Lázs Sándor

A műveltség forrása
Magatartásformák és irodalom

A tanulmány a következő monográfia fejezetei alapján készült: Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi Kiadó, 2016, 199–216. .

A XX. század elején fél mosollyal az ajkukon úgy anekdotáztak a papok, hogy az apácák a kóruson így kezdték a húsvéti zsolozsmát: Hymni et Capitula non dicuntur in aliqua Horarum usque ad Vesperas Sabbati in Albis, nec Versiculi, nisi in Nocturno – azaz recitálták a rubrikát is. Igaz-e vagy kitalált volt a történet, mindegy is, jól jelzi, mit gondoltak a férfiak a laikus női műveltségről, latintudásról. A nők alsóbbrendűségéről szóló nézeteiket korábban iparkodtak teológiailag is megalapozni.

Petrus Abaelardus (1079–1142), akit az egyház a doctor scholasticus megtisztelő címmel is ellátott, és aki mégis éppen Héloïse iránt érzett olthatatlan szerelméről lett általánosan közismert, maga is azt vallotta, hogy csak a férfiak az Isten képmásai, a nők csupán Isten hasonlatosságára (similitudo Dei) teremtettettek (Expositio in Hexaemeron, PL, 178, 760D–763D); de ezzel a nézettel értett egyet Aquinói Szent Tamás is (Summa Theologiae, I,93,4). A szemlélet, amely szentírási alapokon nyugodott (1.Kor 11,7), egészen a XX. század 20-as éveiig – ha nem tovább – meghatározta a nők társadalmi helyzetét, iskolázási lehetőségét. A középkorban a nők – köztük az apácák – nem járhattak egyetemre. Nem a papokéhoz és a szerzetesekéhez mérhető teológiai műveltséget, hanem a nemes asszonyok egyszerű, laikus ismereteit és – mindenekelőtt! – vallásos jámborságot vártak el a nővérektől. Azt mondhatnók, hogy a szerzetes nők műveltségének lényegéhez hozzátartozott a begyakorolt áhítat és magatartás. A középkor végén az apácák műveltségideálja nem azonos azzal a modern, enciklopédikus, szerteágazó műveltséggel, amely a humanizmus – és kivált a felvilágosodás – után az intellektust helyezte előtérbe. Ebben a műveltségben a gyakorlati ismeretek fontosabbak, mint az elméletiek. Ezeket a gyakorlati szabályokat, amelyeket az apácák műveltségének tekinthetünk, részben olvasmányaikból, részben a hagyományokból szerezték meg. Ehhez a – részben külsőségeken alapuló – vallásos gyakorlathoz társult az a laikus teológiai ismerethalmaz, amelynek a spiritualitást kellett táplálnia. Ezt az alapfokú teológia műveltséget mindenekelőtt a katekétika elemei, a bibliai, valamint a szentek életének elbeszélései táplálták.

Bármennyire is hangsúlyozzuk a következőkben, hogy az az elméleti tudás, amelyet a férfiaknak a lehetőségek szerint megadtak, és amelytől a férfiak előmenetele is függött, tehát a férfiak számára előírt teológiai ismereteket nem várták el a laikus nőktől, mégis azt kell mondanunk, hogy a férfiak és nők műveltségének alapja azonos volt, ezeket a kolostorban ugyanazon szövegekből szerezték meg. Csak amíg viselkedésben és gesztusokban megnyilvánuló műveltség megszerzésével, valamint a laikusokat érintő alapfokú teológiai ismeretek elsajátításával a nők képzése lezárult, a férfiaké folytatódott, tanulmányaikat a rendi főiskolákban, a kiválóbbak az egyetemen folytatták.

Az apácák tanításának, tudásuk minősítésének nem voltak a férfiakéhoz hasonló szigorú szabályai, amelyeket a rendi stúdiumok és az egyetemi oktatás alakított ki. A novíciák oktatásának hivatalos befejezése a professzióra engedés volt, de ez csak az elégséges világi és egyházi műveltség megszerzését jelentette. A nővérek képzése élethosszig folytatódott, mégpedig a kolostori élet rendjének megfelelően: a felszentelt apácák tudását az általuk már addig is használt liturgikus szövegek, valamint a közösen hallgatott anyanyelvű prédikációk és az ebédnél, illetve a kollációkon meghallgatott asztali olvasmányok és a lelki gondozó által közvetítettek gyarapították. A műveltség elsajátítása nem jelentett mást, mint az egyházi és a szerzetesi hagyományok továbbörökítését. Feldolgozásukra és befogadásukra az adott módot, hogy a szerzetesnők ismereteiket ott szerezték meg, ahol gyakorolták is azokat: a kolostori élet elméletét, valamint a belőle következő életmódot egy időben ismerték és tapasztalták meg.

A továbbiakban három szerzetesrend, a domonkos, a ferences és a premontrei rend női közösségeinek XVI. század eleji műveltségének forrásait és megnyilvánulási formáit – külsőségek és lelkiség – vizsgáljuk.

Vizualitás, szóbeliség és tradíciók

A kolostorok épületegyüttese nemcsak az általában szerény viskókban élő világiakat nyűgözhette le, hanem azokat a főként nemesi származású leányokat is, akik magukra öltötték a szerzetesek habitusát.

A mai Margitszigeten – amelyet a XIII. században Nyulak-, a XV. században már Mária szigeteként emlegettek – a kolostor mellett királyi szállás volt, sőt volt ott egy beginaház is, ahol bűnbánó asszonyok szálltak meg vendégként illetve éltek ott hosszabb ideig (Lázs 2016, 21–31). Az épületegyüttest szinte folyamatosan átépítették, modernizálták. Az apácáknak ez fontos lehetett, mert írói megjegyzésben is megemlékeztek róla; Ráskay Lea a templom átépítéséről a Cornides-kódexben emlékezett meg: Végeztetett Szent Lucia asszony estin, szerdám. Úr születteti után ezerötszáztizenöt esztendőben. Ezen esztendőben szentelték meg az kápolnát Szent Katarina asszony napján, vasárnapon (204v:23–26).

A Nagyboldogasszony-kolostor falait, miként a Margit-legenda tudósít róla, már a XIII. században festmények borították: mikoron az refektóriumban bemegyen vala, az szenteknek képeket letérdepelvén alázatost imádja vala. Azonképpen egyebött es, valahol Urunk Jézusnak, asszonyonk Máriának és egyéb szenteknek képeket látja vala, letérdepelvén tiszteli vala (4r:9–17). Ezeknek a falfestéseknek a díszítő funkción túl, miként azt Villon balladája – Tóth Árpád fordításában – mondja az oktatás is a feladatuk volt:

… templomunk falán képek sora,

S ott láttam: a menny csupa lant s gitár,

A pokol meg szurok, tűz, ronda sár:

Emettől félek, az tetszik nagyon.

S tudom, kegyes Szűz, én a jót kapom,

Mert kedveled a bűnöst, ha híven

Tér trónusodhoz s kér éjen s napon...

Óh élve s halva ez az én hitem!

(Tóth Árpád fordítása.)

