Margócsy István

Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete – elsősorban a Jókai-életrajz alapján

Megjelent: Irodalomtörténet, 2016. 2. 127–137.,
Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 548-559.

Amióta megjelent Mikszáthnak nagy Jókai-könyve¹, a szakirodalom – egészen Szabó T. Levente² és Hajdu Péter³ tanulmányaiig – nem győzte hangoztatni, egyértelműen kárhoztatólag, hogy Mikszáth, az irodalomról szólván, folyamatosan elhanyagolta az egyes irodalmi műveket, sem nem elemezte, sem nem interpretálta őket, s ezáltal nemcsak irodalomtörténeti torzképeket nyújtott⁴, hanem mintha arról tett volna tanúbizonyságot, hogy tulajdonképpen nem is volt neki sem irodalomtörténeti víziója, sem pedig általános elképzelése az irodalom működéséről (a kortárs recepcióból: „Mikszáth fölfogásával Jókait illetőleg csak azért bajos vitatkozni, mert ő meg sem is igen kísérli Jókait mint írót megrajzolni. Nem emlékszünk, hogy olvastunk volna valaha íróról életrajzot, melyben ily kevés szó esnék műveiről … Ha Mikszáth nem akart is arra a fárasztó és hosszadalmas s meglehet, a közönség szemében kevéssé mulattató munkára vállalkozni, hogy jobb regényeiből kifejtse Jókai írói sajátságait, választhatott volna munkáiból legalább egyet, melynek elemzése kapcsán megismertethette volna olvasóival Jókai érdekes és gazdag egyéniségét. … Esztétikai értékjelzése oly semmitmondó…”⁵; s nagyon hasonlóan az 1990-es évek szakirodalmából, a regényelőszavak sorozatát illetően: „ezekből az előszókból nem rajzolódik ki Mikszáth irodalomtörténete, nem irodalomfelfogását közvetítik”⁶). S persze e kifogássorozatnak némi jogosultsága nem tagadható: Mikszáth sem a maga korának „modern” irodalomszemléletének s esztétikai elvárás-rendszerének nem akar, majdhogynem provokatív módon, megfelelni, sem pedig a mai irodalomelemzési módszertanoknak vagy irodalomtörténeti stratégiáknak sem kínál fogódzókat vagy kapcsolódási lehetőségeket – az ugyanis tökéletesen megfelel a tényeknek, hogy elsősorban a szerzők életével és jellemével foglalkozik, a művek befogadásának, sikerének vagy sikertelenségének tulajdonít jelentőséget, s írásaiból nagyon keveset tudunk meg arról, valójában milyenek is voltak vagy lehettek azok az irodalmi alkotások (vagy hogy milyeneknek látta őket), amelyeknek fontosságát, legalább az említés szintjén hangsúlyozza; majdhogynem azt lehetne mondani: olyan irodalomszemléletet képvisel, amelyben épp a művek játsszák a legcsekélyebb szerepet.

Sőt, mindehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy Mikszáth meglepően sokat foglalkozik olyan művekkel, amelyeket nem tart jónak, élvezhetőnek vagy éppen elfogadhatónak – még Jókai regényeiről szólva is rengeteg kifogással él, rendre elmondja, mennyi hibájuk van (pl. a Hétköznapokról így ír: „Kétségtelenül rossz regény, sőt nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált, jellemei valószínűtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel, burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül…” (I: 86); a Dekameront pedig éppenséggel ily ironikusan jellemzi: „„Így támadt a »Dekameron« tíz kötete, melybe száz novellát foglaltak össze minden rendszer és együvé tartozandóság nélkül, mint ahogy össze van gyömöszölve a Jókainé szekrényeinek fiókjaiban csirkecsont, brüsszeli csipke, citromhéj, selyem rékli és milly-gyertya-vég. Naptárakból, vidéki lapokból, alkalmi albumokból nyírtak be anekdotát, vázlatot, rémtörténetet, kalandot, freskót és mindenféle genre-t. Hanem hiszen Heckenastnak ez is jó volt és szétkapkodta a közönség, mint a sáfrányt.” II: 26.). Sőt: akár a regény-előszavakat nézzük⁷, akár azokat a futólag odavetett általánosító történeti eszmefuttatásokat, amelyekben a nagy elődöket említi, azt kell észrevennünk, hogy nagyon kevés mű érdemelte ki Mikszáth teljes körű elismerését, s szigorú kritikusi pillantása előtt jóformán senki nagy tekintély nem állhatott meg. Csak illusztrációként idézem a Jókai-könyv nagy körképét: „Kemény Zsigmond: Az elbeszélő válfaj nem is neki való, mintha az elefánt menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír. (Mégis vannak olyan tévelygők akik zseninek tartják.) Nagy Ignác vidám, értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízű, de mesét komponálni nem tud és csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedűjén, báró Eötvös nagy elme, de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért. – Kemény, Eötvös: de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szőni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepő fordulatokat előkészíteni, de ő sablonos és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok…” (I: 87-88.).

