Szilágyi Márton

Bűnbeesés és megtisztulás
1846 Arany János: Toldi

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 287-296.

A „Toldi Arany legbizakodóbb, legboldogabb műve” (Keresztury 1990, 127). Vajon miféleképpen értelmezhető Keresztury Dezsőnek ez a kijelentése az 1840-es évek magyar verses epikájának egyik legismertebb művéről? Egyszerűen egy régi közhely újrafogalmazásáról van itt szó, vagy ez a konklúzió és különösen Kereszturynak az idáig elvezető gondolatmenete valóban rendelkezik megvilágító erővel a mű értelmezése szempontjából? Ehhez érdemes újragondolnunk a mű értelmezéstörténetének eddigi hagyományát, s ennek fényében rákérdeznünk a Toldiban megképződő transzcendens viszonyrendszer belső törvényszerűségeire.

Arany János elbeszélő költeményének, a Toldinak az értelmezésekor gyakran felbukkan az a vélemény, hogy itt voltaképpen egy emelkedés történetét ismerjük meg: a főhős, Toldi Miklós – eszerint – felemelkedik a király melletti pozícióba, s az már az efféle értelmezések vezérelveitől függ, hogy milyen allegorikus tartalmat tulajdonítanak ennek a folyamatnak. Azt, hogy Miklós alakja ilyenformán közösségi képviseletet sűrítene magában, már jóval a marxista értelmezések előtt megjelent a szakirodalomban: Saint-René Taillandier, Kertbeny Károly német fordítása alapján, már 1860-ban úgy olvasta a művet, hogy Miklós az elnyomott parasztságot, bátyja, György pedig a nemességet képviseli (Szörényi 2004, 97). Ez a vélemény azonban látványosan ideologikus színezetű, s épp annyira nincs tekintettel az elbeszélő költemény poétikai karakterére, mint ahogyan a később számos változatban megfogalmazódó variációi sem. Ezekből most csupán kettőt idéznék. Pollák Miksa pl.már magyarázatra nem szoruló állításként rögzíti, hogy „Miklós igazi népi sarjadék” (Pollák 1904, 50). Sőtér István nagyszabású korszakmonográfiája pedig évtizedekkel később már a marxista felfogás summázataként rögzítette: „A különböző vélemények helyesen egyeznek meg abban, hogy Toldi tulajdon útjában, sorsában: a nép felemelkedésének igényét, útját fejezi ki” (Sőtér 1963, 89). A Toldinak az irodalmi népiesség céltételezése felőli megközelítése ezen a ponton igen közelinek mutatkozik a kommunista eszmeiséget képviselni szándékozó beállításokkal, s éppen ezért nem egyszerű leválasztani Arany későbbi önértelmezéseinek – az Arany-szakirodalomban mindig igen erős szuggesztiót jelentő – hagyományáról a szöveg egyértelműen más hangsúlyú intencióit. Csak egyetlen példát említve: Arany maga is nevezte későbbi leveleiben „pórsuhanc”-nak Toldi Miklóst, s ezzel jelentősen előkészítette az előbb említett, többé vagy kevésbé erőszakosan allegorikus olvasatokat. Annál is egyszerűbben egyébként, mert hisz a Toldiban valóban van egyfajta képviseleti jelleg (Toldi Miklós egy közösség, a magyarok képviseletében győzi le a cseh vitézt), csakhogy ennek a közösségnek a referenciája nem osztályjellegű, hanem kifejezetten nemzeti karakterű. S arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az Iliász kezdetére visszautaló, a későbbi bonyodalmat lélektanilag előkészítő harag kiváltó oka éppen az, hogy Toldi Miklóst – egyébként a sértés szándéka nélkül – Lacfi nádor vitézei előtt nyilvánosan parasztnak nevezi. Ennek kapcsán állapította meg egyébként Keresztury: „A vérig sértett mezei nemesifjú haragjában az ő [tudniillik Arany – Sz. M.] hajdúnemesi sértődöttsége is ott füstölgött” (Keresztury 1990, 127).„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”

Kérdi Lacfi hetykén, csak amúgy félvállra;

De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,

„Hát ki volna úr más széles e határban?