A kegyességet nem csak a falfestmények, festett képek táplálták. A XV. században már könnyen elérhetőek voltak a viszonylag olcsó nyomatok, amelyeknek felhasználását az Érsekújvári Kódex passióképeiben mutatták ki (Wehli 2009, 159–170). Imakönyvekben találunk olyan utasítást, amely az imádságok elmondását kegykép előtt írja elő: valaki ez imádságot három nap megolvasandja asszonyonk Szíz Máriának képe előtt, akármi nagy igye és bánatja avagy keserűsége leend, mindenből megszabadul az Szíz Máriának segedelméből (Thewrewk-kódex, 69v:5–12).

A másik két kolostorról, a klarisszák és a premontrei nővérek otthonáról nem lehet még ilyen részletességgel sem beszámolni. A majd száz évvel később alapított óbudai klarisszák gazdag kolostoráról kevesebb ismeretünk van (Bertalan 1994, 153–175). Nemcsak azért, mert a kolostort és a templomot nagyrészt elbontották, hanem azért is, mert nem áll rendelkezésünkre olyan írás, amely a konvent életébe úgy enged bepillantást, miként a domonkos apácák esetében a Margit-legenda tette. Megmaradt kéziratos könyveikben nincsenek rajzok, gazdagon díszített is csak egy van, a Lobkowicz-kódex. A somlóvásárhelyi premontrei nővérek elhagyott kolostorát a török hódoltság után a klarisszák örökölték meg, de a barokk korban lebontották az épületet és újat építettek; az eredeti állapotról szinte semmit sem tudunk (Magyarország, 207). Kódexeiket – legalább is azokat, amelyek fennmaradtak – nem maguk írták, hanem férfiak másolták; a Pozsonyi Kódexben a megszokottól eltérő írástípusokon felül két gótikus rajz is van (Lázs 2009, 483–485).

Bár nincsenek ismereteink a két utóbbi kolostor berendezkedéséről, fennmaradt középkori templomaink analógiája alapján el kell fogadnunk, hogy ezek az épületek is gazdag díszítéssel rendelkeztek, és nemcsak a hatalmi reprezentációt, hanem festményeik az apácák épülését is szolgálták.

A műveltség másik forrása az a szóbeli hagyomány lehetett, amelynek magától értetődően jelen kellett lennie a novíciák oktatásában, de amelynek megléte a lelkigondozási tevékenység természetéből fakad, és amelyről írásos emlékekkel rendelkezünk – és ismét csak – a domonkos apácáktól. A Margit-legendában azt olvassuk, hogy a magyar királylány hallgatnája Szent Jakab mártírnak kénját, miképpen ez szent mártírt ízenként elmetélték, vagdalták volna el az pogányok Krisztusnak hitiért. Meggyullada az mennyei jegyesnek szerelmében és monda … Akarta volna az Úristen, hogy én voltam volna az időben ez velágon és metéltettem volna ízenként, foltonként az én Uram Jézusnak szerelméért, úgy hogy az én kénom sok ideig lött volna, és hogy az én kénom végezetin elvágták volna az én fejemet (10r:10 -10v:9). Az idézet arra világít rá, hogy a szenvedésmisztika elsajátítsa Margit számára az élőszóban elhangzott tanítások alapján történt, az elhangzott történetek keltették föl benne a vágyat a mártíromság iránt. A következő századokban, egészen a XV. század végi reformokkal együtt a kolostorokban meginduló anyanyelvű könyvtermelés megindulásáig hasonló, szóban elhangzó, írásban talán egyszer sem lejegyzett képzést kaptak a nővérek.

Az egymást követő nemzedékeknek átadott tradíciók minden egyházi intézményben szívósan hagyományozódtak, ezekre újabb rétegek, szokások rakódtak, még ha azok nem is minden esetben voltak, vagy lettek hivatalossá. Nagyboldogasszony konventjében Margit idejében – de még bizonyára jó ideig utána is – gyakran így figyelmeztették egymást a nővérek, ha valami szerzetlenséget, avagy erköcsetlenséget látnak vala egymástúl, tahát úgy mondnak vala: Ez nincsen az mi asszonyonknak, Szent Margit asszonynak regulái kezöl (30v:17–22).

A kóruson, a misén való viselkedést, testtartást a közösségi szokások szabályozták. Más volt viszont a helyzet a magánimádságok esetében. A XVI. század elejéről ránk maradt imakönyvek rubrikái szinte drámai utasításokat tartalmaznak: felsorolják, hogy mikor, hol és milyen alkalmakkor kell elmondani az imát, mi több, a testtartást is meghatározzák. Szólnak imádságok felkelésre és lefekvésre, más imát a templomba lépéskor vagy a szenteltvíz vételekor mondtak. A Lázár-kódex előírja, hogy Mária-imája mondandó estve és holval csendítetkoron [reggel harangozáskor] (106r:11–13).

A liturgikus élményt erősítették és tették egyénivé azok a magánimák, amelyeket úrfelmutatáskor kellett mondani. Úrfelmutatáskor kellett elhangoznia annak az imának, amelynek elmondásáért, a Lobkowicz-kódex rubrikája szerint, VI. Bonifác pápa Fülöp francia király unszolására tízezer esztendei búcsút engedélyezett (343:1–344:8), s amely ima más fordításban megtalálható még a domonkos Gömöry- (71r:1–71v:9) és Thewrewk-kódexben (119v10–121r:1) is. Az egyéni áhítaton felül katekétikus színezetű is az imádság, hiszen az oltáriszentséghez szólva, egyszerűsítve ugyan, de a Hiszekegy hittételeit sorolja föl: Ó, én édes uram, Jézus Krisztus, ki ez áldott szent testet és ez drágalátos szent vért dicsőséges Szíz Anya Máriának szeplőtelen méhében fogadád, és ezen te bizon véredet te szentséges oldaladból az magas szent keresztfának oltárán mi idvességönkért kivé entéd. És ezen dicsőséges szent testben harmadnapon halottai[d]ból feltámadál és mennyországban menél. És ugyanezen szent testben jövendő vagy eleveneket és holtakat ítélni. Kérlek, én édes kegyességes királyom, uram, Jézus Krisztus, ezen te szentséges testednek és vérednek miatta, ki ez oltáron áldatik, szabadojts meg én lelkemet és testemet minden fertelmetességtül, és tisztojts meg minden gonoszságból! […] Ámen! (Thewrewk-kódex, 120r:2–120v:10).

Nem mindegyik ima törekedett a hittételek bevésésére. A Thewrewk-kódex egy másik orációja (152r:10–19) a mise központi pillanatában, a figyelmet a liturgikus cselekményről elvonva, átváltozáskor könyörög litániaszerűen a megtisztulásért:

Ó, én édes uram, Jézus Krisztusnak szent lelke, szentelj meg engemet!

Ó, Krisztusnak szent lelke, szentelj meg engemet,

Ó, Krisztusnak szent vére, zajosíts meg engemet!

Ó, Krisztusnak oldalának vize, moss meg engemet!

Ó, Krisztusnak verítéke, tisztíts meg engemet!

