Csorba László

Széchenyi István és a modern politikai irodalom kezdetei
1825 A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 120-136.

„Nagy bámulatunkra ma egy új szónokot láttunk fellépni, Steferl Széchenyi magyar beszédet tartott, amelyben azt mondta, hogy a nunciumon, a Rendek válaszán nem kellene semmit változtatni” – jegyezte fel naplójába Zichy Adél grófnő 1825. október 12-én
Keglevichné 1938, 32–33

A bécsi udvar feltétlen hívének számító barsi főispán, Keglevich János gróf felesége, szinte véletlenül, egy készülő történelmi fordulópont bevezető jelenetének lett a krónikása. Persze külön is figyelt a magas társaságban különcként elkönyvelt Széchenyire, hiszen jól tudta, hogy a fiatal huszárkapitány, alig titokban, épp az ő sógornőjébe, Zichy Károlyné született Seilern Crescence grófnőbe szerelmes. De a feljegyzés kissé gúnyos hangvétele megdöbbenést leplez: évszázados hagyományt tört meg a gróf, amikor ismét a „hazaszerző” ősök nyelvén szólalt meg a főrendi táblán. Ugyanezt így kommentálta a barát és szellemi fegyvertárs, a távol lévő főrend követeként jelen lévő Wesselényi Miklós édesanyjához írt levelében: „Tanúja voltam a’ legszemtelenebb gyávaságoknak, senki sem volt, a’ ki igazán s egyenesen akart, vagy mert volna szóllani, – tsak Széchényi (sic), az én kedves Széchényim szóllalt meg, – még pedig magyarul és magyar szívvel” (Trócsányi 1965, 62).

Tény persze, hogy Széchenyi nem tudott olyan jól latinul, amennyire egy sikeres felsőtáblai karrier megkívánta ebben az időben. Éppen országgyűlési sikerei nyomán feküdt neki alaposabban, amiként a magyar jognak, a Corpus Juris köteteinek is csak ezután lett – ügyvédje, Xantus Ignác segítségével – a rá jellemző alapossággal szakértője. De kívülről is bevághatta volna a mondókáját, mint sokan mások – nyilvánvaló tehát, hogy tudatosan szakította meg a latin többszáz éves, szimbolikus uralmát a magyar főrendek házában. S ha a jó példa követése nem is volt tökéletes – Haller Imre és Esterházy Károly, amiként Andrássy György, „betanult beszédébe is belesült”, kárörvendett Keglevichné (Keglevichné 1938, 40) –, a gesztus irányt jelölt, harangot kongatott, valóban jelezve: érdemi fordulat készül a magyar politikában.

Mivel Széchenyi a felsőtáblán a rendek sérelmi feliratát támogatta, megnövekedett tekintéllyel látogathatta az ekkoriban a megyei követeknek a nemzeti nevelés és a magyar nyelv ügyéről zajló – nem hivatalos, úgynevezett „kerületi” – tanácskozásait a pozsonyi megyeházán, a Hosszú utcában. Itt került sor azután 1825. november 3-án arra a jelenetre, amely ma is látható Holló Barnabás bronz domborművén az Akadémia budapesti palotájának falán, s amely a jelképek nyelvén egy új történelmi időszaknak, a magyarországi polgári átalakulás korának lett nyitó nagyjelenete. Több változatban maradt fenn, mit is mondott a „nemes gróf”, miután Felsőbüki Nagy Pál, a bécsi udvar akarata ellenére megválasztott ellenzéki vezérszónok „felséges tűzzel” kelt ki a nemzeti kultúra támogatására rest, elkorcsosuló főnemesek ellen. A szemrehányás természetesen nem Széchenyinek szólt, amiként nem ez a filippika adta magát az ötletet. A magyar felvilágosodás kezdetei, Bessenyei Györgyék óta forgott már a nemzet legjobbjainak körében egy, a magyar nyelv kiművelését szolgáló intézmény eszméje. De a soproni követ „lángszavai” kétségkívül a legjobb alkalmat szolgáltatták ahhoz, hogy a tettre érett gondolat átlépje a lehetőség és a valóság közötti mezsgyét. A szemtanú, Comáromy István abaúji alispán – Kazinczy Ferenchez intézett baráti levelében – így örökítette meg a történteket:

„... midőn a’ Sopron V[ár]megye Követe Beszédében az Ország Nagygyai felöl azt az említést tette, hogy ha ezek is a’ mint reményleni lehet az Országnak ezen Igyekezetét hathatósan segíteni fogják, a’ Nemzeti Culturának bizonyos előmenetelét reményleni lehet, ezen Beszéd után az Ifjú G[róf] Széchenyi Magyar Lovas Kapitány 33 (sic) Esztendős a’ Magyar Muzeumnak fundamentomát megvető halhatatlan emlékezetű G[róf] Széchenyinek igen méltó Fija ’s a’ Circularis Sessióknak [kerületi üléseknek] igen szorgalmatos gyakorlója nagy lelkü szavakkal ezen Ajánlást tette: T[isztelt] Statusok és Rendek! Én ugyan Nagy nem vagyok, de Vagyonos ember vagyok, azért Nemzeti Nyelvemnek gyarapitására egy egész Esztendei Jövedelmemet ajánlom, ugy hogy ennek a’ kivántt Czélra való fordítása ’s el rendelése mindenkor az Ország Gyűlésétűl függjön.

Ezen váratlanúl történt Ajánlás a’ nagy buzgósággal folytatott Tárgy felett tartatott Tanátskozás közben ugy el lágyította az egyben gyült Statusoknak sziveiket, hogy többnyire minden Követeknek könnyeket tsafart ki szemeikbül ’s kevés ideig tartó, el némító mélly hallgatás után, mindenfelől a sokszorozva megújitott Éljen kiáltás harsogott ’s a’ Statusok által a’ Magyar Haza Nevében ezen példás Hazafinak az Édes Attya nagy Érdemeinek meg említésével is buzgó köszönet tétetett.” És amikor a lelkes hangulatban Vay Ábrahám, Andrássy György és Károlyi György is komoly adományokkal csatlakozott a felajánláshoz, „lehetetlen azt a’ nagy el ragadtatást le írni – folytatja Comáromi –, melly a’ Statusokat ezeknek hallására a jövendö boldogabb Időknek ki nézésébül közönségesen meg lepte” (Váczy 1909, 450–451).

A leírás hitelesen adja vissza a lelkesült pillanat hangulatát. A jelenet főhőse ugyanakkor minderről a következő, mélyen pesszimista reflexiót látta jónak följegyezni naplójába: „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem” (Széchenyi 1978, 420). Hogy e keserű megjegyzés minden ízét értsük, fel kell idéznünk az utat, amelyen az ekkoriban 34 éves huszárkapitány nemzete és a maga sorsának e fordulópontjához elérkezett.

A família grófi koronája még nem volt százesztendős, amikor 1791. szeptember 21-én István megszületett. Vagyona alapján azonban már az apja, Széchényi Ferenc is a legelőkelőbb bécsi társasághoz tartozott. A korai éveiben a felvilágosodás eszméinek elkötelezett, és ezért II. József császár idején közhivatalt is vállaló idősebb grófnak nemcsak a – máig a nevét viselő – Nemzeti Könyvtár megalapításáért mondhat köszönetet a nemzet, de ugyancsak közcélra adományozott gyűjteményei adták az alapot a Nemzeti Múzeum létrehozásához is. Édesanyja, Festetics Júlia pedig annak a György grófnak volt a húga, aki birtokán állíttatta fel az ország első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét, a Georgicont, és irodalompártoló hírnevét olyan jeles rendezvénysorozattal alapozta meg, mint a keszthelyi Helikon-ünnepségek. Sokat elárul a hazai polgári átalakulás hőskoráról, hogy a magyar művelődésért ennyit áldozó családok gyermeke Bécsben látta meg a napvilágot, anyanyelve a német volt és a legbizalmasabb feljegyzéseit, naplójegyzeteit haláláig ezen a nyelven vezette. Amikor – a meglehetősen laza és kellemes iskolaévek után – a napóleoni háborúk forgatagában a fiatal gróf katonai szolgálatba lépett előbb a nemesi felkelők közt, majd a hivatásos hadseregben, a „haza” fogalma még inkább a Habsburg Birodalmat jelentette számára, semmint Szent István koronájának területét.

