Szénási Zoltán

A népnemzeti tradicionalizmus irodalomkritikájának szemléletmódja 1906 előtt

Megjelent: Szénási Zoltán: Néma várostrom: Népnemzeti tradicionalizmus és konzervatív kritika a magyar irodalmi modernség kontextusában 1920 előtt. Universitas, 2018. I-II. fejezet.

(Rákosi Jenő és Gyulai Pál esztétikája) „Az akadémiák az irodalmi és művészeti hagyományok, a szentesített formák, a külső és belső törvények hivatott őrei és ápolói. Az élet ellenben a nyughatatlan újítás, a merész próbák és vakmerő kísérletek kohója. Az emberek kíváncsiságát és szimpátiáját az élet evolúciói vonzzák, az akadémikus szeme a befejezett mintákon pihen nagyobb kedvteléssel. Ennélfogva élet és akadémia közt majd mindenütt a világon bizonyos szakadás következik be. Elvesztik egymással az összefüggést, elvesztik egymást szem elül. E meghasonlás különösen a modern élet ideges mozgalmában kiáltó szinte az ellentét, néha az ellenfél álláspontjára veti az intézményt és az életet.”¹ Ezekkel a mondatokkal kezdődik Rákosi Jenő 1889-ben megjelent Modern esztétika című írása, mely nemcsak azért érdemel figyelmet, mert pontosan előre vetíti azt az ellentétet, amely a 19. század végétől bontakozó magyarországi irodalmi modernség és az irodalom hivatalos intézményei között feszül majd, hanem azért is, ahogyan Rákosi saját értelmezői pozícióját az írás további részében meghatározza. Mint újságíró jól látja a századfordulón felvirágzó hírlapirodalom jelentőségét és az olvasóközönség meghatározó szerepét az irodalmi életben, s írásának első felében a múlt felé forduló, a régi értékeket őrző akadémiákkal szemben foglal állást.²

A modern irodalomhoz való viszonya azonban mindezekkel együtt is ambivalens. Egyrészt ugyanis elismeri a tehetség szabad kibontakozásának az igényét (szemben a tekintélyelvvel) s az esztétikailag egységes elvek szerint működő művészeti és irodalmi korszakok klasszicizmus utáni eltűnését, amely akadémikus nézőpontból leginkább káosznak tűnhet. Másrészt azonban a modern művészeti és irodalmi irányzatokban (realizmus, naturalizmus, impresszionizmus) pusztán a művészi módszerek modernizációját látja, melyek mögött a tartalom változatlan. Rákosi elismeri ugyan az egyes kortárs irányzatok alapítóinak (a zenében Wagnernek, a regényirodalomban Zolának, a drámában Ibsennek) a tehetségét, a követőik által létrehozott irányzatokat azonban pusztán olyan divatjelenségekként fogja fel, melyek idővel idejétmúlttá válnak. „De szerencséje a világnak – zárja írását Rákosi –, a normális, a művészi szép örök vágya és sarkaiból kivehetetlen törvénye ott lappang a sokaság szívében, s mihelyst a hivatott művész bármely formában, bármely iskola törvényei szerint is, megrendíti, azonnal rezonál, visszhangot ad és zenéjével, bűvöletével betölti az elméket. Minden iskola nem is egyéb, mint megannyi újjászületése az eszmének, amely örök, s mely el nem mulandó föltételeiből: a földből s a rajta lakó emberből született, tehát épp oly változhatatlan lényegében, mint a föld és az ember maga.”³

