1. Kétely és metafikció az Új Zrínyiászban

Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászának¹ meghökkentő hősei vannak, olyanok, amelyekből nem ismerni sokat a 19. századi irodalomban. A regény szereplőinek egy része, Zrínyi Miklós és társai ugyanis feltámadt hősök. S mindez nem is akármilyen nagyságrendű apokrif gesztusból kifolyólag történik, hiszen az Úr rosszul kiszámított és idő előtt elrendelt apokalipszise folytán kerülnek ebbe a sajátos helyzetbe s kénytelenek beilleszkedni a regény megírásának korabeli magyar környezetébe. Ha csak a feltámadás ténye és körülményei jelennének meg a regényben, akkor talán a 19. századi magyar irodalom különleges státusú kuriózumaiként lehetne számon tartani őket. A regény viszont ennél jóval többet tesz: általuk és velük nemcsak elmond egy történetet a korabeli jelenről és a múltról, hanem a jelen és a múlt természetéről is sok tekintetben zavarba ejtően beszél. Olyan metafikciós alkotásként kínálja magát, amelynek segítségével bízvást betekinthetünk a Mikszáth-próza és a 19. század végi magyar irodalom egy egészen sajátos vonulatába: abba, amely elkülönböződik a 19. században új és sikeres műfajként létrejövő történelmi regény számos bevett eljárásától. Épp ezért érdemes részletezően körüljárni egyrészt a szöveg természetét, jellegét, megoldásait, másrészt azokat a feltételezett horizontokat, amelyek felől érthetővé válik, hogy miért épp a 19. század végén s miért épp Mikszáthnál jöhettek létre ilyen jellegű alkotások.

Az Új Zrínyiász Praeludiuma nemcsak Zrínyinek és társainak a feltámasztásáról szól, hanem egyben nagy léptékű és reflexív keretet is biztosít ennek a történésnek az értelmezéséhez. A felvezető ugyanis már eleve több kanonikus architextushoz kapcsolja Zrínyiék feltámadását, de úgy, hogy a szóban forgó kulturális előzmények távolról sem illeszkednek maradéktalanul a feltámadás körülményéhez. Hiszen az egyik architextus egy olyan Szigeti veszedelem, amely sok mindenről (például a hősök égi megjutalmazásáról, a transzcendens folytonos földi jelenlétéről stb.) beszél ugyan, de hősei feltámadásának elbeszélése távol áll tőle. A másik architextus, a Biblia ugyan különálló telikus részt szán a feltámadásnak és víziószerűen jeleníti meg annak körülményeit, de tőle is távol áll, hogy úgy beszéljen róla, ahogyan regényünk felvezetője teszi. Mikszáth szövege ugyanis hibákat láttat a feltámadásban: hősei úgy támadhatnak fel, hogy maga a mindenható és mindentudó Úristen téved súlyosan („Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást” – mondja [53.]). A Biblia apokalipszistörténete felől tehát mindenekelőtt azért erőteljesen apokrif a regény megalapozása, mivel minden dolgok teremtőjét és tudóját ruházza fel emberi léptékű tulajdonságokkal. Másodsorban ott is elkülönböződik a regénybeli feltámadás bibliai architextusától, hogy az Úr – enyhén szólva – szokatlan értékelő és időbeli sorrendet állít fel a majdan feltámadók között. A sorrend hierarchiájának legfelső foka nem lenne meglepő egy, a Szigeti veszedelmet körülvevő kulturális kontextusban, a többi viszont már igen:

Az Úr hívatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkcióval már régóta meg van bízva) és rendeli neki:

– Gábor, lemégy a trombitáddal, és háromszor egymásután belefújsz odalent. Ma lesz az ítéletnap.

Gábor vidáman csapkodtatta meg a szárnyait.

– Megyek, uram.

– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért meghaltak. Ők az én kedvenceim.

– Igen, uram.

– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.

– Értem, uram.

– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót. (52–53.)

Tehát miközben a helyzet az architextusoknak egy-egy pontjával azonosságot mutat, más tulajdonságai révén és főként világképi tekintetben aláássa azok előfeltevéseit. Ezen a felforgató mozgáson belül is az egyik legradikálisabb az, ahogyan az elbeszélő a mindentudását és mindenhatóságát elveszíteni látszó transzcendens helyére beírja magát, s a teremtés bibliai történetére utalva játszi könnyedségűnek mutatja a dolgok teremtését: a világ létrehozását a regénybeli világszerűség teremtésébe játssza át. Az Úr eltévesztett döntésének résében jön létre tehát a történet, de ez sem egyszerűen parodizáló gesztus. Hiszen az elbeszélő nyilvánvalóan az irodalom egy nagyon fontos elemének, az isteni mindentudás modelljére mintázott mindentudó elbeszélőnek a szerepébe helyezi bele magát. Csakhogy a mindentudó elbeszélőt felvonultató szövegek a modernség előtt viszonylag ritkán fitogtatták, helyezték előtérbe saját magukat, mindentudásukat, s vontak le ebből lét- és ismeretelméleti következtetéseket. Itt viszont épp így történik; az elbeszélő úgy mutatja meg a mindentudó elbeszélői szerep hagyományainak korlátait, hogy látványosan túllép azon, szó szerint veszi a mindentudást és mindenhatóságot, s ennek a bibliai archeológiáját is feltárja:

Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb. Már a szentírás is megígéri, hogy ítéletnapkor mindenki feltámad, nekem mindössze a dátumot kell megváltoztatni. (52.)

A regény felvezetője tehát egy olyan résben hozza létre a Biblia és a Szigeti veszedelem felől nézve hangsúlyozottan apokrif szöveget, amely a transzcendens (és általában véve: az autoritatív hagyomány) tér- és érvényvesztését hangsúlyozza. Nagyon távolra mutató következményei vannak ennek a hangsúlyozott, megjátszott apokrif jellegnek: mindenekelőtt az, hogy – a transzcendens térvesztésével – neki kell létrehoznia, kimunkálnia a dolgokról való kánoni jelentéseket. Ki kell töltenie azt az űrt, amit a sziklaszilárdan biztos transzcendens és kulturális jelentések eltűnése hoz magával, folyamatosan létre kell hoznia magát és a dolgoknak adandó jelentéseket. Ebben az összefüggésben nyerheti el tágabb, az egész regényt behálózó értelmét az, hogy a regény maga – az alaphelyzeten túlmenően is – hányszor és hányféleképpen szól a létrehozottság tapasztalatáról. Ez nagyon tág skálán mozdul el, a kényszertől, a tragikus felhangtól egészen a játékosságig, s ezek az elmozdulások fontos szerepet játszhatnak a regény metafikciós természetének és jelentéseinek megértésében.