Széchenyi tehetsége először elsősorban a személyiség sajátos nyugtalanságában jelentkezett: másra, többre vágyódás mindannál, amit a bécsi társaság nyújthatott. Ez az érzés – amelynek nincs „oka”, mert természetének örökölt sajátossága – egyfelől mindinkább segített tudatosítani benne azokat a különbségeket, amelyek a rokoni-baráti-ismerősi körtől valóban elválasztották. Másfelől – személyes sors és „korszellem” ritka szerencsés találkozása folytán – „idegenség”-élményének hallatlanul gazdag kifejezési formákat kínált a romantika életeszmény- és életstílus-választékának épp akkoriban zajló kibontakozása. A nyugtalanság azután fokozatosan az ambíció, a teljesítményre törekvés belső motorjává alakult át, amely a hiúság és minőségérzék korlátjai között indította el a személyes hivatás keresésének útján.

Széchenyi jó másfél évtizedig hitte és remélte, hogy a hadseregben fut majd be fényes karriert. I. Ferenc császár azonban – egy besúgójelentés alapján, amelyről persze a grófnak fogalma sem volt – megbízhatatlannak tartotta, és minden alkalommal visszadobta a fiatal kapitány előléptetési kérelmét. Utólag nézve, ez a kicsinyes eljárás egyfajta váltóként működött Széchenyi sorsának vaspályáján: elzárta a szokványos birodalmi érvényesülés sínpárját, és egy másik irányba, az önmagához és a magyar hazához visszatalálás vágányára irányította. Ennek állomásait vándorévei során járta végig; vándorlásai során, amelyek egyfelől Nyugat-Európába, Angliába, továbbá a Mediterráneum és a Levante tájaira, másfelől a lélek mélységeibe, az önvizsgálat és az önismeret világába vezették.

Mindkét útnak az 1820-as évek közepe táján ért a végére. A Kelet a múlttal szembesítette: a török és görög tájakon olyan civilizációkat vélt látni, amelyeknek elöregedett népei kultúrájuk romjain vegetálnak csupán. Nyugaton viszont a jövőt hitte felismerni: fiatal nemzeteket, amelyek a technikai modernizáció és a demokratikus társadalomszervezés segítségével eddig ismeretlen csúcsokra jutnak el. Kezdetben azt hitte, a magyarság – a „Kelet népe” – már menthetetlenül az előbbiek sorsára jutott. De az 1820-as évek első felében azután végre hosszabb időt töltött Magyarországon, és a jóbarátok – közöttük is legelsősorban Wesselényi Miklós – hatására immár olyan fiatal nemzetnek kezdte látni a magyarságot, amely „nem volt, hanem lesz”. Nevezetes barátságuk során, a látszat ellenére, az öt évvel fiatalabb erdélyi báró gyakorolta a nagyobb hatást társára, mert életre szóló mintát adott számára: azét az – immár hangsúlyozottan magyar – arisztokratáét, aki az övénél is ősibb famíliával, politikai tradíciókkal, régi híres ménessel, politikai népszerűséggel és igazi személyes függetlenséggel rendelkezik, s mindezek segítségével abban látja egyedüli célját, romantikus élethivatását, hogy energiáit elszánt következetességgel állítsa egy szerencsétlen, feudális nyomorba süllyedt történelmi közösség, a magyar nemzet felemelésének és átalakításának szolgálatába.

A jóbarátok pontosan tudták, mi kell az okos hazaszeretethez: egyfelől tudás, szakértelem, másfelől pedig a hatékony cselekvés állandó kontrolljaként erkölcsi tökéletesedés. Széchenyi hihetetlen lendülettel és akaraterővel pótolta ifjúkora műveltségi hiányosságait; keleti útjának batárjára azért szereltetett a szokásosnál nagyobb ablakokat, hogy minden fölös percét a ládaszám magával vitt könyveknek szentelhesse. Naplóiból ugyanakkor nyomon követhető, milyen kétségbeesett igyekezettel próbált megfelelni az erkölcsi tisztulás követelményének is. Nápolyi, majd keleti útján egy fajta „világnézeti érés” is lejátszódott a belsejében: felerősödött istenkereső szenvedélye, és fokozatosan a katolikus tradíció és a liberalizmus értékvilágának olyasféle, a felekezetiességtől eltávolodó, a súlypontot az erkölcsi világrend egyetemességére helyező szintéziséhez jutott el, mint tőle függetlenül, de vele egy időben a nyugat-európai katolikus értelmiség legjobbjai. Másfelől egy megrázó érzelmi élmény árnya sejlik fel újra és újra lelki erőfeszítéseinek hátterében. 1814-ben, amikor egyike volt a bécsi kongresszus forgatagában a harcmezők után a női szalonokban is sikerrel csatázó ifjú tisztek seregének, váratlanul magával ragadta a sógornője, Pál bátyja felesége, az ír származású Caroline Meade iránt támadt szerelem. A dolognak hamar vége szakadt – mélységéről, „részleteiről” máig erősen eltérőek a vélemények –, maga a fiatal huszárkapitány is hamar újabb szoknya után fordult, de utóbb meglepő érzékenységgel vette magára annak felelősségét, hogy a férfihiúságból, vigyázatlanul elhintett pletyka milyen kellemetlen helyzetbe hozta az asszonyt. Az ennek nyomán születő önvád mértéke azonban már nincs arányban az elkövetett bűnnel – különösen azzal együtt nem, hogy az asszony szomorú haláláért (1820) is, noha tüdőbaj okozta, önmagát tette felelőssé. Ez a különös aránytévesztés már annak volt világos jele, hogy Széchenyi ekkoriban vette fel a küzdelmet egy olyan ellenséggel, amely nem a csatamezőn, hanem a lélek belső terrénumain támadott, és amelyet, bár híres ütközetek hőse volt és féltucat kitüntetés csillogott a mellén, élete végéig nem tudott – mert nem is lehetett – legyőzni.

Az orvostörténeti szakkutatás ma még nem egységes Széchenyi pszichés kórtörténetének megítélésében, így abban sem, vajon közéleti tevékenységét mennyiben befolyásolták esetleges lelki defektusok. A legújabb kutatások azt hangsúlyozzák, hogy már kora ifjúságától kezdve elsősorban hipochondriás képzetekben megnyilvánuló hangulatzavar mutatható ki írásaiban, s ennek tünetei lényegében egész életén át hasonló, bár változó erősségű formákban jelentkeztek. Életfáradtsága és életuntsága lehetett romantikus póz, de a húszas évektől kezdve folyamatosan hangoztatott halálfélelme és rettegése – amely konkrét tárgyra alig-alig vonatkoztatható – nyomatékos jele egy olyan kezdődő betegségnek, amely azonban kizárólag hangulati és indítékvilágát, ezek szokatlanul erős váltakozásait érintette, és nem gyakorolt hatást logikájára, memóriájára, általános értelmi képességeire. Ettől kezdve a naplók annak a szakadatlan küzdelemnek a nyomait is őrzik, amellyel igyekezett kordában tartani a személyiségét ellentétes irányokba mozdítani igyekvő objektív és szubjektív erőket. A belső mérleg egyik serpenyőjének az egész életutat ettől kezdve átívelő erkölcsi elköteleződés, hivatás- és felelősségtudat adott súlyt: szolgálat egy történelmileg kialakult és értékhordozónak tekintett közösség, a magyar nemzet javáért. A másikba viszont egy kórosan szélsőséges hangulat- és indítékvezérlésű, s emiatt súlyos önértékelési zavarokkal, hipochondriás és paranoid veszélyeztetettséggel viaskodó, egocentrizmusra hajló lelkialkat került. Ezek eredendően centrifugális erői között fonta két és fél évtizeden át a valódi, s később már csak a látszategyensúly kötelékeit Széchenyi István – hiszen csupán részben az ő akaratán, legalább ennyire egy viharos kor politikai, gazdasági, társadalmi életének tőle javarészt független eseményein is múlott, mennyire volt és lehetett képes kordában tartani az értelem korlátja mögött már érezhetően készülődni kezdő, de egyelőre még ismeretlen ellenséget.

A tízes évek vége még az útkeresés, de a húszasok eleje már a saját hivatására való rátalálás korszaka Széchenyi István életének. A Wesselényi-barátság igazi pecsétje a szélesebb közvélemény körében is hamarosan legendássá váló angliai utazásuk. Aligha véletlen, hogy a végső, nagy szerelem is ekkoriban ragadja magával: a Zichyek közül való ifj. Károly gróf felesége, az osztrák családjának szerényebb nevét szépségével ellensúlyozó Seilern Crescence grófnő a választottja. Az asszony ugyan nem maradt közömbös új rajongója iránt, de határozottan elutasította közeledését. A hangulatai szélsőséges ingadozásaitól szenvedő Széchenyiben az a sajátos egybeesés, hogy újra megtalált nemzeti kötődése időben párhuzamosan bontakozott ki a nehézségek folytán egyre reménytelenebb – tehát hozzá egyedül illő! – szerelmével, a feszültségek levezetésének különleges, új energiákat teremtő megoldását sugallta. E két élmény sajátos „logikai” összekapcsolásával ugyanis a magyar haza felemeléséért vívott küzdelemben fejeződik ki, nyerhet sajátos kielégülést szerelme! E jellegzetesen romantikus megoldást Crescence grófnő kezdetben nyilván főképp a botrány elkerülése érdekében szorgalmazta, s csupán később ragadhatta meg az a pátosz, amelyet azután a gróf lelkesítő közéleti sikerei adtak e kissé melodramatikus önfeláldozásnak.