Toldi György talán, a rókalelkü bátya,

Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?” (I, 9)(Az idézetek forrása itt és továbbiakban: Arany 2003. A műből származó idézeteknél az első szám mindig az adott ének sorszáma, a második a strófáé: I, 9)

A mű innen nézvést sokkal inkább a világrend helyreállításának/helyreállásának metatörténeteként olvasható: Toldi Miklós a mű végére elfoglalhatja az őt pusztán származása alapján is megillető helyet – úgy, hogy erre a pozícióra saját szenvedéstörténete révén is méltónak bizonyul. Mégsem arról van szó, hogy saját képességei és ereje miatt lehet a király vitéze; a mű szövege végig és következetesen elhárítja azt a lehetőséget, hogy pusztán a főhős – népmesei értelmű – kivételes tulajdonságaival lehessen magyarázni a karriert. Innen nézvést tehát érdemes komolyan venni Pollák Miksa egykori ötletét, aki Toldi Miklós alakjában az ószövetségi Dávid sorsképletét vélte felfedezni (Pollák 1904, 52–55). Egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a mű végén maga Toldi Miklós a következőképpen foglalja össze saját addigi sorsának tanulságait:Miklós pedig monda: „nem megjövendőltem,

Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?

De nem köszönöm azt a magam erejének:

Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.” (XII, 18)A főhős saját – s a mű egészében kivételesnek ábrázolt – erejének ilyetén, utólagos korlátozása, s visszavezetése az isteni kegyelemre nem véletlen elszólás, hanem összegzése a mű legfontosabb, a szöveg különböző szintjein megjelenített poétikai alapelvének. Az elbeszélő költemény ugyanis végső soron Toldi Miklós felnőtté válásának folyamatával a személyes Gondviselés működését írja le. Ahogy Barta János megfogalmazta: „Ha azonban a Toldi világképét a maga teljességében akarjuk felfogni, észre kell vennünk, hogy a szereplők sorsába a családiasságon és a lovagiasságon felülemelkedve, egy magasabb rendű világ is beleszól még. A felsőbb igazságszolgáltatást a cselekmény során a király képviseli, de ő voltaképpen csak eszköze egy magasabb erkölcsi rendnek. György sorsa is erkölcsi vétség és elbukás erőjátéka; Miklósnak, aki abban bízik, hogy Isten az árvákat el nem hagyja, a bűntudat és szenvedés iskoláját kell kijárnia, amíg a megtisztulásig eljut” (Barta 2003, 205). Barta János megfigyelésének érdemes az összes poétikai következményét is végiggondolnunk.

Toldi az első ének állóképszerű indításában hangsúlyozottan még a férfikor előtt álló legényként jelenik meg („Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán, / Pedig még legénytoll se pehelyzik állán.” – I, 3), s a későbbiekben is rendre fiatalságának változatos körülírásaival találkozhatunk: a narrátor például ugyanúgy szólítja meg „szép öcsém”-ként (I, 4), mint ahogyan majd a nádor egyik vitéze is („szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.” – I, 13), de ugyanitt találkozhatunk a „fiú” megjelöléssel is (I, 5). Ezzel az állapottal azonban sajátos feszültségben van Toldi erejének és a sérelemre való indulatos reagálásnak a rendkívülisége: sokatmondó az elbeszélő költemény átgondolt kompozíciójára nézvést, hogy Arany már itt, az első énekben felvillant két olyan poétikai megoldást, amelyek többszörösen és variálódva térnek vissza a mű hangsúlyos pontjain. Az egyik Toldi indulatainak a vihar képével való metaforikus azonosítása:

De ki vína bajt az égiháborúval,

Szélveszes, zimankós, viharos borúval?

És ki vína Isten tüzes haragjával,

Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?

Mert csak az kössön ki
Toldival, ha drága

S nem megunt előtte Isten szép világa; (I, 12)Az égiháború képe akkor tér majd vissza, amikor Toldi Miklós életébe közvetlenül a Gondviselés avatkozik be: üldözőit ugyanis éppen egy ilyen vihar, mi több, az ekkor is félreérthetetlenül isteni attribútumként szerepeltetett villámcsapás készteti meghátrálásra.Kinek az ég alatt már senkije sincsen,

Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.

