Szilágyi Márton

A Toldi sikere, s a trilógiává formálás mint életre szóló program

Megjelent: Szilágyi Márton: Mi vagyok én? Arany János költészete. Kalligram, 2017. 75-100.

Arany János elbeszélő költeményének, a Toldinak az értelmezésekor gyakran felbukkan az a vélemény, hogy itt voltaképpen egy emelkedés történetét ismerjük meg: a főhős, Toldi Miklós – eszerint – felemelkedik a király melletti pozícióba, s az már az efféle értelmezések vezérelveitől függ, hogy milyen allegorikus tartalmat tulajdonítanak ennek a folyamatnak.¹ Azt, hogy Miklós alakja ilyenformán közösségi képviseletet sűrítene magában, már jóval a marxista értelmezések előtt megjelent a szakirodalomban: Saint-René Taillandier, Kertbeny Károly német fordítása alapján, már 1860-ban úgy olvasta a művet, hogy Miklós az elnyomott parasztságot, bátyja, György pedig a nemességet képviseli.² Ez a vélemény azonban látványosan ideologikus színezetű, s épp annyira nincs tekintettel az elbeszélő költemény poétikai karakterére, mint ahogyan a később számos változatban megfogalmazódó variációi.³ Egy ilyen jellegű értelmezésről (a filozófus Lukács Györgyéről) Horváth János magánlevélben fejtette ki a véleményét, s már 1947-ben határozottan (és amúgy igen szórakoztató módon) szögezte le: „Az első »Toldi« nem társadalmi problémát oldott meg, hanem családbelit, s egyénit.”⁴ A Toldinak az irodalmi népiesség céltételezése felőli megközelítése egyébként ezen a ponton igen közelinek mutatkozik a kommunista eszmeiséget képviselni szándékozó beállításokkal,⁵ s éppen ezért nem egyszerű leválasztani Arany későbbi önértelmezéseinek – az Arany-szakirodalomban mindig igen erős szuggesztiót jelentő – hagyományáról⁶ a szöveg egyértelműen más hangsúlyú intencióit. Annál is inkább, mert a Toldiban valóban van egyfajta képviseleti jelleg (hiszen Toldi Miklós egy közösség, a magyarok képviseletében győzi le a cseh vitézt), csakhogy ennek a közösségnek a referenciája nem osztályjellegű, hanem kifejezetten nemzeti karakterű (vagy legföljebb területi és dinasztikus elvű, amennyiben a Magyar Királyság a referenciája). S arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az Iliász kezdetére visszautaló, a későbbi bonyodalmat lélektanilag előkészítő harag kiváltó oka éppen az, hogy Toldi Miklóst – egyébként a sértés szándéka nélkül – Lacfi nádor vitézei előtt nyilvánosan parasztnak nevezi.⁷

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”

Kérdi Lacfi hetykén, csak amúgy félvállra;

De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,

„Hát ki volna úr más széles e határban?

Toldi György talán, a rókalelkü bátya,

Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja? (I, 9)⁸

A mű innen nézvést sokkal inkább a világrend helyreállításának/helyreállásának metatörténeteként olvasható: Toldi Miklós a mű végére elfoglalhatja az őt pusztán származása alapján is megillető helyet – úgy, hogy erre a pozícióra saját szenvedéstörténete révén is méltónak bizonyul. Mégsem arról van szó, hogy saját képességei és ereje miatt lehet a király vitéze; a mű szövege végig és következetesen elhárítja azt a lehetőséget, hogy pusztán a főhős – népmesei értelmű – kivételes tulajdonságaival lehessen magyarázni a karriert. Tehát érdemes komolyan venni Pollák Miksa egykori ötletét, aki Toldi Miklós alakjában az ószövetségi Dávid sorsképletét vélte felfedezni.⁹ Egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a mű végén maga Toldi Miklós a következőképpen foglalja össze saját addigi sorsának tanulságait:

Miklós pedig monda: „nem megjövendőltem,

Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?

De nem köszönöm azt a magam erejének:

Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének. (XII, 18)

Toldi erejének kapcsán furcsa ellentét van az Előhang és a mű egésze kapcsán: hiszen az Előhang az utódok, azaz a mű befogadói számára már elképzelhetetlen, emberfölöttit nagyságról beszél,¹⁰ miközben a szövegben egyetlen jele sincs annak, hogy Toldi megjelenésében valamilyen rendkívüli méret lenne a meghatározó. Az Előhang szemlélete ilyenformán inkább úgy érthető, mint amely az utólagos perspektíva távlatából, a közösségi emlékezetben meglévő hősi státuszból következik – ennek egyébként is fontos szerepe lesz a trilógia egészében.¹¹ Mindenesetre a főhős saját – s a mű egészében mégiscsak kivételesnek ábrázolt – erejének ilyetén, utólagos korlátozása, s az utolsó strófákban immár egyértelmű visszavezetése az isteni kegyelemre nem véletlen elszólás, hanem összegzése a mű legfontosabb, a szöveg különböző szintjein megjelenített poétikai alapelvének.¹² Az elbeszélő költemény ugyanis végsősoron Toldi Miklós felnőtté válásának folyamatával a személyes Gondviselés működését írja le.¹³