Ezekben az összefüggésekben válik azután világossá Széchenyi keserű megjegyzése, amellyel az Akadémia megalapítását kísérte. Egyfelől tudta, mit akar tenni egy „új” Magyarországért – és azt is tudta jól, hogy a „régi” világ milyen erőit hívja ki maga ellen cselekedetével. De ezeket az erőket már eleve kissé eltúlozva, a kezdődő betegség szemüvegén át látta. Hiszen nem tette „minden honfitársát” ellenségévé – éppen nem! Gesztusa azért is válhatott szimbólummá, mert országos tettvágynak adott formát, sokakat éltető mozgalomnak szabott irányt – olyan mozgalomnak, amelynek viszont kétségkívül ő vált az egyik vezéralakjává a következő majd két és fél évtizedben. A rá jellemző szívóssággal és találékonysággal vetett fel újabb és újabb eszméket és indított újabb és újabb vállalkozásokat annak az átfogó programnak a megvalósítására, amelyben elsőként foglalta szerkezetbe a feudális-rendi világból a modern, polgári gazdaságba és társadalomba vezető átmenet legfontosabb teendőit. Hitel kell, hangsúlyozta hamarosan megjelenő, korszakfordító jelentőségű könyvében (1830), gazdasági vállalkozásainkhoz csakúgy, mint az úri gőgből, jobbágyi alázatból kibontakozó személyes kapcsolatainkhoz. „Közepesülni” kell, vagyis nemzeti centrumra van szükség, ahol összetalálkozhatnak a változásra törekvő erők, ahol eszmecseréjükből modern, kritikai közvélemény születik, amely megvitatja a teendőket és ellenőrzi azok végrehajtását. Lóverseny kell, a lótenyésztés gazdasági és katonai érdekein túl főképp azért, hogy az arisztokrácia és a vagyonos réteg ennek révén is összegyűljön, és mind több legyen az „eszmesúrlódásra” az alkalom. „Casino” kell, tulajdonképpen klub, mert az a politikai informálódás és véleményalkotás ideális előkészítő helyszíne. Szabályozni kell a Vaskapunál a Dunát, hogy a folyó ne legyen „vak zsák” többé, és így Pest lehessen a Kelet-Európa és a Balkán felé irányuló anyagi és szellemi export nagyszabású elosztó állomása. Híd kell, hogy a középkorias elkülönültségüket még őrizgető városkákból a gazdasági forgalom és a közlekedés fellendülése révén nagyváros és mindezek végső folyományaként igazi magyar főváros alakuljon, amelynek gazdasági ereje akár az egész Habsburg Birodalom uralkodói centrumát is Bécsből idevonzhatja a magyar Duna partjára. És emiatt is óbudai hajógyár kell, meg hengermalom, a Gellérthegyen Nemzeti Pantheon, a Duna-parton Nemzeti Színház, gőzhajózás a Balatonon, selyemhernyókat tápláló szederfasorok a falvak főutcáin, higiénikusan zubogó tisztálkodási készülékek a kastélyok, polgárlakások, parasztporták folyosóvégein, gázvilágítás, azután csónakda és egészségnevelő sportintézmények – és még hosszan sorolható e ragyogó elme többi nagyszerű polgárosító víziója. Bő áradásuknál csak az a legmeglepőbb, hogy egy részüket már maga a gróf, de a többit is javarészt megvalósította az idők haladása.

A nagy sikerek azonban kudarcokkal váltakoznak. Az erényszövetségben egyesülő mágnásifjak élcsapat szerepéről szőtt gyönyörű utópiát szétszaggatta az élet, és a „hogyan tovább?” kérdésében már külön útra lépnek Széchenyi és Wesselényi, az addig elválaszthatatlan jóbarátok. Honnan jön az az erő, amely a hovatovább elodázhatatlan reformokat végül megvalósítani képes? A nyugat-magyarországi grófnak sorsából, társadalmi kapcsolataiból, politikai hajlékonyságából adódott az az egyéni és egyedi lehetősége, hogy – vállalkozásai érdekében is – őszintén tudott hinni a bécsi kormány és Metternich herceg sokat hangoztatott reformszándékában. A merőben eltérő tapasztalatokból építkező erdélyi báró, aki szembeszállt a törvénytelen újoncozással, a vármegyei nemesség politizáló, felső rétegében vélte felismerni a szükséges politikai támaszt, de oly módon, hogy ezt a rendi-sérelmi oppozícióba merevedett, provinciális réteget ugyanakkor elindítja a modern, liberális reformellenzékké fejlődés útján. Kiemelkedő képességei révén Wesselényinek ezek az erőfeszítései végül sikerrel jártak, és az 1832. évi országgyűlésre az alsótábla követeinek dominanciájával létrejött az egyesült ellenzék Magyarországon, amely készen állt arra, hogy új – immár polgári, liberális – tartalommal töltse meg a rendi-sérelmi ellenállás hagyományos kereteit. Széchenyi természetesen számos témában egyetértett és együtt szavazott ezzel az ellenzékkel, vezetőik egy részével – így főként Kölcsey Ferenccel és Deák Ferenccel – személyileg is mélyen rokonszenvezett, de a megyei nemesség egészétől való előítéletes viszolygása folytán képtelen volt felismerni bennük azt az erőt, amely erkölcsileg és anyagilag valóban újjáteremtheti Magyarországot. 1831 folyamán a két barát levelezésében végbement a régóta érlelődő szakadás, és érintkezésük ettől kezdve formálissá üresedett.

Az 1830-as évek mégis Széchenyi pályafutásának igazi csúcsa. Szerte az országban beindultak vállalkozásai, és a közélet fórumain halhatatlan könyvtriásza, a Hitel, a Világ (1832) és – a cenzúra miatt külföldön megjelenő – Stádium (1833) eszméi forogtak. Tekintélyre, népszerűségre a legelső a hazafiak sorában, és a mindennapokban aratott sikereivel párhuzamosan gyarapszik mítosza az államférfiról, aki képes volt rá és vállalta, hogy a modern világ kihívásait felismerve felébressze a feudális tunyaság, nemtörődömség évszázados álmából a nemzetet. Valójában persze a nemzet már ébren volt, s éppen keresni kezdte sokasodó bajainak okát. Az agrártudományok olyan úttörői, mint Balásházy János, Kisszántói Pethe Ferenc, Nagyváthy János, avagy bontakozó irodalmunk jelesei Kazinczytól Kölcseyig nagyon sokat végiggondoltak és kimondtak már abból, ami magyarázatot adhatott a kor emberének válságérzetére. Széchenyi valódi szerepét, tetteinek, fellépésének igazi jelentőségét pár évvel később, nagy vitájuk során Kossuth Lajos fogalmazta meg olyan pontossággal, hogy az utókor történészeinek sincs mit igazán hozzátenniük: „Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a’ nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik. (...) Ujjait a’ kornak üterére tevé, és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak” (Kossuth 1841, 17–18).

Széchenyi István a politikai elemző irodalom első modern klasszikusa Magyarországon. Már első könyve, a Lovakrul is messze nem csupán addigi legfőbb tevékenységi területén szerzett tapasztalatainak közreadása, hanem egyben a társadalmilag hasznos cselekvés általa felismerni vélt egyik fontos alapelvének konkretizálása is: nem kell a bizonyos haszon, már a lehetősége is elegendő indíték lehet a lótenyésztés – vagyis bármely, a gazdasági gyarapodást szolgáló vállalkozás – elindításához. Barátai, gondjainak, gondolatainak osztályosai a tárgy ismerőssége folytán fogadták örömmel a művet. A szöveget nyelvhelyességi szempontból a Széchényi-család régi pártfogoltja és barátja, Kis János evangélikus szuperintendens, filozófus és költő javította; a gróf biztatása szerint, hogy ne legyen „nagyon istállószagú”. Ám a változtatásokat végül nem fogadta meg, mivel első művét nyelvi vonatkozásban is csak a sajátjának akarta. Míg kortársai java részét az érdekelte, kivel íratta munkáját, őt inkább a sikertelenség okai izgatták – de a várhatónál kisebb mértékben. Könyve mottóját ugyanis saját irodalmi pályájára is érvényesnek tarthatta: „A’ kisded Makkbul, ha nem romlott, idővel termő Tölgyfa lessz, csak senki el ne gázolja” (Széchenyi 1828, [2.]).

