Szegedi Gergely, Szánja az Úristen híveinek romlását (RPHA 1300)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Szánja az Úristen híveinek romlását,
Az ő fiainak, leányinak rablását,
Noha most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom vallását.

Ezeket szemünkkel látván, elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémültünk,
Isten beszédében mi is választattunk,
Csaknem kétségben estünk.

Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem remélhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat,
Szemeinkkel jól látjuk.

Egyik veszedelem az másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kéméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Meghinnie nem meri.

De vess véget immár, Uram, büntetésünkben,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben,
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Enni nagy sok ínségben.

Immáran, Úristen, ismerjük bűneinket,
Bánjuk és siratjuk régi hitlenségünket,
Minden szentségünket mostan úgy utáljuk,
Mint fertelmességünket.

Fordíts haragodat már az pogán nemzetre,
Kik nem hisznek téged örök idvösségekre,
Hadd esmérjenek meg téged, Jézus Krisztus,
Örök veszedelmekre.

Ezek éjjel-nappal szolgálnak az bálvánnak,
Tisztességet tesznek az csalárd Makhumetnek,
Jó szerencséjeket nem tulajdonítják
Neked, igaz istennek.

Csak hallania is nevedet nem akarják,
Te szent halálodat nevetik és káromlják,
Az zsidókkal együtt az te szent igédet
Pökdösik és csúfolják.

Jámbor vén népeket ők tisztelni nem tudnak,
Az csöcsömőknek is egy szálat nem engednek,
Rettenetességgel, nagy kegyetlenséggel
Őket szablyára hányják.

Tisztességet semmit ők az vénnek nem tésznek,
Az gyermekszülőkön semmit nem könyörülnek,
Sok gyermekágybeli asszonyállatot
Az lóhátra felvonának.

Éktelenségeket beszéleni nem merjük,
Mert soha hírrel is ezelőtt nem hallottuk,
Hogy mind az ég, az föld reájok nem szakad,
Azt mindnyájan csudáljuk.

Gyönge szép szüzeket rontanak és vesztenek,
Nagy sok ezer szüzet ők megszeplõsítenek,
Ki miatt szegények nagy szégyenletekben
Nagy hirtelen meghalnak.

Ruhájokat rólok éktelenül levonák,
Az szegény rabokat mezételenül hagyák,
Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral
Előttök hajdogálják.

Éhségnek miatta mind elszakadkozának,
A szomjúság miatt nagy sokan meghalának,
Az vad lovak hátán nagy sok gyönge szűzek
Halálra bágyadának.

Nagy sírván anyjoknak az gyermekek kiáltnak:
„Adnál vizet innom, édesanyám!”, azt mondják,
Ő édesanyjoknak csaknem hasad szívök,
Hogy csak azt sem adhatják.

Nagy undok étellel szegény rabokat tartják,
Az lóhúst fővetlen õeleikben hányják,
Az csikók vérével, kacolák tejével
Szegényeket itatják.

Meg nem keserednek az kisded gyermekeken,
Kettősével õket ültetik az nyeregben,
Az ártatlanoknak csak sírni sem hadnak
Fejek öszveverésén.

Étekvel, itokval ők semmit nem gondolnak,
Hideggel halásokon egy szálat sem bánkódnak,
Mint az férget úton széllel hajigálni
Szegényeket nem szánják.

Nehézkes asszonyok kik közöttök szülnek vala,
Gyermek lábát fogván az Tiszába vetik vala,
Kőszűûnek mondhatjuk, kinek szíve rajta
Nem keseredik vala.

Szégyenljük mondani menyeken, leányokon
És gyermekeken, szép asszonyállatokon,
Az minemő szeplõk õrajtok löttenek,
Kiért, Isten, verd torkon.

Nagy vereségekkel kegyetlenűl kínozzák,
Hogy kiváltozzanak, erősen sarcoltatják;
Miérthogy nyelvét szegények nem értik,
Rútól arczul csapdossák.

Maga az pogánnak ők meghódoltak vala,
Minden kívánságát megteljesítik vala,
Meg sem futamának, mert hódolásokhoz
Ők igen bíznak vala.

Az pogán uroknak híven szolgálnak vala,
De az isten dolga eszekben sem jut vala,
Az urak dolgára, nem az tanúságra,
Vasárnap mennek vala.

Az isten igéjét úgyan elunták vala,
Az ő juhok feje, gyomrok émeleg vala,
Kiért, nagy Úristen, te búsúlt haragod
Méltán mireánk szálla.