Toldi az első ének állóképszerű indításában hangsúlyozottan még a férfikor előtt álló legényként jelenik meg („Szörnyű vendégoldal rend araszos vállán, / Pedig még legénytoll se pehelyzik állán.” – I, 3), s a későbbiekben is rendre fiatalságának változatos körülírásaival találkozhatunk: a narrátor például ugyanúgy szólítja meg „szép öcsém”-ként (I, 4), mint ahogyan majd a nádor egyik vitéze is („szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.” – I, 13), de ugyanitt találkozhatunk a „fiú” megjelöléssel is (I, 5). Ezzel az állapottal azonban sajátos feszültségben van Toldi erejének és a sérelemre való indulatos reagálásnak a rendkívülisége:¹⁴ sokatmondó az elbeszélő költemény átgondolt kompozíciójára nézvést, hogy Arany már itt, az első énekben felvillant két olyan poétikai megoldást, amelyek többszörösen és variálódva térnek vissza a mű hangsúlyos pontjain. Az egyik Toldi indulatainak a vihar képével való metaforikus azonosítása:

De ki vína bajt égiháborúval,

Szélveszes, zimankós, viharos borúval?

És ki vína Isten tüzes haragjával,

Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?

Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága

S nem megunt előtte Isten szép világa; (I, 12)

Az égiháború képe akkor tér majd vissza, amikor Toldi Miklós életébe közvetlenül a Gondviselés avatkozik be:¹⁵ üldözőit ugyanis éppen egy ilyen vihar, mi több, az ekkor is félreérthetetlenül isteni attribútumként szerepeltetett villámcsapás készteti meghátrálásra.

Kinek az ég alatt már senkije sincsen,

Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.

Toldi Miklósét is lám miként felfogta:

A holdat egy vastag felhőbe burkolta;

Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott,

Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:

Az Isten haragja megütött egy hajdút,

Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt. (VII, 1)

Toldi Miklós ereje és haragja ilyenformán nem csupán, sőt, nem is elsősorban elemi erejűnek minősül, hanem a hetedik énekben pontosan vihar formájában közbelépő isteni Gondviselés át is minősíti a korábban fogyatkozásnak mutatkozó – hiszen uralhatatlannak bizonyuló, s gyilkosságot előidéző – indulatot: ezáltal ugyanis a Miklós sorsában megjelenő bűnös mozzanat is megszentelődik, elhagyhatatlan eleme lesz a bűnbeesés és a bűntől való megszabadulás útjának – így vezetvén el a kegyelem működésének megtapasztalásához, amelynek reflektált tudomásulvételét Toldi Miklós már idézett, jellemző módon utolsó, egyenes idézetként szereplő szavai bizonyítják.¹⁶ Mindezt egyébként az is erősíti, hogy az ebben a versszakban leírt halál – a villámsújtotta hajdú egyetlen feljajdulás nélkül pusztul el – legfontosabb mozzanataiban a Miklóstól a malomkővel eltalált vitéz megölését idézi fel.

Elrepült a nagy kő, és a hol leszálla,

Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:

Mint olajütőben szétmállott a teste,

És az összetört hús vérolajt ereszte.

Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,

Két szemét halálos hályog eltakarta,

S a ki őt eloltá, az a veszedelem

Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem. (III, 8)

A két, egyformán égből alászálló halál ilyetén összefüggése pedig azt is érthetővé teszi, miért dönt Toldi György a villámcsapás után azonnal a hajtóvadászat befejezése mellett. Ismét nem véletlen, hogy ennek a döntésnek a leírásakor a szöveg újra Isten említésével indokol, hiszen a Toldi Miklós indulatból fakadó, nem előre eltervezett gyilkosságát megismétlő isteni közbelépés immár nem mutatja véletlennek az első halálesetet sem, azaz megtorlását sem engedheti át a morális igazságot képviselni méltatlan testvérnek mint önjelölt bírónak.¹⁷

Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,

Hogy az Isten nyila feje körül forgott,

Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,

Kósza népe is mind összegyűlt megette: (VII, 2)

Éppen emiatt válik törvényszerűvé, s a mű logikájából egyedül következővé, hogy Toldi fölött kizárólag a király ítélkezhet, hiszen a műben kirajzolódó kettős hierarchiában (a szimmetrikusan megfeleltetett égi és földi rendnek megfelelően) ő az, aki a földi megbocsátás lehetőségével rendelkezik. Ezért is hivatkozik Toldi a király előtt a Mindenhatóra, amikor röviden összefoglalja a gyilkosságba sodródásának történetét, nyilvánosan bűnbánatot mutatván és ítéletet kérvén saját magára:

Térdre esett most a király lábainál

S így kezdette Miklós: „Oh felséges király!

Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,

Hogyan lettem azzá? tudj' a mindentudó.

