Bartók Zsófia Ágnes

A Karthauzi Névtelen művének műfaji környezete

A tanulmány a következő cikkek alapján készült:
Bartók Zsófia Ágnes, A Karthauzi Névtelen műve és Gutenberg találmánya: Újabb adatok a latin előszó értelmezéséhez = /HI70/Tanítványok: Tanulmányok Horváth Iván 70. születésnapjára, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Bognár Péter, Maróthy Szilvia, Budapest, Q. E. D. Kiadó, 2018. http://hi70.hu/2018/03/27/bartok/ ,
Bartók Zsófia Ágnes, A Karthauzi Névtelen művének műfaji környezete = A könyv és olvasója: A 14–16. századi könyvkultúra interdiszciplináris megvilágításban, szerk. Fábián Laura, Lovas Borbála, Haraszti Szabó Péter, Uhrin Dorottya, Budapest, MTA-ELTE HECE, 2018. 45–57.

Az Érdy-kódex kinyomtatásának lehetősége

2016-ban megvédett doktori disszertációban felvetettem azt a kérdést, hogy lehetett-e volna az Érdy-kódexből nyomtatvány. A nyomtatásos terjesztés lehetősége elsősorban a kódex előszavában olvashatók miatt merült fel: a Karthauzi Névtelen szokatlanul széles közönséghez szól, amelyhez gyorsan akarta eljuttatni szövegét, legfőképp a terjedő reformációra hivatkozva. Egyik opponensem, Madas Edit egyetértett velem abban, hogy a Karthauzi Névtelen az előszóban megfogalmazottakat csak nyomtatásban tudta volna elérni, véleménye szerint azonban a mű kinyomtatásához semmilyen feltétel nem volt adott (Madas Edit és Csepregi Zoltán opponensi véleménye elhangzott Az Érdy-kódex exemplumai [2015] című értekezés védésén; Madas Edit emellett egy 2017-es előadásában is foglalkozott a dolgozat által felvetett kérdésekkel: Madas 2017). Elsősorban a fizetőképességgel kapcsolatban fogalmazta meg kételyeit: egy rendek felett álló mecénást, aki egy ilyen vállalkozást fedez, nem lehet elképzelni. Szerinte az előszóban megszólított rétegből kevesen tudtak olvasni, így a mű nagyobb olvasóközönségre eleve nem számíthatott. Olvasók híján leginkább felolvasásra szánhatták. Ellenérvként vetette fel a kézirat terjedelmét is: egy kisebb könyvnél még szóba is jöhetett volna a nyomtatás kérdése, egy ilyen, több kötetesre tervezett hatalmas mű esetében azonban már nem. A hagyománytalanság sem támogatja a nyomtatás lehetőségét: a külföldi párhuzamok olyan népnyelvű irodalom részei, melyben nagyszámú egyéb anyanyelvű nyomtatvány is létezett (e hagyománytalansághoz kapcsolódik Lázs Sándor ellenvetése is, aki szerint éppen az anyanyelvűség volt az, amely megakadályozta a Karthauzi Névtelen művének nyomtatásban való kiadását: Lázs 2016, 111.).

Másik opponensem, Csepregi Zoltán egyetértett a kérdésfelvetéssel, azonban ő is a nyomtatás útjában álló akadályokra helyezte a hangsúlyt. Véleménye szerint az Érdy-kódex kinyomtatása elsősorban nem anyagi, hanem nyomdakérdés lehetett. Nagyban azon múlhatott, hogy volt-e olyan személy a Karthauzi Névtelen környezetében, aki a szöveget minden akadályon keresztül eljuttatta volna egy nyomdászhoz.

Elképzelhető-e mindezen korlátozó körülmény ellenére, hogy a Karthauzi Névtelen mégiscsak számított műve nyomtatásban való terjesztésére? Munkájának vállaltan úttörő jellege, a nemzetért érzett felelősségtudata és az elvégzett hatalmas munka ösztönözhette volna arra, hogy egy ekkora vállalkozásba belefogjon. Akárhogyan is tervezte, a feladat túl nehéznek bizonyult, hiszen a Karthauzi Névtelen még a kézirat tisztázásával sem végzett (a kéziratot a készülő kritikai kiadás nyelvészeti és paleográfiai eredményeire támaszkodva a Karthauzi Névtelen autográfjának tekintem, a kérdés azonban további kutatásokat igényel; legutóbbi ide kapcsolódó munka: Bakonyi 2014).

A kódex ugyanakkor olyan jellegzetességekkel rendelkezik, amelyekre nehéz magyarázatot találni, ha csupán az ún. nyelvemlékkódexek korpuszában adunk neki helyet. A nehezen megmagyarázható dolgok közé tartozik a latin előszó két kifejezése is, melyek értelmezését és azok kortárs szövegekben való előfordulásait az alábbiakban is közlöm (ezek első közlése: Bartók 2018.), a tanulmány további részében pedig az Érdy-kódex műfaji kontextusát igyekszem feltárni.

Újabb adatok a latin előszó értelmezéséhez

A Karthauzi Névtelen a latin előszóban a „novo scribendi, dicendi, docendique genere” kifejezéssel nevezi meg eljárását (az előszó szövegét minden esetben a készülő hálózati kiadás alapján idézem: Érdy-kódex 001a–001b). A szakirodalomban eddig nem fordítottak arra különösebb figyelmet, hogy megfejtsék, mit is jelenthet ez az „újfajta írási, kifejezési és tanítási módszer” (ford. Madas 1985, 11.). Egy-egy megjegyzésből arra lehet következtetni, hogy talán a magyar nyelven írást, vagy a skolasztikus szellemű prédikációszerkesztést értették eddig alatta (Tarnai 1984, 282, 326; Lázs 2016, 286–287.). Mindkét értelmezés problémás, mivel ezekre az eljárásokra nem használatos ilyen kifejezés. Szokás ugyan a Karthauzi Névtelen által használt prédikációszerkezetet modern prédikációnak nevezni („sermo modernus”), újfajta írási, kifejezési és tanítási módszernek azonban nem (Rónay 1968; Berhidai 2012.). Ugyanígy az anyanyelven való írást sem.