Ma furcsának tűnik, hogy a liturgia csúcspontján a nővérek magánimát mormoltak ahelyett, hogy a szertartást követték volna. Magyarázatul az szolgál, hogy a nővérek nem látták a szent cselekményt, legfeljebb hallották, mi történik a szentélyben, hiszen a kórus ablakkal ellátott fallal volt elrekesztve a templom hajójától. Az oltáriszentséget – miként a Margit-legenda is írta: áll vala az ablaknál, kirel nézik Krisztusnak szent testét (5v:8–10) – a kórusról a domonkos nővérek csak egy kis ablakon át láthatták. Az eucharisztia tiszteletét a későbbiekben, a XV. és a XVI. század fordulóján is akadályozta ez az építészeti megoldás, érthető, hogy a nővérek magánimák elmondásában kerestek misztikus pótlékot.

A magánimákat a nagyobb átélésért az oltár, a feszület vagy a Madonna – egy esetben van erre példa: Szent Anna (Lobkowicz-kódex, 253:1–2) – képe előtt kellett elmondani. Nemcsak a helyszín, hanem az imádkozás közbeni testhelyzet sem volt közömbös. Mind a domonkos, mind a klarissza imakönyvekben találunk utasításokat a testtartásra. Az apáca a feszület előtt állva (Thewrewk-kódex, 25r:6–7) vagy térdepelve (Lobkowicz-kódex, 244:12; Pozsonyi Kódex, 13r:4) mondja el az imát, vagy miként a Gömöry-kódex rendeli, a nagyhétben az Krisztusnak feszületi előtt fenn állván, kezeit öszvefogván avagy kolcsolván és nézvén a feszületre (119v:4–8) a Pater nostert és az Ave Mariát kell mondani a megfelelő ima mellé.

Ma már szokatlan testtartást tanít a Nagyszombati Kódex, amikor a rózsafüzér imádkozását magyarázza el: mindön Pater nostert megfeszülve és az Ave Mariát térdepölve (279:8–10) kell elmondani. A testtartás pontos leírását a Gömöry-kódex adja meg: Mikoron valami nyavalyád vagyon […] állj az feszület előtt és kiterjesszed két kezeidet (83v:11–16). Az imádkozás kereszt alakban kiterjesztett karral a domonkos apácakolostorokban nem lehetett szokatlan. A Példák Könyvében a domonkos nővéreknek minden különösebb magyarázat nélkül írják le a ferences szokást, a minoriták ruhájába öltözött gyermek bocsánatkérését: ű kezeit elterjesztvén, szemeit felemelvén mennyországban, úgy mond vala ([56] 38:9–10). Ez a testtarás nem azonos az antikvitásból ismert, ég felé emelt kezekkel való imádkozással. Ez a pia exercitia, a kereszten függő Krisztus testtartásának utánzása. Dorothea von Montau (1347–1394) életrajzában olvasható, hogy a XIV. században élt német vezeklő asszony órákon át kiterjesztett karral állt ima közben, hogy átélhesse a keresztre feszítés kínjait, máskor a falba vert szögekre akasztotta ki magát (Vita Dorotheae Montoviensis, 69). A magyar domonkos és klarissza nővéreknek ez a vallásos gyakorlata nem volt elszigetelt, kapcsolódott az európai szokásokhoz (v. ö. Deák 2017, 93–104).

A népnyelv mint segédeszköz

Minden kolostorban folyt valamilyen szintű oktatás, amelynek első elemei közé tartozott az alapvető imádságok a Pater noster, az Ave Maria és a Credo megtanulása volt, feltehetőleg latin nyelven, hiszen így imádkozták, az anyanyelvű kéziratok is csak így emlegették őket. Ezeknek az imáknak a magyarázatát azonban már anyanyelvükön hallgatták meg (Lázs 2016, 150–155). A tízparancsolatot, az erények és bűnök rendszerét azonban már magyarul kellett elsajátítaniuk. Ezek a szövegek klarissza kódexekben maradtak fenn, megértésükhöz már hosszabb magyarázat is szükséges volt (Lázs 2016, 156–164).

A novíciákat olvasni is megtanították. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy el tudják végezni a napi officiumot, azaz a zsolozsmát. Alapvető bevezetést kaphattak a latinba is, de valószínűleg kevesek jutottak el arra a szintre, hogy értsék is azt, amit fölolvastak nekik. A nővérek sok latin szöveget – például a halotti officiumot – sajátítottak el anélkül, hogy értették volna azt. Több apácáról azt is feljegyezték, hogy könyv nélkül tudta – bár nem értette – az imaórákon recitált zsoltárokat (Ehrenschwendtner 2004, 217 és 235).

Ahhoz, hogy a meg nem értett liturgikus szövegeket a nővérek rendben el tudják mondani, népnyelvű segédkönyvekre volt szükségük. Magyar Királyság női szerzeteseinek közösségeiből a XVI. század elejéről két anyanyelvű liturgikus szabálykönyv maradt ránk, mindkettőt önálló kéziratnak kell tekintenünk, még ha az egyik egy nagyobb kézirat része is. Mindkét kézirat a somlóvásárhelyi premontrei apácák könyve volt. A Lányi-kódex (1519) az egyetlen középkor végi magyar nyelvű ordinárium. Ugyanebből az időszakból származik a több kéziratból egybekötött Apor-kódex, amelynek egyik önálló szövegegysége a Három jeles szolgáltatás, ez egy premontrei liturgikus szokást megörökítő előírás, rituálé.

A Lányi-kódex olyan kétnyelvű, magyar és latin nyelvű kézirat, amelynek első része a zsolozsma és részben a mise lefolyásának liturgikus szabályait ismerteti, második fele pedig ceremoniális és direktoriális utasításokat tartalmaz (Földváry 2008, 55); itt kapott helyet az apácák fogadalomtételének leírása is. Az ilyen típusú kódexek nem magyarázzák a liturgiát, mint Wilhelmus Durandus Rationale divinorum officiorum című műve, hanem csupán leírják azt. A liturgiából idézett szövegek megmaradtak latinul, az utasításokat és kommentárokat magyarra fordították, illetve magyarul fogalmazták meg. A kódexet egy korábbi, a szegedi premontrei apácák számára készült kéziratról másolták, a megfelelő helyeket átdolgozták a somlóvásárhelyi apácák számára.

A kétnyelvű ordináriumban a két nyelv alá- és fölérendeltségét az írás és a rubrumozás is mutatja: a magyar nyelvű szövegeket a könnyen olvasható, megszokott bastarda, a latint a nehezebben silabizálható cursiva currens betűkkel írta a másoló (Körmendi 2009, 316), és a magyart emelte ki rubrummal. Mind az írás fajtájából, mind a rubrumozásból kitűnik, hogy a magyarnak van primátusa a deákkal szemben. Kivételes helyzet ez, hiszen magyar nyelvű kódexeinkben pont fordítva szokott lenni: általában az idézett latin szöveget emelik ki piros tintás írással és valamivel nagyobb betűsorral (Lázs 2011, 427–428). A jelenség magyarázata kézenfekvő: a mintapéldány fordítói és a másolók is a breviárium megjelenési formáját tartották szem előtt, azt követték. A latin szöveg a Lányi-kódexben viszont másodlagos, csupán utal a korabeli könyvírással készült liturgikus könyvekre, amelyekben nem volt magyar nyelvű megjegyzés, legfeljebb glosszák lehettek bennük. Egyedül azokon a helyeken készül a latin textus a rubrumozott magyar utasításokkal azonos könyvírással, amelyek nem a liturgiára vonatkoznak és önállóan felolvasandók voltak, mint például a fogadalom szövege (a szertartás leírása: 415–436).

