Kappanyos András

Egy romantikus főmű késedelmes kanonizációja
1853–1854 (?) Vörösmarty Mihály: Előszó

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 341-355.

„Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé” (Somogyi 1961, 192). Ezzel a magánlevélben, 1854-ben írt mondattal kezdődik a kései Vörösmarty befogadástörténete. Gyulai kétségkívül az „idős” (ötvennégy éves) költő avíttasságára, szenilitására céloz, s nem is sejti, mondata milyen fonák módon találja el az igazságot. A kései Vörösmarty munkássága valóban „kilóg” a saját korából: kanonizálását a Nyugat (Schöpflin 1908; Babits 1911a; Babits 1911b; Szerb 1972) végzi el, árnyalt elemzésére pedig csak a 20. század hetvenes éveiben (Martinkó 1975; Szegedy-Maszák 1980) kerül sor. Az anakronizmust tehát visszaigazolja a befogadástörténet, csak épp ellenkező irányban.

A korok és jelenségek (esetünkben irodalmi kánonok, elvárásrendszerek) természetesen nem valamilyen előre meghatározható rendben következnek egymásra, így „előreszaladásról” nemigen lehet beszélni, hiszen nemigen tudható, merre van előre. Tudomásunk csak arról lehet, ami már bekövetkezett, tehát az ilyen évtizedeket átmetsző kapcsolatkeresések, a „megkésett befogadás” esetei mindenkor az utókor aktivitását kívánják, az elődöt pedig nincs mód megkérdezni, elégedett-e az események alakulásával.

Amikor Schöpflin Aladár az alig féléves Nyugat hasábjain felfedezi a kései Vörösmartyt a 20. század számára, nyíltan vitába száll Gyulai fél évszázadon át fenntartott véleményével, egyben a hivatalos, akadémikus irodalomtörténet normarendszerével. Már a cím is „két Vörösmartyról” beszél: az egyik volna Gyulai Pálé, a „kedves, rokonszenves magyar nemes úr” (Schöpflin 1908, 577), aki tökéletesen illeszkedik a magyar kultúra harmonikus fejlődésvonaláról a 19. század második felében kialakított nagyelbeszéléshez, Arany és Petőfi mellett annak fő pillére. A másik Vörösmarty az 1848 utáni megtört, zaklatott férfiú: „A költő (…) nem vezeti higgadt, tudatos művészettel vonalait, nem osztja harmonikus foltokba képeit, hanem csak úgy nyersen, ahogy lelkéből kifakadt, veti elénk s vele elénk veti egész lelkét” (Schöpflin 1908, 583). Vagyis Schöpflin ugyanazt látja, ugyanazt regisztrálja, mint Gyulai („csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik”), de pozitív előjellel. Nem is kívánja leplezni kánonalakító szándékát: „[H]a a legifjabb magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely tradíciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a csatlakozó pont a Vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniánk közt vergődő, bénulásában időnként görcsösen föllobbanó lelkünkre” (Schöpflin 1908, 584).

Valóban feltűnő, hogy Gyulai milyen következetesen tartja fenn A vén cigányról vallott véleményét, és milyen következetesen hallgat az Előszóról, amelyet 1863-ban ő publikált kéziratból. Amikor 1856-ban Egressy Gábor egy cikkben Gyulai fejére olvassa magántársaságban hangoztatott véleményét, Gyulai nem cáfol: „E költemény [A vén cigány] első versszaka kitűnő szép, a másodikban már kiesik a költő az alaphangulatból, több helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg benne a régi Vörösmartyt” (Gyulai 1908, 215). A kései versekre vonatkozó kifogásait – igen udvarias formában bár – még Emlékbeszédében és Vörösmarty életrajzában is fenntartja. Gyulai kritikusi tisztességét, következetességét nem érheti szó: nem akar semmit eltagadni vagy torzítani, kritikusi nézőpontjából azonban ez a néhány szöveg értelmezhetetlen, nem illeszkedik az egyébként oly világos történethez, ezért mellékszálnak, kitérőnek tekintendő.

Nem véletlen, hogy az irodalomtörténészek ezt az időszakot, az 1900-as évek második felét egybehangzóan korszakhatárnak tartják. Ady első érett kötete (1906), valamint a Nyugat indulása és a Holnap antológia megjelenése (mindkettő 1908) történelmi léptékben szinte egybeesik – a következő évben pedig meghal a nyugatosok által egyébként nagyra tartott Gyulai. Ezekben az években válik nyílt összecsapássá az az ellentét, amely az akadémikus normává vált nemzeti klasszicizmus és a nyugatias modernizáció igénye között már évtizedek óta feszült. Ady fellépése olyan vihart kavar, amely mindenkit nyílt állásfoglalásra kényszerít. Egyértelművé válnak a frontvonalak.

A Nyugat – hogy megerősíthesse pozícióját – legitimációs bázist keres a hagyományban, és az első ilyen bázist a kései Vörösmartyban találja meg. Ideális választás: a nemzeti panteon egyik főalakjának mindeddig alulbecsült pályaszakasza. Gyulai tisztán poétikai érvek alapján hagyja ki a nemzeti klasszicizmus kánonából a kései Vörösmartyt, holott a kései versek poétikai „mássága” mögött világos az ideológiai háttér: Vörösmarty kiábrándult a már-már vallásosan átérzett nemzeti üdvtörténeti utópiából, és minden bizonnyal istenhite is megrendült. A kétségbeesés egyszerre szabadította meg ideológiai és poétikai fékjeitől, és tette lehetővé (két nagy költemény és néhány töredék erejéig) romantikus poétikai potenciáljának teljes megvalósítását.

A Nyugat számára a kései Vörösmarty „felkarolása” egyszerre poétikai program és irodalompolitikai stratégia. Schöpflin még felfedezőként nyúl ezekhez a versekhez, az Előszót mint „újdonságot” jelenti be: „Van egy költeménye ebből az időből, az Előszó. Ennek a hatása egyenesen borzalmas, ha mint a költő akkori lelki állapotának tükrét tekintjük” (Schöpflin 1908, 582). Néhány évvel később Babits már evidenciaként állítja, hogy Vörösmarty „A vén cigány költője”, amely „kétségkívül a legcsodálatosabb magyar vers” (Babits 1911a, 690). Ugyanekkor Vörösmarty érvvé válik a nemzeti konzervativizmussal szemben, „a Nyugat magyartalanságairól” szóló vitacikkben írja Ignotus Horváth Jánosnak: „meggondolhatná, nemzeti hivatású volt-e ez a fajta filológia, melynek rendjén gyerekkorunkban elvették kedvünket Vörösmarty Mihálytól, mert nem elég orthologus” (Ignotus 1911, 1035). A rekanonizáció tehát igen gyorsan végbement. Ennek programszerűségét Babits negyedszázaddal később is elismeri: „[E]gy új Vörösmartyt fedeztünk föl. Egy költőt akit senkisem ismert és senkisem sejtett! Egy halott költőt, aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust, aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! Egy nagy nemzeti költőt, aki európaibb minden nyugatosnál! Egy igazi minta-nyugatost, ősünket és példaképünket!” (Babits 1935, 400). Babits a rekanonizációs folyamat menetét is pontosan érti: „Vörösmarty tehát megváltozott. Hol van már a Gyulai Pál Vörösmartyja, ez a rokonszenves, comme il faut tipusa a becsületes nemzeti költőnek?” (Babits 1935, 401).