A három „módszer” együttes előfordulására eddig nem találtam példát más forrásban, önmagában azonban mindhárom előfordul. A „novo dicendi genere”, illetve „novo docendi genere” kifejezések helyes értelmezése további kutatásokat igényel, jelen dolgozatban csak a harmadik „módszer” párhuzamait vizsgálom. A „novo scribendi genere” a korszakban egy konkrét dolgot takart: az újfajta írási módszert, a nyomtatást. [Hozzá kell tenni, hogy Jeromos már a 4. században alkalmazta ezt a kifejezést („novo scribendi genere distinximus”). Az újfajta írási módszer alatt ő azt értette, hogy felolvasást segítő jelekkel látta el az általa fordított szöveget (Roueché 2012.). Ilyen jelölésnek nem látjuk nyomát az Érdy-kódexben.] Az Urbinóból származó Polidoro Virgili 1499-ben kiadott, találmányokról szóló művében a „novo scribendi genere” kifejezést használja a nyomtatásban való terjesztés szinonimájaként. Úgy látta, hogy a könyvtárak felfedezése semmi ahhoz képest, mint amit az újfajta írási módszerrel, a nyomtatás felfedezésével sikerült elérni: ennek segítségével ugyanis egy ember egy nap alatt annyi szöveget állíthat elő, mint amennyi másolás útján sok ember munkájával egy egész év alatt készíthető csak el: „Fuit hoc igitur omnino magnum mortalibus munus, sed nequaquam conferendum huic quod nostro tempore adepti sumus, reperto novo scribendi genere. Tantum enim uno die ab uno homine literarum imprimitur quantum vix toto anno a pluribus scribi posset.” (Virgili 1499, lib. 2, cap. VII.; lásd még Montecchi 2012.). Az elzászi teológus, Jakob Wimpfeling 1505-ben megjelent történeti művében úgyszintén a „novo scribendi genere” kifejezést használja a nyomtatás helyett. Conrad Celtishez és Sebastian Branthoz hasonlóan ő is büszke volt arra, hogy németekhez kötődik a találmány, amelyet óriási jelentőségű felfedezésnek tartott: „Anno Christi M.CCCC.XL. Friderico tertio romanorum imperatore regnante magnum quoddam ac pene divinum beneficium collatum est universo terrarum orbi a Ioanne gutenbergk Argentinensi novo scribendi genere reperto.” (Wimpheling 1505. Capitulum LXV, f. 38v–39r.; lásd még Flood 2012.). Gutenberg tehát az újfajta írási módszer feltalálásával igazán nagy, majdhogynem isteni adományt adott a világnak. E párhuzamok ismeretében a Karthauzi Névtelen által említett újfajta írási módszer is a nyomtatás szinonimájaként értelmezhető.

A latin előszóban egyetlen helyen található az előszó lejegyzője által utólagosan, beszúrásjellel betoldott glossza: „novam modo vulgari volens cudendi materiam”. Joggal feltételezhető, hogy a kézirat a szerző autográfja, ezért úgy értelmezendő ez a betoldás, hogy maga a Karthauzi Névtelen tartotta fontosnak beillesztését az előszóba. Így e megjegyzés szövegbeli pozíciójából adódóan is külön hangsúlyt kap.

A glosszában szereplő „cudendi” alak külön figyelmet érdemel. A „cudo, -ere” ige átvitt értelemben vonatkozhat szöveg létrehozására, megalkotására (prédikációk készítésével kapcsolatban is használatos, pl. Humbertus de Romanis 1508.), első szótári jelentései azonban ʽüt, vág, verʼ, ezzel összefüggésben pedig ʽkovácsolʼ és ʽmegvasalʼ jelentéssel is bírhat (Bellus 1991.). Tarnai Andor talán éppen ezt a nagyon is fizikai jellegű, anyaghoz kötődő jelentésréteget furcsállhatta a mondatban, amikor a glosszát idézve kérdőjelet tett a „cudendi” szó után (Tarnai 1984, 326; kibetűzési problémái nem lehettek, mert a szó jól olvasható.). Ezzel a jelentésréteggel függhet össze az is, hogy a nyomtatás feltalálása után ezt az igét („cudo” és „excudo” formában) használták ʽnyomtatniʼ, ʽkinyomtatniʼ értelemben is (Ramminger 2008; Déri 1991.). Nyomtatásra vonatkozóan használja előszavában – már a Karthauzi Névtelen művének születését megelőzően – Hess András („Et si qua in dies maiora excudemus tuo etiam illustri nomini dedicanda putabimus.” Chronica Hungarorum 1473.), és Werbőczy István is („Utque id latius, pluribusque pateret, calcographorum industria excudendas curavi.” Werbőczy 1545.). A Karthauzi Névtelennél olvasható glossza tehát a következőképpen is értelmezhető: „népnyelven való nyomtatással új lelki táplálékot kívánok nyújtani”.

A latin előszó két kifejezésének itt bemutatott párhuzamai összhangban állnak a korábban végzett információtörténeti vizsgálatok eredményeivel: a kézirat több olyan jellegzetességgel rendelkezik, amelyek akkor nyernek értelmet, ha a Karthauzi Névtelen részéről feltételezzük a szöveg nyomtatásban való terjesztésének szándékát.

A kódex tartalmának meghatározása a szakirodalomban

Az Érdy-kódex azon kevés magyar nyelvű középkori kézirat közé tartozik, melyek egyetlen összefüggő művet tartalmaznak. E műegész műfaját a kódex felfedezése óta különféleképpen határozta meg a szakirodalom. Mátray Gábor arról számolt be, hogy 1814-ben a következő felirat volt olvasható a kézirat hátsó bőrkötésén: Codex Hungaricus Evangeliorum, sermonum De An. 1527 (Mátray 1850, 189.). Eszerint az újkori könyvkötés készítői evangéliumokat és prédikációkat tartalmazó kéziratként írták le. Ezt figyelmen kívül hagyva a magyarországi karthauziak történetét megíró Dedek Crescens Lajos 1889-ben legendáriumként nevezte meg (Dedek Crescens 1889, 245.). A kódex tartalmának meghatározása nem csak a 19. században ingadozott. Madas Edit 1985-ben beszéd- és legendagyűjteményként határozta meg (Madas 1985, 553.; 2009-ben ezzel lényegében megegyezően prédikáció- és legendagyűjteményként utal rá: Madas 2009), Lázs Sándor pedig prédikációgyűjteményként és posztilláskötetként is említi (Lázs 2016, 110–111.).

A sokféle megnevezés annak köszönhető, hogy a kódex különféle műfajú szövegegységekből áll, amelyek közül a kutatás hol az egyikre, hol a másikra helyezte a hangsúlyt. A kézirat műfaji sokszínűsége tükröződik Lázs monográfiájában is, ahol előkerül a perikópafordításokat, a legendáriumokat és az olvasmányprédikációkat tárgyaló fejezetekben is. Madas 2017 márciusában bemutatott előadásában még tovább árnyalta ezt a felosztást, és a következő négy műfaj ötvözeteként írta le a művet: perikópáskönyv, középkori értelemben vett posztilláskönyv, skolasztikus prédikáció-gyűjtemény és legendárium (Madas 2017). A perikópákhoz illesztett kommentárokat, magyarázatokat kidolgozottságuk alapján posztillának vagy prédikációnak nevezi. A kódex szövegegységei azonban – a vegyes tartalmú kódexektől eltérően – nem véletlenszerűen, hanem meghatározott koncepció szerint rendeződnek. Az eltérő típusú egységek külön kezelése megtévesztő lehet.