Az ordinárium a közösség használatára készült, a könyvtárban tarthatták, minként az külföldi párhuzamok is mutatják; az esseni kanonisszák könyvtárában a Liber ordinarius láncos könyv volt, azaz a könyvtári pulthoz rögzítették (Falk 2012, 26). Annak ellenére, hogy a könyv a közösség használatában állt, lapjait főként egyetlen apáca, a cantrix forgatta. Ő volt az, aki a női konventekben a liturgia végzéséért felelt, az ő feladata volt a kórus vezetése, a nővérek betanítása. Ismernie kellett a kóruson lévő könyvek tartalmát, neki kellett kijelölnie a nővérek faladatait a kóruson, s egy táblára írva a neveket beosztani a felolvasókat is (Ehrenschwendtner 2004, 160).

A közösségi használat abban nyilvánult meg, hogy a novíciákkal elsajátíttatták és begyakoroltatták a liturgia végzésének egyes mozzanatait. Ez rendkívül fontos volt, hiszen nem egyszerűen az officium divinum megtartásáról volt szó, hanem arról, hogy a szertartások zökkenőmentesen, hiba nélkül történjenek. A német példából tudjuk, hogy a domonkos nővéreknek komolyan igyekezniük kellett, hogy ha nem értik is a latin szöveget, legalább ne tévesszék el az imaórák, szertartások rendjét (Seegets 2001, 38–40). Ehhez sok előkészület, gyakorlás kellett, amelybe a nővéreket be kellett vonni, hogy a felolvasandó, eléneklendő szövegek recitálása a kóruson már ne jelentsen nehézséget. A hibázás büntetést vont maga után. A fegyelem elleni kisebb vétségnek számított, ha valaki pontatlanul olvasta föl vagy énekelte az előírtakat, viszont ha valaki nem tudta, mit kell olvasnia vagy énekelnie, azt már súlyosabb bűnként kellett büntetni, azaz nem az esetleges ügyetlenséget tekintették vétségnek, hanem a liturgikus esemény megakasztását, ami a felkészülés elmulasztásának volt a következménye.

A Lányi-kódex szövegének jelentősége azonban nagyobb a konventen belül betöltött funkciójánál. Gábriel Asztrik kutatási bizonyították, hogy az anyanyelvű kódex elkészítése a rendi reform része, szövege a renden belüli egységes liturgia bevezetését szolgálta, azt, hogy a nővérek szerzetük igaz módja szerént, azmint Franciába tartják (Lányi-kódex, 314), végezhessék az officiumot. Fegyverneky Ferenc prépost 1510-ben tért haza a rendi káptalanról, amelyen a magyar premontreiek helyzetét is tárgyalták (Oszvald 1934, 60 skk). A döntések értelmében minden apátságnak azonos szövegű liturgikus könyveket kell használnia, kötelesek Prémontré anyaapátság szokásait, reguláit követni (Gábriel 1934, 137); erre vonatkozhat a korábban idézett megjegyzés: látám ez mi szerzetünknek bizon könyvébe, hogy így kell lenni (Lányi-kódex, 146).

A Lányi-kódex feltehetőleg ennek a liturgiáról szóló határozatnak köszönheti létét. A népesebb és így talán tehetősebb szegedi premontrei konvent azonnal lefordította az ordináriumot, amelyet aztán lemásoltattak és átadtak az 1511-ben Somlóvásárhelyre áttelepített nővéreknek. Az a kézirat mára elveszett, talán a használatban kopott el, ránk az 1519-es másolata maradt. Ezt is férfiak – talán bérmásolatként – készítették el a premontrei apácáknak, Somlóvásárhelyen nem volt annyi képzett nővér, hogy másolóműhelyt is fenntartsanak; kéziratos könyvükbe, a Pozsonyi Kódexbe ügyetlen kezek jegyeztek be imádságokat.

Az Apor-kódex liturgikus előírásainak fordítása és másolata feltehetőleg szintén a premontrei reformnak köszönhető. A Három jeles szolgáltatás a premontreiek liturgiájának egyik jellegzetes darabja; a rend és a kolostor alapítójáról, jótevőiről és elhunyt tagjairól való évi háromszori megemlékezés leírása olvasható az Apor-kódex 189–198. lapjain (Madas 2014 [2015], 57). A rituálé meghatározza, kinek mi a feladata a szertartáson. Két kantrix, a fejedelemasszony és a kolostor lelki vezetője, a prépost kapott kiemelt szerepet a szertartáson, amelyen részt vettek a „főkötős atyafiak” és a „nem főkötősök”, a laikus nővérek is. A kódex e részének kivitelezése nem hasonlít a Lányi-kódex tagolására, szövegét csupán az egyes egységek határán tagolja rubrum, a latin textusok nem különülnek el az ordináriumokban megszokott módon, sem a betűtípus, sem a szín nem változik a nyelvváltáskor. A premontrei psalteriumhoz csapódott írás szerényebb scriptoriumi jártasságot, liturgikus műveltséget mutat, nyelvi ismeretei sem megbízhatók, többször téveszt a latin szövegben (Madas 2014 [2015], 57).

Gábriel Asztrik 1934-ben nem ismert hasonló latin-népnyelvű ordináriumot, úgy tudta olyan anyanyelvű kézirat, mint a premontrei Lányi-kódex, nem került elő a középkor végéről (Gábriel 1934, 136). A megreformált kolostoroknak azonban fontos könyvei voltak a liturgiát leíró és segítő kódexek, és nem is voltak olyan ritkák, mint a jeles kutató vélte. A magyar egyház irodalmi életét – a kulturális kapcsolatok okán – a német viszonyokkal vethetjük össze, jóllehet az a polgárosodás miatt előrébb járt.

A nürnbergi Szent Katalin kolostorból összesen hét, XV. századi német-latin nyelvű ordináriumot, rituálét ismerünk (Schneider 1965, 135, 393, 404). A szertartásokat leíró könyvek gazdagsága a lelki gondozók tevékenységéről is tanúskodik. Az egyik rituálét akkori gyóntatójuk, Georg Walder-Pistoris (†1442) ajándékozta a konventnek (Steinke 2006, 77–78). Ezeken felül a könyvtár két halotti szertartáskönyvvel is rendelkezik, de ezeknek nincs középkori jelzetük, úgy látszik, a nővérek saját könyvei voltak (Schneider 1965, 39). A megreformált nürnbergi domonkos apácák átadtak másolásra az obszervancia bevezetésében általuk támogatott szentgalleni domonkos nővéreknek egy német nyelvű ordináriumot. Ez a másolat az 1484-es szentgalleni leltárban is szerepel (Ehrenschwendtner 2004, 160–161). Ismételten az látszik, hogy a megreformált kolostorok segítették egymást, nemcsak olvasmányok, hanem liturgikus kéziratok továbbadásával is.

