Milbacher Róbert

A népnemzeti program elméleti alapvetése
1842 Erdélyi János: Népköltészetről

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 220-233.

„A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. (…) Tehát tanulni a népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánban, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége”
Erdélyi 1842, 109

Ez az idézet Erdélyi János 1842. november 30-án a Kisfaludy Társaságban felolvasott székfoglalójából való, amely egyszerre lezárása egy hosszú, majd fél évszázados folyamatnak, illetőleg egyszerre nyitánya egy újfajta esztétikai és poétikai gondolkodásmódnak, amely Erdélyi elméleti munkáiban artikulálódik programszerűen és Arany János költészetében éri el gyakorlati kiteljesedését. Ezt az új esztétikai, költészeti paradigmát, amelynek az irodalmi népiesség a kiindulópontja „nemzeti klasszicizmus” fogalmával illetjük. Történetét és elméletét Horváth János dolgozta ki nagy tanulmányában (lásd Horváth 1956).

Az „irodalmi népiesség” szintagmájának két tagja egymás jelentésének kölcsönös leszűkítését végzi el. A két fogalom jelentésmezejének kölcsönös korlátozása a két fogalom mögött álló karakterjegyek egymást kioltó ellentétéből fakad. Ugyanakkor a korlátozás kölcsönössége annyiban mindenképpen csorbulni látszik, amennyiben a Horváth János által használt népiesség terminus az irodalmiság fogalomkörének abszolút primátusával értelmezhető csupán. Horváth a népiesség meghatározásakor – Arany János Irányok (1861-1862) című tanulmányát tartva szem előtt – radikálisan elhatárolja a népi (tehát Horváth szóhasználatában „irodalom alatti” – Horváth 1978, 7) hangvétel, tematika, poétika „öntudatlan népiesség”-nek deklarált nem- tudatos alkalmazásától a „szándékosságon”, „öntudatosságon”, „céltudatosságon” alapuló népiességet. „Mikor az irodalom (…) szándékosan keresi a népköltészettel való érintkezést – írja – ott kezdődik a népiesség” (Horváth 1978, 10). A szándékosság természetesen reflexiót, vagyis a népihez való viszonyulásban bizonyos fokú távolságtartást tételez. Az ösztönös népiességgel, vagy Arany terminusával élve, a népszerűekkel szemben Horváthnak éppen az a kifogása, hogy nem reflektált a népire, hanem egyenesen azonosult vele: „A szándékosság azonban elengedhetetlen feltétele [ti. a népiességnek], s a régi magyar irodalom némely rokonjelenségei éppen ezért nem vonhatók a népiesség fogalma alá. (…) Öntudatlan, ösztönszerű volt ama régibb századokban a műköltő idomulása a népihez, helyesebben: egyezése a népivel; másfelől pedig éppoly (!) önkénytelenül ment végbe a népköltészetnek lassú, de folytonos táplálása az irodalomból” (Horváth 1978, 10). Az „igazi népiesség” ezzel szemben megteremti a reflexió segítségével azt a távolságot (teret), ami lehetővé teszi az állandó különbségtételt népi és irodalmi között, de egyben megengedi a népi szemügyre vételének lehetőségét a felhasználhatóság, kiaknázhatóság szándékával. Az irodalom alatti népi poétika az irodalmi népiesség szempontjából eredendően mint a „népfaji örökségek biztosítója”, mint „specifikusan magyar hagyomány” tarthat számot érdeklődésre. Következésképpen a tudatos odafordulás eredményeképpen (hiszen egy bizonyos szempontrendszer érvényesül) létrejövő irodalmi népiesség és „népköltés” között olyan különbség konstituálódik, amely aztán tökéletesen reflektálatlanul marad.

Pontosabban szólva, a világra jövő népiesség-fogalom csupán azokra a népihez kapcsolódó jelenségekre korlátozódik, amelyek zökkenőmentesen integrálódtak abba a teleologikus folyamatba, amelynek célhoz érését a nemzeti klasszicizmusunk kiteljesedésében üdvözölhetjük. Ennyiben tehát Horváth koncepciója szerves folytatása és tulajdonképpen beteljesítése annak a hosszú útnak, amelyet nagy romantikusaink indítottak el, és ami a nemzeti klasszicizmus kiteljesedésében ér nyugvópontjára. Barta Jánossal szólván Horváth tehát annak a romantikus szemléletnek az örököse, amely a nemzeti irodalom megteremtésének folyamatában a népiesnek csak egy bizonyos aspektusát kiemelve, a népet mitikus, misztikus magasságba emelve szemlélte. Ez a szemlélet egyrészt óhatatlanul is „veszedelmes túlzásokba” esett, tudniillik a népre úgy tekintett, mint az egyetlen költőre, a tiszta forrásra, ugyanakkor a folklorista szemszögéből az is igaznak tűnik, hogy „az, a mit a népköltés iránti érdeklődés első kezdetei korában népinek, jellemzően népiesnek néznek és becsülnek, nem is mindig a szónak olyan értelmében vehető népi jellemvonás, a milyenben azt utóbb a fejlettebb, tudományos elemzés veszi. Mert ha ilyen lenne, aligha találná a túlságig mesterkélten, az agyonrafinálton megcsömörlött, de még mindig nagyon kényes ízlés olyan ínycsiklandozónak, hogy valami újra, valami ingerlőbbre sóvár vágyát véle kielégítse.” (Katona 1912, 125). Katona szerint tehát az objektívnek tartott tudományos leírást a népiessel szemben támasztott (romantikus) igény korlátozza, sőt el is torzítja. (Ezt az igényt a természetesnek, a frissítő erőnek a megtalálásában és kiaknázásában találhatjuk meg.) Ugyanígy a megfigyelő torzító hatását emeli ki Imre Sándor is, bár részben belül maradva a bírált szemléleten: „A szándékosan kihallgatott, vizsgálat alá nem rokonérzéssel vett, idegen és néha élelmes irodalmárok által úri gőggel faggatott nép nem tárja fel szívét egész valójában, nem hallatja szíve legbelsőbb, legsajátosabb hangjait; kifejezéseit szépíti, gondolatait válogatja.” (Imre 1900, 20). Míg Imre Sándor a nép reflexeként értelmezi „igazi arcának” részleges eltakarását, addig Gombócz József – Katonához hasonlatosan – azt azoknak a romantikusoknak tulajdonítja, akik „idegen aesthetikai műveltségük ellenére is költői értéket fedeztek fel a magyar nép szellemi természetében. De azért a romantikusok, minden nemzeti érdek támogatói és minden nemzeti érték megbecsülői, ki akarták irtani a magyar népköltészetből azokat a vonásokat, melyeket a finomabb irodalmi ízlés költőietleneknek, durváknak tartott és a népet nemesebb dalok éneklésére akarták rászorítani.” (Gombócz 1927, 41). Barta János, Arany népiességét elemezve, a romantikusok népfogalmát (egyébiránt Aranyt is ide sorolja) fikciónak deklarálja: „Ez a „nép” jobban megnézve, nem is annyira társadalmi képződmény; mint ilyen nehezen határolható el; inkább vehetjük, aminek azok az évtizedek is vették, erkölcsi és esztétikai ideálnak; a morális értékelés kiérzik minden népjellemzésből, kezdve Herderrel, aki minden költészet alapját a nép szívbeli derékségében és becsületérzésében látja.” (Barta 1976, 246).