A kódex szerkezete a következőképpen írható le: az első nagy szövegegység a vasárnapokra, a második pedig a szentek ünnepeire szánt rész. Az első egység két alrészre oszlik: külön sorozatban tartalmazza az episztolákat és külön az evangéliumokat. A Karthauzi Névtelen mindkettő esetében az egyes perikópákhoz kommentárokat is csatol. Az első rész mindkét sorozata csonkán maradt fenn. A második, szentekről szóló rész teljes egészében ismert, ennek vegyes szerkesztésmódjáról alább lesz szó.

„Epistole et evangelia dominicalia ac festivalia per anni circulum” – a mű összeállítójának célja

A középkori magyar nyelvű emlékektől szokatlan módon az Érdy-kódex szövegének célját és célközönségét magától a szöveg összeállítójától ismerjük. A Karthauzi Névtelen egy latin nyelvű előszót is csatolt művéhez, melyben helyteleníti, hogy a magyaroknak még nincs teljes, anyanyelvre fordított Bibliájuk. Ezt a hiányt a szentmiséken való felolvasásra szánt episztolák és evangéliumok lefordításával igyekszik pótolni, melyeket kommentárokkal lát el (a Karthauzi Névtelen szóhasználatával: „more commentariorum”). A szöveget egyszerűbb női és férfi testvéreknek, illetve latinban kevésbé jártas ifjaknak szánja (Madas Edit fordításában: „Szóról szóra [fordítottam le] az episztolákat és az evangéliumokat az év összes vasárnapjaira s a szentek ünnepeire magyarázatokkal, példákkal és nagyon hasznos tanulságokkal vagy példázatokkal, a mindkét nembeli egyszerűbb testvérek és a latinban kevésbé jártas ifjak számára.” – Madas 1985, 11.). A latin nyelvű előszó tehát a különböző szövegegységek közül egyértelműen a Bibliából vett perikópákra helyezi a hangsúlyt.

A perikópák központi szerepét a paratextusok is igazolják. A latin nyelvű előszó után a következő, rubrummal írt tartalommegjelölés olvasható: „Incipiunt Epistole et evangelia dominicalia ac festivalia per anni circulum”. Ezt követi – immár rubrumozás nélkül – a kiegészítés: „cum pastillis et legendis suis”. E felirat a mű címeként értelmezendő. Eszerint episztolákat és evangéliumokat tartalmaz a kézirat, azok posztilláival és legendáival kiegészítve.

A perikópák a többi szerkezeti egység címmegjelöléseinél is nagy jelentőséget kapnak. Nagy méretű, kiemelt pozíciójú, címszerű felirat olvasható az evangéliumi perikópákat és azok kifejtését tartalmazó szövegegység előtt: „Itt elkezdetik esztendenként való vasárnapnak evangelioma” (Érdy-kódex 103a). A szentekről szóló rész pedig e felvezető után következik: „Itt elkezdetik esztendenként való szentek illő innepének evangelioma” (Érdy-kódex 140a). A rubrummal írt cím tehát nem a legendákra helyezi a hangsúlyt.

A Bibliából vett szövegrészek jelentőségét az íráskép is tükrözi. Az Érdy-kódexben kétfajta írástípus váltogatja egymást, a gótikus kurzív és a basztarda. Bakonyi Dóra megállapítása szerint az írástípusok választását a szövegek presztízse határozta meg: a Bibliából vett szövegek a „magasabb” típusú írással (basztardával) készültek, a hozzájuk tartozó prédikációk, magyarázatok és legendák viszont kurzívval (Bakonyi 2014, 10.). Így a kéziratban ránézésre is szembeötlőek a bibliai részletek.

„Cum pastillis et legendis suis”. Posztilláskötet?

A fentiek alapján megállapítható, hogy a Karthauzi Névtelen Bibliát pótló művet akart létrehozni. Ezt az összeállítói szándékot kell figyelembe vennünk a szöveg műfaji rokonságának feltárásakor. A szakirodalom korábbi megállapításai közül ebbe az irányba mutat Lázs Sándor megnevezése, amikor posztilláskötetként határozza meg a kódexet. A posztilla kifejezés korábban is előkerült a kódexszel kapcsolatban: Madas Edit kutatásai szerint az episztola- és az evangélium-rész is Guillermus Parisiensis posztillás-könyvéhez kötődik (Madas 1984, 99–105.). A Karthauzi Névtelen egyik forrása tehát egy posztilláskötet, amely ráadásul a korszak egyik legsikeresebb nyomtatott könyve volt. A Guillermus Parisiensis nevével híressé vált mű a 15. században több mint száz kiadást ért meg, több tízezer nyomtatott példány bizonyítja, hogy óriási kereslet volt rá (Goff 1959, 73–78.; a kéziratos és a nyomtatott szöveghagyomány közötti eltérésekhez lásd: Siggins 2009, 303–304.). Kiadásai nem teljesen egyeznek, így vannak olyanok is, amelyek nem tartalmaznak összefüggő perikópaszöveget. Ilyen például a Johann Zainer által 1478-ban Ulmban kiadott változat, amely az episztolákat tartalmazó részben az episztola szövegét csak szétdarabolva, a posztilla szövegébe olvasztva közli (Guillelmus Parisiensis 1478). Ezzel szemben más kiadások nemcsak hogy egyben, összefüggő szövegként hozzák a perikópákat, hanem kifejezetten középpontba állítják, a lap közepén, nagybetűvel szedve őket. Ilyen például a Michael Furter által, 1501 körül készült Bázeli kiadás (Guillelmus Parisiensis 1501).

A posztilla műfajhoz nem tartozik hozzá szorosan a Biblia szövegének közlése, ez a műfaji megnevezés inkább a bibliai szövegek magyarázatára fókuszál. A posztillák kiegészülhetnek a perikópák szövegével, de nem feltétlenül szükségesek hozzájuk. Az Érdy-kódex posztilláskötetként való értelmezése tehát ezekkel a fenntartásokkal bizonyul helyénvalónak.

Plenarium. A reformáció előtti német nyelvű perikópagyűjtemények mint az Érdy-kódex műfaji rokonai

Amennyiben érzékeltetni szeretnénk a Karthauzi Névtelen előszóban is megfogalmazott szándékát, olyan műfajmegnevezésre lesz szükségünk, amelynél a perikópa nem elhanyagolható komponens. Erre alkalmas lehetne a plenarium kifejezés. A német irodalomtörténet a német nyelvű perikópagyűjteményeket nevezi plenariumnak, amelyek az egyházi év rendje szerint tartalmazzák az evangéliumi perikópákat és episztolákat, emellett pedig gyakran kiegészülnek prédikáció formájában írt glosszákkal, illetve a mise egyéb részeinek szövegével is.

