Póli István, Sok szép dolgok nekünk megírattatván vannak (RPHA 1269)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Sok szép dolgok nékünk megírattatván vadnak,
Régi ó törvényből tanúságul kit hadtak,
Nagy fejedelmeket, régi császárokat nekünk előhoztanak.

Talám nem bánjátok, ha egy keveset szólok,
Egy nagy fejedelmet ha mostan előhozok,
Tudom, hogy meg nem árt, ha szívetek szerént jól reá hallgattok.

Egy római császár mikoron uralkodnék,
Nagy kazdagságában mindennel bűvölködnék,
Az nagy Úristennek szent áldomásában mikor torkig nyugodnék.

Felesége jámbor és szép termetű vala,
Fiakkal, lyányokkal Isten meglátta vala,
Ő nagy udvarában sokféle vigasság néki igen kell vala.

Azt szokták mondani régi paraszt példában,
Sok jókkal az Isten akit meglát éltében,
Elhiszi ő magát és eltávoztatja természetit magában.

Nagy ajándéka ez az fölséges Istennek,
Kit jó hírrel, névvel látogat meg éltében,
Az egy igaz hitben halála óráig kit megmaraszt végiglen.

Vala az császárnak udvarában sok csiba,
Mint nagy sok udvarban, most is látjuk, nem ritka,
Ki az nagy Istennek az ő nagy haragját napról napra árasztja.

Sőt, ennek ő neve Jovenianus vala,
Nagy kazdagságában fölfuvalkodott vala,
Az nagy Úristennek büntető ostora eszébe nem jut vala.

Pokolbeli ördög szüntelen sodolkodik,
Az nagy császár után szüntelen ólálkodik,
Miképpen kivesse út az igaz útból, erősen forgolódik.

Óránként udvara, látja, öregbül vala,
Nagy kevélységében ő székiben ül vala,
Az Sátán peniglen sok rossz gondolatot eleiben hány vala.

Lám, mikor az császár székiben üldögélne,
Mely csuda gondolat ötlék az ő szívében,
Hozzá hasonlatos még Isten sem volna uraságában, mennyben:

„Istent nem reménlek többet lenni nálamnál,
Hogy nagyobb hatalmú ő is volna nálamnál,
Azt is így jól hiszem, hogy nincsen több isten sohult is énnálamnál.”

Förtelmes rút bűnben ejté nagy kevélysége,
Hogy tűnék negétség veszettnek elméjekben,
Pokol fenekében innet következik embernek beesése.

Ennek gondolatja az egekben fölhata,
Az nagy Isten előtt panaszképpen megálla,
Az élő Istennek az ő nagy haragja mindjárást reá szálla.

Csakhamar az császár székiben elaluvék,
Mennyei segítség mert tűle eltávozék,
Istennek ostora, csuda büntetése mindjárást elérkezék.

Isten parancsolá szolgáló angyalnak,
Büntetője lenne az nagy kevély császárnak,
És hogy példa lenne az nagy kevély császár mind ez széles világnak.

Tanácsának császár igen hamar szólala:
,,Jer, menjünk el hamar mezőre mulatnya,
Netalám elmúlik, tőlem eltávozik én testemnek fájdalma.”

Az császár az mezőn mikor széllel múlatna,
Szertelen az császár testében megpozsdula,
Mint mennyütő kővel ha ütötték volna, oly igen megbúsula.

Megállatá lovát, kétfelé eltekénte,
Távoly egy nagy vizet mikoron megsaldíta,
Monda: „Legyetek itt, míg megmenekedem testemnek hévségétúl.”

Lovát gyorsasággal az vízparton megköté,
Ruháját magáról igen hamar leveté,
Vízben mosakodék, míglen hevült testét ő meghűvösítheté.

Hallgassad meg, ember, az Istennek ostorát,
El nem kerülheted soha az ő csapását,
Mint Jovenianus majdan megfizeti ő álnok gondolatját.

Eljöve egy ember, ki hasonló császárhoz,
Mindenben egyet üt az ő ábrázatjához,
Császár ruhájában lovára fölüle, úgy nyomtata urakhoz.

