MAS.

Haboruit, ſzive faydalmát ſzámlálván, kéri Iſtent, hogy kétſegbén eſeſtöl oltalmazza.

1 LElkemnek hozzád való buzgó kiál-táſa,
2 Juſſon elödben valaha már o-haytáſa,
3 Ne hadgy veſznem bünöm miatt lelkem váltſága,
4 Nyuych, ki ſegitö karo-dat ſzabadſágomra.

5 Angyaloknak ſ-embereknek erös I-ſtene,
6 Ióval forró kegyelemnek élö kút feje.
7 Irgalmas, hü, türhetö vagy téteményidbe,
8 Engedd lellyek kedvet ſzent ſzinednek e-lötte.

9 Látod engem ſok háború mínt el buritott,
10 Veſzedelem minden felöl körül bé fogott,
11 Nagy hatalma chak te reád immár ſzoritott,
12 Emberi ſegitſęgröl min-dentöl meg foſztott.

13 Ne hadgy azért én Iſtenem veſze-delmemben,
14 Belölem az faydalmat vedd ki kegyelmeſſen,
15 Akar vigaſztaláſoddal ſ-akar már képpen,
16 Chak könnyebich meg hogy ne legyen türhetetlen.

17 Hald meg imádſágim, nékem kit te alkottál,
18 Ha bünömért oſtoroddal meg hóldóltattál,
19 Juſſon eſzedben az mit ré-genten fogadtál,
20 Hogy mihelt néked kö-nyörgök ſzabaditanál.

21 Elſz Iſtenem ſ-nem akarod veſzedel-memet,
22 De kévánod megh tértemet és életemet,
23 Ne hadgy el hát engem-is nyo-morúlt hivedet,
24 Ki bünéböl hozzád tér-vén tégedet követ.

25 Ne emlekezzél ez után gonoſzſá-gimról,
26 Mond ezt inkább én lelkemnek te jó vóltodból,
27 Im én ki te idvöſſęged vagyok: ſok búdból
28 ki menteni jelen va-gyok, azért ne búſúlly.