Szénási Zoltán

A magyar nemzettudat kis-tükre
Beöthy Zsolt irodalomtörténeti szintéziséről

Megjelent: Szénási Zoltán: Néma várostrom: Népnemzeti tradicionalizmus és konzervatív kritika a magyar irodalmi modernség kontextusában 1920 előtt. Universitas, 2018. II. fejezet.

(A nemzeti lélek) Aligha van még egy magyar irodalomtudósi életmű, amelynek többé-kevésbé látens hatástörténete és tudományos recepciója között nagyobb szakadék tátongana, mint Beöthy Zsolté. Az életmű nehezen mérhető hatását a magyar irodalomtörténet-írásban reflektálatlanul továbbélő értelmezői pozíciók és stratégiák mellett főként Beöthy tanárképzésben játszott oktatói szerepe alapozta meg, s tekintélye ezen a terülten még a halála után, a két világháború között is eleven volt. „Irodalomszemlélete annál fontosabb ‒ írja róla Szerb Antal ‒, mert egyetemi előadásain tanárnemzedékek nőttek fel, akik Beöthy Zsolt tankönyvei segítségével az ő irodalomszemléletét adták át a magyar ifjúságnak egy emberöltőn át, és adják át ma is.”¹ Szerb megállapítását igazolja a Dr. Lázár Piroska Leánygimnázium növendékei által 1940-ben sajtó alá rendezett, 1900/1901-es tanévben keletkezett Az irodalomtörténet elmélete című egyetemi jegyzetek kiadása, amely egyébként mint Beöthy irodalomtörténet-írói felfogásának foglalata A magyar irodalom kis-tükre elméleti hátterének kifejtését is adja.

A honfoglalás millenniumára megjelent, eredetileg kevesebb mint kétszáz lapos könyv, A magyar irodalom kis-tükre Beöthy 1895/96-os szemeszterben tartott egyetemi előadásaira épült, s még szerzője életében további öt bővített kiadást ért meg. Beöthy Zsolt legnagyobb hatású munkáját az alábbiakban három szempontból vizsgálom: először a vizsgálat tárgyának jellegéből fakadóan legrészletesebben a nemzeti diskurzus részeként, azaz elsősorban eszmetörténeti megközelítésből, végső soron pedig a magyarországi nacionalizmustörténet keretében elemzem; másrészt mint irodalomtörténetet teszem mérlegre Beöthy Kis-tükrét; harmadrészt pedig a nemzeti irodalomról alkotott koncepciójának kritikatörténeti összefüggéseit vizsgálom.

A 19. század végi magyar nacionalizmus tagadhatatlanul legjelentősebb eseménye a honfoglalás ezeréves megünneplése volt. A törvényi előkészítéssel megrendezett „ezredévi országos kiállítás”² számos reprezentatív aktusa mellett igen jelentős beruházások megvalósítására is sor került, mindenekelőtt a főváros infrastruktúrájának látványos fejlesztésére s kulturális, oktatási intézmények alapítására. Miközben a millenniumra felpörgetett gazdasági modernizációs folyamat európai léptékben mérve is előre mutató volt, a humán tudományok a múlt feltárását vállalták. A különböző történeti diszciplínák saját tárgyuknak megfelelően írták meg a magyar nemzet ezeréves történetét. Ezek közül is kiemelkedik a Beöthy Zsolt szerkesztette A magyar irodalom története (Képes díszmunka két kötetben) című könyv, valamint Az ezredéves magyar állam és népe című Dr. Jekelfalussy József szerkesztésében megjelent kiadvány, melyben kitüntetett helyen s irodalomtörténeti szakmunkához képest átfogóbb szimbolikus jelentést kapva³ olvasható A magyar szellemi élet fejlődése címen Beöthy irodalomtörténeti tanulmánya. „Az irodalomtörténeti áttekintés ‒ írja Dávidházi Péter ‒, mely pedig (Toldyétól eltérően) már nem foglal magába filozófiai vagy teológiai szerzőket, itt úgy lép mindenféle földi és transzcendens tárgyú gondolkodás helyére, ahogy a kitáguló és felmagasztosuló magyar írói szerepkör lényegül át (szinte mindmáig hatóan) a gondolkodó és az írástudó, vagyis egy szellemi, sőt transzcendens sugallatú irányadó szerepévé.”⁴ Ebbe a tudománytörténeti sorba tartozik A magyar irodalom kis-tükre is, mely ‒ szintén Dávidházi gondolatmenetét követve ‒ egy másik jelentős funkcióváltásra is szemléletes példával szolgál. A millennium idejére ugyanis a történeti tárgyú eposz végképp idejétmúlttá vált – a történelmi tárgyú műfajok háttérbe szorulását a kortárs irodalomkritika is regisztrálta –, s mint műfaj nem volt már képes meggyőzően reprezentálni a Kárpát-medencei magyarság történeti szupremáciáját, ezért szerepét ekkorra az irodalomtörténeti nagyelbeszélés vette át,⁵ megőrizve az eposz bizonyos műfaji jellemzőit.

