Szilágyi Márton

Üdvtörténeti távlat vagy társadalmi utópia? (Petőfi és a „forradalmi látomásköltészet”)

Megjelent: Irodalomismeret, 2017/3. 37-43.

Petőfi lírai életművének az egyik, az utóbbi időben érezhető gyanakvással kezelt részét a költői forradalommal kapcsolatos versei alkotják. Nem teljesen újkeletű ez a zavar, hiszen tudjuk, hogy sem Toldy Ferencnek mint kortársnak,¹ sem Horváth Jánosnak, a költő legfontosabb monográfusának² nem volt igazán jó véleménye ezekről a versekről, mindazonáltal alighanem a jelenkori tanácstalanság inkább természetes reakciónak tekinthető a Petőfi forradalmiságát a középpontba helyező és túlhangsúlyozó marxista kutatási tradíció évtizedeire.³ Alighanem ilyenformán, tehát visszahatásként lehet értékelni azt a véleményt is, amelyet jó tíz éve a kiváló író, Márton László a következőképpen fogalmazott meg egy kritikájában: „Ideje volna végre számot vetni azzal, hogy Petőfi a világszabadság hirdetőjeként, valamint »a nép«-nek járó jogok követelőjeként egyszersmind a mai magyar közéletet züllesztő populista demagógia egyik előfutára is volt.”⁴ Nem hiszem, hogy Petőfit egy ilyen kiindulásból el lehetne bármilyen mértékben is marasztalni, s a mai populista demagógia hagyománytudatában (már ha van neki ilyen) még csak az sem biztos, hogy Petőfi előfutárként vagy tekintélyérvként szerepel. Az pedig komoly elméleti dilemma, hogy egy – bármilyen – irodalmi szöveg utólagos politikai felhasználásáért mennyiben tehető felelőssé az egykori alkotó. Ráadásul a Petőfi-életmű, ahogyan ezt az utóbbi évtizedekben szárba szökkent kultusztörténeti vizsgálatok filológiailag is bizonyították, igen sokirányú és rendkívül manipulatív felhasználást szenvedett el;⁵ ha igaz lenne a Márton Lászlótól megfogalmazott tétel, akkor minden ilyen típusú átértelmezésért és manipulációért magukat a Petőfi-műveket kéne okolni, s eszerint a kultusz politikai dimenziója egyszerűen a szövegekben rejlő intencióból következnék. Miközben a kultusztörténeti szakirodalom tanulsága szerint az ilyen típusú magyarázatok nem elégségesek, s éppen a felhasználók aktuális céljait és szövegekkel való bánásmódját vétjük el, ha nem felőlük próbáljuk megérteni a jelenséget. A Márton Lászlótól ilyen módon formulázott álláspont legfőbb értelme azonban nem is ez (hiszen ez nem egy komolyan argumentált, definícióra épülő, megalapozott vélemény, hanem inkább egy rögtönzött írói ötlet); a jelentősége inkább abban áll, hogy éppen ellentétes irányú, mint a marxista irodalomtörténet-írás eszményítő értékelése, amely az életmű ezen verseiben látott követendő és helyes példát. Nem arról van szó persze, hogy akár a marxista megközelítésekhez kötődő kutatási eredmények egészében elvetendőek lennének, akár Márton Lászlónak az ezt opponáló véleménye eliminálható lenne: ám éppen a töredezett, egymásnak ellentmondó szakirodalmi hagyomány léte tudatában érdemes alapvetően átgondolni magát a kérdésfelvetést, mert csak úgy lehetséges meggyőzően érvelni ezen versek jelentősége mellett, ha pontosan látjuk azt a releváns dilemmát, amelyre választ keresünk. A politikai költészet újragondolása ráadásul nem is nélkülözi a fontos előzményeket a közelmúltból, s ilyenformán nem lehetetlen más fénybe állítani ezt a fontos verscsoportot.⁶