A plenariumok használata különféle környezetben és alkalmakkor képzelhető el, a szakirodalom a következő lehetőségekkel számol: misén való felolvasás, laikus csoportok olvasmánya, kolostori asztali olvasmány, iskolai használat, illetve magánáhítat (Reinitzer–Schwencke 1989; Zapf 2011; a plenarium-fogalom különböző használatáról – a posztilla fogalmával is összevetve – ld.: Kottmann 2009, 29–58.). A műfajba tartozó szövegek kéziratos és nyomtatott formában is terjedtek. A Verfasserlexikon glosszákat nem tartalmazó plenariumokból 145 kéziratot és 57 nyomtatványt sorol fel, míg a perikópák mellett magyarázatot is tartalmazó szövegek közül 39 kézirat és 7 nyomtatvány adatait közli. Az első, glosszát is tartalmazó nyomtatott plenarium Günther Zainer augsburgi nyomdájából került ki 1473-ban (Epistolae et…, 1473), amely egy évvel később újra megjelent. Érdemes megjegyezni, hogy egy példánya már abban az évben eljutott a buxheimi karthuziakhoz (Witkowski 2001, 21–116.).

Az utolsó, reformációt megelőző nyomtatott plenariumnak Jobst Gutknecht 1523-as nürnbergi kiadványát szokás tekinteni, amely Günther Zainer második kiadásán alapszik. A magyarázatokkal ellátott perikópagyűjtemények nyomtatásának korszaka ez alapján tehát 1473 és 1523 közé tehető. Ugyanakkor Luther 1522-es Kirchenpostille című művét úgy is említik, mint a reformáció korának első plenariumát (Bluhm 1965, 213–231.). A plenarium és a posztilla megnevezés ezen a ponton összeér: Luther munkásságától kezdve a magyarázatokkal ellátott perikópáskönyvet már inkább a posztilla kifejezéssel jelölik.

Kolostori asztali olvasmány, oktatási anyag, magánolvasmány

A Karthauzi Névtelen előszavában megjelölt célközönség tagjai mind szerzetesrendhez kötődő személyek, a „latinban kevésbé jártas ifjak” kifejezés is bizonyára a kolostorban élő fiatalokat jelöli. Laikus célközönség az előszó alapján tehát nem feltételezhető. A plenariumok felhasználási módjai közül így a következő lehetőségek jöhetnek szóba az Érdy-kódex kapcsán: kolostori asztali olvasmány, oktatási anyag, illetve magánáhítat. A mai formában fennmaradt szöveg egyik lehetőséghez sem illeszkedik tökéletesen. A kolostori asztali olvasmányként való használat ellen szól a kódex kurzív, felolvasásra nem igazán alkalmas írásmódja. Tartalma alapján ellenben megfelelő lett volna erre a célra (az apácák számára kijelölt olvasmányokhoz ld. Lázs Sándor nürnbergi domonkos apácákra vonatkozó adatait: Lázs 2016, 207–210.). Az oktatási anyagként való használat lehetősége szintén izgalmas kérdéseket vet fel. A kutatás nem sok figyelmet szentelt eddig annak, hogy hogyan képzelhető el a szöveg latinban kevésbé jártas fiatalok általi használata. Az alaposabb vizsgálatok előtt annyi már most megállapítható, hogy a mű latin nyelvű részei, a Karthauzi Névtelen prédikációszerkesztésre vonatkozó szakkifejezései (a Karthauzi Névtelen által beillesztett retorikai megjegyzésekhez ld.: Bartók 2016, 314–329.), valamint egyes beszédek vázlatos formája mind-mind értelmezhető az oktatásra való alkalmasság ismertetőjegyeként.

A magánolvasásra való felhasználhatóság szövegbeli utalások alapján jól bizonyítható: több olyan megjegyzés is található benne, amely tanulmányozó, saját érdeklődéshez igazodó olvasásmódot kínál használója számára [például: „ha ki ennek nyilvábban való eredetit és végezetit meg akarja tudni, Szent Brúnó atyánk életében megtalálja” (Érdy-kódex 021b–022a); a kérdéshez lásd: Bartók 2015, 51–53.]. A Karthauzi Névtelen széles és vegyes olvasóközönségnek szánta művét. Az előszó tanúsága szerint egyrészt férfiaknak is és nőknek is szól („simplicioribus vtriusque sexus”), másrészt pedig különféle szerzetesrendekbe tartozóknak („nonnullis conuersis vt et sanctimonialibus diuersorum ordinum”). A korszak többi magyar nyelvű kéziratától eltérően tehát nem egy személynek, nem egy kolostornak, de még csak nem is egy szerzetesrendnek ír. A művet eleve úgy állították össze, hogy sok példányban terjesszék. A magánolvasásra való alkalmasság szintén a több példányban való terjesztés szándékát erősíti. A kézirat hatalmas terjedelme miatt azonban igen sok időre lett volna ahhoz szükség, hogy több másolat is készülhessen belőle. A mű magánolvasmányként való használata – az asztali felolvasáshoz hasonlóan – a szöveg formai jellemzői alapján kérdőjeleződik meg.

A nyomtatásban terjesztett, magyarázatokkal ellátott bibliai szövegek népszerűsége Európában

A nyomtatott formában közreadott szentmise olvasmányok devóciós célú felhasználása igen elterjedt volt Európa-szerte már az Érdy-kódex keletkezését megelőző évtizedekben is. Guillermus Parisiensis posztillás-könyvének népszerűségét vizsgálva Anne T. Thayer kiemeli, hogy a latin nyelvű mű sikerében az is közrejátszhatott, hogy talán már laikus olvasói is voltak. A nyomtatott előszó tanúsága szerint ugyanis mindazoknak szól a mű, akik az evangélium és episztola magyarázatára vágynak (Thayer 2004, 57–74; az előszóból vett idézet: „ac pro omnibus sacrorum evangeliorum ac epistolarum expositionem cupientibus”.). Thayer szerint elképzelhető, hogy a prédikátorok mellett apácák és laikusok is használták, akik valamelyes latin tudással rendelkezhettek, és a nyomtatás miatt egyre inkább hozzáfértek könyvekhez. Számukra e mű devóciós olvasmányként szolgálhatott. Ezt támogathatták egyes kiadásokban az elmélkedésre alkalmas metszetek is. A tanulmány szerzője szerint Guillermus Postillájának devóciós célú felhasználást valószínűsítik a 15–16. században nagy népszerűségnek örvendő, vele párhuzamosan terjedő, népnyelven kinyomtatott plenariumok. E szövegekre tehát olyan nagy volt az igény, hogy a szakirodalom még a latin nyelvű gyűjtemények devóciós jellegű használatát sem zárja ki.