Rákosi Jenő tehát nemcsak azt érzékeli, hogy az irodalmi modernség megjelenésével nem kizárólag „régiek és újak” vitája ismétlődik meg, hanem kimondatlanul azt is, hogy mindaz a változás, amely a klasszicizmus után az irodalomban (és általában a művészetekben) bekövetkezik az irányzatok és iskolák sokféleségének megjelenésével, valamint újfajta művészetfelfogások kialakulásával valamilyen módon a metafizikai Szépség eszményének abszolút érvényét kérdőjelezi meg. Az irodalmi modernség jelenségének elválaszthatatlan része a múlttal, a hagyományokkal és a hagyományok őrzésére hivatott intézményekkel való szembefordulás. Az így kifejeződő modernizációs igény Rákosinál azonban pusztán az akadémikus tekintély helyébe állított nagyközönség változó igényeinek modern eszközökkel történő kielégítését jelenti, tehát a művészi kifejezésmódok, irodalmi nyelvek bizonyos fokú korszerűsítését foglalja magába. Az abszolút Széppel mint az örök és változatlan esztétikai törvénnyel való szakítást, s az átmenetivel, a múlékonnyal, az esetlegessel mint a modern művészet lényegét meghatározó tényezőkkel Rákosi esztétikája nem számol. Az új irányzatok az ő felfogásában annyiban lehetnek érvényesek, amennyiben a közönség igényeinek megfelelő korszerű formában megjelenítve az örök eszme újjászületését valósítják meg. Mindebből az is következik, hogy ebben az esztétikai felfogásban – melynek modernsége tehát mindenképpen kérdéses – az új irodalmi irányzatok csak mulandó divatjelenségek lesznek.

Az Akadémia és az irodalom hivatalos intézményeinek a tekintélyét 1889-ben még megkérdőjelező, s a néhány évvel korábbi tragikum-vitában az emberi személyiség kibontakoztatásának az igényét tételező⁴ (később akadémiai és főrendiházi tag) Rákosi Jenő „modern” esztétikája ekkor már lényegében nem áll messze Gyulai Pál felfogásától. Gyulai 1885-ben a Kisfaludy Társaságban tartott beszédében az „esztétikai dogmatizmus” és az individuum törvények fölé emelésével kialakuló „esztétikai nihilizmus” közötti középutat keresve a költészet lényegéről értekezik: „A lángész tulajdonkép nem egyéb, mint a törvények kijelentője s hogy bibliai kifejezést használjak, nem azért jő, hogy eltörülje a törvényeket, hanem hogy betöltse. A költészet legvirágzóbb korszakai azok, a melyek e törvényeket legtisztábban, legtöbb alkotó erővel testesítik meg műveikben, s a hanyatlás korszakát épen az jellemzi legjobban, hogy e törvényeket félreismeri, egyoldalúan vagy épen balul magyarázza, az eszközt összetéveszti a czéllal, a mellékest a lényeges fölibe emeli s puszta formálismusba sülyed. De az örök törvények lassanként visszanyerik uralmukat s háttérbe tolják az ideiglenes divatokat.”⁵ Ez a – lényegében a 18. század kései klasszicizmusának tradíciójára épülő – esztétikai szemléletmód⁶ már előre vetíti azokat a vitapozíciókat, melyek az új irodalmak megjelenésével kibontakozó polémiákat, régiek és modernek újabb küzdelmét jellemzik majd. Rákosi fentebb idézett írásának szóhasználatában pedig már megjelenik – igaz, a sajátjától ekkor még elválasztott akadémikusi nézőpont meghatározójaként – „az elfajzott irodalom” kifejezés, a modern irodalommal szemben vádként később is megfogalmazódó „féktelen csapongás”, „szertelenség”, „eltévelyedés” és „iránytalanság”, s az a – 20. század eleji irodalmi vitákban majd szintén visszatérő – frázis, amely az irányzatalapító művészzsenit szembeállítja követőinek másodrangú seregével, akik az alapító géniuszával szemben az irodalmi iskolából múlandó divatjelenséget csinálnak.

(Népi és nemzeti: népnemzeti) 1897-ben jelent meg Lampérth Géza első kötete Hazafias és egyéb költemények alcímmel, melyhez Beöthy Zsolt írt előszót. Beöthy mint „kedves, fiatal, falusi költő”-t⁷ aposztrofálja a kötet szerzőjét, s bár maga is elismeri, hogy az a kategória, amibe Lampérth Gézát sorolta „nem eszthétikai”, mégis úgy látja, hogy a századvég magyar lírájában a falu és a nagyváros világa áll szemben egymással: „Az egyik a magyar természet eredetiségéből, erejéből, egyszerű érzéseiből és képeiből meríti ihletét. A másikat egy nagy tömeg izgatott idegélete hevíti, hogy az élet ezerszínű és ezerféle nyüzsgő zűrzavarát a költői érzés és gondolat villamfényénél hassa át.”⁸ Beöthy rövid bevezetője szerint nemcsak arról van szó, hogy a magyar költészetnek a falu világából kell táplálkoznia, hanem az idegen nagyvárosi élet magyarrá válását is a magyar vidéktől, a magyar falutól várhatjuk.