Kérdéses ugyanis, hogy érdemes-e ideológiaként kezelni Petőfinek a forradalom szükségességéről folytatott diszkurzusát, különösen úgy, hogy mindez alapvetően lírai művekben megvalósuló, poétikailag és retorikailag megformált szövegekben jelentkezik. A költő számára nem egy racionális, a társadalmi fejlődés távlataira és értelmére vonatkozó, diszkurzív gondolatmenet része volt a forradalom mibenlétére való reflektálás, hanem egy lírailag értelmezett látomás része – s ha erről van szó, akkor érdemes ezt a jellegzetességét komolyan is venni. Azaz elsősorban a forradalom versbéli ábrázolásának poétikai dimenzióira célszerű ügyelni, s arra, milyen nyelvi és kulturális hagyomány fölhasználásával fejeződhet ki az ilyen módon kiépülő gondolat. Ha Petőfinek a forradalomról szóló (vagy legalább azt érintő) verseit meg akarjuk érteni, érdemes egyetlen vers köré rendezve, annak apropóján bemutatni ennek a verstípusnak a jellemzőit (természetesen úgy, hogy utalunk az életmű egyéb vonatkozásaira is). Az újabb Petőfi-szakirodalomnak (már ezen is több évtizedet érthetünk) külön elnevezése is van ezekre a művekre: az ún. „forradalmi látomásversek” kategóriája. A terminus technicus nem túl régi (tudtommal először az 1980-as évek nagy vihart kiváltó, gimnáziumi irodalomkönyveiben bukkant föl),⁷ s éppen emiatt a pedagógiai céltételezést nem nélkülöző eredet miatt voltaképpen annak idején sem volt, s azóta sincs igazán definiálva, s fogalmi teherbírása sincs részletesen kifejtve. Pedig a terminusnak mind a két felére érdemes figyelnünk: a „forradalom” fogalmának a jelenlétére éppúgy, mint a „látomás” mibenlétére.

Legyen hát a kiindulópontunk Az ítélet című vers. Ezen költemény keletkezési időpontjául a kritikai kiadás 1847 áprilisát adja meg; először a július 9-i Életképekben jelent meg.⁸ Egy olyan szövegről van tehát szó, amelyet a szerző – az elkészülte után szinte azonnal – publikált, azaz fontosnak tartotta a nyilvánosságát.

Petőfinél viszonylag ritka a hexameteres verselés, amely ebben a versben megfigyelhető, jelenléte már csak ezért is méltó a figyelemre: a versforma megválasztása arra utal, hogy ennek az evokatív klasszikus verselésnek önmagában is jelentősége van. Mivel nincs arról szó, hogy a vers valamiféleképpen az eposziságra akarna rájátszani, alighanem igaza van Kerényi Ferencnek: szerinte „a következtetések véglegességét” sugallja a metrika.⁹ S még egy dolgot. A versben intertextuális utalásként ott van az első ismert magyar hexameterre emlékeztető szófordulat is („próféták ajkai által”): a Sylvester János fordította Újszövetség elé illesztett hexameteres vers („Próféták által…”) tudatos felidézése egyrészt a magyar költészeti hagyomány integrálásának és felhasználásának a jelzése, másrészt pedig rögtön az Újszövetség kontextusát rendeli Az ítélet köré.¹⁰ Ez utóbbi lehetőség összhangban van a vers címével, amely már önmagában is bibliai konnotációkat idéz: az „ítélet” szó – nem véletlenül – az Utolsó Ítéletre játszik rá, azaz az emberi történelem végét jelentő üdvtörténeti fordulatra utal, amikor bekövetkezik a parúzia, s Krisztus másodszor is belép az emberi történelembe. Ennek az eseménynek a bekövetkezte előtt a Biblia szerint azonban még hatalmas konfliktusok várhatók. A versben is felidézett végső csata képe ebből a képzetkörből származik: az Armageddon (Harmagedón) hegyénél történtek jelennek meg mint végső esemény.¹¹ A Jelenések könyve szerint (Jel 16,16) ugyanis ez az a hely, ahová három tisztátalan lélek összegyűjti harcolni a föld összes királyát a mindenható Isten napjára.

Ennek a mindent eldöntő, nagy csatának a képe, amely Petőfi több más versében is feltűnik, többek között az Egy gondolat bánt engemet… című vers lezárásában is ott van: a végső összeütközés, amelyben a két fél egyike a „rabszolga-nép”, amellyel a „zsarnokság” ütközik meg, ugyanazt a történelmet lezáró csatát írja körül. Az pedig, hogy a lírai én itt akar elesni, nem a saját sors titokzatos megsejtéséről árulkodik, hanem a lírai én személyes életének üdvtörténeti távlatba való állítását végzi el.¹²

