már a magyar népköltészettel van bensőleg „összeszőve”, lévén, hogy „a nép emlékezetében századról századra hol csonkúlt, hol bővűlt”. A Pannónia megvételéről szóló énekről viszont, melyet a 14. századra datál, már azt írja – Pray Györggyel vitatkozva, aki e szövegben is a régi hegedősök egyik énekét látta –, hogy „nem népi, hanem irodalmi művel van dolgunk”; szerinte ez a mű már a „történeti műköltészet” reprezentánsa (87). Az irodalmi költészet regiszterével együtt jár az egyéni költői tehetség szerepének fölvetése; az illető ének silányságát Toldy annak tulajdonítja, hogy szerzője a hagyományos (immár: „népi”) történeti epika szépségeit letörölte – „az író feltalálásából vagy épen kedélyéből nem adva hozzá semmi ékességet, vagy csak igen tartózkodva”. Az irodalmi költészet esztétikai fejlődésének teleologikus elve a továbbiakban ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy Mátyás korában a reneszánsz ízlés a bontakozó magyar műköltészetre is hatással volt, s „kezdett (…) a népies regényes költészet mellett egy a classicismusra támaszkodó műköltészet is keletkezni” (95).

A „népi”–„irodalmi” oppozícióban tehát még akkor is az irodalomé, a magas regiszteré a meghatározó szerep, ha az oppozíció kialakulásakor ez még nem látszik; vele szemben lesz népi immár minden olyan irodalom, illetve költészet, amely nem felel meg a növekvő művelődés s az egyre inkább érvényre jutó esztétikai igényesség követelményének. E váltás hangsúlyozása érdekében Toldy fokozatosan kiiktatja az irodalom történetéből az orális költészetet. Az „újkor”-ban a népi regiszter a népszerű irodalmat – a sok kiadást megérő „tömeg”-olvasmányok együttesét – jelenti, amely a protestáns korban (16. század) született meg; „[a] költészet ez időben többnyire protestáns papok s iskolamesterek, általában a nép emberei által űzetett; jelleme népies, naiv, a művészet minden sejtése nélkül”, „közönsége az alsóbb rétegek: az alnemesség, a városi polgárok, a vitézlő rend, maga a falusi nép”; „[e]lterjedése jelentékeny, akár a művek akár az olvasók számát tekintjük” (103–104). E leírás azt jelzi, hogy Toldy az alsóbb regiszterben már nem számol orális költészettel, a parasztságot immár csak mint a (népszerű) irodalom olvasóközönségét (!) veszi tekintetbe – mint bármiféle költészet aktív alakítóját nem. (A tényleges népköltészet ennek megfelelően minden előzmény nélkül fog feltűnni a 18. század végén fellépő népies mozgalom kapcsán.) Az oralitás eltűnése Toldy koncepciójában a történeti énekköltészetet fenntartó dalnokrend süllyedésében és elenyészésében követhető nyomon. Tinódi, aki „az utolsó magyar dalnok”-nak minősül, mert „önkészítette énekeit” „az urak udvaraiban éneklette”, s „az ének mestersége és keresete volt”, a népi regiszterhez tartozik, mert „költői előadása” „míveletlen”, nyelve igénytelen, rímei rosszak (145). Ez a dalnoktípus trágár tréfákól sem tartózkodó kéregető énekmondóként tűnik el az irodalom színpadáról a 17. században (210).

Toldy a reformáció korának „népszerű” költészetét bemutatva enged teret az irodalom tágabb fogalmának. A históriás énekek „általában népies (…) irodalma” nem esztétikai értéke miatt érdemel figyelmet, hanem egyrészt azért, mert „bennünket a nemzet érzületével, gondolkozása módjával, históriai felfogásával és míveltségi állapotjával ismertet meg”, másrészt „sok oly darab van közte, mely valóságos történeti forrásnak bevehető”, végül „bő anyagot nyújt” „a nyelv történetére, dialektusai s egyes sajátosságai ismeretére nézve” (105–106) Hasonlóan ítél a korabeli „népszínköltészet”-ről, amelyről megállapítja, hogy darabjaitól „senki sem fog irodalmilag művelt drámát várni: népi rögtönzött darabok azok” (98), ám „a néperkölcsök és magánélet ismeretére nézve nem könnyen bírnánk jellemzőbb emlékeket, mint ezeket” (100).

A népi–irodalmi oppozíció megszilárdulása egyúttal azt jelenti, hogy a nemzeti irodalom – a nemzeti költészet – történetének vezérfonalává a legújabb korig esztétikai színvonalának emelkedése lesz, amely a nemzeti jelleg elhalványulásával, idegen minták átvételével jár. Az emelkedés első nyomait a széphistóriák 16. századi „regényes költészete” mutatja, amelynek darabjai nagyrészt idegen mintájuknak köszönhetik esztétikai értéküket („A regényes költészet nálunk a tizenhatodik században sok illatos virágot hozott, de azok ide majd mind idegen földről plántáltattak által”, 107). Toldy leginkább az Euryalus és Lucretiát emeli ki, melynek „magyar névtelen dolgozója” „költői kebellel fogta fel s érezte által” a mű szép motívumait, s „korának ilyesekben még nem hajlékony nyelvén” „hangot és kifejezést adni tudott” az érzéki szerelem élményeinek (131) – illetve a magyar Ponciánust, amely, bár „hű fordítása” a latin nyelvű novellafüzérnek, „első kisérlete irodalmunkban a szépirodalmi prózának”, s mint ilyen, „szépségével is a nevezetesb régi magyar prózaművek közé tartozik” (132–133).

Az emelkedés Toldy szerint a 17. században, a katolikus visszahatás idején válik érezhetőbbé, amikor az irodalom a műveltebb „nemes rendek” szűk körébe húzódott vissza; e szűk körben „a nyelvet és formát tekintve tisztúlt és nemesedett, sőt részben müvészileg is kezdett míveltetni” (103.). Zrínyi ennek a folyamatnak válik kulcsfigurájává: „A költészet a mívelt rendek által karoltatott fel, s ehez képest új befolyások, t. i. az európai tudomány és műköltészeté alatt müvé­szibb, egyszersmind népies jelleméből s ezzel együtt népszerűsé­géből kivetkőzve, tisztán irodalmivá lett. Első, ki ez irányban, és pedig meglepő nagyságban lépett fel, Zrínyi Miklós volt” (226). A változás legfőbb eredménye tehát a történeti epikával kapcsolatos „a históriai ének helyébe lépett epos” (211) révén megjelent az a műfaj, amely a nemzeti irodalom fejlődésének majdani tetőpontját jelentő nemzeti eposzban az esztétikai-poétikai elemet képezi.