Kiss József lapjában, az irodalom és a tudomány hivatalos intézményeivel folyamatosan polemizáló A Hétben Ignotus ironikus hangvételű írásban vonta kétségbe Beöthy kategorizálásának érvényességét, rámutatva egyben a népnemzeti iskola hagyományértelmezésének ellentmondásaira is: „Föltétlenül elfogadom Beöthy tézisét – írja Ignotus –, hogy csak a falu költészete a magyar költészet s minden más irányu kisérlet idegenség. Elfogadom, noha fáj Arany Jánost is kilöknöm a magyar irodalomból s az ő megdicsőült homlokára is rásütnöm a kozmopolitaság magametszette bélyegét, amért a Buda halálán kezdve a Toldi-trilógián keresztül egészen a Hídavatásig dalos ajakkal ezer esztendőn kisérte végig a magyar főváros alakulását.”⁹

A kötetet a Budapesti Szemlében Gyulai Pál ismertette. Gyulai is vitába szállt Beöthyvel, aki szerint a nemzeti költészet szembeállítva a nagyvárosi lírával – a vidék, a falu költészete lenne. Gyulai – Ignotus érvelésére emlékezetően – ellenpéldaként Zrínyit, Balassit és Vörösmartyt, valamint Petőfit és Aranyt említi. Utóbbiakkal kapcsolatban megjegyzi: „Igaz ugyan, hogy elődeiknél többet merítettek a népköltészetből s a nemzetit és művészit magasabb fokon egyesítették, de a népköltészet több mint egy falu vagy vidék költészete, az az egész népé, s több százados maradvány, mint maga a nyelv; egyik főforrása ugyan a nemzeti költészetnek, de nem egészen az […].”¹⁰ Gyulai szerint az eredetileg nem magyar etnikumú városokban is volt egy kicsi, de egyre növekvő és fejlődő magyar réteg, amely az idegen elemet is magába olvasztotta. „Fővárosunk egy félévszázadnál több idő óta – állapítja meg Gyulai – inkább központja a magyar szellemi mozgalmaknak, fészke a nemzeti szellemnek, mint bármely vidéke az országnak, de azért helytelen volna fővárosi és vidéki tudományt és költészetet különböztetnünk meg.”¹¹ Szerinte ugyanis nem a falu vagy a főváros dönti el a költő sorsát, hanem sok egyéb tényező összhatása, különösen a „közszellem”, a „nemzeti fejlődés” és a költő „saját géniusza”.

Az utak a népnemzeti iskolán belül ekkorra tehát már elváltak, s két év múlva Gyulainak a Kisfaludy Társaság elnöki tisztségéről való lemondatásáig vezettek.¹² A polémia hátterében – túl a Társaságon belüli nemzedéki ellentéten – a költészet nemzeti jellegének kétféle értelmezése áll. Gyulai és Beöthy egyetértenek abban, hogy a nemzeti irodalom elsődleges forrása a népköltészet. Mindketten abból a felfogásból indulnak ki, amely szerint a nyelv ősi, archaikus korszakában eredendően költői, de az évszázadok során egyre veszít költőiségéből. Ezt az archaikus jelleget leginkább a népköltészet őrizte meg, ezért a műköltészetnek, hogy visszanyerje a nyelv eredendő költőiségét, ebből kell merítenie.¹³ A népköltészet ily módon történő irodalmi normává emeléséből származik a költővel szemben a lírai kifejezésmód egyszerűségének, a közérthetőségnek a követelménye is. A másik forrás – amely szintén nem áll távol Gyulai szemléletmódjától – nem „alulról” próbálja biztosítani az irodalom nemzeti voltát, hanem „felülről”, a magaskultúra felől. Ennek eredete az a reformkori politikai törekvés, melynek fő célkitűzése, hogy a korábban csak a nemességre vonatkozó politikai nemzetbe beemelje az „alkotmányosság sáncain” kívül maradt népet. A „jogkiterjesztés” irodalmi analógiájának a következménye, hogy a „nemzeti költészetet a magas irodalomból lefelé növelve megteremteni akaró szándék szükségképpen találta magát szemben a befogadói oldalnak azzal az ellentmondásával, hogy az ilyen módon megbővített, a magas irodalmi tradícióból kiinduló költészet nem lesz befogadható a nemzetbe »beemelt« nép számára.”¹⁴ A népköltészet mellett a másik normatív, szabályképző erő Petőfi és – különösen – Arany János költészete volt, mely a költői magatartás morális dimenzióit is meghatározta.

