Peremiczky Szilvia

„Árpád és Ábrahám földiek voltak”
1848 Megjelenik az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 297-313.

„Árpád és Ábrahám földiek voltak.” Ezt az ünnepélyes kijelentést teszi Diósy Márton, az egyik első magyarul író zsidó szerző a zsidó orvostanhallgatók által 1843-ban létrehozott Honi Izraeliták Között Magyar Nyelvet Terjesztő Pesti Egylet (később: Magyarító Egylet) kiadványában. Az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-dik szökőévre nem nevezhető komoly irodalmi teljesítménynek, és az 1848-as évszámnál is találhatunk fontosabb dátumot a magyar zsidóság életében. Az évszámot és az Évkönyvet mégis fontosnak, mert szimbolikusnak tartom. A forradalom és szabadságharc első ízben ad lehetőséget a magyarországi zsidóság egyes rétegeinek arra, hogy magukat a magyar nemzet részeként definiálva, részt vegyenek a magyarság küzdelmeiben, valamint első ízben történik kísérlet a szabadságharc végén a zsidóság egyenjogúsítására. Az évkönyv elsőként deklarálja a magyarországi zsidóságon belül hamar uralkodóvá váló társadalmi, nyelvi és irodalmi asszimilációs szándékot. A zsidó vallású magyar ideálját próbálja megfogalmazni, példaként állítani a zsidó közösség elé: azt aki a magyarosodás útjára lép, de büszke a zsidó múltra, annak értékeire. Magának vallja Árpádot és Ábrahámot is. A magyarországi zsidó irodalom a 19. századtól kezdődően napjainkig túlnyomórészt az Árpád és Ábrahám közötti választási kényszer vagy éppen harmónia megnyilvánulása. Egyes alkotóknál a magyar zsidó identitás magától értetődő, másoknál feszültség forrása, és hol az egyik, hol a másik válik erősebbé, akár valamelyik identitás teljes feladásáig.

Az első jogosan felmerülő kérdés, hogy mi az a zsidó irodalom? A következő, hogy mit nevezünk magyar zsidó irodalomnak, egyáltalán: jogos-e, és ha igen, mikor jogos használni ezt a fogalmat, és mióta beszélhetünk magyarországi zsidó irodalomról? Mi tartozik a magyar(országi) zsidó irodalomba? Csak a magyar nyelvű irodalom vagy a héber és a jiddis nyelvű irodalom is? Végül a legkényesebb kérdés: ki tartozik a magyar(országi) zsidó irodalom alakjai közé?

A kérdésekre lehetetlen ebben a tanulmányban választ adni, és nem is ez a feladatunk. Számtalan zsidóidentitás-definíció létezik: a vallási, nemzeti vagy a kulturális megközelítés; az öndefiníció és a külvilág definíciója; ezek keveredése… És mindez csak néhány lehetséges meghatározás: „(...) azonnal nyilvánvalóvá válik a kérdés bonyolultsága és egyértelmű definiálhatatlansága, ha arra gondolunk, hogy például Füst Milán szerint »a zsidóság magyarországi története tele van a legképtelenebb paradoxonokkal« és »az ún. zsidókérdés a legbonyolultabb történeti probléma, amellyel valaha találkozott« (Gyurgyák 2001, 13), Komlós Aladár pedig kijelenti: »zsidó a vérem, magyar a bőröm, és ember vagyok« (Pap 2000, 120). Vagy elég csak utalni napjaink – elsősorban zsidó értelmiségi körökben – heves indulatokat keltő közéleti vitájára a zsidó nemzeti (etnikai?) kisebbségi jogok kérdésének felvetéséről” (Lichtmann Tamás személyes közlése). A probléma bonyolultságát jelzi, hogy a Török Petra szerkesztésében megjelent hiánypótló és megkerülhetetlen tanulmánykötetben is (A határ és a határolt) szinte minden szerző utal a definíciós problémákra. A tudománynak definiálnia kell tárgyát, de legalábbis szűkítenie a kereteket, így szükség van egy olyan meghatározásra, ami többé-kevésbé elfogadható, de nem kíván az axióma szintjére emelkedni. Magyarországi zsidó irodalomról kívánok beszélni. Magyarországiról, abból a szempontból, hogy a héber és jiddis nyelvű alkotások éppúgy beletartoznak, ahogy a magyar irodalomba a latin nyelvű irodalom beletartozik. (Természetesen ez inkább elvi lehetőség, hiszen a héber és jiddis nyelvű szépirodalom Magyarországon nem számottevő.) Zsidóról pedig abból a szempontból, hogy olyan alkotókkal foglalkozom, akik legalább életük egy részében valamilyen formában zsidó identitásúként határozták meg magukat, és zsidó problémákkal foglalkoztak. Azonban lehetnek kivételek – például Radnótit, aki hangsúlyosan nem vallotta magát zsidónak, a holokausztirodalom tárgyalásánál nem hagyhatom figyelmen kívül, míg röviden foglalkoznom kell a nem zsidó szerzők zsidóábrázolásaival is, hiszen zsidó problémákat érintenek. Fontos hangsúlyozni, hogy attól, hogy egy mű vagy alkotó része a zsidó irodalomnak is, természetes és szerves része a magyar irodalomnak. A zsidó irodalom esetében nem a magyar irodalom egyik leágazásáról van szó, hanem olyan alkotók, művek összességéről, akik és amik egy másik kultúrának is részei.

A magyarországi zsidó irodalom héber nyelven született meg, ezt követte a jiddis, majd a magyar nyelvű. Magyarország területén a római birodalom idejétől kezdve kimutatható zsidó kontinuitás, de a magyarországi zsidóság első jelentős ismert szellemi teljesítménye a 15. századra tehető: Jichák Eizik Tirnau nagyszombati rabbi az első jelentős zsidó tudós Magyarországon, főműve a Széfer HaMinhagim (Szokások könyve). Az első szépirodalmi alkotás 1494-ben a krakkói Tóra-kódexben található vers, Jósua ben Hájjim héber nyelvű gyászdala, amelyben szemtanúként számol be a nagyszombati zsidóégetésről. A gyászdal (kinot) gyakori műfaj a zsidó irodalomban, a középkorból a keresztes háborúk idején elpusztított közösségeket sirató gyászdalok a legismertebbek.

A zsidó szellemi életet pozitívan érintette a humanizmus és a reformáció érdeklődése is a héber nyelv, a zsidó Biblia-magyarázat iránt, ám a szellemi élet első virágkora a 17. századi törökkori Buda, méghozzá a török birodalom viszonylagos toleranciájának köszönhetően. Apáczai a héber nyelv gazdagságáról értekezik, Kelp László héberül szólal meg Apafi ravatalánál, a protestáns diákok pedig héber versekkel köszöntötték egymást disszertációik alkalmából. Itt kell megemlítenünk a szombatosokat, a protestantizmus egyik ágát is, akik a Biblia alapjait keresve egyfajta judaizmushoz jutottak el. Irodalmuk legnagyobb egyénisége Péchi Simon volt, imádságoskönyve – amelyben a szertartásrendet a szefárdi liturgia felé közelítette – fontos nyelvemlékünk.

A zsidó közösségek között mindig élénk kapcsolat volt, a budai kehila pedig a keresztény és a muszlim világ kereszteződésében állt, így serkentően hatott rá a viszonylagos nyugalommal párosuló szellemi klíma. 1666-tól a budai közösség szellemi életét már olyan tudós fémjelzi, mint Efrájim HaKohen (1616–78), akinek responzumgyűjteménye, a Sáár Efrájim (Efraim kapuja) 1688-ban jelenik meg Vilnában. A responsum vagy tsuvot a jeles rabbikhoz intézett vallási kérdéseket és az ezekre adott válaszokat tartalmazza, és ezek gyakran jelennek meg gyűjteményes kiadásokban. Az első jiddisül írt munka a 17. század végén Hájjim Bokhner lakompaki rabbi kommentárja Elija Levita Perek Sirá című művéhez, Toceot Hájjim címmel. A cím szójáték, Hájjim eredményeiként és Az élet következményeinek is fordítható.

A virágkornak Buda visszafoglalása vet véget. Az ostrom során a Savoyai Jenő seregei által végrehajtott vérengzés hatását mintegy száz éven keresztül nem tudja kiheverni a magyarországi zsidóság. A történtekről Schulhof Izsák megrázó művei tudósítanak: budai krónikája a Megilat Ofen és két kinotja, a Nagy gyászdal, és a Kis gyászdal. A két gyászdal Jeremiás siralmainak mondataiból és más bibliai idézetekből épül fel. A Kis gyászdal családja sorsát beszéli el, a Nagy gyászdal a budai zsidóságét. A kataklizma után gyakorlatilag a 18–19. századig a haszkala, a zsidó felvilágosodás beköszöntéig nem beszélhetünk számottevő zsidó szellemi életről.

