Szajbély Mihály

Programok és kánonok az 1850-es években

Megjelent: Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe … Világos után. Universitas, 2015. 81-100.

A nemzeti narratíva formaképzések által folyamatosan alakulóban lévő médiumába az kerülhet bele, ami a nemzet múltjából az aktuális identitásképzéshez alkalmasnak mutatkozik. Hogy ez éppen mi, azt az egyes részrendszerek határozzák meg programalkotó tevékenységük során. Korábban már volt szó arról, hogy a rendszerek kódjainak stabilitásával programjaik variabilitása áll szemben. A nemzeti narratíva képzése azonban valójában identitásképzés, az identitás pedig alapvetően nem a variabilitásban, hanem a stabilitásban érdekelt: a nemzet akkor válhat biztos és tartós viszonyítási ponttá a szerepkörök szerint elkülönült társadalom kontingenciájával szemben, ha sikerül a végérvényesség igényével meghatározni, hogy mi tartozik a nemzeti narratíva körébe. Ez valójában a nemzeti narratíva folyamatos médium/forma alakulásainak, levésben létének megmerevítését, bizonyos programok kánonná emelését követeli meg. A program és a kánon egymáshoz közelálló fogalmak, de nem pontosan fedik egymást. Pontosabban a kánon fogalma nem képes lefedni a program fogalmát, merthogy nem minden program (válik) kánon(ná), de minden kánon program (is marad). Azt, hogy végül is mi fér bele a nemzeti narratívába, a róla kialakult nyílt kánonnak kell meghatároznia, a köréből kizártat a negatív kánon nevesítheti, módosítására pedig a nyílt ellenkánon tehet javaslatot. E hármasság jelzi, hogy a programok variabilitásával való ellenszegülés kudarcra ítélt vállalkozás: kánonok és negatív kánonok nyomán mindig ellenkánonok születnek. Nem feltétlenül a variabilitás megőrzése (visszaállítása), hanem a meglévő kánon más kánonnal való lecserélése érdekében – de a kánonok állandó (bár a programokéhoz képest kétségtelenül darabosabb) mozgása mégis a variabilitás fennmaradását biztosítja. Mindez pedig végső soron arra utal, hogy a kánonok ugyanúgy és ugyanolyan megszorításokkal¹ a „képzelet termékei” (Szegedy-Maszák²), az „identitás fiktív szimbolizációi” (Hahn³), mint maga a nemzet.

Kánonok természetesen nem csupán a nemzeti narratívára figyelve alakulhatnak ki. Kétségtelen ugyanakkor, hogy e virtuális elbeszélés a 19. századi kánonképződés területén meghatározó szerepet játszott, és uralomra jutott az irodalomra vonatkozó kánonképződés területén is. Ez utóbbi tény szoros következménye annak a kitüntetett szerepnek, amelyet az irodalom a nemzeti narratívának, azaz végső soron a nemzet képének a megformálásában játszik – legalábbis az elkésett nemzetek (német, olasz, magyar stb.) esetében, ahol a nemzeti irodalom kialakulása megelőzte a nemzetállam megteremtését.⁴ Brinker-Gabler egyenesen arról beszélt, hogy a modern európai nemzetállamok kialakulása a 19. században elválaszthatatlan az irodalmi kultúra formáitól és tartalmától. Az elválaszthatatlanság ez esetben a kölcsönös egymásra figyelés és egymást befolyásolás kifejezője: „A modern nacionalizmus egyrészt meghatározta az irodalmi kurzust, amennyiben az olyan romantikus elképzelések, mint a népszellem és a nemzeti nyelv, az irodalom nemzeti irodalmakra való felosztásához vezetett. Másrészt az irodalom részt vett a nemzetnek, mint »immaginárius közösségnek« a létrehozásában, különösen a történeti tárgyú költészet, az életrajz és az önéletrajz, a regény és a népköltészet formáiban. Végül az irodalom történetének feldolgozása, melynek során a nemzeti karakter kibontakozott, a nemzeti identitás kialakítását szolgálta.”⁵ Mindennek nyomán válik érthetővé, hogy a 19. század során Magyarországon miért vált olyan fontos és sürgető feladattá annak a szövegkánonnak és értelmezési kánonnak a kijelölése, amely a mindenkori jelen irodalmának alakítói és befogadói számára egyaránt vezérfonalul szolgálhat – fontos feladattá nem csupán az irodalom rendszere, hanem környezete számára is.

1. Elméleti meggondolások: a kánonkutatás fogalmai

A Marbachban 1996-ban rendezett nagyszabású kánon-konferencia, melynek anyaga 1998-ban jelent meg több mint hatszáz oldalon, mindenekelőtt a vizsgálati szempontok és a használt fogalmak sokaságával lep meg.⁶ A négy napos összejövetel egyes előadásaira, illetve Renate von Heydebrandnak a felmerült szempontokat és fogalmakat összegző tanulmányára nagy mértékben támaszkodva⁷, ugyanakkor azokat bizonyos pontokon módosítva és magyarítva jelen összefüggésben a nyílt kánon, a nyílt ellenkánon, a negatív kánon, a lappangó kánon, valamint az első három aleseteként a szövegkánon és az értelmezési kánon (részben már használt, ugyanakkor még nem definiált) fogalmainak a bevezetése tűnik számomra szükségesnek. Ezek kölcsönösen, ugyanakkor nem azonos módon és mértékben feltételezik és befolyásolják egymást; segítségükkel egy adott korszak kánonstruktúrája leírhatónak tűnik. Kánonok természetesen nem csupán az irodalom, hanem a kultúra más területein is kialakulnak. Az alábbiakban azonban csupán az irodalmi kánonokról lesz szó, noha úgy gondolom, hogy a vázolandó elméleti keret másféle kánonok megközelítéséhez is adhat segítséget.

1.1. Nyílt kánon

A nyílt kánon egy adott időszak meghatározó, alapjait tekintve iskoláskönyvekben lefektetett és egyéb eszközök által szintén terjesztett kánonát jelenti, mely egyrészt spontán hagyományozódás útján alakul ki, másrészt viszont az éppen adott társadalom jellegének megfelelő módon, többé vagy kevésbé közvetlenül összefügg a különböző hatalmi pozíciókkal, és azok elképzeléseinek, illetve erőviszonyainak megfelelően is formálódik. A nyílt kánon tehát egyféle (spontán kompromisszumok és pillanatnyi erőviszonyok) által kialakított konglomerátumnak tekinthető, melyben a szerepkörök szerint tagolódott társadalom kialakulása óta (nagyjából a 18. század végétől kezdve) a különböző társadalmi alrendszerek (politika, gazdaság, morál, jog, művészet stb.⁸) irodalommal szembeni elvárásai különböző időpontokban, a pillanatnyi hatalmi viszonyok által is befolyásoltan, különböző arányokban fejeződhetnek ki.

A nyílt kánon feladata az irodalom szerepének meghatározása, illetve annak körülírása, hogy e szerep betöltéséhez milyen tulajdonságokkal rendelkező művekre van szükség. Megjelöli tehát az irodalmiság kritériumait, és ennek megfelelően húzza meg a kanonizált és a kánonon kívül maradó határát. Kialakítja a kanonizált körén belül helyet foglaló művek korpuszát, a szövegkánont, és hozzájuk rendeli a relevánsnak tartott elvárási és megközelítési szempontokat, az értelmezési kánont; utóbbi szempontjai természetesen már a szövegkánon kialakítását, illetve továbbalakulását is befolyásolják. (Médium/forma, médiummá vált forma / újabb forma stb. változások elvileg végtelen sora.) E tevékenység területe tehát elsősorban az irodalmi múlt, a múlt értékelésének célja ugyanakkor az is, hogy viszonyítási alapot teremtsen az éppen születő alkotások megítéléséhez, továbbá befolyásolja a majdan megszülető munkák milyenségét. A jelen megítélésének és a jövő befolyásolásának szándéka jelentkezhet csupán látens módon, de ölthet kifejezetten kritikai, valamint irányadó jelleget is; utóbbi esetekben a múltra vonatkozó reflexiók akár el is tűnhetnek, esetleg csupán látens formában jelentkezhetnek.

A nyílt kánon természetesen nem mozdulatlan,⁹ noha az általam használt kánon-típusok közül valószínűleg a legstabilabb. Alakulása egyrészt a mindenféle kánonokon kívül maradó, másrészt a nyílt ellenkánon és a (különböző eredőjű) negatív kánonok által megfogalmazott szövegkánon és értelmezési kánon, illetve a lappangó kánon által látens módon kijelölt elvárások bizonyos elemeinek a nyílt kánonba való beemelésével történik. Ez a meglévő alkotóelemek közötti hangsúlyok eltolódásával, egyes elemeknek a nyílt kánonból való kiszorulásával jár(hat) együtt. Az, hogy a nyílt kánon a felsorolt források közül mikor melyikből mennyit merít, netán melyiket hagyja teljes mértékben figyelmen kívül, illetve köréből mikor mit szorít ki, nagy mértékben befolyásolja az adott korszak egész kánonstruktúrájának mozgását.