Gyulai az 1897-es vita során Beöthynél differenciáltabb szemléletmódra és nyelvhasználatra tesz javaslatot, s a „falusi költészet” helyett a „nemzeti” vagy a „nép-nemzeti”, jelentésterében eleve tágabb jelzőinek megtartását javasolja. A falusi és a nagyvárosi költészet szembeállítását Gyulai más (ma úgy mondanánk irodalomszociológiai) szempontból sem tartja fenntarthatónak. A népnemzeti irodalom mibenlétével kapcsolatban Gyulai álláspontja főképp abban tér el Beöthyétől, hogy nyitottabb irodalomszemléleti alapokra épül. „[A] »népnemzeti« jelszaván Arany és Gyulai voltaképpen nem érthettek mást ‒ állapítja meg kritikatörténetében Komlós Aladár ‒, mint egy eredeti és jogos irodalom követelését, hogy a népiességet nem önmagáért becsülték, hanem csak mint eszközt kívánták felhasználni a nemzeti jellegű irodalom megteremtésére, s a nemzetit nem állították ellentétbe az európaival”.¹⁵

Gyulai irodalomkritikai felfogásában lényegében mindvégig elsődleges szempont a mű esztétikai megalkotottsága, sőt Művészet és erkölcs című előadásában azt is kijelenti, hogy „[a] művészet önmagának czélja”.¹⁶ Ezt azonban egy olyan önpozicionálás keretében fogalmazza meg, melyben saját irodalomfelfogását a moralisták és antimoralisták szélsőségei között igyekszik meghatározni. Álláspontját elkülöníti egyrészt a műalkotást erkölcsi igényeknek alávető, s ezáltal annak művészi értékét elimináló szemlélettől, másrészt attól az (ő szemszögéből) antimorális szemléletmódtól, mely a fizikailag rútat teszi meg a művészi ábrázolás tárgyává, s azáltal szünteti meg a műalkotás artisztikumát, hogy a művészietlent próbálja meg művészileg ábrázolni. Gyulai saját esztétikáját a Szép, a Jó és az Igaz metafizikai hármasának alapjára építi: „A költészet nem erkölcsi prédikáczió – írja –, de még kevésbbé az erkölcstelenség prédikálása. A költészetnek nem egyenes czélja az erkölcsi jó, de még kevésbbé az erkölcsi rossz. A költészet czélja mindig a szép marad, de a szépet épen úgy nem alkothatni meg erkölcsiség, mint igaz nélkül.”¹⁷ A művészet öncélként való meghatározásából tehát Gyulainál nem a l’art pour l’art következik, hanem sokkal inkább az irodalom társadalmi és politikai (noha nem aktuálpolitikai) funkciójának megerősítése. Nála az irodalom antropológiai alapja az abszolút Szép, a Jó és az Igaz jegyében megformált „szellemi ember” megalkotása, ezért az irodalomnak, s különösen is a nemzeti költészetnek meghatározó társadalomformáló szerepet is tulajdonít: „Annyi bizonyos, hogy a költészet s a szorosb értelemben vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy feladatot teljesített, felköltve a szunyadó hazafiságot, öntudatra emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet s átalakítón hatva társadalmi és politikai viszonyainkra.”¹⁸