Kolostori viselkedés mint a műveltség megjelenése

Az előzőkben a liturgián való tevékeny részvétel szabályairól szóló könyveket vizsgáltuk. A következőkben a kolostori magatartást formáló szövegeket vesszük szemügyre. Ezek az írások, a preceptumok, hasonlítanak a regulákra, sőt a XVI. század elején – és utána is – így nevezték őket, azonban ezek nem a rendek kötelező érvényű, a pápa által jóváhagyott életszabályai. A preceptumok a hivatalos regulával szemben nem bírtak jogi erővel, mégis rendkívül fontosak voltak a nővérek számára, a közös szerzetesi hagyományhoz való kapcsolódást jelentették.

A szerzetesi reform központi törekvése ugyanis a monasztikus hagyományokhoz való visszatérés volt. A reform irodalmának sok darabja XIII–XIV. századi: a XV. század közepén indult kolostori megújulás nem volt más, mint visszatérés a korábbi, bevált monasztikus értékekhez. Ennek egyik jele volt az az általánosnak mondható törekvés, hogy mennél több életszabályt szerezzenek meg, hogy a bennük található monasztikus tradíciót fölhasználják, még ha a kolostori életet nem azok szerint rendezték is be.

Különös a preceptumok nyelvezete: szinte mindegyik írás – ma már így mondanánk – kioktató hangnemben szól a nővérekhez. Ez azzal magyarázható, hogy a legtöbb szöveg novíciusok számára készült, őket akarták bevezetni a szerzetesi életbe. Az egyik fordítás – a Formula novitiorumé – valóban eredetileg laikus szerzetesek számára íródott, csak a későbbiekben dolgozták át a nővéreknek. Egy másik szöveg, a De perfectione vitae fordítása a Lobkowicz- és a Debreceni Kódexben, szintén az átdolgozás nyomait viseli magán, ez azonban – kódexirodalmunkban ritka módon – a fordítás két fázisát mutatja.

A Szent Jeromosnak (347–419/420) tulajdonított Regula monachorum (PL 30, 329–398) fordítása a domonkos Virginia-kódexben (77r:1–91v:6) különösen tanulságos ebből a szempontból. A szerzetesi regulának nevezett szöveg a patrisztikus hagyományokhoz kapcsolódik, legalábbis a nővérek Szent Jeromos nevéhez kötötték az Eustochiumnak és az több szizeknek, Betlehem mellett egyembe lakóknak (77r:3–5) írt életszabályokat.

Az Ágoston-regula mellé a magyar domonkos apácák ezeket a szabályokat is segítségül hívták életük megszervezéséhez és az életszentség elnyeréséhez; nem elmélkedéseket kerestek, amelyekkel spiritualitásukat gazdagíthatták volna, hanem zsinórmértéket. Figyelembe kell venni azonban, hogy a nővérek a könyvtárgyarapítás időszakában minden anyanyelven elérhető munkát gyűjteni kezdtek, életszabályokat is, így is kapcsolódtak a szerzetesi hagyományokhoz. De nemcsak a XVI. század eleji magyar domonkos apácák forgatták az egyházatya intelmeit, hanem a németek is; a Regula monachorum fordításai a kolostori reform ottani kezdetén széles körben terjedtek népnyelven.

Az itt normaszövegeknek nevezett életszabályok (preceptoria) magyar fordításainak egy részét mindenekelőtt a kolostorokban élő fiatalabb lányoknak, a novíciáknak szánták. Jól példázza ezt a domonkos Horvát-kódexben Ráskay Lea írásában fennmaradt Szent Bernald doktornak mondási az szerzetes életről (122r:1–145v:5) címet viselő írás. Ez valójában a középkor végéig rendkívül népszerű ferences Augsburgi Dávid (David ab Augusta, 1200 körül–1272) művének, a De exterioris et interioris hominis compositione secundum triplicem statum incipientium, proficientium et perfectorum libri tres első könyvének, pontosabban még latin nyelvű átdolgozásának – az Opusculum in haec verba: Ad quid venisti? – a fordítása (Pusch 1910, 94–95). Az első könyvet – Formula de compositione hominis exterioris ad novitios – gyakran csak De institutione novitiorum vagy Formula novitiorum címen emlegetik, és szerzőjének Szent Bernátot teszik meg (Korondi 2005, 157). Dávid művének második része – Formula de interioris hominis reformatione ad proficientis – már azoknak szól, akik befejezték a próbaidőt, és felszentelésük után megkezdhetik a második noviciátust, amíg a helyes életmód megszokássá válik; a harmadik könyv – De septem processibus religiosorum – pedig azoknak, akik a földi életben elérhető legnagyobb tökéletességre törekszenek: az Istennel való egyesülésre. A ferences Augsburgi Dávid, aki Regensburgban novíciusmesteri tisztet töltött be, olyan eszköznek tekintette munkáját, amellyel az azt olvasó szerzetest az élet tökéletességére vezetheti.

A Horvát-kódex a mű első részének fordításával erre az átalakulásra készíti föl a világi életet elhagyó, de a vita religiosa szabályait még nem ismerő novíciákat. Ennek megfelelően több fejezet a kolostori szokások elsajátítására buzdít: Szokjad ezt es (127r:1), vagy Szokjad meg, mikoron alkolmas leend (124v:8). A hétköznapi teendők magyarázata és a zsolozsmán, a káptalanteremben, a refektóriumban, a dormitóriumban betartandó magatartás leírása mellett a lelki viselkedés módozatait – engedelmesség, béketűrés, szerénység – is tanítja Augsburgi Dávid magyarra fordított Formula novitioruma.

A nevelés eszköze a ferences Vitkovics-kódex Bonaventurától (1221–1274) származó Regula novitioruma is (1r:1–46v:16), amely szintén a hivatalos rendi regulák kiegészítője volt. Bonaventura egy Szent Páltól vett idézettel (Rm 12,2) kezdi művét: Épöljetek meg érzékenységteknek új voltában, hogy megbizonyíthassátok, mi legyen Istennek jó, kellemetes és tökéletes akaratja (1r:7–12). Bonaventura is kézen fogva vezeti a kolostori életbe lépő fiatalembert, művének magyar fordítása azonban eleve szerzetesnőknek szól, így az átdolgozás már a fordítás része. A Regula novitiorum fordításában a fiamnak megfelelő latin szó helyén a magyarban következetesen lányom szerepel – csak egy helyen maradt meg az eredeti megszólítás, de ott a másolatot javító és rubrumozó kéz a szó fölé írta: leányom (4r:9), a férfiak vétkei helyett pedig a magyar szöveg a nőkével foglalkozik.

A Horvát-kódex szövegében látszólag elírásokat találunk: atyafiak között avagy sororok között légy szemérmes (132r:23–24) és Az atyafiakkal, sororokkal légy békés (145r:4). Azokon a helyeken, ahol az eredeti szövegben Szent Bonaventura a társasági érintkezésről, a nőkkel való viselkedésmódokról beszél, a nőnemű alak mellé az átdolgozó a férfiak szót is betoldotta (férfiakkal, asszonyállatokkal sokat ne szólj, 142v:9–10 – Cave etiam ne cum feminis loquens vultus earum studiose aspicias). Ez mind a magyar fordító átdolgozására utal. Különösen árulkodó az avagy, valamint a vagy kötőszó felbukkanása, itt mindkettő utólagos értelmezésre utal: Úgy tartsad magadat minden férfiúnak vagy asszonyállatnak előttök, mintha az férfiúnak vagy asszonyállatnak ő házastársa vagy az te fejedelmed ott volna, vagy ott ülne (142v:22–143r:2; v. ö. Boros 2008, 130-133). A fordító egyértelmű alakokat használt volna, viszont az átdolgozó csak kiegészítette az eredeti szót.