Ami különösen érdekes e kritikus szemléletben az pedig az, hogy Mikszáth mikor mégis jellemzi Jókai regényeit, akkor a nagy ellenfélhez, Gyulai Pálhoz rendkívül hasonló érveléssel korholja e regények jellemábrázolásának következetlenségeit, a művek szerkesztetlenségét, a fantázia korlátlan csapongását és valószerűtlenségét; sőt némely helyeken nyíltan el is ismeri Gyulaiék kifogásainak jogosságát – csak éppen azt nem ismeri el, hogy e kifogások megtétele helyénvaló lenne a művek és életművek értékelése során (amint mondja: „Hiszen e kritikákban volt némi igazság, Jókai kétségtelenül lényeges hibákban szenvedett. De végre is hibátlan ló, hibátlan asszony és hibátlan regény nincs.” I: 197.) – a hibákat ugyanis ellensúlyozza a művek hatásmechanizmusa: ha a regény elérte a közönségét, s elfogadásra talált, akkor a normatív kritikának még akkor sincs keresnivalója, ha igaza van: „Jókainak vannak jobb és vannak rosszabb művei, mert ahol sok fát vágnak, ott sok a forgács is, de talán egy sincs, melyen rajta ne volna a lángész fénye és egy sincs, melyet nem volna élvezet elolvasni. Mintha az aggteleki barlangban járnánk, hol a formátlan kőalakzatok éppen úgy meghatnak bennünket, mint a formásak, mert önmaguktól képződtek. …” (II: 57) – s emiatt: „Főleg azt nem lett volna szabad feledniök a kritikusoknak, hogy egy dolgot kifogástalanul elmondani nem annyi, mint egy dologgal valakit elragadni, ha az nem kifogástalan is” (I: 197.). S a végső ítélet nagyon keményen és intézményellenesen hangzik, a művészetnek a társadalomba és a közönség elvárásaiba való szerves beilleszkedés nevében: „A kritika csak a művészet érdekeit védi (II:59.)”