A haszkalának, a Moses Mendelssohn nevéhez fűződő mozgalomnak az volt a célja, hogy a zsidó kultúrát és vallást is áthassa az európai felvilágosodás. Irodalmi szempontból a legfontosabb reform, hogy a prédikációk, drósék egyre többször a befogadó ország nyelvén hangzanak el. A haszkala a héberre is ösztönzően hat, ennek eredménye lesz a 19–20. század fordulóján Eliezer ben Jehuda nyelvújító tevékenysége és a beszélt modern héber nyelv megszületése. A Königsbergben, majd Berlinben megjelenő HaMeaszef című folyóirat hazánkban is népszerű, és új műfajok honosodnak meg a költészetben, a klasszicizmus műfajainak, formáinak adaptációi: a mihtam (epigramma), a sír roi (idill, pásztoridill), a sír szippur (elbeszélő költemény), így a zsidó irodalomban is megjelennek a világi, európai műfajok.

Magyarországra a mozgalom Prágán és Bécsen keresztül érkezik el, centrumai: Mór, Pozsony, Pest-Buda. A költészetet Schönfeld Báruch, Chorin Áron, Kunitzer Móric, Stern Miksa és Salamon Löwisohn neve képviseli. Löwisohnnak különösen jelentős a bibliai költészettana, a Melicat Jesurun (1816). A dráma, amely nem teljesen idegen a zsidó kultúrától – a Purimkor előadott, tréfás történetek és az Eszter könyvét feldolgozó jelenetek révén –, a 16–17. században bukkan fel a zsidó irodalomban, a 18. században allegorikus jelleget ölt. Magyarországon az általunk ismert első drámát Neumann Mózes Sámuel írja 1805-ben, a címe: Bat Jiftah, ezt követi Kunitzer Mózes Bét Rabbi-ja, amely a Misna szerkesztőjéről, Jehuda HaNasziról szól.

A haszkala maga után vonta a zsidóság bekapcsolódását a nemzeti irodalmakba is. A többségi társadalmak asszimilációt vártak el, és a zsidóságban is erős vágy élt arra, hogy kitörjön a gettóból. Ennek egyik előfeltétele a többségi nyelv elsajátítása, amely lehetővé teszi az irodalmi munkásságot is. 1810-ben Lőw Lipót elmondja az első magyar nyelvű drósét, de az 1830-as évek legvégéig ritka a magyar nyelvű megnyilvánulás. A nagy változást a reformkor hozza magával. A korszak erőteljes nemzeti légköre a zsidóságtól is színvallást vár, megszületik a mózeshitű magyar fogalma. Ennek megfelelően az első magyarul író írónemzedék művészetére az irányköltészet jellemző. A cél kettős volt: a közeget ismerő írók által bemutatni a zsidó életet, szokásokat a nem zsidó közönségnek, tiltakozva a korabeli irodalomban nyüzsgő sematikus, demonizáló zsidóábrázolások ellen. Másrészről bizonyítani, hogy a zsidóság a magyar nemzet részének tekinti magát, és ezért a zsidóságot is arra buzdítja, hogy szabaduljon meg régi szokásaitól, és a kaftánt dolmányra cserélje.

A Habsburg Birodalomban élő zsidókat számtalan korlátozás sújtotta az irodalmi életben is. 1819-ben a magyarországi német nyelvű folyóirat, a Pannonia volt az első, amely zsidók számára is publikációs lehetőséget biztosított. Paradox módon, német nyelvterületen született szerzők az elsők, akik a magyar irodalommal kapcsolatba hozhatók. Az átmenetileg Magyarországon tartózkodó Leopold Kompert lelkesen ír a pusztáról, az 1840-es években népszerű Karl Beck pedig magyar ruhában, fokossal jár. A németországi zsidó költőnek az Alföld, a puszta iránti szeretete Petőfit is inspirálta. A zsidó irodalom magyarul először az 1840-es években szólal meg. Bloch Móric Tóra-fordítása kétnyelvű kiadásban Budán jelenik meg, ezt követi egy év múlva Pozsonyban Rosenthal Móric szintén kétnyelvű imakönyve. Az első magyar nyelven alkotó költőnek Heilprin Mihály tekinthető. 1822-ben Piotkrowban születik, de már húszévesen magyar verseket ír, például az 1846-ban született Zsidó kardalt. A szabadságharcban honvéd, majd a miniszterelnöki sajtóiroda vezetője. A forradalom alatti verse, a Kaszához, ki magyar híven fejezi ki a kor zsidóságának kiállását a magyar szabadság ügye mellett. Heilprin Világos után emigrálni kényszerül, és 1888-ban New Yorkban hal meg.

A Magyarországon született és magyar nyelven író nemzedék egyik képviselője a már említett Bloch Móric (1815–1891), aki később Ballagi Mórra magyarosítja nevét és református hitre tér. 1840-ben elsőként fogalmazza meg a nem zsidó nagyközönség előtt az asszimilációs vágyat, a mózeshitű, de magyar nemzetiségű zsidó ideálját. A zsidókról című munkája s ebben a Zsidó szózat a szittya néphez és Vajda Péter előszava deklarálja legelőször a többségi nemzet haladó gondolkodású elitjének és a haszkala hatására előlépő zsidóságnak közös célkitűzését. „Nem vagytok többé mostoha gyermekek, érezzétek ezt, és helyezzétek be magatokat a nemzeti érzelmek közepébe.” (Komoróczy–Frojimovics–Pusztai–Strbik, 127)

A közös célkitűzés elérésében – legalábbis szimbolikus értelemben – az egyik legjelentősebb lépés a később röviden Magyarító Egylet néven működő társaság létrehozása volt 1843-ban, amely 1848-ban megjelenteti az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre című kiadványát, melyben Diósy Márton (1818–1892) – később Kossuth titkára – síkra száll magyar zsidó identitás mellett. (Szalai, 63). A kettős identitás büszke, felelősségteljes vállalása jelenik meg az 1825-ben született Szegfi Mór munkásságában is, aki prágai és berlini tanulóévei után Pesten tanít, novellákat, verseket, cikkeket ír. 1848-ban tüzérkapitány lesz, majd sebesülése után Szemere titkára. Emigrál, de az 1850-es években visszatér, folytatva a tanítást és az írást. A szabadságharc előtt írt verse, a Zsidó vagyok, a kor zsidóságának ars poeticája: „Az vagyok és százszor mondom / Én zsidó vagyok, igaz / Mert zsidó a nemzetségem / És hitem, szívem is az. (…) / Van gyalázat, vád e szóban / De zsidó nem érzi azt. (…) Mert ha végre hő imánkra / Szétszakad a rabbilincs, / Megmutatjuk a zsidónál / Jobb magyar a földön nincs” (Szalai, 60).

A magyarság iránti lojalitását fejezi ki Ludasi Gans Mór (1829–1858) is. Az Életképekben 1847-ben publikált írásában (Kirándulás Lőcsére) a magyar nyelv iránti szerelméről ír, Petőfit és Vörösmartyt fordít németre. Az ő pályája is tipikusnak mondható: 1849-ben az Est Lapok szerkesztője, majd Andrássy sajtóirodájának főnöke.

A reformkor zsidó irodalmának fontos célja a zsidó hagyomány bemutatása és a küzdelem az előítéletes zsidóábrázolások ellen. A romantika egzotikumként, a keleti világ reprezentánsaként tekint a zsidóságra, ahogy az arab világra, Indiára is, viszont gyakran jelenítik meg negatív színben még a felvilágosult és az emancipáció iránt elkötelezett szerzők is. Ennek oka a felvilágosodás által is táplált sztereotípiák továbbélése. A német és francia felvilágosodás bizonyos szerzői gyakran fogalmaztak meg zsidóellenes gondolatokat. „Azért megégetni nem kell őket” – hangzott Voltaire hírhedt mondása (Ben-Sasson, 745), aki azonban úgy vélte, hogy a zsidót vallása és kultúrája rontja meg, és amint ettől eltávolodik, hasznos és derék polgára lesz a társadalomnak. A romantika középkor iránti vonzalma a klasszikus antijudaizmus és babonás képzetek egész sorát vonultatja fel: a vérvádak, a kapzsi schylocki uzsorás és a születésétől fogva gonosz, a keresztre feszítés bűnéért örök kárhozatra ítélt zsidó képét.

Ilyen és ehhez hasonló rágalmakat Kuthy Lajos, Jósika Miklós regényeiben is olvashatunk – bár ő a későbbiekben eltávolodik az antiszemita jellegű ábrázolástól. Ugyanakkor mindig is akadtak olyan szerzők, akik zsidó szereplőiket követendő példaként mutatták be, mint például Jókai Mór és Móricz Zsigmond. Jókai zsidó alakjai a magyarság iránti elkötelezettségükkel tűnnek ki, mint a Rab Ráby Ábrahámja, az egyetlen, aki a főhős mellett marad, amikor a város elítéli. Móricz kisregényeinek hősei, Pogány Imre (Kivilágos kivirradtig) és a durva tréfa céltáblájává váló Wágner zenetanár (Úri muri) pedig a vidéki, kulturálatlan dzsentrivel szembeni életminőséget képviselik.