A népiesség fogalma abban a 18-19. századi (második) akkulturációs folyamatban kristályosodik ki, amely a népi kultúrát egyrészt folklorizálja, másrészt pedig, megszabadítva a „vállalhatatlannak” deklarált jellegzetességeitől, az elit kultúra szférájába emeli, mint a nemzeti irodalom éltető forrását. (Klaniczay 1990, 96). Peter Burke a népi kultúra 18-19. századi felfedezését három tényezőre vezeti vissza: 1. a klasszicista „művésziséggel” való szembefordulás a primitivizmus jegyében; 2. a felvilágosodás racionalizmusával való szembefordulás az irracionalitás jegyében; 3. a nemzeti önmeghatározás az eredetiség jegyében. Az akkulturációs folyamat 19. századi válfaja abban különbözik minden eddigi, a népi kultúrához megszüntető-beolvasztó szándékkal közelítő próbálkozástól, hogy az elit kultúra részéről nem eleve negatív célzatú odafordulás tapasztalható, sőt éppen önnön megújulási szándéka vezérli. (Burke, 1991, 24-29). Ez a „megújulás” azonban nyilvánvalóan az önmagára figyelő, előbb nemesi-patriarchális (Szauder 1958, 157), majd (körülbelül az 1820-as évektől) romantikus-nemzeti szemlélettel átitatott, elit kultúra regenerációs programja volt.

A népiesség periodizációjában kisebb nagyobb eltérésekkel megegyezik valamennyi kutató: 1. előzmények (a 18. század második fele); 2. az 1820-as évektől esztétizáló szakasz, amely már viselős a nemzeti romantikával ; 3. Erdélyi felléptével (1842) a nemzeti szakasz. (Wéber 1974, 848). Ettől némileg eltér Galamb Sándor periodizációja, aki a különféle domináns hatások alapján szakaszol: 1. primitivizmus, rousseauizmus, ossianizmus; 2. „demokratizálódás”, romantika, szerb népköltészet hatása (Galamb 1907, 8,30). Haraszti Gyula Költészetünk új-népies iránya (1878) című munkájában a népiesség történetét két nagy korszakra osztja: 1. „német-népies” irány, amely a népi és régi meg nem különböztetésének korszaka; 2. „új-népies” irány, amely a nemzeti irodalom megújítására ügyel, Petőfi-Arany-korszaknak hívja ezt. Természetesen a periodizálás nem jelenti azt, hogy a különféle korszakok jellemzői ne keverednének és ne élnének tovább párhuzamosan.

A népivel szembesülő arisztokratikus regiszter egyrészt zárt rendszerként artikulálódik, másrészt viszont bizonyos fokú nyitottságra kényszerül a népivel való „találkozás” vágya miatt. A magyar irodalmi népiesség problémaköre tehát az elit és népi kultúra találkozásának fókuszában fogalmazódik meg mégpedig (minden ellentétes szándékú elmélet ellenére is) dominánsan az elit nézőpontjának érvényesülésével, amely egyrészt a népi karakterjegyek torzításához (az elithez való hozzáigazításához), másrészt pedig az elit kultúra karakterisztikájának kisebb mértékű átalakulásához vezet.Ennek a folyamatnak egyfajta végpontját, kiteljesedését üdvözölhetjük Erdélyi népiesség-tanulmányaiban. Erdélyi népiesség-programja azonban nem csupán összefoglalása az eddigi elképzeléseknek, hanem minőségi irányváltást is jelöl, amely az 1847-es nagy esztétikai szemléletváltással együtt az addigiaktól radikálisan eltérő poétikai paradigmát vezet be.

Erdélyinek a tanulmány elején idézett mondata olyan szakrális dimenziót rendel a nép fogalmához, amely szinte törvényszerűen írja elő az eladdig redukált nép-felfogás mitikus-misztikus szemléletének újabb torzító hatását. A nép fogalmának a korban amúgy is igen képlékeny használata két alapvető elemében szilárdnak tekinthető: egyrészről a naivitás képzetrendszere, másrészről pedig a nemzet-karakterológiai alapokon nyugvó eredetiség problematikája alapozza meg értelmezéseit.

A naivitás képzetrendszerének alakulását igen pontosan nyomon követhetjük az egyik legkorábbi népdalgyűjtésre való felhívás óta. Kultsár Istvánnak az 1818-as gyűjtésre való felszólítása ugyanis a „köznép dalait” úgy definiálta, hogy egyrészt „az ártatlan természet festi ezekben magát”, másrészt pedig „a nemzeteknek természeti bélyege erkölcsi szokása, s életének foglalatosságai világosan kitetszenek” belőlük (Kultsár 1818, 57). N. Apáthi Kiss Sámuel tíz évvel később ugyancsak „a szív ártatlan hevének kifakadásai” (N. Apáthi Kiss 1828, 94) definícióval illeti a népdalokat. Hasonlóképpen nyilatkozik Toldy Ferenc is, amikor Kisfaludy Károly népdalaiban azt dicséri, hogy sikerült a rím „naiv gondolattalanságát” úgy visszaadni, hogy az „a nép keblében támadtnak tessék” (Toldy 1828, 108). Bajzával folytatott levélváltásában a népdal természetessége mellett érvel szemben Bajza teóriájával, amely művészi népdalt tud csak elfogadni: „A természet nem mivész, benne a poétai a prózaival örökké vegyűl, s a népdalnak természetnek kell lenni, s ugyanazon viszonyban állni a Ti dalaitokkal, mint a természet a mivészettel.” (Bajza−-Toldy 1969, 442.). Toldy abban a bírálatában is, melyet majd húsz évvel később Arany Toldijáról írt, éppen a naiv hangot dicséri, és ezt a jellegzetességet teszi a népies költészet alapjává: a népiesség „nem csak a kifejezésmódban, nem csak a nyelvezet s a verssel bánásban (…), hanem, és leginkább, a felfogás naivságában áll, e látszó öntudathiányban…” (Toldy 1847, 22). E tézisét tovább pontosítja: Aranynak sikerült legtisztábban a népi hang, azaz egyrészt a művészet kívánalmai szerint fűzte a művet, de „a nélkül, hogy a magasabb müveltségű költőnek s a müvésznek kezei érezhető kül jeleket hagynának” (Toldy 1847, 22). Toldy felfogásában a népköltővé előlépett műköltőnek imitálnia kell a naiv hangot, de ezzel egyben azt is állítja, hogy a népi tudatvilág a naivitás szintjén áll. A naivitás a természetességgel áll párban, amely pedig a túlfinomult mesterséges kultúrával szemben hordoz értékeket, vagy ahogyan ezt Pulszky Ferenc 1840-es népmondaközlése bevezetőjében megfogalmazza: „Midőn a politika s müvészet a természettől s néptől eltért s csak udvarok körül forgott, midőn egészséges élet helyébe beteges pompa lépett, akkor a költészet is elveszté valódi útját s lelkesedését nem a Hippokrene tiszta forrásából, de a királyi asztalokon csillogó arany serlegekből merítette. A népnél azonban ki nem halt azon természeterő, melly az érzésteli kebelnek hangjait olly ellenállhatatlan bájjal felruházza, s függetlenül a müvelt osztályoktól, folytatá költői palotájának építését, melly még tündéribb, mint a nevelteké” (Pulszky 1840, 223-224). Erdélyi János maga a népek költészetét egyenesen „a természet alaphangjainak változata”-ként határozza meg (Erdélyi 1842 107). A Honderű Arany Jánosról szóló (aláírás nélkül, 1847. július 16-án megjelent) cikke élesen szembeállítja a pórköltő és a népköltő terminusait, és a népköltőt a következőképpen jellemzi: „ő inkább népünk” szellemi egyszerűsége, megindító naivsága és hű szivességéhez tartja magát, s ez előnyöket sok valósággal visszatükrözi” ( Endrődi 1911, 314). Mintegy tíz évvel később, - egészen más irodalmi, politikai helyzetben, Gyulai Pál ugyancsak a gyermeki naivitás fontosságára hívja fel a figyelmet a népköltő kapcsán, és természetesen a Petőfi-epigonokkal szemben érvel: „lehet gyermeteg [a népköltő], hogy a túlfinomult műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de soha sem gyermekes; ellökheti magától az illedéket, de soha sem a szív szemérmét…” (Gyulai 1854, 49). Tanulmányában a gyermeteg és a gyermekes megkülönböztetése a naiv fogalmának kettős hagyományaára mutat. Gyulai valószínűleg maga is Friedrich Schiller A naiv és szentimentális költészetről (1795) című írása nyomán használja a szembeállítást, amely már ott is a tiszta ártatlan gyermeki (kindliche) együgyűség naivitását (ami a mesterkéltséggel szembeni természetként fogalmazódik meg) és a képesség, illetve az értelem hiányán alapuló gyermekes (kindschen) együgyűség álnaivitását állítja szembe. Schiller naivitás-fogalma a batteux-i belle nature (szép természet) fogalmán alapul, és a winckelmann-i idealizált görögségeszményt tudja maga mögött mint biztos alapot.