1830 januárjában jelent meg a Hitel, a legnagyobb hatású magyar könyv, amely addig – s tán azóta is – elhagyta a hazai sajtót. „A Hitel nemcsak könyv, a Hitel valami több, nemesebb; a Hitel egy hazafiúi tett” – fogalmazta meg a legtömörebben hét évvel későbbi levelében Eötvös József, a reformkori liberális nemzedék egyik legkiválóbb gondolkodója a könyv jelentőségét (Eötvös 1976, 120). „Sz[échenyi] egész erejében találá a multat, s harcot kezdve vele, ő az áldott rontó – jelölte meg a reformküzdelem szemszögéből közelebbről is, mit tett a mű s alkotója –; s megmutatva az előítéletet s önséget egész mezítelenségében, helyt csinála nékünk, hol építsünk” (120). A Hitel írójának az fájt a legjobban, hogy kritikusai egy része éppen ezt a szándékát értette – akaratlanul vagy szándékosan – félre: a valóság feltárása helyett, úgy látták, csupa mocskot szórt nemzetére. A cáfolat fölösleges: valótlanságokat tartalmazó írás természetesen nem lett volna képes ilyen hatást kiváltani. A könyvnek valójában a problémák megfogalmazásánál érvényesített realizmusa volt az egyik legfőbb vonzereje. A másik pedig relatív teljessége: a szerző körkörösen végigjárja a késő feudális magyar valóság leglényegesebb színtereit és a hitel – illetve a hitel hiánya –, mint egységes nézőpont segítségével vázolja fel elvi megoldási programját.

„Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell e mondani – kezdődik a könyv érdemi szövege –, ha valaki nagy számú gulyája s tölt gabnavermei mellett is koplal vagy szinte éhen hal? (...) már ez mért van így – s ennek úgy kell e lenni, vagy tán nem kellene; annak kifejtése lészen ezen rövid Értekezés tárgya” (Széchenyi 1830, 21). Földjeinek természeti adottságaihoz képest a magyar birtokos miért szegényebb, mezeje miért parlagibb, mint lehetne – ez az 1820-as években kibontakozó agrártermelési és értékesítési válság hazai mélypontján igencsak aktuális kérdéscsoport foglalkoztatja a nagybirtok korszerűsítésének útját a maga közvetlen anyagi érdekeltsége miatt is kereső Széchenyi Istvánt. Nézeteit hol a „birtokos” (a tágabban vett tulajdonos), hol a „gazda” (tehát csupán a földbirtokos) szemszögéből fogalmazza meg, mindannyiszor a hitel hiányában jelölve meg a baj okát, illetve megteremtésében az orvoslás eszközét. Persze bármennyire is komoly csomópontja a creditum a hazai gazdasági-társadalmi életnek, mégsem annak legfőbb centruma, így számos kérdéshez a kapcsolata áttételes, erőltetett. Sőt van, amit konkrétan egyáltalán nem érint, pedig ugyancsak lényeges területe a korabeli magyar világnak: ilyen – többek között – a közjogi kérdés (vagyis az Ausztriához való viszony), a kormányzati rendszer, avagy a rendiség intézményei. Mégis, az érintett témák – a földesúri és a paraszti birtokok elkülönítése, a jobbágyok faszükségletének szabályozása, a szabad iparűzést akadályozó céhek és a hatósági árszabás (limitatio) eltörlése, a dézsma és a robot gazdaságtalansága és ezért felszámolásának szükségessége, a kereskedelem és az ország földrajzi helyzetének összefüggései, a belső vámok megszüntetése, az ipari termelés szűkösségének gondjai stb. – messze elegendő szélességben ölelik át a problémák kötegeit ahhoz, hogy az olvasó úgy érezze: a szerző valóban megalapozottan, a magyar valóság átfogó ismeretében fogalmazza meg javításai tanácsait.

Ezek egy része az „egyénhez” szól, vagyis személyes döntés kérdése: bárki bármikor dönthet úgy, hogy követi őket. Más részük – kevésbé részletezve, de azért szintén teljesen egyértelműen – a közösségi intézményrendszer, a jogi-politikai viszonyok és körülmények átalakítását célozzák (például amikor a törvények megváltoztathatóságának erkölcsi nyilvánvalóságát fejtegeti, vagy amikor arra utal, hogy aki az országgyűlés költségeit viseli, abban képviselve nincs) (193–194, 246). Egyfelől kijelentette: „ime nyiltan azon vallomást teszem: »hogy hazánk előmenetele ’s magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi tehetősb birtokosok vagyunk«” (231). Majd pár oldallal utóbb hozzátette: „mi példahasználás által igen jól ’s minden bizonnyal tudhatjuk – ’s ha nem tudjuk, csak önhibánk – milly valódi lételre ’s eleven életre juthatna hazánk minden honbelink felszabadítása ’s polgári jusokban részesülhetése által” (257–258). Széchenyi itt világosan érzékelteti, hogy a jogi-politikai rendszert is alapvetően meg kell reformálni ahhoz, hogy a vágyott felvirágzás bekövetkezzék.

A törvények területén és a társadalmi környezetben is változtatások szükségesek tehát, és ezek logikai kezdőpontja megintcsak a hitel, de már nem szigorúan közgazdasági értelemben. „A Hitelrül szólok, ’s a’ mi belőle foly, a’ becsületrül, az adott szó szentségérül, a’ cselekedetek egyenességérül...” (5) – jelzi a könyv ajánlása, hogy szerzőjének a gazdasági fejtegetések mellett komoly „nemzetpedagógiai” mondanivalója is van honfitársai számára. A legfontosabb: a változtatás legnagyobbrészt saját magunkon múlik! Meglehet, alkati individualizmusa csakúgy, mint az udvarral való súrlódások kerülésének szándéka is hozzájárult e végtelenül egyszerű, de annál nagyobb – másfél évszázadon átívelő – hatású erkölcsi meggyőződésének kialakításához. Mindazok ugyanis, akik későbbi korszakokban a személyes morál kategóriáit használva fogalmazták meg a magyar nemzet egészével szembeni vágyaikat vagy vádjaikat, szellemi őseik között mindig felfedezhették azt a gondolkodót, aki nem engedte külső körülményekre hivatkozva elhárítani a tétlenség felelősségét.

A történettudomány pontosan ismeri Széchenyi igen széles olvasottságának azokat a kulcsműveit, amelyek a Hitel koncepciójára és szövegére a legnagyobb hatást gyakorolták. Rousseau-tól Adam Smithig, Francis Bacontól Jeremy Benthamig sorolhatók szellemi inspirálói – különösen az utóbb említett angol jogász és közíró úgynevezett „haszonelvű” filozófiája ragadta meg a képzeletét. Van olyan rész, ahol szinte csak fordítja „a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb boldogság” hirdetőjének sorait. Minden humanizmuson túl, pusztán a haszonelvre hivatkozva ajánlhatja Széchenyi például az úriszék eltörlését; nincs ugyanis valódi és igazságos egyezség vagy csere, ha a felek függő viszonyban vannak egymással. E felismerés a legszorosabb kapcsolatban áll azzal a döntő jelentőségű gondolatával, miszerint az egyik legfőbb probléma abból adódik, hogy mind a paraszt, mind a földesúr úgy képzeli, csupán egymás kárára lehetséges a gyarapodásuk. „Sok azt gondolja, hogy a’ földesúr jobbágya ellenében úgy áll, mint két kártyás egymás ellen, kiknek egyedül egyike nyer ’s éppen csak annyit nyerhet, mennyit a’ másika veszt” (105). „Ezen hibás előítélet” ellenében ezzel a maga eszmerendszerében is megteremtette a reformkor talán legnagyobb horderejű szellemi konstrukciója, az érdekegyesítés kidolgozásának elvi lehetőségét! Kölcsey, Wesselényi mellett ő is elsők között kötelezte el magát a polgári átalakulás olyan útja mellett, amely a jobbágyi és földesúri érdekeket egyeztetve vélte megteremthetőnek az új Magyarországot. Méghozzá nem „jótékonykodási”, vagy más morális megfontolásból, hanem a legszorosabb közgazdasági ésszerűség alapján! Következetességére jellemző, hogy még a saját jobbágyaival szembeni tagosítási vitában is azzal hárította el a jobb határrész átengedésére vonatkozó követelést, hogy ő – az érdekegyesítés kölcsönösségének híveként – mindig is ellenezte a jobbágyproblémáknak a földesúri tulajdon sérelmére történő rendezését.