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kései Vörösmarty árnyalt befogadása valóban végbement volna. Babits hosszú, kétrészes tanulmányában csak néhány oldal foglalkozik a kései („harmadik”) Vörösmartyval, s a bőséges idézeteken és a történeti körülmények ismertetésén kívül ilyen mondatok helyettesítik a reflexiót: „De minő versek azok”; „Milyen különös vers ez!”; „Leghatalmasabb költeménye, a legszebb magyar vers”; „Egy őrült verse”; „Ez egy őrült képzetkapcsolása”. S ismét: „Ez a vers egy őrült verse” (Babits 1911b, 1060–1061). Babits ezzel a recepció új hagyományát nyitja meg: a kései Vörösmarty értelmezését lényegében a pszichopatológia területére tolja át. 1935-ös esszéjében is A vén cigány „kissé tébolyult pátoszát” (Babits 1935, 399) említi, Szerb Antal pedig így ír: „A lelki betegség, amely elemészti, ugyanakkor felszabadítja a ráció minden korlátja alól, s mint az elborult elméjű Hölderlin, neki is sikerülnek sorok, sőt költemények, amelyek már értelmen túli dolgokról beszélnek, amelyeket nem is értünk talán egészen, de érezzük bennük a megközelíthetetlen távolok borzongását: Előszó, Emberek [?], Vén cigány” (Szerb 1972, 304).

Ilyen fogadtatástörténet után a kései elemző kérdése arra irányul, melyek lehetnek az öreg Vörösmarty költészetében azok az elemek, amelyek Gyulait és a nemzeti klasszicizmus híveit elidegenítették, a nyugatosokat pedig lelkesedéssel töltötték el, noha ők is csak a „megközelíthetetlen távolok borzongását” érezték bennük. Ez a vizsgálat az 1851-ben felkérésre írt sírverseket, valamint az 1854-ben Batthyány Kázmér halálára írt költeményeket kisebb súllyal veszi számításba: ezek egy adott műfaj konvencionális kereteit kitöltő, alkalmi versek, nem tekinthetők teljességgel autonóm műalkotásnak, és ily módon nem is vetettek fel soha kanonizációs kérdéseket. Ami marad: a két nagy költemény (az Előszó és A vén cigány); az 1849-ben, egyazon napon írt két vers (Setét eszmék borítják… és Átok); valamint két keltezetlen, kétes datálású töredék (Mint a földmivelő és Fogytán van napod). És természetesen nem feledhető, hogy Vörösmarty közben a Lear király fordításán is dolgozott.

A Gyulai által kifogásolt és a nyugatosok által magasztalt (de soha nem elemzett) jelenségek jórészt egybeesnek, sejthetően a szövegek ugyanazon normasértő sajátosságairól van szó. Gyulai ezt mondja: „Nyelvének ereje néha még gondolatjai fogyatkozását, képei hibáit is födözni bírja” (Gyulai 1914, 321). Babits: „Ez egy őrült képzetkapcsolása” és „kissé tébolyult pátosz”. Szerb Antal: „Mint az elborult elméjű Hölderlin” és „értelmen túli dolgok”. Ha mindezt irodalomtudományos terminológiára fordítjuk, arról lehet szó, hogy a megnyilvánulások közötti logikai kapcsolódások gyakran nem maguktól értetődőek, nem racionálisak, a képek pedig nehezen vizualizálhatók, ellentmondásosak.

Retorikai szempontból az ilyen hiányzó kapcsolódások nagy valószínűséggel három alakzat valamelyikét valósítják meg. Ha az elemek közötti többlépcsős, kifejtetlenül maradt logikai kapcsolat viszonylag biztonsággal rekonstruálható, akkor enthümémával állunk szemben. Ha a hiányzó kapcsolat megteremtése grammatikailag is többféle, egyaránt elfogadható módon lehetséges, akkor aszindetont érzékelhetünk az adott helyen. Ha a hiányzó kapcsolódás megvalósítása, explicitté tétele mindenképpen logikai lehetetlenséghez vezet, akkor katakrézis, azaz képzavar jön létre. Az esetek többségében minden bizonnyal az olvasás folyamatában dől el, hogy melyiket alkalmazzuk ezen lehetőségek közül. Akadhat olvasó, akinek a számára csak az egyértelmű megoldás valósítja meg a good continuation pszichológiai követelményét, s akadhat olyan is, aki még a feloldhatatlan katakrézist sem érzékeli kudarcként. Az alábbiakban – mivel az Előszót később úgyis részletesebben elemezzük – A vén cigányból mutatunk be egy-egy jellegzetes példát mindhárom retorikai lehetőségre, hangsúlyozva, hogy ez az osztályozás egy konkrét olvasathoz tartozik, más olvasatban más osztályozások is lehetségesek, ahogyan ez az üres helyek poétikájából adódik.

Enthümémát a harmadik és negyedik szakasz között találhatunk: mi sem tudjuk a választ arra: „Kié volt ez elfojtott sohajtás?” Eddig a beszélő biztatta, instruálta a zenészt (és ez a virtuális beszédhelyzet létrejön, merőben független attól az interpretációs hagyománytól, mely magát a költőt látja a vén cigányban, s így a verset önmegszólítóként olvassa), most azonban kérdez a beszélő, és kérdésének nem ismerjük a referenciáját. A kapcsolat felépítése során nagy valószínűséggel arra jutunk, hogy az elfojtott sóhajtás, csakúgy mint a következő sorokban megjelenő üvöltés, dörömbölés, zokogás immár maga a beszélő biztatására megszólaló zene, illetve a beszélő még nem racionalizált vagy „neutralizált” reakciója erre a zenére. Mintha maga a beszélő is a felhangzó zene által megteremtett üres hely kitöltésén, a good continuation megteremtésén dolgozna képzelőtevékenységét megfeszítve, hogy eljusson a következő szakaszok racionalizáltabb, de szintén auditív érzékletekből felépülő látványaihoz: Káin, Prométheusz, majd Noé mítoszához.