A belle nature nem vezethető le a „valós természetből” (Schiller 1960, 346.), hiszen minőségi különbség van közöttük: „Az önálló ››szép természet‹‹ a valóságban meglévő legszebb részek új együttese, amelyet a művész idealizálással, a lehető legnagyobb tökéletességre törekvéssel, tehát szubjektumának minden adottságával hoz létre” (Pál 1988, 58). Schiller rendszerében a naiv természetesség csupán ezzel a szép természettel állhat korrelációban, amely pedig (Winckelmann nyomán) az antik görög világban és művészetekben találja meg legtisztább megvalósulását. Az antik görögség winckelmann-i értelmezése a tökéletes harmónia és megelégedés mítoszára épül, amely persze inkább a 18. századi ember vágyaként gondolható el a görögség Nietzsche utáni értelmezésének fényében. Winckelmann görögség-képe az aranykorképzetek mitikus távlatával viselős, amennyiben az esztétikai megfigyeléseit a korabeli „valóság” eszményi állapotának rekonstruálására is felhasználja. A görög művek „nemes egyszerűsége és csendes nagysága” leginkább a lélek igazi jellemének ábrázolását hivatott segíteni, ami egyértelműen a testi, fizikális szükségszerűség megzabolázását és háttérbe szorítását írja elő, ahogyan például a Laokoón-csoport kapcsán a fájdalomról szóló gondolatmenete is tanúsíthatja, amely szerint a fájdalom „minden tombolás nélkül nyilvánul meg az arcban és az egész testtartásban.” (Winckelmann 1978, 30.). A schilleri naiv-fogalom tehát a szép természet jegyében az idealizált görögség harmóniájára alapoz, és a legteljesebben elutasítja a természeti szükségszerűség jármát levetni képtelen valós természetet és az ehhez kapcsolódó emberképet. A Levelek az ember esztétikai neveléséről (1794) című tanulmánya szerint a fizikai szükségszerűségből az esztétikai nevelésen át juthat el az ember a morális szükségszerűség világába. Schiller ennek alapján száll vitába Rousseau-val, aki szerinte „az emberiséget, csak hogy minél előbb szabaduljon a benne dúló viszálytól, inkább az ősállapot szellemtelen egyformaságához akarja visszavezetni, mintsem hogy egy teljesen keresztülvitt műveltség gazdag szellemi harmóniájában lássa e viszály végét, hogy inkább meg sem akarja kezdeni a mesterkéltséget, mintsem hogy megvárja kiteljesedését , egyszóval, hogy inkább alacsonyabban tűzi ki a célt és inkább lefokozza az eszményt, hogy annál gyorsabban, annál biztosabban elérje.” (Schiller 1960, 321).

Schiller Rousseau-val szembeni fenntartásai ugyanannak a problémának az eltérő megoldási módját vázolják fel: a kultúrában élő ember lelki nyomorúságának feloldására Schiller a művelődés útján való tökéletesülést javasolja, míg Rousseau (Értekezés a tudományokról és a művészetekről, valamint Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről című írásaiban) a műveltséget és művészetet magát kárhoztatja az emberi szabadság és boldogság eltékozlásával. Rousseau fogalomhasználatában a „vadember” a civilizációval szemben álló és csupán ösztönkésztetéseire hallgató lény, aki az ismereteket is csak élvezeteinek minél hatékonyabb kielégítésére használja fel: „Beszéljenek bármit a moralisták, az emberi értelem sokat köszönhet a szenvedélyeknek, s mint általában elismerik, a szenvedélyek is az értelemnek. Az ész a szenvedélyek hatására tökéletesbedik: csak azért iparkodunk tudásra szert tenni, mert élvezetekre vágyunk…” (Rosseau 1978b, 97). Az első dijoni pályairat civilizáció-kritikája egyrészt nyilván a korabeli udvari(asság) kultúra bírálatára épül, amely az affektuskontrollon alapuló normaképző mechanizmusként csakis színlelést, mesterkéltséget írhat elő az ember számára, másrészt viszont a kultúra és a természetiség kibékíthetetlen ellentétének, és a kultúra regresszív funkciójának (részben Nietzsche-ig) Freudig, Foucault-ig előremutató általános problémáját fogalmazza meg: „A testi szükségletek teszik a társadalom alapzatát, a szellemi szükségletek teszik vonzóvá a társadalmat. A kormányzat és a törvények gondoskodnak az egybegyűlt emberek biztonságáról és jólétéről, a tudományok, az irodalom és a művészetek, e nem kevésbé zsarnoki, és talán még hatalmasabb erők, virágfüzérekkel borítják be az emberekre vert vasláncot, elfojtják bennük azt az érzést, hogy eredetileg szabadnak születtek, megszerettetik velük a rabszolgaságot és azzá teszik az embereket, amit civilizált népnek szokás nevezni.” (Rousseau 1978a,. 12.). Rousseau vadembere mint természeti lény áll szemben mind a civilizációval, mind pedig Schiller gyermeki-természetes naiv terminusával.