Immár halld meg, kérlek, ez imperator dolgát,
Az vízből kijöve, nem találá ruháját,
Nagy gondolkodással széllel igen nézi, ki vitte el ő lovát.

Az új császár penig szépen hazaindula,
Mert udvara népe forgódik őkörülle,
Szépen el- fölméne, mint szokott, császárnak az ű palotájában.

Kazdagon ebédet szépen elfogatta,
Sokféle vigasság zöng vala ő házában,
Az császár leüle császárné asszonnyal, vadnak nagy vigasságban.

Az urak előtte térdet, fejet hajtanak,
Ki-ki szállására fejenként eloszlanak,
Előbbi mód szerént ki-ki ebédére el- hazaindulának.

Az Jovenianus mezítelen áll vala,
Té- s tova, mind bolond mindenfele fut vala,
Ő nagy búsultában, császár űmagában, ím, ezt gondolja vala:

„Ha végére megyek, feje esik érötte,
Az ki most meggugolt, bizony meghal érötte,
Nem lehet oly nagy úr, ez rajtam tételért hogy meg nem halna érte.

Nem tudom, medgyek - monda - Istenem, dolgomban,
Hogyha így bémegyek császári udvaromban,
Míglen el- fölmégyek én feleségemhez, lészek megcsúfolásban.

Hadd járjon, itt vagyon egy vitézem énnekem,
Kit nagy szegénységből töttem úrrá nem régen,
Elmégyek, el oda, ruhát, lovat kérek, tudom, ismer engem.”

Látod-e, mit használ embernek az kevélység?
Ím, látod, mit hozzon nagy hamar az negétség,
Mint ez fejedelem az nagy kevélységért, látod, hogy lőn nevetség.

Ímé, mezítelen az kapura hogy juta,
Zörgetnie szegény az kapun igen foga,
Ott az kapun álló mikoron meglátá, kérdé, mi ördög volna.

Mondá ennek: „Császár Jovenianus vagyok,
Beszéld meg uradnak, ím, látod, azmint vagyok,
Ruhám elvesztettem az förödés közben, mezítelenül vagyok.”

Kapun álló mondá: „Mit hazudsz, bolond ember,
Uram az császárral hazajutott nem régen,
Immár az én uram az asztalhoz ülvén vígan lakik ebéden.”

Szóla ismét neki az mezítelen ember:
„De mondd meg uradnak, legyen gondja testemre,
Küldjön ruhát nekem, hogy ne nézzen senki mezítelen testemre.”

Megmondá az úrnak, elejiben hozatá,
Látván úgy csudálja, kérdé, mi állat volna.
Ilyen öltözetű személyt, bizony dolog, régen nem látott volna.

Szóla: „Nem ismersz-e, Jovenianus vagyok,
Nézd meg személyemet, megismersz, én ki vagyok,
Ez nagy uraságra én emelélek föl, mégsem ismersz, ki vagyok?”

Csudálkozik az úr ennek ő bolondságán,
De annál is inkább ő mezítelen voltán,
Monda: „Bizony lehet, hogy fejedelem vagy, miként vagy ruháztatván.”

Hamar hozattata három nagy marok vesszőt,
Erősen megverék az udvar népe előtt,
Hamar kilobbanták mezítelen császárt, fetreng az kapu előtt.

„Jaj, mire jutottam - úgymond - édes Istenem!
Ím, mely véletlenül veszék, uram Istenem!
Könyörülj énrajtam az te szent fiadért, én teremtő Istenem!

No, tudom, mit tegyek, nem messze egy kastélyban,
Vagyon egy hadnagyom nékem ím ez faluban,
Elmegyek, el oda, talám az megismer engem szegény voltomban.”

El oda indula, kapura mikor juta,
Zörgetni az kapun szegény erősen foga,
Megveretett testén legyet és bogarat oly erősen csapkodja.

Az kapun őriző, kérdi, kicsoda volna,
Monda, szegény ember, Jovenianus volna,
Azért kére őtet, mondja meg urának, hogy kapu előtt volna.

Csúfságra az drabant urához el- fölmene,
Mondá, hogy egy bolond kéredzik, hogy följűne,
„Ki uraságoddal, mondja, dolga volna, ha veled beszélhetne.”