A nemzeti irodalom önmeghatározásában már eleve benne rejlett egy olyan „normatív identitásmércé”-nek¹⁹ a lehetősége, amely alapján azok a szerzők, akik nem teljesítik be az Arany és Petőfi költészetéből leszűrhető normákat, s eltérnek az idővel az egyedül üdvözítőnek tekintett s a hivatalos irodalmi intézményekben regnáló népnemzeti irodalomtól, nemcsak a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagságáról mondhatnak le, hanem a hivatalos kritika célpontjaivá is válnak. Az ellenfelet pedig (csakúgy mint a „népies” és a „nemzeti” alapfogalmak meghatározását) nem más, mint a mester, Arany János találta vagy teremtette meg 1877-ben született Kozmopolita költészet című versével. A „kozmopolita” jelző idővel – Arany eredeti intenciójával szemben – nem pusztán a nemzetivel szembeállított „világ-költő”-t jelentette, hanem egyre inkább a „nemzetietlen” szinonimájaként értődött. Beöthy és Gyulai fentebb hivatkozott vitája arra is rávilágít, hogy ebből az oppozícióból nőnek ki a falu–város, illetve a vidék–Budapest ellentétpárok, s különösen a Beöthy-féle nemzetfelfogásból (a taine-i „fajfogalom” sajátosan átpolitizált változatából) következik a tősgyökeres magyar irodalom szembeállítása az asszimilálhatatlan idegen irodalommal, mely alatt idővel egyre nyilvánvalóbban a zsidó származású írók műveit értették.²⁰ De szintén innen eredeztethető a fentebbi ellentétekkel összekapcsolva az idegen kultúrájú, bűnös Budapest képzetének a megteremtése is.

Attól kezdve, hogy Arany versére szintén versben (Arany Jánosnak), majd Arany halála után esszében is (Kozmopolitikus irány a költészetben) Reviczky Gyula válaszolt, a bontakozó vita nemzedéki jelleget is öltött. Annak ellenére ugyanis, hogy Reviczky megállapításainak bizonyos pontjaival (Például: „A patriotizmus lehet ugyan a költészet tárgya, de nem légköre.”²¹ Vagy: „A legnagyobb költők a legnemzetiebbek, de egyúttal a legemberibbek, legáltalánosabbak.”²²) minden bizonnyal Arany és Gyulai is egyetérthetett volna, Gyulai kritikusi felfogása számára a fiatalabb nemzedék jelentős részének (Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József, Ignotus, és persze saját generációjából Vajda János és Jókai) művei a népnemzeti irodalmi eszmény mérlegén mérve könnyűnek találtattak.

Az egyes lírai életművek alapkaraktere (például: Vajda költészete inkább tekinthető a Petőfi-féle népiesség folytatásának, mint Aranyé) és a tényleges viszonyulások (például: Vajda viszonya Aranyhoz, Kisfaludy Társaságbeli tagsága stb.) a mai értelmező számára kérdésessé tehetik a népnemzeti irodalom fogalmának egyértelmű megragadhatóságát.²³ (Mégis a századfordulóra a Toldy Ferenc által kidolgozott „nemzeti klasszicista” kánont továbbvivő és módosító Gyulai irodalomfelfogása és a „népies-nemzeti »iskola« esztétikája és költői gyakorlata mind a korabeli későromantikus irodalom recepciója, mind a századvégtől bontakozó újabb poétikai törekvések számára egyre komolyabb tehertételt jelentett. Ezért a 19–20. század fordulóján modernizálódó magyar líra és kritika nemcsak a népies-nemzeti költészet akkor még föllelhető jelenlétével, hanem egész hagyományszemléletével is markánsan szembekerült.”²⁴ Már az 1890-ben induló A Hét első számai (Jókai elbeszélésének közlésével, illetve a Reviczky-hagyaték gondozásával, majd az Akadémiával, a Kisfaludy Társasággal és a személyesen Gyulai Pállal folytatott viták) jelzik azt a törést, ami a 19. század végén a magyar irodalmi életben a közelmúlt és a jelen irodalmához való viszonyban bekövetkezett.²⁵ De mindez pontosan látható az induló Nyugat hagyománykeresésében is, amely nemcsak Vajda, Reviczky vagy Komjáthy líráját értékeli fel, hanem újraértelmezi a századelő irodalmának Aranyhoz, Petőfihez vagy Vörösmartyhoz fűződő viszonyát is. Utóbbi példája azért is fontos, mert – amint azt Kappanyos András elemzése megmutatta – a kétféle (az 1849 előtti és utáni) Vörösmarty befogadásában pontosan látható az az esztétikai és a – népnemzeti tradicionalizmus önmeghatározása szempontjából ettől nem független – politikai kontinuitás elvén alapuló „nemzeti nagyelbeszélés”-hez való viszonyulásbeli különbség, mely Gyulai (s később Horváth János) irodalomfelfogását a nyugatos szerzőkétől elválasztotta.²⁶