A történet kezdete úgy is szemlélhető, mint ami megteremti, felépíti, megkonstruálja a saját eredetét akkor, amikor kikerül két kánoni, már előre meghatározott irányú és nyomvonalú történet keretei közül. Az eszkatológiai történetnek a hiánya azonban egyben kényszer is, hogy a történetben kimunkálódjanak a reprezentáció sajátságos, a történetre (és csak a történetre) jellemző elvei, s megteremtődjék a regény világszerűsége. S ez abban látszik nagyon jól, amikor a feltámadt Zrínyiék, minden bizonyosság híján kénytelenek értelmezni saját feltámadásukat. Csupán szétmálló architextusok és bizonytalan földi emlékek állnak rendelkezésükre a tájékozódásban. Ez nemcsak a megismerés kételyteli helyzete, hanem az önérzékelés végletesen elbizonytalanodott állapota is. Zrínyiéknek létre kell hozniuk saját önazonosságukat újra ahhoz, hogy teljes értékű hősévé válhassanak a történetnek: az egykori hősök, akik a harciasság és heroizmus konvenciói között valamikor igen jól tájékozódtak, most végletesen bizonytalanok.

Maguknak kell hihetővé tenniük létezésüket, s lépésről lépésre olyan újabb és újabb érveket, magyarázó sémákat, történeteket kényszerülnek kimunkálni, amelyek maguk, egymás és mások számára is elégségesen, elfogadhatóan (ti. hihetően) reprezentálják önnön életüket. Azért is különösen küszködnek, mivel elsődlegesen a nyelv maradt számukra: mindenekelőtt nyelvi érvekben, történetekben tudják megtalálni önazonosságuk megerősítését. De ez már nem az isteni nyelv egykori bizonyossága, hanem a félreérthető, kételyekkel teli, többértelmű emberi nyelv. A regény bevezetőjében felvillantott váltás az isteni nyelv elbizonytalanodásáról, „hibás” voltáról, s arról, hogy az elbeszélő emberi (sőt irodalmon belüli) szótára vette át ennek a helyét, jól érzékelhetően nem esetleges a hősök csetlése-botlása szempontjából sem: a nyelv és a világ többértelműsége rájuk is érvényes lesz.

Mindennek okán kényszerülnek feltámadásuk után arra rákérdezni, hogy kik is ők. Emlékezzünk, nem szokványos a 19. századi magyar irodalomban, hogy a hősök arról beszéljenek, nem tudják, kik ők, sőt azt sem, léteznek-e egyáltalán. Az önazonosságnak és az érzékelésnek ez a radikalizmusa ráadásul különösen érdekfeszítően árnyalódik akkor, amikor a hősök sorozatosan megpróbálják fölépíteni identitásukat. Ahogyan a teljes szöveg vonatkozásában sem garancia már az architextus, ugyanúgy nem biztos támpont már a múlt a feltámadt hősök számára sem.

Épp ezért fogalmaznak meg sorozatban számos érvet arról, hogy kik is ők és mit keresnek ott, ahol éppen vannak. A valóságuk tehát nem eleve adott, hanem nyelvileg kénytelenek felépíteni és fenntartani azt. Csakhogy mindez nem egyszerű: a regény első fejezete teljes egészében azt viszi színre, hogy egymásnak ellentmondó történetekből, nyelvi érvekből (és amint majd látni fogjuk, tett értékű, arbitrárius nyelvi elemekből) hogyan épül fel valóságuk és önazonosságuk. Egy olyan regénnyel van tehát dolgunk, amely nem gondolja magától értetődőnek szereplői létét és mibenlétét, saját és valóságuk természetére s mindebben a nyelv által betöltött szerepre reflektálnak hősei már az első pillanattól.

A feltámadt hősök első magyarázó elve az álomé: „Álmodta-e az egész harcot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban?” – morfondírozik Zrínyi, miközben „nehéz köd borult az agyvelejére”, s katonái is teljességgel tanácstalanok: „Uramfia, hol vagyunk?” – szólnak (54.). Az álom kétségkívül nem elégséges érv annak a valóságnak a megmagyarázására, amelyben benne találja magát, hiszen részben kérdezősködő egykori bajtársaival kénytelen szembesülni, részben pedig az ismerős tájjal. S mivel nem tudja kötni emlékezetében felmerülő történeteihez az épp történő dolgokat, nem tudja jelenbeli valóságát történetté változtatni, nem képes folytonosságot teremteni múltja és jelene között sem. Ebből fakad radikalizálódó kételye, s az emlékezet folytonosságának hiánya önazonosságát radikálisan kérdőjelezi meg:

Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrínyi Miklós ő? De hát akkor ki? (54.)

Az empirikus érv kudarca és az emlékezet csődje őt és társait egy újabb alternatív magyarázathoz vezetik. Eszerint létük csoda, alapvetően megmagyarázhatatlan, de a csodás feltámadás szövegi hagyományai szerint szerveződik:

– Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?

Egy vézna púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő, páncélingben, sisakkal.

– Mit parancsol, Miklós bátyám?

– Mi történt velünk, te Gáspár?

– Istennek különös csodatétele.

– Hogy érted azt?

– Én azt hiszem, föltámadtunk, uram, és a Jozafát völgyében vagyunk most.

– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrínyi. – Hiszen itt van az Almás, ott alant barnállik az Újváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tűnődve, zavartan nézegetett előre-hátra). (55.)

