| Irodalomtörténet | Poétika | Források |
| Incipit: | Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett |
| RPHA-szám: | 0992 |
| Szerző: | Balassi Bálint A vers maga nincs szignálva, de a gyűjtemény, amelyben szerepel, a szerző neve alatt jelent meg. |
| Cím: | Ps 41= 42 |
| A szereztetés ideje: | 1589 vagy azelőtt |
| Pro domo: | Balassi Bèze prózai paraphrasisát használta. |
| Kritikai kiadás: | BÖM 1. 137 |
| Hasonmás-kiadás: | Változatok:
|
| Digitalizált példány: | Változatok:
|
| Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.
Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett,
Hegyeken, völgyeken széjjel mind kergetett,
Rí, lih, s alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket,
Úgy keres, Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván a te szent nevedet,
Szabadulására hogy ontsd kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.
Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könnyemtől,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtől,
Kiben lelkem elhül.
Mondd: te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reményletted Istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasonlott,
Hogy vagy ilyen romlott?
Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,
Hogy kevély ellenség azt veti szememben,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,
Mint éltem helyemben,
Midőn nagy sereggel, zengéssel, bongással
Templomodba mentem szentelő áldással,
Szintén az ajtódig sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal.
De te, mindazáltal szomjú lelkem ne félj,
Sőt, régi Uradban minden ellen remélj,
Bízván kegyelmében higgy, és csendesen élj,
Gonoszt hozzá ne vélj,
Mert még megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint a szép kerteket,
Megáldja fejedet,
Kiért mondasz te is neki dicséretet,
Mint egy fülemüle sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyeljek bút és mérget.
Csak légyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalmam miatt ne vesszen életem,
Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
Legyen erős lelkem,
Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is ő ereszt bút, bűnös fiára,
Támaszkodom azért jó akaratjára,
Mint Atyám karjára.
Főképpen, hogy tudom már, hogy nemsokára,
Megkönyörül rajtam a bosszúságára,
Aki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására,
Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,
Csak ne hagyja fogyni el bizodalmamot,
Mikor bosszantással gyújtják nyavalyámot,
Mint olajjal lángot.
Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.
No azért elbágyadt lelkem te ne búsulj,
Buzgó imádsággal sőt Uradra borulj,
Erős reménységgel csak ő hozzá szorulj,
Tőle el ne fordulj!
Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett,
Hegyeken, völgyeken széjjel mind kergetett,
Rí, lih, s alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket,
Úgy keres, Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván a te szent nevedet,
Szabadulására hogy ontsd kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.
Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könnyemtől,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtől,
Kiben lelkem elhül.
Mondd: te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reményletted Istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasonlott,
Hogy vagy ilyen romlott?
Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,
Hogy kevély ellenség azt veti szememben,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,
Mint éltem helyemben,
Midőn nagy sereggel, zengéssel, bongással
Templomodba mentem szentelő áldással,
Szintén az ajtódig sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal.
De te, mindazáltal szomjú lelkem ne félj,
Sőt, régi Uradban minden ellen remélj,
Bízván kegyelmében higgy, és csendesen élj,
Gonoszt hozzá ne vélj,
Mert még megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint a szép kerteket,
Megáldja fejedet,
Kiért mondasz te is neki dicséretet,
Mint egy fülemüle sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyeljek bút és mérget.
Csak légyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalmam miatt ne vesszen életem,
Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
Legyen erős lelkem,
Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is ő ereszt bút, bűnös fiára,
Támaszkodom azért jó akaratjára,
Mint Atyám karjára.
Főképpen, hogy tudom már, hogy nemsokára,
Megkönyörül rajtam a bosszúságára,
Aki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására,
Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,
Csak ne hagyja fogyni el bizodalmamot,
Mikor bosszantással gyújtják nyavalyámot,
Mint olajjal lángot.
Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.
No azért elbágyadt lelkem te ne búsulj,
Buzgó imádsággal sőt Uradra borulj,
Erős reménységgel csak ő hozzá szorulj,
Tőle el ne fordulj!