1.2. Nyílt ellenkánon (A kánonstruktúra ikresedése¹⁰)

A nyílt ellenkánon a nyílt kánonnal szemben fogalmazódik meg, közvetlen célja a már érvénytelennek ítélt kánonnal szemben egy alternatív ellenkánon megfogalmazása, végső célja a nyílt kánon leváltása, és önmaga nyílt kánonná emelése. Az uralkodó kánonnal szemben több alternatíva is megfogalmazódhat és létezhet egymással párhuzamosan. Ezek lehetnek a nyílt kánonhoz hasonlóan konglomerátumok, melyeket az ízlés spontán változása mellett az egyes társadalmi alrendszerek szempont-érvényesítő képességének, végső soron a hatalmi viszonyoknak az alakulása befolyásol. De megfogalmazódhatnak az egyes alrendszerek által tiszta formában is: az irodalomról kialakult nyílt kánonnal szemben megfogalmazhatja a maga nyílt ellenkánonát például a (vallásos) morál, a politika, a pedagógia, a gazdaság, sőt megfogalmazhatja a saját nyílt ellenkánonát magának az irodalomnak az alrendszere is.¹¹ Az egyes alrendszerek által megfogalmazott nyílt ellenkánonok ugyanakkor saját körükön belül az irodalomra vonatkozó nyílt kánonokként értelmeződnek, melyek ugyancsak életre hívhatják a maguk alrendszeren belüli ellenkánonait. A két szinten elhelyezkedő (társadalmi alrendszerek fölött álló konglomerátumos és alrendszereken belül létező tiszta) elemekből álló kánonstruktúra létrejötte így válik teljessé; e folyamatot nevezem a kánonstruktúra ikresedésének.

Mivel a nyílt ellenkánon a nyílt kánon helyébe kíván lépni, így teljes egészében le kell képeznie annak szerkezetét: meg kell határoznia az irodalom (új) szerepét, körül kell írnia, hogy e szerep betöltéséhez milyen tulajdonságokkal rendelkező művekre van szükség, mindezek után pedig újra kell húznia a kanonizált és a kanonizálatlan határát, s ki kell jelölnie a maga szöveg- és értelmezési kánonát. Tevékenysége tehát ugyanúgy elsősorban az irodalmi múltra irányul, mint a nyílt kánoné, de ugyanúgy benne foglaltatik a jelen megítélésének, valamint a jövő befolyásolásának a szándéka is, és ugyanúgy ölthet kritikai vagy irányadó jelleget, illetve szakadhat el a múlt közvetlen megidézésétől. Az adott korszak kánonstruktúrája részeként pedig éppen úgy (vagy még inkább) állandó mozgásban van, mint a nyílt kánon. Mozgása, forrásait és jellegét tekintve is, a nyílt kánonéhoz hasonló, de a megegyező források más elemeire támaszkodik, vagy legalábbis más módon és más arányokban támaszkodik a megegyező források megegyező elemeire, mint a nyílt kánon.

1.3. Lappangó kánon

A lappangó kánon alapvetően a nyílt kánon és a nyílt ellenkánon körén kívül működik, azon a területen, amelyen Foucault szerint „(…) minden kultúrában a rend és létmódjainak csupasz tapasztalata foglal helyet (…)”,¹² de nem azonos a kanonizálatlan egészével, és nem feltétlenül szorít ki a köréből mindent, ami a kanonizált körökbe tartozik. Ide sorolható mindaz, ami az olvasóknak kedves, amit pihenésképpen, a karosszékben hátradőlve, vagy este, elalvás előtt az ágyban vesznek a kezükbe. Nincs elmélete, csak gyakorlata, nem foglalkozik önmaga leírásával, nem foglalkozik önmaga szövegkorpuszának expressis verbis kijelölésével és értelmezésével sem. Az olvasók különböző műveltségű, foglalkozású, szociális helyzetű stb. rétegeinek természetesen nem feltétlenül ugyanaz kedves, ennek megfelelően többféle lappangó kánon létezhet egymással párhuzamosan. Bizonyos azonban, hogy valamennyit az olvasók (különböző jellegű és szintű) szórakozás iránti igénye szervezi, melynek kielégítésére szabadon válogatnak a kanonizált és a kanonizálatlan köréből. Más szóval a lappangó kánon nem vesz tudomást a nyílt kánon és a nyílt ellenkánon által meghúzott határvonalakról, és nem vesz tudomást önmaga lappangó kánon voltáról sem. Kánonokon fölül (vagy alul) áll, ugyanakkor létezik és léte sok (bár nem feltétlenül azonos) szempontból mind a nyílt kánon, mind a nyílt ellenkánon számára irritáló.

A lappangó kánonhoz való viszonyulás ugyanakkor az irodalom önállósága tudomásulvételének próbaköve. Az irodalom önállóságának tudomásulvétele annak belátását jelenti, hogy az irodalom elkülönült alrendszere nem fogalmaz meg önmaga számára önmagán túlmutató feladatot. Nem tartja feladatának azt, hogy mondjuk erényre neveljen, hogy politikai eszméket támogasson, vagy hogy előkészítse a komoly tudományok számára az utat az utile et dulce elv jegyében, ahogyan ezt a felvilágosodás idején gondolták. Ilyen elvárások léteznek és mindig is léteztek, létjogosultságukat pedig nem látszik célszerűnek ab ovo kétségbe vonni. Azt azonban világosan kell látni, hogy ezek az elvárások mindig az irodalom másleírásainak a jegyében, az irodalom autopoiétikus rendszerének a környezetében helyet foglaló alrendszerek által fogalmazódnak meg. Az irodalom önleírásai viszont abból indulnak ki, hogy az irodalom feladata nem más, mint a szabad idő szórakoztató kitöltése.¹³ Ettől függetlenül az irodalom jó lehet másra is, de ez az ön-leírást nem érdekli, illetve csak akkor érdekli, ha a külső elvárásokat belső irritációvá alakított formában már beépítette saját autopoiétikus rendszerébe. Érdekli viszont az, hogy a szórakoztatás milyen módon valósul meg – mondjuk a szerelem ábrázolása pornó-szinten vagy Déry-szinten –, azaz a szórakoztatás minősége szerint maga is kanonizál. Különbséget tesz például szennyirodalom, könnyű irodalom és értékes irodalom között, s ezeken belül, valamint ezek között is igyekszik további finom megkülönböztetéseket tenni. E műveletek során az irodalom ön-leírásai is kialakítják a rendszer nyílt kánonját, a nyílt kánon életre hívja a maga alternatíváit a nyílt ellenkánonok formájában, és kialakul az irodalom rendszerének lappangó kánonja is: ez az esztétikai szempontból igénytelen és értéktelen gyűjtőmedencéje.

Az egymással párhuzamosan létező olvasói elvárások persze az idő múlásával kaleidoszkópszerűen változnak, ennek következtében folyamatosan alakulnak az irodalmi önleírások által kialakított kánonok is. Az önleírások értelmezése az irodalomtudomány működési körébe tartozik.¹⁴ Az irodalomtörténet ezen belül szorosabb értelemben az irodalom alrendszerének belső (autopoiétikus) mozgását, önleírásainak változásait követi nyomon, tágabb értelemben viszont az irodalom alrendszerének elkülönülésére figyel, és arra kíváncsi, hogy önállóvá válása után milyen helyet foglalt el környezetének alrendszerei között, azok milyen másleírásokat fogalmaztak meg róla, s e másleírások miként befolyásolták az irodalom önleírásainak az alakulását.

1.4. Negatív kánon

A negatív kánon a valamilyen formában kanonizált bizonyos elemeinek a nevesítve elítélését jelenti, az ikresedett kánonstruktúra mindkét szintjén. A nevesítve elítélt elemek egyrészt a lappangó kánon, másrészt a nyílt kánon, illetve a nyílt ellenkánonok területéről kerülhetnek ki – annak függvényében, hogy az adott negatív kánon megfogalmazói a nyílt kánon vagy valamely nyílt ellenkánon képviselői-e. Másként fogalmazva, a lappangó kánon kiválthatja mind a nyílt kánon, mind a nyílt ellenkánonok negatív értékítéletét, ezen elemeket ugyanakkor mind a nyílt kánon, mind a nyílt ellenkánonok társíthatják a másik területéről vett, nevesítve elítélt elemekkel. (Beleértve a nyílt ellenkánonok egymással való polemizálásának lehetőségét.) Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a nyílt kánon és a nyílt ellenkánonok olyannyira egymásra figyelnek, hogy az általuk kialakított negatív kánonokban a lappangó kánon nevesítve elítélésének egyáltalán nem jut hely. Ez azonban kevéssé valószínű: mivel a közös ellenség, a lappangó kánon bizonyos elemeinek nevesítve elítélése mind a nyílt kánon, mind a nyílt ellenkánonok részéről várható, így a lappangó kánon a negatív kánon létrejöttében többnyire meghatározó, időnként egyedüli szerepet játszik.

A nyílt kánon és a nyílt ellenkánonok által a lappangó kánon elemeiből kialakított és nevesítve elítélt kánon-rész lehet azonos, lehet részben azonos és lehet teljesen különböző is. Az esetek többségében azonban a részleges azonosság valószínűsíthető. Valószínűtlen ugyanis, hogy a nyílt ellenkánonok mozgásába ne játszana bele a nyílt kánon által negatívként megjelölt lappangó kánon-rész legalább egyes elemeinek a pozitív kanonizálása; de nem valószínű az sem, hogy a nyílt kánon által negatívként megjelölt lappangó kánon-rész valamely nyílt ellenkánon részéről teljes egészében kanonizálható lenne. Megint másként fogalmazva, a lappangó kánonnak nagy valószínűséggel mindig lesznek olyan elemei (mondjuk a kifejezett szennyirodalom), amely sem a nyílt kánon, sem a nyílt ellenkánonok számára nem elfogadható, s amelynek nevesítve elítélését mindegyik szükségesnek tartja.

Egy adott időszakban természetesen nem csupán két, hanem több (egymással több-kevesebb azonosságot vagy teljes különbözőséget mutató) negatív kánon is megfogalmazódhat, következményeként a nyílt ellenkánon lehetséges pluralitásának és a kánonstruktúra ikresedésének; e negatív kánonok pedig az adott korszak kánonstruktúrája részeseként ugyanúgy állandó mozgásban vannak, mint életre hívóik, a nyílt ellenkánonok és a nyílt kánon.