(Az Athenaeum és a Budapesti Szemle kritikai szemléletmódja) Ha áttekintjük az Akadémia hivatalos sajtóorgánumait, akkor hasonló szemléletmódot figyelhetünk meg, mint Rákosi Jenő fentebb röviden elemzett írásában. Bizonyos fajta nyitottság az új művészeti és világirodalmi jelenségek felé vitathatatlanul megfigyelhető mind az Athenaeum, mind a Budapesti Szemle esetében is. Azt a francia irodalom magyarországi recepciójának elemzése is mutatja, hogy az 1890-es években az MTA megbízásából Gyulai Pál által szerkesztett Budapesti Szemlében és A Hétben megjelent fordításirodalom nem mutat lényeges eltéréseket, s majd csak a századfordulótól figyelhető meg lassú divergencia a francia irodalom befogadását tekintve.²⁷

Az Athenaeumban, az Akadémia filozófiai és államtudományi lapjában, 1892-ben és 1893-ban az akkor húszas éveinek elején járó festő, a kortárs művészettel a müncheni akadémián és Hollósy Simon iskolájában ismerkedő Lyka Károly közöl két nagy tanulmányt A modern művészet bölcselete és A legújabb művészi törekvések címmel. Lyka a művészettörténet alakulását a nagy történelmi változások függvényeként egyfajta fejlődéselv alapján értelmezi. Ennek megfelelően a modern művészet genezisét is a francia forradalomban látja, melyet követően a 19. század első fele kidolgozta a liberális eszmék rendszerét, amely a század második felében ment át a közgondolkodásba. Ennek az időszaknak a szabadelvű gondolkodása, valamint a tudományos alapokon nyugvó szociális eszmék és politikai irányzatok (szociáldemokrácia) hatással vannak a művészetek és az irodalom alakulására is. Lyka szerint nemcsak az irányzatok és a művészeti iskolák sokféleségében ragadható meg ez a hatás, hanem az irodalom szemlélet- és ábrázolásmódjában is. Példaként Balzacot, Turgenyevet, Zolát, Ibsent és az ifjabb Dumas-t említi. Lyka felfogásából magától értetődően következik a régi és az új művészet szembeállítása, de ezen túl az ő modernségfelfogásához már szorosan hozzátartozik az új jelenségek múlandó jellegének konstitutív tényezőként való érzékelése is: „A helyett, hogy a modern művészetet adott aestethikai törvényekhez mérve bírálnók, tekintetbe vesszük azt, hogy a jelen művészete éppen olyan átmeneti, múlékony jelenség, mint minden eddigi művészeti törekvés s el fog változni a korszellemmel együtt.”²⁸ Ebből a történelemszemléletből fakad, hogy Lyka a régi és az új ellentétéhez nem kapcsol értékítéletet, hisz az állandó változás logikája szerint ami ma új, az holnap már régi lesz. Éppen ezért a művészetek és az irodalom nemzeti jellegének az eltűnését, a nemzeti eposz és dráma háttérbe szorulását sem bírálja, hanem pusztán mint korszakjelenséget fogja fel. Két évvel később jelent meg Gyulai Pál írása a Budapesti Szemlében, amely a „történelmi elem” szerepét vizsgálja a korabeli magyar irodalomban. Ő is kénytelen belátni, hogy a nemzeti öntudat egyik fő forrásaként értelmezett „történelmi elem” feldolgozása iránti érzék a költőkben és az olvasókban is csökkent az utóbbi évek költészetében, s ezzel együtt kiment a divatból a történelmi eposz, költői beszély, dráma, ballada és a történelmi regény műfaja is. Gyulai konklúziója azonban mégis más, mint Lyka Károlyé, mivel véleménye szerint azok a költői műfajok, melyekben a szellem évszázadokon át megnyilatkozott, soha nem avulnak el, hanem a korhoz alkalmazkodva, megújult formában élednek újjá.²⁹