A népiességről szóló cikkek nagy része a naiv terminusa alatt a Schillertől örökölt fogalmat érti. Azt kell mondanunk, hogy ennek a szemléletnek a hatása Erdélyi János 1842-es előadásában is egyértelműen nyomon követhető, amikor Erdélyi elkülöníti a népköltészettől a „vad és természeti” költészetet: „Különböztetni kell a népköltészetet azon vad és természeti költészettől, melyet az utazók isméretlen új népeknél találnak, többnyire tánc kíséretében. (…) Ez azonban nem sokat ér; semmi határozottság, semmi alaki tisztaság; a lírai elem volna benne uralkodó, s az is szakadozott, mint a pillanat kedvtelései; kitörései pedig puszta felkiáltás, vele az eszthetika csak annyiban gondol, mennyiben kezdetnek jó.” (Erdélyi 1842, 104). Ebben az elkülönítésben Korompay H. János az Erdélyi által (is) fordított Boileau illendőségtanítását és a klasszicista értékrendet véli felfedezni: „…1842-ben, a gyűjtés elhatározása után, de annak megkezdése előtt Erdélyi a klasszicista ízléssel megszűrt népköltészetet tekintette normának, elutasítva mindazt, ami nem felelt meg több forrásból táplálkozó követelményrendszerének” (Korompay 1990, 631). Erdélyi „természeti költészet” terminusa inkább látszik lefedni és egyben az „igazi” népköltészet köréből kizárni Rousseau fentebb elemzett „vadember” fogalmát, amely ugyebár mindenféle civilizációval való szembenállást jelöl, mint Schiller gyermeki naivitás elképzelését. Ennyiben Erdélyi való(já)ban a „szép természet” képzetkörére alapozza népiesség felfogását és ezzel automatikusan kizárja a klasszicista-neoklasszicista elméletek által ábrázolhatatlannak gondolt testi-anyagi valóságot a népköltészet köréből: „Ugy tetszik, a természeti költészet mindig megmarad, különösen az alnépnél mocskos és szennyes versekben, kópék és betyárok nyelvén; ezek az ízlés előtt ízléstelenség, nekünk trágárság s mint ilyen, ugy tartoznak a népköltészethez mint aranyhoz a salak” (Erdélyi 1842 104). A természeti vagy vadember semmiképpen sem elérendő cél, hiszen „A vad ember, mint az oktalan állat, csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik s törekedik…(…) Ezen baromi állapotban csak az húzza magához az embert, csak az foglalja el egész figyelmét, a mi a testi érzékeket gyönyörködteti. Így a vastag testiségben elmerült, elvadúlt embert nem az okosság, nem a szív és a jó ízlés, nem az illendőség finomabb érzései, hanem csupán a testi kívánságok, és indúlatok vezérlik minden cselekedeteiben” (Magda 1826, 574).

Úgy tűnik, hogy a korabeli teoretikusok a népitől elvárt naivitást - az elméletekben és a kritikai gyakorlatban egyaránt - elutasítva a valós vagy nyers természetit és csupán az idealizált természetest keresik. A népiesség fogalmát és gyakorlatát, minden érdemi vizsgálódás előtt, az eszményített költészetfelfogás jegyében tudják csak elgondolni.

Összefoglalóan tehát Rousseau-t parafrazálva bátran kimondhatjuk, hogy a népiesség kapcsán a kritikusok és elméletírók ugyan a vademberről beszéltek, ám végső soron a civilizált embert festették le. Ebből azután természetszerűleg következett az a folyamat, amely a talált tárgy (népies nyersanyag) tisztogatását végezte el az elit kultúra szempontrendszere maradéktalan érvényesítésével.Erdélyi János tanulmánya szakít a nép nemesi-patriarchális felfogásával, amely lényege szerint a népet történeti szempontok alapján is a nemzettől idegennek gondolta el, hiszen a Kárpát-medencében talált, a honfoglaló magyarok által leigázott idegen ajkú (főleg szláv) népelemekkel hozta összefüggésbe. Ebből azután egyenesen következik, hogy az eredeti népdalt kutató, ám a nemesi historikus szemléletet levetkezni nem tudó elméletírók a népet csupán az eredeti, a néphez lesüllyedt nemzeti jellemvonások konzerválójaként voltak képesek felfogni. A Kultsár István-féle felhívás népdal-definíció második része a népdalt mint a nemzeti eredetiség konzerválóját és médiumát határozza meg, amikor azt állítja, hogy a népdalokból „a Nemzetnek természeti bélyege, erkölcsi szokása, s életének foglalatosságai világosan kitetszenek” (Kultsár 1818, 57). A „természeti bélyeg” fogalma arról árulkodik, hogy Kultsár (nyilvánvalóan Herder hatására) a nemzetet eredendő tulajdonságokkal a priori rendelkező, organikus és nem historikus képződményként értelmezi, és sajátos karakterjegyekkel ruházza fel.

Ismeretes éppen Kultsár lapjának egy korábbi cikke, amely a régi magyar énekek gyűjtésére szólít fel: „A porban és a homályban heverő írások fenntartják eleinknek jeles tetteit és elmeszüleményeit”. (Kultsár 1806, 429.). A régit és a „népit” összemosó elméletekben (bizonyos tekintetben Kultsár felhívása is ezekhez tartozik) a nép elsősorban nem alkotó, hanem csupán konzerváló közegként értelmeződik, hiszen a népi éppen a mindenkori (elit) kultúra alatti státusa miatt mentes maradhatott az elitet ért idegen hatásoktól. Ugyanakkor a nép a nemesi Nemzet eredeti, a néphez lesüllyedt kultúrájának és hajdani karakterének megőrzőjeként és egyben torzítójaként is jelentkezik. A nép ugyanis „nem orgánus” test, és csak valamely külső hatalom összefogásában létezhet. (A’ Nemzetiségről 1817, 60). A hogy már a Kézai krónika is értelmezte: a honfoglalók által rabszolgaként behozott, illetve az itt talált és leigázott idegen nyelvű és etnikumú népesség leszármazottja. Sándor István folyóiratában, a Sokfélében (1791-1808) értekezik a magyar nyelvű (!) parasztság eredetéről, és két véleményt fogalmaz meg: a parasztság is része volt a honfoglaló Nemzetnek, de nem akart, azaz gyáva volt harcolni. Ezzel azonban Sándor nyilvánvalóan nemzeti büszkesége miatt nem ért egyet: „De lehetetlen ezt elhinnünk, hogy annyi félékeny ››s kis szivü Magyarok találkozhattak valaha, kikből illy számos Köznép eredt vólna. Mások ismét azt hirdettek, hogy a Háborúban rabúl fogott Emberek Magzatjaikból, kik a Magyaroknál minden féle Szolgálatban valának Kisdedségöktől fogva, támadt vólna ez a mi Nyelvünkbéli Parasztságunk‹‹ S ez már előttem sokkal hitelesebb” (Sándor 1801, 85). Ez a szemlélet még Horváth Mihály 1842-es tanulmányában is tartja magát, de Szalay László 1852-es történeti munkájában is csak részben módosul, amennyiben Szalay a lesüllyedt szabad magyarok bizonyos csoportjaiból (akik a kalandozásokban részt vettek, és csak későn telepedtek le), valamint az itt talált és legyőzött idegen etnikumoktól eredezteti a parasztságot.

A nemzet fogalmának lassú jelentésváltozása során, amely irányát tekintve a szűkebb „nemesi nemzet”-től a jogkiterjesztés révén a magyar nyelvűek tágabb közösségéig húzódott, a parasztság orális kultúrája vált az új azonosságtudat megformálásának legmegfelelőbb nyersanyagává. Ebben a folyamatban azonban azok a karakterológiai ismérvek, amelyek a nemesi nemzet önképének szerves részét, sőt alapját képezték − minthogy az „új” nemzeti identitás megalkotója a nemesi elit volt - a tágabb értelmű nemzet jellemző sajátságaivá is lettek. A karakterológiai jegyek mindenképpen mint organikus, a magyarsághoz eredendően hozzátartozó tulajdonságok tételeződtek, tehát metafizikus, rákérdezhetetlen kategóriát alkottak: „…a Nemzeti Charaktert azon gondolkodások és érzések formálják, mellyek bennünk kisdedkorunktól fogva meggyökeresednek…” (Kultsár 1823, 59). Kultsár szerint ezek az eredetiségek történetiek ugyan, de „ezen érzések velünk nevelkednek, velünk erősödnek, és a hosszas szokás által, mintegy természetünkké válnak, úgy annyira, hogy ha ezen érzésekre az arányos mozgástoktól magát valaki megfogná, mintegy természetén tenne erőszakot (…) Nem lehet tehát tagadni, hogy természetes ösztön fakasztja ki belőlünk azon mozgásokat, mellyeket első neveltetésünktől fogva a házi és hazai tárgyak bennünk gerjeszthettek” (Kultsár 1823, 57-58).