Aszindeton található a következő helyen: „Húrod zengjen vésznél szilajabban, / És keményen mint a jég verése, / Odalett az emberek vetése.” Az utóbbi két sor között jelöletlen a logikai kapcsolat, megtörik a kontextus, nem tudjuk, hogyan kapcsolódik az előzőekhez az emberek vetése. A helyzetet az bonyolítja, hogy a jégverés és a vetés pusztulása közötti kauzális kapcsolatot egyébként jól ismerjük, az asszociáció nem szorul különösebb magyarázatra, de itt nincs szó „valódi” jégverésről, ez csupán egy hasonlat eleme. A kapcsolat megteremtésének egyik lehetősége tehát, hogy az idézet harmadik sora csupán egy határozói alárendelt mondat, a hasonlat színezése: „…mint a jég verése, / [amelynek következtében] Odalett az emberek vetése.” A sor önállósága és logikai motiválatlansága azonban inkább következtető mellérendelésre utal, azaz olyasféle értelmezésre, hogy „[hiszen úgyis] Odalett az emberek vetése”, tehát a húr immár zenghet „vésznél szilajabban”, nincs vesztenivaló. Az olvasat e két értelmezés között oszcillál.

Katakrézisként olvashatjuk a hatodik szakasz kezdetét: „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében.” Alighanem az ilyen helyekre utalt Gyulai, mondván, hogy „képei nem mindig szabatosak”. A „vak csillag” azonosító szerkezet arra utal, hogy a „föld” szó számos szótári jelentése közül a csillagászatit kell választanunk: a földről mint bolygóról van szó. Ezzel még konzisztens a „hadd forogjon” kifejezés is: a Föld csillagászati értelemben forog. Ezt a természettudományos képletet összezavarja, hogy a forgásra megadott hely: „keserű levében”, ami a „fő a saját levében” szólást idézi fel. Ebből a nézőpontból a Föld nem bolygó, hanem személyiséggel rendelkező entitás. Így a mondatnak részint a természettudomány referenciális nyelvén, részint a költészet és a mindennapok metaforikus nyelvén van értelme. A két szemléleti sík nem egyesíthető: az olvasatnak ezúttal nem egy nyelvszemléleten belüli két megoldás, hanem két különböző nyelvszemlélet között kell oszcillálnia.

Vörösmarty egyes poétikai megoldásai tehát olyannyira anakronisztikusak, hogy csak az avantgárd költészet – a normasértést paradox normává emelő – poétikájában válnak majd elfogadottá. Igazolásul íme néhány Kassák-sor: „A föld szűkölt s a vizek felkakaskodtak az égig. A nagyonnagy feketeségben / csak kölyök holnapok fáklyáztak. (…) Jégcsap-orgonákon csörömpölt a szél. / Bezárt aklokban sírtak a barmok szemei” (Kompozíció, 1918). Az „értelmen túli dolgok” érintését, a kifejezés túllépését a ráción Gyulai „fogyatkozásnak” látta, Babits és Szerb Antal a „szent őrület” megnyilvánulásának, s a különbség nyilván nem a percepcióban, hanem az értékrendben van: a nyugatosok számára a ráció meghaladása vonzó lehetőség, Gyulai számára riasztó túlzás, kiismerhetetlen rendetlenség.

Úgy látszik azonban, hogy a két nagy vers közül A vén cigány még mindig kiismerhetőbb és elfogadhatóbb, ráadásul recepciója is jóval előbb megkezdődött, hiszen már 1854-ben megjelent. Az Előszót felfedező Schöpflin-írás ezt a verset A vén cigány előszavának nevezi, és ezután még évtizedekig egyetlen elemző sem jutott el addig, hogy ezt a verset önálló remekműnek A vén cigányt bizonyos tekintetben meg is haladó főműnek, s ami a legfontosabb, az értelmezés önálló tárgyának tekintse.

Az Előszó valóban zavarba ejtő. Kéziratból, posztumusz adták ki, közvetlen szerzői autorizáció nélkül, a két kézirat is jelentősen eltér, ráadásul mindkettő keltezetlen. A cím eleve lefokozza a szöveg autonómiáját, hiszen az Előszó nyilván valaminek, vélhetően egy nagyobb műnek az előszava, de hogy ez a mű mi is volna, azt mindmáig nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani. Számos hipotézis látott napvilágot ez ügyben; a legfrissebb és legmeggyőzőbb (Milbacher 2000) a vers datálását 1850-ből 1853-1854-be helyezné át, felvetve, hogy az Előszó Vörösmarty utolsó költői műve lehet. Minthogy azonban teljes bizonyosság nincs, az értelmezés „légüres térben” indul: mind az életrajzban, mind az életmű szövegkorpuszában hiányzik körüle az értelmező kontextus – eltekintve természetesen attól az evidenciától, hogy 1849 és 1855 között íródott. Az Előszó mellé nem tudunk szilárd külső keletkezéstörténetet állítani a kor személyes és világpolitikai eseményeivel, s nem tudunk szerzői szándékot bizonyítani, amely szövegváltozatunk helyességét és a műalkotás integritását biztosítaná. Jóval nehezebb tehát a dolgunk, mint A vén cigány esetében. Elemzésünk kiindulása e körülmények következtében szükségszerűen szövegközpontú.

A vers tipográfiai képe egy tízsoros, egy harmincegy soros és egy nyolcsoros szakaszt mutat, vagyis első látásra eldönthető, hogy nem valósít meg semmilyen kanonikus strófaszerkezetet. A vizuális kép kifejezetten az exordium–narratio–conclusio retorikai hármasságát sugallja. A kifejtő-meggyőző szónoki beszédre vonatkozó elvárást alátámasztja, hogy a szöveg verstanilag ötös és hatodfeles rímtelen jambus-sorokból (blank verse, drámai jambus) áll, s ezt a formát (mások mellett) éppen Vörösmarty honosította meg, mint a „gondolati költészet” verstani keretét (például Gondolatok a könyvtárban). A vizuális megjelenés ugyanakkor harmonikus, a tervezettség benyomását keltő képet mutat: a középrész az egészhez az aranymetszés szabályai szerint viszonyul, és úgy van elrendezve, hogy a középrész és az egész aranymetszéspontja egybeessék.

A beszéd menete azonban mégsem az elvárt retorikai sémát követi: a narráció az egész szövegre kiterjed, és a múlt–jelen–jövő hármassága rajzolódik ki benne, amit a midőn–most–majd sorkezdetek (1., 34., 42. sor) jeleznek. A múlt elbeszélését is két részre osztja a szó elhangzása, illetve ennek következménye, a vész kitörése: a régebbi és a közelebbi múlt elbeszélt eseményei antagonisztikus ellentétben állnak. Ezen idősíkváltások hatására az olvasatban kialakul egy olyan szegmentálás, amit verstani és vizuális elemek (a jelzett strófahatárok) csak részben támasztanak alá. Ezeket a virtuális strófahatárokat azonban visszaigazolja a grammatikai szerkezet, valamint az egyetlen momentum, amit a keletkezéstörténetből ismerhetünk: a két kézirat, a piszkozat és a tisztázat közötti különbség. A piszkozatból a 9–10., a 14., valamint a 17–33. sorok hiányoznak. Természetesen a meglévők is számos helyen eltérnek, mindenesetre a piszkozat tartalmaz egy nyolcsoros szakaszt (1–8.), néhány töredék sort (11–13., 15–16.), valamint további két nyolcsoros szakaszt (34–41., 42–49.). A piszkozat és a tisztázat közötti legfőbb változás, hogy a töredék sorok egy teljes strófává egészülnek ki (11–18. a végleges szövegben), továbbá betoldásra kerül két, csaknem teljes strófa (a 19–33., a vész tombolásáról szóló sorok). A végleges versben tehát jelen van egy olyan terv nyoma, amely hat darab nyolcsoros strófában gondolkodott. (Ez akkor is igaz, ha a piszkozatot nem vesszük figyelembe; a keletkezéstörténeti adalék csak szemléletesebbé teszi a tényt.) Ez a szándék csaknem teljesen meg is valósult, a végleges vers csupán két helyen tér el tőle: a 9–10. sor többletet képez, a 34. sor tájékán pedig egy sor hiányzik (mintha ez a sor egyszerre két strófához tartozna). Ha gondolatban úgy módosítjuk a szöveget, hogy a 9–10. sorokat elhagyjuk, a 34. sort pedig megkettőzzük, akkor tökéletes, hatszor nyolc soros strófaszerkezetet kapunk. Az így képzett virtuális strófahatárok kivétel nélkül mondathatárokkal, egyben retorikai lefékeződésekkel esnek egybe. (Mondathatárt természetesen más sorvégeken is találunk, de szerkezeti és retorikai szempontból csak ezek szignifikánsak; a strófák belsejébe eső mondatvégeket a piszkozat nem is jelöli.)