Az első magyarul író zsidók küzdenek a negatív ábrázolások ellen, de ők is gyakran kritizálnak bizonyos vallási szokásokat. Szegfi Mór 1847-ben, az Életképekben fejti ki, hogy a zsidóság miért fordult a vallás felé (Vázlat a zsidó életből), novelláiban pedig (Lakoma és tor, Az elátkozott bachúr) egyszerre int a vallási reformokra, és mutatja be a zsidó hagyomány és élet értékeit, szépségét, a családi élet bensőségességét. A zsidó című novellában leírt szombatfogadás kivételesen szép és meghitt, finom színekkel megrajzolt ábrázolás. Külön értéke és érdekessége a leírásnak a liturgikus szöveg, a kiddus magyarítására tett kísérlet – a nem zsidó közönséghez a kereszténységből átvett szóhasználattal próbálja közelebb vinni a zsidó vallást.

A magyar nyelv elterjesztésének szándéka és a polgárosodás a héber és a jiddis nyelv irodalmi használatát háttérbe szorította. A haszkala nyomán megszülető fordításirodalomnak köszönhetően magyar költők verseit ugyan lefordítják héberre, de eredeti héber nyelvű irodalom alig-alig születik, és a jiddis nyelvű irodalom jelenléte alig mutatható ki. Szofer Mózes pozsonyi rabbi (1762–1839) – ismertebb nevén Hatam Szofer, a szakirodalom által általában használt nevén Schreiber Mózes –, a zsidó tudományok egyik kiemelkedő alakja az emancipációs törekvésekben látja a zsidóság beolvadásának veszélyét, és 1831-ben a jiddis használatában véli a megoldást. Máig ható tekintélye egy darabig még életben tudja tartani a jiddis nyelvet, de az ország nem válik a jiddis kultúra központjává.

A forradalom fellelkesíti a magyar zsidóságot, felcsillantván a reményt, hogy a nemzet egyenrangú tagjává válhat. Azonban Pest-Budán, Pozsonyban és másutt komoly atrocitások történnek, az egyik legfájóbb sérelmük, hogy megtiltják fölvételüket a nemzetőrségbe. Bár a magyar szellemi elit zöme, Petőfi, Táncsics és Vörösmarty is felháborodással fogadják a pogromok hírét, és kiállnak a zsidóság mellett, nagy a csalódottság. (Ld.: Bernstein Béla és Zsoldos Jenő vonatkozó munkáit.) A reformkor üzenete az volt, hogy ha a zsidóság idomul a nemzethez, lemond szokásai egy részéről, és magyarrá válik, akkor a nemzet befogadja. Annak ellenére, hogy a zsidóság egyenjogúsítása csak a szabadságharc utolsó napjaiban történik meg (s ezért a törvény nem is tud hatályba lépni), a zsidóság zöme a magyar szabadság ügye mellé áll. Reich Ignác például, a Honszerelmi dalokban fejezi ki érzéseit – pedig alig tudott magyarul.

Világos után sok zsidó is emigrálni kényszerül, a zsidóság sarcot fizet a szabadságharcban betöltött szerepe miatt, és visszaállítják az 1849 előtti törvényeket. A mozgalom vezéralakjai emigrálnak, és csak az ötvenes évek második felének enyhülése teszi lehetővé az óvatos próbálkozást a zsidóság emancipálására a politikai folyamatokkal párhuzamosan. Visszatérése után Szegfi azon kevesek egyike, akik magyarul írnak. Ekkor születnek népies regényei, a Kis bajok, nagy gondok és a Harmadik szomszéd. 1858-ban megszületik a német nyelvű Ben Channanja című folyóirat, 1860-ban újjáalakul a Magyarító Egylet, 1861-ben pedig megjelenik a Pesti Izraelita.

Az ismertetett okok miatt, 1867-ig a költészet szinte teljesen a politikai lírára korlátozódik, kivétel az Arany által is méltatott (Komlós, 85) Ormódy Bertalan (1836-1869) a magyarországi zsidó költők közül először jelentkezik szerelmi lírával. Elődeihez hasonlóan, egyszerre zsidó és magyar, ahogy kötetei, az 1859-ben megjelent Magyar Romanzero, az 1860-as Magyarhon ébredése, az 1866-os az Újabb költeményei is bizonyítják. Mindenekelőtt a szabadság szerelmese, mind a magánéleti, mind a közéleti szabadság abszolút érték szemében. Magyarul írt drámája a Szülamith (1864).

1867-ig és az azt követő néhány évben a német és magyar nyelvben egyaránt járatos zsidóság sokat tett a magyar irodalom külföldi megismertetéséért, a magyar költészet színe-java szólal meg németül, és a héber nyelvű irodalom zömét is fordítások teszik ki. Dóczi Lajos Arany balladáit fordítja, németre a Faustot és a Wallensteint magyarra. Hermann Klein A Karthauzit, és Jósika Abafiját fordítja németre, Dux Adolf Petőfit, Eötvöst, Jókait és Katona Bánk bánját. Bacher Vilmos a Himnuszt, a Fóti dalt, a Nemzeti dalt, a Szózatot, Petőfit (Reszket a bokor; Szabadság, szerelem) és Arany-verseket ültet át héberre.

1867-ben megvalósul a reformkor nemzedékének vágya, az emancipáció. Az 1867–1914 közötti időszak egyszerre tekinthető sikertörténetnek és a csalódások korszakának is. A magyar zsidóság asszimilációja gyakorlatilag három nemzedék alatt végbemegy (Komoróczy, 17). A huszadik század fordulóján már nemcsak arról beszélhetünk, hogy a magyarországi zsidóság képessé vált arra, hogy alkotói a magyar irodalom elitjébe is bekerüljenek, hanem arról is, hogy az új irodalmi tendenciák közvetítőivé váljanak, amihez egyaránt szükség van a nyugati és a magyar irodalomban, kultúrában való jártasságra. Kiss József az első, aki valódi értéket ad hozzá a magyar irodalomhoz, és A Hét létrehozásával már a magyar irodalmat inspirálja. Bródy Sándor, Molnár Ferenc pedig világszínvonalú alkotók. A felszabaduló friss energiák nemcsak az irodalomban, hanem valamennyi művészeti ágban, a tudományokban is példa nélküli felvirágzást eredményeznek. A zene elképzelhetetlen Popper Dávid, később a film Lengyel Menyhért nélkül. A tudományos életet Goldziher Ignác, Kecskeméti Lipót, Marczali Henrik, Kármán Mór fémjelzi, és később ezekből a gyökerekből sarjad ki Neumann János és Teller Ede is. Az ország pénzügyi, ipari modernizálásában és a kultúra finanszírozásában a Kornfeldek, Wahrmannok, Kármánok, Hatvany-Deutsch-ok, Weissek, Chorinok oroszlánrészt vállalnak.

Az új nemzedékeknek egyre természetesebbek a polgárjogok és az anomáliák is. Az első világháború előestéjén egyre többen eltávolodnak az őszinte asszimilációs vágy vagy a megfelelési kényszer inspirálta népies költészettől. Az erősödő antiszemitizmus sokak emancipációba vetett hitét megrendíti, és az első világháború előtti években már komoly identitásválság bontakozik ki, de azoknál is erősödik a kritikus hang, akik változatlanul az asszimilációt látják a magyar zsidóság egyetlen útjának. Ami azonban mindannyiukban közös: a magyar nyelv szinte kizárólagos használata a szépirodalomban, miközben Lengyelországban vagy Oroszországban hódít a jiddis, kezdetét veszi a héber nyelv reneszánsza, és a török birodalom területein virágzik a ladino is.

A korszak magyarországi zsidó irodalmának legnagyobb lírikusa Kiss József. Magyar és zsidó éppoly természetes harmóniában szólal meg költészetében, mint az újító és a konzervatív, a városi és a népies, az epikai és a lírai, a realisztikus és a mesélő. 1843-ban született, litvániai pogromok elől menekülő ősök leszármazottjaként és 1921-ben hal meg. Jesivába jár, de a serkei református lelkész is neveli: a magyar irodalom szeretetére, amit a nagyszombati és debreceni gimnáziumi évek tovább mélyítenek. 1862-től kezdve vándortanító, eközben ismerkedik meg a népköltészettel. 1868-ban jelenik meg első kötete, a Zsidó dalok. Ennek köszönheti a hitközség felkérését egy ünnepi versciklusra, a Machzornak, az ünnepi imakönyv énekeinek fordítására. Az Ünnepnapok – talán a szokottnál szabadabb fordítás miatt – nem nyeri el a megbízók tetszését, de javításokra a költő nem hajlandó. Élete végéig nagy fájdalma, hogy a Dohány utcai zsinagóga nem volt hajlandó felvenni a verseket az ünnepi liturgiába.