A nemzeti karakter és eredetiség keresése a népdalokban mint meglévő, magától értetődő sajátságokkal igyekszik szembesíteni a népköltészetet, amikor a magyarság eredeti bélyegéről beszél, ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy ezek a tulajdonságok szinkron képződmények, amelyek így a kor elit szemléletét vetítik rá a népköltészeti anyagra, és e szerint szelektálják.

Erdélyi tanulmánya radikálisan leváltja ezt a szemléletet, amikor egy új történeti koncepciónak ad hangot, amely többek között Arany János múltszemléletének alapjává válik: „A népköltészet mindig a nemzet családéletére emlékeztet vissza, vagyis azon időkre, mikor még státusélet a családéletben rejtezett; nemesség nem volt, vagy ha volt is, koronája, szine volt a népnek; különben hol venné magát a régi románcok s balladákban azon adat, amikor előkelő ranguak ugy elvegyültek közötte, mint övéi, sőt királyleány s pásztorfiu és megfordítva hányszor nem állnak szerelmi viszonyba egymással?” (Erdélyi 1842, 103-104) Erdélyi tehát olyan demokratizáló múltszemlélettel közelít a népköltészethez, amelynek nem egyszerűen az a célja, hogy a nemesi kiváltság eszményét historizálva megfossza ezt eredendőség-mítoszától és ezzel megsemmisítse legfőbb legitimációs biztosítékát, hanem a népiben fellelhető nemzeti karakter eredetiségére, nem pedig származtatott voltára igyekszik helyezni a hangsúlyt. Ezzel a népi regisztert nem egyszerűen konzerváló közegként, hanem eredetként, forrásként tudja meghatározni, megnyitva az utat a népiesség antropológiai alapú folklorista és művészeti kiaknázása előtt.

Erdélyi szemléletváltása tehát lehetővé teszi, hogy a népet immár ne konzerválóként, hanem inventorként, kitalálóként és költőként értelmezze 1846-os tanulmányában: „Minden egyes nép költő, s el van híva bizonyos magában rejlő erőknek kifejtésére, hogy nevekedjék a szellem országa” (Erdélyi 1846 151). A nép költői erejét a teremtésből veszi, és Erdélyi természeti analógiával szemlélteti ezt a forrást: „…épen azon tehetség, erő, ösztön teremté valamely népben a csodálandó s örökbecsű műveket, mely a legegyszerűbb népdalt. Azon erő ez, mely a méhet virágra viszi, a hódat oly építésre tanította, minőt az ember nem tud, de egy Phidias karjában, egy Raphael ecsetében teremtői magasságra emelkedett. Mert semmi által sem hasonlít ugy ember az Istenhez, mint ennek kifejlése által…” (Erdélyi 1846 152). Talán némiképpen ellentmondásosnak tűnik a népköltészet természeti megalapozása és az isteni teremtő aktussal való párhuzama, hiszen minden természeti Istentől való, így a természet alaphangjaként felfogott népköltészet sem a teremtés megismétlése, hanem legfeljebb annak minden kultúrától érintetlen része lehet. Erdélyi itt nem tud szabadulni a romantika zsenifelfogásának azon aspektusától, amely (a natura naturans-elképzeléssel a háttérben) az isteni teremtő aktussal állítja egy szintre a művészi alkotást. (Ez a szemlélet Petőfi Sándor A természet vadvirága vagyok én című korai ars poeticájában nyeri el lírai formáját, ám ott is nehezen magyarázható ellentmondások terhelik.)

A legfőbb inventorként felfogott nép költészete azonban még Erdélyi szerint sem alkothat önmagában kultúrát, hanem csak nemzeti költészetté nemesülése révén lehet alapja egy valóban új műveltségeszménynek. Az 1842-es írásában ezt így fogalmazza meg: „Mondatott: a műveltség árt a népköltészetnek, s ez igaz, de miért átkoznók a napot, hogy a hajnalt elűzi egünkről. Az anya fogy, a gyermek növekszik; amaz meghal, ez életben marad; s a nem fenntartja magát fajában. (…) Mikép mondatik, hogy az isten az embert önképére s hasonlatosságára teremté, ugy kell a müvelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyu, sohonnai” (Erdélyi 1842 105).

Ezen megfogalmazás egyben magában rejti a népköltészet újfajta akkulturációs szemléletét, hiszen a népit nem önmagáért kell művelni, hanem mert alapját képezheti egy új elit kultúrának. Valóban igaz lehet, hogy Erdélyi az egész elitkultúrát kívánja leváltani, helyettesíteni egy népi alapú kultúrával, ám annak megalkotásakor nem képes szabadulni az arisztokratikus regiszter alapvető elvárásaitól, illetve azoktól az eljárásoktól, melyeket maga is rosszallóan említ mind az 1842-es, mind pedig az 1846-os írásában. „Nevezetesen, az igazi népköltészet virágkora – írja 1842-ben – kivétel nélkül és rendesen megelőzi a könyvirodalmat s azon időkre esik, mikor még nincs literatura. Ellenben a könyvtudás növekedtével minden népnél alább száll; a mivelődés folyvást keskenyebb csatornába szorítja, végre az életből is kitolja, mint a hollandi népnél, mely teljesen felejté dalait, kivévén az utcaiakat; vagy elferdíti, mint a mennyei országban, hol a költészet, legujabb adatok szerint csak leányok mestersége férfiakat bolondítani, s a persáknál pedig éppen udvari bolond.” (Erdélyi 1842 102). Ebben a passzusban Erdélyi a humanista műveltségeszmény negatív hatásáról tudósít, amelynek egyik formája a népi teljes kirekesztése, illetőleg eltorzítása (denaturáció). Az 1846-os A magyar népdalok történeti szemléletű gondolatmenetében hosszan értekezik arról, hogy a könyvműveltség mellett a kereszténység megjelenése volt a másik legfőbb akkulturáló erő, amely a népi szokásokat kitiltotta a nyilvános életből, és a családi körbe szorította vissza. (Erdélyi 1846 117).

Nem véletlen a később oly nagy karriert befutott bánya-metafora alkalmazása az 1846-os írásában: „Valóban, a népek halhatatlan része, jobb fele van vitatva mindig, valahányszor annak géniusa, hajlama felől beszélünk; s mikor benne azon erőt fürkésszük, mely a szellem műveit alkotja: sorsunk egy a bányászéval, ki drága aranyat keresve, míg a dús eret föltalálja, tömérdek ásványt hoz elő, melyek a közéletre tán még hasznosabbak, mint az arany, de azért nem oly becsesek”. (Erdélyi 1846 152). A bányász-hasonlat azt intencionálja, hogy a népi költészet nem minden elemében fogadható el és avatható az új magas kultúra alapjává, ez azonban azt is tételezi, hogy létezik szempontrendszer, amely a szelekciót segítheti. Ez a szelekciós elv nem származhat máshonnan, mint annak az elitkultúrának a struktúrájából, amelyet Erdélyi éppen a népi segítségével kíván megváltoztatni.