Toldi Miklósét is lám miként felfogta:

A holdat egy vastag felhőbe burkolta;

Lett olyan sötétség, hogy semmi sem
látszott,

Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:

Az Isten haragja megütött egy hajdút,

Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt. (VII, 1)Toldi Miklós ereje és haragja ilyenformán nem csupán, sőt nem is elsősorban elemi erejűnek minősül, hanem a hetedik énekben pontosan vihar formájában közbelépő isteni Gondviselés át is minősíti a korábban fogyatkozásnak mutatkozó – hiszen gyilkosságot előidéző – indulatot: ezáltal ugyanis a Miklós sorsában megjelenő bűnös mozzanat is megszentelődik, elhagyhatatlan eleme lesz a bűnbeesés és a bűntől való megszabadulás útjának – így vezetvén el a kegyelem működésének megtapasztalásához, amelynek reflektált tudomásulvételét Toldi Miklós már idézett – jellemző módon utolsó, egyenes idézetként szereplő – szavai bizonyítják. Mindezt egyébként az is erősíti, hogy az ebben a versszakban leírt halál – a villámsújtotta hajdú egyetlen feljajdulás nélkül pusztul el – legfontosabb mozzanataiban a Miklóstól a malomkővel eltalált vitéz megölését idézi fel.Elrepült a nagy kő, és a hol leszálla,

Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:

Mint olajütőben szétmállott a teste,

És az összetört hús vérolajt ereszte.

Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,

Két szemét halálos hályog eltakarta,

S a ki őt eloltá, az a veszedelem

Mindenik bajtársnak fájt, csak őneki nem. (III, 8)A két, egyformán égből alászálló halál ilyetén összefüggése pedig azt is érthetővé teszi, miért dönt Toldi György a villámcsapás után azonnal a hajtóvadászat befejezése mellett. Ismét nem véletlen, hogy ennek a döntésnek a leírásakor a szöveg újra Isten említésével indokol, hiszen a Toldi Miklós indulatból fakadó, nem előre eltervezett gyilkosságát megismétlő isteni közbelépés immár nem mutatja véletlennek az első halálesetet sem, azaz megtorlását sem engedheti át a morális igazságot képviselni méltatlan testvérnek mint önjelölt bírónak.Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,

Hogy az Isten nyila feje körül forgott,

Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,

Kósza népe is mind összegyűlt megette: (VII, 2)Éppen emiatt válik törvényszerűvé, s a mű logikájából egyedül következővé, hogy Toldi fölött kizárólag a király ítélkezhet, hiszen a műben kirajzolódó kettős hierarchiában (a szimmetrikusan megfeleltetett égi és földi rendnek megfelelően) ő az, aki a földi megbocsátás lehetőségével rendelkezik. Ezért is hivatkozik Toldi a király előtt a Mindenhatóra, amikor röviden összefoglalja a gyilkosságba sodródásának történetét, nyilvánosan bűnbánatot mutatván és ítéletet kérvén saját magára:Térdre esett most a király lábainál

S így kezdette Miklós: “Oh felséges király!

Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,

Hogyan lettem azzá? tudj' a mindentudó.

Magam sem tudom hogy', esém gyilkosságba,

S elzaklatott bátyám a széles világba:

Én meg idejöttem feladni tettemet,

S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet. (XII, 5) A király szavai, amelyek a földi hierarchia helyreállítását végzik el az érdemes Miklós és érdemtelen, mert morálisan Isten ellen is vétő bátyja teljes helycseréjével, válaszképpen a megbocsátás kettős természetét hangsúlyozzák: az uralkodó a földön tud kegyelmet adni, a bűntől való megtisztítás transzcendens távlatát azonban az isteni kegyelemtől lehet remélni.Én neked a földön itt kegyelmet adok;

Kérd Istent, remélem Isten is adni fog; (XII, 11)

Az első ének másik fontos mozzanata Toldinak a hasonlat poétikai eszközével történő hozzákötése az állati léthez:

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szeme pillantása,

Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,

Csaknem összeroppan a rúd vas kezében. (I, 14)

Arany itt rendkívül árnyaltan fogalmaz: mindkét állat-hasonlata a közösségből kizárt, magányos hím képét használja föl. Ettől kezdve Toldit végigkísérik az állati léthez kötődő trópusok. Előbb Toldi György kétszer is kutyának nevezi („Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,...” – II, 9; „Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet, / S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.” – II, 10), majd marhának, ami igen közel áll az első ének narrátori hasonlatához („Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.” – II, 11). A végzetessé váló dárdahajítást megelőzően Toldi György újra egy állat-metaforával tüzeli fel a vitézeit, mintegy öccsét ki is véve az emberi lények közül, csupán vadászati célponttá minősítvén őt:Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?