Már a 15. században számos nemzet büszkélkedhetett a német nyelvű plenariumokhoz hasonló, nyomtatott népnyelvű gyűjteményekkel. A zaragozai humanista tudós, Gonzalo García de Santa María 1485-ben nyomtattatta ki spanyol nyelvű episztola- és evangéliumgyűjteményét, melynek címe az Érdy-kódexére emlékeztet: Evangelios e Epístolas, siquier liciones de los domingos e fiestas solemnes de todo el anyo e de los santos (Wilkinson 2010, 521–522.; Franciscan Authors…). A mű lényegében Guillermus Parisiensis Postillájának spanyol nyelvű fordítása. 1512-ben Ambrosius de Montesino ferences szerzetes szerkesztésében újra megjelent, Epistolas y Evangelios por todo el año con sus doctrinas y sermones címmel. 1497-ben pedig elkészült Guillermus portugál nyelvű kiadása is, az Evangelhos e Epístolas com as suas exposições en romãce. A népnyelvű perikópák nyomtatásában természetesen Itália sem maradt el: az 1550-ig kiadott népnyelvű itáliai vallásos könyvek listájában 65 cím tartalmazza az „Epistole e evangelii” szókapcsolatot, ezek közül többről már címe alapján is kiderül, hogy kommentárokat is tartalmaz (Schutte 1983; az olasz nyelvű Biblia-kiadásokhoz ld.: Barbieri 1992).

E művek összeállítói és a belőlük készült nyomtatványok kiadói – a magyarországi helyzettől eltérően – széles olvasóközönségre számíthattak, részben annak is köszönhetően, hogy az írni-olvasni tudás már a laikusok között is elterjedt volt. E laikus olvasóréteg megléte azonban nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy népnyelvű szövegek nyomtatásban való terjesztése jövedelmező vállalkozássá váljon. Tanulságos ebből a szempontból az 1487-ben Jean de Rély szerkesztésében megjelent, francia nyelvű Bible historiée. E kommentált Biblia a 13. századi Guyart des Moulins művén alapszik, és az Érdy-kódexhez hasonlóan kifejezetten egyházi célközönség számára készült (első kiadása, még más előszóval: Biblia. La… [1498. máj. 8. és 1499. okt. 25. között]; az idézett előszóhoz lásd: Reuss 1979, 241–242; Catalogues des…). Guyart des Moulins Petrus Comestor Historia Scholasticájának francia fordításához fejezetről fejezetre hozzáillesztette a Vulgáta szövegét, mely a szöveg hagyományozódása során odáig fejlődött, hogy a 15. századra elkészült belőle egy kommentárokkal ellátott teljes francia bibliafordítás. Jean de Rély egy ilyen kommentált bibliafordítást adott ki, két előszó kíséretében. Ebben így jelöli meg célközönségét: „la translation faicte nompas pour les clercz mais pour les lais et simples religieux et hermites qui ne sont pas litterez”. Vagyis a címzettek laikus és egyszerű szerzetesek, illetve remeték voltak.

A 15. században kinyomtatott népnyelvű perikópagyűjtemények közül fontos még megemlíteni a Bernardin Splićanin (Bernardinus Spalatensis) által összeállított ószláv ősnyomtatványt. A nyomtatvány 1495-ben készült Velencében, Damianus de Gorgonzola kiadásában (Bernardinus Spalatensis 1495). A szakirodalomban plenariumként, evangelistariumként (Evangelistarium Illyricum) és lectionariumként is említik (Lekcionarij Bernardina…, 1885; ld. még: a Gesamtkatalog der Wiegendrucke és az Incunabula Short Title Catalogue adatait; a nyomtatvány incipitje szerint „vulgarizacio dalmatica epistolarum et evangeliorum”, explicitje: „Euangelia et epistole cum prephationibus et benedictionibus per anni circulum. In lingua ylliricha feliciter expliciunt: Emendata et diligenter correcta per fratrem Bernardinum spalatensem: Impressum venetijs per Damianum mediolanensem. Anno. d. MCCCXCV, die. Xlj. martij.”). Annak ellenére, hogy népnyelven íródott felhasználói bizonyára egyházi környezetben keresendők, perikópákhoz tartozó magyarázatokat azonban nem tartalmaz.

A fennmaradt szöveg hangsúlyeltolódásai

A Karthauzi Névtelennek nem sikerült véghezvinnie a munkát, amelyet tervezett. Mint már említettem, a mű első részének episztolákat és evangéliumokat tartalmazó dupla sorozata csonkán maradt fenn. Figyelemre méltó, hogy a munka nemcsak hogy hirtelen szakadt meg, hanem fokozatos egyszerűsödést is mutat: az evangéliumi sorozat kidolgozottsága nem egyenletes, az utolsó lapon pedig már csak két, közvetlenül egymás után leírt perikópafordítás található, magyarázatok nélkül, mintha kapkodva kellett volna befejezni. A szöveg ráadásul teljesen valószerűtlen helyen, mondat közepén maradt abba.

Ennek ellenére a legegységesebben kidolgozott résznek az episztolákat és azok magyarázatait tartalmazó egység tűnik: ebben a német plenariumoknál látott következetességgel követik egymást az eltérő betűtípussal írt perikópák és a hozzájuk illesztett, kurzívval írt beszédek. Ezzel szemben a második nagy rész, amely a szentek ünnepeire szól, a szövegegységek kidolgozási módját tekintve vegyes képet mutat, az egyes beszédek más-más szerkezetűek. Lázs Sándor a következőképpen foglalja össze ezt az egyenetlenséget: „[A Karthauzi Névtelen] legendáriumában váltogatja a műfajokat, hol posztillában – evangéliumi részlet után – dolgozta föl a szent életét, hol pedig csak témát ad meg, míg másutt megelégszik a vita és a passio elmondásával.” (Lázs 2016, 324.). A perikópa tehát – az előszóban olvasható célkitűzésnek ellentmondva – gyakran elmarad. Emellett több perikópafordítás duplán szerepel benne: ugyanazt a perikópát hozza Szent Miklós és Szent Benedek ünnepén, Szent Tamás és Szent György ünnepén, illetve Szent Fábián-Sebestyén és Szent János nyaka vágása ünnepén.