Az elitkultúra horizontja ugyanis már önmagában is csupán leszűkítő értelmű odafordulást tett lehetővé a népi jelenségvilághoz. Ennek megfelelően a többnyire klasszicista esztétikai kánonra alapozódó elméleti és gyakorlati (különösen a gyűjtés szempontrendszerére vonatkozó) megnyilatkozások elsődleges és legfontosabb feladatként annak a mechanizmusnak a kidolgozását végezték el, amelynek segítségével a „talált” népköltészeti anyagot megszabadították azoktól a jellegzetességeitől, amelyek a költőiség és a művésziség fogalomrendszerével összeegyeztethetetlennek látszanak. A kor művésziségfogalma szorosan és nehezen eloldható szálakkal kötődik a neoklasszicista eszményítés-modellhez, amely az ideál fogalmát részesíti előnyben a valóval szemben. Nem véletlenül jegyezheti meg Erdélyi János az eszményítés gyakorlatával és elméletével vitázó, 1847-es tanulmányában, hogy „Szeretnők látni ugyanis, miképpen fogják besorolhatni esztétikájok és a költészet körébe a nép költészetét azok, kik az idealizmus vallói, ha egyszer felállítják az általános elvét, ha rútnak, aljasnak nevezik azt, mi csak túlfinomult, etikett szabályaiba vert ízlésnek lehet olyan” (Erdélyi 1847 593).

Ugyanakkor láthattuk, hogy korai írásaiban maga Erdélyi sem képes szakítani a (neo)klaszicista poétikák hatásával, amikor például szükségét érzi a népköltészetet megkülönböztetni a természeti költészettől. Bár egy egészen más történeti és irodalompolitikai szituációban, hiszen a divattá silányult népiességgel szemben foglal állást, - Erdélyi 1853-as Népköltészet és kelmeiség című tanulmánya is hitet tesz a népköltészet „műbecsi” mértéke mellett: „Én ugy tartom: ha költészet, legyen az költészet szükségképp, s azáltal, mert valamely költemény népi, ne vonassék ki a költészet általános elve alól. És bizonyosan népköltészet alatt, józanon, csak olyan költészet érthető, mely mindamellett, hogy iskolátlan tömegből támadott, megüti a műbecsi mértéket…” (Erdélyi 1853 194. Kiem. M. R.). A „műbecsi mérték” kissé homályos, nehezen konkretizálható kritériuma helyett Arany János a Pákh Alberthez 1853. február 6-án írott levelében a szép terminusával próbálja megadni azt a biztos pontot, amelyhez a népköltészetnek is viszonyulnia kell: „Én, paraszt aestheticámmal, a szépet sem a népieshez, sem a nem-népieshez nem kötöm kizárólag. Nekem a szép, szép minden alakban. Hogy inkább a népiest mívelem: oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi principium is” (Arany 1982, 170). Arany fennmaradt jegyzetei is arról tanúskodnak, hogy felfogásában a népiesség korántsem az ideállal való szakítást jelenti, hanem a reál és ideál helyes arányának megtalálását: „Minden igaz költészet ideál. Az, a mi reálnak mondatik, kívül esik a költészet határán. Különbség csak az, hogy a mit ideálnak szokás nevezni, lehány magáról minden időbelit és esetlegest, tisztán akar állani, általánosságban maradni, ezért egyhangú és szűkkörű lesz (…) Ellenben azon költészet, mely reál vegyületünek mondatik, elfogadja az időbelit, az esetlegest, a különöst (speciale) például: nemzeti, népi, sőt egyénit is, de nem mint lényeget, mert akkor megszünnék költészet lenni, hanem mint formát, melyben nyilatkozik.” (Arany 1889, 519-520.).

Arany gondolatmenete Erdélyi fentebb említetett 1847-es tanulmányát idézi, amelyben az eszményivel vitatkozva az egyéniből indul ki, de nem az egyéni előtüntetését célozza, hanem az egyediben az eszmei felfedezését és megmutatását: „Mi nem ideált hiszünk, hanem ideát, nem eszményit, hanem eszmeit, azaz végire óhajtunk járni minden eszmének, mely valamely tárgyat éltet, legyen az virág vagy ember, s így ohajtjuk kiösmerni a tárgy létének alapját, és ezen felfogás után alakítani át s emelni azt művészi körbe.” (Erdélyi 1847 587).

A költészet ily módon – ugyan nagyobb toleranciával és magasabb ingerküszöbbel – megmarad az eszmeinek, vagyis a jelenség önmagán túlmutató lényegiségének a felmutatójául. Ez szemiotikai értelemben annyit jelent, hogy a (nép)költészet (a „műbecsi mérték” értelmében) olyan jelölő mechanizmus, amely mindig önmagán túlmutató jelöltre utal, vagyis csak olyan jelölőkkel (szavak, képek, stilisztikai szintek stb.) operálhat, amelyek tradicionálisan valamely transzcendentális jelöltet invokálnak, ezzel együtt pedig minden olyan jelölőt kirekeszt érdeklődési köréből, amely semmiféle eszmét nem hív elő, hanem csak önmagára mutat.

Miközben úgy tűnik, hogy Erdélyi pontosan ismeri azokat az akkulturációs eljárásokat, amelyekkel a mindenkori elitkultúra megpróbálta a népit tiltani, korlátozni, denaturálni, helyettesíteni stb., aközben ő maga is él ezen eljárások némelyikével, igaz összehasonlíthatatlanul engedékenyebben. Erről a felfogásról tanúskodik 1846-os tanulmányának egy fontos passzusa, amelyben már elérkezettnek látja az időt arra, hogy megkülönböztesse az igazi népdalt a csupán (a bányász-hasonlatból következő) meddőhányónak tekinthető pórdaltól: „A magyar nyelv nem ad egyszerű szót mailag a népdal kilétére. Igy vannak ezzel több európai nyelvek; nevezetesen a francia chanson populaire-t használ, mely körülírás, a német Volksliedet mond, s ennek formájára van ütve a magyar népdal. Irodalmunk ezelőtt kevéssel még pórdal, parasztdal név alatt isméré a népdalt, de e kifejezés nem látszik többé megfelelni közönség ízlésének; aztán a nép fogalma körül is tisztábbak s méltányosabbak nézeteink, mint a pór, vagy paraszt szavak értelme…” (Erdélyi 1846 113).