A strófák kijelölésével, a szöveg szegmentálásával az értelmezés fontos lépését tettük meg, de egyben egy sajátos anomáliát is regisztrálhatunk: a szöveg vizuális (térbeli) képe és verstani (azaz időbeli, szekvenciális) tagolása nem fedi egymást. Ez a feszültség önmagában is ellentmond a „nemzeti versidom” normáinak (vö. Arany 1968, 146–193).

A strófatagolás „rekonstruálása” nyilvánvalóvá tesz néhány alapvető szerkezeti sajátosságot. Állítsuk egymás mellé az első és a harmadik szakaszt:

Mindkét szakasz első három szava sajátos alcímfunkciót tölt be, majd következik négy és fél sor rövid, mellérendelő, egyszerű, kijelentő tagmondatokból, majd a hatodik sorral egy testesebb, három sorra kiterjedő tagmondat kezdődik kevésbé mozgalmas igei állítmánnyal. A nyolc sor öt–hármas megoszlása különösen feltűnő, hiszen míg az első öt sorban hét, illetve öt tagmondatot találunk, az utóbbi hármat egyetlen tagmondat foglalja el. A főnevek nagy része megismétlődik: kéz, szív, szellem, ég, ember, s még ideérthető a homlok–arc megfelelés is. Az igék túlnyomó többsége ugyanakkor ellentétes értelmű: virított–meghervadt, lángolt–kialutt, tiszta volt–elsötétült, küzdött–dúltak, munkában élt–lapdázott. Minthogy ehhez még további asszociatív kapcsolatok járulnak, alig akad olyan szó, amely ne lenne bekötve a két versszak között feszülő asszociációs hálóba. Az első versszak főszereplője, „retorikai alanya” azonban az ember, a harmadiké pedig a vész, miáltal minden a visszájára fordul. Ha az első versszak az értéktelítettség állapotát ragadja meg, a harmadikban ezen értékek egyenkénti, szinte leltár szerinti visszavétele történik.

A midőn–most–majd időhatározó szavakon kívül az időszerkezet fontos pillére a három helyen, különböző formában felbukkanó létige: a múlt állapotot kifejező volt (1. sor) a jelenhez vezető folyamatot jelölő lőn (18. sor), és a jelen állapotra vonatkozó van (34. sor). Ez a három hely három, lényegében egyenlő, két-kétstrófányi részre osztja a verset. A 18. és a 34. sorban fordul elő a megállást, fordulópontot jelző csend szó is.

Ennek alapján a vers kép- és időszerkezete így vázolható fel: Az első szakasz a múltbeli, idilli állapotot írja le, majd a második szakaszban a pozitív várakozás egyre növekvő feszültsége válik jellemzővé. Ezt a késleltetést szolgálják az olyan tautologikus ismétlődések is, mint e két sorpár között: „S a’ béke izzadt homlokát törölvén / Meghozni készült a’ legszebb jutalmat”; „Öröm- s reménytől reszketett a’ lég, / Megszülni vágyván a’ szent szózatot”. A feszültség növekedését a sorok közepén véget érő mondatok és ezek következményeként az erős áthajlások is jelzik: az értelmi és a verstani tagolás elcsúszik egymástól. Az első két szakasz logikai alanya, „főszereplője” az ember és munkája.

A harmadik és negyedik szakasz a vész tombolását festi. A negyedik szakasz első sorában a logikai alany (a vész) ismételten megnevezésre kerül, de ebben a szakaszban (ahogy a tombolás fokozatosan elül), egyre hosszabbak a tagmondatok, a nyelvtani idő pedig a múltból elbeszélő jelenre vált, így érünk el a 34. sor mostjáig. Az ötödik és hatodik szakasz logikai alanya a föld. Az ötödik szakasz a jelenkori állapotot írja le, a hatodik pedig a jövőre vonatkozó ironikus jóslatot.

A vers számos képi és logikai inkonzisztenciát, nehezen neutralizálható helyet, a kortársak szemében túlságosan „széles” üres helyet, nehéz kapcsolhatóságot tartalmaz. Az első és egyben az egyik legsúlyosabb ilyen nehéz kapcsolhatóság a 18. és 19. sor, azaz a második és harmadik strófa közötti. A vész kitörését logikailag semmi nem előzi meg, a 18. sorban a vész szó csupán egy közhelyközeli hasonlat elemeként szerepel („…mint szokott a vész előtt”). A várakozás még mindig valami pozitívra, a közelebbről nem részletezett emberüdvre irányul. A következő sorban a vész szó – mintegy kiugorva a háttérszerepből – maga válik aktánssá, a narratíva következő szakaszának főszereplőjévé. A hely hasonlít A vén cigány idézett helyéhez, („…mint a jég verése, / Odalett az emberek vetése”), de annak hatása lokális, míg ez az egész értelmezést befolyásolja. A várt „emberüdv”, az „új teremtés” átcsapása a vészbe a szövegen belül nem motivált, a szó elhangzásának és a vész kitörésének kauzális viszonya nincs kifejtve, hiszen a kettőt csak a csend, az idő megállása választja el egymástól. Ez nagyon megnehezíti annak az allegorikus értelmezésnek a folytatását, amelyre a vers első két szakasza felhív.

Valóban, az allegória nagyon nehezen illeszthető a logika keretei közé: egy folyamatos, fáradságos értékfelhalmozó tevékenység (fejlődés) elér egy csúcspontot, és a várt beteljesülés helyett összeomlás, katasztrófa, a romboló erők elszabadulása következik. Az itt katasztrófához vezető „új teremtés” párhuzamaként a versben jelen van az eredeti, isteni teremtés is, amely pontosan ugyanilyen képletet követ: a teremtés beteljesülése közvetlenül a teljes összeomláshoz vezet:

„Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a’ világot, embert,

E’ félig istent, félig állatot,

Elborzadott a’ zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.”