2. A magyar irodalom nyílt kánona a 19. században, avagy néhány különbségtétel, melynek nyomán világos/nem világos korszakhatár Világos

Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy 1848/49 eseményei nem alakították át alapvetően az irodalom nyílt kánonának a 19. század korábbi évtizedei által hagyományozott szerkezetét. E kánon alapvetően a nemzet modern fogalmának kialakulásával egyidős, stabilitását pedig az biztosítja, hogy megfigyelései mindig a nemzeti/idegen különbségtétel mentén folytak. Lényegében a szerepkörök szerint elkülönült társadaloméval egybevágó makrokorszakot alkot tehát; rá figyelve Világos épp oly kevéssé jelöl korszakhatárt, mint a kiegyezés, és nem határozhatóak meg mondjuk a reformkor nyitó és záró dátumai sem. Ugyanakkor a nyílt kánon nem mozdulatlan, következményeként annak, hogy a szerkezetét alakító és a környezetében helyet foglaló rendszerek autopoiétikus mozgása által kifejezett nemzeti elvárások sokat változtak a század során; a makrokorszak mikrokorszakokra való felosztásának éppen itt rejlik az egyik lehetséges szempontja.

2.1. Múltkonstruálás / múltrekonstruálás // jövőkonstruálás

A nemzeti elvárások változásának mércéje a nemzeti narratíva alakulása. Korábban már említettem, hogy a nemzeti narratíva múlthoz való viszonyulásának alakulástörténetében elméletileg három fázis különíthető el: a romantika nemzetek fölöttiként elképzelt, de nemzeti alapokon létrehozhatónak gondolt új mitológiájának eszméjét az egyes nemzeti mitológiák létrehozását szorgalmazó gondolatmenetek követték, majd teremtés helyett a nemzeti narratíva tudományosan megalapozott feltárása, azaz a konstrukció helyett a rekonstrukció került előtérbe. Míg a rege műfajának kialakulása,¹⁵ valamint a Horvát István féle történetírás és Vörösmarty (Horvát által befolyásolt) munkálkodása a nemzeti eposz körül¹⁶ még a konstrukció jegyében írható le, addig Kölcseytől kezdve a múlthoz való viszonyt már a rekonstrukció határozta meg. Kölcsey azonban még nem volt a szó szoros értelmében vett rekonstruktőr; nem hitt ugyanis abban, hogy a szerves fejlődés elejtett fonalát újra fel lehet venni. Elszórt nyomok nyomába eredve Nemzeti hagyományok című értekezésében¹⁷ rekonstruált ugyan egy hajdani állapotot, de csak a virtualitás szintjén, és éppen azt volt kénytelen észrevételezni, hogy tőle túl kevés szál vezet a jelenbe. Álláspontja szerint a nemzeti kultúra szerves fejlődése megszakadt, a későbbi nemzedékek gyökértelenekké válva idegen kultúrák felé fordultak; a nemzet jövőjét éppen ezért Kölcsey meglehetősen borúlátóan ítélte meg.

Pesszimizmusában azonban már közvetlen utódai sem osztoztak. Az 1830-as évek elejétől kezdve egyre több derűlátó gondolatmenet látott napvilágot a magyar nemzet jövőjéről, míg az alvó, talán félhalott nemzet őrlelkét éleszteni igyekvő, a múltat kétségek között vallató költő alakja, akit legismertebb módon Vörösmarty formázott meg a Zalán futása előhangjában, gyorsan feledésbe merült. Voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy a nép által megőrzött és a népköltészet által megtestesített hagyományok kellő alapot biztosítanak a régmúlt évszázadokból szervesen kinövő nemzeti irodalom megszületéséhez. Ez a jövőorientált múltrekonstruálásnak nevezhető elképzelés hosszú életűnek bizonyult, és Arany, Erdélyi, Gyulai tevékenységén keresztül az irodalom nyílt kánonának alaptétele maradt a század második felében. Mások amellett érveltek, hogy éppen a szegényes múlt lehet a fényes jövő záloga; ők tehát a múlttal való foglalkozás minden formájával, a múlt(re)konstruálással szemben a nemzet előtt álló aktuális feladatok megoldásán alapuló jövőkonstruálást szorgalmazták. A vezérszólamot Széchenyi adta meg a Hitel előszavában, aki elfogadta ugyan a herderi történetfilozófia alaptételeit az egyetemes fejlődésről és a nemzetek életkorának az egyén életkorához hasonló alakulásáról, de míg elődei számára komoly fejtörést okozott, hogy a magyar nemzet életének mely korszakát tapossa, addig ő a történetfilozófiai kérdésfelvetést már csak a magyarság előtt álló aktuális feladatok megfogalmazásához használta kiindulópontként.

Jövőkonstruálás versus múlt(re)konstruálás

„Igen sokan pedig a régi időt siratják, a jelenrül egészen elfelejtkeznek.” – állapította meg Széchenyi rosszallólag a Hitel előszavában. Általában is öncsalásnak tartotta, ha egy régi követ, csak azért, mert valaha Cicero ült rajta, többre becsülünk a londoni Waterloo hídnál vagy a simploni útnál. Olyan országokban persze, ahol a múlt dicső, érthető talán az iránta érzett vonzalom, de Magyarország történetének még nem volt igazi nosztalgiára okot adó korszaka. „S hála az egeknek, hogy nem volt! mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, s még előttünk napjaink!”¹⁸ A Hitel alapvetően közgazdasági munka, az előszót követő jó kétszáz oldalon sokkal inkább a vizsgálódó észé és a logikáé, mintsem az érzelmeké a főszerep, noha a mű minden egyes mondata mögött érződik az a személyes indulat, amely szerzőjét fűtötte. A befejező sorok azonban e rejtőzködő személyességet ihletett hangú önvallomásba fordítják át: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk és mik leendünk. A Múlt elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hijábavaló reminiscentiákkal, de birjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretném hinni: lesz!”¹⁹

Széchenyi azzal a történelem- és nemzetszemlélettel polemizált itt nevek említése nélkül, amelynek legismertebb képviselői a Mohácsot és a Nemzeti hagyományokat fogalmazó Kölcsey, a honfoglalás előtti idők történéseit az 1820-as években nagy nemzeti eposszá formálni igyekvő Vörösmarty. A múlt/jövő különbségtétele által meghatározott, jövőorientált megfigyelői nézőpontból azonos oldalra kerültek, tehát a múltkonstruálás/múltrekonstruálás különbségtételének jegyében született, annak egyik vagy másik oldalára figyelő leírások. Széchenyi szavai egyébként tovább visszhangoztak, például a következő nemzedéket képviselő Ifjú Magyarország vezéralakjának, Kazinczy Gábornak a mozgalom tervezett lapjához írott előszavában: „Mi most vevők át örökségünket »napbaélő« apák után, s az előkor dicsének tanúi, a szirti fénylakok hasznavehetetlen bagolytanyákká lettenek, s a szűk gótablakok tarka üvegeinek fényölő mázát egy új teremtés életlehelete, mely a holt birodalom hamvait életre süvölté s kergette föl, lekoptatá; s a hajnalló ifjú nap belopózék lespillantásaival, s a tágas szellős termek vasbaöltözött kísértetei bűvös villikként semmibe porlottak el. (...) amely embertömeg szívesen csak hátrafelé, az előkor tettei után pislog, nem nemzet az és nem nép, de pecora, quae natura csak ventri obedientia finxit.”²⁰ E sorok valóban visszhangok csupán; 1838-ban ugyanis, amikor keletkeztek, már egészen más volt a helyzet Magyarországon, mint a Hitel megjelenése idején. Világosan jelzi ezt mind Kölcsey, mind Vörösmarty pályafordulata: a Mohács írója a harmincas évek elejétől kezdve történetfilozofálás helyett maga igyekezett alakítani a történelmet megye- illetve országgyűlési szónoklataiban, és nagyjából ugyanettől az időponttól kezdve a Zalán futása szerzőjét sem foglalkoztatták többé eposzi tervek.

Tünetszerűnek tekinthető az is, hogy pontosan egy évtizeddel Széchenyi idézett művének a megjelenése után Fáy András már tényként számolt a magyar irodalom (s vele a nemzet) fiatalságával. A Kisfaludy Társaság harmadik közgyűlésén elhangzott és a Figyelmezőben napvilágot látott megnyitó beszédében így méltatta az új korszak eredményeit: „Literaturánk nem régen még gyermek vala, s ifjui korát éli most. Gyorsan fejlett ki a két kor; tíz, sőt öt évnek elforgása csodákat tőn, s mit nem tehetend idővel egy negyed, fél, vagy egész századnak lenyomása?”²¹ Vajda Péter néhány héttel később, ugyancsak a Figyelmező hasábjain, az egész emberiség állapotában fedezett fel óriási változást. Optimistává a liberalizmus eszméinek terjedése tette: míg valaha a társadalom két részre szakadt, kényurakra és rabszolgákra, addig ma, legalábbis elméletben, mindenki egyenlő. Úgy látta, hogy az „(…) idő szellemének ezen hatása (…)” már Magyarországon is mutatkozik, s a haladás jelei fölötti lelkesedés költői szárnyalású mondatokra ihlette: „(...) napról napra véknyabbak lesznek a falak, keskenyebbek az árkok, melyek osztályainkat választják. (...) a jog napja továnn terjeszkedik sugáraival, az igazság felhőalakban lebeg a vetések fölött és itt ott harmatolgat, a személy becses, a birtok sérthetlen, a munka korlátlanabb s következőleg gyümölcsözőbb lesz. (...) a szabadság gazdaggá teszi a nemzetet, hatalmassá a királyt (...) Az igazság papjai pedig fáradhatatlanul munkásak, hogy ezen elv minden nemzettag vérébe oltassék.”²² Az pedig, hogy e szárnyaló gondolatok megfogalmazására a kecskeméti önsegélyző temetkezési és gabonakereskedelmi (!) egyesület megalakításának tervezete adott alkalmat, valószínűleg csak a kései olvasó arcára csal mosolyt.