Az igazi elismerés késlekedik, bár híres balladáját, a Simon Juditot Toldy Ferenc javaslatára felolvassák a Kisfaludy Társaságban, 1875-ben pedig megjelenik Új Ahasvér című kötete. A fordulat 1882-ben következik be, amikor a Pesten fellépő színész, Josef Lewinsky felveszi repertoárjába az Ágota kisasszony című balladáját, és megjelenik Az ár ellen. 1889-ben indítja útjára A Hét című folyóiratot, amely a Nyugat szellemi elődjeként először tömöríti a polgári tábort, Ignotust, Heltait, Kosztolányit, Molnárt, Mikszáthot, Kóbort, Bródyt. Szerkesztői és irodalomszervezői munkássága költészetét is meghaladja. Hetvenedik születésnapján az MTA ünnepségsorozattal köszönti, és a Kisfaludy Társaság is felveszi tagjai sorába.

Kiss József számára evidencia a magyarsághoz való tartozás. „Tekints az égre, aztán nézz a földre / E föld, hol állasz, az ígéret földje! (…) / Zsidó, immár van neked is hazád!” – (Komlós 2001, 191). Azonban, ahogyan az Ünnepnapok is bizonyítja, zsidósága érzelmi többletet és kötődést jelent számára. A tiszaeszlári vérvád traumája után neki is megrendül az emancipációba vetett hite „Szabad zsákmány volt a hazában, / Kitagadott, szegény, hazátlan. A sír tán nyugtot ad neki / De lehet, hogy az is kiveti” (Komlós 2001, 137). Az egész magyarországi zsidóságot megrázó, és Európa-szerte hírhedtté váló eset egy fiatal cselédlány, Solymosi Eszter eltűnésekor pattant ki. Mivel a helyi zsidók, akik galíciai eredetű haszidok voltak, éppen peszachra készültek a kor antiszemita politikai erői, Istóczy Győző és Ónody Géza a sajtón keresztül felmelegítették a középkori vérvád babonáját. Szerintük Esztert a zsidók ölték meg, hogy vérét felhasználják a macesz készítéséhez. A korabeli szellemi elit, mindenekelőtt a védő Eötvös Károly erőfeszítéseinek köszönhetően az ügy a zsidó vádlottak felmentésével végződött, de magasra csaptak az antiszemita indulatok. Pozsonyban, 1882-ben a hadseregnek kellett elfojtania a pogromot. Már maga az a tény, hogy ez megtörténhetett, sok zsidó emancipációba, magyarságba vetett hitét megrendítette, így Kiss Józsefét is. De költészete nyelvhasználata és forrásai miatt sem tud más lenni, mint magyar.

A kor eszménye az Arany és Petőfi költészetét követő népiesség. Kiss sok Arany-epigontól eltérően nem szolgai követője, hanem továbbfejlesztője a balladaköltészetének azáltal, hogy a zsidó hagyományt eleveníti fel balladáiban. Beemeli az irodalomba a zsidó parasztot, az emancipáció híveinek nagy álmát, a falusi nép között élő, csak más templomba járó zsidót. Simon Judit nem különbözik egy magyar parasztasszonytól, zsidó parasztjai pedig úgy pipáznak és anekdotáznak, mint nem zsidó társaik. Kiss József a városi népköltészetet is irodalmi rangra emeli, amikor a nyolcvanas-kilencvenes években a városi sanzonok, franciásan könnyed világa felé fordul, megelőlegezve Szép Ernő és Heltai Jenő munkásságát.

A reformkor idején született, az emancipációt felnőttként megérő nemzedék másik, jelentős alkotója Dóczi Lajos (1848–1919). Németkeresztúron nőtt fel, azon híres burgenlandi hét község egyikében, amelyek a 18. században az Esterházy- és Batthyányi-birtokok védelmében virágoztak. Dóczi 1893-ban leendő felesége kedvéért kikeresztelkedik, de előtte zsidó témájú színműveket is ír. Ilyen Az utolsó próféta avagy Jeruzsálem pusztulása (1867) és a Vegyes párok, amely a vegyes házasságokkal foglalkozik. Legismertebb darabja az 1874-ben írt A csók. Novellákat és verseket is írt, és neki köszönhetjük Csokonai újrafelfedezését, első értő méltatását is 1902-ben megjelent Csokonai című tanulmányában.

Míg Kiss gyakran csalódott, de alapjában véve az emancipáció híve, addig Dóczi már a következő nemzedék kiábrándultságát tükrözi, amelynek gyakran a kikeresztelkedés a vége. Egy esszéjében keserűen fejti ki, hogy nem érti azt a világot, ahol a humanizmusnál többet ér a nemzetiség. Eszménye Arany, a Nyugat világával nem tud mit kezdeni, de azzal a zsidó irodalommal sem, amely a század végén még mindig népies, így Hugó Károlyhoz és Rákosihoz hasonlóan ő is a neohistorikus vagy újromantikus spanyol mesevilághoz menekül. Acsády Ignác pedig (1845–1906) Kóbor Tamás és Zsolt Béla elődjeként pellengérezi ki darabjaiban a zsidó és nem zsidó pénzarisztokráciát (Aranyországban, 1880).

Hugó, Dóczi és Acsády a kisebbséget képviseli. Az ideál egészen a nyolcvanas évekig a zsidó paraszt. Ágai Adolf hírlapíró a Magyar Izraelitában ábrázolja is ezt a képet, a sarkantyús „kálomista zsidóét”. Ez a kép azonban lassan-lassan eltűnik az emancipáció utáni első nemzedékkel, amely a jogi egyenlőségben nőtt fel, de az erősödő antiszemitizmus megingatja. A nyolcvanas-kilencvenes években úgy érzik, a mózeshitű magyar álma nem megvalósítható. A válasz a kikeresztelkedés vagy a vallástól való teljes eltávolodás, és minimális mértékben a cionizmus, amelynek legismertebb irodalmi képviselője Patai József.

Bár a politikai cionizmus megálmodója Herzl Tivadar Magyarországon született, a cionizmus eszméje Magyarországon soha nem volt túl népszerű, leszámítva Erdélyt és a Kárpátalját. Az antiszemita jelenségek ellenére a magyar neológ zsidóság lélekben asszimilálódott, és jövőjét csakis magyar zsidóként tudta elképzelni. A századforduló környékén, 1881-ben útjára indult Egyenlőség ennek az öntudatos, neológ magyar zsidóságnak a lapja lesz, ugyanakkor szerzői Ágai Adolf, Ignotus, Kóbor Tamás, Újvári Péter bírálják is az asszimiláció bizonyos mozzanatait. Az 1911-től megjelenő Múlt és Jövő viszont az asszimilációval elégedetlen zsidóság orgánuma. Szerkesztője, Patai József egykor az Egyenlőség munkatársa volt. A magyar zsidó eszményét is ébren tartja, de a zsidó nemzeti eszmény, a cionizmus szószólója, amit fordításgyűjteménye, a modern, palesztinai költők verseit is közreadó Héber költők és a lap palesztinai tudósításai is bizonyítanak. Költészetén is érződik a cionizmus iránti lelkesedés, a makkabeusok hősiességét magasztalja, némelyik verse valóságos program: „Tiértetek csak Cion szíve dobban / Örökké, híven csak anya szeret” (Komlós, 150). Az érzelmi többlet miatt fordításai és versei is gyakran csapnak át szentimentalizmusba. Azonban a kortól nem idegen ez a pátosz, és Patai őszintesége, elkötelezettsége hitelessé teszi pátoszát.

Cion szeretete nem a cionizmus következménye, a zsidó irodalomban mindig létezett az ún. Ahavat Cion, Cion szeretetének költészete. Alapja a Biblia, a középkori spanyol zsidó irodalom legszebb versei tartoznak ide, és a 19. század politikai cionizmusa az addigi vallásos rajongást politikai célként is reálissá teszi. Attól fogva a vallástalan zsidó mint az Apollóért rajongó oroszországi születésű költő, Csernihovszkij is részévé válhat az Ahavat Cion költészetnek, amit magyarul Patai lírája képvisel. Egyik költeménye a 137. zsoltárnak, a Cion-költészet kiindulópontjának a parafrázisa. „Bábel vizénél ültem én és sírtam / És zokogtam a fájó éneken. / És egy kábult fekete pillanatban / A legszomorúbb hárfát leragadtam / S szomorú dalát tovább pengetem” (Komlós, 358).