Az emberi történelem zárópontjaként tételezett összecsapás nembeli jelenség: a teremtés aktusából kiinduló, addigi evilági események logikus és teljes lezárása. A versben erre utal az, hogy a lírai én a „történeteket átlapozám” fordulat után kezd el a végső csatáról beszélni. A kritikai kiadás részletesen összegyűjtötte, hogy a filológia eszközeivel miképpen valószínűsíthető, mely világtörténetekre épülhetett Petőfi általánosítása – de ha ezt nem tudjuk is, a versbéli említés retorikai státusza akkor is elárulja, hogy itt az emberi történelem egészéről van szó. A motívum korábban már több Petőfi-versben felbukkant.¹³ A Levél Várady Antalhoz (1846) az első olyan költemény, amely egy csevegő formát imitáló episztola keretében felvillantja a „vérözön” és a végső csata képét, s az ezek után bekövetkező üdvözülés állapotát, Isten és ember megerősített hasonlatosságának a képzetét:

„A megmosdott föld tiszta szép leend,

És lakni fognak emberek fölötte,

Hasonlitók az isten képihez.”¹⁴

Ugyanebben az évben keletkezett az Erdélyben (1846) című vers, amely olyan módon utal vissza a korábban megfogalmazott végidőre, hogy mindezt nem fejti ki, csak azt a prófétai szerepet újítja meg, amely erre emlékeztet:

„…A század viselős,

Születni fognak nagyszerű napok,

Élet-halálnak vészes napjai.”¹⁵

Ebben a sorban kap jelentőséget a Véres napokról álmodom (1846) című vers is, amelyet amúgy könnyű lenne összetéveszteni egy, a harc és az erőszak időszakáról ábrándozó költeménnyel (ebben nyilván szerepet játszik az, hogy ez tűnik az eddig érintett művek közül a legegysíkúbbnak). Pedig az álmodás mozzanata, amelyet rögtön az első versszak fölvillant, már jól mutatja a felidézett látomás jellegét, az időket megváltoztató csata pedig ugyanaz a végső, mindent eldöntő háború, amelyet Petőfi először a Levél Várady Antalhoz című episztolájában írt le részletesen:

„Véres napokról álmodom,

Mik a világot romba döntik,

S az ó világnak romjain

Az új világot megteremtik.”¹⁶

S nemcsak korábbi verseket lehet említeni, Petőfi a későbbiekben is vissza-visszatért ehhez a beállításhoz. Hogy csak a végpontját említsem: utolsó ismert műve, a Szörnyű idő is ugyanebben a képzetkörben mozog. Szörényi Lászlónak az erről a versről szóló tanulmánya arra is felhívta a figyelmet, hogy „Petőfi költészete szinte kezdettől fogva az elkövetkező végítéletet hirdeti.” ¹⁷ Az ebből a szándékból kinövő költészet joggal nevezhető „apokaliptikus”-nak,¹⁸ a szónak abban az értelmében is, amely ezt a majdani eseményt nem rettegett jövendőnek fogja föl, hanem üdvözölt és várt pillanatnak, amelyben végre egyszer s mindenkorra helyrekerülnek a dolgok, helyreáll az emberi bűntől megrontott isteni teremtés rendje.

S ha innen, ebből az életművön belüli hagyományvonulatból nézzük, akkor immár az sem kétséges, hogy nemcsak Az ítélet egésze, hanem képvilágának részletei is innen táplálkoznak. Petőfi verse ugyanis a Biblia nyelvét beszéli: mind frázisait tekintve, mind a felhasznált utalásokat tekintve erre a nyelvi és kulturális tradícióra épít. A kivétel talán csak a következő sorokban ragadható meg:

„Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő,

És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e

Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta,

Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök

És örülök szilajan.”¹⁹

A fellebbentett fátyol és a kép megpillantása is intertextuális utalás, csak nem a Bibliából származik: a kritikai kiadás szerint a szaiszi kép legendájára utal. Eszerint az, aki ezt az egyiptomi misztériumot (a Szaiszban őrzött titokzatos képet) megpillantotta, szembeszegülve a tiltással, fellebbentve az ezt jótékonyan eltakaró leplet, meglátta ugyan a jövendőt, de örökre elfelejtett örülni.²⁰ Ennek kapcsán érdemes számontartani Friedrich Schiller versét (Das verschleierte Bild zu Sais), amely ennek a legendának a legfontosabb irodalmi feldolgozása, s amely Petőfi számára is mintát jelenthetett – bár azt persze nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy valóban jelentett-e.²¹ A vérfolyam és a vértenger emlegetése viszont ismét a bibliai beszédmód kódja szerint értelmezhető: a vers ezen a ponton az ótestamentumi özönvízre játszik rá, amely után mintegy újrakezdődik a teremtés, ahogyan ezt Mózes könyvéből tudjuk. Ebben a versben is határpontot jelöl ez a fogalom. S ilyenformán az ószövetségi utalás újrakezdésre utaló jellege kerül egy olyan motívumkör mellé, amely az újszövetségi történelemszemlélet legfontosabb elemeit tartalmazza: mindkét mozzanat az addigi világ eltörlését és megsemmisítését hangsúlyozza.