Úgy vélem, Mikszáth igen sokféle, de árnyaltan sehol nem részletezett vélemény-nyilvánításaiból az irodalomnak kétféle funkciója olvasható ki: az irodalom (elsősorban természetesen a magyar irodalom) egyrészt nem más, mint a nemzet önaffirmációs gesztusa, a nemzeti szellem, jelleg, törekvés megnyilvánulása, mind a szerzői szándéknak, mind pedig a közönség befogadási stratégiájának szempontjából, vagyis olyan megnyilvánulási forma, amely miközben megjeleníti, egyben teremti is, majd pedig képviseli is a nemzet általános imágóját, mind az ideológia, mind a nemzeti karakter szempontjából (eszerint pl. a Pilvax-társaság, amely persze sok, többé-kevésbé gyarló fiatalemberből állt össze, sok fiatalos könnyelműségének dacára is maga volt a nemzet ígérete: „és e szegényes egzisztenciák mégis vonzók, s nem nélkülöznek bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsőség udvarán sürögnek-mozognak. … E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövő…” I: 80) – másrészt viszont derült élvezet és tiszta szórakozás, sem nem kevesebb, sem nem több, mint mesemondás. Jókai ezek szerint azért volt különleges figurája a magyar irodalomnak, mert „ő tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját…” (II: 177.), vagy ahogy a Jókai halálára írott nekrológban olvashatjuk: „az az ember, aki ma bénán fekszik a ravatalon, hatvan esztendeje mulattatja, lelkesíti nemzetét, ismerteti a világgal, zengzetessé teszi nyelvét.”⁸ S mindez természetesen kiterjeszthető a magyar irodalom egész terjedelmére is: amint az általa szerkesztett regénysorozat általános jellemzője mondja, egyébként elismervén sok itt prezentált regénynek nem mentegethető gyarlóságát is: „Egyebütt az ily regény-gyűjtemény pusztán mulattató olvasmányok tára, ez a mi gyűjteményünk egyszersmind a nemzeti élet mappája – könyvekből összerakva; Fáy András, Eötvös József regényei a francia forradalom által útnak indított eszmék heroldjaim a Jókaié morfin-injekciók a nemzeti fájdalom ellen”⁹.

S a Jókai-nekrológ idézett mondata már tartalmazza a lelkesítő funkció mellett a „mulattatót” is – az minősül igazi (Mikszáth szavával: „megvesztegető”) irodalomnak, ami elvarázsolja az olvasót, a közönséget, ami a kritikai normák megsértése mellett is (vagy inkább azoknak figyelembe nem vétele mellett) elbűvölő csodaként tud funkcionálni: „Látod, hogy csupa valószínűtlenség, boszankodol is ha realista, naturalista vagy, de hasztalan, nem tudsz megválni tőle, elbűvöl, lebilincsel, nem ereszt”¹⁰. Egyrészt olyan művekre van szüksége, melyek a nemzeti reprezentációt tökéletesen meg tudják valósítani (azért tartja kivételesen kiválónak a Rab Rábyt, mert „maga se tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak. …”, s azt javallaná, hogy e kitűnő, bár gyarlóságokban is gazdag regényt „érdemes volna átdolgozni (ha egyszer arra méltó nagy író vállalkoznék), illetve elválasztani a hozzá nem illő részektől, hogy a regények között is legyen olyan, melyet a nemzeti érzések átfonnak glóriával, mint aminő »Bánk Bán« a színművek, a »Rákóczi-induló« a zeneművek és a »Szózat« a költemények között” II: 115.), másrészt azonban csak azok a szerzők és művek érdemesek az említésre (és az olvasásra), amelyek mesélni tudnak, s amelyek érdekességük és változatosságuk révén kapcsolatot tudnak teremteni az olvasóval; emiatt Eötvösről, Keményről, minden elismerése mellett is csak lebecsülőleg tud nyilatkozni: „de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum” (I:87.) Mikszáth sehol ki nem fejtett poétikai elvárásait leginkább a mese műfaji sajátosságai határozzák meg: egyrészt minden kritikai vagy elismerő megjegyzése mögött ott lappang egy naiv realizmus-igény, amely élő figurákat, hús-vér embereket követelne meg (az előző korszak írói azért marasztalhatók el, mert „eleven húsból és vérből való alakokat senki se tud beállítani”, míg Jókainál „csak úgy dőlnek tolla alól a friss típusok, új, eleven emberek rajokban”¹¹ – bár e téren persze Jókai is sokszor elmarasztalásban részesül jellemábrázolásának nem-realista jellege okán: „Jókai kompozíciója és karakterei rendesen kidolgozás közben romlanak meg. Mikor még tervel, akkor a földön van és minden körülményről tud számolni. De amikor írni kezd, akkor már nincs a földön, hanem a felhők között, mint Icarus. Itt már nem bírja magát zabolázni és nagy fantáziája, röpke szárnya elviszi a saját tervétől. …” II: 55.), s ez az „eleven alakformálás” közvetlen, tulajdonképpen mimetikus kapcsolatban lenne a mindennapi életben való jártasság és tapasztaltság mélységeivel. Jókai jellemábrázolása Mikszáth szerint azért bírálható, mert „keveset érintkezett emberekkel, s kevés viszonylatban. Inkább könyvekből ösmerte, mint élő mintákból. … Különösen tájékozatlan az asszonyokról; normális nőt úgyszólván nem ösmert. Innen van, hogy egyéneket hibátlanul rajzolni nem tudott, inkább csak típusokat” (II:56); s ugyanígy megfordítva is: erényei annak köszönhetőek, hogy mégis találkozott az élettel, s amit megismert, megtapasztalt, azt híven tudta majd visszaadni. A példázat szerint: Jókai ifjúkorában egy mérnökkel járta a Kecskemét melletti pusztákat, aki „nagy népbarát volt, mindenkit ösmert, mindenütt megállott, beszélt a hadnagyokkal, akik a betyárokat üldözték és komázott a betyárokkal, akik a hadnagyok elől bujdostak, betért a juhászhoz, a halászhoz, meghált a cserényben a bundán, bogrács tüze mellett, pásztorok társaságában töltvén az estét. Jókai itt szedte föl az egészséges magyar nép tősgyökeres gondolkozását, logikáját, észjárását és humorát. Ez volt az a nagy stúdium, melytől a szárnyai megizmosodtak.” (I: 62.).