Makai Emilt, aki a spanyol zsidó költészet első hazai fordítója, inkább a régiek vallásos áhítata köti Jeruzsálemhez, versei a spanyolországi költészet mélabús, fájdalmas hangján szólalnak meg. „Míg az örökös céltalan panasz / A bús haldokló ajkait lezárja / mióta Cion a vadak tanyája / Ó Jeruzsálem, téged gyászolunk!” (Komlós, 146) Egy 1894-es költemény is vallásos hitet fejez ki „S ha meg kell halnom, hadd haljak meg ottan / ott ébresszen fel a nagy kikelet / Nem álmodhatnék sehol boldogabban, / Mint rögeid közt, nyájas Napkelet!” (Komlós, 146)

A korszak egyik legexcentrikusabb figurája, Bródy Sándor (1863-1924). A fin de siècle szépség- és fiatalságimádatának megtestesítője, egyúttal a byroni dandyzmus kései követője. Színdarabjait (Dada, A tanítónő) sokan – ő maga is – a naturalizmus hazai hajtásaként értékelik, azonban néhány hasonlóságot leszámítva nyelve és stílusa közelebb áll az impresszionizmushoz, sőt a szecesszióhoz. Zsidó témájú darabja, a Lyon Lea (1915), keletiesen fülledt hangulatú világa is a szecesszióé, nyelvezete pedig az Énekek énekét idézi fel. Az életmű legtipikusabb darabjai, a Rembrandt-novellák az öregségtől, a szépség elvesztésétől való félelem dokumentumai, valamint regénye, a már címében is árulkodóan „bródys”, pátosszal, titokkal teli és esztétizáló A nap lovagja (1902).

Bródy érzékenyen reagált az emancipációval kapcsolatos társadalmi jelenségekre. A gazdag zsidó sznobizmusát kritizálja a Tímár Lizában, a zsidósághoz való hűséget kérve számon, a Faust orvos lapjain pedig a hitehagyás ellen foglal állást. Identitása a magyar zsidó identitása: Betlehemből hazavágyik – Budapestre (A szent rög). Az első világháború utáni sokk azonban, ahogy sokakat, őt is zsidósága megtagadására kényszerítette.

Bródy nyelvére is jellemző a stilizáltság, de ennek igazi mestere Szomory Dezső (1869–1944). Drámái A nagyasszony (1910), a Hermelin (1913) és novellái egyaránt antiszemita támadások célpontjaivá váltak. A vád: „nyelvrontás”, pedig ez a nyelv Vörösmarty pátoszát modernizálja, vegyítve a pesti zsidóság nyelvével. Műveiben gyakori a zsidó polgársággal szembeni gúny, de a kritikai hangnál gyakoribb műveiben az élet, az eszteticizmus szeretete.

A gazdag zsidó polgárság, a pénzarisztokrácia, a zsidó kispolgárság állt Ignotus, Kóbor Tamás, Ujvári Péter regényeinek középpontjában. Ignotus, a Nyugat főszerkesztője, vágyódik a többségi nemzetben való feloldódásra, de elkeseríti az antiszemitizmus. Az 1909-ben megjelent Hárman a szalónban (sic) Babits Tímár Virgil fiával állítható párhuzamba. Mindkét mű középpontjában a keresztény–zsidó konfliktus áll, és mindkét műben egy zsidó és egy keresztény szereplő küzd a főhősért.

Ujvári Péter (1864–1931) regénye, Az új keresztény (1909) keményebb kritikája az asszimilációnak és a megfelelési vágynak. A tekintélyes falusi zsidó család római katolikus templomot szeretne építtetni, de ezt csak akkor teheti meg, ha kikeresztelkedik. Nehezen szánják rá magukat a lépésre, ám később a feleség vakbuzgalma odáig terjed, hogy minden zsidóságra utaló tárgyat eltávolít a házból – egyedül fiuk őrzi meg józanságát. A zsidók többsége elfordul tőlük, és amikor a templom összeomlik, a falu őket hibáztatja. A gazdag, önmagát feladó zsidó ellenpéldájának tekinthetők Kóbor Tamás (1867–1942) regényének, a Ki a gettóból 1870-es évekbeli kispolgári–kézműves szereplői. Kóbor a gondok, problémák ellenére több méltóságot lát bennük, mint az önmagukat feladó gazdagok világában.

Ez a két magatartás marginálisan bár, de megjelenik Molnár Ferenc (1878–1952) méltán világhírű regényében, a Pál utcai fiúkban is. Geréb a gazdag, sznob, hagyománytól eltávolodott család gyermeke áll szemben Nemecsekkel, a szegény, de tisztességes szabó fiával. Más regényeket is írt, például a háború előtti fővárosi értelmiséget kritizáló Andort (1918). Molnár emellett az arisztokrácia és a nagypolgárság finom kritikáját nyújtó színműveiről és a Liliom című darabjáról ismert (amit Puccini meg akart zenésíteni). Színdarabjait gyakran – kicsit lenézően – jól megcsinált színdarabként vagy társalgási darabként aposztrofálják. Azonban Molnár – aki szinte az egyetlen külföldön ismert és játszott magyarországi születésű drámaíró – a dramaturgia, a jellemábrázolás mestere. A Játék a kastélyban (1903), Az ördög (1907)), A doktor úr (1902), az említett Liliom (1909) finom humorukkal, iróniájukkal, pontos szociológiai megfigyeléseikkel a magyar nyelvű drámairodalom igazi értékei közé tartoznak. Stílusuk beskatulyázhatatlan, a realizmus és a naturalizmus éppúgy jellemző rájuk (Liliom), mint a szimbolizmus vagy a szecesszió (Liliom, Az ördög), és francia komédiák világa. Ezekből a stílusokból, Maeterlinck, Hauptmann és Wilde világából saját, senki máséval össze nem téveszthető stílust és világot hoz létre. Talán megkockáztathatjuk, hogy Molnár Ferenc – Bródy Sándor és Szomory Dezső mellett – a magyar dráma- és színházművészet megújításának vezéralakja volt.

Az 1880–90 körül született nemzedék a világháború előtt és különösen utána szembesül azokkal a problémákkal, amelyeket az előző, még az asszimilációt kisebb-nagyobb mértékben sikerként megélő nemzedékek csak csírájukban láttak. 1909-ben megtörtént az, amit elődeik legnagyobb kétségbeesésükben sem tettek volna: Nagy Imre a Melódiák című kötetében (1909) visszavágyik a falusi gettóba. Paradox módon ez is népi líra, de hol van már a magyaros-népies lírától, a sarkantyús zsidó paraszttól. Somlyó Zoltán a Zsidó mezőkben a hontalanságra szavaz, a Kosztolányi előszavával 1912-ben megjelent kötet erkölcsi hőse az Istenhez közeli, zsidóságához hű falusi boltos. Elek Alfréd a galíciai menekültekkel kapcsolatban a zsidóság iránti szolidaritásra hívja fel a figyelmet: „Nyiss ajtót, nyiss és engedd be a vándort, (…) Kérdéseiddel meg ne bántsd, ne vádold, / És hogy honnét jött, ne kutasd, keresd.” (1915) (Komlós, 148). Biró Lajos (1880–1948) regénye, a 16. századi pogromokat lefestő A bazini zsidók, a lelki méltóság megőrzésére figyelmeztet.

Az asszimiláció nemcsak zsidó értelmiségi körökben téma. Antiszemita hullámok követik egymást a 19. század végétől: a tiszaeszlári vérvád, az azt követő atrocitások, Istóczy Győző antiszemita pártja. Az első világháború, a galíciai zsidók bevándorlása, Trianon tovább mérgesíti a helyzetet, így azok a támadások, amelyek a húszas években érik a magyar zsidóságot nem elsősorban a kommün alatti zsidó részvétel következményei. Az alaphangot már a világháború előtti és alatti légkör megadja. 1912-ben Horváth János kirohanást intéz a Nyugat „nyelvrontó” tevékenysége ellen. S bár az antiszemitizmus vádját Horváth visszautasította, és ominózus művében nemcsak zsidó szerzőket bírált, mindenképpen mérgezte azt a légkört, amelynek egyenes folytatása volt a Huszadik Század által immár nyíltan feltett kérdés: ”Van-e zsidókérdés Magyarországon?” (1917). A kérdés társadalmi, nem irodalmi, de az irodalmi élet szereplői is megszólaltak, Lesznai Annától Hatvany Lajoson át Komlós Aladárig, és a jellemző válaszok – a neológia szerint nincs, legfeljebb antiszemitizmus, a cionisták szerint van, és erre a megoldás Palesztina – jelzik, hogy már messze 1867 optimizmusa.

Ehhez a légkörhöz szocializálódik az 1880 és 1890 között született nemzedék, Lukács György, Hatvany, Balázs Béla, Füst Milán, illetve Sárközi György, Déry Tibor, Molnár Ákos (akinek regényeit, többek között A hitehagyott című történelmi regényét és a kispolgári világot ábrázoló műveit mostanában jelentetik meg), majd az őket követő 1900–20 között születettek: Szerb Antal és Radnóti Miklós. A két világháború között egyre romló, a soába torkolló helyzet markáns formában veti fel az identitás problémáját. Olyan eseményekről van szó, mint a numerus clausus, a Turul Szövetség, a zsidótörvények. Az antiszemitizmus nem kerüli el az irodalmat sem, ennek újabb megnyilvánulása Farkas Gyula hírhedt 1938-as tanulmánya: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867–1914. Az irodalmat faji kérdésként láttató munka szerint 1867 után németek és zsidók kerültek az irodalom vezető pozícióiba, és ők idegen értékeket közvetítenek, elnyomván minden magyart.