Meg kell a palánkot döngetni körűle! (III, 3)A gyilkosság után pedig újra felbukkan az első énekből ismerős vadkan-hasonlat, ezúttal kifejtettebb formában – így teremtődik közvetlen kapcsolat Toldi feldúltsága és gyilkossá válása között, egyértelművé téve Toldi felelősségét is az események ilyetén alakulásában.Elvadulsz, elzüllesz az apai háztól,

Mint a mely kivert kan elzüllik a nyájtól:

Ki egyet agyarral halálosan sérte,

Ugy aztán kimarta őt a többi érte. (III, 7)A bujdosás állapotát két állat-hasonlat érzékelteti. Előbb a 42. zsoltár közismert szarvas-hasonlatának parafrázisa szerepel: Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal,

Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,

Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,

És ezerjófüvet tépni a sebére;

Jaj! de a forrásnak
kiszáradt az ágya,

Az ezerjófüvet írul sem találja,

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,

Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:Úgy bolyonga Miklós. (IV, 1–2)Majd Arany bevezeti a farkas-hasonlatot is („És mint a toportyán, ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:” – IV, 3), amely azért is foglal el kivételes helyet a műben, mert szóképből rövidesen a cselekvény szintjén is megjelenő poétikai alakzattá válik, hogy onnan aztán visszatérjen a példázatos allegória státuszához. A farkasokkal vívott küzdelemnek ugyanis a legfőbb tétje az, hogy ezáltal az állati léthez kapcsolt, bűnben élő Toldi a farkasok világán keresztül juthat el a saját morális állapotára való reflektáláshoz. Már rögtön a farkasok megölése után sors-allegóriaként fogja föl a kalandot:

Miklós az elméjét mindenképen hányta,

Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról. (V, 12)Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:

Ott is a roszabbik az ő bátyja lészen: (V, 13)S ez a metafora-, illetve hasonlatsor vezet el a testvérgyilkosság gondolatának felötléséhez, amely egyébként a morális mélypontja Toldi Miklós sorsának; ezt tartalmi szinten az emeli ki, hogy Miklós ez esetben hasonlóvá válnék bátyjához, aki egyébként már első említésekor megkapott egy hasonlóképpen állati metaforát jelzőnek („rókalelkű” – I, 9), s ezzel annak az emberi moralitás alatti, ösztöni szférának a képviselőjévé vált, ahová Miklóst a legyűrhetetlen harag és a bűn taszította. De az ő testvére – de az ő testvére,

Ki mondja meg neki: mért tör életére?

Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?

Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?

Hátha annak, a ki szomjuhozza
vérit,

Mint a farkasoknak most megadná bérit?

Vagy talán emberben tartósabb a pára,

És ezért nincs Györgynek végső éjszakája? (V, 14)A Gondviselés korábban már taglalt központi szerepének megfelelően azonban a testvérgyilkosság minősítetten súlyos bűnének elkövetését magának a narrátornak a lelkiismeret hangjaként is felfogható óvása tartóztatja vissza, az első ószövetségi testvérgyilkosságnak, Ábel halálának biblikus frazeológiájára rájátszva – ráadásul ismét felidézvén az isteni irgalom szilárd morális karakterét:...Állj meg, állj meg, Toldi! gyilkos a szándékod,

Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot,

Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére

Bosszuért kiált fel az egek egére.

Tudd meg: ha megölnéd tennen tesvéredet,

Akkor meggyilkolnád örök életedet;

Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,

Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát. (V, 15) A farkasok mindezek után a cselekvénybe illeszkedve újrametaforizálódnak: Toldi azáltal, hogy bátyja ágyára fekteti a tetemeket, s Györgyöt a farkasok „testvérbátyjának” nevezi (VI, 7), többrétegű „gesztus-metaforát” hoz létre. Természetesen egyfelől arról is szó van, amiről Nyilasy Balázs beszél, hogy tudniillik ezzel mintegy a testvérgyilkosságot szublimálja egy sajátos helyettesítő áldozat révén (Nyilasy 1998, 48); másfelől viszont végleg testvérére ruházza az állati, ösztöni világ amorális jellemvonásait, híven ahhoz, ahogyan ezt a szöveg korábban – a rókalelkűségnek és a farkas-metaforikának az alkalmazásával – előkészítette.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az első énekben Toldira alkalmazott „komor bika” szintagma pontos terminus technicus, maga Arany később így magyarázza meg ezt a Kapcsos Könyv-béli Párviadal című verséhez fűzött jegyzetében: „Igy nevezik a fiatal bikát, vagy bikás ökörtinót”; azaz a kifejezés utóbbi értelme a rosszul vagy félig herélt bika lenne. A Toldi ezen sorába tehát több minden is beleérthető. Először is ez a jellemzés összhangban van Toldi Miklósnak a mű egészében is megfigyelhető férfi-magányával, azaz azzal, hogy a szerelemnek semmiféle szerep nem jut férfivá válásának folyamatában; ez az, amelyet az utolsó előtti versszak olyan emlékezetesen megfogalmaz:Így szerette anyját a daliás gyermek,

Szívét nem bántá még nyila szerelemnek;

Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,

Azután sem lépett soha házasságra. (XII, 19)A szintagma ugyanakkor érzékelteti a közösségébe be nem fogadott, vágyakozó egyedüllét lelki feszültségét is, ez pedig fontos előreutaló funkciót tölt be. Hiszen ennek fényében a kilencedik ének bikafékező jelenete sem csupán a cselekvénymenetet illusztráló epizódként olvasható: a korábban Miklós természetének, mi több, a gyilkosságig elvezető indulatának emblémájaként felfogható bika-hasonlatnak az itt kibontott és részletezett metaforába fejlődése a főhős önmaga fölött aratott győzelmét hangsúlyozza. Toldi képes lesz úrrá lenni saját állati természetén, mások javára és megóvására fordítván erejét (ne feledjük, Miklósnak ez az első olyan gesztusa, amellyel fizikai képességeit mások védelmére fordítja), s ezzel képesnek és méltónak bizonyul arra a közösség érdekében vállalt párviadalra, amelynek lehetőségét korábban az édesanyjára emlékeztető özvegyasszony temetői megpillantása és a vele való beszélgetés villantotta fel. Az özvegyasszony felbukkanása egyébként erősen látomásos jellegű: a tudatkövető narrátor először kétely nélkül Toldi anyjával azonosítja az asszonyt („Hosszu gyászruhában – mindenható Isten! – / Édesanyja bókol egy pár új kereszten.” – VII, 5), majd pedig Miklósnak később egyáltalán nem sikerül ráakadnia, azaz az özvegy – betöltvén tájékoztatói szerepkörét, Propp-pal szólva, funkcióját – nyom nélkül elenyészik a szövegben. Mindazonáltal az ő – ismételten csak a Gondviselés tervével magyarázható – jelenléte kell ahhoz, hogy Toldi számára kijelöltessék a kegyelem elérésének útja. Itt, a temetőben hangozhat el tehát Miklós fogadalma, amely – ismét nem véletlenül – Isten említésével lesz hangsúlyosabbá téve („De ne legyen nekem az Isten Istenem, / Ha bosszút nem állok érettök a csehen.” – VII, 10); ez azonban még csak a szándékot mutatja. Csak amikor Toldi próbatételként képes saját, bűnbe vezető hibáját megfegyelmezni és ezzel erényre változtatni, akkor válik lehetővé, hogy a lovagi fegyverzet hiányára való rádöbbenést követő mély letargiából csodaszerűen emelje ki Bence érkezése („Hé! ki az? hová mész? te vagy öreg Bence? / Istenem! nem lehet! milyen nagy szerencse!” – X, 2). Ezt már egyébként a temetőbeli álom is, mintegy jóslatnak felfogható isteni jelként, anticipálta.A játszi reménység a midőn imette

A boldogtalannál hitelét vesztette,

Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,

Avval édesíti a nyomoruságot.