Az Athenaeumban a századfordulón olvasható tanulmányok többségének művészeti és irodalomkritikai tájékozódását főképp a pozitivizmus határozta meg. Kun Sámuel például ezen az elvi alapon igyekszik kidolgozni egy korszerűbb művészetfogalmat, s – Gyulai fentebb idézett véleményéhez hasonlóan – megállapítja, hogy az irodalomban a nemzeties irány a múltban ugyan meghatározó volt, de az utóbbi negyedszázadban a jelentősége megszűnt a magyar költészetben. Kun szerint a jövő az esztétikai fellendülés korszaka lesz, melynek alapját a pozitivizmus adja, mivel ez az egyetlen irányzat, melyre közös és szilárd meggyőződésen alapuló erkölcs építhető.³⁰ 1904-ben megjelent tanulmányában Szigetvári Iván viszont már Brunetière evolucionista irodalomtörténet-felfogására hivatkozva bírálja a taine-i pozitivizmust, s száll vitába Beöthy Zsolttal, kiemelve, hogy az irodalom nemzeti jellege mellett legalább annyira fontos az európai szellemhez való kapcsolódás is. Ezekben az elméleti igénnyel készült írásokban viszonylag ritka az olyan megnyilatkozás, mint „a pozitivizmus különös és szélsőséges képviselőjé”-é,³¹ Bodnár Zsigmondé, aki a magyar irodalomban Vörösmarty, Petőfi és Arany által képviselt „ideál-realismus” korszaka után a közösségi értékszemlélet helyébe lépő individuális irodalomszemléletben (lényegében saját korának irodalmában) egyértelműen a hanyatlás jelét látja.³²

A Budapesti Szemlében v. z. monogrammal rejtett szerző 1893-ban szemlét tart a megjelent versgyűjtemények felett. A recenzens az új tehetségek és a hivatalos irodalmi intézmények viszonyáról hasonlóan vélekedik, mint néhány évvel korábban Rákosi Jenő: „A valódi tehetség, ha «Isten lakozik benne», előbb-utóbb «kitör és eget kér». Hiába kapaszkodik szárnyába az elfogultság és irigység, hiába zár előtte ajtót akár az Akadémia, akár a Kisfaludy- vagy a Petőfi-társaság, repülni fog ő, és szellemének hatása elől elzárkózni nem lehet.”³³ A változásnak, az irodalom folytonos megújulásának az igénye a Budapesti Szemle írásaiban is megfigyelhető, ez azonban egy tradicionális irodalomfelfogás keretében értelmeződik. A korban meghatározó művészeti, irodalmi és elméleti irányzatokra érzékenyebben reagáló Athenaeum írásaival szemben a Budapesti Szemlében – noha rendszeresen közölnek fordításokat is – nagyobb teret kap a magyar irodalom önelvű fejlődésének, a népnemzeti irányvonalnak továbbélése és -éltetése. A kilencvenes években hivatalos irodalmi és tudományos intézmények tekintélyének a védelmében a Budapesti Szemlében Gyulai vitába száll az Akadémiát bíráló A Héttel³⁴ s a „néhány sikerültebb költeménye ellenére középszerű költő”-nek titulált Kiss Józseffel, valamint a lap publicistáival (Ambrus Zoltánnal, Ignotusszal és másokkal).³⁵