A Hitel egy alkatilag pesszimista ember mélyen optimista munkája. A mű számos pontján megjelenik a vágyott cél s példakép: Anglia. Hivatkozásaiban, példázataiban ugyan kétségkívül idealizálja a szigetországbeli viszonyokat, de okkal teszi – hiszen mindaz, ami ott problematikus, nem mérhető minőségben és mennyiségben ahhoz, ami az európai civilizáció keleti végeiről nézve követendőnek minősíthető. Magának már angliai, franciaországi útjain megfogalmazta, de most nyíltan is hirdette meggyőződését: fölösleges nekünk is végigvergődni a gazdasági-műszaki fejlődés lépcsőfokain és véres verejtékkel újra kitalálni azt, amire mások már egyszer rájöttek; onnan kell elindulnunk, ahová ők eljutottak (például az angolok a lótenyésztésben, a franciák a pezsgőkészítésben stb.). Nem hazafiatlanság, sőt éppen hogy az okos hazaszeretet tanácsolja a jobb külföldi minta átvételét.

A kötet a magyar klasszicizmus legjobbjai, Berzsenyi és Kazinczy nyelvén, utánozhatatlan Széchenyi-stílusban készült. Ma már nem könnyű olvasmány, mivel a gondolatmenetek számos elágazásain követve a szerzőt, az olvasó néha nem egykönnyen talál vissza a hitelhez vezető útra. De igaza van Kemény Zsigmondnak, a grófot közelről ismerő – bár nevezetes életrajzában számos ponton elfogultan ábrázoló – erdélyi írónak: Széchenyi „írmodorában (...) a logikai fonalat nem az találta meg, ki az egyes eszméken, hanem az, ki az egyes eszmetömbeken tekintett végig” (Kemény 1970 [1851], 126). Ezeket érzékelve azután már igazi műélvezetet adnak a Hitel hatalmas körmondatai, amelyek súlyát nyelvi humora könnyíti. Képszerű „kiszólásai” – például a „szájhazafiak” olyan emberfajta, kiknek „lágy velejek, vizes vérek, „s puha csontjok (...) még trágyának se volna jók” (119) stb. – a maguk feladatkörében persze végső soron ugyanazt a mondanivalót szolgálják, mint az „eszmetömbek” summázatai: vágjunk bele a teendőkbe, hiszen ettől függ a kötet szállóigévé vált zárómondatának igazsága: „Sokan azt gondolják: »Magyarország« – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!” (270).

Érdemi kritikát a mű Dessewffy József gróftól kapott. A Hitel című munka taglalattya valóban igen figyelemreméltó írás; nem a kíméletlen kiváltságvédelem, hanem valamiféle „javított rendiség” szemszögéből javasol saját megoldást a Széchenyié ellenében. Későbbi konkrét javaslatai egy részét, sőt egyes irodalmi, stiláris-szerkezeti elemeket is (például képzelt párbeszéd) átvesz majd Széchenyi a Taglalat szövegéből. Ám a legélesebben elutasította a munka lényegét: minden javaslatával a feudális szisztéma átmentésére törekvő, tartalmilag közjogi és agrárius, hangvételében rendi-klasszicista szemléletét. Hiába vet fel Dessewffy időnként a Hitel ajánlásainál esetleg radikálisabb javaslatot (például a jobbágyterheknek a földbirtokosra is kötelező megválthatóságát), ha egyszer a nemesi fekvő birtokban látja a nemzet alapját s így ennek minden piactól, versenytől mentesítő védelmében a „konzervatív reform” és az igazi hazafiság legfontosabb feladatát. Széchenyi azonban nem pusztán a földbirtokosok, hanem – fölismerve a kor kínálta lehetőséget és formát a veszélyeztetettnek látott magyarság megmentésére – a tulajdonosok (tőkések, volt jobbágyok, polgárok stb.) egyeztetett érdekein alapuló nemzetéért küzd, amelyet létrehozni viszont szükségszerűen csak a régi gazdasági erőviszonyok megbontásával – vagyis a feudalizmus felszámolásával – lehetséges. Megszólalásának romantikus nyelve és eszköztára formailag is jelzi gyökeres szembenállását Dessewffyvel, s mivel az ő álláspontját – tévesen – a köznemesség egészének véleményével azonosítja, végképp igazolva érzi álláspontját, miszerint nem szabad az alsótábla nemesi politikusaira bízni a reformok vezetését. Újabb művét eredetileg nekik szánta, de immár nyilvánvaló, hogy – a személyes szurkálásokra adandó válasz mellett – előbb a Taglalat tévútjaira kell némi Világot vetnie.

A Világ, főképp élesen polemikus hangja miatt, széles körű figyelmet keltett. Ám vitriolos stílusát nem csupán a gróf „dölyfös” lelkének felháborodása inspirálta a Dessewffytől kapott „szívtelen”, „magyartalan”, „könnyelmű”, „szeles” jelzők olvastán. Az a türelmetlenség is benne vibrál, hogy – amiként arra az 1831 tavaszán kitört felvidéki parasztfelkelés is drámaian figyelmeztetett – egyre szűkül a tér és az idő, amikor még reformokkal elejét lehet venni a társadalmi feszültségek végzetes robbanásának. Amikor a nemzet gazdasági bajairól van szó – figyelmeztet a Hitel és a Világ írója –, a „jó szív” („egy sok inakbul álló darab hús”) zavart idea csupán. Hogyan kívánhatja vitapartnere a hazaszeretetre hivatkozva a hágatásért járó ménbérről való lemondást, miközben még az olyan súlyos tulajdonsérelemtől sem zárkózik el, mint például a kilenced kellő kárpótlás nélküli elengedése? Hogy ellenfele mennyire nem érti, mi az igazi hazafiság, a legvilágosabban a lóverseny ügyén mutatja be, „mellyet Taglalatodban rövid látással tehetséged szerint piszkolsz és mocskolsz” (Széchenyi 1831, 97). „Gúnykongását” – erre alapítani a nemzetiséget? – azzal hallgattatja el, hogy „a’ tiszta szándékuak nem Lóversenyzésre, de arra, a’ mit az eszközöl, t.i. Egyesülésre alapíták összebonczolt ’s így erőtlen Hazájok lehető előmenetelét” (98). „Nemzetiség”, „közértelmesség” s ezek legfőbb eszköze, a „koncentráció” – a Hitel mélyebb hátterének ezek a kulcsfogalmai képezik a Világ lapjain olvasható nemzeti újjáéledési program talapzatát. „Példák által magyarosítni, mesterséges intézetek segítségével egyesítni, ez volt vezér szándékunk ’s foglalatosságunk”, mert „soha nem fog híd, ut, vizcsatorna embert alkotni; de viszont a’ kifejlett s egyesített emberi lélek nem csak ezen parányiakat, hanem ezeknél sokkal nagyobbakat ’s dicsőbbeket teremtend” (96, 368). Liberális szabadságfogalma alapján – amelynek vezérmotívuma a természetes korláttalanság elkerülhetetlen társadalmi megkötésének önkéntes vállalása – jelöli ki ismét Angliát a követendő példaképnek, és kapcsolja újra az érdekegyesítés megteremtésének logikai füzérébe már ismert nemzetpedagógiai jótanácsait. Meleg szavakkal dicséri a magyar parasztot, „melly a’ Magyarság utolsó gyámola”, de aggódó keserűséggel teszi hozzá demográfiai reflexióját: „csekély számban nemz mint az oroszlán; míg Tót, Német ’s Oláh úgy szaporodik mint gomba az erdőn” (68). Ítélet és előítélet hasonlóképp keveredik abban a véleményében is, mely szerint a szükséges nemzeti koncentráció egyik fő gátja az „52 picziny Királyság”, az elszigetelt megyei élet, vagyis hogy „nem gondol Vas Abaújjal” (70). Számos konkrét példázat – köztük kedvence, a magyar borkereskedelem – elemzése után jut arra a konklúzióra, hogy sem a nép, sem a kormány nem vezetheti az átalakulást, csupán egyes hazafiak. De amit „forró vérrel” gondolnak, ne „csiga vérrel” tegyék, hiszen – ismétli újra – „a’ tett tehát első, a’ szó második” (95, 244).

Az 1831. évi koleralázadás azonban ráébresztette Széchenyit, hogy gyorsabb és gyökeresebb átalakulásra van szükség az eredetileg általa tervezettnél. Az elkészült Operatumok – az 1790-es évek óta készülő, de most frissen átdolgozott országgyűlési reformmunkálatok – tanulmányozása pedig meggyőzte arról, hogy nincs olyan igazi, rendszerszerűen kidolgozott program, amely a döntő lépések meghozatalára hivatott, közelgő országgyűlésnek irányt adhatna. Milyen az a pálya, amelyen cselekedni kell és mi a teendők bejárandó pályája? – a változott helyzetben, ha még csak a megfogalmazás első stadiumában is, de úgy érzi, ezt kell megmutatnia nemzetének.