Bebocsáták kapun, az úrhoz el- fölvivék,
Szegény mezítelen az ajtón, hogy belépék,
Hogy mi ördög volna, mint öltözött volna, az úrtúl megkérdeték.

,,Jaj, nem esmersz-e meg az Istenért engemet?
Ha az császár vagyok, jól szemlélj meg engemet!
Ez nagy nyavalyából, mezítelenségből, kérlek, ments ki engemet!

Ez nagy méltóságra téged én emellek,
Az én udvaromban fejedelemmé tőlek,
Az én sok népemen, tudod, hatalmassá tégedet hogy én tőlek.”

Mosolyodék az úr, monda: „Óh, hitván ember,
Eszétűl távozott, mosdatlan lator ember,
Hogy mered mondani, hogy fejedelem vagy, hazug, nem jámbor ember!”

Haragjában hamar tömlöcben őt vetette,
De nagy hamarsággal ismét el- kivétette,
Tatár ostorokal mezítelen testét igen megverette.

Udvarából szegént mindjárt el-kiűzeté,
Oly nagy ügetéssel juta egy erdő mellé,
Mégsem jut eszében, hogy szívét emelné Istenhez az ég felé.

Monda ő magában: „Szolgáimmal mint járék,
Én császári testem tűlök mint veretteték,
Az én méltóságom udvarom népétűl miképpen csúfoltaték.

Sokkal jobb énnekem udvaromban betérek,
Én feleségemhez én házamban bemegyek,
Mezítelenségért ott az én testemnek elég ruhákat lelek.”

Elindula hamar, vár kapujára juta,
Nem tudja, az várat más fejedelem bírja,
Nagy szégyenletiben az várnak kapujában erősen koltoga.

Kapun álló hallá, az kapura kilépék,
Mezítelen embert láta, elcsudálkozék,
Hogy mi ördög volna ilyen mezítelen, őtűle tudakozék.

Monda az drabantnak: ,,Jovenianus vagyok,
Ti fejedelmetek, ím látod, azmint vagyok,
Császárné asszonnak azért hamar mondd meg, hogy mezítelen vagyok.”

Monda az hajdú: „Ó, hazug, vizsla lélek,
Az te szerencsédre pálcát ha most lelek,
Te hazugságodért megkékül az hátad, arra reá felelek.

Az császár nem régen mezőrűl hazajöve,
Az ő ebédére mindjárást hozzá üle,
Te hazugságodat, hogy fejedelem vagy, meg ne hallja ő füle.”

Szóla szegény: „Mégis, bár ne éljek, meghaljak,
Ha nem igaz én szóm, bár mindjárt itt elvesszek,
Ez jeleket vidd föl császárné asszonnak, hogy én itt el nem veszek.

Cselekedd meg, kérlek, az nagy Isten kedvéért,
Ez kis munkát vödd föl te jó egészségedért,
Talám még idővel neked jóval leszek az te emberségedért.”

Monda: „Istenért kérsz, majdan megcselekszem.”
Igyekezik azon, asszonnyal beszélhessen,
Ily nagy csuda dolgot miképpen asszonnak hamar megjelenthessen.

Az titkos jelt asszony mihelt kezében vevé,
Ottan az császárnak elejiben bevivé,
Az csuda esetet rendenként az asszony urának mebeszéllé.

Monda: „Uram, vagyon harminckét esztendeje,
Hogy Isten öszve bírt, annak már sok ideje,
Ez jelt, uram, nálunk még soha nem látta semmi udvarunk népe.

Ez bolond hogy jutott ezekhez, azt csudálom,
Vagy talám csak próbálsz, uram, én azt gondolom,
Mert az ki ezt küldte, az minemű ember, mezítelen, úgy hallom.”

Az új császár hallá, elejiben hozatá,
Szegény mezítelent előtte megállatá,
Ő udvara népe azon előmenvén keményen hurrogatá.

Vala egy vizslája és egy sólyma császárnak,
Erősen mardossák testét az nyomorultnak,
Fejét hova hajtsa és ki oltalmazza, nincs szegény nyavalyásnak.

Monda az új császár: „Mondd meg, ki vagy s honnat jüssz,
Mert azmint én látom, csuda öltözettel bírsz,
Parancsolok neked, mondjad meg mindjárást: szemeiddel miért sírsz!”