A Budapesti Szemle kritikai rovata jellemzően olyan bírálatokat közölt ebben az időszakban, melyeknek szerzői, köztük a szerkesztő Gyulai Pál is, igyekszik a költői tehetséget elismerő, elfogulatlan kritikusként megnyilatkozni. Ignotus A slemil keservei című kötetét például maga Gyulai a következőképpen értékeli: „A szerző tehetségét bajos volna elvitatni, de a nyelv és verselés művészetét még jobban kell megtanulnia s leszokni bizonyos ízléstelenségekről, melybe néha az élcz hajhászata s némi szabadszájúság ragadják.”³⁶ Nem sokkal később Szabolcska Mihály 1891-ben megjelent kötetéről a következőket olvashatjuk: „Nem tüneményszerű, nem meglepő s nem olyan, mely új fordulatot jelző hangot vegyítene a mai magyar lyra megszokott zenéjébe.”³⁷ A kritikus már ekkor kiemeli Szabolcska költészetének legfőbb erényét: a költői kifejezésmód egyszerűségét, ugyanakkor vallásos énekeit „túl modernnek” tartja. Szabolcska és Ignotus megítélése az évtized folyamán ellentétes irányba mozdult el. Míg Ignotus Versek című kötete 1895-ben igen kemény kritikát kap, melyben a bíráló többek között kifejti, hogy „Ignotus hangja idegen hang a mi irodalmunkban, azt a nemzeti érzés emlőjén táplálkozott ember soha be nem fogja venni, legföllebb ideiglenesen, mint a hamisított bort, melyet jóhírű czég árul […]”,³⁸ addig Szabolcska 1899-től a Budapesti Szemle rendszeres szerzője lesz. Róla A magyar irodalom kis-tükrében Beöthy is a következőképpen nyilatkozik: „Líránk nemzeti jellemét senki sem érezteti ma tisztábban és erősebben, mint ő, motívumainak, képeinek és hangjának népies és mégis újnak tetsző, keresetlen és mégis művészi egyszerűségében.”³⁹ A két költő fogadtatásának a változása már jelzi a népnemzeti tradicionalizmus kánonjának önmagába záródását, mely végül majd az esztétikai szépségeszménynek a hazafias-nemzeti, a szemérmes férfiúi és a vallásos hívő kategóriákba való belemerevedéséhez vezet.

A fentebbi példák rávilágítanak arra is, hogy a korabeli konzervatív irodalomkritikai megnyilvánulások, ha alapvető esztétikai normáikban azonosnak is mutatkoznak, hagyományértelmezésükben és a kortársi irodalom megítélésében nem voltak felétlenül egységesek. Ezt mutatja Gyulai és Beöthy ellentéte, de a „nemzeti romantiká”-ban gyökerező „nemzetvallás” értelmezése is mást jelentett a szabadelvű politikai berendezkedés felé nyitottabb protestantizmus, mint a kultúrharcban aktívabb, s a nemzeti szempontokat hangsúlyozó, de lényegileg antiliberális katolicizmus számára. A magyar irodalomtörténet-írásban általában igen élesen megrajzolt népnemzeti–modern szembenállás számtalan példával árnyalható, Ady A Halál rokona című verse például – egy visszaemlékezés szerint⁴⁰ – Gyulainak is tetszett. De Gyulai Pál, aki nemcsak a Budapesti Szemle szerkesztője s a Kisfaludy Társaság elnöke, hanem a budapesti egyetem tanára is volt, nagy hatást gyakorolt a fiatal Osvát Ernőre is.⁴¹ Amikor Gyulai 1909-ben meghalt, a Nyugat novemberi és decemberi számaiban több (mások mellett Schöpflin és Ignotus tollából származó) írás emlékezik meg róla, Ady pedig a Harcos Gyulai Pál című versében állít neki emléket: „Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk, / Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur, / Kicsi valódnál benned többet leltünk / S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.” A népnemzeti tradicionalizmus tehát meghatározó, a korabeli irodalmi polémiák számára adott viszonyítási pont volt a 19. század végén bontakozó magyarországi irodalmi modernség számára is. S noha meghatározó, de nem az egyetlen kontextusa, hisz – ahogy például Lyka Károly tanulmányai, vagy más összefüggésben Rákosi Jenő írása kapcsán látható volt – a korabeli nyugati modernizációs és modern művészeti jelenségekből már ekkor átszűrődött a modernség művészi innováció-igénye, s az ekképpen teremtődő új átmeneti, múlékony voltának a tapasztalata.