Ha az eposz meghonosításában Zrínyi játszotta a főszerepet, mert a külső forma kivételével minden tekintetben kivételes műalkotást hozott létre, a műfaj esztétikai fejlődéséhez és meghonosításához Gyöngyösi István is hozzájárult; ő éppen abban volt erős, amiben Zrínyi gyenge – tudniillik a technikai kivitelben –, s „csekély müvészi kiképzettséggel bíró nemzetek épen ez iránt viseltetnek legtöbb fogékonysággal” (297).

Annak, hogy az irodalom a 17. században a magas regiszterbe húzódott vissza, Toldy szerint az a hátrányos következménye volt, hogy az alsóbb társadalmi rétegek olvasnivaló nélkül maradtak; „népünk fogékonysága a tiszta-emberi, s a költői öltözetben fellépő jó iránt is elegséges táplálat nélkül maradt” (136).

A modern nemzeti irodalom útja tehát a nemesség – s míg a nemzetet lényegében a nemesség teszi: a nemzet – idegen műveltségén át vezet, azon az állapoton át, amelyben az irodalom alapját tekintve is idegen minták követőjévé vált, mert ezen az úton tehetett szert a magasrendű esztétikum létrehozásának képességére.

A 18. században Toldy szerint megtorpant az irodalom fejlődése; a nemesség, amely még nyelvétől is elidegenedett, teljesen a francia, az egyházi latin és a német irodalom fogyasztójává vált, nem törődött a magyar költészettel. Nemhogy az idegen mintákon felnövekvő magas irodalom nemzeti fordulata nem következett be tehát, de a 17. század e téren elért eredményei is feledésbe merültek. A magyar költészet (a 16. századhoz hasonlóan) „szinte csak a közép s alsóbb rendek élvezeteihez tartozott”, ezért egészében „népies” jelleget öltött. Az ekkor születő „népkönyvek”, „népies verses darabok” irodalmának jellemzésében a 16. századi „népies” irodalomhoz hasonlóan az esztétikai fogyatékosság a meghatározó – például Lázár János Florindájáról (1766) olvasható, hogy „nem minden költői képesség nélküli” írója művét „sejtelme nélkül a müvészet kívánalmainak” alkotta meg (309). Faludi Ferenc és Amadé László költészetében Toldy fölfedezi a népköltészet megnemesítésének azt a tendenciáját, amely Kölcsey vagy Arany szemében az esztétikailag magasrendű nemzeti költészet záloga; Faludi, úgymond, a „néphangok emlékezetének melegítő, az olasz áriák és francia chansonok ízléstisztító befolyása alatt” írta dalait, melyek „első classicai mintái a magyar dalnak, általában az elő műdalok irodalmunkban” (313). A koncepció azonban nem engedi, hogy ők legyenek az elsők, akik az újkori magyar költészetnek nemzeti jelleget adnak. Ezt a szerepet egyrészt azok kapják, akik a történeti epika nemzeti jellegűvé válása előtt egyengetik az utat, másrészt azok, akik azért tettek sokat, hogy a költészet nyelve levetkőzhesse pórias sallangjait, s a tiszta esztétikum szférájába kerüljön. Erre a szerepre tehát nem lehettek alkalmasak azok a lírikusok, akiknek dalaiban a népköltészettel való rokonság képezi a nemzeti elemet. E kívánalmaknak a 18. század költői közül Bessenyei felelt meg; egyrészt ő azokra lehetett hatással, „kik a nemzeti dicsőség iránt érzékenyebb szívvel áldattak meg”, másrészt pedig a magyar nyelvű tudomány művelésére szólított fel, s ezzel utat nyitott a magyar irodalom (ti. a szélesebb értelemben vett literatúra) fejlődése, illetve a nemzetnek (ti. a 18. században a magyar nyelvtől elidegenedett nemességnek) ősei nyelvéhez való visszatérése előtt (322–323).

Az irodalom fejlődésében az esztétikai színvonal emelkedése jelentett újabb szakaszt, s ez a „classicai iskolá”-nak volt köszönhető. Képviselői nemcsak a római írók nyelvi tömörségét vették át, szerencsésen elválasztván ezzel a költészet nyelvét a prózáétól, s nemcsak verselési rendszert adtak a magyar költészetnek, amelyben eladdig, úgymond, „a rhythmust és rímet még semmi törvény nem szabályozta”, de költészetük római mintát követő nyelve és ritmusa – kivált Virág Benedek esetében – a klasszikus költészet szellemének kifejeződése is volt. (Ami a klasszikai iskola versújításáról mondottakat illeti, megjegyzendő: Toldy Amade és Faludi népköltészeti ihletésének ritmikai vonatkozásáról sem tud; verseikben – a hangsúlyos szótagot német mintára hosszúnak tekintvén – kizárólag trochaikus és jambikus formákat fedez fel, s ugyanezért hall daktilusokat Faludi Forgandó szerencse című versében. A magyar ritmikai rendszer kialakítására tett javaslata is német prozódiai mintát követ (Kecskés 1991, 258–260); az ütemhangsúlyos verselésről először 1865-ös nemzeti irodalomtörténetében tesz említést, Fogarasi János 1861-ben megjelent, Hangsúly a magyar nyelvben című értekezésére utalva (Toldy 1873 [1865], 146).

Toldy számot vet a 18. század végén fellépő „népies” iskolával is, hatását azonban mind nemzeti, mind esztétikai szempontból csekélyre értékeli. Nemzeti szempontból azért, mert (amint ez már Amade és Faludi esetében is szempontja volt) a nemzeti elemet az alsóbb réteg, a nép révén érvényesítette, esztétikai téren pedig azért, mert – mint Csenkeszfai Poóts Andrást jellemzi, „ez iskola közös hiányában sínlik: az ízlésében” (395). Toldy szerint még a népies elem érvényre juttatása is szerencsésebben sikerült az esztétikum elve jegyében alkotóknak (Kazinczy is ezek közé tartozik), mint a „népiesek”-nek, a lírai nemet pedig – melyben a népiesek, Horváth Ádámnak köszönhetően, egyáltalán méltányolhatót alkottak – a klasszikai iskola emelte komoly esztétikai rangra.