„Mit kelljen tehát javítni, mit változtatni törvényinkben, mert azok adják a’ köz erőműnek az impulsust (...) ennek vizsgálata leend az előttem fekvő próba-munka tartalma” (Széchenyi 1833, 21). A Stadium gondolatmenetén dolgozva, széles körű olvasmányaiból a kortárs európai eszméket, egyre nagyobb szabású gyakorlati tevékenységéből pedig a hazai valóság igényeit vonhatta egységes kompozícióba. Új művében is nyomatékosan hangsúlyozza programja „hogyan”-járól: „utam a’ közép, egyenesen kimondom” (25). De a nyilvános programadás e középútján Széchenyi most valóban előbbre jár, mint kortársai. Legjobban szerkesztett munkájában tizenkét – zömében logikai és időrendi egységet alkotó – törvényjavaslatba foglalja a legközelebbi teendőket. A „systema talpköve” természetesen a hitel (I), de ez csak akkor képes hatni, ha a fedezetéül szolgáló földbirtok jogi kötöttségeit – a nemzetségen belüli öröklési előjogot s a nemzetség kihalásakor beálló királyi öröklési előjogot, vagyis az ősiséget és a fiskalitást – eltörlik (II, III). Az így kialakuló új helyzetben a nem nemes hitelezőnek is biztosítani kell a föld feletti tulajdonjogot (IV), az azonos tulajdonosi helyzetből pedig egyfelől a jogi állapot – a „törvény előtt” – egyenlősége (V) kell hogy következzék, másfelől a vármegyei ítélőszékeken a saját ügyvéd – „megyei pártvéd” – választásának lehetősége (VI).

A mindenkinek közvetlen hasznot hajtó első hat törvényt három olyan követi, amelyek jótékony következményei elsősorban a közösség szintjén s ott is csak áttételesen érvényesülnek. A megyei és az országgyűlési költségek közös viselése (VII) teher ugyan, de igazságos teher, és belőle a pénzünk hovafordítása feletti ellenőrzés elve – a felelős kormányzat csírája! – következik. A gazdasági fejlődés hasonlóképp elengedhetetlen feltétele a közlekedési („vizek, utak s belvám”), továbbá az ipari és kereskedelmi korlátok („monopoliumok, czéhek, limitatiok”) eltörlése (VIII, IX). Végül az utolsó három törvényjavaslat – az egymásra épülő előző kilenc logikai s időrendi fokozatosságától tulajdonképpen már függetlenül – az eddig javarészt gazdasági jellegű lépések hatékonyságának néhány fontos politikai feltételét biztosítja: magyar nyelvű közigazgatás és bíráskodás (X), a végrehajtó hatalom ésszerű koncentrációjaként „csak a Helytartó Tanács közbevetése és befolyása által kormányoztassunk” (XI), s végül a modern közvélemény-teremtés részeként a bíráskodás és a tanácskozások nyilvánosságának biztosítása (XII) (30–34).

A Stadium a tizenkettes felosztás folytán kétségkívül a legjobban szerkesztett, változatos irodalmi eszközöket – például fiktív párbeszéd stb. – alkalmazó Széchenyi-írás. A magvas gazdasági és politikai fejtegetések közepette a szerző irodalmi rejtvényekkel is szórakoztatja olvasóit. „Nincs nagyobb kín, mint néhai boldog napokrul emlékezni magunk-okozta nyomorúságban” – rejt el egy anonim Dante-parafrázist a bevezetésben (9), ám a nagy firenzei eredeti gondolatát egy döntő ponton a maga mondandójához igazítva. A szerencsétlen sorsú Francesca da Rimini ugyanis az idézett helyen még nem mondja meg, mi okozta nyomorúságát – tudjuk viszont, hogy Széchenyi legsajátabb felismerései között tartja számon, hogy hátramaradásunkat nem a kormányzatnak, hanem elsősorban saját magunknak köszönhetjük!

Bár a kötet 1832 áprilisában már nyomdakész, sőt a cenzorral folytatott – kétszáz arannyal megtoldott – tárgyalások után már tizenegy íven száradt a festék, amikor József nádor – nyilván felsőbb biztatásra – váratlanul kirúgatta Drescher cenzort és leállíttatta a nyomtatást. A szerző egy ideig még harcolt, majd gondolt egy merészet, és – jószágigazgatójával, Lunkányi (Liebernberg) Jánossal konspirálva – kijátszotta a birodalmi rendőrség éberségét. Wigand Ottó, az ekkoriban már lipcsei könyvárus és kiadó jelentette meg német földön a tiltott munkát, a várható haszon mellett talán azért is örömmel törve borsot a metternichi fogdmegek orra alá, mivel alig két évvel korábban ő is miattuk kényszerült odahagyni remek üzletét a pesti Váci utcában... 1833. november 3-án Széchenyi már meg is kapta a kassai püspöktől könyve első példányait. Ám igazán örülni sajnos nem tudott nekik. Nem csupán azért, mert három nap múlva a nádor elrendelte lefoglalásukat. A nagyobb baj az volt, hogy a több mint egyéves hatósági hercehurca miatt a munka épp legfontosabb feladatát nem tölthette be: nem adhatott kész programot az 1832 őszén megnyíló pozsonyi országgyűlésre induló követek kezébe. Hatása persze így sem lebecsülendő, s szerzőjének bizonyára igen jólesett Wesselényi híradása 1834 márciusából, aki azt írta, hogy a Stadiumot s annak íróját Erdélyben csaknem imádják...

Nem kétséges, hogy három kiemelkedő színvonalú közéleti röpiratával Széchenyi István teremtette meg a modern politikai irodalmat Magyarországon. Ám még majd egy évtizedet kellett várni, hogy az ilyen olvasnivaló fogyasztása napi szükségletévé váljon azoknak a polgárosodó középrétegeknek, amelyek immár nemcsak a tágabb nagyvilág újdonságaira voltak kíváncsiak, hanem egyfelől az eseményekkel egyidejű beszámolót akartak olvasni közvetlen környezetük dolgairól (beleértve azt is, hogy a kormányzat mit tesz a lakosságtól beszedett adójövedelemmel!), másfelől pedig igényelték azt is, hogy részesei legyenek a vitának, miként is kelljen a mindenkit érintő problémákat mindenki érdekére tekintettel megoldani. A Széchenyi támogatta Jelenkor értékes, de nem átütő kezdetei után végül az 1840-es évektől hozta létre ezt az újfajta politikai nyilvánosságot – és következményeként egy újabb, a hatalom által minden korábbinál nehezebben ellenőrizhető és befolyásolható elemét a politikai játéktérnek, az ún. közvéleményt – a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hirlap. A ferenci-metternichi „félabszolutista” kísérlet korai éveitől számítva, pár évtized alatt hatalmasat fordult a világ: míg 1801-ben csupán 8, 1840-ben már 53 hírlapot és folyóiratot, összesen mintegy 12 ezer példányt juttatott el a posta az olvasók kezébe. Mintegy 55 százalékuk magyar nyelvű volt, 32 százalék a németeké, míg a többin az ország szláv és a román lakói osztoztak. Az 1814-ben induló Tudományos Gyüjtemény még elsősorban összetett profiljának köszönhette tartós sikerét, de a társadalmi igények differenciálódását nagy érzékenységgel követte a sajtótermékeké is. Az 1830–1840-es években azután a Jelenkor középutas liberális (széchenyiánus) hangjának hamar ellene mondott a konzervatív Világ (a későbbi Budapesti Híradó), és persze még inkább a liberális centrum politikáját képviselő Pesti Hírlap, élén Kossuth Lajos angol stílusú vezércikkeivel. A városi értelmiség, a polgárság és a polgárosodást támogató köznemesség irodalmi írásaiért olvasta a Pesti Divatlapot, de ezeknek a rétegeknek – mi több, már a formálódó hölgyközönségnek, Széchenyi szavával: „hazánk szebblelkü asszonyinak” – szerkesztette Frankenburg Adolf a szépirodalmi divatlappá fejlesztett Életképeket is. E lapok új nyilvánosságában már nem a külső tekintély, hanem az olvasók meggyőzésének tehetsége számított, amiként azt Széchenyi példája is bizonyította. A gróf későbbi politikai balsorsát előlegezte, hogy miután hosszú éveken át harcolt a valódi közvélemény kialakításáért Magyarországon, amikor az végre létrejött, azonnal őellene nyilatkozott a Kossuth Lajossal és a Pesti Hirlappal folytatott nevezetes vitában.