Ehhez kapcsolódik logikailag még egy elem. A versben emlegetett, mitikus végső csata részvevőinek a jellemzése ugyanis a következő: a „jók s a gonoszok”. A szembeállítás egyértelműen morális karakterű, s nem más okát hangsúlyozza a szembenállásnak, tehát a harcban résztvevők nem – például – társadalmi státusz vagy etnikai különbség szerint oszlanak meg.²² Ez nem egyedülálló, csak Petőfire jellemző szemlélet, hanem az 1840-es években máshol is megfigyelhető nézet. Vagyis a költő voltaképpen egy olyan gondolati opciót használ föl, amelynek a nyomai a vers elkészültének az idején máshol is felbukkantak már.

Az Életképek című divatlapban 1846-ban például volt egy nyilvános eszmecsere Szelestey László és Karacs Teréz között, amelyben a társadalmi átalakulás lehetséges irányait vitatták meg. Szelestey a „társas élet” kiegyenlítő és összeforrasztó hatása mellett érvelt: „’S valjon mi volna hát társas életünk reformjánál első lépés, hogy az érintett czélokat megközelíthessük? Semmi más, uraim! mint hogy az aristocratia, – a’ müvelt aristocratiát értjük – a’ körülmények azon korlátai közül, mellyekbe a’ sötétebb kor előitéletei szoritották őt, kiszabaditsa magát ’s felejtse a’ castai [értsd: kasztszerű – Sz. M.] ábrándokat ’s az amalgamisatio jótékony malasztja által ébressze öntudatra a’ polgári osztályt városainkban; mert ez a’ külelem legjobb tehetségü személyesitője hazánkban, ’s ha részünkre megnyerve van ’s a’ nemzetiséget felkarolandja: az ügy győzelme bizonyos leend”²³ A nemzeti egységet, az arisztokrácia és a polgári osztály kívánatos közeledését a cikkre reagáló Karacs Teréz is fontosnak gondolta, de úgy vélte, nem az arisztokráciától kell várni a kezdeményezést, hanem önkörében a középosztály is igen sokat tehet a cél érdekében, s ehhez nem egyszerűen igazodnia kell az arisztokráciához: „Ha a’ középosztály még szellemműveletlen korában részesül egy általa fényénél, előjogainál fogva bálványozott osztály társalgásában, hajlandó annak még gyöngéit is elfogadni ’s igy csak árt az összevegyülés. Ha pedig a’ középosztály a’ müveltség magas fokát elérte, az emberi müveltségnek azon fokát, hol az ember, a’ bálványimádás gőzkörén fölülemelkedve, csupán józan itéletével (nem előitéletével) latolja az emberlényeket: akkor nem lát a földön több osztályt, csak kettőt, mellynek egyikének neve jó, a másiké gonosz. Midőn, mondom, a’ középosztály ezen fokon álland, épen úgy nélkülözhető számára az aristocrata társalgása, mint müveletlen korában káros.”²⁴ Karacs cikkét a szerkesztő, Frankenburg Adolf már annyira fontosnak vélte, hogy a lap élére helyezte. Ahogyan a reá reagáló Szelestey újabb cikkét is; a szerző itt, alapvetően egyetértve Karaccsal, az arisztokrácián kívül álló, emancipálni kívánt középosztály fogalmát akarta pontosítani, mondván, hogy a nemesség más, mint a polgárság (nyilván a nemzeti érzés és nyelv szempontjából tételezett fel különbséget). Karacs legfontosabb, tipográfiailag is kiemelt tételével azonban nem vitatkozik, sőt, megismétli: „Emberül van mondva tisztelt kegyed által, vitatkozó bajtársnő! hogy okos lény előtt csak két osztály létezik: a’ jók és gonoszak osztály. Higye meg tiszt. kegyed, hogy e’ két osztály összeforrasztására soha sem fogok tollat emelni. Sőt fájlalom, hogy ép e’ két osztálynak nincsenek elválasztó falai.”²⁵ A jelentős nézetkülönbségeket nem exponáló vitának az egyik, egyetértést találó állítása szerint tehát a társadalom fejlődésének az a kívánatos iránya, hogy a nemzeti egység érdekében létrejöjjön a különböző rétegek egymásba épülése, s ennek alapja kizárólag egy közös, erkölcsi alapú felfogás lehet. Vagyis a legfőbb különbség a „jók” és a „gonoszak” között húzódik, s az utóbbi kategóriából az átlépés az előzőbe csak a szándékon, az akaraton múlik.²⁶ Ennek a vitának éppúgy, mint Petőfi versének az az egyik leglényegesebb tanulsága, hogy a morális megkülönböztetés ennek értelmében a végső, az emberi történelmet lezáró harcot is morális karakterűnek állítja be. S Petőfi ezen a ponton ehhez a jellegzetesen – bibliai gyökerű – liberális alapelvhez ragaszkodott.