Beöthy Kis-tükre a bevezető eredetmondai felütésével indul, a szerző a Volga-melléki lovas alakját jeleníti meg, mely Árpád fejedelem irodalmi figurájából formálódott, s mint ilyen nemcsak a magyar harcos archetípusát, hanem a nemzeti jellemet is megtestesítette.⁶ A nemzeti eposz hősének szerepét Beöthy irodalomtörténetében az időnként megszemélyesített s ekképpen ténylegesen cselekvő nemzeti lélek veszi át. „De utóbb ‒ írja Katona József kapcsán Beöthy ‒, a negyvenes években a nemzeti lélek ráismert magára benne s lelkesedő tapssal kereste ismeretlen költőjét, ki azonban már akkor rég a kecskeméti temetőben pihent.”⁷ A „nemzeti lélek” mint „szellemi alapelv” ⁸ tehát azok lelki közössége, akik a nemzethez tartoznak, s ennek a szellemi-lelki összetartozásnak a kifejeződése a közös nyelven megszólaló nemzeti irodalom. Az, hogy a nemzeti lélek milyen erővel képes megnyilatkozni az irodalmi műben, határozza meg a szöveg és szerzője helyét a nemzeti irodalom Beöthy-féle kánonjában.⁹ Ez azonban csak a gondolkodásmód formális kereteit adja, mely azáltal és úgy telítődik (elsősorban morális) tartalommal, ahogy azt a történetíró meghatározza. Beöthy esetében ezek kifejezetten férfias, katonai erények: bátorság, egyenesség s (a pártoskodások ellenére¹⁰ is) legjelentősebb nemzeti érdek iránti elkötelezettség, áldozatkészség. Ez a kanonizációs szempontrendszer eleve szűkre szabja azt a teret, amelyben például a női szerzők tárgyalására, vagy a fent leírt erkölcsi mintáktól eltérő magatartásformát képviselő szerzők értéklelésére sor kerülhetne. A nő mint téma a 17. századi irodalom tárgyalásakor kerül szóba a Kis-tükörben a Tinóditól Zrínyin át Gyöngyösiig ábrázolt „hős asszony” alakjában. Az irodalomtörténeti szintézis későbbi, bővített kiadásaiban olvashatunk részletesebben a török elleni harcokban hősies küzdelmet vállaló nőkről, s hozzájuk viszonyítva írja le a költőnő korabeli szereplehetőségét Beöthy: „A korszaknak zordon levegője nem acélozta meg így az első magyar költőnőt, egy bujdosó kuruc vezér lányát, Petrőczi Kata Szidóniát; de hányattatásainak, sorsa fordulatainak egész mozgalmas képét lelkébe írta; költészete egy istenfélő, hazáját és férjét szerető női lélek panaszos éneke, melyben a kuruc világ sorsával összefonódott szívéletét fejezte ki.”¹¹ Beöthy Kis-tükrében az egész 18. század megkapja a „nemzetietlen kor” minősítést.¹² Ez a korszakfogalom a millennium idején egyfajta irodalomtörténet-írói konszenzus keretében lehetett használatos, a Beöthy által szerkesztett A magyar irodalom története (Képes díszmunka két kötetben) című reprezentatív millenniumi irodalomtörténetben a Szinnyei József által írt fejezet viseli ugyanezt a címet.¹³ Ugyanerre hozhatjuk példaként Beöthy Kis-tükréből Amade László minősítését is: „Híres katonadalában megzendül valami a kuruc énekek hangjából; de ezek lelke, a nemzeti gondolat, jellemzően hiányzik belőle.”¹⁴