Az esztétikai és a nemzeti szempont szintézisének közvetlen előkészítője a Kármán–Csokonai–Kisfaludy Sándor triász. Kármánnak, aki szerencsésen ellensúlyozhatta volna a Kazinczy-féle irodalmi nyelvújítás idegenszerűségeit, a szintézis megteremtésének lehetősége korai halála miatt nem adatott meg, Csokonainak a debreceni – „népies” – irodalmi környezet lehúzó hatása miatt, Kisfaludynak egyszerűen azért, mert bármennyire nyelvteremtő művész volt, a Kazinczy előtti nyelven volt kénytelen írni.

Esztétikai és nemzeti – általában: az addigi „iskolák” eredményei – Toldy előadásában az „új iskola” fellépésének köszönhetően egyesül; a Költészettörténet azonban itt véget ér, hiszen eljutott céljához, amely nem más, mint „a nemzeti költészet önálló, lehető legmagasabb, kifejlődése” (407). Az „aranykor”-ról, amely a nyelvújítással kezdődik és 1830-ig tart, csak a legújabb kort tárgyaló szakasz bevezető előadásában olvashatunk („Ez a Kazinczy és Révai, Berzsenyi és Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty koruk, költészetünknek valóságos aranykora”, „költészetünk classicai kora”, 326), részletesebb kifejtésére az 1865-ös A magyar nemzeti irodalom történetében kerül sor (Toldy 1873 [1865]). Itt kapja meg méltó értékelését Kazinczy is, „a nyelvnek tökéletes átalakítója a szépnek elnöklete alatt, s az irodalomnak művészetté emelője”; kulcsszerepét az jelöli ki, hogy az „új iskola”, amely a művészi és nemzeti szintézisét megvalósította a költészetben, „nem csak Kazinczyból indult ki, hanem vele a legszorosabb összeköttetésben maradt” (4). Líra és (történeti) epika hierarchiája az aranykorban is érvényesül; az 1820-as évek végéig „maradandó műveket csak az alanyi költészet mutathatott volt”, „az elbeszéllő költészet még nem támadt fel újra: az eposnak, még pedig az antiknak, csak hangjai pendűltek meg, műképzésre még nem emelkedett”; a korszak irodalma azonban az eposz színre lépésében éri el tetőpontját. Ám Vörösmarty nem csupán azért jelenti az irodalomtörténeti fejlődés csúcspontját, mert a klasszikai eposzt tárgyában és nyelvében nemzetivé tette, de azért is, mert hozzáalakította a romantikus kor szelleméhez: „midőn a regényes tartalmat az antik epos műformáival legbennsőbben összeolvasztja, ezzel a classicai-nemzeti epos körében egy új (…) nemnek, a classicai-regényesnek, fő képviselője lett” (47).

A Költészettörténet az 1830 után következő két évtizedre általában a fejlődést tartja jellemzőnek, ám bármennyire ítéli is úgy, hogy a korszak „a nyelvnek egyetemes kimíveltetését szépirodalomban, tudományban és életben mutatja”, a költészet, vagyis a szűkebb értelemben vett irodalom történetében hanyatlást lát; e kor, mely „Széchenyié az életben, az akadémiáé a tudományban” – „az epigónoké a költészetben” (326). E periódus részletesebb jellemzése is a A magyar nemzeti irodalom történetében olvasható. Ha az irodalomtörténeti fejlődés tetőpontját megelőző korszak fő fogyatkozása az volt, hogy a költői nyelv „nem volt még sem az élet, sem a közpróza nyelvétől kellőleg elválva” (Toldy 1873 [1865], 177), nyilvánvalóan csak a hanyatlás jeleként értékelhető, hogy a költészet – pozícióit mentendő a riválisaként fellépő politikával szemben – a múlt helyett a jelenhez fordult s „felvette magába az élet gyakorlati irányait” (144). Az értékelő akcentus félreérthetetlen, amikor Toldy úgy fogalmaz, hogy „a költői eszményiséget a reál objectivitás, az élet arcképezése, szállította le, a gyakorlati irány a tiszta szépnek előállítása helyett bizonyos eszméknek a költészet köntösében előadását űzte” (146). Toldy nemcsak a romantikus regényben jelentkező irányzatosságot magyarázza e gyakorlati fordulattal, de a népiesség előtérbe kerülését is; „a politikai, az irodalmi, sőt a szokásokbani demokratismus” összetalálkozásával magyarázza a nép, a népiesség kultuszának kialakulását. Hangsúlyozza azonban, hogy ez az új irányzat nem tekinthető a klasszikai irodalomra következő ellenhatásnak – vagyis fejlődésnek, mert mindazt, ami a romantikában vagy a népiességben művészileg értékes, a klasszikai irány már korábban magába olvasztotta; a költészet „reál” fordulata oda vezetett, hogy kezdett a „régi correctség, tisztaság, választékosság, még a prózai költeményekben is, eltűnni” (146).

Az irodalom két regiszterének értékszempontú megkülönböztetése, a magas irodalmi norma érvényesítése Petőfi megítélésében a leghatározottabb. Méltatását Toldy Eötvös Józsefre bízza – tőle idézi azt a jellemzést, amely szerint Petőfi „a szó legszigorúbb értelmében magyar költő”, „»s ez az, mi valamint megmagyarázza a nagy hatást, melyet művei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi«”; „a szó legszigorúbb értelmében magyar költő” Eötvöstől származó meghatározását azonban csak azzal a megszorítással fogadja el, hogy „ha t. i. ilyen alatt egy, a mívelt világ behatásaitól érintetlen primitiv-magyar költőt értünk” (156, vö. Eötvös 1847, 315). Egy olyan költészettörténetben, amelyben a költészet a műveltség által csiszolódik valódi költészetté, s a magyar költészet a „mívelt világ behatásá”-nak köszönheti, hogy e folyamaton végigment, ez a megszorítás csak azt jelentheti, hogy az alsóbb regiszter legjobb költőjének, vagyis Petőfinek a költészete sem felel meg a költészet tulajdonképpeni fogalmának. Petőfinek mint nemzeti költőnek másodrendbe süllyesztését az az ellentét indokolja, amely Faludi és Bessenyei viszonyát jellemezte (az előbbi a népköltészet követése, az utóbbi a nemzeti dicsőség ébresztése által kívánta biztosítani az irodalom nemzeti jellegét); Petőfinek, aki „a nép közvettlen (sic) kifolyása, annak egyszersmind legtalálóbb képviselője”, kinek ezen túl „regeneráló hatását öszves költészetünkre mint népköltőét nem lehet eléggé méltánylanunk”, „[n]em volt érzéke a történelemhez, nem általában a nemzeti nagyság iránt a múltban (…)” (178). E jellemzés hátterében a líra és a (történeti) epika hierarchikus szembeállítása is észrevehető.