Jövőorientált múltrekonstruálás

Az idézett példák – melyek számát nem lenne nehéz tovább szaporítani – arra utalnak, hogy Széchenyi fellépésével a rekonstrukció helyett ismét a konstrukció került előtérbe, de immáron nem a nemzet múltjának, hanem jelenének és jövőjének konstruálása. A Hitel kétségtelenül a reformkor sokhangú optimista szólamának kezdő hangját adta meg. A derűlátást azonban, melyet Vörösmarty oly nagy erővel idézett emlékezetbe Előszó című költeménye elején, érvénytelenítették 1849 nyarának eseményei; e tekintetben tehát Világos korszakhatárt képez. Tény ugyanakkor, hogy már a reformkorban is hallatszottak pesszimista hangok. Utalhatnék itt ugyancsak Vörösmartynak A sors és a magyar ember című versére, Széchenyi önmarcangoló kételyei a hazai politikai élet alakulása láttán pedig közismertek, mégis megkockáztatható, hogy a borúlátó nézetek többsége nem a magyar nemzet, hanem az emberiség nyugat-európai társadalmak által megtestesített állapotának megfigyelésén alapult, és nem feltétlenül járt együtt a hazai lehetőségek pesszimista megítélésével, sőt akár optimista jóslatok megfogalmazására is alkalmat adhatott. Pulszky Ferenc például így fogalmazott Úti vázlatok 1836-ból című munkájának²³ bevezetőjében: „Felvilágosodásról szól egész Európa, de csak az szól világról, ki sötétben ül: kire a nap süt, az nem szól róla, de használja.” Gondolatmenete során a technikai, anyagi haladás és a szellemi, kulturális lemaradás ellentmondásával vetett számot. „(...) mily különös ellentétben van a mesterségek s ipar haladása, s a képzőművészet elaljasodott veszteglése; a minden távolt elenyésztő, embert emberhez közelebb csatoló vasutak s gőzönyök, s azon felekezetesség, azon meghasonlás, mely a természet legerősebb kötelékeit összeszaggatva, a világból két ellenséges tábort alkotott; a kényelem s materiális jólét mint alap-ideája s főcélja időnknek, míg a civilizált emberi nemnél csak egy érzet közös, a megelégedetlenségé.” A társas élet alkonyán az emberek mintha csak azért építenének mozdonyokat és gőzhajókat, hogy elmenekülhessenek saját rossz közérzetük elől. Akadnak olyanok, akik orvosságot keresve a régi természetes egyszerűséghez szeretnék visszavezetni a társadalmat, mások új formák, új törvények után kutatnak, „(…) míg a gondolkozástól irtózó temérdek többség (…)” rossz közérzetét azoknak tulajdonítja, akik a rossz közérzetről beszélnek, „(…) mint a beteg, ki oly gyakran az orvos szereinek tulajdonítja baját.” Pulszky véleménye szerint a betegség oka az, hogy eltűntek az emberiség történetét korábban vezérlő központi ideák, amilyen a görögök számára a szépség és szabadság, a rómaiak számára hatalmuk és nagyságuk tudata, a középkor embere számára a vallásos buzgóság volt. ”Nincs középpontja a mostani európai életnek, s ennek híját nem pótolják ki mindazon nagy találmányok, melyekkel az új kor annyira büszkélkedik.” A technika tökéletesedett, a legkeményebb márványt is könnyűszerrel meg lehet munkálni már, a kornak azonban nincsen Michelangelója.

Pulszky tehát a szerepkörök szerint elkülönült társadalom kialakulásával törvényszerűen együtt járó elbizonytalanodást és megnövekedett kontingencia-tudatot észrevételezte itt. Ami viszont a hazai viszonyokat illeti, mégis bizakodóan nyilatkozott. Úgy látta, hogy a magyar olvasóközönség ugyan érdeklődik a nyugat-európai viszonyok iránt, ezt bizonyítja az útleírások, útibeszámolók növekvő száma, „(...) de költészetünkre még nem ragadott időnk mirigye, s bármennyire vessék is meg azok, kik más nemzetek halhatatlan műveit esmérik, mégis nagyobb reményű, mint minden mostani nemzeté, mert középpontja van, s ezen középpont: nemzetiség, hazafiság!” E gondolatmenettel Pulszky kétségtelenül az elsők közé tartozik azok sorában, akik a nyugat-európai viszonyok kritikus és józan felmérése után abba az illúzióba ringatták magukat, hogy az ott tapasztalt kellemetlen jelenségek a sajátos magyar körülmények közepette nem fogják felütni a fejüket. A népnemzeti iskola Világos után e hitre alapította egész programját; Gyulai például meggyőzően bizonyította az eposz műfajának életképtelenségét, majd váratlan fordulattal mégiscsak azt állította, hogy a nyugatinál archaikusabb magyar társadalmi viszonyok mégiscsak valamiféle táptalajt biztosíthatnak a naiv műeposz létrehozására irányuló törekvéseknek.²⁴

Pulszky gondolatmenete, mely első ízben az Eötvös által szerkesztett Árvízkönyvben jelent meg 1839-ben, nem csupán bizakodást fejezett ki, hanem bizonyos fölényérzetet is sugallt: növekvő nemzeti öntudat birtokában a csúcspontjukon már túljutott, fáradt nyugat-európai irodalmakkal szemben jósolt a magyar költészetnek fényes jövőt. Az Árvízkönyvet méltató Petrichevich Horváth Lázár pedig nem csupán egyetértett vele, hanem félreérthetetlenné is tette szavait: „(...) a mi költészetünk szebb reményű, mint minden élő nemzeteké, mert középpontja van, s e középpont: nemzetiség, hazafiság.” Majd hozzáfűzte, hogy szerinte egyértelműen ezt jelzi a kötetben ”Vachott lelkes dala, ezt gr. Desewffy Jósef költeménye, s ugyan ezt, és mindig ezt Kunoss úr igen csinos Vándordalai, mellyeknek részemről egy magyar Prochat vagy Schubertet óhajtanék.”²⁵

Szemere Bertalan 1845-ben már arról számolt be Utazás külföldön című könyvében, hogy Magyarországra a nyugati országokból is bizonyos várakozásokkal tekintenek. Egy német földön olvasott véleményt ismertetve írta le a következő sorokat: „A magyar nemzet a henye múltból, s tehetséget inkább hevertető, mint elhasználó szenvedésekből kiemelkedve, gazdag és békés tőerővel szövendi magát Európa jövendőjébe, s a kifejlési új pályán cselekvő főszerepet fog játszani. Nyugat- és Közép Európa sokat várva pillant rá; Kelet-Európa sorsa leginkább kezében fekszik. Mint egy növény, melyet keletről nyugatra általhoznak, megsínylette az általültetést; de már kipihente magát, s új pályáján emlékezni fog, hogy kelet az ő hazája.” A gondolatmenet szerzőjét és lelőhelyét Szemere nem árulta el, kommentárként hozzáfűzte azonban: „Hogy Magyarország iránt, mely eddig nem is említeték, csak ennyi várakozással is vannak, onnét tudom megfejteni, hogy mint quantitas incognita, hypothesisekbe, theoriákba, s profetziákba igen illik.”²⁶

Nem tudni, hogy Pulszky és Szemere ismerte-e Herdernek a magyarság jövőjével és lehetséges európai szerepvállalásával kapcsolatos jóslatát. Természetesen nem a nemzet közeli halálát jövendölő soraira gondolok itt, amelyeknek kontextusukból kiszakítva óriási visszhangja támadt a 19. század első felében,²⁷ hanem arra a szinte elfeledettre, amelyre Koszó János hívta fel a figyelmet nem kevésbé elfeledett ”Nyugat alkonya”- hangulat a XIX. század első felében és Magyarország című kitűnő tanulmányában. Koszó itt arról beszélt, hogy az a dekadens világérzés, amelynek Spengler adott hangot Untergang des Abendlandes (1918) című nagy és nagyhatású munkájában, voltaképpen már a 18. század közepe óta fel-felbukkant a nyugati kultúrák történetében, általában a háborúk előtt és után, mind a győztes, mind a vesztes fél oldalán. E kultúrkrízisnek rendre velejárója volt az alternatívák keresése, a más népek, más földrészek iránti érdeklődés megnövekedése. Egyrészt a menekülés lehetséges irányait igyekeztek kijelölni, másrészt abban a hitben éltek, hogy a friss, fiatal és életerős kultúrák képesek lehetnek új erőt lehelni a fáradt nyugat-európai társadalmakba. A Rigában élő fiatal Herder volt talán az első, aki e tájékozódás során felfedezte Kelet-Európa barbár, romlatlan és természetes népeit, s nagyszabású képben vázolta fel azt a szerepet, amely rájuk vár az európai kultúra megújítása terén. ”Egyáltalán micsoda látvány, ezek a tájak észak-nyugattól lefelé, ha egyszer a kultúra szelleme felkeresi őket! Ukrajna új Görögországgá lesz; a szépséges égbolt, a termékeny vidék népe felébred egyszer: a sok kicsiny nép, ahogyan a görögöknél történt egyszer, kiművelt nemzetté lesz: határaik egészen a Fekete-tengerig húzódnak majd, és onnét kiindulva keresztül az egész világon. Magyarország, ezek a nemzetek, valamint Lengyelország és Oroszország egy-egy szelete résztvevői lesznek az új kultúrának; északnyugatról kiindulva keresztülhúzódik ez a szellem egész Európán, mely most mély álomba merült, és szellemének megfelelően szolgálatára lesz annak.”²⁸ Herder tehát nem csupán a szláv népeknek szánt szerepet ebben a kulturmisszióban, hanem a magyaroknak is. Koszó szerint Fessler, a hatalmas, tíz kötetes Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen (1815-1825) című történeti munka szerzője, szülőhazájától már rég elszakadva, aligha Herder hatásától függetlenül lett éppen a magyarság történetírójává abban az Oroszországban, amelyre Herder komoly várakozással tekintett.