A nyitókép, mellyel Beöthy irodalomtörténetét indítja, a honfoglalás előtti fiktív történelmi pillanatot ragadja meg, amikor a (finn)ugor eredetű magyarság vándorlása során már összeolvadt a harci erények eredőjeként tételezett török elemekkel (a későbbi kiadásokban erre rakódik rá a turáni leszármazás képzete), ennek az összeolvadási folyamatnak az eredményeként jött létre a Kis-tükör bevezetője szerint a magyar nemzet, s ekkorra alakult ki a magyar lélek azóta változatlan alapkaraktere. Erre az eredetmondát megalapozó nemzetkarakterológiai felütésre irodalomtörténeti szintézisében azért volt szüksége Beöthynek, mivel felfogása szerint az „irodalom a nemzeti lélek világos és közvetlen megnyilatkozása lévén, ezért benne találhatjuk meg legkönnyebben a nemzeti észjárásra jellemző sajátosságokat”.¹⁵ Noha a Kis-tükör bevezetője és irodalomtörténeti tárgyalásmódja a millennium nacionalista diskurzusába illeszkedik, Az irodalomtörténet elmélete című előadássorozatában Beöthy a nemzetet alakító tényezők elméleti kifejtését is megadja. Négy elemet különböztet meg: a „fajt” (a közös leszármazásból eredő öröklött testi és lelki tulajdonságok), a „lakóhely természetét” (éghajlat, talaj, domborzat), „közéletet” (politikai szervezet, jogrend, vallási élet, társadalom, gazdasági fejlődés), valamint a „nyelvet”.

Beöthy a Kis-tükör bevezetőjében utal a természeti környezet nemzeti jellemet formáló hatására, amely a vándorló magyarság számára Kelet-Európa sík vidéke. Ebből a nemcsak Beöthynél megfigyelhető felfogásból ered a magyar irodalom jellemző „poétikus tere”,¹⁶ az Alföld,¹⁷ mely ‒ legalább Petőfitől kezdve ‒ jellemzően a „haza” fogalmát megtestesítő tájként értelmeződik. A nemzeti érdek iránti elkötelezettség Beöthy felfogása szerint a harmadik nemzetalakító tényezővel, a magyar alkotmányossággal és a szabad politikai intézményrendszerrel függ össze, mely mint történeti kontextus irodalomtörténetének keretezését adja, de rávilágít arra is, hogy nemzetkoncepciója a nemesi nemzet fogalmának transzformációjaként jött létre. Noha Beöthy hivatkozási alapja főként Taine-nek az irodalmi mű keletkezését meghatározó tényezőkről („faji” meghatározottság, a mű keletkezésének ideje, társadalmi környezet) kialakított pozitivista irodalomtörténeti tétele, Beöthy nemcsak annyiban módosítja a francia irodalomtudós megállapításait, hogy három helyett négy tényezőt állít fel, hanem annyiban is, hogy a műalkotás keletkezésének fókuszpontja nála nem a szerzőre, hanem az immanens irodalmi folyamatokhoz képest transzcendens, de a műalkotásban megnyilatkozó s ennek révén cselekvőképes nemzeti lélekre esik. Beöthy Kis-tükrében ‒ mint arról fentebb már szó esett ‒ szerző és mű azáltal és annyiban nyeri el irodalomtörténeti rangját és jelentőségét, amennyiben a nemzeti lélek rajtuk keresztül megnyilatkozni képes.

A magyar „fajiság” meghatározó maszkulin-katonai (végső soron nemesi) karakterjegyeit formálja meg tehát Beöthy a volgai lovas alakjában, a millenniumi irodalomtörténet záró fejezetének sokat idézet mondata szerint „Mindnyájunkban van egy csepp a Volgamenti lovas véréből”.¹⁸ Beöthy eredetmítoszából tehát a magyarság mibenlétére vonatkozó genetikai identitás gondolata is leszűrhető lenne. Dávidházi Péter elemzése azonban rávilágít arra is, hogy a genetikai identitás Beöthynél „átszellemül”, s a vérségi összetartozásra való hivatkozást Beöthy már tudatosan metaforikus értelemben használja.¹⁹ Alátámasztja ezt a néhány évvel későbbi előadássorozatának az a részlete is, amelyben a valóságos vérségi leszármazás elvét valló Gobineau helyett Gustave Le Bon elméletét veszi át, akinek rendszeréből a „vér tisztaságának” tétele már hiányzik.²⁰