A modern politikai irodalom kialakulása persze nem csupán kellően művelt, politikailag érdeklődő és tájékozott olvasóközönséget feltételezett, hanem egy olyan szakértelmiségi réteget is, amely magát a professzionális olvasnivalót előállítja. A Magyar Tudós Társaság – később szilárdult csak meg az „Akadémia” elnevezés – megalapítása részben ennek a csoportnak a támogatását intézményesítette, így a „vállalat” korai története nem csupán szorosabb tudománytörténeti, illetve tudományszervezés-történeti szempontból érdekes. Az első öt esztendő során még nem is folyhatott érdemi munka, mert ennyi ideig tartott az a bonyolult politikai-jogi huzavona, amelynek révén sikerült a bécsi udvar félelmeit valamennyire eloszlatni, és ellenőrzési előírásait összeegyeztetni az alapítók eredeti szándékaival. 1831. január 28-án erősítette meg az uralkodó, I. Ferenc az alapszabályt és a működést meghatározó rendtartást, amelyek azt – a metternichi hatalmi központ félelmeit indirekt módon eláruló – előírást is tartalmazták, hogy „a társak óvni fogják magokat a vallást, az ország polgári állapotját és polgári kormányát illető, vagy akármely más politikai tárgyak vitatásaitól” (R. Várkonyi 1975, 25). Külön hangsúlyozza az alapszabály egyik pontja, hogy a kiadványokat rendre cenzúra alá bocsátják. A politikai vitaklubbá „züllést” persze elsősorban az a működési előírás akadályozhatta meg, hogy az intézmény életének egészét, a legapróbb részletekig, nem maga a tudósok közössége, hanem a rendi és egyházi főméltóságokból, továbbá a központi hivatalok vezetőiből álló Igazgatótanács irányította.

A kezdetben használatos kétféle elnevezésben – „Tudós Társaság” vagy „Akadémia” – már formailag benne volt az intézmény első korszakának legsúlyosabb politikai-szakmai dilemmája: pusztán nyelvműveléssel foglalkozzon-e, vagy magával a tudományos kutatással is. Az előbbi egyszerű, körbehatárolt, a hatalom által viszonylag könnyen kordában tartható világ – az utóbbi bonyolult, ellenőrizhetetlen, lényegét tekintve internacionális tevékenység, magában hordva egy olyan autonómia lehetőségét, amely a „káros idegen eszmék” beáramlásának, a „politikai felforgatásnak” lehet melegágya. Mármint a bécsi udvar szemszögéből – illetve pontosabban annak a metternichi téveszmének a szemszögéből – nézve, amely a magyarországi ellenzékiséget nem a hazai valóságból kibontakozó, annak problémáira normálisan válaszoló, spontán politikai csoportreakciónak, hanem a külföldi radikális szellemi és politikai irányzatok puszta lenyomatának, titkos földalatti beszüremkedésének, manipulációs összeesküvésének tulajdonította. A bécsi döntéshozók egy része messzemenően érzékelte – és téveszméje igazolásaként értékelte – azt a jelenséget, hogy a tágabb politikai közönség az Akadémiára mint nemzeti intézményre tekintett, és így létrejöttét kisebbfajta győzelemként ünnepelte a Habsburg Birodalmon belüli valódi nemzeti önrendelkezésért vívott küzdelemben. Ugyanakkor régi történelmi igazság, hogy az a korlátlan szabadság – a „szabad kutatás” elve –, amit a valóság bármely szeletének tényleges feltárása és megértése értelemszerűen megkíván (hiszen a tudomány éppen az a tevékenység, amikor a valóságot magát kívánjuk megismerni, nem pedig a rá, vagy a kutatására vonatkozó saját előírásainkat, előítéleteinket), valóban veszélyes alapelv minden olyan hatalom számára, amely a szellem és a gondolat világát is felügyelete alá akarja vonni. Esetünkben azután az a törekvés, hogy a korabeli tudós közvélemény a magyar tudományos szaknyelv kialakítását is feladattá emelte, sajátos kompromisszum kidolgozását – vagy másként fogalmazva: sajátos kétértelműség fenntartását – tette lehetővé. A Széchenyi és társai alapítását megörökítő 1827. évi XI. törvénycikk már címébe foglalva, az intézmény megnevezésekor megjelenítette ezt a kettősséget („a hazai nyelv ápolására fölállítandó tudós társaságról vagy magyar Akadémiáról”), majd még inkább a rendelkezés indoklásánál, amikor kinyilvánította: „a karok és rendek gondoskodása a hazai nyelvnek nemcsak terjesztésére, hanem a tudományok és művészetek minden nemében leendő kiművelésére is irányozván”, ezért iktatják törvénybe az alapítást, stb. (Márkus 1901, 445). Sőt, az intézmény alapszabálya is ugyanezt a felfogást tükrözi: „A Magyar Tudós Társaság a tudományok és a szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiművelésén igyekszik egyedül” (R. Várkonyi 1975, 25). Ezt lehetett úgy érteni: pusztán nyelvművelő testület felállításába egyezett bele az országgyűlés. Ám lehetett úgyis érteni: az Akadémia a tudományokat egyedül magyar nyelven művelő társaság.

Nos, ez utóbbi értelmezés pajzsa alatt indult meg azután az 1830-as években az a belső fejlődési folyamat, amely véglegesen a tudományokat a legmagasabb szinten művelő – és így a külföldi, nagy múltú, vagy éppenséggel igencsak modern – akadémiákhoz tette hasonlóvá a magyar tudósok társaságát is. A kiindulás ugyanakkor kétségkívül a nyelvért vívott harc volt – márcsak azért is, mert amiként már volt róla szó, a 19. század elejének súlyosan korlátozott közéletében, a ferenci-metternichi „félabszolutizmus” idején a nemzeti töltésű politikai ellenállás a nyelv ápolásának keretében jelentkezett. A „nemzetiség védelme” az irodalom és a nyelvművelő mozgalom révén adott lehetőséget a közvetett politizálásra – ennek harctereiről érkeztek azután a legnevesebb költők és írók a Tudós Társaság soraiba. Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor mellett Kölcsey Ferenc, de még inkább Vörösmarty Mihály, Bajza József és – ellentmondásos politikai karaktere ellenére a „tudománypolitikailag” velük szövetséges – Toldy Ferenc lettek e folyamat irányító kulcsfigurái.

A korszerű tudományos központtá szerveződésért vívott küzdelem lényegében két területen dőlt el. A kutatómunka ösztönzésére, mint mindenütt a világon, a magyar tudós társaságban is a díjakkal jutalmazott pályázatok szolgálta k. Nos, a mérvadó egyéniségek általában olyan pályázati témákat jelöltek ki, amelyek valamiképpen kapcsolódtak a kor legátfogóbb alapfolyamata, a polgári átalakulás felvetette nagy kérdésekhez, így a közélet fő sodrában tartották az Akadémiát. Olyan témákon dolgoztak a tudósok, amelyek – néha közvetlenül, néha némi áttételekkel – az egész társadalmat érdekelték, foglalkoztatták. Másfelől általában azokat a modern szemléletű jelölteket választották meg tagoknak, akiknek munkássága többek között azért ívelhetett magasra, mert magától értetődő természetességgel tudták összeegyeztetni a nemzeti elköteleződést a tudomány értelemszerű nemzetköziségével. Figyelemreméltó, hogy a művészek, illetve a humán ágazatok képviselői egyre nagyobb számban küldték a dinamikusan fejlődő természettudományok hazai legjobbjait a testület tagjainak sorába. Az idő azután igazolta, hogy valóban a legkiválóbbak kapták a legtöbb szavazatot: Kőrösi Csoma Sándor, Eötvös József, Szalay László, Fényes Elek, Bölöni Farkas Sándor, Vajda Péter, Méhes Lajos, Tarczy Lajos, Fáy András, Vásárhelyi Pál, Wenczel Gusztáv, Rónay Jácint, Erdélyi János, Horváth Mihály, Henszlmann Imre, Szontagh Gusztáv, Kiss Károly, Vállas Antal, Bugát Pál – és a felsorolás még hosszan folytatható.