Az azonos szerkesztésű egységek egyébként mintha tömböket alkotnának. Elképzelhető, hogy közös forrásra vezethetők vissza. Az mindenesetre világos, hogy a második nagy rész nem tükrözi az előszó alapján feltételezhető tervszerűséget. Ez valamelyest azt is megmagyarázza, hogy a szakirodalom miért nem helyezett igazán nagy hangsúlyt a Karthauzi Névtelen Biblia pótlási szándékára, és miért is kezelte lényegében legendáriumként a második részt, eltekintve annak perikópáitól. Ez a rész befejezett, tehát minden bizonnyal korábban írták le, mint a kódex elején szereplő dupla sorozatot. A munka ekkori fázisában talán még nem volt olyan körvonalazott az előszóban olvasható szerkesztői szándék.

A szerzetesek és a nyomtatás. Külföldi karthauziak és magyar pálosok

A Karthauzi Névtelen szerzetesrendjétől egyáltalán nem állt távol a korszak új találmánya, a nyomtatás. Werner Rolewinck (1425–1502) kölni karthauzi szerzetes, a legkorábbi nyomtatott kronologikus világtörténelem-könyv szerzője, prófétai tűzzel ünnepelte a könyvnyomtatás feltalálását (Bárczi 2007, 115–116.). Annak ígéretét látta benne, hogy a könyv minden rendű-rangú, nemzetiségű és nyelvű nép között elterjedhet. E gondolatait tartalmazó műve igen népszerű volt: 1474 és 1500 között öt nyelven legalább 33 kiadásban jelent meg.

A karthauziak fontos szerepet vállaltak a könyvnyomtatás korai időszakában: számos nyomdával álltak kapcsolatban, több kéziratukat kinyomtatták, sőt saját nyomdáik is voltak (Witkowski 2001). Karthauziak által szponzorál nyomdák voltak Kölnben, Rostockban és Strasbourgban, saját nyomdájuk volt Parmában, Ferrarában, Lyonban, Namurban, Velencében és Gripsholmban. A gripsholmi karthauziak 1498-as Alanus de Rupe-kiadását a kolostor alapítói finanszírozták, és meghagyták a szerzeteseknek, hogy küldjenek szét példányokat a többi svéd és külföldi karthauzi kolostorba is. Nyomdájukat végül 1525-ben, a reformáció miatt zárták be.

A karthauziak liturgikus könyvei már a 15. században nyomtatott formában terjedtek, a 16. század folyamán pedig rendszeresen újra kiadták őket. Legkorábbi missaléjük 1496 körül jelent meg, melynek egy magyarországi használatú példányát az Egyetemi Könyvtár őrzi [a magyarországi karthauziak könyveihez ld.: Bartók, A magyarországi… ; Missale Carthusiense 1496) Magyarországon használt példánya: Egyetemi Könyvtár Inc. 881. (Bibliotheca Hungarica 532)]. Emellett fennmaradt egy 1506-os breviárium, melynek magyarországi használatát egykorú vaknyomásos bőrkötése alapján sikerült bizonyítani [Breviarium Carthusiense 1506; Magyarországon használt példánya: MTAK Ant. 138. (Bibliotheca Hungarica 767.)]. A liturgikus könyvek mellett a rend nyomtatott statutumai is használatban voltak az országban: egy lehnici eredetű példányt ma Turócszentmártonon őriznek [Statuta Ordinis… 1510; Magyarországon használt példánya: Turócszentmárton (Martin), Matica slovenská Inc. B 60.].

Korábban már említettem, hogy Günther Zainer 1474-es plenariuma már a kinyomtatás évében eljutott a buxheimi karthauziakhoz. Eszerint a karthauzi kolostor hasznát tudta venni az Érdy-kódexhez hasonló, népnyelvű, magyarázatokkal ellátott perikópafordításnak. Valószínűleg a kolostorban élő converus testvérek forgathatták, ám ennek kapcsán érdemes felhívni a figyelmet még egy adatra. Pápai kiváltságlevelek tanúsítják, hogy az egyébként remeteéletet élő karthauziak fokozatosan egyre több jogot szereztek lelkipásztori teendők végzésére is (Pásztor 2000, 9–10.). Ebből az általános tendenciából nem maradt ki Magyarország sem: a korszakban több karthauzi kolostor birtokán is épült kápolna a környékbeliek lelki gondozására. A karthauzi kolostorok népnyelvű szövegei talán ennek kapcsán is hasznosíthatók lehettek. Ugyanakkor az is feltehető, hogy karthauzi szerzetesek birtokában is lehettek saját felhasználásra készített, anyanyelvi prédikációvázlatok. Talán a Karthauzi Névtelen is ilyenek alapján dolgozott.

A karthauziak tehát jól ismerték a nyomtatásos terjesztés előnyeit. De vajon mennyire volt elképzelhető magyarországi szerzetesek számára, hogy saját maguk is éljenek ezzel a terjesztési formával, ráadásul anyanyelvi szövegek esetében? Ennek kapcsán egy másik szerzetesrend, a magyar eredetű pálosok példáját érdemes tekintetbe vennünk. Az Érdy-kódex megírása után tíz évvel, 1537-ben a pálosok már nyomtattattak magyar nyelvű szöveget szerzeteseik számára: ekkor jelent meg Velencében Gregorius Coelius Pannonius jegyzetekkel ellátott Ágoston-regula-fordítása (Annotationes in… 1537; hasonmás kiadása: Annotationes in… 2001; a felhasználás módjáról ld.: Tarnai 1984, 117; a szöveg kétnyelvűségéhez ld.: Lázs 2011, 425–444.). A nyomtatványban a latin nyelvű előszó után olvasható a latin nyelvű magyarázatokkal kiegészített magyar fordítás. A magyarra fordított regula minden bizonnyal a laikus testvéreknek készült, a latin nyelvű magyarázatok pedig a novíciusmester munkáját segíthették.

A műfaj megnevezésének magyarországi hagyománya

A nyomtatás lehetőségének vizsgálata után térjünk vissza az Érdy-kódex műfajának kérdéséhez. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kódex szövege plenariumként is definiálható, mint hogy egy német nyelvű tanulmány is ezt a kifejezést alkalmazza rá. Nemes Balázs az 1536–37 körülre datálható, német és latin nyelvű ún. Medgyesi prédikációskönyvről írja, hogy rokona az Érdy-kódexnek mind plenarium-szerű elrendezésében, mind reformációellenes szándékában (J. Nemes 2015, 31–36.). Ha tehát a német hagyományba próbálnánk beilleszteni a szöveget, ráillene a plenarium megnevezés. E műfajmegjelölés azonban csak erre az egy kéziratra illene, hiszen a későbbi, ugyanilyen elrendezésű szövegekre már más szó használatos. Ugyanúgy, ahogyan a németeknél, Luther fellépése után nálunk is a posztilla kifejezést használják a perikópát és annak magyarázatát is tartalmazó művekre. Heltai János az 1636-ig tartó időszak perikópákat tartalmazó nyomtatványait vizsgálva külön kezeli a perikópáskönyveket, amelyek csak a perikópákat tartalmazzák, de magyarázatokat nem; illetve a posztillásköteteket, amelyek nemcsak a perikópákat, hanem azok magyarázatát is közlik. Perikópáskönyvből húsz nyomtatványt sorol fel (az első: Kolozsvár, 1550), posztilláskötetből pedig tízet (Heltai 2012, 199–237.). E tíz posztilláskötet közül az első 1574-ben jelent meg, Kulcsár György összeállításában, majdnem ötven évvel a Karthauzi Névtelen műve után (Kulcsár 1574). Bármi miatt is történt úgy, hogy az Érdy-kódex szövege nem jutott el a nyomtatásig, azt kijelenthetjük, hogy műfaji tekintetben ezzel a tíz posztilláskötettel állítandó egy sorba.