Komoly kutatómunkát igényelne annak felderítése, hogy a herderi ex oriente lux várakozásnak volt-e további recepciója Magyarországon. Első pillantásra úgy tűnik, nem túl gyakoriak az ilyen értelmű megnyilvánulások. Tény azonban, hogy a magyar nemzet és nemzeti irodalom helyzetét felmérő korabeli gondolatmenetek, ha nem is hivatkoztak valamiféle összeurópai kulturális misszióra, de alapvetően és Herderre emlékeztetően organikus szemléletűek voltak. Ez annyit jelent, hogy a nemzet fennmaradását saját gyökereiből kifejlődő kultúrája által látták biztosítva, és tiltakoztak a nagy nyugat-európai kultúrák jelenségeinek befogadása ellen. ”Jelenkorunk két nevezetes tüneményt mutat a szellemvilágban.” – fogalmazott Toldy Ferenc a Figyelmező egyik 1840-es számában. A népeket elválasztó falak leomlottak, „(…) élénk közlekedés hordja végig eszmék zászlait kelettől nyugotig, s a világliteratura fogalma soha nem állt közelebb létesüléséhez, mint most. De e mellett, s egy részint éppen a szellemi öszveolvadás megelőzésére, részint a politikai események következtében, a népi, s a nemzeti elem mind nagyobb és nagyobb tiszteltetést szerez magának nem csak e vagy ama haza tagjai, hanem a külsők előtt is. Ily hatások által és között indultak élénkebb virágzásnak a svéd, dán, hollandi, cseh, lengyel, orosz, magyar, szerb stb. nemzeti literaturák, azon világos eszmélettel, hogy ha e fegyver használatlan marad, az óriási lépésekkel haladó első rangú nemzetek vonzó erejének maholnap képtelenek lesznek ellentállani, saját övéjök elveszend ama fő literaturákban, s ezekkel népiségök, s evvel ismét nemzetiségök, s végre nemzeti létök is. Mert a szellemi forradalmak hatalmasbak, elnyelőbbek, mint vas és tűz.”²⁹

A múltból szervesen kinövő kultúra nemzetfenntartó szerepe e koncepció szerint vitathatatlan, művelői különös megbecsülést érdemlő emberek. Erdélyi János meséli el a következő anekdotát Vörösmarty munkáiról szóló, 1845-ös tanulmányában: ”Egy német császár, vagy hogy nevek miatt hibát ne ejtsünk: egy fejedelem, midőn föstésze létrán állva dolgozék műtermében, parancsola vala kamarásának, hogy fogná meg a létrát, nehogy eldőljön alatta. A kamarás ebben alacsonyítást látván, kikérte magának. »Ej, mit!« válaszolá a fejedelem, »én kamarást minden nap teszek, de művészt nem tehetek«, s fogá maga a létrát.”³⁰ A kis történettel Erdélyi azt a korábban több oldalon át fejtegetett véleményét igyekezett még hihetőbbé tenni, mely szerint a politika és a gyakorlati tudományok fontossága és hatása messze elmarad a művészetek, ezen belül az irodalom jelentősége mögött valamely nemzet boldogulásában. De már maga az a tény is, hogy e tételt bizonyítania kellett, utal a hazai kultúra sok tekintetben elvárásaikkal ellentétes alakulására. Alapvető optimizmusukon ugyan ez mit sem változtatott, azt azonban szükségesnek tartották, hogy éles bírálattal illessenek minden olyan jelenséget, amely az általuk elképzelt fejlődést veszélyezteti, amely eredetét tekintve nem organikus, hanem (a többük által fáradtnak tekintett) Nyugat-Európa (válság)irodalmának befogadásáról és meghonosodásáról tanúskodik.

2.3. A párizsi kéjhölgy és a szemérmes magyar szűz

A hazai kultúra szerves fejlődését veszélyeztető nyugati „importtal” szembehelyezkedők tábora igen széles, az imént idézett Erdélyi Jánostól és Toldy Ferenctől kezdve egészen Petrichevich Horváth Lázárig és a Honderű kritikusaiig terjed. Toldy például a német filozófia túlbonyolított rendszerének átvételétől igyekezett óvni a hazai szerzőket. „(...) költészetet és philosophiát, melly a nemzet érzéséből nem fakad, és szükségeiből nem fejlődött ki, arra tukmálni nem lehet; (...) fiatal nemzet és öreg nemzet philosophiája nem lehet egy (...)” – szögezte le a herderi ihletésű alaptételeket, majd hozzátette, hogy a magyar a fiatal nemzetek közé tartozik, és nem ugorhatja át fejlődésének egyik vagy másik szakaszát. Egyelőre erősödnie kell, ehhez pedig világosan megfogalmazott eszmékre van szüksége. Majd ha a csúcson leszünk, véli Toldy, és nem lesz más dolgunk, „(…) mint a tisztát homályossá, a könnyűt nehézzé (…)” tenni, akkor a bonyolultság talán természetes lesz, de addig „(…) ne állítsuk a pyramist kúpjára (…)”, inkább édesgessük, s ne ijesztgessük az olvasót.³¹

Fő mételynek és veszélyforrásnak azonban a harmincas évektől kezdve nem a német irodalmat, hanem a rút ábrázolása iránt különös vonzalmat tápláló francia romantikát tekintették. Róla egyébként nem csupán Magyarországon alakult ki ilyen vélekedés, hanem éppen német földön is. Petrichevich Horváth idéz egy ottani lapot, melynek cikkírója szerint majomkórban szenved a német írók legnagyobb része, „(...) görcsös rángatódzások és forró láz támadta meg az érzékeket (...)” A kór elharapódzásáért a „mohón nyelt” francia regények a felelősök: „ (...) avvagy Hugo, Balzac, Dumas, Sand, Sue, és annyi más nem fordítják-e költői szellemük teljét, s gyönyörű stíljök dús kincseit arra, miként öltöztessék a bűnt legcsábteljesebb alakba (...)” Az igazi romantika zseniális képviselőjének Chateaubriand-t tartja, aki úgy nyilatkozott, hogy a rúthoz való vonzódás, mely az újabb francia irodalmon eluralkodott, „(...) ezen irtózás az ideálitól, a falábak, fél csípők, kancsalok, sárga bőrűek, csorbák, csámpások, gacsosok, taligás nyomorékok és fogatlanok iránti szenvedély; ezen vonzódás a szemölcsök, redők, forradékok, és több efféle trivial szennyes, pórias alakok iránt, a lélek elaljasodására mutatnak (...)” Azon persze, veszi vissza a szót Petrichevich Horváth Lázár a német cikkírótól, hogy Franciaországban ilyen kép tárul elénk, nincs mit csodálkozni. A francia irodalom ugyanis már a 18. században „tetőjén állott klasszicitásának”, miután korábban már megjárta a tökéletesülés minden fokát. Ha mármost erről a pontról lefelé vezet az út, annak magyarázatát a francia politikai és társadalmi viszonyokban kell keresni. De ha ez így van, hangzik érvelésrendszerét tekintve Toldyéval tökéletesen megegyező végkövetkeztetése, akkor tévúton járnak mindazok, akik a magyar literatúrát a jelenkori francia képére igyekeznek formálni. „Franciává oly kevéssé válhatik egyszerre irodalmunk, miként nem párizsi kéjhölggyé rövid éj iskolája után a szemérmes magyar szűz. (...) Igyekezzünk előbb classikaivá tenni litteraturánkat, mielőtt a franciáénak jelen állására sóvárganánk; fölnevelni, kifejleni engedni -- nőszülhetővé tenni előbb a szűzet, mielőtt annak megbecstelenítéséről álmodoznánk.”³²

Petrichevich Horváthnak persze az általa vezetett Honderű Petőfit támadó kritikái miatt nincsen túl jó ”sajtója” a magyar irodalomtörténetben. A róla és kritikusairól kialakult kép azonban a jelek szerint korrekcióra szorul, hiszen valójában ők sem tettek mást, mint Erdélyihez, Pulszkyhoz, Toldyhoz, vagy a színi hatás vitájában az újabb francia drámairodalommal szembeforduló Henszlmannhoz³³ hasonlóan képviselték a nemzeti lét letéteményesének tekintett, szervesen fejlődő nemzeti irodalom ügyét

De milyen is volt, milyen körülmények között is született az az irodalom, amelynek magyarországi térfoglalását igyekeztek megakadályozni?