Ami Toldy költészettörténetének előzményeit illeti, a nemzeti irodalom nála érvényesülő felfogása a reneszánszból eredő imagológiai gyökerű felfogásig nyúlik vissza, amely szerint a nemzetek egymással versengve vesznek részt az egyetemes emberi kultúra művelésében. A német irodalom 17–18. századi áttekintéseiben (melyek a magyar irodalomtörténet-írás kezdeteire leginkább hatást gyakoroltak) a kezdeményező Martin Opitz óta ösztönző szerepet kapott a német literatúra védelme a franciával, az olasszal szemben (Horváth 1976, 153–154). A magyar értelmiségnek a külfölddel élénk kapcsolatban álló tagjait a 17. század közepétől kezdve egyre gyakrabban készteti állásfoglalásra, hogy Magyarország e versengésben rosszul áll, s Európa műveltebb része ezt nem is hagyja szó nélkül. Mert bár az európai nemzetek jellemét táblázatszerűen bemutató, a 17–18. században széltében elterjedt Völkertafel a magyarra – harcias tulajdonságai mellett – latin nyelvű műveltségét tartotta jellemzőnek (Stanzel 1999, 40), általános véleményt fejezett ki a német irodalomról szemlét tartó Jacob Friedrich Reimmann vélekedése, aki szerint „Wer kan mir de Scriptis et Scriptoribus Hungaricis eine Nachricht geben? Ich weiss niemand, den ich dir hierzu recomendirem (sic) könte; Ich glaube auch nicht, dass jemahls einer von dieser Materie was geschrieben habe, oder auch was sonderliches habe schreiben können. Denn die Ungarn haben jederzeit ein solches Naturell gehabt, dass sie mehr auf ein gewandtes Pferd und einen blancken Säbel, als auf ein curieuses Buch gehalten.” (Reimmann 1708, 435). A nemzeti irodalom Toldy műveiben kibontakozó történeti koncepciója szempontjából lényeges, hogy a Reimmannéhoz hasonló bírálatokra rendszerint olyan értelmiségiek reagáltak, akik Magyarországot a különböző rendű-rangú és különböző anyanyelvű állampolgárok közös hazájának tekintették: „Az ország kultúrálatlanságát felhánytorgató külföldiek bizonyító érveinek legnagyobb része (…) nem a külföldi egyetemeket járt művelt réteget, hanem az országot reprezentáló nemesi rendet illetik, mégis minden esetben a „Hungarus”-értelmiség valamelyik képviselője az, aki az ország jóhírének elszántán védelmére kel” (Tarnai 1969, 85). Az ország jóhírének védelmére kelő hungarus-értelmiségit szemléleti kettősség jellemzi tehát. Egyrészt, az irodalom, a litterae humanista örökségének megfelelően, nem olyan magyar irodalomban gondolkodik, amelynek nyelve vagy jellege, netán témája nemzetileg sajátos volna, hanem olyan, jellegében egyetemes irodalomban, amelynek magyarországi művelői nem alábbvalóak más országokbelieknél. Másrészt, azzal, hogy magára veszi a nemesi nemzetet érő támadásokat, elismeri, hogy bár minden alattvaló tagja a nemzetnek, annak reprezentatív részét mégiscsak a nemesség alkotja.

E kettős szemléleti hagyományt képviselő hosszabb-rövidebb védekező írásokból született meg a nemzeti irodalom rendszerező tudománya. A nemzeti irodalom szemléjének önigazoló, vindikációs funkciója (Dávidházi 2004, 170) a magyarországi literatúra első áttekintésében, Czvittinger Dávid Specimenjében (Czvittinger 1711) is meg lehet találni; e mű azonban még lexikonszerűen rendezte el ismeretanyagát, s ez jellemzi követőit is, akik közül Bod Péter 1766-os Magyar Athenasa emelkedik ki (Bod 1766). Bod volt az első, aki áttekintését magyar nyelven írta, s aki a magyarországi „más nemzetiségű írók és a közös magyar haza viszonyát (…) szükségesnek tartotta megmagyarázni” (Tarnai 1964, 565). A „történelem korá”-nak kihívásával a szlovák születésű Wallaszky Pál számolt először, aki anyagát történeti rendbe állította és korszakolta (Wallaszky 1785). Wallaszky méltatását a magyar nemzet történeti narratívájának fáradhatatlan (s később kritikátlan) alakítója, Horvát István alapozta arra a formulára – nagy hatást gyakorolván ezzel az ifjú Toldyra –, amely szerint a Conspectus szerzője „[a]” Nemzeti Betsűlet” Szerentsés Védője” (Horvát 1817, 110, 111., 114; Dávidházi 2004, 178–179). A hungarus-hagyomány államközösségi vonatkozását Mailáth János érvényesítette – sajátos hangsúlymódosítással, a magyar költészetet német fordításban bemutató antológiája előszavában (Mailáth 1825). Mailáth Joseph Freyherr von Hormayr köréhez tartozott, s részt vett a birodalom népeinek kultúráit egymáshoz közelítő programjában. Az antológia előszavából sem hiányzik a Habsburg-dinasztia iránti lojalitás kinyilvánítása, ez azonban nem akadályozta Mailáthot abban, hogy részletesen, esztétikai kérdéseket is fölvetve fejtegesse a magyar költészet történetét (ő már támaszkodhatott a bontakozó magyar irodalomkritikára – leginkább Kazinczy Himfy-bírálatát és Kölcsey Csokonai-recenzióját használta fel), sőt, abban sem, hogy a nemzeti becsület védelmezőjének hagyományos szerepét fölvállalja. Magyar elődei közül Toldy Mailáthnak köszönheti a legtöbbet; első átfogó vállalkozása, az 1828-as Handbuch der ungrischen Poesie, a Mailáth-féle Magyarische Gedichte folytatásának tekinthető.

Ami a nemzeti irodalom történetének hátteréül szolgáló nemzetfogalom változásait illeti, a nemzetnek, amelynek védelmét Toldy irodalomtörténeti munkássága felvállalja, a 18. század közepétől kezdve még a korábbinál is jellegadóbb eleme lesz a nemesség, s ezzel nagyobb hangsúlyt kap a nemzet genealogikus – eredetközösségi – narratívája is.