Az irodalom ezek szerint akkor működik igazán, ha alakjai és jelenetei a földön járó realizmus kereteit nem hagyják el – az író gesztusai, fogásai csak arra kellenek, hogy érzékletes kalandokkal és egyénített különösségekkel telítsék meg ezeket az „eleven” kereteket; Mikszáth alighanem e feltevés nevében nyilatkozik majd utolsó regényének utószavában a regény riporthoz való közelítésének szükségességéről is („Meggyőződésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélő témáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott. … E szabályokból némelyek - még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is - ártanak a természetességnek, és rontják az illúziót. … A riport az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak, s azonfelül szabad és független a szabályoktól”¹²). Másrészt azonban rendkívül fontosnak látszik a mese fikcionalitásának bűvölet-igénye: az irodalomban Mikszáth elsősorban az elbeszélés megvesztegető és megnyugtató, szinte ráéneklésként ható „hangját” méltatja: a regényeknek tartalmi jellegű ismertetésére soha nem tér ki, legfeljebb ha tematikus tárgyukat jelöli meg, de az elbeszélő hangjának, stílusának különlegességét és varázsát mindig a legmagasabb tenorban idézi fel („„Megvesztegetőbb író nálánál talán a világirodalomban sincs. Vannak olvasók, akik, ahol meglátnak valamely regényéből egy tárca-folytatást, sietve vetik magukat rá, habár nem tudják az elejét és nem fogják esetleg olvasni a folytatást. Ezt a különbséget így magyarázza meg egyikök: - Nekem mindegy az összefüggés, nem törődöm a mesével. Én a Jókai hangját akarom hallani, éppúgy, mint a Blahánéét. Az gyönyörködtet és üdít fel.” (II: 54.) – vagy máshol: „Jókai a fülével írt, az ő nyelvezete muzsika, de csak a magyar idiómából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztül a selymen és az üvegen, nyelvének zengzetessége nem vihető át idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásának csodás módja változást szenved az átültetésnél, a hímpor a fordítók ujjain tapad. Csak gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószínűtlen, a jellemek, melyek se nem mindig igazak, se nem mindig következetesek” II: 145.).