Ez természetesen nem felel meg a keresztény mitológia standard narratívájának, de a keresztény mitológián belül is találhatunk olyan narratívát, amely ezt a képletet követi: Bábel tornyának mítoszában éppen ez történik.

Ha az allegóriát a magyar történelem felől próbáljuk megfejteni (ennek indokoltságáról, sőt elkerülhetetlenségéről a későbbiekben még lesz szó), akkor olyan történetértelmezés bontakozik ki, amely a magyar reformkort a folyamatos építkezés, gyarapodás, fejlődés időszakának látja. Ez az építő folyamat szükségszerűen vezetett 1848-hoz, amikor elhangzott a szó, a szabadság vagy specifikusabban a nemzeti önrendelkezés szava. Ennek közvetlen következménye 1849, Világos, majd Arad: a vész tombolása és az előző korszak békés építőmunkájának eltörlése, a Bach-korszak tele. A későbbiekben még arra is visszatérünk, hogy ez az allegória miért nem állt kézre a kortárs értelmezőknek. Itt csupán arra kívántunk rámutatni, hogy a vész kitörésének motiválatlansága, váratlan „előugrása” egy hasonlatból éppen a történtek irracionális méltánytalanságát képezi le.

Különös képzavar sejlik fel a következő helyen: „S az elsötétült égnek arczain / Vad fénnyel a’ villámok rajzolák le / Az ellenséges istenek’ haragját”. A kép akkor lenne racionálisan elfogadható, az allegória kiteljesíthető, ha a villámokat egy isteni arc haragos arcvonásainak tudnánk látni. Ennek csak az istenek többes száma mond ellent, amely ráadásul némi szemléleti ellentmondásban áll a korábban idézett sorok ószövetségi istenképével. Mai szemléletünkkel, erős anakronizmussal úgy is elgondolhatjuk a képet, hogy az ég mintegy az istenek vetítővászna, amelyen az arcvonásként értelmezhető időjárási elemek tudósítanak az istenek hangulatáról. (Megjegyzendő, hogy a kép ilyenfajta vizualizálása a nyugatosok számára már lehetséges volt.)

Aszindeton jellegű jelenséget alkot a csonthalmok szó grammatikai homonímiája. Lehet egyszerű többes számmal, s lehet birtokos személyjellel ellátott szó is. Az első esetben maguk a népek, az életben maradt emberek sóhajtanak átkokat a halottak csonthalmai közül, a második esetben nincsenek élők, mindenki meghalt, s az ő csonthalmaik sóhajtják az átkokat. A szó így két különböző képet hoz létre, melyek egymásra vetülnek, és termékeny ambiguitást hoznak létre.

Rejtettebb ellentmondás található a következő mondatban: „a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt várasokra fekteti”. Ha a mondatból kivonjuk a megszemélyesítést (a nyomor elborítja a városokat), akkor a nyomor elvont, aktív ágenssé válik, mint egy statisztikai jelentésben. A megszemélyesítés (s különösen a gyámoltalan jelző) azonban a szó konkrét, átélt, azaz passzívan elszenvedett szemléletét hozza előtérbe. A statisztikai vagy szociológiai értelemben terjedő nyomor nem gyámoltalan, épp ellenkezőleg, erőszakos, kegyetlen. A nyomort átélők, elszenvedők helyzetének (azaz nyomorának) jelzője lehet a gyámoltalan. Az értelmezőt itt ez a szemléleti kettősség hozhatja zavarba.

A legbonyolultabb képi inkonzisztenciát a föld allegorikus alakja hordozza. A föld szokásosan nőnemű, hiszen anya. Itt azonban már a kezdet kezdetén megőszül, nem mint a boldog ember (férfi!), hanem mint az Isten. Az ősz isten, mint fentebb említettük, az ószövetségi teremtő Atya, természetesen férfi. Aztán jön a hajfodrász, aki nyilván női fodrász (nem borbély), majd a föld kap egy agg jelzőt, ami igen erőteljesen férfi­asszociációkat vonz. A vendéghaj női is, férfi is lehet, de a virágok bársonya csak női. Az üveg szem, a maga brutalitásával ismét férfias, az illattal elkendőzött orcák, valamint a kacér jelző megint nőre utal. Az apró képekből nem lehet összeállítani a képi allegóriát, és ez az ellentmondás itt a hazugságot és terméktelenséget asszociáló irónia része.

Külön figyelmet érdemel egy rendkívüli verssor, amely, mint láttuk, a strófaszerkezetben is kiemelt helyen, két sor helyett áll: a vers tengelyének tekinthető 34. sor. Ebben a sorban mindhárom olyan elem megtalálható, amit eddig szerkezeti fordulópontok jeleként vettünk számba: van időhatározó, van létige és van csend. A sor alkalmat ad arra is, hogy a metrika és a fonetika szintjén is bemutassuk Vörösmarty virtuozitását.

Metrikailag természetesen szabályos jambusos sorról van szó, de az utolsó kivételével csupa helyettesítő lábat – spondeust – tartalmaz, vagyis egy (az utolsó előtti) kivételével szótagjai mind hosszúak. Az utolsó kivételével minden szó egy szótagos. A jambust alátámasztó szóhangsúlyok a tartalmas szavakra (tél, csend, hó, halál) eshetnének, de itt ennek épp a fordítottja történik: a metrikailag hosszúnak (nyomatékosnak) várt helyekre éppen a kötőszók, az ések kerülnek. Ez azt jelenti, hogy a metrikai nyomaték és az értelmi hangsúly (szóhangsúly) a harmadik szótagtól kezdve ellenfázisban váltakozik. Metrikailag nyomatékos, de értelmileg nyomatéktalan szótagot metrikailag nyomatéktalan, de értelmileg nyomatékos követ. Ez a feszültség minden szótagnak egyforma és igen magas jelentékenységet kölcsönöz. A fonetika szintjén is hasonló interferenciák jelentkeznek. Minden páros sorszámú szótag magánhangzója é. Így felállítható az é–nem é kéttagú oppozíció. A metrum szerinti minden hosszú szótag magánhangzója é (kivéve az utolsót), s minden rövidé nem é. Azonban a nem ék is rendszert alkotnak (o–a–e–o–a–­á). Az é-től való eltérés lehetőségét nyelvállásban és a képzés helyében valósítják meg. Először csak a másodikat (o), majd mindkettőt (a), aztán csak az elsőt (e), újra csak a másodikat (o), újra mindkettőt (a), s végül az á kilép a rendszerből. A fonetikai alakzat tesz egy teljes fordulatot tengelye, az é körül, s belekezd egy második fordulatba, de azt már nem tudja befejezni. A mikrodinamizmus itt az egész vers makrodinamizmusát, a kizökkent életciklust valósítja meg kicsiben: tavasz–nyár–ősz­–tél–tavasz, de nem igazi. Az új ciklus a soron belül is elkezdődik, de elakad.