Magam sem tudom hogy’, esém gyilkosságba,

S elzaklatott bátyám a széles világba:

Én meg idejöttem feladni tettemet,

S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet. (XII, 5)

A király szavai, amelyek a földi hierarchia helyreállítását végzik el az érdemes Miklós és érdemtelen, mert morálisan Isten ellen is vétő bátyja teljes helycseréjével, válaszképpen a megbocsátás kettős természetét hangsúlyozzák: az uralkodó a földön tud kegyelmet adni, a bűntől való megtisztítás transzcendens távlatát azonban az isteni kegyelemtől lehet remélni.

Én neked a földön itt kegyelmet adok;

Kérd Istent, remélem Isten is adni fog; (XII, 11)

Az első ének másik fontos mozzanata Toldinak a hasonlat poétikai eszközével történő hozzákötése az állati léthez:

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szeme pillantása,

Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,

Csaknem összeroppan a rúd vas kezében. (I, 14)

Arany itt rendkívül árnyaltan fogalmaz: mindkét állat-hasonlata a közösségből kizárt, magányos hím képét használja föl. Ettől kezdve Toldit végigkísérik az állati léthez kötődő trópusok. Előbb Toldi György kétszer is kutyának nevezi („Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,...” – II, 9; „Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet, / S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.” – II, 10), majd marhának, ami igen közel áll az első ének narrátori hasonlatához („Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.” – II, 11). A végzetessé váló dárdahajítást megelőzően Toldi György újra egy állat-metaforával tüzeli fel a vitézeit, mintegy öccsét ki is véve az emberi lények közül, csupán vadászati célponttá minősítvén őt:¹⁸

Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?

Meg kell a palánkot döngetni körűle! (III, 3)

Megjegyzendő, hogy éppen a túzokhoz (vagyis egy dehumanizált állapothoz) kapcsolt minősítés válik a legfontosabb lélektani motiválássá: hiszen a szöveg egyértelművé teszi, hogy Toldi György vitézei „fa dárdák”-kal dobálnak Miklósra,¹⁹ azaz tettüknek csak játék és imitáció a célja, de egy pillanatig sem jelent ez igazi életveszélyt, még a vállcsontot elérő dárda sem lehet több, mint pillanatnyi, múló fájdalom. Toldi Miklós indulati reakciója erre aránytalan és eltúlzott, s voltaképpen a helyzet méltatlansága magyarázhatja egyedül (de az sem mentheti). A gyilkosság után pedig újra felbukkan az első énekből ismerős vadkan-hasonlat, ezúttal kifejtettebb formában – így teremtődik közvetlen kapcsolat Toldi feldúltsága és gyilkossá válása között, egyértelművé téve Toldi felelősségét is az események ilyetén alakulásában.

Elvadulsz, elzüllesz az apai háztól,

Mint a mely kivert kan elzüllik a nyájtól:

Ki egyet agyarral halálosan sérte,

Ugy aztán kimarta őt a többi érte. (III, 7)

A bujdosás állapotát két állat-hasonlat érzékelteti. Előbb a 42. zsoltár közismert szarvas-hasonlatának parafrázisa szerepel:²⁰

Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal,

Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,

Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,

És ezerjófüvet tépni a sebére;

Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,

Az ezerjófüvet írul sem találja,

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,

Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

Úgy bolyonga Miklós. (IV, 1–2)

Majd Arany bevezeti a farkas-hasonlatot is („És mint a toportyán, ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:” – IV, 3), amely azért is foglal egy kivételes helyet a műben, mert szóképből rövidesen a cselekvény szintjén is megjelenő poétikai alakzattá válik, hogy onnan aztán visszatérjen a példázatos allegória státuszához. Megjegyzendő, hogy Arany itt a „toportyán” szót használja, amely az újabban aranysakálnak nevezett állatot jelöli, amely nagyjából róka méretű ragadozót („nádi farkast”) jelent.²¹ A farkasokkal vívott küzdelemnek ugyanis a legfőbb tétje az, hogy ezáltal az állati léthez kapcsolt, bűnben élő Toldi a farkasok világán keresztül juthat el a saját morális állapotára való reflektáláshoz.²² Már rögtön a farkasok megölése után sors-allegóriaként fogja föl a kalandot:

Miklós az elméjét mindenképen hányta,

Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról. (V, 12)

Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:

Ott is a roszabbik az ő bátyja lészen: (V, 13)

S ez a metafora-, illetve hasonlat-sor vezet el a testvérgyilkosság gondolatának felötléséhez, amely egyébként a morális mélypontja Toldi Miklós sorsának; ezt tartalmi szinten az emeli ki, hogy Miklós ez esetben hasonlóvá válnék bátyjához, aki egyébként már első említésekor megkapott egy hasonlóképpen állati metaforát jelzőnek („rókalelkű” – I, 9), s ezzel annak az emberi moralitás alatti, ösztöni szférának a képviselőjévé vált, ahová Miklóst a legyőzhetetlen harag és a bűn taszította.

De az ő testvére – de az ő testvére,

Ki mondja meg neki: mért tör életére?

Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?

Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?

Hátha annak, a ki szomjuhozza vérit,

Mint a farkasoknak most megadná bérit?