Monda szegény ottan: „Jovenianus vagyok,
Ez nagy birodalom, kit bírsz, mind ura vagyok,
Az én gyermekimnek és házam népének, higgyed, atyjok én vagyok.”

Az új császár monda: „Tudom, mit érdemlenél,
Ha méltóságomat ebben nem tekénteném,
Még törvény szerént is az én tanácsimtúl tudom, mint ítíltetnél.”

Hagya ottan császár, hogy lófarkra kötöznék,
Utcákrúl utcákra városban úgy viselnék,
„Minden embereknek - monda - legyen példa azért”, ottan meg ne ölnék.

„Ha peniglen másszor országomban kaphatlak,
Fejedelem névvel hogy élsz, én megtudhatlak,
Nagy szörnyű halállal, rettenetes kénnal tégedet megöletlek.”

Kezét-lábát gyorsan szegénnek öszveköték,
Várból az városban szegény el- kiviteték,
Számtalan sok néptűl mint egy gonosztevő, városból kísírteték.

Az poroszló ott kinn nagy torokkal kiáltja:
„Császár őfölsége mindennek kiáltatja,
Hogy császári névvel ki élne ezután, mindjárt fölakasztatja.”

Kezérűl-lábárúl köteleket leoldák,
És az város kívül holt elevenül hagyák,
Város népe közül alamizsnájokat szegény embernek nyújtják.

Szegény nagy véresen onnat fölvakarkodék,
És nagy sok sírással magában fohászkodék,
És nagy lassúsággal onnét elmentében ezképpen gondolkodék:

„Jaj, jaj, Uram Isten, mire juta én igyem,
Nincsen immár, látom, kihez hajtsam én fejem,
Nincsen emberek közt nekem segítségem, meghasad az én szívem.”

Gondoljad meg azért, ha volt bánat szívében,
Hogy ilyen veszéllyel kísérteték éltében,
Hogy feleségétűl, fiátúl, lyányátúl nem lőn megismerésben.

Ez világi dolgot forgatá elméjében,
Isten ellen vétett dolga nem jut eszében,
Ki által lehetne az ő szabadsága, juthatna császárságra.

Láss, eszében juta gyóntató confessora,
Hogy ki egy erdőben lakik cellácskájában.
„Elmegyek, el oda, tudom, az megismer, ruhát kérek testemre.”

Nem sok üdő múlván cellácskához ballaga,
Nagy szép beszédekkel az barátnak szólala,
Kéri, bebocsássa, mert nagy dolga volna, kit neki megmondana.

Hallá az vén barát, az ajtót fölnyitantá,
És hogy mezítelen az embert megsaldítá,
Becsapá az ajtót, sok köröszthányással nagy reszketve ezt mondá:

„Vessz el, te hitetlen kísírtet éntőlem!
Nincsen semmi közöd velem, vésszel tőlem!
Menj vissza pokolban, honnét ide jöttél, ne háborgass lelkemben!”

Kezében ragadá foldozott breviárját,
Erősen olvassa az áldott medicinát,
Sok köröszthányással és nagy röszketéssel zárolja ő ajtaját.

Szegény császár arccal magát az földhöz üté,
És egy kicsin szikra lelkét fölgörjeszté,
Az nagy Úristenhöz nagy szép könyörgésre őtet el- fölébreszté:

„Ábrahám-, Izsáknak atyja, teremtő Isten!
Ez széles világnak váltója, fiú Isten!
Az nyomorultaknak megvigasztalója, áldott Szentlélek Isten!

Most vöttem eszemben, hogy vétköztem ellened,
Nagy sok rút vétkeket cselekedtem ellened,
Számtalan sokféle nagy sok álnokságot hordoztam teellened.

Fölemelem, Uram, szívemet te elődben,
Sok fohászkodásim, kérlek, bocsásd elődben,
Mert megbántottalak nagy sok bűneimmel, bocsássad meg nekem!

Légy kegyelmes mostan nyomorodott fejemnek,
Hogy hadd örülhessen fejem szabad életnek,
Te légy eltörlője, én Uram Istenem, én álnok vétkeimnek!