A csoda nem hihető el fenntartás nélkül, hiszen nem magától adódik, nem tárul fel epifániásan: feltételeiről és mibenlétéről hőseink nyelvi emlékezetükből, a bibliai helyeket felidézve, saját helyzetüket azzal összevetve tudnak csak dönteni. Nincsen meg már a csoda epifániás, önmagától feltáruló bizonyossága, szövegek, többértelművé vált szakrális szövegfoszlányok vannak csak. Épp ezért nem megnyugtató ez az érv sem Zrínyi és hősei számára. S mivel az élet és halál bevett rendje oldódik fel, a feltámadt hősök között az is nyugtalanságot szül s elmélyíti önazonosságuk válságát, hogy egykor látták egymást meghalni. Az időbeliség bevett tapasztalatának a felborulása Zrínyit ahhoz a helyzetüket magyarázó újabb érvhez vezeti el, hogy babona történt velük:

– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél a hídon, és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

– Az én fejemet – szólt különös mosolygással, és valami kusza emlékek torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy láttam őt.

E percben odalépett közéjük Szecsődy Máté, és leoldotta rettentő széles kardját, átnyújtván azt Zrínyinek.

– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem, mert itt látom Deák Balázs komámuramat, valamint Botos Pétert, pedig ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem tiszta.

Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.

– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona alatt. (55. Kiemelés – T. Sz. L.)

Ez, a korábbiakkal már összeférhetetlen, új logikára járó érv az, amit aztán az egykor beteg Szecsődy meglepően fürge járása is megerősíteni látszik számukra: „Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta át Zrínyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és holtakat.” (55.) A hihetőség, a valószínűség itt a jól elmondott történet és érv függvényének látszik, egyfajta nyelvi konstruktumnak. Hiszen akkor erősödik meg igazán bennük és számukra az elvarázsoltság képzete magyarázó elvként, amikor Istvánffy Pál analóg esettel szolgál: „tudott mindjárt egy esetet mondani, hogy a pajkos dzsinnek valahol Bagdad városában miképp cseréltek el egy lakodalmas népet egy temetésen levő gyülekezettel.” (56.) És noha Vinnyói János, a várkáplán (hivatásából fakadóan) az épp történő dolgok isteni eredete mellett teszi le a voksát, a helyzet bizonytalanságának fokát mutatja, hogy Zrínyi kénytelen elfogadni: nem lehet rákérdezni a végső dolgokra. Ezzel azonban fenn is tartja, folytonossá teszi a bizonytalanságot a dolgok megismerhetőségét és az identitások véges eredetét és természetét illetően: „Akár varázslat, ami velünk történt, akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy bizonyos, mi itt vagyunk, és a kardjaink az oldalunkon, és hogy a török nincs itt.” (59.) A megszokás, a fennálló helyzet belakása, természetessé tevése az, ami új körülményként szolgál saját maguk mibenlétének elfogadásához is. Ez az első alkalom, amikor már tréfálkozni is mernek a vitézek:

– Szent isten, kísértetek! – dadogta vacogó fogakkal Mátyás György, mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Újvárosban egy portyázás alkalmával.

– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha mondanák: »Meg van ez a Szecsődy bolondulva.«

– Ha kísértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok – tréfálkozik Basa Péter –, mint a toportyánférgek. (57.)

A helyzet domesztikálása, ismertté, megszokottá oldása az egyik legerősebb eljárásuk a történtek valószínűsítésére , s mindezzel a hősök lassan napirendre is térnének az eset fölött, ha nem szembesülnének brutális módon a róluk kialakított reprezentációkkal. A 19. századiak reprezentációi azonban újra kételytelivé teszik identitásukat, elbizonytalanítják valóságérzékelésüket. Hiszen az őket értelmezni kívánó kívülállók ugyanolyan valószínűsítési folyamat révén, nehézkesen, lassúdadon munkálják ki, magyarázzák meg és hozzák ezzel létre a valóságot, mint ahogyan Zrínyi és hősei tették korábban.

A Zrínyiékről kialakult reprezentációk ugyancsak konfliktusokkal terheltek, s a feltámadást valószínűsítő érvek még inkább megalkotottnak láttatják a végső reprezentációt:

új események, új színek, új megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette az esetet. […] A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrínyiék mellett foglalt állást. Mégiscsak természetesebb, ha a sírokból lépnek ki új főúri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből. (67. Kiemelés –T. Sz. L.)

Zrínyiék tehát nem attól élnek és valóságosak a 19. századiak számára, hogy egyszerűen léteznek, hanem attól, hogy érdekek mentén eltérő személyek és közösségek valószínűsítik őket. A jelen és a múlt felépítésének ez az érdek- és csoportfüggő volta a későbbiekben is visszatérő metafikciós problémája lesz a regénynek. Ugyanúgy, ahogyan a nyelv tett értéke, amely performatívumok formájában tér vissza a regényben és metafikciós gesztusként a szereplők és a nyelv által épülő identitás nyugtalanító kapcsolatára mutat rá. Például Zrínyiék nem attól léteznek, hogy fizikai valóságukban vannak, hanem hogy a pápai enciklika – tehát egy jellegzetes performatívum – létezőnek minősíti őket. Ugyanígy nem ők, öltözetük legitimálja a múltról készített ábrázolásokat, hanem őket ítélik meg a jelennek a múltról készített reprezentációi felől, s a Történelmi Bizottság bejelentése teszi hitelessé és egyben létezővé őket társadalmilag.

„Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrínyiék, csak egy nap alatt is” (64.) – mondja az elbeszélő az olvasói tudásról, mintegy virtuális közösséget sejtetve az olvasói és elbeszélői jártasság között. De mennyit is tud ez az elbeszélő? S mennyit a vele közösségben levőnek mutatott olvasó? A feltámadásról mindenképpen többet, mint a szereplők bármelyike. Ám a történet folyamán néhol jóval kevesebbet, mint az egyes szereplők. Hisz a dombóvári tartózkodástól eltelt napot is képzeletből egészíti ki, míg a továbbiakban számtalanszor támaszkodik lapközleményekre: „Annyi bizonyosra vehető a Pester Lloyd közléséből…” (65.); Zrínyi fővárosbeli fogadtatásakor jelen voltak „az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az Országos Hírlap tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a dolog.)” (84. Kimelés – T. Sz. L.) Tehát az elbeszélői, s vele együtt az olvasói tudás igencsak töredékes, másodkézből származó, eleve bizonytalan reprezentációját adhatja az eseményeknek. Lázár Bélának, a regény egyik fontos kritikusának a kijelentése, miszerint Mikszáth szövege „nem […] az a biztos útmutató, aminek pedig lennie kellene”,² termékenynek bizonyulhat: hisz arra mutat rá, hogy az Új Zrínyiász hogyan írja fölül a magyar elbeszélői hagyományban ekkortájt kánoninak számító mindentudó elbeszélői pozíciót és a mindentudás által megalapozott iránymutató szerepkörét. A szöveg ilyen értelemben beteljesíti a regényben hangoztatott elbeszélői vágyat, s valóban vázlat: hisz a világról, s nem utolsósorban a múltról való teljes tudás az Új Zrínyiász értelmében igencsak ellehetetlenült. Nyilván nem teljességgel: úgy, ahogyan az elbeszélői szólamnál ritkábban jut szóhoz valamely más szólam a regényben. Ilyen szólam viszont az eseményekről való újságírói tudósítás, hisz például ez utóbbi beleillik abba – a szemtanúk nyomán megfogalmazott – kijelentésbe, miszerint a feltámadt vitézek „[d]eákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv az – olyanforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb valamivel.” (62.)³ Efelől viszont az is belátható, hogy az elbeszélő hogyan és milyen mértékben írja át saját korának nyelvére s saját szólamára a feltámadt Zrínyiék nyelvét, hasonítja őket egy ebből a szempontból viszonylag homogén regényvilághoz.

Láthattuk, az egyik legmarkánsabb tapasztalata a regénynek, hogy a dolgok mindig valamely reprezentációhoz kötve léteznek, nem választhatók le arról. Ez viszont Zrínyiéket illetően oda vezet, hogy történetük és személyük szükségszerűen szétíródik a különféle reprezentációkban. Úgy ahogyan a regényt keretező két nagy architextus sem marad meg eredeti formájában, hanem az újraélesztés folytán újjá válik, Zrínyiék személye is szétszóródik a reprezentációk, a személyüket újra és újra felelevenítő, ábrázoló és ezáltal használó reprezentációkban. Például az, ami felőlük teljesen természetes, sőt heroikus cselekedet, az erőszak jogát a közben eltelt évszázadokban kisajátító állam számára gaztett. Az állam értékvilágában Zrínyiék úgy jelennek meg, mint alantas rablók:

A Zrínyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokan a viselkedésükről: interjúk, karcolatok, humoros cikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrínyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!), pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombóvárhoz közel fekvő kastélyát, s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarcot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erőket kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére. (66.)

A jelen és a múlt alapvetően nézőpontfüggő létmódjának a tapasztalata ez, amelyet a regény visszatérően felvet. Kezdve attól, ahogyan a feltámadt vitézek (akik látszólag egyetlen közösséghez tartoznak, azonos tapasztalattal és értékvilággal), kénytelenek ütköztetni, egymáshoz csiszolni érveiket s ezzel együtt elütő perspektíváikat a valóság természetéről. Folytatódik mindez a gyakran egymás mellett elbeszélő perspektívák játszmájával, ahol a 19. századiak nagyon eltérő pozícióból és széttartó érdekek mentén próbálják megérteni a feltámadt Zrínyiéket. S nem utolsósorban ott is jelen van látványosan, amikor a hősök és a 19. századiak nagyon eltérő világkép mentén próbálják megérteni, belakni egymás értékvilágát; a hősiesség, bátorság képzetköreinek kölcsönös félreértése, de ugyanakkor – a másik oldalról – például a pénz és a hatalom szerepének a nagyon eltérő értelmezése konfliktusok és félreértések sokaságában mutatja meg a dolgok perspektivikus megtapasztalásának az élményét. Ezeknek a helyzeteknek a gyakorisága egy olyan metafikciós természetű, reflexív közeget hoz létre, amely – más, ebben a gondolatmenetben érintett eljárásokkal együtt – az Új Zrínyiászt olyan regénnyé teszi, amely nemcsak egy történetet mond el jelen- és múltbeli emberekről, hanem arról is beszél, hogy milyen természetű a jelen és a múlt.

A jelen és a múlt összefüggésének kérdése is egy ilyen típusú nyugtalanító kérdés Mikszáth regényében. Hiszen igazából hová is tartoznak Zrínyiék: ők a regény valóságán belül a múlt vagy a jelen részei? Eldönthető-e, hogy esetükben hol fejeződik be a múlt és hol kezdődik a jelen? S a regénybeli 19. századiak vajon mivel szembesülnek? A múlttal? A jelenné tett múlttal? Épp a feltámasztás körülményei teszik nehezen megválaszolhatóvá ezt a kérdést is, vagyis a regény megalkotásának azok a finom eljárásai, amelyek kétellyel telítik a jelen és a múlt tapasztalatát. A regényben a jelen és a múlt dichotomikus szétválasztásának kudarca, a jelenné váló múlt és a reprezentációk révén a múltba beékelődő jelen feloldja, illúzióvá teszi a múlt és jelen merev és határozott szétválaszthatóságát. Ennek néhol igen felkavaró következményei vagy jelei vannak; például az, hogy a múlt folytonosan a jelen által közvetített, annak a reprezentációs eljárásain, médiumain, érdekein keresztül jelenítődik meg. Az Új Zrínyiász 19. századi szereplőinek múltképe legalább annyira szól reprezentációs hagyományaikról (s ezen belül számukra kedves és valószínűsítő szereppel bíró médiumaikról), sajátos érdekeikről, kulturális előfeltevéseikről, mint amennyire magáról a múltról. Érdekfeszítő látni azt, hogy a regény a múltról való tudás ilyesfajta közvetítettségét és előfeltételezettségét hányszor építi be látványosan metafikciós betétként a szövegbe. Ott vannak például azok a részletek, amikor Zrínyi és társai saját magukat láthatják viszont, az őket megjelenítő reprezentációs hagyománnyal szembesülhetnek. Ezek egyike a 19. században kiemelkedő szereppel bíró Jókai-darab, amely a szigetvári vértanúság évfordulóján, majd pedig a millenniumi ünnepségek megnyitóján is privilegizált reprezentációs helyzetbe került.⁴ A millennium tapasztalatát frissen maga mögött tudó Mikszáth nem véletlenül és esetlegesen illesztett be erre a darabra utalást, s ilyeténképpen is hangsúlyos szerepe van a metafikciós betétnek. A Zrínyi-történeten belüli Zrínyi-történet öntükröző szerkezete tehát többszörösen sem ártatlan:

A [történelmi] bizottság [Zrínyiék identitásának ellenőrzése végett] természetesen rögtön Dombóvárra utazott, Zrínyiékkel érintkezendő, kik a dombóváriakat egészen elragadták, úgyhogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrínyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánnyal.) A legújabb sürgönyök szerint az elmúlt estén egy vándor-színtársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a »Szigetvári vértanúkat«. Zrínyi unokaöccse, Alapi Gáspár társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: »Egy szó se igaz az egészből.« (69.)⁵

A reprezentáció és a reprezentált szembesülése élesen veti fel, hogy a kettő látszólag megnyugtató kapcsolata igazából egy jól elfedett homonímia; a reprezentáció olyannyira a jelen érdekeitől és képzeteitől terhes, olyan módon teremti újra a múltat, hogy az nem tud már magára ismerni benne. Hasonló szerepű öntükröző, reflexív szerkezet az, amikor Zrínyiék – a millennium reprezentatív darabjaként számon tartott – Erkel-operán háborodnak fel. Jól látható, hogy a tükröző struktúra nemcsak a múltról való perspektivikus tudásra és hagyományképzésre hívja fel a figyelmet, hanem ennél még erőteljesebb tapasztalattá teszi a múlt közvetítettségének a kérdését. Eszerint a múlt közvetlenül nem férhető hozzá, a közvetítés maga is történeti és kulturális, s úgy viszi színre a múltat, hogy meg is változtatja annak a természetét. Az irodalmi alkotásba ékelt opera (tehát mediálisan egyfajta idegen test) képzete érzékletesen jár együtt Zrínyiéknek az operát (tehát egy számukra ismeretlen médiumot) paródiaként, nem helyénvalóként (idegenként) érzékelő élményével:

Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel »Szent István«-ját adták. Zrínyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet, s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagy ördöngösen az egyik fala, s belül egy más mező tárult eléjük. [...] Amint odafent a színpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva, és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is bosszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálcikával hadonászott a muzsikusok előtt.

– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy a dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.

[...] De ez még hagyján lett volna, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be, s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, elszörnyűlködének a középkori leventék a vakmerőségen.

– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk őszentségét maskarázza ki! [...] Egyszerre húszan, harmincan is kardot rántottak, hogy a színpadra rohannak és felkoncolják a komédiást. (86–87.)

Ezek a betétdarabok (az architextusokhoz, elit irodalmi vendégszövegekhez, műfaji utalásokhoz, az eltérő történettípusokra – karriertörténetre, románcra, politikai tárcára – utaló eljárásokhoz, az újságírói tudósításokból „kölcsön vett” intertextusokhoz hasonlóan) a szöveg-a-szövegben tükröző effektusa révén metafikciós természetű szövegrészletekként olvashatók, amelyek még erőteljesebbé, súlyosabbá teszik a szövegnek a jelen és a múlt megtapasztalásáról szóló metafikciós vonulatát.

Nem véletlenül nevezi magát az Új Zrínyiász rajznak a szöveg felvezető részében. Hiszen ezáltal magát is aláveti annak, amit ábrázol: hogy a dolgok felelevenítése egyben azok újraértését is jelenti. A Zrínyiékről szóló szöveg már nem maradhat önazonos a róluk készült egykori heroikus, szakralizáló reprezentációval; saját korszakának jellegzetes műfajában íródik, s ez nem lesz semleges közeg a hősök számára. Egyszerre roncsolja heroikus múltjukat, s ő maga is látványosan építkezik ennek a múltnak a roncsolt és/vagy átértelmezett szövegi világából. Ez a regény, amely rajznak nevezi magát, ugyanis részben az eposz törmelékeiből építkezik: erre utal felvezető részének címe is. Azonban ahogyan a Zrínyiéket egykoron megjelenítő eposzi valóság már nem teremthető újra maradéktalanul és hézagok nélkül, ugyanúgy a regénybe beépülő újságírói műfajok, amelyekből a regény elbeszélője – már láttuk – bevallottan és vállaltan barkácsolja regényét, szétírják az eposz szilárd szerkezetét. Ez utóbbi csak nyomaiban, törmelékszerűen tetszik át a szöveg egészén – úgy, ahogy maguk az architextusok is. E tekintetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történetkezdő, a történetet az előbbivel együtt keretező Deus ex machinának az elhibázottságát sem, azt a tévedést, amely felől Zrínyiék feltámadása minősül apokrifnek (miközben hőseink feltámadása magát a bibliai apokalipszist minősíti megbízhatatlannak, pontatlannak). Eszerint az Új Zrínyiász úgy vállalja föl a Szigeti veszedelem által képviselt reprezentációs és műfaji hagyományt, hogy átírja, magáévá, újjá alkotja, méghozzá az eposzi egységes közösség, egységes tapasztalat és homogén hagyomány elvét mutatva ellehetetlenültnek.⁶ Nagyon diszkrét, ám szemléletes példája az eposziság keretező, de világképi szerepét elveszítő jellegének a Szigeti veszedelemből vett, a regényt lezáró vendégszöveg. Noha az valóban megőrzi formai jellemzőit, az a környezet, amibe kerül, radikálisan megújítja:

Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az »angyal légióé«, melyet a másik Zrínyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrínyiászban, világhírű őse utolsó lélegzetvételéhez:

Gábriel bán lelkét két tized magával

Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával… (216.)