Vagy talán emberben tartósabb a pára,

És ezért nincs Györgynek végső éjszakája? (V, 14)

A Gondviselés korábban már taglalt központi szerepének megfelelően azonban a testvérgyilkosság minősítetten súlyos bűnének elkövetését magának a narrátornak a lelkiismeret hangjaként is felfogható óvása tartóztatja vissza, az első ószövetségi testvérgyilkosságnak, Ábel halálának biblikus frazeológiájára rájátszva²³ – ráadásul ismét felidézvén az isteni irgalom szilárd morális karakterét:

...Állj meg, állj meg, Toldi! gyilkos a szándékod,

Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot,

Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére

Bosszuért kiált fel az egek egére.

Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,

Akkor meggyilkolnád örök életedet;

Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,

Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát. (V, 15)

A farkasok mindezek után a cselekvénybe illeszkedve újrametaforizálódnak: Toldi azáltal, hogy bátyja ágyára fekteti a tetemeket, s Györgyöt a farkasok „testvérbátyjának” nevezi (VI, 7), többrétegű „gesztus-metaforát” hoz létre²⁴ – egyébként is a „rókalelkű” jelző és a toportyán külseje és jellege szintén erősen közelít egymáshoz. Természetesen egyfelől arról is szó van, amiről Nyilasy Balázs beszél, hogy tudniillik ezzel mintegy a testvérgyilkosságot szublimálja egy sajátos helyettesítő áldozat révén;²⁵ másfelől viszont végleg testvérére ruházza az állati, ösztöni világ amorális jellemvonásait, híven ahhoz, ahogyan ezt a szöveg korábban – a rókalelkűségnek és a farkas-metaforikának az alkalmazásával – előkészítette.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az első énekben Toldira alkalmazott „komor bika” szintagma pontos terminus technicus, maga Arany később így magyarázza meg ezt a Kapcsos Könyv-béli Párviadal című verséhez fűzött jegyzetében: „Igy nevezik a fiatal bikát, vagy bikás

ökörtinót”;²⁶ azaz az utóbbi kifejezés értelme a rosszul vagy félig herélt bika lenne. Megjegyzendő, hogy szólásként benne van Dugonics András nagy proverbium-gyűjteményében is, amely Aranynál évtizedekkel korábbi anyagot közöl, a következő formában: „Komor, mint a’ herélt bika.”²⁷ Más helyütt pedig ilyen formában olvasható: „Szép volt a’ komor is, még bika volt.”²⁸ A Toldi ezen sorába tehát több minden is beleérthető. Először is ez a jellemzés összhangban van Toldi Miklósnak a mű egészében is megfigyelhető férfi-magányával, azaz azzal, hogy a szerelemnek semmiféle szerep nem jut férfivá válásának folyamatában; ez az, amelyet az utolsó előtti versszak olyan emlékezetesen megfogalmaz:

Így szerette anyját a daliás gyermek,

Szívét nem bántá még nyila szerelemnek;

Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,

Azután sem lépett soha házasságra. (XII, 19)

A jelző ugyanakkor érzékelteti a közösségébe be nem fogadott, vágyakozó egyedüllét lelki feszültségét is, ez pedig fontos előreutaló funkciót tölt be. Hiszen ennek fényében a kilencedik ének bikafékező jelenete sem csupán a cselekvénymenetet illusztráló epizódként olvasható: a korábban Miklós természetének, mi több, a gyilkosságig elvezető indulatának emblémájaként felfogható bika-hasonlatnak az itt kibontott és részletezett metaforába fejlődése a főhős önmaga fölött aratott győzelmét hangsúlyozza.²⁹ Toldi képes lesz uralni saját állati természetét, mások javára és megóvására fordítván erejét (ne feledjük, Miklósnak ez az első olyan gesztusa, amellyel fizikai képességeit mások védelmére fordítja),³⁰ s ezzel képesnek és méltónak bizonyul arra a közösség érdekében vállalt párviadalra, amelynek lehetőségét korábban az édesanyjára emlékeztető özvegyasszony temetői megpillantása és a vele való beszélgetés villantotta fel.³¹ Az özvegyasszony felbukkanása egyébként erősen látomásos jellegű: a tudatkövető narrátor először kétely nélkül Toldi anyjával azonosítja az asszonyt („Hosszu gyászruhában – mindenható Isten! – / Édesanyja bókol egy pár új kereszten.” – VII, 5), majd pedig Miklósnak később egyáltalán nem sikerül ráakadnia, azaz az özvegy – betöltvén tájékoztatói szerepkörét, Propp-pal szólva, funkcióját – nyom nélkül elenyészik a szövegben. Mindazonáltal az ő – ismételten csak a Gondviselés tervével magyarázható – jelenléte kell ahhoz, hogy Toldi számára kijelöltessék a kegyelem elérésének útja. Itt, a temetőben hangozhat el tehát Miklós fogadalma, amely – ismét nem véletlenül – Isten említésével lesz hangsúlyosabbá téve („De ne legyen nekem az Isten Istenem, / Ha bosszút nem állok érettök a csehen.” – VII, 10); ez azonban még csak a szándékot mutatja. Csak amikor Toldi próbatételként képes saját, bűnbe vezető hibáját megfegyelmezni, és ezzel erényre változtatni, akkor válik lehetővé, hogy a lovagi fegyverzet hiányára való rádöbbenést követő mély letargiából csodaszerűen emelje ki Bence érkezése („Hé! ki az? hová mész? te vagy öreg Bence? / Istenem! nem lehet! milyen nagy szerencse!” – X, 2). Ezt már egyébként a temetőbeli álom is, mintegy jóslatnak felfogható isteni jelként, anticipálta.³²

A játszi reménység a midőn imette

A boldogtalannál hitelét vesztette,

Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,

Avval édesíti a nyomoruságot.