E kettős folyamat kibontakozásával természetesen a legteljesebb mértékben egyetértett Teleki József gróf, az Akadémia első elnöke, aki ugyan a régi vágású arisztokrata tudósok – ritka, de létező – fajtájába tartozott, de főként külföldi tapasztalatai nyomán nemcsak megértette, de támogatta is Bajzáék, Vörösmartyék elképzeléseit. Mindez a hatalom szeme előtt játszódott le, mégis számára megfoghatatlanul döntötte el az intézmény karakterének kérdését – és így a vele kapcsolatos politikai játszmát. A tagokat az Igazgatótanács vette fel – de tagjai csak nagyon ritkán kérdőjelezték meg az osztályok ajánlásait. A kiadványokat pedig egyszerűen nem tudta követni a cenzúra – hiszen a könyvvizsgáló hivatalnak legalábbis egy második tudós társaságot kellett volna alkalmaznia, ahhoz, hogy valóban felismerje egy-egy szaktudmányos értekezés valamely passzusának esetleges rejtett politikai felhangjait, titkos mondanivalóját. Telekiről egyenesen azt írták a besúgók, hogy lefizeti a cenzorokat, akik bizony hiába böngészték a legfrissebb tudományos újdonságokról beszámoló Tudománytár, vagy a társasági élet híreit is közlő Akadémiai Értesítő kefelevonatait. Bár az alelnöki székben ülő Széchenyi kezdetben bizonyára befolyásolta a tagfelvételeket, az 1840-es évekre egyértelműen a hazai új tudósnemzedék vette át a szellemi hatalmat a Magyar Tudományos Akadémián.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy amit idehaza tudománynak neveztek, az nemzetközi szinten is mindenütt megütötte a mértéket. A hazai viszonyok elmaradottságának biztos jele volt, hogy a gyakorlati élet műszaki-technikai követelményei még csupán csekély mértékben igényelték a magasabb tudományok segítségét. A klasszikus példa a zseniális fiatal bencés tudósé, Jedlik Ányosé, aki már 1828-ban megszerkesztette az elektromotor ősét, de haláláig nem ismerte fel ő maga sem találmánya felhasználhatóságának hihetetlen távlatait. A jelentősebb teljesítmények így jobbára semleges viszonyok között, nem egyszer kifejezetten a közvetlen környezet ellenében születtek – amiként azt a két Bolyai, Farkas és János esete is példázza. A tehetséges apa még tehetségesebb fiának az abszolút geometriát megteremtő munkásságát csupán német földön méltányolta hasonló formátumú koponya, és bizony Akadémiánk matematikai osztályának viszonylagos elmaradottságára jellemző, hogy hiába jelent meg tizenkét évvel korábban nyomtatásban a mű, 1844-ben a tekintélyes testület még mindig az ifjabb Bolyai által már megoldott problémát tűzte ki pályatételként.

Az elméleti matematika sajátos visszhangtalansága azonban szerencsére a gyakorlati matematika igen széles körű alkalmazásával párosult a korabeli műszaki erőfeszítések legjelentősebbje: a vízmérnökség területén. A kémia hazai fejlődésének is hasonlóan praktikus igény – csökkenő mértékben a bányászaté, jóval inkább az ásványvíz- és hőforrásvagyon felmérésének szükséglete – adott lendületet. A természettudományok részeredményei elsősorban az agrár- és az orvostudományok összetett ismeretvilágában épültek be a gyakorlati ismeretek sorába, olyan jeles szakemberek tollán, mint a mezőgazdák közéből Nagyváthy János, Pethe Ferenc, Balásházy János, az orvostudorok oldaláról pedig Lenhossék Mihály és Mannó Alajos. Az agrárközgazdászok művei lassan már átvezetnek a társadalomtudományok területére, hiszen ha valaki valóban megpróbálta végiggondolni, miképp lehet a feudális nyomásrendszert, az elmaradott jobbágygazdaságot modern agrárüzemmé átalakítani, óhatatlanul szembe kellett néznie az ország gazdasági és társadalmi polgárosításának teljes problémahalmazával.

Tervezni persze csupán a tények pontos ismeretében lehet: ehhez adtak fogódzót első statisztikusaink Ercsei Dánieltől és Ramóczy Valériántól kezdve Magda Pálig és Fényes Elekig. Skerlecz Miklós nyomán Berzeviczy Gergely – a jakobinus szervezkedés leleplezésekor komolyan gyanúba vett, de végül perbe nem fogott közgazdász tudós – volt az első, aki a tágabb gazdasági kérdések tárgyalása során már láttatni tudta azok szoros kapcsolatát az ország függő helyzetével. A modern nyugati közgazdasági irodalom eredményeinek hazai alkalmazásában – miként már utaltunk rá – közismerten fontos helyet foglalt el az Adam Smith, Ricardo, Bentham nézeteit a maga rendszerébe integráló Széchenyi István, továbbá a nyugati szakcikkeket már a részletkérdésekben is adaptáló centralista publicisták, Trefort Ágoston és Lukács Móric.

Fokozott érdeklődés a társadalomtudományoknak elsősorban azokat az ágait kísérte, amelyeknél tér nyílhatott a nemzeti szempontok érvényesítésére. A jogtörténetírás emellett a magánjognak is szolgált, hiszen sok esetben évszázadokkal korábbra nyúltak vissza a feudális birtokperek szálai. A jövendő felé azonban inkább Hajnóczy Józsefnek, majd – pár évtizeddel később – Szalay Lászlónak azok a kutatásai mutattak, amelyek azért tárták fel a hazai jogfejlődés múltját, hogy azután azzal harmonizálva lehessen megalkotni az új, liberális szellemiségű jogrendszert (elsők között is a büntetőtörvénykönyvet). A reformkorban a humaniórák számos új ága kezdte el hazai pályafutását: a gyarapodó tudományos folyóiratok oldalain immár művészettörténeti, esztétikai, pszichológiai és pedagógiai szakcikkekből is tájékozódhatott a hazai olvasó. Hátterükben pedig már megindult – némiképp a negyvenes évekre már érzékelhető új metternichi koncepció, egyfajta irányított birodalmi modernizáció kényszerű szellemi nyitásával párhuzamosan – az elméleti tájékozódás terén a klasszikus német filozófia terrénumainak meghódítása. A Hegel-vitában még vehemens bírálatot kapott a „homályos berlinismus”, és a kortársak egy része úgy vélte, kellő ellensúlya lehet a Hetényi János, majd Szontagh Gusztáv által kidolgozott ún. egyezményes filozófia. Ám ez az eklekticista gondolatrendszer a szó valódi értelmében nem is volt filozófiának tekinthető, és inkább mint „széchenyista” politikai ideológia játszott némi szerepet a korszak szellemi életében.

A 1840-es években azután már nemcsak a maga arculatát kialakító Magyar Tudományos Akadémia szolgálta a tudományos tevékenység szervezésének ügyét. Párhuzamosan a liberális reformellenzék politikai erőfeszítéseinek kibontakozásával, ekkoriban felgyorsult a tágabb tudományos intézményhálózat kiépülése is, egyben mindjárt terepévé válva a politikai küzdelemnek. A társadalmi önszerveződés terén mint a nemzet felemelésének eszközei kaptak mind komolyabb támogatást az olyan szakmai társulások, mint a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egylete, a Természettudományi Társulat, a Pesti Orvosegylet, illetve a Kisfaludy Társaság. Az a szakmai elit azután, amely ezekben a szervezetekben tanulta a közéleti cselekvést, az akadémikusok méltó társaként állta meg becsülettel a helyét az évszázad legnagyobb társadalmi-politikai megrázkódtatását elhozó 1848-as napokban. Hivatkozások

Eötvös, József (1976) Levelek. Budapest: Szépirodalmi.

Keglevichné (1938) = Gróf Keglevich Jánosné Zichy Adél grófnő naplói a reformkorszakból (1822–1836). Kiad. Östör József, klny. in Budapesti Szemle 229–236. füzetek. Franklin Társulat.

Kemény, Zsigmond (1970) [1851] „Széchenyi István”, in Tóth, Gyula (szerk.) Sorsok és vonzások. Portrék. Budapest: Szépirodalmi, oldal

Kossuth, Lajos (1841) Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. Pest: Landerer és Heckenast.

Márkus, Dezső (szerk.) (1901) „1740–1835. évi törvényczikkek”, in Magyar Törvénytár, Budapest: Franklin.

Széchenyi, István (1828) Lovakrul. Pest: Trattner és Károlyi.

Széchenyi, István (1830) Hitel. Pest: Trattner és Károlyi.

Széchenyi, István (1831) Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ‘s előítélet eligazítására. Pest: Landerer.

Széchenyi, István (1833) Stadium, irta gróf Széchenyi István 1831-ben. Kiadta Z**** 1833-ben. Lipcse: Wigand.

Széchenyi, István (1978) Napló. Budapest: Gondolat.

Trócsányi, Zsolt (1965) Wesselényi Miklós. Budapest: Akadémiai.

Váczy, János (szerk.) (1909) Kazinczy Ferenc levelezése. XIX. Budapest: Akadémiai.

R. Várkonyi, Ágnes (1975) „A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása 1825–1831”, in Pach, Zsigmond Pál (szerk.) A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975, Budapest: Akadémiai, 11–27.