Nincsen sem várasban, sem faluban tanító,
Mert mind az rabságra vitetött az hallgató,
Közönséges bűnért méltán verettettek
Mind tanító, hallgató.

Siralmat most nekünk mind hótiglan hagyának,
Édes magzatinktól mikor elszakasztának,
Házastársainktól hogy elszakasztának,
Bár élnünk se hadnának!

Mit tészsz te, Úristen, fiajidnak életével,
Házastársainknak megförtözött testivel;
Ha nem marad együtt az istennek lelke
Az förtözött lélekvel.

Sárok vagyunk, Uram, veled nem pörölhetünk,
Te szolgáid lévén csak fejet kell hajtanunk,
Keseredett szűből az mit mostan szólunk,
Megbocsássad minekünk.

Az kegyetlen nemzet lám el akar fogyatni,
Ily sebes haragját azért kezdi mutatni,
Ideje leszen már néked is, Úristen,
Mirajtunk könyörülni.

Azért állj bosszút már nagy nyomorúságinkon,
A pogánok között hallatlan undokságon,
Ily nagy dihösséggel ne végyen hatalmat
Az keresztyén nemzeten.

Ne mondhassák nekünk, nincs istenünk, sem hitünk,
Ne mondják szemünkben, nem segét meg istenünk,
Mert tisztességednek nagy gyalázatjára
Fog esni az mi kárunk.

Az pogánok minket teéretted kergetnek,
Az keresztyén hitért, szent igédért üldöznek,
Azért, igaz Isten, légy ótalmazója
Az te tisztességednek.

Ha bűnünk érdemli, hogy minket mind éltig verj,
Krisztus igazsága azt érdemli, hogy ne verj,
Mindazáltal, Uram, csak szerelmedből verj,
Bár ez világon verj.

Szabadulásunkat, Uram, csak azért kérjük,
Hogy tisztességedet szidalomtúl óhassuk,
Mi es jóvoltában te istenségednek
Hogy kétségben ne essünk.

Örülnek az hívek, hogy az büntetést látják,
Ellenség vérében mikor lábokat mossák,
„Az irgalmas isten lám igaz isten volt”,
Akkoron azt kiáltják.

Régen Holofernes ilyen kegyetlen vala,
Kevélysége miatt hamar nagy szégyent valla,
Mert egy aszonyember önnen szablyájával
Fejét elcsapta vala.

Nabugodonozor királ is ilyen vala,
Az istennek népét úgy rablatatja vala,
Kiért az Úristen az oktalan embert
Barommá tötte vala.

Ki lehet e földön kegyetlenb Farahónál,
Ismég kit büntetött kegyetlenbből nálánál?
Az tengerben veszté minden népeivel,
Ki több vala nálunknál.

Szennakerib király így kevélkedik vala,
Az zsidók várait, várasit szedi vala,
Mert száznyolczvanezert egy éjjel az angyal
Bennek levágott vala.

Az madiániták gyakran kiütnek vala,
Izrael fiajit széljel üldözik vala,
De Gedeon őket háromszáz magával
Igen megverte vala.

Antiokhus király zsidókat háborgatá,
Bálványimádásra hajtania akarta,
Kit szörnyű halálával isten halálakor
Elveszte és elrontá.

Az Heródes király így kegyetlenkedik vala,
Kicsin gyermekeket fegyverre hányat vala,
De az igaz isten az vermekkel, férgekkel
Őt megétette vala.

Az zsidók az Krisztust igen kergetik vala,
Nagy irégységekben végre megölték vala,
De csak hamarságval Titus által őket
Mind elvesztette vala.

Azért, keresztyének, ne essünk most kétségbe,
Erős bizodalmunk legyen csak az istenben.
Bizony majd meglátjuk szabadulásunkat
Még ez földön éltünkben.

Kegyelmes az Isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket,
De örökké való irgalmasságából
Ismég felemel minket.

Ó, nyomorúlt foglyok, istenhez kiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek,
Az ki kézben adott, majd az megszabadít,
Szemetekvel meglátjátok.

Az mi fiainkat siralommal elhadtuk,
Ezentúl azokat nagy örömmel meglátjuk,
Mi ellenséginknek nagy veszedelmeket
Nagy örömmel beszéljük.

A szentek példáját életünkben küvessük,
Istennek ostorát tőlünk el ne taszítjuk,
Mert isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.

Sírván így könyörge az istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lén rablása,
Ezerötszázhatvan és hat esztendőben
Mikoron írnák vala.