A halál szó elhelyezése különösen váratlan és meglepő. Ez már az első változatban is megvan: „Most tél van és hideg hó és halál.” A halál tehát teljesen hétköznapi, természeti, időjárási jelenségekkel kerül egy sorba, ráadásul egy kopár létigei állítmány alanyaként. A halál – van. Nem történés: állapot, mint a tél, s éppoly befolyásolhatatlan. Nem allegorikus alak, mint a vész, nincsenek attribútumai, nem cselekszik, csak van.

Ehhez képest a végleges változat feláldoz egy alliterációt, de nyer egy strukturálisan igen fontos csendet, megvalósítja az értelemmel ellenfázisú metrumot, a jambussal együttműködő fonetikai rendszert, kiemeli a sor minden tagjának egyenértékűségét, és a kötőszó háromszori ismétlésével növeli a sor jelöltségét, eltávolítja azt a hétköznapi nyelvhasználattól.

A vers különös, megkésett fogadtatásáért azonban nem tehetjük felelőssé egyedül a poétikai elemeket. Nyilvánvaló, hogy a kortársi befogadó közeget a kései Vörösmarty jellegzetes tematikája is próbára tette. E tematika az életmű többi részéhez, valamint a nemzeti klasszicizmus kánonához viszonyítva is erősen formabontó. Legszembetűnőbb elemei: halál, átok, kárhozat, káromlás, reménytelenség.

A korszakot nyitó versben már ott a káromlás gondolata: „Setét eszmék borítják eszemet. / Szivemben istenkáromlás lakik”, az elkárhozás pedig már mintegy befejezett tény: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelent”. Mintha olyan gyónást hallanánk, amelyből hiányzik a megbánás és a feloldozás reménye: alighanem az istennel való meghasonlás első megfogalmazása a magyar irodalomban. Ezt az teszi különösen érdekessé, hogy az elkárhozás frivol, játékos tematizálása egyáltalán nem szokatlan a korszakban, s ez minden bizonnyal a megindult szekularizáció fejleménye. Petőfi már ennek jegyében írja frivol blaszfémiáját: „Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy / Egyesüljünk) én elkárhozom.” Ez az alig burkolt utalás a testi szerelem, a paráznaság bűnére Vörösmartytól idegen lett volna. Az Ábránd című versben (1843) mégis ugyanezt a cserét mérlegeli: „Eltépném lelkemet / Szerelmedért”. S hogy ez valóban a kárhozatot jelenti, azt az utolsó szakasz igazolja: „Szerelmedért / Eltépett lelkemet / Istentől újra visszakérném”. Ez az alku (amely Petőfinél egyértelműen, Vörösmartynál homályosabban a lelki javakról való lemondást jelenti a testi javakért cserébe), a kései Vörösmartynál visszájára fordul: „Koldulni járnék ily remény-hitért”, mondja az 1849-es versben, felajánlva materiális javait a lélek vigaszáért. Az Ábránd, e csaknem rokokó zsánerdal abban is megelőlegezi a kései verset, hogy összekapcsolja a téboly és a kárhozat fogalomköreit: „Feldúlnám eszemet” és „Eltépném lelkemet” úgyszólván azonosító szerkezetbe kerül, ahogy amott a setét eszmék az észben és az istenkáromlás a szívben. Az elme megbolydulása itt is megelőzi a lélekét, mintha az elme, a ráció fékjeinek elvesztése eredményezné a lélek vak erőinek elszabadulását, s így az elkárhozást. De ellenkező előjelű az indíték (szerelmi kísértés helyett a környező világ katasztrófája), és itt már visszafordíthatatlanok az események, nincs mit, és talán nincs is kitől visszakérni.

A katonai és politikai katasztrófa átélése, valamint az istenhit megrendülése közötti összefüggést segít megérteni a nemzeti romantika sajátos, transzcendens hazafogalma, amely a haza eszméjét a vallás elé helyezte, illetve a haza eszméjét ruházta fel isteni attribútumokkal és övezte vallásos tisztelettel. E hangulatot ismét Petőfi segítségével ragadhatjuk meg: Petőfi ezt tréfásan dramatizálja, amikor versében anyja kérésére imádkozni készül: „Adj énnekem... hó, első a haza. / Hatalmas isten, népem istene!...” (Imádságom, 1845). De azért komoly tréfa ez, hiszen a „haza istene” előbbre való, mint az a másik, akihez az anyja imádkozik. Vörösmarty 1849 őszének politikai és katonai eseményeiben megvalósulni látja a Szózatban megfogalmazott nemzethalált, és ezzel minden magasztos eszmét veszni lát: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?” – írja.

Megrendülésének másik aspektusát mutatja az Átok című vers, amely maga is tabusértés, hiszen a zsidó-keresztény kultúrkörben Isten nevének átokba foglalása tilalmas. A vers névre szólóan és performatív jelenidejűséggel átkozza el Görgey Artúrt, s ezen illokúciós aktus szalonképtelenségét csupán azzal menti, hogy magát az átkot jórészt a „bús harcfiak” szájába adja. Ezzel egyben az átok motivációját, legitimációját is megerősíti, jelezvén, hogy itt nem egy értelmiségi egyén politikai véleményéről, hanem ezernyi személyesen érintett katona személyes sérelméről van szó: az átok szavai ezt az indulatot foglalják performatív egységbe. Ezen átok perlokúciós aspektusa különösen érdekes, hiszen, ha nem is fogant meg (Görgeyt békés és jómódú öregség után érte a halál), az átok ezúttal elért a címzetthez: a vers teljes formájában éppen Görgey hagyatékában maradt fenn, innen ismerjük. Műfaji tekintetben az Átok verses pamfletnek mondható: míg kéziratban terjedt, alapfunkciója alighanem az volt, hogy olvasóit megnyerje a versbéli „bús harcfiak” álláspontjának, és így megteremtse a politikai vélemények azon konszenzusát, amelyet a harcfiak szavaiban előlegez. Ehhez képest másodlagos, hogy történetesen tényleg eljutott Görgeyhez, s így a közvetlen verbális agresszió (sértés) funkcióját is beteljesítette.

Hasonlóképpen a blaszfémia határát súrolja A vén cigány híres sora: „Isten sírja reszket a szent honban.” S nem csupán az állítmány miatt, amely a kereszténységen alapuló világrend megingásáról beszél, hanem az alanyi szintagma miatt is: az „Isten sírja” sajátos oximoron, hiszen Jézust csak emberi mivoltában helyezték oda. Még egyértelműbb e tekintetben az eredeti sor, amelyet Tomori Anasztáz javaslatára írt át a jelenleg ismertre. Ez így szólt: „A megváltó elfordult sírjában.” Az 1851-es, megrendelésre írt sírversek egyike talán még ennél is sötétebb:

„Építék s melyet titkon képlettem, az eszme

Kezde szilárd testté nőni hatásom alatt.