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;

Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,

Drágább örömkönnyü anyja két szemében. (X, 1)

A bika legyőzésének szimbolikus jelentőségét mutatja,³³ hogy ezzel Toldi „elrejtőzésének” folyamata is lezárul, hiszen éppen a Bencével való legutóbbi, nádasbéli beszélgetés során beszélt Miklós saját eltemetkezéséről, kvázi-haláláról.

Mond meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:

Gyászba borult mostan csillaga fiának:

Egykorig nem látja, még nem is hall róla;

Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

De azért nem hal meg, csak olyaténképen,

Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,

És mikor fölébred bizonyos időre,

Csodálatos dolgot hallani felőle." (IV, 21–22)

Ez a periódus zárul le tehát ekkor, Bence újabb érkezésével keretezve be a szenvedés és megtisztulás ígéretét egyaránt hordozó eseményeket: ezért lehet jelentősége annak, hogy a lóval érkező Bencére Toldi a temetőből veti rá magát, mintegy saját új, immár lovagi életének kezdetét is hangsúlyozva ezzel; Bence nem véletlenül véli tehát kísértetnek Miklóst („De Bence mindebből egyebet nem értett, / Csak hogy sírból ugrott reá egy kisértet;” – X, 3), hiszen Toldi régi énjének ekkor már valóban vége.³⁴ Ami ezután kezdődik, az már egy újjászületés kezdete és ígérete, úgy, ahogyan ezt Toldi második álma előrevetítette – s nem árt eszünkbe idézni, hogy Toldi első álmodásának a leírása, igaz, még a látott álom tartalma nélkül, szintúgy a Nagyfalu határában található nádas helyszínéhez köthető, mint ahogy a Bencével való első találkozás is.

Innen válik érthetővé a cseh vitézzel folytatott párbaj igazi jellege és tétje. Hiszen voltaképpen látens istenítéletről van szó, ahol a résztvevők nem önmagukért harcolnak, hanem metafizikai alapozottságú morális értékek védelmében csapnak össze, így a győzelem a győztestől képviselt elv isteni eredetét hivatott hirdetni. Toldi egy ilyen küzdelembe csak a korábbi gondviselés-szerű események, és az erkölcsi megtisztulást képviselő próbatételek, elsősorban az állati ösztönök legyőzése után kapcsolódhat be – figyelemre méltó, hogy a párviadalra való készülődés után Miklósra már nem alkalmaztatnak olyan, állati metaforák, amelyek korábban jellemezték. Ez a küzdelem ráadásul szintén beleillik az önmagával folytatott harc különböző fázisainak sorába: hiszen a cseh vitéz, ahogyan ez egy, jelzetten Ilosvaitól származó sorból kiderül, magának Miklósnak a nevét viseli.

Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen?

Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen,

Szörnyüképen örült, ugrált örömében,

A holnapi napot forgatá eszében:

Hogy’ veszen majd fegyvert, szép ruhát magának!

Hogyan veszi fejét a ’cseh Mikolának’! (X, 12)

Toldi azonban – józan esélylatolgatás esetén – feltétlenül vesztesként indul harcba. Egyrészt saját magát teszi esélytelennné ez előző esti mulatozással,³⁵ másrészt pedig tökéletesen járatlan a lovagi harcmodorban.³⁶ A küzdelem lefolyása azonban nem szabályszerű, hiszen nem a hagyományos lovagi fegyverzet alkalmazása dönti el, hanem érvényesülhet Toldi rendkívüli ereje (aminek egyébként nem kellene feltétlenül megmutatkoznia egy szabályos kardpárbajban). A lovagi küzdelemnek és a nyers erőnek az össze nem illése egyébként már az első énekben felbukkan, mintegy előkészítvén az itteni összecsapást, baljósan mutatván be, hogy Toldinak egyébként mennyire nem lenne esélye harcba sem szállnia egy ilyen küzdelemben: hiszen Lacfi nádor maga szólítja fel vitézeit, hogy álljanak ki Miklóssal, de ennek a parancsnak ellenére sem mozdul senki:

„Ember ez magáért” Lacfi mond, „akárki;

Nos fiú, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?

Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,

A mellyel mutatja e suhanc az útat?”

Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,

Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki! (I, 11)

A cseh vitéz halálát végsősoron saját, a lovagi párbajkódexet felrúgó immoralitása okozza: azzal, hogy hátulról támadja meg orvul ellenfelét, erkölcsi értelemben meg is szűnik lovag lenni. Miklós ilyenformán igazságtevőként ölheti meg a csehet, ezzel „írva fölül” saját, korábbi emberölését. Ráadásul mindezt Istennek szentelt vitézként teszi meg, hiszen a párbajt helyettesítő kézfogás előtt ő (és csak ő) fohászkodik Istenhez, a megrémült cseh vagyonát pedig adományként másnak, a temetőben látott özvegyasszonynak szánná.

A király megbocsátása ilyenformán csupán földi megerősítése annak, amit a mű mind a cselekvényszövésben, mind a metaforikában gondosan előkészít: Toldi így és ekkor kapja meg – korábbi, temetői álmának megfelelően – azt a lovagi felhatalmazást, amelyet nélkülözött még a párviadal előtt, de amelyet isteni kegyelemként mégis magáénak tudhatott, mint a bűnbocsánat zálogát. A király éppen ezért itt fontos szerepkört tölt ugyan be, hiszen fellépése és igazságtétele a Teremtés rendjének földi hierarchiáját képezi el, ám ez a funkció nem igényli, hogy személyiségét is fel kellene építeni a szövegben; erre utal a műnek az a finom megoldása, amely érzékelteti a király fiatalságának és a tőle meghozott döntés bölcsességének diszkrepenciáját („Nagy tetszés követte a király beszédét, / Zsenge korához ily ritka bölcsességét:” – XII, 10). Nem véletlen, hogy Arany a Toldi estéjében, s majd a Toldi szerelmében is ezen a ponton, azaz a király személyiségének dimenzióit árnyalva fejlesztette tovább a legerőteljesebben a műben ábrázolt cselekedetek motivációit.³⁷

A Toldi harmóniája és önmagában vett kerekdedsége éppen a kettős (égi és földi) megbocsátás szimmetriájából fakad. A mű egésze ilyenformán képes hordozni a világban eleven hatóerőként működő Gondviselés hitét – s ezt itt Arany még (vagy már, hogyha Az elveszett alkotmányra mint előzményre is gondolunk) nem vonja az irónia hatókörébe. A rend felbillenésének lehetősége azonban nincs kiiktatva a mű világából: Toldi indulatainak az uralhatatlansága, s ezzel az állati, ösztöni világ fölülkerekedése baljós fenyegetést jelent – s Arany valóban ebbe az irányba tudta továbbépíteni a Toldi-témát. Mindazonáltal itt – Arany epikájában talán először és utoljára – a gonoszságtól és bűntől áthatott emberi világban lehetővé válik az isteni harmónia rendje. Ha jól értem, Keresztury Dezső is ezt érzékelte, amikor megállapította: a „Toldi Arany legbizakodóbb, legboldogabb műve.”³⁸

---

1. A Toldi korai recepciótörténetéről: Gerencsér Péter, „nehéz aranyhím terheli ruháját”: A Toldi kanonizációja 1856-ig, ItK, 108. évf. (2004), 3. szám, 348–376.

   ↩︎

2. Vö. Szörényi László, Arany Toldijának 150 éves jubileumára = Uő., „Álmaim is voltak, voltak…”: Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról, Bp., Akadémiai, 2004, 96–98. A vonatkozó rész: 97. Taillandier kritikájáról lásd még Tóth Béla, Arany párizsi cenzora, Széphalom, 3. évf. (1929), 195–198.

   ↩︎

3. Pollák Miksa pl. már magyarázatra nem szoruló állításként rögzíti, hogy „Miklós igazi népi sarjadék.” (Pollák Miksa, Arany János és a Biblia, Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1904. Az idézet: 50.) Sőtér István nagyszabású korszakmonográfiája pedig a marxista felfogás summázataként rögzíti: „A különböző vélemények helyesen egyeznek meg abban, hogy Toldi tulajdon útjában, sorsában: a nép felemelkedésének igényét, útját fejezi ki.” Sőtér István, Nemzet és haladás: Irodalmunk Világos után, Bp., Akadémiai, 1963, 89.

   ↩︎

4. Scheibner Tamás, Osztályharc a Toldiban? Horváth János levele Lukács Györgynek = „Visszhangot ver az időben”: Hetven írás Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. Bengi László – Hoványi Márton – Józan Ildikó, Pozsony, Kalligram, 2013, 183–188. Az idézet: 186.

   ↩︎

5. A „nemzeti és osztályharcos értékelésmódnak” a közös szemléleti gyökereiről lásd Szörényi i. m. 97–98.

   ↩︎

6. Aranynak a Toldira vonatkozó egykorú és későbbi kommentárjairól lásd Keresztury Dezső, Mindvégig: Arany János 1817–1882, Bp., Szépirodalmi, 1990, 122–130.

   ↩︎

7. Ezen a ponton érdemes idézni Keresztury Dezső érdekes és finom észrevételét: „A vérig sértett mezei nemesifjú haragjában az ő hajdúnemesi sértődöttsége is ott füstölgött.” Keresztury i. m. 127.