Azoknak a korabeli nyugat-európai szerzőknek a gondolatai, akiktől Koszó a Nyugat alkonya – hangulat kialakulásának hátterét vizsgálva idézett, nagymértékben összecsengenek az útirajzainak előszavát fogalmazó Pulszky nézeteivel a kor materializmusba és utilitarizmusba süllyedt voltáról. „A szellem emberét akartam felmutatni a materialista társadalom fojtó szorításában, ahol a pénzét számláló fösvény irgalmatlanul kizsákmányolja az értelmet és a munkát.” – citálta Koszó a francia Alfred de Vigny egy mondatát 1835-ből³⁴. Majd a német Adam Müllerre hivatkozott, aki azért vonzódott a középkorhoz, mert úgy látta, hogy a modern világban felfordult a rend, nagyobb hangsúlyt fektetnek a disznóhizlalásra, mint az embernevelésre. Az utilitarista világrenddel való metafizikus szintű szembenállás kiolvasható már a német romantika nagy nemzedékeinek munkáiból is. Később az ellenérzés tovább erősödött, és az ifjúnémetek hétköznapok felé forduló munkássága láttán publicisztikai témává vált. Gutzkow, Kühne, Laube és a többiek pesszimista, tépettlelkűséget kifejező alkotásait Koszó a kor által determinált, beteges világérzés mértékvesztett kifejeződésének ítélte. A modern szakirodalom a mozgalomról már jóval árnyaltabb, és egészében véve a művészi teljesítmény tekintetében is elismerőbb képet fest³⁵, a Koszó által felvázolt rajz azonban inkább érthetővé teszi a kortársak félelmét attól, hogy ez az alapvetően francia gyökerű irodalom Magyarországon is felüti a fejét.

S ettől félni nyilván jó okuk volt, nem csupán a divatjelenségekkel mindig együtt járó utánzási hajlam, hanem a magyar ifjúság körében tapasztalható életfelfogásbeli változás következtében is. Musset A század gyermekének vallomása című nagyhatású könyvének előszavában a napoleoni háborúk utáni restauráció tétlenségre és alkalmazkodásra kényszerítő szélcsendjében jelölte meg a francia ifjúság tépettlelkűségének okát. „Olyan tagadása következett minden égi és földi dolognak, amelyet kiábrándulásnak, vagy ha úgy tetszik, kétségbeesésnek nevezhetünk (...) egyik oldalon a túlcsigázott, szenvedő elmék, a kiáradó lelkek, amelyeknek szükségük van a végtelenségre, sírva hajtották le a fejüket (...) másik oldalon rendíthetetlenül álltak a test emberei, pozitív élvezetek közepette, s nem volt más gondjuk, mint a pénzüket számlálni (...) A kor gyermekei tele haszontalanná vált erővel, megmerevítették tétlen kezüket, s itták terméketlen serlegükből a mérgezett italt. Már süllyedőben volt minden, amikor előbújtak a föld alól a sakálok. Egy hullaszínű és hullaszagú irodalom, amelynek csak formája volt, de iszonytató formája, kezdte bűzhödt vérrel öntözni a természet minden szörnyetegét.”³⁶ A magyar ifjúság hangulata, Pulszky Ferencnek az Életképek 1845-ös évfolyamában megjelent elemzésének tanúbizonysága szerint, nagyon hasonló volt, s ennek Musset-re emlékeztető módon ő is a napóleoni háborúk után kialakult állóvízben látja az általános okát. „Miután azon forradalom, mely Franciaországból fél Európán átvonult, a régi formákat, a társasélet alapjait felforgatva vagy meggyöngítve, végre diadalmenetében megakasztatott; midőn azon nagyszerű férfi, kinek mását még a világ nem látta (...) elnyomatott: akkor a nyugalom kivánata szállta meg a háborútól halálfáradt népeket; az izgatásra következett a gyöngeség. (...) Európa mély álomba merült. -- Ezen időszakban született a mai ifjúság (...)”³⁷ Az általános európai betegség azért üthette fel a fejét Magyarországon is, mert a körülmények nem tették lehetővé az ifjúság nemzeti szelleművé válását. A régi típusú, csak a dorbézolással törődő jurátus-ifjúság eltűnt ugyan, de a helyébe politikai ábrándozók léptek, akik a külföld általuk nem is ismert institutiói után sóvárognak. A nemzeti szellem hiányáért azonban nem őket terheli a felelőség: „Mert hol van hát azon nevelés, mely az ifjaknak nemzeti irányt lett volna képes adni; hol a nagyszerű előképek, melyeknek holtig tartó állhatatosságán, s elvbeli következetességén keblök fölmelegedhetnék; hol a tér, mely tehetségeik kitüntetésének harc nélkül nyitva állana?”³⁸ A júliusi francia forradalom figyelmüket még inkább a külföldi események felé terelte. Közben azonban itthon fontos változások zajlottak le: „(..) a nemzetiség (...) megerősödött, az ortho- s neologok csatája az első teljes legyőzésével megszűnt, a magyar academia felállott, a magyar közönség a magyar írókat tisztelni sőt már fizetni is kezdte, s napról-napra növekedett a literaturának befolyása az életre.”³⁹ Az 1832-36-os országgyűlés eseményei Pozsonyba vonzották az ifjakat, lelkesedtek és méltatlankodtak, emellett azonban tanultak is, mert ráéreztek arra, hogy a hazafinak nem csupán lelkesedésre, hanem tudományra is szüksége van. Tudásszomjukat azonban a hazai literatura nem elégítette ki, „(…) ezért inkább a franciák felé fordult[ak], kiknek sima felületessége s könnyű előadása a studiumot annyira könnyíti, kiknél a nagy szavak s a szónoklati pompa az ifjonti phantásiát oly kedvesen foglalkodtatja, kikhez az ifjút a politikai symphatiák vezetik.”⁴⁰ A több odafigyelést és előtanulmányt követelő németek iránt nem érdeklődtek többé, s a francia modor terjedt el még a nemzeti színház színpadán is, ami nem is csoda, hiszen éppen ebben az időben maga a német irodalom is a franciák felé fordult, Heine és Börne vezérlete alatt. Az az üldöztetés pedig, amelyben a Fiatal Németország íróinak hamarosan részük lett, még csak gerjesztette a magyar ifjúság szimpátiáját „fényes és szikrázó” írásmódjuk iránt. Így történhetett, hogy amíg a puristák a magyar nyelvet megtisztították az idegen eredetű szavaktól, addig az irodalom csak szavakban maradt magyar, s miközben „(…) nemzetiségünket erősebben megalapítani, s kiterjeszteni iparkodtunk (...) íróink, kevés kivétellel, franciául írnak, habár magyar szavakkal.”⁴¹

Pulszky tehát, aki a harmincas évek második felében, útirajzait bevezetve még úgy beszélt nemzetiségről és hazafiságról, mint a magyar irodalom számára reményteljes jövőt biztosító és vitathatatlanul létező középpontról, nem egészen egy évtizeddel később már szükségesnek tartotta a fellépést a hazai ifjúság körében terjedő frankofon divattal szemben. Úgy találja, hogy ellene orvosság „(…) a népi elemnek mélyebb vizsgálata, s a régi műemlékek stúdiuma”⁴² lehetne. Érzékelt is bizonyos ösztönös vonzódást a népi felé a magyar ifjúság körében, de úgy látta, hogy az inkább extrém vadhajtásaiban mutatkozik: „(...) ahelyett, hogy a népet magokhoz emelték, hogy a nemzetiséget körükben kifejtették volna, inkább leszálltak a nép szokásaihoz, és csak parasztruhában s betyárságokban s alacsony kicsapongásokban gondolták feltalálhatni a nemzet ősi szellemét, melynek beteg kinövéseit lényegének tekintették.”⁴³ Petrichevich Horváth Lázár imént idézett mondataiban az újabb francia irodalmat is a pórias jelzővel illette, Pulszky sorainak közvetlen ihletője pedig nyilvánvalóan a francia irodalomért rajongó Petőfi költészetének alakulása, s a körülötte éppen ez idő tájt fellángolt vita volt.

2.4. Petőfi költészetének megítélése Világos előtt / Világos után

A Petőfiről szóló szakirodalom megszületése óta több ízben, s egyre közhelyszerűbben állapította meg azt, hogy a költőnek értetlen kritikusok kicsinyes támadásait kellett elszenvednie. Talán egyedül Horváth János fogalmazott másként, aki monográfiájában elismételte ugyan az epigon lírikusokról és velük egyetértő kritikusokról, a zsenit kiközösíteni igyekvő középszerűségről szóló szokásos mondatokat⁴⁴, néhány oldallal később mégis úgy találta, hogy e kritikusi tábor „(...) korántsem a népiességet kifogásolja, csak Petőfi népiességét, melyet aljasnak tart.”⁴⁵ Horváth János e ponton kétségtelenül a lényegre tapintott rá. Mindjárt hozzátette ugyan: ”Hogy milyen lett volna az igazi, kedve szerinti népiesség, azt persze nem mondja meg.” – de ha valaki elfogulatlanul, prekoncepciók nélkül lapozgatja Endrődi Sándor Petőfi napjai a magyar irodalomban című dokumentumgyűjteményét, akkor ez utóbbi megszorítást is fölöslegesnek fogja érezni.