Ez pedig nemcsak itt, ennél a versnél mutatható ki nála. Feltűnő, hogy Petőfi a forradalmat erkölcsi kategóriákkal írta le máshol is. Idézzük csak fel ismét, miképpen határozta meg egy naplójegyzetében, prózai formában a forradalom lényegét: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rosz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigoru erkölcsü ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublicának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!« hanem a »tiszta erkölcs«!”²⁷ Ezeknek az 1848-as forradalom mámorában keletkezett soroknak a fényében az Akasszátok föl a királyokat című verse, amely A királyokhoz című vers logikus folytatásának minősülhetett, másnak látszik, mi több, éppen ebben a logikában nyeri el az igazi értelmét. Itt nem egyszerűen a forradalmi terror jogosságáról van szó (a királygyilkosság magától értetődőségéről), hanem inkább egy gondolkodástörténeti folyamat lezárásáról. Petőfi radikális gesztusa alapvetően megszüntetett (legalábbis önkörén belül) egy olyan hagyományt, amely sokak számára még eleven gondolkodási keret volt, s az 1848-as áprilisi törvények létrehozta új helyzetet s azon belül a legitim király, V. Ferdinánd megítélését is ez segített elfogadni.

Ahhoz, hogy megérthessük azt a folyamatot, amely a társadalmi átalakulások lehetséges irányait rendszerezte, amely évszázadokon keresztül nagy hatással volt az európai köztudatra, érdemes egy pillanatra visszatérnünk ennek a tradíciónak az eredetéhez. Kiindulópontként gondoljunk Arisztotelész Politika című művére, amely alapvetően meghatározta a társadalom fejlődéséről vallott nézeteket. Ebből a műből eredeztethető a 18. századi államelméleti gondolkodást is meghatározó alapelv, hogy az uralmi formák három alaptípusa közül (az egyeduralom [monarchia], a kisebbség uralma [arisztokrácia], a többség uralma [politea]) egyik sem eleve magasabbrendű a többinél, ám mindegyik helyes működése mellé oda lehet tenni annak elfajult változatát is (ezek a következők: türannisz, oligarchia, demokrácia).²⁸ Petőfi ezt a közmegegyezést rúgta föl, amikor azt mondta: „nincsen többé szeretett király”, illetve, hogy „akasszátok föl a királyokat”. Szerinte ugyanis a „respublica” eleve magasabbrendű uralmi forma a királyságnál, s ő nem alkalmazza azt a különbségtételt, amely hagyományosan ott van a monarchia megítélésében: a király és a zsarnok elválasztására gondolok. Ez magyarázza már A királyokhoz című vers fogadtatását is, amelyet a megdöbbenés és az elutasítás jellemez. Petőfi egyik Arany Jánoshoz szóló levelében a költő azon ironizált, hogy ő nem került börtönbe – Arany későbbi, a levélre rájegyzett utalásából derül ki, hogy ez akkortájt híresztelés volt, amely ennek a versnek a kapcsán terjedt el: „NB. » … hogy én fogva vagyok …« Híre járt, midőn a királyokhoz czímű versét kiadta.”²⁹ Ennek egykorú, ironikus vetülete volt Jókai Mór Hol leszünk két év mulva? vagy három excollega Siberiában című cikke vagy novellája (a szöveget a kritikai kiadás érdekes módon nem az elbeszélések, hanem a cikkek közé sorolta), amelyben arra kérdésre, hogy mi lett Petőfivel, A királyokhoz című versre tett utalással válaszol Nádaskay: „Nem tudni róla valami bizonyosat. Némellyek szerint a’ hajduböszörményiek megégették, mások azt mondják: hogy keresztrefeszittetett, ’s illy situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a’ matyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, a’ ki a királyokhoz verset mert irni, a’ miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a’ hetmannak, ’s vigyázz magadra: hogy verset ne irj a’ királyokhoz, kis fiam.”³⁰ Az utalás Petőfi „keresztrefeszítésére” nem véletlen: a vers refrénje („Nincsen többé szeretett király”) ugyanis a fentebbi gondolkodástörténeti keret és az egykorú magyarországi közérzület szempontjából egyaránt botrányos volt. V. Ferdinánd a kortársak számára egyáltalán nem mutatta a zsarnokká válás jegyeit, tevékenysége megtestesítette a „jó király”-t,³¹ ellene tehát nem tűnt indokoltnak ilyen indulat.³² A vers megítélése kapcsán alighanem igaza volt Szendrey Júliának, aki Zilahy Károly Petőfi-könyve kapcsán, a szerző kérésére fejtette ki a véleményét Petőfi életművéről, s erről a versről a következőt írta: „Hogy nagyobb visszhangra nem talált, az nem a vers rosszaságáról tanúskodik, hanem a magyar nép monarchikus voltáról.”³³ Petőfi ráadásul tovább is lépett, amikor megírta az Akasszátok föl a királyokat! című verset. Ennek a költeménynek az esetében – ha elvonatkoztathatnánk a történeti kontextustól – a gesztust legalábbis kétértékűként ítélhetnénk meg: a költemény ugyanis 1848 december elején született,³⁴ a legitim uralkodó lemondására és Ferenc József trónra lépésére tett reakciónak tekinthető. Ám ez csupán keletkezéstörténeti adalék, mert a vers szövege semmilyen megszorítást és különbségtételt nem tesz a két személy között. Aligha tudták volna követni egykorúan Petőfi versének a logikáját, hogy tudniillik ezt a szöveget V. Ferdinánd vagy Ferenc József ellen szóló állásfoglalásként kell-e értelmezni – bár, mivel ez a vers egykorúan nem jelent meg, fogadtatásáról sincsenek információk. Petőfi minden esetre itt a mindenkori király elutasításává és megölhetőségének állításává avatta a verset, s ez beleütközött volna az előbb vázolt eszmetörténeti hagyományba – már az ehhez képest sokkal enyhébb kijelentésekkel operáló A királyokhoz is ezért válthatott ki rendkívül éles elutasítást.