A Formula novitiorum domonkos hagyományában azonban ezeken felül eddig nem regisztrált furcsaságba botlunk. Az akkomodált szövegbe belekerült, pontosabban: benne maradt egy fejezet, amely a férfiakra vonatkozik, változatlan az eredeti szövegnek a tisztségek utáni áhítozásról szóló része: Ne igen kévánjad prédikátorrá vagy konfesszorrá lettedet (131r:20–132r:21). A feltehetőleg ferences eredetű fordítás átdolgozásának eddigi jellegzetességeit is figyelembe véve, árulkodó lehet ez az ügyetlenség. Mindeddig egyetlen példát sem lehetett felmutatni arra, hogy valamelyik fordítás férfiak számára készült volna – ebben az esetben azonban kétségtelennek látszik, hogy az írást eredetileg konverzus frátereknek szánták, tehát olyanoknak, akik nem voltak zsolozsmamondásra kötelezve és felszentelve. Valószínűtlen, hogy az eredeti latin mű fordításakor – ha azt már a munka megkezdésekor szerzetesnőknek szánták volna – ne hagyta volna ki ezt a részt az átültető. Az eredetileg férfiaknak készült fordítás e szakaszának átalakítása, kihagyása elsikkadhatott, amikor a szöveget másolásra a nővéreknek átadták.

Az eddigi szövegek a kolostori életbe való bevezetést szolgálták. A következők már a szerzetesi életmódot folytatók tökéletesítését kívánják előremozdítani. Az Érsekújvári Kódexben van a Clairvaux-i Szent Bernátnak tulajdonított Liber de modo bene vivendi ad sororem fordítása (84r–127v). A műből készült hosszú válogatás nem követi a latin mű eredeti sorrendjét (Vargha 1943, 8). A kódex e részének szerkesztője és fordítója a szerzetesi életről szóló legfontosabb fejezeteket őrizte meg, a teológiai fejtegetéseket tartalmazókat viszont elhagyta, illetve fordítása második felébe csoportosította (Korondi 2005, 157). Ebben az írásban nem találunk olyan alapvető útmutatásokat, amelyek a refektóriumban, háló- vagy káptalanteremben való viselkedésről szólnak. A pseudo-bernáti mű a bűnök elkerülésére, az erények elsajátítására oktat.

Bonaventura másik munkája a De perfectione vitae ad sorores, amelyet az előszó szerint egy apátnőnek – valószínűleg Franciaországi Boldog Izabellának – a kérésére írt. Bonaventura ebben a műben nem foglalkozik a kolostori élet külsőségeivel és viselkedési szabályaival, lelki vezetőként a kolostori állapot megkövetelte erényeket, a közös élet elveit tárgyalja. A könyvecske már a szerzetesi élet magasabb lépcsőfokán álló apácáknak szól (Pusch 1910, 64–65). Fordítása a megmaradt kéziratok alapján csupán ferences kódexekben terjedt, a más misztikájú domonkos kéziratokba nem talált utat: a Lobkowicz- (111:1–174:19) és a Debreceni Kódex (231:1–237:19; 251:1–265:10; 305:1–326:24) őrizte meg őket. A két ferences kódexben lévő fordítás azonos, de a készültség különböző fázisaiban vannak, a kései és – mivel több egységből áll – bizonytalan datálású Debreceni Kódex szövege javított, átdolgozott fordítást tartalmaz.

A Szent Bonaventura atyánknak kenyve életnek tekélletességérel az ő húgának címközléssel a Weszprémi-kódexben egy másik, különálló fordítása van De perfectione vitae ad sororesnek. Ez azonban nem pusztán Bonaventura művének átültetése, hanem részben kompiláció is, Thomas Kempis De imitatione Christijének rövid részletét ékelte bele a fordító, de az is lehet, hogy olyan latin szöveg jutott hozzá, amely már tartalmazta ezt a modern kiegészítést. A Weszprémi-kódex egyébként a teljes De perfectione vitae ad sororest tartalmazhatta (Horváth 1891, 363–372), hiszen tartalomjegyzéke mind a nyolc fejezetet felsorolta (61r), a munka többi része a másolásnál sikkadhatott el (RMK 8, 17). Mára csak a prologus és az első két fejezet maradt meg (59r:3–74v:19), a szöveg szó közben szakadt meg.

Különleges helyet foglal el a normaszövegek között a ferences Sepsiszentgyörgyi Ferenc által Szent Bonaventura De perfectione vitae ad sorores című műve alapján összeállított Harmad szerzetbeli húgoknak regulája Szent Bonaventura atyánknak mondása szerént. Ez a Teleki-kódexben lévő írás (366–382) a marosvásárhelyi ferences beginák számára készült. Sepsiszentgyörgyi, aki a várpalotai ferences kolostor gvárdiánja is volt, azokat az erényeket taglalja, amelyeknek a szerzetest jellemezniük kell, amelyekkel eljut Istenhez: A megfeszölt Urunk Jézus Krisztust mendenkoron a te szívedben és a te lelkedben viseljed és hordozjad, és az édességes Szíz Máriának az ő keserőséges epöségét es minden te mívelkedetidben és gondolatidban megtartsad (Teleki-kódex, 366–367). Az összeállítás a címközlés ellenére sem regula, hanem normaszöveg, amely a harmadrendi ferences nővérek spirituális fejlődését segítette. A kézirat lappang, írástípusát nem ismerjük, így a szöveg kódexbeli helye az, ami erre a véleményre juttat, Sepsiszentgyörgyi Ferenc munkája ugyanis a Teleki-kódex végén, imádságok után, szinte függelékként helyezkedik el. A szerzetesrendek, közösségek saját regulái önálló kéziratok, nem pedig egy könyv befejezéseként olvashatók. Vegyes gyűjteményekben az életszabályok kapnak helyet. A Bonaventura-átdolgozás ezek alapján a harmadrendi nővérek kegyességét szolgálta, akár közösségi, akár magánolvasmány formájában, nem pedig mindennapjaikat szabályozta.

Normaszövegek és misztika

Az itt bemutatott szövegek – mindamellett, hogy a szerzetesi élet külsőségeit tanítják – megmutatják az utat ahhoz, hogy a viselkedés megszabta normák miként emelnek magasabb fokra a lelki életben. A szerzők arra is irányt mutatnak, miképpen tud a szerzetes a választott és felvett életforma által Krisztus követőjévé válni, miképpen alakul át a formai szabály mentalitássá. Ez a mentalitás azonban legfeljebb a misztika egyszerűbb élményét nyújtja a szerzetesnek, nem a Krisztussal való együttes szenvedést, a kínzatás átélését (compassio), hanem csak a kereszthalál szemlélését és az ezen való meditációt. A szövegek csupán azt a szerzetesi obszervanciát célozzák meg, csak azt a minimális programot tartalmazzák, amit a domonkos és a ferences szerzetesi reform megkövetelt.