Petőfi üstökösszerű költői indulása azt az optimista várakozást erősítette, hogy a népiből kiindulva hamarosan megszülethet az eredeti, mással össze nem téveszthető magyar nemzeti irodalom. Világosan kifejezte ezt Vahot Imrének a János vitéz elé írt bevezetője: „(...) lehet-e főleg fejlődő irodalomra nézve nagyobb becsű kincs, mint az, melyben nemzetiségünk legtisztább forrása, a népi elem, s az annyira sajátos és eredeti népköltészet a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve tűnik fel. És János vitéz szerzője mely derekasan fejté meg ez oly szép, mint nehéz feladatot! (...) föleleveníti emlékezetünkben a kedves gyermekkort, midőn a köznéptől származott cselédség ajkairól oly sóvárogva lestük el (...) népmesék bűvös titkait! Az ily nyers előadás kielégíti a köznépet és gyermeket; de a műveltebb osztály meglett embereinek (...) oly modorban kell előadni a mesét, mint Petőfi előadá e szép költeményben, melynek kétszeres érdeme az, hogy nem csak a műveltebb olvasó magosabb igényeit elégíti ki, de (...) a köznépnek is gyönyörködtető (...) Beh kevés magyar költő tudja pedig ily kettős hatásra pöngetni lantját!”⁴⁶ A problémák akkor kezdődtek, amikor világossá vált, hogy Petőfi eltér ettől az eszménytől, egyrészt póriasságával, másrészt pedig a francia és ifjúnémet irodalom dekadens vonásainak lelkes recipiálásával.

A póriassággal kapcsolatos vádakat megfogalmazó kritikusokról Milbacher Róbert bizonyította nemrég, hogy voltaképpen a születőben lévő nemzeti irodalom kánonjának védelmében cselekedtek⁴⁷. Nádaskay vagy Császár dörgedelmeit valóban csak a hangnem és a hangsúlyok különböztetik meg mondjuk Toldyétól⁴⁸, vagy a 12-es szám mögé rejtőző bírálótól (T. Erdélyi Ilona szerint⁴⁹ Erdélyi Jánostól), az argumentáció logikája semmiképpen sem. A póriasságtól mindketten óvták Petőfit, de az igazi veszélyt az utóbb említett bírálat, mely már az 1845-ben született versekre is reflektálhatott, inkább a byronizmusban látta: „E szomorú irány, e byroni ember- s világgyűlölet és megvetés nem von ugyan le semmit Petőfi költői tehetségéből (...) de nem fér össze a magasb és nemesb költői hivatással, s ha valami, ez az, ami korholást érdemel, inkább, mint amaz »káromkodás és betyárság«, mire nézve oly kiterjedésben, mint Petőfi előbbi bírálója tevé, kezet nem foghatok.”⁵⁰ A hasonló okokból kárhoztatott művek mellé később felsorakozott a Felhők és A hóhér kötele is. A Felhőkben Zerffi, a Honderű kritikusa szerint „(...) tükröződik a legújabb magyar irodalom egész jelleme. Hasonlás, mely a legeslegbensőbbet szaggatja szét, tombolás és dühöngés, mely az irodalomtest egésségét pusztítja (...) gyakran a legmindennapibb gondolatokat, legaljasb nézeteket kényszeríti versekbe (...).”⁵¹ Ugyanezen kritikus A hóhér köteléről azt írja, hogy e könyvben az ”(…) aljasság, bűn, gyalázat, valószinűtlenség s egy kificamult képzelet agyrémei egymást űzik (...) minden képzeterő a legnagyobb erőlködéssel csak iszonyatosságok után kapdos, önmagát rémítővé erőlteti, csakhogy a legundokabb torzalakokból egy képet összeállíthasson.”⁵² Zerffi szavai mögött megintcsak több rejtőzik egyszerű kritikusi értetlenkedésnél. A hóhér köteléről Koszó János bizonyította, hogy a tipikus ifjúnémet Zerrissenheitsromanok hatását mutatja, s utalt arra, hogy az ifjúnémet hatást a Petőfi lírájában tapasztalható pesszimizmus megítélésénél is figyelembe kellene venni. Gondolatmenetét pedig azzal a megállapítással zárta, hogy amíg az önmaga dekadenciáját érző ”(…) Nyugat minálunk kereste az egészséget, éppen egyik legzseniálisabb, s ezért rögtön mindenbe belekapcsolódó költőnk jóvoltából a mi irodalmunk is átesett a nyugati betegségen.”⁵³

Nincsen tehát másról szó Petőfi kritikusai esetében sem, mint arról, hogy a magyar irodalom alapvetően egészségesnek ítélt és optimizmusra okot adó fejlődését igyekeztek megóvni mind a póriasságtól, mind a nyugati válságjelenségektől. A negyvenes évek magyar ifjúsága, Petőfi és köre azonban, noha magán hordta és büszkén vállalta a tépettlelkűség kétségtelen jeleit, szintén optimistán tekintett a jövőbe. „Közelg a világszellem új átalakulásának ideje.” – kezdte Jókai Észarisztokrácia című programcikkét, amikor 1847 közepén átvette az Életképek szerkesztését. Az emberiség történetét teljes mértékben célosnak látta, mely egy új teremtés, egy új paradicsomi állapot létrejötte felé vezet, s ehhez minden nép hozzájárul a maga történetével, még akkor is, ha a lélekszabadság korának eljövetelekor már neve sem él többé. Saját magukat olyan magvetőknek gondolta, akiknek veteménye talán csak sírhalmukon fog kikelni, de szentül hiszik, „(…) hogy mi azokból fog sarjazni, most, vagy évek után, nem gyom s nem tövis lesz.”⁵⁴

Petőfi maga az új kor eljövetelét ennél sokkal közelebbinek hitte. Összes művei tervezett előszavában így felelt kritikusainak a szaggatottság vádjára: „(...) hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való (...) Nekem nem adta isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet (...) Az én életem csatatéren folyt, a szenvedélyek és szenvedések csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám (...) e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta (...) Így van (...) szégyen és szorultság között; kívül csendes (...) belül annál inkább háborog, mint a volkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke!”⁵⁵ E sorokból süt a jövőbe vetett hit. S hogy miként fér ez össze a pesszimizmussal, a torzalakok ábrázolásával és az erkölcstelenséggel, amit olyan szívesen vetettek a fiatal írók szemére, arra Sükei Károly adott magyarázatot az Életképek kritikai rovatának programcikkében.

Első mondataiban ő is az idők szellemére hivatkozott, ám azok kedvéért, akik nincsenek olyan finom érzékekkel megáldva, hogy – mint fogalmazott – hallják a fűnek növését, fogalmi nyelven is összefoglalta a lényeget. „Mi a legújabb kor gyermekei vagyunk és szeretjük azt bűneiben is. Mert úgy vétkezni, miként a jelenkor gyermekei tudnak, csak a szép hellén világ dicső istenei valának képesek. – Igen! Mi nem akarjuk a szenvedélyt, mint valami rakoncátlan ebet pórázra fűzni – hogy elvégre is teljes szellemi rugalmatlanság gyáva bilincseiben élő halottak legyünk – sőt inkább szabadon engedve megszelidítjük a szépnek dicső harmóniája által (...)”⁵⁶ Sorai Medgyes Lajosból őszinte felháborodást váltottak ki a Pesti Divatlap 1847. augusztus 19-i számában. „Elveszti ez által az irodalom minden méltóságát (...) bevegyül a napi élet vásottságai s hitványságai közé; önfeledt kéjhölggyé válik, s hízelgője lesz az indulatok- és szenvedélyeknek.”⁵⁷ Kéjhölgy, már megint! Majd a következő oldalon Medgyes föltette a kérdést: „Mik azok a vétkek, melyekben a jelenkor gyermekei a hellen istenekhez hasonlítanak? Kártya? kéjvadászat? arszlánság? pazarlás? időlopás? vagy micsoda?” Bizonyos szempontból e kérdésekre adott válaszként is olvasható Sükei Károly Eszmevázlatok című cikke az Életképek 1847. október 3-i számában. „Az értelem kora erkölcsi eszményképek helyett lángelmékben gazdag.” – jelentette ki. Most a tudás a meghatározó, és kiszorította helyéről a hitet, ennek következménye pedig az erkölcs háttérbe szorulása. „Korunk erkölcstelensége oly közvetlenül kényszerű kifolyása az uralkodó értelem túlnyomóságának, miként a középkorban vakhit, babona, szóval homályos öntudat volt az érzés túlnyomóságának (...)”⁵⁸ Összehasonlította egymással a német és a francia nemzet jellemét, és megállapította, hogy a németekre az érzés, a franciákra az értelem a jellemző – éppen ezért az utóbbiaké a jelenkorban a „haladási kezdeményezés”. Végül pedig leszögezte, hogy az „(...) erkölcstelen irány lényegileg éppen oly kényszerű a frank romantikában, miként a vizenyős szentimentalizmus s üres ábrándozás a német eszményi irányban.”