Ennek a tradíciónak a megértéséhez érdemes visszanyúlni a 18. század végére: gondoljunk csak Batsányi János közismert, 1789-ben keletkezett versére, A franciaországi változásokra címűre. Ez az epigramma ugyanis nem tett meg egy ilyen radikális lépést: tisztán zsarnokellenes és nem általában királyellenes vers volt – ahogyan ezt Mezei Márta verselemzése már évtizedekkel ezelőtt meggyőzően bizonyította.³⁵

Petőfi forradalmi verseinek újdonsága talán éppen abban áll, hogy megtört (s ezzel meg is újított) egy hagyományt. Miközben a forradalomról való beszéd Petőfinél alapvetően nem társadalmi értelmű eseményeket ír le, hanem egy morális folyamatot, mindezt egy bibliai képzetkörben mozgó, az Apokalipszis motívumaira építő vízió fejezi ki. Petőfinél a forradalom – híven a bibliai toposzok használatából eredő metaforákhoz – nem egy reálisan megragadható, történeti időben bekövetkező, közösségi tett, hanem egy, üdvtörténetileg megalapozott, logikai végpont, amely lezárja az emberi történelem minden látszólagos esetlegességét. S aztán innen, ebből a pontból visszatekintve kaphat értelmet az egész történelem mint az isteni terv része. Ráadásul Petőfi számára mindez egy alapvetően erkölcsi kategóriákkal leírható folyamat része volt. Persze nem szabad elfelejtenünk Horváth János finom korrekcióját a „prófétai” jelző értelméről, hiszen a vers valóban nem egy majdani történelmi esemény, mondjuk az 1848-as pesti forradalom³⁶ és az utána következő szabadságharc megsejtése, hanem több annál: „Mindamellett ez Petőfi legprófétaibb költeménye, ha e szót a lyrai jelleg meghatározására használjuk s nem abban a közönséges értelemben vesszük, hogy némely dolgokat előre megjövendőlt.”³⁷ Az ítélet című vers jelentősége nemcsak abban áll, hogy illusztrálja ezt a folyamatot, hanem igen magas színvonalon képes reprezentálni Petőfi forradalommal kapcsolatos verseinek apokaliptikus dimenzióját is.