Szabadíts meg, kérlek, ez nagy sok nyavalyából,
Az Jézus nevéért ments meg az búdosásból,
Ő szent haláláért gyógyíts meg testemet ez nagy sok fájdalomból!

Lám, az Manassesnek meghallgattad kérését,
Szent Judit asszonnak meghallád könyörgését,
Hallgass meg engem is szívem szerént való hozzád megtérésemért!

Ha pediglen, Uram, felőlem azt végezted,
Én idvösségemre jobbnak ha így rendelted,
Csak kérlek tégedet, az én életemet ekképpen ne gyötörjed.

Add meg, Uram Isten, előbbi ép testemet,
Tetűled szegénnek adott tisztességemet,
Kiért dicsírhessem és fölmagasztaljam örökké fölségedet!”

Láss, mint egy álomból ismét el-föléblrüle,
Az ajtóhoz mene ismét zörgetni,
De az szegény barát annál inkább kezde nagy erősen zárkózni.

Monda ismét neki: „Az nagy Istenért kérlek,
Nyisd meg az ablakot, hadd beszéljek tevéled,
Ily nagy nyavalyámban jó tanácslásodat hadd hallhassam tetűled!”

Istennek szent nevét az vén barát hogy hallá,
Ablakát nagy lassan egy kicsinné megnyitá,
Ablak nyílásárúl mezítelen embert nagy erősen kanditslá.

Monda neki: „Császár Jovenianus vagyok,
Ím, látod, jó atyám, mely éktelenül vagyok,
Az nagy Úristennek ő büntetésében mostan mind torkig vagyok.

Megmondtam előtted mindenkor én titkomat,
Kérlek, hallgassad meg mostan is panaszomat!
Az sok vereségtűl és sok hurcolástúl látod, mint vagyon testem.

Egyszer egy székemben mikoron üldögélnék,
Nagy kevélységemben ily káromlást gondolék,
Hogy ilyen hatalmú még Isten sem volna ez földen, mint én volnék.

Azért megkövettem érötte Istenemet,
Kérem, megbocsássa ellene tött vétkömet,
Újonnan megadja, én azon könyörgök, az én uraságomat.”

Az barát hogy hallá, legottan megismeré,
Az Jovenianust azontúl beereszté,
Egy alacson székre az megtaglott császárt ő szépen leülteté.

Szép szóval az barát az császárnak azt mondja:
„Dicsőség Istennek az magas mennyországban,
Ki megismertetett énvelem tégedet az te nagy nyavalyádban!

Legyen hála neki, hogy megszántad vétkedet,
Bizony megbocsátja te undok bűneidet,
Telhetetlen undok nagy kevélységedből gondolt rút bűneidet.

Ím, vagyon énnekem egy foldozott köntösöm,
Mezítelen ne légy, azt is, ím, reád adom,
Könyörögj Istennek, hogy megismerjenek, igen alázatoson.

Ím, én is könyörgök éretted az Istennek,
Lágyítsa meg szívét te udvarod népének,
Legyen méltósága és nagy tisztessége te császári képednek.

Ábrahám-, Izsáknak és Jákobnak Istene,
Áldjon meg utadban, tegyen jó szerencséssé,
Az Raphael angyal mint az kis Tóbiást, viseljen kegyelmesen.”

Ottan elindula foldozott köntösében,
Az úton mentében gondolkodik magában,
Mert oly igen tudja, hogy mi szentenciát mondtak vala fejére.

Fölséges Istentűl de megbátoríttaték,
Újonnan ereje testében megadaték,
Nem sok fáradtsággal, csak kevés munkával az kapura föllépék.

Zörgeti az kaput, kapunálló futamék,
Hamar fölugordván az kaput megragadá,
Császárt megismeré, az várnak kapuját nagyhamar leereszté.

Monda: „Uram császár, légy kegyelmes fejemnek,
Eszemben nem vöttem kimentét fölségednek,
Bizonságul penig ez dologért fogom szent nevét az Istennek.”

Udvar népe széllel kockajátszásban vala,
Mind fölszökdösének, császárt követik vala,
Mint nagy fejedelmet, ő palotájában szépen kísérték vala.