A szöveg tehát egy olyan mozzanatot, az isteni beavatkozás eposzi gesztusát minősíti álomnak, amely az eposzban még reprezentációs realitás és szükséglet, kétely nélküli valóság. A regénynek ez a lezárása tehát egyáltalán nem maradéktalan visszaíródása a szövegnek az architextusba és annak világképi valóságába, s ezzel együtt végképp nem a nyugalom és egyensúly, a jelentések biztonságának újólagos megteremtéséről szól (noha Zrínyiék halála a jelentésképződés kontrollálhatatlan folyamatának lezárását sugallhatná). Ugyanennyire erős a bevezetésben történtekre való visszautalás, az architextus radikális újraíródásának konnotációja: míg a bevezető a Bibliától távolítja el a szöveget azáltal, hogy megismétli annak telikus pontját, a befejezés ugyanígy, ugyanezt teszi az új környezet, az új pragmatika és az ismétlés révén. A múlt – az architextusok eredeti valóságához hasonlóan – már nem állítható helyre: szükségszerűen újjá vált a szóbahozásban, az ismétlésben és az új környezetben. Ez egyben a regény visszatérő, már a címből is következő problémáját, az eredetiség kérdését (s ezzel együtt az eredeti tapasztalat, az eredeti múlt stb.) képzetköreit hozza játékba.⁷ Érveimből és példáimból következően a regény nemcsak beszél arról, hogy nem ismételhető meg identikusan a múlt, annak valamely szelete, szövege, hagyománya, hanem poétikai elvvé és játszmává is teszi azt, hogy a dolgok újraképzése – legyen az akár újólagos megtörténése is – szükségszerűen új, tehát más, mint az eredeti. Van a regénynek egy olyan, különösen szép és ebből a szempontból érzékeny része, amit eddig nem hoztam szóba. Ez az a helye a szövegnek, amikor Zrínyi bajtársaival és barátaival együtt tanácskozik az „ártatlan” múlt visszanyerésének számára egyetlen lehetőségeként mutatkozó kirohanáson. A lelkes vitézek közül kettő, akik kiválnak a helyeslők tömegéből és egyénileg is megszólalnak, nem akármilyen érvekkel szolgálnak a múlt megismétlésének az ügyében:

Összehívta a várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem jő, a bástyák meg vannak rongálva. »Haljunk meg a hazáért másodszor is!«

– Bis repetita placent! – kiáltá lelkesen a rettentő erejű Patacsics.

– Haljunk meg! – visszhangozák mindnyájan.

– Fel fogunk újra támadni! –biztatá őket Juranics. (214.)

Patacsics Horatius Ars poeticájának 365. sorával biztatja társait az egykori hőstett újólagos véghez vitelére. Ez egy olyan emblematikus részlete a poétikának, amely a klasszicizmusban a kétszer megismétlődő (az eredetit híven, pontosan követő) dolgoknak tulajdonította a szépséget: logikája szerint meg lehet ismételni a dolgokat, s a dolgok másodszori (újólagos) megtörténése gyönyörködtet. Ez a sor, amely (egy fontos kulturális hagyomány indexeként) arról szól, hogy a híven megismétlődő dolgok szépek, nos, még ez a sor sem marad azonos önmagával. Miközben az azonosság lehetőségéről szól az ismétlődésben, ő maga látványosan szemlélteti, hogy ez mennyire lehetetlen vállalkozás. Patacsics szájában ugyanis Horatius sora latin konyhanyelven szólal meg: az eredeti „Haec decies repetita placebit”-ből lesz „Bis repetita placent!” Vinnyói páternek az Ovidiusból, Petrarcából átjavított „delfinjei”-hez⁸ és számos más, már felemlegetett szöveghez, hagyományhoz hasonlóan Patacsics is újraérti, újjá teszi a múltat: ez már nem lesz saját múltja, egykori eredetije, a szöveg címe szerint egy „új Zrínyiász”-ban van és ide tud csak visszatérni. Juranics kijelentése is érdekfeszítően többértelmű, hiszen a lelkes vitéz úgy bízik a feltámadás újólagosságában, hogy már egy olyan történeten van túl, amelynek kudarcát számára (és vitéztársai számára) épp a feltámadás körülménye hozta magával. De onnan nézve is ironikus társainak szánt lelkes biztatása, hogy a szövegen belül már régóta, a regény kezdete óta nyugtalanítóan többértelmű, hogy mit is jelent igazából feltámadni.

Ez a folyamatos, rendszerszerű, kételyteli metafikciós rétege olyan szöveggé teszi az Új Zrínyiászt, amely egyszerre beszél el egy történetet a „múltról” és ugyanakkor egy másikat a „múlt” elbeszélhetőségéről. Ez az alapvonása – a részkérdések megoldásának a mikéntjével együtt – regényünket épp olyan írásmódként ajánlja, amely az utóbbi évtizedeknek a múltról való szépírói gondolkodásban egyik legfelforgatóbb poétikai tapasztalatához, a historiográfiai metafikcióhoz (vagy magyarított nevén: az áltörténelmi regényhez) kerül közel. Linda Hutcheon a jelenség kitűnő ismerője és egyik legfontosabb nyugati értelmezője a historiográfiai metafikciót olyan, a történelemről szóló szövegként definiálta, amely egyben a történelem természetét, megismerhetőségét, hozzáférhetőségét is megjeleníti.⁹ De nem akármilyen múlt az itt elbeszélt történelem, hiszen zavarba ejtő, reflexív módon keveredik össze a jelen és a múlt, a fikció és a feltételezett valóság, s ez a helyzet a szóban forgó regényben egyben nyugtalanítóvá teszi a korábbi képzetek pontos viszonyát, létmódját, elkülöníthetőségét, megismerhetőségét. A történelem fikcionálása, a metafikciós eljárások, az események hitelességét relativizáló elbeszélői technika, a történetnek elbeszélt történetként való megmutatása, a mimetikus minták elbizonytalanítása, a valóságreferencia és önreferencia összekeveredése jellemzi a műfajt. Az ilyen szövegeknek a történeti tapasztalást felforgató természete, a múlt konstrukcióként való leleplezése egyformán szerves része:

a historiográfiai metafikció visszautasítja a történelmi tény és fikció közötti különbségtevés magától értetődőnek tűnő eljárásait. Leszámol azzal a feltevéssel, hogy kizárólag a történettudomány tarthat igényt a múlt megjelenítésére. Mindezt annak hangsúlyozása révén teszi, hogy mind a történelem, mind a fikció egyformán diskurzus, emberi konstrukció és jelölőrendszer, és mindkettő ebből a létmódjából származtat(hat)ja azt az igényét, hogy maga jelenítse meg a múltat.¹⁰