Mert másrészt a mese kerete minden elbeszélés alapjául van elgondolva: Mikszáth még az irodalomtörténetet is meseként adja elő; nála Jókai alakja nem is regényben, hanem mesében fog megfogalmazódni¹³. Teljesen nyilvánvaló ez, ha arra a furcsa, naiv verses Jókai-eposzra gondolunk, amelyet Jókai Mór, vagy a komáromi fiú, ki a világot hódította meg címmel 1883-ban jelentetett meg¹⁴ – itt a hősnek már születése is csodás, jóslat mondja meg, hogy világhódító lesz, politikusként óriás lesz belőle, aki csodát tesz, választási győzelme földrengésbe torkollik, s végül a király kegyelmébe is belekerül, a szerzőtől pedig megkapja a halhatatlanság ígéretét. De ugyanez a mesei struktúra hatja át a nagy Jókai könyvet is – Mikszáth itt is számtalanszor él mesei fogásokkal, maga az elbeszélő narratíva eleve üdvtörténeti horizontban kezdődik és fejeződik be, a csodás teljesítmény a folyamatos elragadtatás modalitásában nyeri méltatását (nagyon sokszor éppen azért, hogy Jókainak épp érintett pszichológiai, erkölcsi és politikai következetlenségeit elkendőzzék, s egy elvárható kedvezőtlen ítélet erejét eleve relativizálják), a főhős pedig, akinek gyermeki, jámbor és ártatlan mivoltát az elbeszélő nem győzi hangsúlyozni, szinte predesztinálva van arra, hogy eljátssza a legkisebb fiú királyságra törekvő sikertörténetét (nem mellőzve a ténylegesen uralkodó királynak egyszerre történeti s egyszerre mesei interpretációját!)¹⁵. Úgy vélem, ennek a mesei jellegnek dominanciája okozta e mű befogadásának bizonytalanságát, s azt, hogy tulajdonképpen sem irodalomtörténetként, sem regényként nem nyerhetett kielégítő recepciót: hisz amint Mikszáth az irodalomról is le akarta pergetni a kritika autoriter meghatározásait, úgy az életrajzról és történetírásról is leválasztotta a szakmai egyértelműség korabeli elvárásait¹⁶.

Az irodalom ezek szerint mintha egyszerre két póluson helyezkednék el: egy oldalról nézve a nemzeti szellemi intézményrendszer legfontosabb és legmagasztosabb instituciójaként mutatja be magát, a másik oldalról nézve pedig úgy mutatja magát, mintha maga lenne a megtestesült a mesei jellegű szórakoztatás. A két pólus ugyan távol esik egymástól, de nem zárja ki egymást – amit kizárnak, az nem más, mint a kritikai normák szerint szabályozott és előírt magas művészeti elvárásrend: mintegy megkerülik az a szabály- és intézményrendszert, amelyet a 19. század második felében elsősorban a Gyulai-iskola, majd később más irányzatok és képviseltek. Az irodalom e körben csak a közönség körében elért recepciós szint szerint értékelhető – oly elvont és az irodalom fölé rendelt normák, mint az intézményes esztétika vagy poétika, idegenként és irodalom-ellenesként tűnik fel. Az irodalom itt nem úgy jelenik meg, mint elkülönült intézményrendszer, hanem mint (a szinte „természetes elemként” felfogott) közönséggel, társasággal folytatott társasági diskurzus, amelynek nem szabályai vannak, hanem hagyományai és megrögzött szokásai működnek. Mikszáth ezért hivatkozik állandóan a „közönség” kategóriájára mint végső instanciára, akár az általa sikeresnek tekintett írók (elsősorban persze Jókai) esetében, ezért mond majd köszönetet írói pályájának végén ismét a „közönségnek” („Kifejezni nem tudom azt a hálát, azt az elérzékenyedést, amelyet kedves közönségem jósága okoz.” ¹⁷), ezért hangsúlyozza mindig az irodalom működtetésében a kiadóknak kiküszöbölhetetlen szerepét¹⁸, s ezért mutatja be úgy az irodalmi folyamatot és termelést mint ugyan egyénekből álló, de egyének felett szerveződő és működő társasági aktust (pl. a Jókai-könyv kortörténeti fejezeteiben: A Pilvax-asztal, Élet a hó alatt, A műhely és környéke), ezért írhatja a régebbi irodalom egészéről, az organikus egymáshoz tartozás vélelmét sulykolva azt, hogy „egy családnak látszott az írói világ így együtt” (I: 85), s ezért jellemzi saját irályát, sőt a majdan tovább fejlődő irodalmiságot is úgy, mintha abban mind keletkezését, mint funkcionálását illetően csak a társasági jelleg dominálna („Úgy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít.” ¹⁹).