Megszokása szerént császár székiben üle,
Minden rendbeliek udvarolnak előtte,
Ő régi tacskója mindjárt megismeré, hízelkedik előtte.

Az új császár penig az belső palotában
Császárné asszonnyal vagyon beszélgetésben,
Az komornik látá, nem késék, bemene császárnak eleiben.

Monda: „Uram császár, ott kinn az palotában
Más császár üldögél te császári székedben,
Mindenben hasonló császári képedhez, csak rossz ruházatjában.”

Az császárné asszont az új császár kiküldé,
Monda, hogy meglássa, reá szép szóval kéré,
Az császárné asszony nagyhamar kimene és őtet megszemlélé.

Monda az császárné: „Hitemre, én jó uram,
Ő-e vagy fölséged, nem tudom, melyitek uram,
Mert ábrázatjával hasonló tehozzád, azmint látom, jó uram.”

Mosolyodék ezen az új császár, kimene,
Császárné asszonnyal palotában hogy ére,
Az tacskó mindjárást ott az új császárra hamarképpen ugata.

Szóla az új császár: „Halljátok meg, híveim,
Ti hitetek szerént szóljatok, szerelmesim,
Ha ez-e az császár vagy penig én vagyok, mondjátok meg, híveim!”

l 17. Senki egyet sem szól, csak mindenik vesztegle,
Az császárné asszony erre végre felele:
„Nekem vagyon erre főképpen nagy gondom” - azért erre felele.

„Az nagy Istent hívom én ezekben bíróul,
Azki megítíljen az ti személyetekrűl,
Tegyen bizonyossá minket ez mai nap az ti császárságotokrúl.”

Szóla az új császár: „Halljátok szerelmesim,
Nem nekem, de neki vadtok az ő hívei,
Azért nem én vagyok, ez az ti császártok, tiszteljétek, hívei!

Az nagy Isten előtt éktelenül vetett volt,
Kiért nagy keményen őt megsanyargatta volt,
Isten tisztességét és hatalmasságát mert magának vötte volt.

Mert egyszer székiben mikor kevélyen ülne,
Nagy fölfuvalkodván monda ő elméjében,
Hogy azmint ő volna, ily hatalmasságban Isten sem volna mennyben.

Az angyalok közül egyik angyala vagyok,
Bosszúállásra Istentúl küldött vagyok,
Rajta kitöltöttem Istennek bosszúját, Raphael angyal vagyok.

Mert az kevélyeket az Isten nem szereti,
Az magahitteket, higgyétek, nem kedveli,
És az szegényeket, alázatosokat az égig fölemeli.

Én az nagy Istennek ajánlalak titeket,
Istennek áldása maradjon mind veletek,
Istennek Szent Lelke és az ő jó kedve áldjon meg mind bennetek!”

Ő szemök láttára előlök elenyészék,
Nagy hálaadással az nagy Istent dicsírék,
Az császárné asszony mind az nagyurakkal erősen megfélemlék.

Az Jovenianus az uraknak így szóla:
„Énrajtam lött dolgot senki most ne csudálja,
Az nagy bujaságot és rút kevélységet mindentek hátrahagyja.

Áldott az Úristen, ki velem ezt mívelte,
Mert énbennem az bűnt ugyanitten megverte,
Legyen hála neki, én szegény lelkemet pokoltúl megmentette.”

Ezeket megmondván az császárné asszonnak,
Mely nagy szép szavával beszéle az uraknak,
Az őrajta esett sok nyomorúságért Istent fölmagasztalák.

Ezek után császár holta napig regnála,
Ő hivataljában békességgel eljára,
Az nagy Úristennek parancsolatjában mind holta napig jára.

Immár ha meghallád, kérlek, meg ne csúfoljad,
Az rút kevélységet inkább te hátrahagyjad,
Inkább az nagy pohárt az énekmondónak jó boroddal megtöltsed.

Azki ez verseket fordította magyarra,
Az Szekcső mentében, Sóvár nevű faluban,
Az énekszerzőnek nevét megtalálod az versek folyásában.

Az ezerötszázban és kilencvenháromban,
Ez éneket szerzé gondolkodván magában,
Az nagy kevélységet, istentelenséget utálván ő magában.