Hutcheon ugyanakkor visszatérően hangsúlyozta, hogy ezek a szövegek a múltról való objektív beszéd és tudás hagyományos formáit kezdik ki, mivel arra hívják fel a figyelmet, hogy a tény megképződése mindig a történetesítés, az egyetlen narratívába rendezésnek a folyománya.¹¹

Mindez felborítja a történettudomány és a múltról szóló szépirodalmi elbeszélés kétosztatúnak vélt viszonyát, s kételyt visz a tudományosságnak a múltat megjelenítő eljárásaiba: alternatív, akár apokrif történetek/történelmek létrejöttéhez járul hozzá. Noha Linda Hutcheon elsősorban a posztmodernhez köti ennek a szövegtípusnak a létrejöttét, ő maga is hangsúlyozza, hogy a múltat megjelenítő radikálisan kételyteli szépírói teljesítmények nem köthetők kizárólag a 20. századhoz, csak éppen itt állnak össze paradigmává. A historiográfiai metafikció honi térhódítását követően több olyan meggyőző értelmezés született, amely pontosan ezt a kérdést, tudniillik a műfajnak és írásmódnak a hagyományhoz való viszonyát érintette. Miközben Rácz I. Péter például meggyőzően érvelt amellett, hogy magának a műfajnak inkább szerves része a hagyomány teljes megtagadása,¹² Hites Sándor érzékenyen hívta fel a figyelmet ennek a regényfajtának (s egyáltalán a posztmodern regénypoétikának) és a 19. századi történelmi szépprózának a dialogikus és termékeny kapcsolatára.¹³ Értelmezésemből adódóan ebben az esetben az utóbbi állásponthoz szolgáltatok érveket, hiszen a kortárs prózai teljesítmények felől olvasva Mikszáth Új Zrínyiásza meghökkentően radikális metafikciós szövegként mutatkozik meg.

Továbbra is nagy és válaszra váró kérdés marad azonban, hogy az Új Zrínyiász olyannyira radikális prózapoétikai megoldásai hogyan jöhettek létre. Milyen horizontok környezetében érzékelhető magától értetődőnek, természetesnek, hogy Mikszáth – a vele kortárs történelmi regénypoétikától elfordulva – épp ilyen és nem másfajta szöveget írt a 19. század végén?

2. A múlt metafikciós elbeszélésének társadalmi horizontjai Mikszáth idején

2. 1. A történelemhamisítással való szakmai szembenézés és következményei

Az 1870–1880-as években hivatássá vált és intézményesült történettudomány hosszas hallgatás és tabuként kezelés után az 1890-es években nézett szembe egyik legnyugtalanítóbb problémájával, a történelemhamisítással. Kétségkívül, nem jött könnyen ez a reflexív fordulat a szakmában, egy egészen új történésznemzedék kezdeményezte. A nehézségeket jellemzi az a tabujelleg, amely a(z európai kontextusban csöppet sem rendhagyó) magyar hamisításokat, illetve az egy idő után ugyanoda sorolt (a történettudományi szakma előtörténeteként nehezen vállalható) túlzásokat körülvette. Kemény József kapcsán Mályusz Elemér figyelt föl például arra, hogy az 1890-es évek eleje, nevezetesen „Tagányi előtt nem akadt senki, aki kimondta volna: [Kemény József] következetesen tudva valótlant állít.”¹⁴ Annak ellenére, hogy a tetemes mennyiségű és típusú hamisítást előállító Literáti Nemes Sámuel esetében már az 1860-as években erőteljesen jelezték néhányan a tudós régiségbúvár némely darabjával kapcsolatos kételyeiket,¹⁵ igazán átütő fordulatot az ő esetében is az 1890-es évek hoztak. Például egy Mályusz által e szempontból kiemelt Tagányi Károly-recenzió az Urkunderbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen,¹⁶ az erdélyi szász oklevéltár bírálata kapcsán foglalt korábban nem tapasztalt éllel állást Kemény ellen:

Hamisításai akkor is szép számra rúgnak, ha csak azokat az okleveleket vesszük is számításba, melyekkel ’hálával eltelt’ szerkesztők ’siettek’ gyűjteményeiket ’gazdagítani’. Siessünk tehát élvezni mi is oklevéltárunk hamisítványait, hogy egyszer már nyilvánosan is (mert szakemberek előtt nem volt titok) végét vessük ennek az orcátlan alakoskodásnak, amely már eddig is mennyi csalódásba, tévedésbe került.¹⁷

Komáromy András már egy évvel korábban óvatosságra intette a kutatókat a Turulban: „gr. Kemény József másolatából közöltetett, ami annyit jelent, hogy vigyázz!!”¹⁸ A történelemhamisítással kapcsolatos problémafelvetés mértékét jelzi, hogy Pauler Gyula sem mulasztotta el felhívni a figyelmet az oklevelekre,¹⁹ és Karácsonyi Jánosnak a hamis oklevelekről készített katalógusa is feltüntette a Kemény által hamisított kilenc oklevél mellett a hamisító nevét.²⁰ Ha Kemény esetét és a róla készült szókimondó állásfoglalásokat tekintjük, ez utóbbiak arra is jól rávilágíthatnak, hogy a történelemhamisításról szóló új típusú diskurzus hogyan szemlélte a szakmát, a múlt reprezentációját, illetve a történettudósi hivatás viszonyát a hasonló tévedésekhez.