Erdélyi János több elemében is enigmatikusnak tekinthető mondata valamiféle korszakváltásra, vagy legalább is valamiféle (le)tisztulási folyamatra enged következtetni a népdallal kapcsolatos elméleti gondolkodásban. Erdélyi az ízlésnek és a nép-fogalom jelentésének kikristályodására, vagyis egyértelműsödésére hivatkozik. Az elméleti és ízlésbeli tisztázás a terminológia egyértelműsítését követeli meg, amelynek alapján Erdélyi a pór és a paraszt szavakat leválasztja a nép terminusról. Ez annál is érdekesebb minthogy még a harmincas, sőt a negyvenes években is használták a pór szót a(z előjogokkal nem bíró) nép szinonimájaként anélkül, hogy bármiféle stilisztikai vagy értelemzavaró hibát érzékeltek volna a szóhasználat kapcsán. Ebben a tekintetben tehát Erdélyi nem csupán diagnosztizálja a jelentésváltozást, hanem részben ő maga írja elő azt, amennyiben a pór fogalomban egy olyan kategóriát próbál leválasztani a népről, amely magában foglalja mindazt a negatív konnotációt, amely a pór kifejezés korábbi használata során, ott általában a népiesre, a tömegesre, a populárisra vonatkoztatva, rátapadt. (Például Kazinczy egyik epigrammájában a fentebb stíllel szemben álló, a műveletlen sokaság megnevezésére alkalmazza a „pór” kifejezést: „>>Engemet a’ sokaság ért s kedvel.<< Pór sereg, erre! / Lőrét árúlok s nyírvizet; édes ital” (Kazinczy 1811, 10). Erdélyi szándéka éppen ennek a negatív konnotációnak a népiesről való leválasztása lehetett, ami (1846)-ra már „egyértelműen” körvonalazódott. Nem véletlen, hogy hivatkozásul – a közönség ízlésváltozásán túl – a nép fogalmának egyértelműsödését nevezi meg. A népről alkotott nézetek – összhangban a politikai törekvésekkel – már „kitermelték” azt a kép(zet)et, amely leginkább megfelelni látszott a nemzetet és nemzeti irodalmat teremtő vágynak.

A népi(es)hez fűződő viszonyulás alakulása kapcsán Dobóczki Pál az irodalomban szereplő népies alakokról írott könyvében a következő tendenciát mutatja ki: „Már a harmincas, de főleg a negyvenes években a demokratikus eszméktől megittasulva a nép rajzolásában az ellenkező végletbe csapnak át [ti. előbb csak komikus szerepekben tűnik fel a paraszt] és a nép az irodalomban már nem komikus színben, hanem idealizálva, megszépítve jelenik meg.” (Dobóczki 1912, 4.). A későbbiekben nyomatékosítja és pontosítja kijelentését: „A nevettető népies alak kétségkívül bizonyos emelkedést jelent a nevetségessel szemben. Azonban a nép igazában csak akkor kezd úrrá lenni az irodalomban, amikor nem komikus hatás kedvéért szerepeltetik, hanem komolyan veszik. A komikus típusok különböző tényezők hatása alatt (…) a 30-as, illetőleg a 40-es években válnak komolyakká.” (Dobóczki 1912, 45.). A népies alakok komollyá válásával párhuzamosan alakul ki a népnek illetve a népies költőnek mint „költő-zseninek” a kultikus tisztelete, amiről Erdélyi 1842-es székfoglalójának fentebb már idézett metaforahasználata is tanúskodik.

Az 1840-es évek második felére látszólag „tisztázódik” tehát a népiesség célja (egy szélesebb alapozottságú nemzeti irodalom megteremtése), illetve módszere. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Kisfaludy Társaság 1845-ös pályázati kiírása, amely már nem a népiesség mibenlétére kérdez rá (ezt 1841-ben már megtette), hanem nyilvánvalóan az elhatárolódás céljából az aljas és a dagályos fogalmait igyekszik „tisztázni” az írók okulására: „A Kisfaludy-Társaság, úgy tetszik, nem annyira a nagynak, fönségesnek s népiesnek fogalmait akarta ez úttal felvilágosíttatni, mert ezek már elébb külön jutalomkérdések tárgyai voltak; hanem inkább a dagályosnak és aljasnak, mivel e tekintetben iróink gyakran hibáznak, melly okból a példákat is kirekesztőleg honi iróinkból rendelé vétetni” (A Kisfaludy-Társaság Évlapjai 1845-1846, XXVIII). A pályázat megszületésének idején a honi sajtó hangos volt a Petőfi népiességét póriasnak, aljasnak stb. aposztrofáló kritikáktól, amelyek már nem a népies hangot támadták önmagában, hanem annak Petőfinél megvalósuló változatát. A pályázatra végül három írás érkezett, amelyeknek hozzávetőleges tartalmáról csak a bírálók (különösen Toldy Ferenc, Szontagh Gusztáv) véleménye nyomán szerezhetünk tudomást. Ezekből az értékelésekből is világosan kitetszik: az aljas és a népies megkülönböztetése mindhármuk számára égető probléma lehetett. Például a II. számú pályázat a népiest a naivval azonosítja: „Népiesség tehát (…) az őszinte, szűz, ártatlan léleknek ollyan meglepő nyilatkozata, melly (…) egyenest a’ divatvilág’ bevett szokásaival ugyan ellentétben álló, de az illemet és erkölcsiséget soha meg nem sértő ítélet hoz”. Az aljast a következőképpen definiálja: „A műveltség legalsó fokán is alulálló, az elméletileg szépet s illemest, az erköcsit, ezeknek ellenkezőjétől megkülönböztetni korántsem képes pórnép szennyes gondolatai s mosdatlan betyáros kifejezései, aljasnak nevezhetők”. A bírálók részben egyetértettek a pályázóval, csupán kiegészítést fűztek a fenti definícióhoz: „A népies tehát e tekintetben az aljastól abban különbözik, hogy amaz a romlatlan nép tiszta képzelet-, érzés- és akaratmódjának kinyomata, az aljas pedig ettől eltér s tárgyra és kifejezésre nézve a romlott s durva nép erkölcsöt s illedelmet sértő gondolkodás-, érzés- és akaratmódját fejezi ki” (A Kisfaludy -Társaság Évlapjai 1847, XXXI). A kép világos: népies csupán az lehet, ami tárgyát és az előadást tekintve is illedelmes, naiv és tiszta, míg a másik véglet semmiképpen sem sorolható a „népies” kategóriájába, így létre kell hozni egy olyan terminust, amely ennek az (Erdélyi szavaival) „vad és természeti költészetnek” az „alnépnél mocskos és szennyes versekben” megmaradt válfaját jelöli (Erdélyi 1842, 104).

Ennek a megvetett, elhallgat(tat)ni kívánt regiszternek a jelölésére a továbbiakban a „pór(ias)” szóalak vált (a ritkábban ugyan, de hasonló értelemben használt „parasztos”, sőt a „magyaros” mellett) a népies elfajulását stb. jelölő terminussá.

Erdélyi János 1842-es korszaknyitó tanulmánya kettős feladatot végzett el: egyrészről a népiességgel szemben eleddig követett akkulturációs stratégiát a népi jelenségvilág kultikus tiszteletének jegyében elutasította, másrészről viszont egy új szerkezetű elit kultúra létrehozásának folyamatában szükségszerűen másfajta szelekciós eljárásokat volt kénytelen alkalmazni. Mégis bízvást kijelenthetjük, hogy Erdélyi nem csupán az irodalmi népiesség, illetőleg a nemzeti költészet alapjait rakta le, hanem különösen a három kötetben megjelent Népdalok és mondák című gyűjteménye révén, a magyar folklórkutatás tudományos megalapozása is munkásságának köszönhető.

Hivatkozások

• Arany, János (1982) Arany János összes művei, XVI. Arany János levelezése (1852-1856), (1982). (szerk.) Keresztury, Dezső, . XVI. kötet. Arany János levelezése (1852-1856). (Ss.a.r.) Sáfrán Györgyi, Bisztray Gyula, Sándor István,. Budapest: Akadémiai.

• Arany, János (1889) „Töredékes gondolatok”,. Inin: Arany János Hátrahagyott iratai és levelezése,. II. kötet. Hátrahagyott prózai dolgozatai,. Budapest: ???.Ráth Mór.