A felvilágosult abszolutizmus sajátos erőviszonyokat alakított ki a Habsburg Birodalomban. Míg Belső-Ausztriában bizonytalanságot idéztek elő a modernizációs törekvések, Magyarországon a helyzet más volt. Mária Terézia, miután az örökösödési háborúban lekötelezettjévé vált a magyar nemességnek, valamelyest kénytelen volt tiszteletben tartani annak ellenállását a reformokkal szemben; a helyzetet még egyértelműbbé tette a katolikus egyházi értelmiségnek az újításokkal való szembeszegülése. A történelmi megrázkódtatások múltjával egyre stabilabb helyzetű, gyarapodó nemességben erősödött az igény, hogy befolyását a kultúra területén is érvényesítse, az egyházi értelmiség pedig fokozatosan a nemesség felé fordult, egyre inkább magáévá tévén annak genealogikus nemzetfelfogását. Az irodalom nemzeti irányba való elmozdulásában meghatározó szerepet játszott a nemességnek és az egyházi értelmiségnek e közeledése (Szörényi 1993, 6–7, Bíró 1998, 10–13).

A változás első jelei a literatúra terén vezető szerepet játszó egyházi értelmiség munkásságában mutatkoztak – legszembetűnőbb ez a jezsuita történettudomány és eposzirodalom alakulásában. Az előbbi – Pray György működésében érvén el tetőpontját – megteremtette az önelvű magyar történeti narratíva alapjait, az eposz pedig, a magyarországi rendtartomány szerzőinek tollán, a Habsburg-dinasztia apológiájából az 1740-es évektől kezdve egyre határozottabban a kézaiánus magyar nemzeti történelem igazolójává vált (Szörényi 1993).

Az eredetközösségi szemlélet jelentős változását hozza magával, hogy az 1770-es évektől kezdve a hadi virtus rovására egyre nagyobb teret nyer benne a korszerű műveltség követelménye. II. József évtizedében erős lendületet kap ugyan a reformokkal szembeni nemesi-egyházi ellenállás (jelképes kifejeződése ennek a pap-költő Ányos Pálnak a kalapos király ellen írt verse, s részben ilyen tendenciájának köszönheti népszerűségét a piarista Dugonics András nemzeti őstörténetbe ágyazott regénye, az Etelka is), ám ugyanekkor kap meghatározó szerepet a „tudós hazafiság” attitűdje, amelynek összetartó eleme az az elképzelés, hogy „a tudományosság (…) a modern korban a nemzet felemelésének útja” (Debreczeni 2001, 490). Ez a magatartás a hungarus-patriotizmus örököse; ha meg is jelenik benne a magyar nyelv programja, ennek merőben gyakorlatias szerepe van. Bessenyeinél, aki a nemzeti művelődés jelentőségére rámutatott, nemzeti műveltség és nemzeti nyelv kapcsolata annyit jelent, hogy a magyar nyelv a magyar anyanyelvűek számára a legkézhezállóbb eszköz az egyetemes műveltség elsajátítására – egyszerűbb a magyar nyelvet kiművelni s a tudományokat magyarra fordítani, mint az összes magyart egy műveltebb nyelvre megtanítani. Bessenyeinél nincs nemzetreprezentációs funkciója a nyelvnek, s így rokonságának sem; ezeknek a nemzet eredete szempontjából sem tulajdonított jelentőséget (Bíró 1998, 177, Margócsy 1998, 131, 137).

Az eredetközösségi nemzetfelfogás azonban rövidesen fölfedezi a nemzeti nyelv genealógiai jelentőségét, s ezzel a magyar nyelv bekerül a nemzetet reprezentáló attribútumok közé. A változás nem zökkenőmentes, minthogy a nemesi rend egysége és szabadsága (sőt: eredettörténetének kanonizálása) a latin nyelvhez kapcsolódott, a magyar nyelv finnugor rokonsága pedig, minthogy a nyelvrokonságot eleve az illető népek rokonságaként is értették, a hun–magyar genealógiai folytonosságot fenyegette. A nemesség így paradox helyzetbe került, amikor felvetődött a magyar nyelv hivatalossá tételének kérdése. (Horváth J. 1978 [1927], 25, Bíró 1998, 119–120, Szajbély 2001, 28). A fordulatot Báróczi Sándor hajtotta végre, amikor 1774-es Kassándra-fordításának előszavában ezt írta: „a’ Nemes Magyar Nemzet elejétöl fogva, diadalmas fegyverének inkáb, mint nyelvének pallérozásában ’s ékesittésében tartotta ditsösségét”, s ezért „nemes eredetének le irásátis nagyob ára (sic) más Nemzetek szorgalmatosságának tulajdonithattya” (Báróczi 1774, 3–4; Báróczi egyébként dialogikus röpiratban szembesítette érveit a latin nyelv védelmezőinek álláspontjával, Báróczi 1984 [1790]). Ami Bessenyei és Báróczi felfogásában közös: a nyelvet mindketten a gondolatközlés eszközének tekintik; a nyelvek szerkezeti-frazeológiai sajátszerűségeiben egyikük sem látja a nyelvek közötti átjárás akadályát. Ám míg Bessenyei a fejlett nemzetek tudományát akarja magyarra fordítani (ha már „kéntelenek vagyunk nyelvünket megtartani”), Báróczi a nemzet eredetének idegen nyelveken rögzített leírását kívánja magyarra ültetni (hogy a nemzet eredetének története végre „őseink” nyelvén szólalhasson meg).

Arra a kihívásra, amelyet a finnugor nyelvrokonság jelentett a nemzeti nyelv attribútumát fölvevő kézaiánus eredetközösségi felfogás számára, a hun–magyar genealógia és a finnugor nyelvrokonság összeegyeztetése hivatott megoldást nyújtani. A kezdeményező e téren Sajnovics János Demonstratiója volt (Sajnovics 1770), az ő nyomdokain haladt Dugonics (Dugonics 2002 [1790]) és később Horvát István is, aki a „szkíták” körébe számos népcsoportot bevont, köztük a finnugorokat is (Horvát 1825).