A magyar zsidóság létproblémáira az első válasz Komlós Aladáré: ragaszkodik az emancipáció vívmányaihoz, és az eddigi utat látja követendőnek a kettős identitás tudatos megélésével. A második, a Pap Károly-féle út a kisebbségi származás vállalása mellett száll síkra. A harmadik, meglehetősen kis tábor a cionizmust ajánlja gyógyírként, az eseményekben saját, az asszimilációt lehetetlennek tartó álláspontját látva igazolódni. A negyedik csoport útja a többeket megérintő kommunizmus lesz. És végül sokan menekülnek a misztikus neokatolicizmushoz.

A kikeresztelkedő zsidók őszinte meggyőződésből vagy karrierből, félelemből tették meg ezt a lépést, vagy úgy érezték, a judaizmus reformjának logikus következménye az áttérés. A két világháború között katolizáló írók, költők inkább az utóbbi csoportba tartoznak, választásukat erős miszticizmus kíséri, és többen – a zsidó alapokra helyezkedő krisztianizmusban hívő Vas István, Lesznai Anna, a népies tábort erősítő Sárközi György – úgy érzik, hogy a kereszténységen át találnak vissza zsidóságukhoz. A paptanár Sík Sándor, Szerb Antal, Radnóti a magyarországi újkatolicizmus fontos alakjaivá váltak.

A kettős identitáshoz kritikával ragaszkodó szerzők között – Komlós Aladár mellett – Zsolt Béla (1895–1949) és Komor András (1898-1944) munkásságát kell megemlítenünk. 1929-ben jelenik meg Komor András regénye, a freudi pszichologizmusra támaszkodó Fischmann S. utódai. Az új keresztényhez hasonlóan vidéken élő Jenő keresztény hitre tér, de felesége csábítója nem párbajozik vele – mert zsidó. Még kegyetlenebb Zsolt Béla regénye, A kínos ügy (1935), amely a terézvárosi és józsefvárosi kispolgárság életét mutatja be, miként Kóbor Tamás, de kettejük nézőpontja között óriási a különbség. Kóbor még lát jóságot és méltóságot hőseiben, Zsolt Béla szereplői nem zsidók és nem is keresztények, semmilyen vallási és erkölcsi értéket nem ismernek.

Kevésbé kritikus az Egyenlőség főszerkesztője és kiadója Szabolcsi Lajos. 1918-ban megjelent regényében, a Bar-Kochba, a csillag fiában a zsidó öntudat megerősödésétől vár megoldást. A rómaiak elleni, hősies szabadságharc bemutatása a zsidók első világháborús bátorságát akarja bizonyítani, cáfolandó a gyávaság vádját. Előképeként gyakran emlegetik Flaubert Salammbóját, a nyelv azonban vitathatatlanul magyar: lírai betétei, jelzői Kosztolányi és Karinthy hangját idézik.

A kisebbségi sors vállalására bíztat Pap Károly (1897–1945). Irodalmunk komoly adósága, hogy munkássága nem része a kánonnak, pedig például Azarel című regénye gyermekpszichológiai szempontból is egy sorba állítható Németh László hasonló tárgyú műveivel (Kocsik szeptemberben stb.). Édesapja a soproni főrabbi, Pollák Miksa, neves irodalomtudós, aki többek között a Biblia és néhány magyar költő – Arany, Madách, Tompa – kapcsolatával is foglalkozott. Az emancipáció bűvöletében él, és fia gyakran úgy érzi, apja feladta zsidóságát. Az Azarel önéletrajzi jellegű mű, a főszereplő kisfiú, a neológ rabbi apa, és az ortodox, vallásosságába zárkózó nagyapa világában egyaránt idegen. Nagy vitát kiváltó műve a programját kifejtő A zsidó sebek és bűnök. Zsidósága nem ismer kompromisszumot, de ugyanakkor a magyar nyelvhez és kultúrához is szorosan kötődik, ezért ő nevezhető a legkövetkezetesebb magyar zsidó írónak. A zsidóságot nem vallásként, hanem népként, hagyományként és kultúraként éli meg. A vitairatra sokan reagáltak, egyik leglelkesebb méltatója Németh László volt, akit meg-megérintett az antiszemitizmus. Azt vélte hallani, amit hallani akart, hogy a zsidóság a magyartól különböző faj, pedig Pap ezt nem állította.

Azarel melletti legjobb regénye a Nyolcadik stáció. A mű egyik vonulata a századfordulón divatos művészregény, egy festő művészi fejlődésének rajza, aki Jézus szenvedéseiben az igazi, kánontól távoli, érzelmi vallásosságra törekvő Jézust akarja ábrázolni, de ez a kép nem nyeri el megrendelőinek tetszését. A regény párhuzamba állítható a közelmúltban elhunyt amerikai Chaim Potok egyik regényével. A nevem Asher Lév szintén festő haszid zsidó főhőse is Jézus szenvedéseit ábrázolja.

A Megszabadítottál a haláltól című regénye bibliai hangulatú, akárcsak drámája, a Batséba. Drámákat, novellákat, verseket is írt. Nem tartozott egyetlen csoportosuláshoz sem, magányos prófétasága a bibliai prófétákhoz teszi hasonlóvá, de – ahogy monográfusa, Lichtmann Tamás írja – igazi lelki és szellemi társa Franz Kafka (Lichtmann, 2002).

A korszak irodalmából nem hagyható ki az ún. városi irodalom: a sanzon, a kabaré és a szórakoztató irodalom, a film, amelynek igényes és nem igényes válfajait gyakran űzték zsidó szerzők. Heltai Jenő (1871–1957), Herzl unokaöccse, operettlibrettója (János vitéz) mellett szellemes vígjátékáról, a Néma leventéről ismert. A történelmi vígjáték szállóigévé vált mondata „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” fejezi ki leginkább ars poeticáját. A modern nagyvárosi életet és figuráit (művészeket, csavargókat), de mindenekelőtt Budapestet eleveníti meg verseiben, regényeiben és novelláiban egyaránt. Az Álmokháza és a sajtó szenzációéhségét leleplező detektívregény, a Jaguár a kávéházak szubkultúrájának, önálló világának pontos rajza. Szép Ernő (1884–1953) a naiv-népies költészet és novellisztika képviselője (a Lila ákác színdarabként és filmként is nagy sikert aratott), és a francia sanzon pesti változatát is irodalmi rangra emeli. Novellái, regényei és drámái is líraiak, költészetére pedig a dalszerűség jellemző. Egyfelvonásosai azonban látszólagos naivságuk ellenére az abszurd dráma első képviselői közé tartoznak. A minden ízében lírai alkatú Szép Ernő volt az első, aki 1945-ben megírta az első holokausztmemoárt, a munkaszolgálatban eltöltött hónapjairól szóló Emberszagot, amely stílusában a századelőt idézi. A könyv lapjain mindenki úr, ahogy a kávéházban, s a feszültséget éppen a már-már anakronisztikusan fin de siècle stílus és az azzal gyökeresen ellentétes huszadik századi borzalom közötti distancia kelti. A tökéletes úriember Szép Ernő (még ha irónia vezeti is) csak azokat a társait nevezi néven, akiktől engedélyt kért és kapott, mert „nem tudhatom, kit feszélyezne, kit nem az ő zsidó beosztása; nem szabad se néki magának, se utódjának a legkisebb kényelmetlenséget se szereznem, isten őrizzen”. (Szép, 710) Ez a gesztus, ez a feszültség képes a holokauszt-gépezet embertelenségét még inkább kidomborítani. Lengyel Menyhért (1890–1974) a színház és az új művészeti ág, a film területén kifejtett tevékenysége révén vált ismertté. Tajfun című drámájának világhíre előkészíti számára a terepet Hollywoodban is, forgatókönyveiből olyan filmklasszikusok születnek, mint a Ninocska és a Lenni vagy nem lenni. De legjelentősebb alkotása talán a Bartók Béla számára írt balettszövegkönyve, A fából faragott királyfi. És végül Rejtő Jenő: az igényes szórakoztatóirodalom legnagyobb magyar alakja. Regényeinek utánozhatatlan humora a pesti humort tette halhatatlanná. Légiós-, tengerész- és detektívtörténeteinek humora mögött azonban különös melankólia, bölcsesség húzódik, Csontbrigád című regénye pedig félelmetes prófécia, borzongatóan pontos leírása a lágerek borzalmainak.