• Bajza, József−Toldy, Ferenc (1969) Bajza József és Toldy Ferenc levelezése., (Ss.a.r.): Oltványi Ambrus,. Budapest: 1969 Akadémiai.

• Barta, János (1976) „Arany János és a XVIII. sSzázad:. (Adalék Arany irodalomszemléletéhez”, .) Iin: Barta János: Klasszikusok nyomában.n: Esztétikai és irodalmi tanulmányok,. Budapest: Akadémiai., 232-263. ???.

• Burke, Peter (1991) Népi kultúra a koraújkori Európában,. Budapest: Százasdvég,. (ford.) Ford.: Bérczes Tibor .

• Dobóczki, Pál (1912) Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt., Budapest: ???.Akadémiai.

• Endrődi Sándor (szerk.) Petőfi napjai a magyar irodalomban, 1842-1849, Budapest: Kunossy−Szilágyi és Társa, 1911.

• Erdélyi, János (1991) Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások, (s.a.r.) T. Erdélyi Ilona, Budapest: Akadémiai.

• Erdélyi, János ((1842)) „(1991) Népköltészetről”,. Iin: Erdélyi János: Erdélyi 1991, 101-109.Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások. S.a.r. T. Erdélyi Ilona. Budapest: Akadémiai.

• Erdélyi, János ((1846)) „1991 A magyar népdalok”, in Erdélyi 1991, 109-171 In: Erdélyi János: Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások. S.a.r. T. Erdélyi Ilona. Budapest: Akadémiai.

• Erdélyi, János (1853) Népköltészet és kelmeiség. in Erdélyi 1991, 191-199.

• Erdélyi, János (1981) ([1847)] „(1981) Egyéni és eszményi”,. Iin: Erdélyi János Filozófiai és esztétikai írások, (. Ss.a.r.:) T. Erdélyi Ilona,. Budapest: Akadémiai,., .579-594.

• Fenyő, István (1976) Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlõdése 1817-130. Budapest: Akadémiai.

• Fenyő, István (1990) Valóságábrázolás és eszményítés. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1830-1842. Budapest: Akadémiai.

• Galamb, Sándor (1907) A magyar népdal hatása műköltészetünkre:. Pálóczi Horváth Ádámtól Petőfiig., Budapest: ???.Stephaneum.

• Gombócz, József (1927) Felfogások a népköltészetről irodalmunkban. Budapest: ???.

• Gyulai, Pál (1854) „Petőfi és lyrai költészetünk”, i. In: Gyulai Pál Munkái. Harmadik kötet. Irodalmi tanulmányok,. Budapest: Franklin-Társulat,. [é. n.], 3-59., . In: Új Magyar Múzeum, 1854. február.

• Haraszti, Gyula (1978) Költészetünk új-népies iránya. Körrajz. Budapest: ???.

• Horváth, János (1956) „A nemzeti klasszicizmusunk irodalmi ízlése”,. Iin: Horváth János: Tanulmányok., Budapest: ???.Akadémiai.

• Horváth, János (19782) A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. 2. kiadás., Budapest: ???.Akadémiai.

• Imre, Sándor (1900) A népköltészetről és népdalról. Budapest: ???.Franklin.

• Katona, Lajos (1912) „A népköltés a néplélektan tárgykörében”,. Iin: Katona Lajos Irodalmi tanulmányai., Budapest: ???. Kisfaludy-Társaság.

• Kazinczy, Ferenc (1811) „Fentebb stylus”,. Iin: Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok,. Széphalom,. (reprint).

• (1845/467) Kisfaldy Társaság Évlapjai XXVIII-XXXIII.. Kötet.

• Klaniczay, Gábor (1990) „Történeti antropológia”,. Iin: Klaniczay Gábor: A civilizáció peremén:. Kultúrtörténeti tanulmányok., Budapest: ???.Magvető.

• Korompay H., János (1980) „A ››„népköltészet‹‹”-től a népiességig:. (Terminológiai kérdések Petőfi és Arany levelezésében”,.) ItK Irodalomtörténeti Közlemények, 82 . évf.1980/(3):. 285-310.

• Korompay H., János (1990) „A népköltészet szerepe Erdélyi János irodalomkritikájának első korszakában”,. Irodalomtörténeti Közlemények, 92 (. évf.ItK 1990/5-6):. 629-648.

• Kultsár, István (1806) „Régi Magyar Énekek”, . In: Hazai és Külföldi Tudósítások, 1806. dec.ember 24. (51. szám).

• Kultsár, István (1818) „A köznép dalai”, . In: Hazai és Külföldi Tudósítások,. 1818,. I. kötet,. 8. szám., 57-58.

• [Kultsár, István] (1823) „Van-é befolyása a” Nemzeti Táncznak a Nemzeti Charakterre?”, Iin: Hasznos Mulatságok, I.. kötet, 8.szám,. 57-60.

• Magda, Pál (1826) „A” Cultúráról”,. In: Felső-Magyarországi Minerva., 2. szám,. 561-577.

• N. Apáthi Kiss, Sámuel (1828) „A” népdalokról”,. In: Tudományos Gyűjtemény, 1828,. XI. kKötet,. 93-103.

• Pál, József (1988) A neoklasszicizmus poétikája,. Budapest: Akadémiai Kiadó.

• Pulszky, Ferenc (1840) „Népmondák”, . In: Emlény, 1840. 221-230.

• Rousseau, Jean-Jacques (1978a): Értekezés a tudományokról és a művészetekről, in Értekezések és filozófiai levelek, (ford.) Kis János, Budapest: Magyar Helikon, 5-39.

• Rousseau, Jean-Jacques (1978b) l. (Rousseau 1978a) ill., Uő.: Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről, . (Rousseau 1978b) I in Értekezések és filozófiai levelek, (ford.) Kis János, Budapest: Magyar Helikon,n: Rousseau, 59-201.

• J-J.: Értekezések és filozófiai levelek. Budapest: 1978. Ford.: Kis János.

• Sándor, István (1801) „A Magyar Parasztságról”, . In: Sokféle, 1801. VII. k.ötet, 73-94.

• Schiller, Friedrich (1960) „A naiv és szentimentális költészetről”,. Iin: Schiller, Friedrich Válogatott esztétikai írásai,. (Vvál.:) Vajda György Mihály, (. Fford.): Szemere Samu, u. Budapest: ???.Magyar Helikon.

• Szabó, József, ifj.(1835) Néhány szó a” népdalokról. In: Társalkodó. 1835. II. szept. 2.

• Szauder, József (1958) „A magyar irodalmi népiességről:. (Fogalom, történeti vázlat, feladatok”,). Világirodalmi Figyelő, 5 (V. évf. 1958. 2):. sz. 155-161.

• Toldy, Ferenc (1828) „Auróra (!), hazai Almanach”, . In: Tudományos Gyűjtemény, 1828. XI. kötet.

• „A’ Nemzetiségről”Tud. Gyűjt. (1817) A Nemzetiségről. Tudományos Gyűjtemény, 1817. 1 (1)I. kötet.: 57-61.

• Wéber, Antal (1974) „A népiesség jellege és változatai a XVIII. század végén és a XIX. század elején”, i. In: Irodalom és felvilágosodás:s. Tanulmányok., (Sszerk.). Szauder József - Tarnai Andor,. Budapest: ???.Akadémiai. 823-855

• WinckelmannWinckelmann, Johann Johachim (1978) „Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban”, . Iin: Winckelmann, J .J.: Művészeti írások,. Budapest: ???.Helikon, 5-59.