(A volgai lovas mint asszimilációs modell) Beöthy volgai lovasa mint a magyar nemzeti jellem archetípusa a finnugor és török elemek keveredéséből jött létre, s lett „kész” a honfoglalás idejére. Beöthy a magyarság Kárpát-medencei ezeréves története során is számol az idegen népelemek folyamatos beolvadásával, s a nemzetet történetileg változó képződményként fogja fel, de az asszimilációs folyamat vezérelve nála mindvégig az örök és változatlan „magyar fajiság” marad. A Kis-tükör későbbi átdolgozásában ezt a kettősséget egyértelműen megfogalmazza: „A mai magyar nemzet történetileg alakult; de a magyar faj alakította. A történetet ő vezette, céljait ő tűzte ki, sőt ő csinálta s önmagát igyekezett érvényesíteni benne. Akiket az intézmények és történelem által magához kapcsolt: azokat lelkével is áthatotta, annak részeseivé tette.”²¹ Ez egyrészt azt jelenti, hogy abban az irodalomtörténetben, mely az irodalmat mint a nemzeti lélek kifejeződését értette, az asszimiláció nem bír igazi jelentőséggel, mivel a beolvadó idegen nem módosíthatja az állandó és örök magyar jellemet, így az eredetet tökéletesen eltüntető beolvadás eredményeként a szlovák származású Petőfi is a volgai lovas szemével tekint végig a bihari rónán és a Tisza síkján.²² Ugyanezt a modellt követi az idegen (elsősorban nyugati) kulturális hatások irodalomtörténeti feldolgozása is. Beöthy ezeket nem tekinti eleve negatív jelenségeknek, de az idegen csak annyiban értékes számára, amennyiben azt a „magyar nemzeti érdek” saját szolgálatába tudja állítani, tehát amennyiben az idegen kultúrát a magyar asszimilálni képes. Példaként erre a felvilágosodás magyarországi recepciójáról írottakat említhetjük: „Amint az új nyugoti míveltség, melynek főerői a világhódító francia izlés s a felvilágosodás ébredező eszméi voltak, nagyobb és erősebb szellemeket érintett: magyarságukat is serkenteni kezdte s általok nemzetiségünk szolgálatába kerűlt.”²³

Beöthy irodalomtörténet-írása szempontjából a nyelvnek kettős szerepe van. Az irodalomtörténet elmélete című előadássorozatában részletesen foglalkozik az egyes nyelvtípusok gondolkodásmódot meghatározó szerepével, s ezen belül a magyar nyelv jellegzetességeivel, melyek a nemzeti lélek sajátosságainak kifejezését lehetővé teszik. A magyar irodalom kis-tükrének műfaji keretei között azonban nincs lehetősége a szerzőnek arra, hogy a később kifejtett nyelvelméleti problematikát akár csak részelemzésekben is alkalmazni tudja. Lényegesebb ennél az a talán nem is csak látszólagos ellentmondás Beöthy gondolatmenetében, amely a nyelvnek egyrészt nemzetkaraktert meghatározó jelentőséget tulajdonít, másrészt viszont a nemzeti lélek kifejeződését nem szükségszerűen köti a magyar nyelvhez. Erre minden bizonnyal abból a pragmatikus okból volt szükség, mivel e nélkül ‒ a magyar irodalmat pusztán a magyar nyelven született művekhez kötve ‒ nem lehetett volna megírni a magyar irodalom ezeréves történetét, a középkori és koraújkori magyarországi latin nyelvű irodalom bevonásával, valamint a szájhagyomány útján átörökített s megőrzött népmondák irodalomtörténetbe emelésével a feldolgozás időhorizontja ezer évre vált kiszélesíthetővé. Ezzel együtt Beöthy irodalomfelfogása szerint a nemzeti lélek legautentikusabban nemzeti nyelven tud megnyilatkozni, ezért lesz az irodalomtörténet kitüntetett mozzanata a magyar nyelvet a kultúra nyelvévé emelő, s ezért ez egész nemzetet átható reformáció.²⁴