Petőfi és elvbarátai tehát szintén optimisták voltak, mégpedig éppen azért, ami zavarta a náluk idősebbek optimizmusát, ami ellen azok szükségesnek tartották az erőteljes fellépést. Harcuk azonban több éven át szélmalomharcnak bizonyult csupán, s eszméiket paradox módon végül az 1849-es nemzeti tragédia segítette diadalra, amikor is nem csak Petőfi tűnt el a magyar irodalomból, hanem az általa képviselt szellemiség is. E tekintetben Világos megint világos korszakhatárt képez. A népi alapokon szervesen fejlődő, a nemzet életerejét bizonyító irodalom eszméje viszont változatlanul élő maradt, sőt mondhatni, most jött csak el az ideje igazán; e tekintetben az 1848/49-es események nem játszanak vízválasztó szerepet. Kemény Zsigmond például Forradalom után (1850) című röpiratában, mint erre Szegedy-Maszák Mihály nemrég felhívta a figyelmet, a márciusi ifjakat idegen minta követése miatt marasztalta el, ezzel mintegy elismerve a nemzeti kultúra szerves fejlődésének a röpirat más pontján némileg bizonytalanná tett eszményét.⁵⁹ Az 1850-es években, a nemzeti létét valóban veszélyeztető osztrák abszolutista politika árnyékában formálódó népnemzeti iskola eszmerendszerének kialakításakor természetesen nem nélkülözhette az időközben szimbolikus alakká vált Petőfi életművét sem. A cél végső soron Petőfi kanonizálása, életművének a szövegkánonba emelése volt. A szövegkánonba emelés azonban egy ilyen sokarcú szövegkorpusz esetében nem képzelhető el egy, a befogadókat orientáló értelmezési kánon hozzárendelése nélkül – melyet végül Gyulai teremtett meg Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című 1855-ös tanulmányában.⁶⁰

Gyulai megvédte Petőfit a hajdani kritikusok bizonyos szemrehányásaival szemben (mindig, minden helyzetben, mindenről ír; a bor, a mulatozás kedvelője; a kritikusok elleni kirohanásai túlzottak, akárcsak öntudata, nagyképű stb.), de azt legalább egy félmondat erejéig maga is kénytelen volt jelezni, hogy az epigonok költészetének durvaságai és póriasságai benne rejlettek már Petőfiben is. Az utódok viszont csak e gyengeségeket vitték tovább: „Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies, szükségképpen szépnek és egészségesnek kell lennie. (...) Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való (...) mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal (...) A népdalok hiányait látjuk utánozni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. (...) Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, forma körül (...)”⁶¹ A szövegkánonba emelt Petőfi erényei viszont a Gyulai-féle értelmezési kánon szerint messze meghaladják gyöngéit: „Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint, de benne a nemzet geniusa szökel s mintegy visszahatásként nyilatkozik az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami varázzsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak. Az, ami a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenül hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert, s megszépült. Az nem az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s ahelyett, hogy fordulatok-, könnyűség-, és változatosságban gazdagítanák, a korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.”⁶²

Petőfi költői nagyságához tehát nem férhet kétség, érdemes azonban felfigyelni arra, hogy az érvelés logikája, a mögötte álló elvárásrendszer semmit sem változott az 1840-es évekhez képest. A fő követelmény változatlanul az, hogy a költő ne leereszkedjék a népi szintjére, hanem az ott talált anyagból építkezve magas költészetet hozzon létre. Különbség csak a vizsgálat eredményében van: Gyulai szerint a nyílt kánon elvárásának Petőfi szinte maradéktalanul eleget tett, míg a korábbi kritikusok szerint jóval kevésbé. Ami pedig a petőfieskedőknek aposztrofált költőket illeti, az ő teljesítményük természetesen nem csupán a Gyulai-féle értelmezési kánon jegyében marad alatta Petőfiének. Petőfi költészetének jelentőségét viszont a Gyulai által kialakított értelmezési kánon hegemóniájának megtörése után sem vonta kétségbe senki, noha az újabb értelmezési kánonok a versek életművön belüli hierarchiáját sok esetben átalakították, s megvilágították a korábban még mentegetett, vagy éppen említetlenül hagyott munkák értékeit. Ezzel azonban már nagyon előreszaladtunk; tény ugyanis, hogy az 1850-es években létrejött szöveg- és értelmezési kánon a nemzeti narratíva részévé vált, s a 19. század során mindvégig érvényben maradt.

---

1. T.i. hogy forma csak médium rendelkezésre állása esetén jöhet létre; v. ö. 48. oldal.

   ↩︎

2. Szegedy-Maszák, 1993. 77.

   ↩︎

3. Hahn, 1998. 463.

   ↩︎

4. Hahn, 1998. 463-464.

   ↩︎

5. Brinker-Gabler, 1998. 81. – A nemzeti szempont meghatározó voltáról a német irodalomtörténetírás kialakulásában lásd: Fohrmann, 1989.

   ↩︎

6. Heydebrand, 1998a.

   ↩︎

7. Heydebrand, 1998b. – A korábbi magyar nyelvű szakirodalomból szintetikus látásmódja és elméleti igényessége folytán tanulságosaknak bizonyultak Szegedy-Maszák, 1993., és Kálmán C. 1998. gondolatmenetei, legutóbb pedig Kulcsár Szabó, 1999. és Rohonyi 2000. járultak hozzá a kánonkutatáshoz igen érdekes elméleti szempontokat tartalmazó tanulmányokkal. A kánon-fogalom történetéről lásd: Assmann, 1999. 103-128.

   ↩︎

8. Luhmann rendkívül gazdag és szerteágazó munkásságából e helyütt csupán két nagy összefoglaló munkáját említem meg: Luhmann, 1987a.; Luhmann, 1998.

   ↩︎

9. A statikusként elképzelt kánon-fogalom ellen erős érveket sorakoztat Kálmán C., 1998. 99-112. és Hansági 2003. 67-83.**

   ↩︎

10. Kifejezetten lopott szó, az azt más összefüggésben és jelentésben használó Gyimesi Timeától. (Gyimesi, 1997. 107-116.) – Vö. Továbbá Foucault-t, aki Paracelsusra hivatkozva a vetélkedést a dolgok egyfajta természetes ikerjellegének nevezi. (Foucault, 1966. 38.) A kánonok ontológiájára vonatkozó, hosszú gondolatsort indíthatna (de most nem indít) el ugyanakkor annak kánonszempontú továbbgondolása, hogy az aemulatiót Foucault a hasonlóságon alapuló tudás egyik alakzataként írja le, mely a 16-17. század fordulójáig fontos szerepet játszott a nyugati kultúrában, akkor azonban „(…) a hasonlóság megszakítja kapcsolatát a tudással, és, legalábbis részben, eltűnik a megismerés láthatáráról.” (Foucault, 1966. 35.)

    ↩︎

11. Abban az értelemben persze ezek is lehetnek konglomerátumok, hogy az egyes alrendszereken belül egy időben többféle elvárás is megfogalmazódhat az irodalommal szemben. Ugyanakkor ezen elvárások egyike sem tartalmaz rendszeridegen (környezeti) elemeket, így az általuk kialakított konglomerátum (kompromisszum) tisztának nevezhető.

    ↩︎

12. Foucault, 1966. 15.

    ↩︎

13. Plumpe, 1995. 55-57.

    ↩︎

14. E helyen nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy az irodalomtudományt Luhmann nyomán az irodalom rendszere önleírásának tekintsük-e, vagy pedig a Luhmannal vitatkozó Matthias Prangellel, Gerhard Plumpéval és Niels Werberrel egyetértve a tudomány rendszerén belül helyezzük-e el (Plumpe/Werber, 1995b. 16.), mindössze annyit jegyzek meg, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást; v.ö. Mehrsystemzugehörigkeit. In: Krause, 1999. 152.

    ↩︎

15. Vö: Exkurzus 1.

    ↩︎

16. Vö: Exkurzus 2.

    ↩︎

17. Kölcsey, 1826a.

    ↩︎

18. Széchenyi, 1830. XIV-XV.

    ↩︎

19. Széchenyi, 1830. 270.

    ↩︎

20. Kazinczy, 1981. 154.

    ↩︎

21. Kisfaludy-Társaság. In: Figyelmező 1840. 83.

    ↩︎

22. Közrendészet. In: Figyelmező 1840. 362-366.

    ↩︎

23. Pulszky, 1839. 1-6.

    ↩︎

24. Gyulai, 1855.

    ↩︎

25. Petrichevich Horváth 1842. II. 55.

    ↩︎

26. Szemere 1845. I. 197.

    ↩︎

27. Pukánszky, 1921.

    ↩︎

28. Idézi: Koszó, 1932-33. II. 214.; vö. Fried, 1985. 558.

    ↩︎

29. S.F.: Külföldi literatura. In: Figyelmező, 1840. 12-13.

    ↩︎

30. Erdélyi, 1845. 153.

    ↩︎

31. Hazai literatura. In: Figyelmező, 1840. 309.

    ↩︎

32. Petrichevich Horváth 1842. III. 34-37.

    ↩︎

33. Henszlmann, 1842. 262.

    ↩︎

34. Koszó, 1932-33. II. 216.

    ↩︎

35. Kurschiedt, 1980., Koopmann, 1993., Stauf, 1993.

    ↩︎

36. Musset, é.n. 22-23.

    ↩︎

37. Pulszky, 1845. 179-180.

    ↩︎

38. Pulszky, 1845. 179.

    ↩︎

39. Pulszky, 1845. 184.

    ↩︎

40. Pulszky, 1845. 185.

    ↩︎

41. Pulszky, 1845. 186.

    ↩︎

42. Pulszky, 1845. 186.

    ↩︎

43. Pulszky, 1845. 181.

    ↩︎

44. Horváth, 1922. 126.

    ↩︎

45. Horváth, 1922. 129.

    ↩︎

46. Endrődi, 1911. 58.

    ↩︎

47. Milbacher, 1998.

    ↩︎

48. Endrődi, 1911. 59-62

    ↩︎

49. T. Erdélyi, 1972.; v.ö. Korompay H., 1998. 398.

    ↩︎

50. Endrődi, 1911. 170.

    ↩︎

51. Endrődi, 1911. 225.

    ↩︎

52. Endrődi, 1911. 228.

    ↩︎

53. Koszó, 1932-33. I. 49.

    ↩︎

54. Jókai, 1965. 192-194.

    ↩︎

55. Petőfi, 1974. 258-259.

    ↩︎

56. Életképek, 1847. július 4. 21.

    ↩︎

57. Sükei Károlynak. In: Pesti Divatlap, 1847. 1081.

    ↩︎

58. Életképek, 1847. 423.

    ↩︎

59. Szegedy-Maszák, 2001a. 35., ill. 38.

    ↩︎

60. Gyulai, 1854a.

    ↩︎

61. Gyulai, 1854a. 66-67.

    ↩︎

62. Gyulai, 1854a. 62.

    ↩︎