Hivatkozások

Annotationes in regvlam divi Avgvstini episcopi, hungarico sermone luculentissime donatam, in gratiam fratrum eremitarum ordinis sancti Pauli primi eremite. Velence, 1537 (RMNy 20).

Annotationes in regulam divi Avgustini episcopi, szerk., bev. Sarbak Gábor, Státus, 2001 (Csíksomlyói Ferences Kolostor Kincsei, 2).

Bakonyi Dóra, Az Érdy-kódex 220 lapjának kritikai szövegkiadása és elemzése a kézazonosítás nyelvészeti módszereivel [Doktori disszertáció], Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2014.

Barbieri, Edoardo, Le Bibbie italiane del Quattrocento e del Cinquecento, Storia e bibliografia ragionata delle edizioni in lingua italiana dal 1471 al 1600, Milano, Editrice Bibliografica, 1992.

Bárczi Ildikó, Ars compilandi. A késő középkori prédikációs segédkönyvek forráshasználata, Bp., Universitas, 2007.

Bartók Zsófia Ágnes, A Karthauzi Névtelen műve és Gutenberg találmánya. Újabb adatok a latin előszó értelmezéséhez = /HI70/Tanítványok: Tanulmányok Horváth Iván 70. születésnapjára, szerk. Bartók Zsófia Ágnes, Bognár Péter és Maróthy Szilvia, Budapest, Q. E. D. Kiadó, 2018.

http://hi70.hu/2018/03/27/bartok/

Letöltés ideje: 2019. 08. 24.

Bartók Zsófia Ágnes, A magyarországi karthauziak könyvei (xlsx).

http://sermones.elte.hu/?az=380_karth_000

. Letöltés ideje: 2017. 12. 13.

Bartók Zsófia Ágnes, Az Érdy-kódex exemplumai, [Doktori disszertáció]. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2015.

Bartók Zsófia Ágnes, „Practica more conclusionis”. Egy égi per és funkciói az Érdy-kódexben = A szövegtől a szcenikáig. Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből I, szerk. Czibula Katalin, Demeter Júlia, Pintér Márta Zsuzsanna, Eger, Líceum Kiadó, 2016 (Régi Magyar Színház, 6), 314–329.

Bellus Ibolya, cudo, -ere, cudi, cusus. In Lexicon Latinitatis Medii Aevi Hungariae: A Magyarországi Középkori Latinság Szótára, kiadásra előkészítette Boronkai Iván, Budapest, Akadémia, 1991, vol. II (C).

Berhidai Lajos Piusz, Laskai Osvát prédikációja a kontemplációról = Sapientiana 5(2012): 33–47.

Bernardinus Spalatensis, Epistolae et Evangelia [Church Slavonic]. Venezia, Damianus de Gorgonzola, 1495. ISTC ie00064695.

Biblia. La bible historiée, szerk. de Rély, Jean, Paris, Antoine Vérard, [1498. máj. 8. és 1499. okt. 25. között]. ISTC ib00623000. Vö.:

http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b73000293

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Bluhm, Heinz: The Rendering of Galatians 3:23-4:2 in the Printed High German "Plenaria" and in Luther's "Christmas Postil" = The Journal of English and Germanic Philology (1965) 213–231.

Breviarium Carthusiense. Velence, 1506. Magyarországon használt példánya: MTAK Ant. 138. (Bibliotheca Hungarica 767.)

Catalogues des éditions de la Bible historiale, L’Atelier du Centre de recherches historiques [En ligne].

http://journals.openedition.org/acrh/1839

. Letöltés ideje: 2018. 02. 04.

Chronica Hungarorum, Buda, Andreas Hess, 1473, 2 [Prefatio]. ISTC ic00484900. Internetes kiadása:

http://oszkdk.oszk.hu/storage/00/00/18/34/dd/1/html/index2.htm

. Letöltés ideje: 2018.01.25.

Dedek Crescens Lajos, A karthausiak Magyarországban, [Szerző saját kiadása], 1889.

Déri Balázs, excudo, -ere, -cudi, -cusus. In Lexicon Latinitatis Medii Aevi Hungariae: A Magyarországi Középkori Latinság Szótára, kiadásra előkészítette Boronkai Iván, Bellus Ibolya, Budapest, Argumentum–Akadémiai, 1991, vol. III (D–E).

Epistolae et Evangelia (Plenarium) [German]. Augsburg, Günther Zainer, 1473. ISTC ie00072000. Vö.:

http://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0003/bsb00032043/images/

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Érdy-kódex [Készülő hálózati kiadás].

http://sermones.elte.hu/erdy/html/001.html

. Letöltés ideje: 2018. 02. 03.

John L. Flood, Humanism in the German-speaking Lands during the Fifteenth Century. In Humanism in Fifteenth-Century Europe, ed. David Rundle, Oxford, The Society for the Study of Medieval Languages and Literature, 2012 (Medium Ævum Monographs 30), 79–118, 115–116.

Franciscan Authors, 13th–18th Century. A Catalogue in Progress, szerk. van der Heijden, Maarten, Roest Bert.

http://users.bart.nl/~roestb/franciscan/franauta.htm

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Gesamtkatalog der Wiegendrucke. Datenbank, Staatsbibliothek zu Berlin.

https://www.gesamtkatalogderwiegendrucke.de/

Goff, Frederick R., The Postilla of Guillermus Parisiensis. = Gutenberg Jahrbuch (1959) 73–78.