Az irodalmi szöveg nyelviségével részben összefüggő kérdés az irodalomtörténet-írás műfaji lehatárolásának problematikája. Beöthy kiinduló tétele szerint az „irodalom:[…] az egész nemzetnek szóló elmeművek összessége.”²⁵ Nemzet alatt pedig a szellemi életet élő művelt nagyközönséget érti.²⁶ Ebből a meghatározásból egyértelműen következik, hogy az irodalomtörténet-írás tárgyát képező szövegek műfaji köre a szellemi élet differenciálódásával változik, folyamatosan szűkül, olyan műfajok (például a szaktudományos munkák), melyek korábban még az irodalom körébe tartoztak, idővel kiszorulnak onnan. Az irodalom korszakonként változó fogalma elvezeti Beöthyt oda, hogy az „egész nemzethez szóló elmeműként” felfogott irodalom lényegének a valamennyi műnemet átható költészetet tekintse, „amely mindenkihez szólván, hangot is, nyelvet is olyat igényel, amelyet mindenki megért. Ez az általános érdekű, mindenkihez szóló tárgy: az emberi szív; a valóság, az élet és természet, amint az emberi szívre hat, az emberi szívben tükröződik.” ²⁷

A nemzeti irodalom 19. századi irodalomtörténeti gondolkodásban betöltött szerepéről írott könyvének kitekintésében S. Varga Pál a volgai lovas eredetmondai alakja s a nyelv alapvetően instrumentális felfogása miatt joggal nevezi Beöthy munkáját az eredetközösségi nemzetkoncepció nemzetkarakterológiai alapon történt továbbfejlesztésének.²⁸ A közös nyelv ugyanis S. Varga szerint csak viszonylag későn vált a nemesi nemzetfogalom nemzetalkotó kritériumává,²⁹ s ez a szemléletmód ragadható meg Beöthy nyelvről való fejtegetéseinek hátterében is, amikor a latin nyelvű magyarországi irodalmat (a fentebb vélelmezett pragmatikus szemponton túl) azért is tekinti a magyar irodalom, azaz a „nemzetnek szóló elmeművek” részének, mivel a latin évszázadokon keresztül nemcsak a tudomány nyelve volt, hanem a társadalom művelt rétegeiben élő nyelvként működött. Másrészt azonban S. Varga az eredetközösségi rendszerben felállított nemzeti irodalom literaturaként felfogott fogalmához az egyéni alkotóerőt, a teremtő képzelet romantikus fogalmait köti, amely Beöthy irodalomtörténetében csak korlátozottan, a nemzeti jelleg kifejeződésének alárendelve ragadható meg. Ezzel szemben azonban a millenniumi irodalomtörténet elméleti hátterének kifejtésében központi szerep jut a poézisként felfogott költészetnek, amelyet S. Varga a hagyományközösségi alapon elgondolt nemzetkoncepcióhoz köt.

Tagadhatatlan viszont az a kapcsolat, mely Beöthy Kis-tükrét ‒ S. Varga által az eredetközösségi rendszerben elképzelt nemzeti irodalom körébe sorolt ‒ Toldy irodalomtörténetéhez kötötte, s ezt már a kortársak is érzékelték.³⁰ Beöthy A magyar irodalom kis-tükrének későbbi átdolgozásaiban művének időhatárait kitágítja a millennium évéig, a magyar irodalom csúcsteljesítményét Tompa Mihály, Petőfi és különösen is Arany János életművében jelöli ki. Az utánuk következő évtizedek irodalomtörténeti legitimitását főként az ő általuk képviselt hagyomány folytatása jelentette: „De az idegen nagyok hatása mellett ‒ írja az Arany halála utáni évtizedekről ‒ a selejtesebb divatok befolyása is mutatkozik s eredeti költészetünk újabb fejlődését a mindenfelől áradó új eszmék, jelszavak és elemek némileg megzavarták. Azonban mindennek ellenére, legkiváló képviselőiben mégis megőrizte nemzeti jellemét s védelmezni és fentartani igyekszik. A hagyományok közül még mindig Petőfi hatása a legerősebb.”³¹ Ez a fejlődéstörténeti modell, mely végül kortársai közül Szabolcska költészetét értékeli a legtöbbre, rokonítható Horváth János magyar irodalmi fejlődéstörténetével, Horváth irodalomtörténet-írói szemlélete mégis inkább köthető a rendszeres irodalomtörténetet nem író Gyulaiéhoz.³²