A Hungáriához mint a különböző rangúak és anyanyelvűek közös hazájához kötődő patriotizmus tehát az 1770-es évektől kezdve háttérbe szorult. Toldy magatartását azonban, akinek szülei még benne éltek a német ajkú magyar patrióták világában, ez a pozíció határozta meg. A körülmények változtával neki már nyelvében is magyarrá kellett válnia, ha szüleitől örökül kapott magyar identitásához hű akart maradni; életre szóló hivatást jelölt ki azonban számára a „Hungarus”-hazafiságtól megörökölt feladat, hogy a magyar nemzetnek méltó rangot vívjon ki a nemzetek műveltségi versenyében. A „hungarus-mandátum” átvételére az is sarkallhatta, hogy Czvittinger és Wallaszky, akik a magyar nemzeti becsületet a magyar irodalom teljesítményeinek számbavétele által védelmezték, szintén nem voltak magyar anyanyelvűek (az már a változásokból következő paradoxon, hogy A magyar költészet történetében egyikük sem szerepel). Ám ha Toldy helyzetében, magatartásában a nem magyar ajkú hungarusoknak volt örököse egy megváltozott korban, magyar identitását azzal tette teljessé, hogy – amint azt névválasztása is kifejezi (Dávidházi 2004) – tudatosan és teljes mértékben hasonult a magyar nemesi-eredetközösségi nemzeti identitáshoz. Költészettörténetének nemzeti látószögét ez jelölte ki, nemzetképviseleti beszédmódját (l. Dávidházi, 1998, 69) ez alapozta meg.

A költészeti aspektus kialakításában ugyanakkor Kazinczynak, a nyelv szépség uralma alatti megújítójának jutott a főszerep. Annak a Kazinczynak, aki ugyan Báróczi fordításainak nyelvét tekintette mintaképének, ám nem Báróczi eredetközösségi elveit követte – amelyekből a nyelv idegen elemektől való megtisztításának szigorúan purista elve következett –, hanem fordításainak nyelvi rugalmasságát, azt, ahogyan képes volt idegen szépségeket magyar nyelven visszaadni; a magyar nyelv eredeti orientális jellegében pedig kifejezetten felszámolandó akadályt látott. (Jellemző, hogy Toldy, egy ifjúkori cikkének tanúsága szerint, a nyelvújítást – Báróczi eredetközösségi alapú purizmusához igazítva – a nyelv idegen szóelemektől való megtisztításának programjaként értelmezte (Schedel [Toldy] 1837, 10), s még 1851-es művében is fontosnak tartja megemlíteni, hogy a magyar nyelv alkotásában „kétségkívül Európa előtti”, és ha bizonyos változásaitól eltekintünk, feltámadni látjuk „lelki szemeink előtt Álmos és Árpád nyelvét teljes egész létében”, Toldy 1987 [1851], 33).

A nemzeti irodalom fogalmának kidolgozásakor Toldy az irodalommal kapcsolatos két fő előfeltevését veszi Kazinczytól; azt, amelyik a nyelv eszközjellegét fogalmazza meg, illetve azt, amelyik az esztétikum autonómiáját és egyetemességét rögzíti. Kazinczy nyelvújítási törekvései eredetileg olyan magyar irodalmi nyelv létrehozására irányultak, amely – a köznyelvtől élesen elkülönülvén – biztosítja az irodalom esztétikai szférájának önállóságát; ebben az autonóm szférában pedig teret nyit az egyéni ízlés alakítóerejének, amely szabadon használja fel a klasszikus és a fejlettebb – egy egyetemes esztétikum követelményeinek inkább megfelelő – nyugat-európai irodalmak nyelvi, formai megoldásait. Bármennyire hangsúlyozta is azonban Kazinczy, hogy a nyelv szoros összefüggésben áll a nemzet szellemével, az ő nyelvfelfogása is instrumentális jellegű: annak a felvilágosodásra jellemző nyelvfelfogásnak az örököse, amely a nyelvben az eszme kifejezésének eszközét látja (Meiner 1781). Mint a Báróczy Sándor’ életében (Kazinczy 1814) olvassuk, „a’ nyelv’ ideálja – hogy a’ nyelv az legyen a’ minek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, a’ mit a’ lélek gondol és érez.” Mivel mindaz, amit „a lélek gondol és érez”, megelőzi a nyelvet, az író ura a nyelvnek: szabadon alkothat új szavakat s vehet át más nyelvekből kifejezéseket, hogy gondolatának és érzésének kifejezése „tetsző” legyen.

Az esztétikum autonómiáját Kazinczy az ízlésre alapozta, s tudatában volt annak, hogy amikor az ízlést legfőbb „Appellationsrichterré” (ítélőbíróvá) teszi (levele Helmeczy Mihályhoz. 1814, Váczy és mtsai 1890–1960, XI, 453), Kantra hivatkozhat. Az ízlés bizonytalanságára utaló kritikával szemben állapítja meg, hogy „[a]ki az ízlés bizonytalanságát emlegeti, gyanuba hozza magát a filozófusnál” (Kazinczy 1819, 20.). Ízlésfogalma azonban különbözött a Kantétól; hiába állította szembe az ízlést a tanulással, ez nála nem a tetszés alapjául szolgáló szubjektív apriori (Kant 1997 [1790], 125–126), hanem „a klasszicista normák és szabályok ismeretéből a vérébe ivódott és ösztönössé vált klasszicitás ízlése” (Csetri 1990, 73). Arra pedig már követői – Toldy is – felfigyeltek, hogy (Kanttal ellentétben) az író nyelv fölötti uralmát az ízlésből s nem a képzelőerőből vezette le, s így nem engedett teret a teremtő képzeletnek és az eredetiség (egyre erőteljesebben jelentkező) követelményének. Toldy szemléletére e téren Döbrentei Gábor gyakorolt döntő hatást, aki, Kant nyomán, a költői alkotás lényegét a zseniális alkotóerőből fakadó egyéni eredetiségben látta. Igaz, másrészről Döbrentei – a korai angol felvilágosodás common sense felfogásának hatására – éppen Kant apriorisztikus ízléstanát nem tette magáévá; az ízlésben egy-egy kulturális nagyközösség hosszú fejlődés során alakuló közös esztétikai ítélőképességét látta, s úgy gondolta, hogy a zseni alkotása is ebből táplálkozik és erre hat vissza (Döbrentei 1814, Döbrentei 1818). Toldy ide már nem követte Döbrenteit; ízlésfelfogása mindvégig kazinczyánus maradt, ezt egészítette ki a zseni alkotóerejével, amely a költői alkotás eredetiségét biztosítja.