De beleszólt a halál: lefelé építsetek, úgymond,

S e fekete házat adta örökre lakúl.”Az Előszó és A vén cigány között írt tucatnyi sírvers között (a Batthyányi Kázmér emlékére írtakat is beleértve) csupán egyetlen egyben jelenik meg valami halvány és elvont utalás a túlvilági életre: „A szeretet lángját szellemök égbe vivé.” Még Az ember élete című emlékvers is csak az utókor hálájáról, a fennmaradó műről beszél mint a halál utáni élet lehetőségéről. A fentebb idézett sírvers azonban kifejezetten tagadja a túlvilágot: a halál csupán a sír materiális valósága.

Ezek a normasértések nyilvánvalóan elfogadhatóbbak voltak a Nyugat, mint Gyulai nemzedéke számára. Nem azért, mintha testületileg ateisták lettek volna (különösen Babits esetében lenne ostobaság ilyesmit sugallni), hanem azért, mert számukra a vallás már nem volt politikai kérdés. Vörösmarty egykori megrendülése és a századforduló elavult, akadémikus „nemzeti klasszicista” ízlése egyaránt a „nemzetvallás” gondolatvilágában gyökerezett. A Nyugat számára ez az ideológiai bázis már semmit sem jelentett, így egyszerre voltak képesek felülbírálni Gyulai Vörösmarty-képét, és rácsodálkozni a kései Vörösmarty ideológiákon túli kétségbeesésére. Fogalmazhatunk úgy, hogy Gyulaiék és Babitsék között a kései Vörösmarty tematikáját tekintve nem vallási, hanem politikai a nézeteltérés.

A nemzeti klasszicizmus kontinuitásának az a képlete, amelyet Toldy Ferenc kezdeményezett, amelyet (sokak mellett) Gyulai Pál vitt tovább, és Horváth János foglalt kései szintézisbe, voltaképpen politikai kontinuitást feltételez, és némelykor politikai kontinuitást szolgál. Azt az elgondolást, hogy a magyar történelem a felvilágosodás korától a 19. század során végig (sőt tovább) kisebb-nagyobb kitérőkkel, de szerves fejlődési úton haladt a nemzeti önrendelkezés kiteljesedése, a nemzet kulturális és politikai önmegvalósítása felé. Ez egy tipikus nagyelbeszélés, amelyet értelmetlen volna kognitív igazságkritériumok alapján mérlegelni: hasznos volt, mert néhány évtizednyi békés építkezést biztosított az országnak. A politikában a kiegyezésnél jobb megoldás nemigen kínálkozott, s ezt ideológiailag is be kellett ágyazni a nemzeti öntudatba. Ez tehát egy pragmatikus igazság, amely valamennyi párhuzamos igazságnál hasznosabb és kedvezőbb az országnak – annál mindenképp kedvezőbb, mint amit a száműzött Kossuth hajtogat. Számos nagyszabású, hivatkozási alapul szolgáló életművet lehet találni, amelyek nem mondanak ellent ennek a nagyelbeszélésnek: Petőfi Sándoré azért, mert 1849-ben lezárult, Arany Jánosé azért, mert (néhány korai műtől eltekintve) 1849 után indult. Kossuth vagy Széchenyi munkásságából az 1849 előtti szakasz nyíltan vállalható, sőt idollá emelhető, miközben az 1849 utáni szakaszról, amely e kontinuitás egyértelmű, brutális megtörését mutatja, inkább tapintatosan hallgatni kell. Természetesen hasonló a helyzet Vörösmarty életművével is: 1849-ig tökéletesen hozzáilleszthető a nemzeti nagyelbeszéléshez, sőt annak alapvető fontosságú tétele, ami azonban 1849 és 1855 között történik, az valami furcsa, bizarr véletlennek látszik, s ezt ugyanannak a tapintatos hallgatásnak kell elfednie, mint Kossuth száműzetését, Széchenyi öngyilkosságát, Bajza elméjének elborulását. Vagy éppen azt az egyszerű tényt, hogy a nemzet jóságos atyja, I. Ferenc József ugyanaz a személy, aki kivégeztette Batthyány Lajost és az aradi tizenhármakat.

Vörösmarty sem lenne probléma, el lehetne intézni annyival, hogy „szegény öreg… ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”. Csakhogy a szövegek élete másképp alakul, mint az embereké. Az a néhány fennmaradt vers – s köztük legnagyobb hangsúllyal az Előszó – egyedülálló dokumentuma a nem hivatalos, a párhuzamos, alternatív igazságnak: hogy a kontinuitás (társadalmi, gazdasági, morális, kulturális) brutálisan megtört, hogy nemzedékek során felhalmozott értékek mentek veszendőbe, tűntek el örökre, hogy a kár helyrehozhatatlan.

E körülmények ismerete óhatatlanul elmozdítja olvasatunkat a szövegközpontú objektivitás terepéről: képmutatás lenne úgy tennünk, mintha nem lennének ismereteink e körülményekről, és ez a tudás nem határozná meg az olvasatunkat. Az 1849-es traumáról való tudásunkra azonban épp olyan objektív evidenciaként tekintünk, mint az előttünk fekvő szövegek fizikai valóságára. Ezért olvasatunknak ez az oldala csak látszólag pozitivista ihletésű, hiszen az érintett „körülmények” korántsem a partikularitásban gyökereznek, hanem szocializációnknak olyan elemei, amelyekre – éppen az elsajátított nagyelbeszélések eredményeképp – egyetemes szimbólumokként tekintünk. Elgondolhatnánk egy olvasót ezen ismeretek, kondicionáltságok (azaz előítéletek, hiedelmek) nélkül, ám úgy tűnik, az ilyen olvasó eleve kívül állna a magyar kultúrán, vagyis szükségszerűen számtalan további kondicionáltság is hiányozna belőle, olvasata tehát nem lenne összevethető a miénkkel. Az 1849-es traumáról szóló kollektív tudás (hiedelemrendszer) kétségtelenül mélyebben gyökerezik, és szocializációnkban megelőzi a kései Vörösmarty-versek ismeretét, vagyis a versek ismerete nemigen képzelhető el a keletkezési körülményeikről való ismeretek nélkül. Az értelmezés – ha mégoly műközpontú is – képtelen megszabadulni a filológiai evidenciától, s mivel ez az evidencia széles konszenzuson alapul, az 1849-es traumát programszerűen figyelmen kívül hagyó olvasat hiába is törekedne konszenzusra.

Ugyanez más irányból is megragadható: a versek (poétikai tudásunk szerint) az egyén, a haza és az emberiség véghelyzetét tematizálják, és (filológiai tudásunk szerint) ilyen véghelyzetben is íródtak. Így olvasatukból – bármily műközpontú legyen is – nem maradhat ki az a szempont, hogy nemcsak autonóm műalkotások, hanem dokumentumok is: annak dokumentumai, amit egy rendkívüli történelmi helyzet által kiváltott rendkívüli lelkiállapotban átél, gondol és érez egy kivételes intelligenciájú és érzékenységű személy.