Rejtő Csontbrigádja a soát, amely pótolhatatlan veszteséget okozott a magyar irodalomban., Áldozatul esett Pap Károly, Szerb Antal, Radnóti, Rejtő, Gelléri Andor Endre, Nagy Zoltán, Szomory – aki a bujdosásba halt bele. És áldozatául esett a kicsiny jiddis irodalom. A zömében ortodox vidéki zsidóságnak csak töredéke tért vissza a haláltáborokból. Ez az ortodoxia tartotta életben a jiddis kultúrát, amely nálunk soha nem tudott komoly irodalmi rangra jutni, de hála a kis szigeteknek, valamennyire létezett. Mindenekelőtt a soának szintén áldozatul esett Holder József nevét (1893–1945) említhetjük. A magyar irodalom számtalan remekművét fordította jiddisre, Madáchtól Kosztolányin és Adyn keresztül Bródyig és Somlyóig. Főműve, Az ember tragédiájának fordítása (Di tragedi funm mentschen) kéziratban maradt fent. Kötete, az Ojt zingt zich halk szavú, magányos költőt állít elénk.

Schön Dezső 1942-es könyvének – Tízmillió zsidó nyelve – végén a kiadó még ajánlhatta a Máramarosi jiddis írók és költők antológiáját. Azonban a tekintélyes máramarosi közösség szinte teljesen elpusztult, utolsó tanúja, a Nobel-díjas író, Elie Wiesel, akinek először jiddisül megjelent regénye Az éjszaka a közösség pusztulását írja le. Bár Wiesel nem része a magyar irodalomnak, gyökerei miatt feltétlen említést érdemel.

A második világháború óta a nyugati társadalmak, különösen Németország komolyan szembenézett múltjával, Magyarországon azonban erre nem kerülhetett sor, aminek fő oka az volt, hogy Magyarország a Szovjetunió szatellitállamává vált. A kommunizmus ideológiája az osztály- és nemzetiségi problémák megoldását, az antiszemitizmus megszüntetését ígérte, és ezért a hatalom tartott attól, hogy a felszínre kerülő viták ezt az ideológiát megkérdőjeleznék. Részben e miatt a félelem miatt, részint a látens antiszemitizmus és az egyenlőség hirdetése miatt egészen a rendszerváltozásig csak marginálisan jelenhettek meg zsidó témák.

A koncentrációs táborok, a munkaszolgálat túlélőit, a hazatérő zsidókat gyakran ellenségesen fogadták, és értékeiket, lakásaikat nem adták vissza, kitelepítésekre, vérvádakra is sor került. 1956-ban a forradalom alatti és utáni menekülthullámok következtében a magyar zsidóság lélekszáma még tovább csökkent. A Kádár-korszak lefojtott, körülírt antiszemita korszakát Fehér Ferenc a Bibó-kötethez írt tanulmányában mérsékelt antiszemita korszakként értékeli. Nyílt antiszemitizmus nem létezett, de a hatalom fenntartotta, és rájátszott az antiszemita érzelmekre. Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, „cionizmus” gyanújával figyelnek zsidókat, zsidó szervezeteket, számon tartják a pártvezetés zsidó származású tagjait. A sajtó azonban tudósít az Eichmann-perről, létezik rabbiképzés, a hetvenes évektől megtűrik az izraeli utazásokat, és megjelenhetnek könyvek a holokausztról.

A háború utáni évek légköre nem kedvezett a zsidó téma markáns megjelenésének, bár a holokausztirodalom igazi nagy alkotásai Nyugaton is vagy a közvetlen a háború utáni években születtek meg az első sokk hatására, vagy a hatvanas-hetvenes években, amikor a soát gyerek-, vagy ifjú fejjel megélt nemzedék képes volt kiírni magából a történteket. Primo Levi regénye (Se questo è un uomo – Ember ez?) 1947-ben jelent meg 2500 példányban (Levi, 330), és csak 1958-as második kiadás után figyel fel rá a szakma és a közönség. Jean Amery főművét, a Túl bűnön és bűnhődésent 1966-ban adták ki. A feldolgozás Nyugaton sem jelenti azt, hogy az áldozatok is képesek feldolgozni a velük történteket – Levi és Amery is öngyilkos lesz a későbbiekben. Bár Amery a Túl bűnön és bűnhődésen után úgy érezte, hogy a pszichés tehertől megszabadult, de mindkettőjük öngyilkosságában szerepet játszott a soá. Azonban Nyugaton általában adott volt a légkör ahhoz, hogy a holokauszt-irodalom társadalmi folyamatokat indíthasson el.

Más okokból, mint Magyarországon, de Izraelben is komoly zavar volt a soá interpretálásában egészen a hetvenes évekig. Abba Kovner (1918–1987) és Uri Cvi Grinberg (1896–1981) költészetében visszatérő téma a holokauszt, egészen 1962-ig kell várni, míg Aharon Appelfeld (1932–) révén a holokauszt témája polgárjogot nyer az izraeli irodalomban. A háború után mindent megtettek a menekültek befogadására, fizikai-pszichés rehabilitálására, de a harcra nevelt szabre-nemzedék nem tudta megérteni az áldozatok általában passzív viselkedését, mert nem ismerte az ahhoz vezető történelmi-társadalmi okokat. Az Izrael előtt tornyosuló problémák (függetlenségi háború, arab–izraeli háborúk, arab országokból érkező menekültek tömegeinek befogadása) háttérbe szorította a soá-narratíva megalkotását. Erre a hetvenes években nyílt először lehetőség. =Magyarországon a holokausztirodalom első alkotásai Radnóti munkaszolgálatban írt versei. Nyugaton Radnótit mindenekelőtt holokausztirodalomként tartják számon – antológiákban gyakran jelennek meg holokausztversei, míg költészetének más aspektusai alig-alig ismertek a nyugati közönség számára. A közvetlenül a háború után született alkotások inkább visszaemlékezések, próbálkozások a lehetetlen megtörténtének magyarázatára, de a borzalmak közelsége miatt nem kerülhetett sor arra a komplex magyarázatra, amelyre Pilinszky János és Kertész Imre lesz képes. Az olyan visszaemlékezések, mint Nyiszli Miklósé (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, 1946) megrázó és fontos dokumentumok, de irodalmi szempontból Szép Ernőé említett műve, az Emberszag és Örkény István Lágerek népe című műve (1947) képes átfogó képet, és bizonyos értelmezést nyújtani. Ember Mária regénye A hajtűkanyar (1974), és Moldova György (1934–) trilógiájának (A Szent Imre-induló – Elhúzódó szüzesség – Az utolsó határ, 1975, 1980, 1990) első része, a pesti gettóban játszódó regény már a hetvenes években jelentek meg.

A kommunizmus alatti elhallgatás – és felejteni vágyás – miatt a téma olyan szerzők munkáiban kaphatott komplex értelmezést, akik nem tartoztak a főáramba, mint Pilinszky János és Kertész Imre. A Sortalanságot először visszautasították, középszerűnek bélyegezték. Megjelenése után több pozitív kritikát kapott, de a hatalom igyekezett marginalizálni, mivel a regény minden totalitárius diktatúra, így a kommunizmus rombolására is felhívja a figyelmet.

A Sorstalanság meghökkent szenvtelen stílusával, amely annak kafkai világnak a következménye, amelyben Köves Gyurit, Josef K.-hoz hasonlóan, bűntelenül ítélik el. A totalitarizmus világa arctalan és sorstalan tárggyá degradál. A gépezet precízen működik, és a precizitás legmegdöbbentőbb megnyilvánulása, hogy elszenvedője természetesnek tartja a vele történteket. A regény szinte öntudatlan gyermekhőse azonban azt ösztönösen tudja, hogy a pokolba az ember a bűneiért kerül, ezért tiltakozik az ellen, hogy a lágert a pokolhoz hasonlítsák.

Az embertelen világban azonban felfedezhetjük az író különös optimizmusát is. A regény utolsó lapján Köves Gyuri a koncentrációs táborok boldogságáról beszél. Az olyan ember vallomása ez, aki annyira hozzászokott az orwelli világhoz, hogy a tábor viszonylag nyugodt pillanatait boldogságnak érzi. De Kertész finom iróniája talán megenged egy humanista olvasatot: Citrom Bandi a legsötétebb körülmények között sem veszíti el életbe vetett hitét.

Kertész Imre többször is elmondta, hogy munkásságát a soá determinálta. A kaddis egy meg nem született gyermekért, A kudarc, esszéi olyan ember művei, akinek alapélménye a század botránya, a humanizmus sárba tiprása. Hősei nem tudnak szabadulni ettől az élménytől, de mégis hisz a humanizmus lehetőségeiben. Ugyanakkor Kertész munkásságán is érezhető az identitásválság, a soá utáni magyar zsidóság útkeresése.