(Az irodalmi modernség fogalma Beöthynél) Beöthy irodalomtörténet-írói szótárából nem hiányzik a „modern” szó, s jelentőséggel bír, hogy a Kis-tükörben elsőként Kazinczy kapcsán használja a kifejezést, elkülönítve annak korai költői korszakát későbbi irodalmári tevékenységétől: „De tekintélyét nem is ezeknek köszönhette [ti. a korai németes daloknak ‒ Sz. Z.], hanem rendkívüli fogékonyságának, bámulatos lelkességének, nagy tanúltságának és művelt izlésének, egész egyéniségének, melyben először testesűlt meg Magyarországon a modern »literátor« fogalma.”³³ Ebben az értelemben a modern literátor korszerű, a korabeli európai kultúrákra jellemző irodalmár egyéniséget jelent. Az, hogy éppen Kazinczy kapcsán kerül elő elsőként a fogalom, jelzi annak tudatosodását, hogy a 19. század elején kezd átalakulni az irodalom szellemi és társadalmi viszonyrendszere. Az irodalom más (szaktudományos) diskurzusformáktól ekkor különül el, s az irodalmiság fogalmának átalakulásával párhuzamosan megváltozik az író társadalmi státusza is. Kazinczyban továbbá Beöthy egy újfajta szubjektivitás első képviselőjét is látja: „Élet és természet ‒ folytatódik a fentebb idézett leírás ‒, történet és politika, mindez csak eszthetikai visszhangot ébresztett lelkében, melynek minden gondolatával és érzésével a mívelődésnek múlt és jelen, nagy és kicsiny jelenségeiben élt.”³⁴ Beöthy tehát lényegében hasonlóan pozícionálja Kazinczyt, mint korábban A magyar nemzeti irodalom történetében³⁵ Toldy Ferenc: Kazinczyval kezdődik a nemzeti irodalomnak az a korszaka, mely mint folyamat irodalomtörténeti szintézisük megíráskor is lezáratlan.

A magyar irodalom kis-tükrében az esztétikai szempont ‒ miként Komlós Aladár is megjegyezte ‒ háttérbe szorul,³⁶ s ez nemcsak a választott műfaj szűkös keretei indokolják, hanem az irodalomtörténetet „az irodalom életének a története”-ként felfogó tudósi alapállás is, mely kiemelt hangsúlyt helyez az irodalmat alakító külső tényezők leírására.³⁷ Ezek a tényezők pedig a honfoglalás millenniumának évéből visszatekintve elsősorban politikaiak voltak,³⁸ irodalom és politika erős kölcsönviszonya Beöthy szintézisének is egyik konklúziója: „[T]alán nincs nemzet a világon, melynek irodalma olyan egyenes, benső és szoros viszonyban állott volna politikai életével, mint a magyar. A mi irodalmunk nemcsak kifejezte, hanem fentartotta a nemzeti lelket.”³⁹ Éppen ez az a pont, ahol Beöthy irodalomfelfogása néhány év múlva élesen szembekerül a magyar irodalmi modernségével, miközben „a nemzeti egység apológiája” – ahogy erről majd a Magyar Figyelőről írott fejezetben szó lesz – a valamikori szabadelvű politikai csoport nemzetpolitikai, kulturális törekvéseivel vág egybe. A Nyugat 1918. évfolyamában közölt Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika című írásában Dóczy Jenő a nemzeti hagyományokat őrző Beöthy alakjában is ‒ talán kissé ironikusan ‒ a Volga-menti lovas reinkarnációját látja, s millenniumi irodalomtörténetének lényegét így foglalja össze: „A politikai történet csak az irodalomban megnyilatkozó nemzeti lélek ismerete útján lesz előttünk világossá, sőt tovább menve: minthogy a nemzet sorsa a nemzeti léleknek bizonyos irányú és mértékű reakciói szerint alakul, a nemzeti lelket feltáró irodalom ismerete bepillantást nyújt a nemzet sorsába is.”⁴⁰ A „nemzeti lélek” elvont fogalmában oly módon szintetizálódik tehát irodalom és politika, hogy fel sem merülhet az előbbi autonóm működésének a lehetősége.