Guillelmus Parisiensis, Postilla super epistolas et evangelia, Johann Zainer, Ulm, 1478. ISTC ig00650000. Vö.:

http://www.ub.uni-koeln.de/cdm/ref/collection/inkunab_tmp/id/16460

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Guillelmus Parisiensis, Postilla super epistolas et evangelia, Michael Furter, Basel, c. 1501. ISTC ig00665000. Vö.:

http://daten.digitale-sammlungen.de/0001/bsb00011430/images/index.html?fip=193.174.98.30&id=00011430&seite=191

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Heltai János, A perikópák 16. századi szöveghagyománya = Filológia és textológia a régi magyar irodalomban. Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28, szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2012, 199–237.

Humbertus de Romanis, Humberti quinti generalis sacrosancti ordinis predicato[rum] magistri sermones ad diuersos status, Hagenau, Heinrich Gran, Johannes Rynman, 1508.

Incunabula Short Title Catalogue. The international database of 15th-century European printing, British Library.

https://data.cerl.org/istc/

J. Nemes, Balázs, Das „Mediascher Predigtbuch.” Miszelle zu einem Plenar mit Perikopen in deutsch-lateinischer Mischsprache aus Siebenbürgen am Vorabend der Reformation = Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde (2015) 31–36.

Kottmann Carsten, Das buch der ewangelii und epistel. Untersuchungen zur Überlieferung und Gebrauchsfunktion südwestdeutscher Perikopenhandschriften. Waxmann Verlag, 2009 (Studien und Texte zum Mittelalter und zur frühen Neuzeit, Band 14). 29–58.

Kulcsár György, Postilla, az az evangeliomoknac, melliket esztendö által a keresztyénec gyöleközetibe szoktac oluasni es hirdetni, prédicatio szerint valo magyarázattia, Alsólendva, Rodolphus Hoffhalter, 1574 (RMNy 334). Vö.:

https://rmk.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_114/

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján. Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi, 2016.

Lázs Sándor, Latin és anyanyelv a magyar kódexirodalomban. Függelékül a Szent László-ének kétnyelvűségéhez és használatához = Magyar Könyvszemle 127(2011). 425–444.

Lekcionarij Bernardina Spljećanina. Po prvom izdanju od god. 1495, szerk. Maretić, Tomislav, Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti, 1885.

Madas Edit, Érdy-kódex, 2009.

http://nyelvemlekek.oszk.hu/adatlap/erdykodex

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Madas Edit, Magyar nyelvemlék-kódexek és a könyvnyomtatás [Előadás], 2017. Elhangzott: Az értelmezés hatalma III. A kora újkori kéziratos nyilvánosság működésének módszertani kihívásai és tanulságai, 2017. március 29-én. Az előadásról készült felvétel elérhető a következő címen:

https://mtabtk.videotorium.hu/hu/recordings/16147/magyar-nyelvemlek-kodexek-es-a-konyvnyomtatas

. Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Madas Edit, A Néma Barát megszólal. Válogatás a Karthauzi Névtelen beszédeiből, Bp., Magvető, 1985, 553.

Madas Edit, Az Érdy-kódex perikóparendszere és Guillermus Parisiensis posztilláskönyve = Magyar Könyvszemle 100(1984), 99–105.

Mátray Gábor, A’ nemzeti museum’ könyvtárában őriztetett egy carthausi magyar codexet... = Magyar Academiai Értesítő, 1850.

Missale Carthusiense. Speyer, Peter Drach, c. 1496. ISTC im00634000. Vö.:

http://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0003/bsb00030081/images/

Letöltés ideje: 2017. 12. 17.

Giorgio Montecchi, Le metamorfosi del libro dai rotoli di papiro al libro a stampa = Doctor Virtualis: Rivista di storia della filosofia medievale, 11(2012): 5–24.

Pásztor Lajos, A magyarság vallásos élete a Jagellók korában, Bp., Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM), 2000.

Ramminger, Johann, cudo, -ere – drucken. In Neulateinische Wortliste: Ein Wörterbuch des Lateinischen von Petrarca bis 1700, Hg. Johann Ramminger, 2008,

www.neulatein.de/words/3/001787.htm

. Letöltés ideje: 2018.01.25

Reinitzer, Heimo, Schwencke, Olaf, Plenarien = Verfasserlexikon. Die deutsche Literatur des Mittelalters (‘Oberdeutscher Servatius’ – Reuchart von Salzburg, Volume 7). Szerk. Ruh, Kurt, Keil, Gundolf, Schröder, Werner, Wachinger, Burghart, Worstbrock Franz Josef, Berlin, De Gruyter, 1989.

Reuss, Eduard, Fragments litteraires et critiques relatifs a l’histoire de la bible francaise, Genève, Slatkine, 1979, 241–242.

Rónay György, Ars praedicandi = Teológia 2(1968): 26–37.

Charlotte Roueché, Why do we mark up texts? In Collaborative Research in the Digital Humanities, eds. Willard Mccarty and Marilyn Deegan, Farnham: Ashgate, 2012 (Digital Research in the Arts and Humanities), 155–162.

Schutte, Anne Jacobson, Printed Italian Vernacular Religious Books 1465–1550, A finding list, Genève, Librairie Droz, 1983 (Travaux d’humanisme et Renaissance).

Siggins, Ian D. K., A Harvest of Medieval Preaching. The Sermon Books of Johann Herolt, OP (Discipulus), Bloomington, Xlibris Corporation, 2009.

Statuta Ordinis Carthusiensis. Basel, Amerbach, 1510.

T. Thayer, Anne, The “Postilla” of Guillermus and Late Medieval Popular Preaching = Medieval Sermon Studies (2004).

Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Bp., Akadémiai, 1984 (Irodalomtudomány és kritika).

Virgili, Polidoro, De rerum inventoribus libri III, Velence, Cristoforo Penzio, 1499. ISTC iv00146000.

Werbőczy István, Tripartitum Opus Iuris Consuetudinarii Inclyti Regni Hungariae, Bécs, Joannes Syngrenius, 1545, AAijv.

Wilkinson, Alexander S., Iberian Books, Books Published in Spanish Or Portuguese Or on the Iberian Peninsula Before 1601, Leiden, Brill, 2010.

Jakob Wimpheling, Epitome rerum Germanicarum usque ad nostra tempora, Strassburg, Johannes Prüss, 1505.

Witkowski Rafał, The Carthusians and the Print Revolution. In: Die Kartäuser und die künste ihrer Zeit, Band 3. Szerk. Hogg, James, Girard, Alain, Le Blévec, Daniel, Institut für Anglistik und Amerikanistik, Universität Salzburg, 2001 (Analecta Cartusiana 157/3). 21–116.

Zapf, Volker: Plenarien = Das Geistliche Schrifttum des Spätmittelalters. Deutsches literatur-lexikon das mittelalter Autoren und Werke nach Themenkreisen und Gattungen (Band 2: Das Geistliche Schrifttum des Spätmittelalters). Szerk. Achnitz, Wolfgang, De Gruyter, 2011.