A magyar nyelvű kódexek normaszövegei – bár átvették őket a domonkos nővérek is – szinte kizárólag Szent Ferenc rendjéből kerültek ki, így a pietas franciscanához, azaz ahhoz a ferences kegyességhez köthetőek, amely – Bonaventura szerint – képessé teszi az embert, hogy felebarátjában Isten képmását lássa (III. Sent. d. 35, a. 1, q. 6, corp). Egyedül Szent Bernát műve, pontosabban a neki tulajdonított – így a ciszterciekhez s ezzel együtt a korai szerzetesi hagyományhoz kapcsolható – Liber de modo bene vivendi üt el ettől a lelkiségtől. A magyar nyelvre fordított normaszövegek központi gondolata a Fiú megtestesülése, nem a passió vagy a kereszt áll tehát az írások centrumában, hanem Krisztus követése, erényeinek utánzása.

A Clairvaux-i Szent Bernátnak tulajdonított írások – akárcsak maga a passiómisztika megalapítójának tekintett Szent Bernát – nem beszélnek a compassióról, és ez még inkább érvényes az imitatio passionisszal kapcsolatban. Bernát sem teológiai, sem spirituális síkon nem tette meg Krisztus passióját az üdvtörténet tengelyének, hanem az Ige megtestesülését látta annak: Krisztus élete az életszabály számomra, halála pedig megszabadít a haláltól. Az előbbi a [helyes] életet tanítja, az utóbbi megsemmisíti a halált (Ruh, I, 274). Mindebből a lelkiségből a pseudo-bernáti Liber de modo bene vivendiben nem sokat látunk. Az aszkézis jelenik meg benne, a kegyes élet a könyv szerint a füstként elillanó, porrá omló világról való lemondással valósítható meg: Minden, valami ez világon vagyon, avagy testi kévánatosság, avagy szemnek kévánsága, avagy ez világnak kellemetessége, de ez nyavalyás világ elmúlik, és minden ő kévánsága. Azért, én szerelmes atyámfiai, ne szeressétek ez világot, hogy véle öszve el ne veszjetek (Érsekújvári Kódex, 104vb:2–12). A lemondás szükséges az üdvösséghez, de ebben a tétel ellentéte is benne foglaltatik, ha valaki a világban nem éli meg az erényeket, akkor büntetést kap, az örök kárhozatot nyeri el: ha minde[n] ájtatosságtokkal az édes Krisztushoz ragaszkodandotok és őhozjá éjjel-nappal fohászkodandotok itt ez világon lettet[ek]ben, minden kétség nélkil ővéle vigadoztok az mennyei palotában (Érsekújvári Kódex, 120ra:10–17). Ez a felfogás, amely a misztika egyik legalsó fokát, a via purgativát képviseli, nemcsak a Liber de modo bene vivendit jellemzi, hanem jószerivel az egész Érsekújvári Kódexnek a novíciáknak szóló szakaszát is (V. ö. Otrokocsi Nagy 1937, 24–28). A túlvilágtól való félelem, a büntetéstől való rettegés teológiája ez, szó sincs Krisztus példájának követéséről, mint azt a többi kódexben látjuk. A pietas franciscana a ferences eredetű kódexek esetében nem különös, annál inkább annak látszik a domonkos kéziratokban.

Augsburgi Dávid misztikájában sem a passió a központi elem, hanem Isten fiának megtestesülése. Erénytana nem morális okfejtés, hanem Krisztus követésének modellje, Krisztus élete a mérték, amelyhez az embernek igazítania kell életét. Krisztus passiója a szegénységben és alázatban töltött élet, nem kapcsolódik hozzá külön memoria vagy compassio (Ruh, 529–530). A kolostori magatartásformákhoz Krisztus ad példát: Írjad meg azért te szívedben ő erkölcsit, mely alázatoson magát tartotta emberek között, mely ékesen ételben és italban, mely irgalmason az szegények között, kikhez magát hasonlatossá tevé mendenben. És miként meg nem utált senkit, még ha poklos volt volna es, és mint az kazdagoknak nem hízelködött, és hogy nem volt szorgalmas vagy békételen az ő testi szükségében, mely szemérmes ő tekintetében vagy nézésében, mely igen békességes ő bosszúságiban, mely kegyes vagy szeléd ő feleletiben, mert nem akarta ő bosszúját állani hazug avagy keserő beszéddel, de inkább lágy és alázatos felelettel egyebeknek gonoszságát megvigasztotta (Horvát-kódex,137r:7–137v:2). Ez gyakorlatilag az Atya akarata beteljesítésének, az engedelmességnek a teológiája, amelyet Jézus is követett egészen kereszthaláláig, amellyel megváltotta az emberiséget.

Szent Bonaventura a misztika hármas útján vezeti végig olvasóját a De perfectione vitae ad sorores című könyvében. A via misticán az ismert erényeket – azokat, amelyeket már Augsburgi Dávid is felsorolt – kell gyakorolni, az önismeretet, az alázatot, szegénységet, a csend és a hallgatás szeretetét, valamint az imádságot, hogy az olvasó megismerje a szenvedő Krisztus által (VI. fejezet) a hevülő istenszeretetet (VII. fejezet). Bonaventura nem a passió állomásait idézi föl, hanem arra szólítja föl a mű olvasóját, hogy szemlélődés közben Krisztus oldalsebén hatoljon be a Megváltó szívéig, és egyesüljön az érte meghalt Jézussal. Ennek az útnak végén történik meg a misztikus egyesülés Krisztussal, Bonaventura Pál apostolt idézi: élök, immár nem én, de él énbennem az Krisztos Jézus (Lobkowicz-kódex, 156:14–15). Ebbe a ferences szerzők művei által teremtett szövegkörnyezetbe pontosan beleillenek az egyetlen szinte kortárs műnek, a De imitatione Christinek kódexeinkben idézett fejezetei. Talán nem is véletlen, hogy Thomas Hemerken a Kempis munkája csak a ferences – Lobkowicz-, Debreceni, Bod-, Lázár- és tartalmi egyezés révén Székelyudvarhelyi – kódexekben, és azokban is a normaszövegek között maradt ránk.

Összegzés

A domonkos és a klarissza apácák könyvtárának kódexeiben lévő preceptumok mindegyike a szerzetesi hagyományok betartására tanított. Az obszerváns reform gyakorlatilag nem volt más, mint az elemi kolostori életszabályok újbóli megtartása, amelyhez természetesen társultak a szerzetesi erények, a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység. Ezek kifejtése megtalálható a Formula novitiorumban, de valamivel bővebben olvasható a Liber de modo bene vivendi ad sororemben is, ahol az áldozásra és a gyónásra vonatkozó gyakorlati tanácsok mellett olyan, a kolostorban fontos magatartásformákkal, mint az alázatosság, gyűlölködés vagy a béketűrés is külön fejezetek foglalkoznak. Azonban a fejezetek egyike sem indítja az olvasót elmélkedésre, nem vezet be a keresztény misztikába, nem indít Krisztussal való azonosulásra (Korondi 2016, 168–169, 251–253).