Ha tehát elfogadjuk dokumentumaspektusukat, Vörösmarty versei arról is tudósítanak, hogy szerzőjük tisztában van a helyzetével: túlélte saját korszakát, akár Lear király, s noha ő nem követett el tragikus vétséget, most éppúgy nincs helye a világban, mint Learnek. Nem véletlen, hogy az Előszó vész-képsora vagy A vén cigány jégverés-monológja retorikailag olyan közel áll a Lear király vihar-jelenetéhez (III. felvonás, 2. szín). Nem tudhatjuk, hogyan inspirálta egymást kölcsönösen Vörösmarty hangulata és Shakespeare (közben magyarra forduló) szövege, de Lear retorikája már a korszak Emléklapra címen ismert első versében is jelen van: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelent: / Miért én éltem, az már dúlva van.”

E néhány sor és a Lear-párhuzam egy másik kérdést is megvilágít: Vörösmarty végletes magányosságát ebben a szerepben. A kései Vörösmarty-versekhez foghatót senki nem írt, a történelmi katasztrófának, a visszavonhatatlan veszteségnek senki nem adott művészi formát ilyen intenzitással, még megközelítőleg sem. Pedig nem Vörösmarty volt a kor egyetlen kiemelkedő tehetségű és az eseményektől megrendült költője: ugyanerre az időre esik Arany egyik legtermékenyebb korszaka is, a nagykőrösi évek kezdete. Arany is többféle módon próbálta feldolgozni az eseményeket: A nagyidai cigányokkal ironikusan, A walesi bárdokkal tragikusan, az eposzokkal pedig olyan mitikus történelmi távlatot keresve, amelyben feloldhatók a közelmúlt apóriái. Vörösmarty abban áll egyedül, hogy – szemben Arannyal – eljutott a teljes reménytelenségig: a családjáért érzett felelősségen kívül már semmi sem köti az élethez. Arany túl akarja élni ezt az egészet: noha a forradalmat sosem tagadja meg, feláldozni sem kívánja magát, mint erről 1851-es hivatalos önéletrajza és annak 1853-as kiegészítése tanúskodik (Arany 1986, 983–987). Vörösmartynak már mit sem számít a túlélés, és mégis él, mintegy a véletlen szeszélyéből, éppúgy, mint Lear, aki az életén kívül mindent elveszített. Ezért nem szab nála határt semmi a katasztrófával való szembenézésnek: még az egészséges életösztön sem. Semmi pátosz nincs abban a sorban, hogy „Miért én éltem, az már dúlva van”. Szikár, keserű helyzetjelentés.

Itt különösen szemléletes, hogy milyen nehéz elválasztani a vers beszélőjét az életrajzi szerzőtől: hiszen saját kezűleg írja az emléklapba, nyelvi megnyilvánulásának illokúciójával egyidejűleg, megszólítva és intve a „nemes hölgyet”, az emléklap tulajdonosát, egyben a vers címzettjét. Az életrajzi szerző és az életrajzi helyzet „ráértése” ugyanilyen kézenfekvő a két nagy költemény esetében is, és Gyulaitól kezdve végig is vonul az elemzéseken: „csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik”. Az Előszó nyitása („Midőn ezt írtam”) egyértelműen bátorítja az azonosítást.

Ez a személyesség, ez az összeolvadás különösen gazdagítja az Előszó záró szakaszának olvasatát. A kép inkonzisztenciája ez esetben több forrásból adódik. Értelmezésünk – hasonlóan A vén cigány fentebb idézett katakréziséhez – a „föld” szó két értelme között oszcillál: megjelenhet előttünk az égitest is, meg a mezőgazdasági táj is: némelyik verssor erre, némelyik arra ad inkább okot; a személyként tekintett föld képét pedig a nemi identitás összezavarása teszi csaknem elgondolhatatlanná. Ez a rögzítetlenség felszabadítja az asszociációkat, és a Vörösmarty-életmű, valamint a történelmi trauma kontextusában az értelmezés teljes joggal kanyarodik „a Haza földje” értelem felé, bár a „haza” fogalmával 1849 után Vörösmarty igen visszafogottan bánik: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?”

Ha a földet „a Haza földjének” értjük, akkor a történetfilozófiai távlatot felválthatja a Magyarország történelméről szóló jövendölés. Nem holmi misztikus, transzcendens látomás, hanem a tapasztalatok alapján álló, reális, noha ironikus jóslat: a pragmatikus megalkuvásról, a kegyes hazugságokról és elhallgatásokról, mindarról, amit a politikai és kulturális kontinuitás felülkerekedő igazsága jelentett. Gyulai, aki érzékeny olvasó volt, talán megértette, hogy a kiegyezés korának megjósolt Magyarországa az a „vén kaczér”, aki „illattal elkendőzött arczain / Jó kedvet és ifjuságot hazud”. Talán sikerült megértenie, hogy ezek a sorok előre számon kérik Kossuth, Széchenyi, Bajza, Vörösmarty és a többiek sorsát, akiket meggyötört a kontinuitás brutális megtörése, és elhallgatott vagy elhallgattatott a kontinuitásról szóló nagyelbeszélés. Ezért kérdezhetjük mi, a megszólított, kései olvasók a Hazának már nem nevezhető magyar földet: „Hová tevé boldogtalan fiait?”

Hivatkozások

Arany, János (1968) Válogatott prózai munkái, Budapest: Magyar Helikon–Szépirodalmi.

Babits, Mihály (1911a) „Az ifjú Vörösmarty”, Nyugat 4: 689–701.

Babits, Mihály (1911b) „A férfi Vörösmarty”, Nyugat 4: 1041–1061.

Babits, Mihály (1935) „A mai Vörösmarty”, Nyugat 28: 399–405.

Gyulai, Pál (1908) „Még egyszer Ristori”, in Dramaturgiai dolgozatok, I, Budapest: Franklin. 167–216.

Gyulai, Pál (1914) Emlékbeszédek, Budapest: Franklin.

Ignotus (1911) „A Nyugat magyartalanságairól”, Nyugat 4: 1028–1040.

Martinkó, András (1975) „Vörösmarty Mihály: Előszó”, in Mezei, Márta–Kulin, Ferenc (szerk.) Miért szép?A magyar líra Csokonaitól Petőfiig, Budapest: Gondolat, 347–366.

Milbacher, Róbert (2000) „Az Előszó filológiájának bizonytalanságairól”, in Takács, József (szerk.) Vörösmarty és a romantika, Pécs–Budapest: Művészetek Háza–OSZMI, 179–194.

Schöpflin, Aladár (1908) „A két Vörösmarty”, Nyugat 1: 577–584.

Somogyi, Sándor (s. a. r.) (1961) Gyulai Pál levelezése, Budapest: Akadémiai.

Szegedy-Maszák, Mihály (1980) „A kozmikus tragédia romantikus látomása”, in Világkép és stílus, Budapest: Magvető, 182–220.

Szerb, Antal (1972) Magyar irodalomtörténet, Budapest: Magvető.