A zsidó irodalom megsínylette a rendszer egységesítő törekvéseit és az antiszemitizmus problémájának elhallgatását. A kultúrpolitika nem tűrte a hivatalos állásponttól különböző identitást, így csak kevés megnyilvánulással lehet találkozni. Gergely Ágnes zsidóságát magyarként éli meg: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az Ámen / ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem / És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer Arany János” (137. zsoltár). A tolmács című regénye szintén a kettős identitás kérdésével foglalkozik, akárcsak a Babel című verse („Azonosulni? / Meddig? És kivel? / Egyenruháig próbálta Babel. / (…) és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst / csak csókolhatná azt a puskatust.”. Nádas Péter Egy családregény vége című regénye a huszadik századi magyar próza egyik kiemelkedő alkotása, már a regényszerkezet megújítására tett kísérletei miatt is. A főszereplő a Simon Péter nevet viseli, nagyapja szándéka szerint azt szimbolizálva, hogy a zsidóság (Simon) útja a kereszténységben (Péter) való feloldódás, és ez a szimbolikus aktus pontot tesz a családregény végére is.

Még a háború előtt kezdődött, de igazából utána teljesedett ki Örkény István (1912–1979) munkássága. Műfajteremtő remekművei az Egyperces novellák 1969-ben jelentek meg, ezt követték a magyar drámairodalmat megújító színdarabja, a Tóték (1963), majd a Pisti a vérzivatarban, amit csak tíz évvel megírása után, 1987-ben lehetett bemutatni. Mindkét dráma a háború abszurd vonásaira, a háborúban, a történelemben ide-oda hánykolódó átlagember groteszk túlélési stratégiáira hívják fel a figyelmet.

A hatvanas-hetvenes években induló nemzedék munkásságában a rendszerrel szembeni kritika, ellenállás gyakran legalább annyira hangsúlyos téma, mint a holokauszt, a kettős identitás vagy a zsidóság mibenlétének kérdése. Konrád Györgynek (1933–), a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjának legjelentősebb regénye A látogató (1969) Esszéiben, cikkeiben gyakran foglalkozik a fenti problémákkal. Dalos Györgynek (1943–) 1990-ben jelenik meg A körülmetélés című regénye, egy a háborúban született, és a bar micvájára készülő, de az ahhoz szükséges körülmetéléstől az ötvenes évek fojtogató légkörében félő fiú története. Szintén az ötvenes években játszódik a rendszerváltás után, 1999-ben megjelent Az istenkereső című regénye.

Különlegesnek számít Kardos G. György regénytrilógiája az Avraham Bogatir hét napja, Hová tűntek a katonák és A történet vége. Az író a világháború után éveket élt Palesztinában, illetve Izraelben, így jól ismeri a brit mandátum elleni harcot, és az első arab–izraeli háborút. A második kötet helyszíne egy szanatórium, ahol a brit hadsereg lengyel katonáit gyógyítják. Az első és a harmadik kötet pontos képet fest a háborús ország hangulatairól és hétköznapjairól, a különböző bevándorlók közötti kapcsolatról, ellentétekről. Kardos G. írásművészetét fanyar humor, pontos jellemrajz és távolságtartás jellemzi, és ez lehetővé teszi számára a szemtanú pozícióját.

Kardos G. György hazatért és magyarul írt, akárcsak az 1970-es években kivándorolt Salamon Pál (1930–), aki szintén nem váltott nyelvet. A Sorel ház című családregénye tette ismertté Magyarországon, amelyben – akárcsak esszékötetében (Feljegyzés a siralomházból, 2006) – erkölcsi dilemmák állnak a középpontban. Az író hangja általában pesszimista, de egyes regényeiben, például a Zariffában a pesszimizmuson túl felbukkan az újrakezdés lehetősége.

A magyar irodalom egy speciális csoportjaként meg kell emlékeznünk azokról is, akik izraeli írók, költők lettek, de első szárnypróbálgatásaikat Magyarországon kezdték magyarul és/vagy héberül. Többen fordítóként sokat tettek a magyar irodalom izraeli megismertetéséért. Avigdor Hameiri (1890–1970) költészetére elsősorban Ady és más magyar költők voltak nagy hatással, így közvetve ők is hatottak a korabeli héber irodalomra. Hameiri fordításában – többek között – egy Ady-kötet is megjelent 1962-ben. Hanna Szenes több versét Izraelben népdalként éneklik, kortársaink közül Itamár Jáoz-Keszt néhány éve Petőfi verseit adta ki héberül. Efraim Kishon a pesti humort honosította meg Izraelben. Humoreszkjeinek főszereplői az izraeli kisemberek, a mindennapok, a családi élet abszurd pillanatai. Szereplői között gyakran találkozunk Magyarországról kivándorolt, a harmincas évek Budapestjét idéző figurákkal (Az eszed tokja!). Több forgatókönyvet, színdarabot írt, az utóbbiak közül a legsikeresebb A házasságlevél című vígjátéka. Kishon dolgozott az Új Kelet és a Maariv című lapoknak is, de rajta kívül több Magyarországon, az egykori magyar területeken született újságíró tartozott az izraeli újságírás elitjébe.

A rendszerváltozás körüli években jelent meg Márton László vitairata Kiválasztottak és elvegyülők (1989) a magyar–zsidó együttélés feszültségeiről és Csaplár Vilmos (1947–kisregénye, a Zsidó vagyok Magyarországon (1991). Csaplár a pozitív, empatikus zsidóábrázolások sorát folytatja, de merőben új és meglepő attitűddel: regényében egyes szám első személyben, zsidóként szemléli a rendszerváltozás előtti évtizedeket.

A rendszerváltozás után újra virágzásnak indult a zsidó vallási és szellemi élet, és az új közéleti-kulturális folyóiratok, a Szombat, a Múlt és Jövő – amely könyvkiadással is foglalkozik –, a Remény remélhetőleg nemcsak a közéletben, de az irodalomban is elindítottak egy új reneszánszt, méltóan nagy elődeikhez. Újra napvilágot látnak Pap Károly, Molnár Ákos, Komor András művei, a századforduló nagy tudósainak (Blau, Kecskeméti, Bacher) munkái. 2000-ben jelent meg Vámos Miklós (1950–) családregénye, az Apák könyve, 2005-ben Spiró György (1946–) zsidó vonatkozású történelmi regénye, a Fogság. Fiatal alkotók is jelentkeznek, akik immár politikai cenzúra nélkül foglalkozhatnak a közelmúlt zsidó problémáival is. Szántó T. Gábor (1966–) regénye a Keleti pályaudvar, végállomás (2002), novelláskötete a Lágermikulás (2004) a szocializmus és a rendszerváltozás éveinek zsidó sorsaival foglalkozik. Schein Gábor (1969–) kisregénye, a Mordecháj könyve (2002) is családregény: egy zsidó család három generációjának a sorsát meséli el. A Lázár (2004) hátterét szintén a szocializmus évei és a soá traumájának feldolgozatlansága adja. Hogy a rendszerváltozás és az ezredforduló utáni évek irodalmi terméséből mi járul hozzá a magyar nyelvű zsidó irodalom értékeihez, a jövőnek kell eldöntenie.

Hivatkozások:

• Bacher, Vilmos (1911) „A zsidó irodalom fogalmáról”, Magyar Zsidó Almanach 1: 193–94

• Ben-Sasson (1999) A History of the Jewish People Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press

• Bernstein, Béla (1998) A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest: Múlt és Jövő

• Gyurgyák, János (2001) A zsidókérdés Magyarországon, Budapest: Osiris.

• Komlós, Aladár (2001) Magyar zsidó szellemtörténet a reformkortól a holokausztig 1–2, Budapest: Múlt és Jövő

• Komoróczy, Géza, (2006) „Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség”, Élet és Irodalom, 50 (24) 2006. június 16.: 6, 13–14.

• Komoróczy, Géza–Frojimovics, Kinga–Pusztai, Viktória–Strbik, Andrea (1995) A zsidó Budapest 1–2, Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport

• Levi, Primo (1994) Ember ez? Fegyvernyugvás, Budapest: Európa

• Lichtmann, Tamás (2001) Az igazságkereső – Pap Károly, Budapest: Múlt és Jövő

• Pap, Károly (2000) Zsidó sebek és bűnök – és más publicisztikák, Budapest: Múlt és Jövő

• Schön, Dezső (1942) Tízmillió zsidó nyelve, Kolozsvár

• Schulhof, Izsák (1979) Budai krónika, Budapest: Magyar Helikon

• Szalai, Anna (2002) Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások: Zsidóábrázolás a reformkori prózában, Budapest: Osiris

• Szép, Ernő (2000) Négy regény, Budapest: Noran

• Török Petra (szerk.) (1997), A határ és a határolt, Budapest: Az Országos Rabbiképző Intézet Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoportja

• Zsoldos, Jenő (szerk.) (1998) 1848–1849 a magyar zsidóság életében, Budapest: Múlt és Jövő