   ↩︎

8. Az idézetek forrása (itt és a továbbiakban) a következő kiadás: Arany János összes költeményei, I–II. kötet, s. a. r. és a jegyzeteket írta Szilágyi Márton, Bp., Osiris, 2018 (Osiris Klasszikusok). Ebben az edícióban a kritikai kiadás – Arany János, Az elveszett alkotmány – Toldi – Toldi estéje, s. a. r. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1951 (Arany János Összes Művei II. kötet). – szövegközlését igyekeztünk korrigálni Pásztor Emil megfontolandó érvei alapján: Pásztor Emil, Szövegromlások és helyesírási problémák Arany János Toldijának kritikai kiadásában, ItK, 98. évf. (1994), 5–6. szám, 716–721. A műből származó idézeteknél az első szám mindig az adott ének sorszáma, a második a strófáé.

   ↩︎

9. Pollák i. m. 52–55.

   ↩︎

10. Gondoljunk csak a következő sorokra: „Rémlik, mintha látnám termetes növését”, illetve később: „Hárman sem birnátok sulyos buzogányát, / Parittyaköveit, öklelő kopjáját” Arany i. m. (2018) II. 7.

    ↩︎

11. Vö. még Dezső Kinga, „Majd kilencz tiz emberöltő régiségben”: Az elbeszélő ideje Arany Toldijában, ItK, 120. évf. (2016), 5. szám, 555–566.

    ↩︎

12. Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos Pollák Miksa könyvének vonatkozó helye (Pollák i. m. 41–56.), bár itt inkább csak a bibliai megfelelések lajstromozását kapjuk meg, s nem ennek poétikai értelmezését.

    ↩︎

13. Ezen a ponton felfogásom eltér Zlinszky Aladárétól, aki szerint „Toldit sokkal az egyéni érvényesülés vágya űzi a világba, mintsem a bűntudat gyötrelmei.”, majd később úgy véli: „Ép így inkább érzés, semmint tudás, belátás a vallásos hit Toldi lelkében.” Zlinszky Aladár, Toldi, a természetes ember, EPhK, 31. évf. (1907), 4. szám, 369–386.; 31. évf. (1907), 5. szám, 457–474. Az idézet: 383.) Nyilasy Balázs ugyanakkor már felfigyelt arra, hogy „igazából a Toldi egész cselekményláncában van valami gondviselésszerűség”, s a cselekvény számos pontját röviden értelmezte ennek jegyében: Nyilasy Balázs, Arany János, Bp., Korona, 1998 (Klasszikusaink), 47–49. Ennek a poétikai sajátosságnak a végiggondolására lásd újabban: S. Varga Pál, Metaforikus hálózatok a Toldiban és a Toldi estéjében = A hermeneutika vonzásában: Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerk. Bónus Tibor – Eisemann György – Lőrincz Csongor – Szirák Péter, Bp., Ráció, 2010, 334–348.

    ↩︎

14. Ebben Zlinszky Aladár a rousseau-i „természetes ember” képzetét vélte felfedezni: Zlinszky i. m. 380–386.

    ↩︎

15. Az ezután idézett részlet összefüggésére a 118. és a 43. zsoltárral lásd Pollák i. m. 47.

    ↩︎

16. Vö. még Pollák i. m. 41–42.

    ↩︎

17. Toldi Miklós gyilkosságának igen találó morális értelmezését Kemény Zsigmondnál olvashatjuk: Kemény Zsigmond, Arany Toldi-ja = Uő., Élet és irodalom: Tanulmányok, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta Tóth Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1971, 345–482. Különösen: 365–368.

    ↩︎

18. Az Aranynál meglévő túzok-képekre és ezeknek értelmezésére lásd Herman Ottó, Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, válogatta, s. a. r. Schelken Pálma, az utószó Kósa László, Bp., Szépirodalmi, 1983, 46.

    ↩︎

19. Vö. Arany i. m. (2018) II. 18.

    ↩︎

20. A zsoltárpárhuzamra lásd Pollák i. m. 45.

    ↩︎

21. Érdekes módon Riedl Frigyes például egyáltalán nem vetett számot azzal, hogy ez a zoológiai különbség poétikai értelemben milyen különbséget jelenthet a szöveg elemzésekor: vö. Riedl Frigyes, Arany János, Bp., Szépirodalmi, 1982, 159.

    ↩︎

22. Hoppál Mihály nagyívű, összehasonlító mítosztörténeti elemzése a farkaskalandot mint a táltos-hiedelemkör leágazását értelmezi: – Hoppál Mihály, A Toldi mitológiai háttere, Új Írás, 21. évf. (1981), 11. szám, 68–101. Különösen: 83–85.

    ↩︎

23. Erre lásd Pollák i. m. 46.

    ↩︎

24. A kifejezést Komoróczy Gézától kölcsönöztem: Komoróczy Géza, Jeremiás, Jeruzsálem, Nebúkadreccar: Kritikai értelmiségi az ókori Keleten a nemzeti és birodalmi politika erőterében = Uő., Bezárkózás a nemzeti hagyományba: Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten (Tanulmányok az ókori keleti szövegek értelmezése köréből), Bp., Századvég, 1992, 199–229. Különösen: 218–220.