Azzal, hogy Toldy Kazinczy nyomán az autonóm esztétikumot tette meg amagyar irodalom történeti fejlődésének vezérfonalává, lemondott annak a súlyos heremeneutikai kérdésnek a megválaszolásáról, hogyan nyerheti vissza nemzeti jellegét egy olyan irodalom, amely ezt – az idegen szépségek elsajátítása érdekében – két évszázadon át nélkülözni volt kénytelen. Holott a következményekkel maga is szembesült: fel kellett ismernie, hogy a Zalán futása nem tudott megfelelni a nemzeti eredetmonda iránt mutatkozó elvárásnak, hogy a mű lírájának modernsége nem tudta kiragadni idegenszerűségéből a honfoglalás kori történetet, amelynek eredeti költői feldolgozásai, ha voltak, nem is két századdal, de egy fél évezreddel korábban feledésbe hullottak. Abban, hogy Toldy a nemzet képviseletében, a magyar nemzeti irodalom eposzias eredettörténetét és felvirágzását írta meg, bizonyosan szerepe volt ennek a felismerésnek (Dávidházi, 1998).

Az irodalom nemzeti jellegének hosszú szünet után történő újkori regenerálásával kapcsolatban fölvetődik a kérdés, mennyire mutatkozik Toldy Hegel követőjének. Ismeretes, hogy hallgatta a filozófus előadásait Berlinben, s kétségtelen, hogy a „nemzeti–művészi–nemzetien művészi” modellje mutat bizonyos rokonságot Hegel dialektikus történeti modelljével. Szembetűnő azonban, hogy Toldy fejlődésmodellje épp a leglényegesebb kérdésben mond ellent Hegel felfogásának, aki szerint „[a] történelmi csak akkor a miénk, ha ahhoz a nemzethez tartozik, amelyhez mi is tartozunk, vagy ha általában a jelent olyan események következményének tudjuk tekinteni, amelyeknek láncolatában az ábrázolt jellemek vagy tettek lényeges láncszemet alkotnak. Mert végső soron ugyanannak a talajnak és népnek puszta összhangja sem elégséges, hanem még saját népünk múltjának is közelebbi vonatkozásban kell állnia a mi állapotunkkal, életünkkel és létezésünkkel.” (Hegel 1980/1952. [1835­–1838], 277, a fordítás módosítva.) Hegel szavai, amelyekkel a kései korok nemzeti eposzait bírálta, a Zalán futására is ráillik: „Ha (…) a művészi szellem lényegesen más, mint az, amely az ábrázolt nemzeti valóságnak és tettnek létet adott, ezáltal hasadás jön létre (…). Mert az egyik oldalon akkor egy elmúlt világállapot jeleneteit látjuk, a másikon egy tőle különböző jelennek formáit, érzületeit, szemléletmódjait, ebben a tovább fejlesztett reflexióban pedig a korábbi hit alakulatai hideg dologgá, babonává, egy pusztán költői gépezet üres díszeivé válnak, amelyből teljesen hiányzik saját elevenségének eredeti lelke.” (Hegel 1956. [1835­–1838], 257–258; ezen az alapon bírálta már Klopstockot is, amiért a germán istenek visszahozására tett kísérletet, Hegel, 1980/1952. [1835­–1838], 278).

Toldy Ferenc 1843-ban a Fanni szerzőjére emlékezve úgy jellemezte Kármán és Kazinczy viszonyát, hogy a nyelv megújítása terén „két ellenkező sark emberei voltak”; az utóbbi „utánképzés útján igyekezett azt gazdagítani, szépíteni, sokszínűvé tenni: Kármán magából a nyelv meglevő kincseiből akarta kifejtve látni azt, amivel az nem bírt.” Korszakos irodalomtörténeti művében úgy jellemzi viszonyukat, hogy „ha Kármán életben marad, e két különböző természet maholnap kétségkivűl összekoccan, s két ellenkező felekezetet alkot: de irodalmunk nyert volna ez ellentétel hathatós működése által: a tartalom és forma arányosabb mértékben fejlődik s hatja vala át egymást, s a két szépség, a természeté s a művészeté, a nemzeti s az idegen, a versenyző küzdelem folytán korábban lelik vala meg a kiegyenlítés középpontját” (Toldy 1867 [1854], 421).

Horváth János nyomán, aki szerint „Kármán kezdeményezése annak igazolása, hogy már ekkor megvoltak egy, a Kazinczyétól különböző iránynak a lehetőségei a modern (…) oldalon is” (Horváth 1997 [1956], 161–162.), Bíró Ferenc állapította meg: „[a]z Uránia által képviselt program és Kazinczy mozgalma a XVIII–XIX. századforduló magyar irodalmának alternatívái voltak” (Bíró 1995, 484). Ezek az alternatívák a 19. században a nemzeti irodalom alternatív programjaiban teljesedtek ki. Toldy úgy állította be, hogy Kármán kezdeményezése folytatás nélkül maradt; irodalomtörténeti fejlődésrajzában Kazinczy tölti be a modern nemzeti irodalom megalapítójának szerepét. Ez azonban inkább azt jelenti, hogy ő maga Kazinczy kezdeményezéséhez kapcsolta irodalomtörténeti koncepcióját; az ő törekvéseivel párhuzamosan azonban Kármán nyomán – főként Kölcsey Ferenc, Erdélyi János és Arany János működése folytán – lassan kialakult a nemzeti irodalomnak egy másik fogalmi rendszere, s ezzel a magyar irodalom történetének egy alternatív koncepciója, erről azonban A magyar költészet történetének szerzője nem vett tudomást.

A két rendszer nem csupán hangsúlyaiban különbözött egymástól, s úgy sem lehet tekinteni valamelyikre, mint amelyik a másik folytatása, későbbi fázisa volna, ahogyan egy időben értelmezték; a különbségek alapvetőek – a bölcseleti hátteret és előfeltevéseket is érintik.Hivatkozások

Báróczi, Sándor (1774) Kassándra, melyet frantziábol forditott Bárótzi Sándor magyar nemes testőrző, Bétsben: (…) Trattnern (sic) Tamás (…).

Báróczi, Sándor (1984) [1790] A védelmeztetett magyar nyelv, Budapest: Magvető.

Bíró, Ferenc (1995) „A »tudományok«, a nemzeti nyelv és az eredetiség. Kármán József Urániájának programírásairól”, Palócföld 29: 479–485.

Bíró, Ferenc (1998) [1994] A felvilágosodás korának magyar irodalma, Budapest: Balassi.

Bod, Péter (1766) Magyar Athenas avagy: Az Erdélyben és Magyar-Országban élt tudos embereknek, nevezetesebben a’kik valami, világ eleibe botsátott irások által esméretesekké lettek, ’s jo emlékezeteket fen-hagyták historiájok (…), h. n. [Nagyszeben], s. n. [Sárdi].