Mikszáth e téren is szervesen folytatja nagy (és vállalt) művész-elődeinek (pl. Petőfinek, Jókainak ismert) kritika-ellenességét és irodalmi intézmény-ellenességét: amit mond, amit mint kategória-rendszert felmutat, az akár Jókai szájából is elhangozhatott volna (idézzük fel Jókainak Jósikáról írott emlékbeszédét: „Egy egész új világ tárult Jósika művében elém. Nemzeti alakok, ahogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős típusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletökben, alakjaikban, arcvonásaikban, de lelkök következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetök teljesülésében, hogy mindenkinek azt kelle mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket; velök érzünk, magokkal ragadnak; és az idők és a helyek, hová magokkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arculatja. … S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arculat! … mindez oly megkapón, oly elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy ünnep volt az olvasóközönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.²⁰” – íme, Jókai is a nemzeti önismereti funkciót a varázslatos hangon bemutatott kalandossággal párosítja!). S tovább menve: ha Petőfi irodalomszemléletének dilemmáit vizsgáljuk, azt kell látnunk: nála is egymás mellett él, minden zavar nélkül, a nemzeti reprezentáció affirmatív igénye (erre azt hiszem, most nem kell kitérnem) a legkonvencionálisabb értelemben vett szórakozás-igénnyel; az irodalom egyik legfőbb funkciója nála is a mulattató, megnyugtató, terapikus értelemben szinte panaceaként működtetett hatáskeltés (gondoljunk csak az Aranyhoz írott vers soraira: „Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, / Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, / Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, / Egy édes álom a kemény nyoszolyára!”²¹; vagy arra a nagy tirádára, amelyet Dumas regényei kapcsán hangoztatott: „Nincs is több szellem senkiben, mint őbenne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. … Senki jobban nem ismeri az emberi szívet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriás szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ.”²²) stb..

S úgy vélem, még távolabb is mehetnénk: Mikszáth, nem szépirodalmi alkotásai, hanem az irodalomról kifejtett (vagy éppen ki nem fejtett) nézetei alapján alighanem annak az irodalomszemléletnek volt utolsó nagy képviselője, amely a 18-19. század fordulójától a század közepéig még teljes virágjában élt, s amely az éppen adott olvasó és társasági közönség (közösség) ízlése és konvenciója alapján elutasította a radikálisan egyénített műalkotásokat valamint az általános érvényűként feltüntetett esztétikai normákat, s a kiépülő kritika intézményét mint közösség-ellenes individuális erőszak-szervezetet utasította el; s az épp formálódó elkülönülő, individualitásra törekvő irodalmiságot gyanakvással kísérte (Hász-Fehér Katalin kitűnő leírását követve: „Az organikus nemzetfelfogás közösségi irodalomszemléletének irányából a kritikusi státus a maga individualitásában sohasem válhat sem szerves részévé, sem kívülről hatalmat gyakorló független tényezőjévé a szerző és a közönség közötti kapcsolatnak”²³). A közösség önaffirmációjaként értett nemzeti reprezentáció a szórakoztatás és mulattatás konvenciójával fért össze, az íróknak e gesztusrendszerben elfoglalt helye és szerepe itt fontosabbnak (sőt néha kizárólagosabbnak) látszhatott a létrehozott művek egyediségével és minőségével szemben (ezért beszél Mikszáth is a művek helyett az íróknak figurájáról, életéről és a közönséggel való viszonyáról); e szemlélet számára a már hagyományozódott konvenciórendszer működtetése fontosabbnak és értékesebbnek tűnik az esztétikai újítás igényénél²⁴, s az a magas irodalmi normarendszer, amelyet a modern kritika és esztétika előírt volna, s amely az egyedi műalkotás megismételhetetlenségével operált, e szemlélet számára távolinak s idegennek látszhatott – talán emiatt marad ki akár Jókai, akár Mikszáth irodalmi leírásaiból a műalkotásoknak egyedítése és egyediként való recepciója, ezért volt olyan éles és kibékíthetetlen viszonya Petőfinek, Jókainak, Mikszáthnak az intézményesített kritikával²⁵. Ha más megközelítésből is, Hajdu Péter nagyon hasonló eredményre jut, mikor Mikszáth irodalomról való megnyilatkozásait elemzi: „Mikszáth szövegei azt sugallják, hogy az irodalmat nem olyasminek képzeli el, amit magányos zsenik teremtenek a semmiből, hanem valamiféle kollektív tevékenységnek, amelyben csoportok, intézmények működnek együtt, folytatják egymás kezdeményezéseit, és amelyben alapvető jelentőségű az írók és a közönség kölcsönhatása.”²⁶