    ↩︎

25. „Az ötödik ének farkaskalandja arra jó, hogy a fenevad-ölés helyettesítő cselekvése által kiélje magát és legyűrje a testvérgyilkosság kezdettől kísértő szándékát. (Az egotudatosság győzelme az anarchikus tudatalattin a hősénekek egyik fontos szimbolikus motívuma.) Másrészt a farkastetemek adják az ötletet, hogy bátyja ágyához terítse őket, a helyettesítő cselekvést mintegy végleg befejezve és az egotudatosság kétségbevonhatatlan győzelmét próba által is dokumentálva.” Nyilasy i. m. 48. Erről lásd még Sőtér i. m. 92.

    ↩︎

26. Lásd Arany János Kapcsos Könyvének 1977-es fakszimile kiadásában (Akadémiai – Magyar Helikon) 35. recto. Kiemelés az eredetiben.

    ↩︎

27. Dugonics András, Magyar példa beszédek és jeles mondások, Hasonmás kiadás, I–II. rész, Szeged, Bába Kiadó, 2009. [eredeti kiadás: 1820] I. 224.

    ↩︎

28. Dugonics i. m. II. 262.

    ↩︎

29. Jóval bonyolultabb tehát ennek az éneknek a kompozícióin belüli poétikai jelentése, mint amit Zlinszky elemzésében neki tulajdonít: Zlinszky i. m. 462–463.; Nyilasy Balázs szerint egyébként: „A bikakaland ugyan megmutatja (vagy ha úgy tetszik újra dokumentálja), hogy az érzékeny, sebezhető fiatalember krízishelyzetben hősként tud viselkedni, de – úgy látszik, mindez hasztalan, hiábavaló.” Nyilasy i. m. 48.

    ↩︎

30. A fokozásnak erre a szerepére már Tamás Attila felhívta a figyelmet: „A vitéz, a nemes hős kezdettől fogva benne rejlik, de erejét először csak hetvenkedésre, majd szerencsétlen módon akaratlan emberölésre használja. Később már életét védi meg vele, hogy azután már önként szálljon szembe az utca népének életére törő bikával, s végül az egész nemzet becsületét veszélyeztető cseh vitéz legyőzésével érje el emberi fejlődésének kiteljesedését: saját személyiségének megvalósítását.” Tamás Attila, Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, Bp., Akadémiai, 1964 (Irodalomtörténeti füzetek 43.), 25.

    ↩︎

31. Sőtér úgy vélte: „A kilencedik ének bika-kalandja mintegy a petrencerúd-emelés epizódját ismétli meg, búcsúként, a hálátlan, a felesleges hőstettektől – de egyszersmind a lovagi párviadal triviális előképeként is. Miklós még utoljára, fölösen vesztegeti erejét, még mielőtt az igazi, a nagy célok szolgálatába – nemzeti célokéba – állíthatná.” Sőtér i. m. 96. Kiemelés az eredetiben.

    ↩︎

32. Zlinszky is felfigyelt a műbeli álomleírásokra, de csak ettől a részlettől eltekintvén rögzíthette azt, hogy a műben nem szerepelnek jósló álmok: Zlinszky i. m. 471.

    ↩︎

33. Hoppál samanisztikai kiindulású értelmezésének ettől eltérő tanulságait lásd Hoppál i. m. 85–90.

    ↩︎

34. Arról, hogy az élet és halál felcserélése milyen szerepet játszik az egész trilógiában: Szili József, Arany János: Toldi (trilógia), Bp., Akkord, 1999 (Talentum műelemzések), 48–53.

    ↩︎

35. Némileg mulatságos, hogy Lehr Albert nagyhatású, iskolai használatra készített kommentárjaiban egyfelől így teszi fel a kérdést: „Mivel lehet indokolni vagy menteni Miklósnak csárdai szilaj mulatozását?”, másfelől pedig ebből a jelenetből Miklós „mértékletességére” tud következtetni, mert „[s]okat iszik, de azért az eszét nem issza meg.” Arany János: Toldi. Költői elbeszélés, magyarázta Lehr Albert, 11. kiadás, Bp., Franklin-Társulat, [1922], 227–229. Lehr Albert nagyhatású könyvének értelmezésére lásd Lengyel András, Lehr Albert magyarázatos Toldi-kiadása, Kortárs, 2015, 11. szám, 82–91. Értelmezésem egyébként ezen a ponton eltér a Nyilasy Balázsétól is, aki szerint: „A csárdabeli jókedvű, szilaj mulatójelenet, ahol Miklós hatalmas, szakrális fizikuma még egyszer megmutatkozik, már csak kitűnő érzékkel elhelyezett pihenőpont a cselekményben; lélegzetvétel a nagy próba előtt, boldog megünneplése annak, hogy végre minden együtt van.” Nyilasy i. m. 49.

    ↩︎

36. Zlinszky is említette, hogy „Toldi csak a lovagi párbaj külsőségeit tanulta el hirtelenében: a többit, a viadal javát ősereje vitte végbe.” Zlinszky i. m. 464.

    ↩︎

37. Erről vö. még Szili i. m. 43–46.

    ↩︎

38. Keresztury i. m. 127.

    ↩︎