A korabeli magyar irodalom hivatalos intézményeiben betöltött szerepe Beöthyt arra kötelezte, hogy az új irodalmi jelenségekről is bírálatot fogalmazzon meg. A Kisfaludy Társaság elnökeként még 1908-ban reagált is a Nyugat jelentkezésére, ugyanannak az irodalomszemléletnek alapján vizsgálta a magyarországi irodalmi modernség jelentkezését, mint amivel millenniumi irodalomtörténetét írta, a későbbi irodalmi vitáktól azonban tudatosan távol maradt. Hűséges tanítványa, Kéky Lajos professzorának ezt a mulasztását szóvá is teszi egykori mesteréről írt monográfiájában, s idézi Beöthy 1912-es jegyzőkönyvi megnyilatkozását: „Mért nem írok futurista költőkről, Adyról és társairól? Ezeket csak kétféleképpen lehet tárgyalni: humorosan vagy pathologice. Én pedig sem humorista, sem psychiater nem vagyok.”⁴¹ Beöthy számára, aki szerint az irodalomban a nemzeti lélek nyilatkozik meg, az az irodalmi modernség, melyet Ady és a Nyugat képvisel nem is tarthat igényt a magas irodalom rangjára, ezért a hivatalos irodalom intézményeinek szempontjából bizonyos funkciótévesztéssel járna akár csak kritikát is megfogalmazni róluk. Ennek ellenére Beöthy irodalomszemlélete a népnemzeti tradicionalizmus irodalomkritikája alaptéziseit fogalmazta újra úgy, hogy például Gyulaihoz képest jóval kevesebb teret engedett az esztétikai értékelésnek.

Pedig a nyilvánvaló szembennállás dacára Ady és Beöthy gondolkodásmódjának megvannak az érintkezési pontjai. Noha számomra kétséges, hogy ‒ miként egyik tanulmányában S. Varga Pál állítja ‒ Ady csupán a Beöthy által eredetközösségi nemzetkoncepcióra épített irodalomtörténeti modell radikális megújítására vállalkozott volna,⁴² azt mégis megfontolásra érdemesnek vélem, hogy – szintén S. Vargát idézve – az Új versek „történelmi metaforikája egy komplett eredetközösségi elbeszélést” épít ki.⁴³ Király Istvánra hivatkozva Dávidházi Péter is megjegyzi, hogy az Ond vezér unokája című versben „Ond vezér lovas alakjának látomását valószínűleg Beöthynek a magyar ősalkatot megtestesítő volgai lovasa ihlette”.⁴⁴ Dávidházi értelmezését annyiban ki lehet egészíteni, hogy ha az Ady-vers eredetmondai vonatkozása miatt kapcsolatba hozható is a Beöthy millenniumi irodalomtörténetében megalkotott Volga-menti lovassal, az önmagát „fajából kinőtt magyar”-ként minősítő versbeszélő viszonya saját honfoglaló őséhez éppen ellentétes a Beöthyével. Míg A magyar irodalom kis-tükrének lovasa a magyar nemzeti jellem archetípusa, azoknak a nemesi, katonai erényeknek a megtestesítője, melyek kifejeződését Beöthy a magyar irodalom történetében is kereste, addig Adynál Ond vezér alakja eleve negatív figuraként jelenítődik meg, akitől a versbeszélő egyértelműen elhatárolódik:

Hiába akarnám, szeretném,

Nincsen hozzá semmi közöm,

Más a szemem, gerincem, eszmém.

Más a lovam, a vérem, álmom,

Tőle jövök és idegen

Az én ősöm, fajtám, királyom.

Beöthy is érzékelte a századelő új irodalmi jelenségeit, de a Kis-tükör utolsó átdolgozásakor, 1920-ban ‒ habár a magyar irodalom történetének tárgyalásában ekkorra is csak nagyjából a millennium évéig jutott el ‒ sem módosított irodalomtörténeti szintézisének alapkoncepcióján. A hatodik kiadás előszavában írja: „Sem világnézetemen, sem nemzeti, irodalmi vagy történeti felfogásomon nem változtatott semmit a reánk szakadt szörnyű év és a csapásait előkészítő korcs irodalom. Sőt megerősített benne. Úgy vagyok meggyőződve, hogy ez a felforgató, minden magyar hagyománnyal szakító irodalom is, rettentő következéseivel új bizonyságát, csakhogy negatív bizonyságát szolgáltatja könyvem alaptételének. A magyar irodalom, irodalmi értékeink is, természeténél fogva nemzeti életet élt; a nemzet szíve irodalmában dobogott legerősebben. A magyar szellem folytonosságának megszakadása az irodalomban: a magyar politikai fejlődés, talán az élet megszakadása.”⁴⁵ Beöthy nemzeti fejlődésbe vetett hitét azonban nem törte meg a háborús katasztrófa, történelemfelfogása szerint ezek a nemzetre nézve tragikus események pusztán az ideális ívtől való elhajlást mint a folytonosság időleges megszakadását, a szó eredeti értelmében vett dekadenciát jelentik, s ebbe a történelmi-logikai sorba helyezi bele a modern irodalmat is.