Ez az irodalomszemlélet azonban a század végére már komoly összeütközésbe is került a korabeli „magas” irodalom elvárásaival – mind azzal az erősen klasszicizáló szemlélettel, amelyet a Gyulai-iskola képviselt, mind pedig a kibontakozó modernség programjaival. Az az ellentét, amely Gyulai és Mikszáth között feszült, eléggé ismeretes – Gyulai mindvégig képviselt fenntartásai abban a hírhedt bírálatban összegződtek, amelyet a Galamb a kalitkában c. Mikszáth-kisregényről írt: itt a kritikus, miközben elismeri Mikszáth elbeszélő tehetségét, egyértelműen és nagyon súlyosan elítéli Mikszáthnak könnyedségét és, amint ő mondja, komolytalanságát, s kifogásait az érintett problémáknak felszínes kezelésében látja, s a kérdéseknek bölcs és emelkedett mérlegelését várja el („Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz maga elébe, vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni … nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt tudjon alkotni” … „ha elmélkedni vagy ítélni kezd, üres vagy félszeg”, s radikálisan elutasítja az írónak az irodalomhoz kialakított viszonyát („A kinek ily zavaros eszméi vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly furcsán oldotta meg...”), s Mikszáth mulattatásra hajló gesztusait egyáltalán nem hajlandó tolerálni, s legfőbb kifogása éppen azt érinti, hogy szerinte a mű „minden komolyság nélkül” fogalmazódott meg²⁷. S a másik oldalról, az irodalmi „újítók” részéről is kifogás tárgya lett ez az irodalomszemlélet – annak dacára, hogy Mikszáthnak sok írói erényét, elbeszélői varázsát minden egyes bírálója a legmagasabb retorikával dicsérni is tudja. Legélesebben talán Ambrus Zoltán fogalmazott a Szent Péter esernyője kapcsán, mikor a művet egyenesen „a nagymama meséi” elvetendő típusába sorolta be (Jókai regényeivel egyetemben), s nyíltan gondolattalanságot vetett a szemére (a legnagyobb kortárs világirodalmi tekintélyek felsorakoztatásával), miközben magát az irodalomszemléletet azzal vádolta meg, hogy szándékosan fordul el az „életnek” és a „valóságnak” égető problémáitól („Nem találják önök különösnek, hogy a mi kitűnő íróink Trenk Frigyes változatos kalandjaival mulattatnak bennünket, vagy egy esernyő hányattatásait mesélik el pompás előadásban? Hogy azok, akik autoritással szólhatnak akármiről, előszeretettel keresik azokat a témákat, amelyek kiváltképpen a naiv lelkeket érdeklik, s óvatosan hallgatnak arról, ami a felnőtt embereket szokta érdekelni. Mintha csak arra való volna nekik az írás, hogy eltitkolják vele a gondolataikat…”²⁸).