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;

Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,

Drágább örömkönnyü anyja két szemében. (X, 1) A bika legyőzésének szimbolikus jelentőségét mutatja, hogy ezzel Toldi „elrejtőzésének” folyamata is lezárul, hiszen éppen a Bencével való legutóbbi, nádasbéli beszélgetés során beszélt Miklós saját eltemetkezéséről, kvázi-haláláról.„Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:

Gyászba borult mostan csillaga fiának:

Egykorig nem látja, még nem is hall róla;

Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.De azért nem hal meg, csak olyaténképen,

Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,

És mikor fölébred bizonyos időre,

Csodálatos dolgot hallani felőle.” (IV, 21–22)Ez a periódus zárul le tehát ekkor, Bence újabb érkezésével keretezve be a szenvedés és megtisztulás ígéretét egyaránt hordozó eseményeket: ezért lehet jelentősége annak, hogy a lóval érkező Bencére Toldi a temetőből veti rá magát, mintegy saját új, immár lovagi életének kezdetét is hangsúlyozva ezzel; Bence nem véletlenül véli tehát kísértetnek Miklóst („De Bence mindebből egyebet nem értett, / Csak hogy sírból ugrott reá egy kisértet;” – X, 3), hiszen Toldi régi énjének ekkor már valóban vége. Ami ezután kezdődik, az már egy újjászületés kezdete és ígérete, úgy, ahogyan ezt Toldi második álma előrevetítette – s nem árt eszünkbe idézni, hogy Toldi első álmodásának a leírása, igaz, még a látott álom tartalma nélkül, szintúgy a Nagyfalu határában található nádas helyszínéhez köthető, mint ahogy a Bencével való első találkozás is. Bence érkezése, azaz második szövegbeli felbukkanása tehát egy lényeges szekvenciát zár le a művön belül.

Innen válik érthetővé a cseh vitézzel folytatott párbaj igazi jellege és tétje. Hiszen voltaképpen latens istenítéletről van szó, ahol a résztvevők nem önmagukért harcolnak, hanem metafizikai alapozottságú morális értékek védelmében csapnak össze, így a győzelem a győztestől képviselt elv isteni eredetét hivatott hirdetni. Toldi egy ilyen küzdelembe csak a korábbi gondviselés-szerű események, és az erkölcsi megtisztulást képviselő próbatételek, elsősorban az állati ösztönök legyőzése után kapcsolódhat be – figyelemre méltó, hogy a párviadalra való készülődés után Miklósra már nem is alkalmaztatnak olyan, állati metaforák, amelyek korábban jellemezték. Ez a küzdelem ráadásul szintén beleillik az önmagával folytatott harc különböző fázisainak sorába: hiszen a cseh vitéz, ahogyan ez egy, jelzetten Ilosvaitól származó sorból kiderül, magának Miklósnak a nevét viseli.Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen?

Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen,

Szörnyüképen örült, ugrált örömében,

A holnapi napot forgatá eszében:

Hogy’ veszen majd fegyvert, szép ruhát
magának!

Hogyan veszi fejét a ’cseh Mikolának’! (X, 12)Toldi azonban – józan esélylatolgatás esetén – feltétlenül vesztesként indul harcba. Egyrészt saját magát teszi esélytelenné ez előző esti mulatozással, másrészt pedig tökéletesen járatlan a lovagi harcmodorban. A küzdelem lefolyása azonban nem szabályszerű, hiszen nem a hagyományos lovagi fegyverzet alkalmazása dönti el, hanem érvényesülhet Toldi rendkívüli ereje (aminek egyébként nem kellene feltétlenül megmutatkoznia egy szabályos kardpárbajban). Riedl Frigyes egyenesen úgy fogalmaz: „Az első Toldi-ban voltaképpen nincs is valóságos párbaj; csak a párbaj előjátéka: a kézszorítás, és utójátéka: a cseh alattomos támadása és bűnhődése van meg benn” (Riedl 1982, 176). A lovagi küzdelemnek és a nyers erőnek az össze nem illése egyébként már az első énekben felbukkan, mintegy előkészítvén az itteni összecsapást, baljósan mutatván be, hogy Toldinak egyébként mennyire nem lenne esélye harcba sem szállnia egy ilyen küzdelemben: hiszen Lacfi nádor maga szólítja fel vitézeit, hogy álljanak ki Miklóssal, de ennek a parancsnak ellenére sem mozdul senki:„Ember ez magáért” Lacfi mond, „akárki;

Nos fiú, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?

Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,

A mellyel mutatja e suhanc az útat?”

Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,

Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki! (I, 11) A cseh vitéz halálát végső soron saját, a lovagi párbajkódexet felrúgó immoralitása okozza: azzal, hogy hátulról támadja meg orvul ellenfelét, erkölcsi értelemben meg is szűnik lovag lenni. Miklós ilyenformán igazságtevőként ölheti meg a csehet, ezzel „írva fölül” saját, korábbi emberölését. Ráadásul mindezt Istennek szentelt vitézként teszi meg, hiszen a párbajt helyettesítő kézfogás előtt ő (és csak ő) fohászkodik Istenhez, a megrémült cseh vagyonát pedig adományként másnak, a temetőben látott özvegyasszonynak szánná.

A király megbocsátása ilyenformán csupán földi megerősítése annak, amit a mű mind a cselekvényszövésben, mind a metaforikában gondosan előkészít: Toldi így és ekkor kapja meg – korábbi, temetői álmának megfelelően – azt a lovagi felhatalmazást, amelyet nélkülözött még a párviadal előtt, de amelyet isteni kegyelemként mégis magáénak tudhatott, mint a bűnbocsánat zálogát. A király éppen ezért itt fontos szerepkört tölt ugyan be, hiszen fellépése és igazságtétele a Teremtés rendjének földi hierarchiáját képezi le, ám ez a funkció nem igényli, hogy személyiségét is fel kellene építeni a szövegben; erre utal a műnek az a finom megoldása, amely érzékelteti a király fiatalságának és a tőle meghozott döntés bölcsességének diszkrepanciáját („Nagy tetszés követte a király beszédét, / Zsenge korához ily ritka bölcsességét:” – XII, 10). Nem véletlen, hogy Arany a Toldi estéjében, s majd a Toldi szerelmében is ezen a ponton, azaz a király személyiségének dimenzióit árnyalva fejlesztette tovább a legerőteljesebben a műben ábrázolt cselekedetek motivációit.

A Toldi harmóniája és önmagában vett kerekdedsége éppen a kettős (égi és földi) megbocsátás szimmetriájából fakad. A mű egésze ilyenformán képes hordozni a világban eleven hatóerőként működő Gondviselés hitét – s ezt itt Arany még (vagy már, hogyha Az elveszett alkotmányra mint előzményre is gondolunk) nem vonja sem az irónia hatókörébe, sem pedig a tragikus létállapot irányába nem viszi el. A rend felbillenésének lehetősége azonban nincs kiiktatva véglegesen a mű zárlatából sem: Toldi indulatainak az irracionális jellege, s ezzel az állati, ösztöni világ fölülkerekedése baljós fenyegetést jelent a jövőre nézvést – márpedig ennek a jellemvonásnak a megmaradását az utolsó versszak is állítja („Senki nem állhatott ellent haragjának” – XII, 20). Arany valóban ezt a motívumot fejlesztette tovább a trilógia két másik részének kidolgozásakor. Mindazonáltal itt – Arany epikájában talán először és utoljára – a gonoszságtól és bűntől áthatott emberi világban lehetővé válik az isteni harmónia rendje.

S ezen a ponton érhetünk vissza Keresztury Dezső kiindulásképpen idézett gondolatához: megítélésem szerint ugyanis éppen a mű ezen jellegének felismerése vezethette el az Arany életművét oly bensőségesen ismerő irodalomtörténészt ehhez a kijelentéshez. Annál is inkább, mert ilyenformán Arany-művek későbbi poétikai-világnézeti variációi is ehhez a Toldihoz mérendők, mérhetők hozzá. Hivatkozások

Arany, János (2003) Összes költeményei II. A Toldi-trilógia, a hun trilógia, Szilágyi, Márton (s. a. r.). Budapest: Osiris.

• Barta, János (2003) „Arany János Toldijáról: Világkép és stílus”, in Imre, László (vál. és s. a. r.) Arany János és kortársai I. Arany-tanulmányok, Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 200–221.

• Keresztury, Dezső (1990) Mindvégig: Arany János 1817–1882, Budapest: Szépirodalmi.

• Nyilasy, Balázs (1998) Arany János, Budapest: Korona.

• Pollák, Miksa (1904) Arany János és a Biblia, Budapest: MTA.

• Riedl, Frigyes (1982) Arany János, Budapest: Szépirodalmi.

• Sőtér, István (1963) Nemzet és haladás: Irodalmunk Világos után, Budapest: Akadémiai.

• Szörényi, László (2004) „Arany Toldijának 150 éves jubileumára”, in „Álmaim is voltak, voltak…”. Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról, Budapest: Akadémiai.