Czvittinger, Dávid (1711) Specimen Hungariae literatae, virorvm ervditione clarorvm natione Hungarorum, Dalmatarvm, Croatarvm, Slavorvm, atque Transylvanorum, vitas, scripta, elogia et censvras ordine alphabetico exhibens. Accedit bibliotheca scriptorum qui extant de rebus Hungaricis, Francofvrti et Lipsiae: typis et sumptibus Jod. Guil. Kohlesii [Jobst Wilhelm Kohles].

Csetri, Lajos (1990) Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában, Budapest: Akadémiai.

Dávidházi, Péter (1998) „A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (a narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)”, Alföld 49/2: 61–77.

Dávidházi, Péter (2004) Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Budapest: Akadémiai és Universitas.

Debreczeni, Attila (2001) „Tudós hazafiság” (Egy beszédmód a XVIII. század végének magyar irodalmában)”, Irodalomtörténet 81: 487–504.

Döbrentei, Gábor (1814) „Eredetiség ’s jutalom tétel”, Erdélyi Muzéum 1: 142–162.

Döbrentei, Gábor (1818) „A’ Kritikáról”, Erdélyi Muzéum 9: 155–199.

Dugonics, András (2002) [1790] Etelka, s. a. r. Penke, Olga, Debrecen: Kossuth Egyetemi.

Gervinus, Georg Gottfried (1835–1842) Geschichte der poetischen National-Literatur der Deutschen, I–V, Leipzig: Wilhelm Engelmann.

Eötvös, József (1847) „Petőfi Összes Költeményei”, Pesti Hirlap 7: 315.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1952) [1835­–1838] Esztétikai előadások. Első kötet, ford. Zoltai, Dénes, Budapest: Akadémiai.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1956) [1835­–1838] Esztétikai előadások, Harmadik kötet, ford. Szemere, Samu, Budapest: Akadémiai.

Horvát, István (1817) „Wallaszky Pál élete”, Tudományos Gyűjtemény 1/X: 109–117.

Horvát, István (1825) Rajzolatok a’ magyar nemzet legrégiebb történeteiből, Pesten: Trattner.

Horváth, János (1976) A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai.

Horváth, János (1978) [1927] A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest: Akadémiai.

Horváth, János (1997) [1956] „A XIX. század fejlődéstörténeti előzményei” in Tanulmányok, Debrecen: Kossuth Egyetemi.

Kant, Immanuel (1997) [1790] Az ítélőerő kritikája, ford. Papp, Zoltán, Budapest: Ictus.

Kazinczy, Ferenc (1814) Báróczy Sándor élete, Széphalom február 13.

Kazinczy, Ferenc (1819) „1) Dissertatio Philologica de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingva Magyarica, Scripsit Paulus Nagy de Beregszász (…). 1805. 2) Ó és Új Magyar, vagy rövid értekezés, miképen kelljen az Ó Magyarsággal az újat eggyesíteni; az az, miképpen kelljen a’ régi Magyar nyelvet új szavak, szólások és formák által gazdagítani (…) Előadta eggy a’ régieket és (a’) helyes újításokat egyformán kedvellő, de a’ Nyelvet elrontani iszonyodó Magyar [Sipos József]. Pesten, Trattnernél, 1816. (…)”, Tudományos Gyűjtemény 1/XII. kötet: 87–105.

Kecskés, András (1991) A magyar verselméleti gondolkodás története. A kezdetektől 1898-ig, Budapest: Akadémiai

Mailáth, János (1825) Magyarische Gedichte, Stuttgart és Tübingen: Cotta.

Margócsy, István (1998) „»A tiszta magyar«. Nemzetkarakterológia és nemzeti történelem összefüggései Bessenyei és kortársai nyelvrokonság-felfogásában”, in Csorba, Sándor és Margócsy, Klára (szerk.) A szétszórt rendszer. Tanulmányok Bessenyei György életművéről, Nyíregyháza: Bessenyei, 131–140.

Meiner, Johann Werner (1781) Versuch einer an der menschlichen Sprache abgebildeten Vernunftlehre oder Philosophische und allgemeine Sprachlehre, Leipzig: Breitkopf.

Meister, Leonhard (1777) Beyträge zur Geschichte der teutschen Sprache und National-literatur, London (-Bern): typogr[aphische] Ges[ellschaft].

Reimmann, Jacob Friedrich (1708) Versuch einer Einleitung In die Historiam Literariam Insgemein und derer Teutschen insonderheit, I. Halle: Renger.

Sajnovics, János (1770) Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, Hafniae: Gerhard Giese Salicath.

Schedel [Toldy], Ferenc (1837) „Vázolatok a’ magyar nyelv történetéből”, Athenaeum 1: 9–12.

Stanzel, Franz K. (szerk.) (1999) Europäischer Völkerspiegel. Imagologisch-ethnographische Studien zu den Völkertafeln des frühen 18. Jahrhunderts, Heidelberg: C. Winter.

Szajbély, Mihály (2001) „Idzadnak a magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar irodalmi felvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig, Budapest: Akadémiai és Universitas.

Szörényi, László (1993) Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, Budapest: Amfipressz.

Szűcs, Jenő (1974) „»Nemzetiség« és »nemzeti öntudat« a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához”, in Nemzet és történelem. Tanulmányok, Budapest: Gondolat.

Tarnai, Andor (1969) Extra Hungariam non est vita… (Egy szállóige történetéhez), Budapest: Akadémiai.

Toldy, Ferenc (1888) [1859] „Pillantás Kazinczy írói pályájára, Kazinczy százados ünnepén” in Toldy Ferenc irodalmi beszédei, I–II, Budapest: Ráth Mór, II., 176–191.

Toldy, Ferenc (1867) [1854] A magyar költészet története, Pest: Heckenast.

Toldy, Ferenc (1873) [1865] A magyar nemzeti irodalom története, II, Pest: Athenauem.

Toldy, Ferenc (1987) [1851] A magyar nemzeti irodalom története. Példatárral, Budapest: Szépirodalmi.

Váczy, János és mtsai (szerk.) (1890–1960) Kazinczy Ferenc levelezése, I–XXII, Budapest: Akadémiai.

Wallaszky, Pál (1785) Conspectvs reipublicae litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra vsque tempora delineatus, Posonii: [S. n.]. (Második kiadása: Buda, 1808.)