Ugyanígy nagyon hasonló bírálatban részesült Hevesi Sándortól az Új Zrínyiász írói módszere is: a kritikus itt a magas esztétikai normák kerülését az újságírás közönségigényének kielégítésével hozta kapcsolatban, s ennek okán vélte úgy, hogy e regény, bár „sokkal több, mint újságírói alkotás, de az irodalmi alkotásnál valamivel kevesebb. … Fájdalom, a munka nem tud állandóan megmaradni a korrajz színvonalán.” Az újító modernség elvárásait pedig a legszélesebb kitekintéssel és a legmélyebben talán Csáth Géza foglalta össze terjedelmes cikkében, amely – nagy elismerések mellett is – az „élet” problémáinak negligálását vélte felfedezni Mikszáth beállítottságában, mikor Mikszáth írásainak cselekményességét, mesélőkedvét, a Noszty-utószóban kifejtett vallomását túl komolyan véve, egyszerűen riportnak, nem pedig művészetnek tekinti, s Mikszáth-tal szembeállítva fejti ki igényeit az „igazi” irodalom iránt („Ezzel a típussal szemben mint ellentétet - ha úgy tetszik, haladottabbat - állítanám azt az írásművészetet, amelynek számára egység: az emberi élet … Azok az írók, akiknek a művészi látótere az "emberre" van beállítva, akiknek az "egység" nem a mese, hanem egy emberi élet, ezek képviselnék a másik csoportot. Ők írják azt a regényt, amely nem mese, hanem élmény, aminek olvasása nemcsak gyönyörűség, hanem még egy darab élet is, de ami nem riport, hanem líra. … Őket nem az események egymásutánja érdekli, hanem az események okait keresik meg a lelkekben”), s Mikszáth humoros beállítottságát is erőteljes bírálatban részesíti („Sok mindenről nem vesz tudomást: a tudományokról, a művészetekről, a nagyszerű muzsikáról és a nagystílű életről. Minek, mondja Mikszáth, mikor az, amit látok, nekem untig elég gyönyörűséget ad. Minek!? - mondja ő a humorista bölcs mosolyával, egy jó pipa dohány és egy jóízű kacagás - ennél többet az élet - akárhogy forgassuk - úgyse ad” ²⁹). S ezeket a súlyos irodalomszemléleti kifogásokat mára már csak kevéssé tudják ellensúlyozni a korabeli konzervatív kritikának azon megnyilvánulásai, amelyek rajongva ünnepelték a Mikszáth-i mesélőkedvnek ellenállhatatlan áradását – miközben Mikszáthot, kétes értékű dicséretként, egyszerűen ifjúsági íróvá minősítették („„Márpedig sem én, sem senki más, aki Mikszáthot olvassa, nem érzi hiányát a filozófiai látkörnek és az emberismeretnek. Pokolba mind a kettővel. Akit az isten megáldott ilyen mosollyal, az nem szorul filozófiára, sem emberismeretre. Jó kedvvel bogozza a meséjét, s konstruál magának olyan embereket, aminőkre éppen szüksége van… Ezért tartom Mikszáthot, a magyar „humor” mesterét, voltaképpen klasszikus ifjúsági írónak, az egyetlennek, aki ért hozzá, aki úgy tud a gyerekek nyelvén beszélni, hogy a felnőtt ember észre sem veszi…”³⁰).

Ám azt, hogy a Mikszáth-féle irodalomfelfogás kétpólusú funkcionálása a 19. század végére már Mikszáth körében is mily dilemmákhoz vezetett, s mennyire nem volt problémátlanul összeegyeztethető, nagyon szépen mutatja az a két megnyilatkozás, amely Mikszáth pályájának végén, a jubileumi ünnepségen hangzott fel: az ünnepeltet köszöntő Beöthy Zsolt, hatalmas retorikájával már csak a nemzeti reprezentáció példamutató alakját méltatja Mikszáthban („Köszönjük meg neki! köszönje meg egész nemzetünk! A mint teljes életében azon dolgozott, hogy ez a föld a mi nemzetünké maradjon: fejezzük ki hálánkat iránta azzal, hogy ennek a földnek azt a kicsiny darabját, melyet az ő eleinek, apáinak verejtéke öntözött, ajándékozzuk neki.”³¹), amire Mikszáth a maga visszafogott iróniájával csak annyit válaszolt: „Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig”³².