Ez a korai magyar nyelvű preceptum-irodalom a lelkigondozók – ebben az esetben főként ferences szerzetesek – fordítói tevékenységnek köszönhető. A domonkos nővérek kéziratai részben tőlük átvett munkák, tisztázatok, annyira pontosak, amennyire a másolatok pontosak lehetnek, az apácák nem alakítottak szándékosan a szerzetesektől átvett szövegeken. Így aztán előfordulhatott, hogy a másolatokban nem a női szerzetesekre vonatkozó részletek szerepeltek, különösen abban az esetben, ha a fordítás eredetileg nem is az apácáknak, hanem férfiaknak készült.

A preceptumok nemcsak a helyes magatartást tanították meg, hanem azt is megmondták, hogy milyen olvasmányok azok, amelyek a szerzetest a tökéletes életre vezetik. A jó élet módjáról egyik fejezete a szentekről szól, hogy az üdvözülésért minden kétség nékil higgyük, hogy ha az szenteknek példáját követendjök, ez világi életnek utána ővelek mennyországban uralkodunk. Ezért nem kell mást tenni, mint amit tettek a szent isteni emberek míglen élvén voltanak. Ez világon nem szentenek meg futni az jó mívelködetekben: böjtökben, vigyázásokban, alamizsnálkodásokban, tisztaságban, mértékletösségben sokáiglan való megmaradásban, békességben, édességben, imádságokban, háborúságokban, jó akaratban, éhözésben, szoméhozásban, hidegségben és sok munkákban az édes megváltó Jézus Krisztusnak szent nevéért (Érsekújvári Kódex, 109rb:33–109va:1 és 108va:23–b:1).

HIVATKOZÁSOK

Bertalan Vilmosné (1994), Az óbudai klarissza kolostor, in Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon, szerk. Haris Andrea, [Bp.], Országos Műemlékvédelmi Hivatal (Művészettörténet – műemlékvédelem, 7), 153–175.

Boros Katain (2008), A szöveghagyományozódás kérdései a Horváth-kódexben, Magyar Nyelvjárások. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Évkönyve, 46, 125–134.

Deák Viktória Hedvig (2017), Árpád-házi Szent Margit és a középkori laikus vallásosság, in Az első 300 év Magyarországon és Európában: A domonkos-rend a középkorban, szerk. Csurgai Horváth József, Székesfehérvár, Alba Cicitas Történeti Alapítvány, 93–102.

Ehrenschwendtner, Marie-Luise (2004), Die Bildung der Dominikanerinnen in Süddeutschland vom 13. bis 15. Jahrhundert, Stuttgart, Franz Steiner Verlag.

Falk Brigitta (2012), Der Essener Liber ordinarius. Das Buch und seine Geschichte, in Liturgie in mittelalterlichen Frauenstiften, Essen (Essener Forschungen zum Frauenstift, 10).

Földváry Miklós István (2008), Rubrica Strigoniensis, A középkori Esztergom liturgiájának normaszövegei, Doktori értekezés, ELTE, Bp.

Gábriel Asztrik (1934), Breviárium-típusú kódexek: Függelékül a Lányi-kódex latin szövege, in Szent Norbert emlékkönyv, Bp., 109–176.

Haader Lea, Kocsis Réka, Korompay Klára, Szentgyörgyi Rudolf (szerk. 2014 [2015]), Apor- kódex, 15. század első fele / 15. század vége és 1520 előtt, Bp., Székely Nemzeti Múzeum–OSZK–ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete (Régi Magyar Kódexek, 33).

Korondi Ágnes (2005), A Liber de modo bene vivendi szerzősége és szövegkörnyezetei a késő középkori magyar nyelvű kolostori kódexirodalom tükrében, Erdélyi Múzeum, 67.

Korondi Ágnes (2014), A misztika a késő középkori magyar nyelvű kolostori kódexirodalomban: Misztika-recepció, avagy irodalmi és kegyességi gyakorlat a késő középkori magyar nyelvűkódexek devocionális szövegeiben, doktori dolgozat, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár.

Körmendi Kinga (2009), Lányi- kódex, in „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., OSZK, 316–317.

Lázs Sándor (2011), Latin és anyanyelv a magyar kódexirodalomban. Függelékül a Szent László-ének kétnyelvűségéhez és használatához, MKSz, 127, 425–444.

Lázs Sándor (2016), Apácaműveltség Magyarországon a XV-XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Bp., Balassi.

Lukcsics Pál (1923), A vásárhelyi apácák története, Veszprém (Közlemények Veszprémvármegye Multjából, 1).

Madas Edit (szerk. 2009), „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29–2010. február 28., Bp., OSZK.

Madas Edit (2014 [2015]), Három jeles szolgáltatás, valamint Mária és Szent Anzelm dialógusa Krisztus kínszenvedéséről, in Apor- kódex (RMK, 33), 57–59.

Magyarország régészeti topográfiája, III, Veszprém megye régészeti topográfiája. Devecseri és Sümegi járás (írta Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly), Bp., Akadémiai, 1970.

Oszvald Arisztid (1934), Fegyverneky Ferenc, sági prépost, rendi visitator. 1506–1535, Gödöllő.

Otrokocsi Nagy Gábor (1937), A misztika kódexirodalmunkban, Debrecen (Magyar Irodalmi Dolgozatok a Debreceni M[agyar] Kir[ályi] Tisza István Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Szemináriumából).

Pusch Ödön (1910), Vallásos elmélkedések kódexeinkben, Kolozsvár, Stief Jenő és Társa.

Rozsondai Marianne (2009), Eredeti kötésben megőrzött nyelvemlékeink, in „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., OSZK, 173–198.

Ruh, Kurt (1993–1996), Geschichte der abendländischen Mystik, II, Frauenmystik der Frühzeit, München, C. H. Beck.

Ruh, Kurt (2006), A nyugati misztika története, II, A 12. és a 13. századi női misztika és az első ferencesek misztikája, ford. Görföl Tibor, Bp., Akadémiai.

Seegets, Petra (2001), Leben und Streben in spätmittelalterlichen Frauenklöstern, in Spätmittelalterliche Frömmigkeit zwischen Ideal und Praxis, Hg. Berndt Hamm, Thomas Lentes, Tübingen, 24–44.

Schneider, Karin (1965), Die deutschen mittelalterlichen Handschriften, Beschreibung des Buchschmucks Heinz Zirnbauer, Wiesbaden, Harrassowitz (Handschriften der Stadtbibliothek Nürnberg, 1).

Steinke, Barbara (2006), Paradiesgarten oder Gefängnis? Das Nürnberger Katherinenkloster zwischen Klosterreform und Reformation, Tübingen, Mohr Siebeck.

Vargha Damján (1943), A clairvauxi Szent Bernátnak tulajdonított „A jó élet módjáról” című könyv a magyar kódexirodalomban, Bp.

Vita Dorotheae Montoviensis Magistri Johannis Marienwerder, ed. Hans Westpfahl, Anneliese Triller, Köln–Graz, 1964 (Forschungen und Quellen zur Kirchen- und Kulturgeschichte Ostdeutschlands, 1).

Wehli Tünde (2009), Az Érsekújvári Kódex illusztrációi. Könyvfestés a margitszigeti dominikánák kolostorában 1530 körül, in „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., OSZK, 159–170.