Kemény esetében a kritikák hevességét jelzi, hogy a hamisított oklevelek felől olvasták az egész Kemény József-életművet, metaforikájuk nemcsak polarizált elhatárolódásukra enged következtetni, hanem arra is ahogyan szemlélték diszciplínájukat. Vegyük például az írások mindegyre visszatérő metaforáját, a mérget:

Nem is az a fontos, hogy e kötetben éppen kilenc hamis oklevél [van], hanem az, hogy mérgüknek ereje kiszámíthatatlan, csakúgy, mint azé a parányi fertőző anyagé, mely a vérbe lopódzva titkon az egész nemzedéket elcsenevészteti.²¹

Egy másik kritikában hasonló metafora tért vissza, s azt hangoztatta, hogy „nagyon jól tudom én, hogy valódi történettudós bizonyos tekintetben, bizonyos időszak jellemzésére a hamisítványokat éppen úgy használhatja, mint például az orvos a mérget.”²² A méregként felfogott hamisítvány úgy jelent meg, mint a gyógyító jellegű történelem ellenlábasa, amely nemcsak e gyógyító funkcionalitást kérdőjelezte meg, hanem megbomlasztotta a szépen, szabályos egészként és homogén rendszerként elrendezett múltat. Karácsonyi ebben az összefüggésben plasztikusan egyenesen az építményhez és a benne tett kárhoz hasonlította a történelemnek és hamisítóiknak a kapcsolatát. Érvelése értelmében a hamisítványok azért félelmetesek, mivel – nagyságrendjüktől függetlenül – kezdik ki a történelem rendszerszerűségét:

Ha a történelmet épülethez hasonlítjuk, akkor az időrend az épület köveit összetevő vakolat. A hibáskeltű levél pedig olyan, mint a vakolat nélkül beillesztett kő. Megbontja ez a többinek rendjét, gyengíti, csúfítja az egész falat. [...] A keltezetlen levelek pedig [...] olyanok, mint azon faragott kövek, melyeket az építő nem tud hová illeszteni. Az ilyenek vagy használatlanul maradnak, vagy rossz helyre téve eléktelenítik a falat.²³

A Kemény és mások hamisítványairól írott kritikák pontosan azért voltak annyira hevesek és néhol indulatosak, mivel a történelemhamísítás feltárása, s vele mint a történettudomány előtörténetében gyakran előforduló jelenséggel való szakmai szembenézés a viszonylag frissen szakmává vált történettudomány alapvető szemléleti előfeltevéseit kezdte ki. Mindenekelőtt azt az előfeltevést bizonytalanította el zavaró mértékben, amelynek értelmében a múlt tudománya tényleg a korlátlan referencialitás terepe lenne, mindig bizton és megkérdőjelezhetetlenül utalna a múltra, mindig félreérthetetlenül pontosan jelölné azt. Amikor híres munkájában Karácsonyi János a forráskritika számos leleplező eszközét sorolta fel és taglalta, párhuzamosan kénytelen volt ugyanazoknak az eszközöknek a kihasználhatóságát is beismerni. Így olyan félelmetes jelenségként vázolta a történelemhamisítást, amely folyton szembenéz a leleplezésére kidolgozott és tökéletesített forráskritikai eljárásokkal is és ebből a nyugtalanítóan reflexív jellegből származik felforgató erejének tekintélyes része:

Csakhogy álljon elő az a nagy és dicső férfiú, akinek mindez [ti. a források létrejöttének intézményi, technikai, nyelvi szabályszerűsége] annyira a kisujjában van, hogy ő ezek segítségével a hamisítványt rögtön észreveszi, a hibáskeltű levelet mindjárt helyre zökkenti s a keltezetlennek korát azonnal megállapítja! Hiszen a hamisítónak is van esze, s nem azért készíti koholmányait, hogy rajtacsípjék s megégessék vagy kipellengérezzék. Ő is tanulmányozza az utánzandó korszak leveleit, ellesi azok sajátságait és sokszor egy szó, egy helytelenül alkalmazott tisztviselői név, vagy rosszul számított időjelző az, a melynél fogva a hamisításon rajta érhető.²⁴

A hamisítás e századvégi felerősödött recepciója az egész történettudomány vonatkozásában érzékelte és fogta fel a kérdést, mivel a modern szakmává váló történettudomány alapvető előfeltevéseit látta veszélyeztetve általa. A Csíki Székely Krónika esete,²⁵ Somogyi Antal énekei,²⁶ vagy épp 1898-ban Zichy Jenő esete,²⁷ amelyre az Új Zrínyiász is reflektál (85.) csupán néhány azok közül a visszhangosan feltárt hamisítási esetek közül,²⁸ amelyek után a történetírásnak önnön hagyományával kellett szembenéznie. Ez a történetírás 19. század közepén tapasztalható presztízse, s ebből fakadó, például a szépirodalmat kezdettől fogva lenéző önszemlélete nyomán nem mehetett végbe egykönnyen. S lévén, hogy a történelemhamisítás egyes eseteit a teljes rendszerre vonatkoztatták, nem nehéz észrevenni, hogy a jelenség a kánoni nemzeti múlt rendszerjellegének (s nem utolsósorban: egységes egészként és lezártként megformált jellegének) a kikezdéseként is működött, olyan, a (nemzeti) múlt kánoni reprezentációihoz kapcsolódó fogalmakat fenyegetve, mint az eredetiség, az individualitás és a hitelesség.²⁹

Innen nézve tekinteném jelentésesnek, hogy több olyan Mikszáth-regény, amely nemcsak a múltat beszéli el, hanem az elbeszélt múlt természetét is megjeleníti, ez utóbbi, ún. metafikciós eljárásához hírhedt vagy épp kitalált történelemhamisítókat hoz helyzetbe. A beszélő köntös (1889) egyik legizgalmasabb részlete például az a befejező passzus, amely a 19. század egyik – az 1890-es éveknek a hamisításról szóló diskurzusában gyakran korholt – magyar történelemhamisítóját szerepelteti. A regény befejezésében az elbeszélő mintegy visszatekint a regényre, beleírja olvasóit is abba, s mindezen túl, egy olyan figurát hoz be, aki hosszú idő elteltével is el tudja választani az igazi köntöst a hamis köntöstől – tehát képes arra, amire maguk a köntössel kortárs kecskemétiek sem nem voltak azok. A helyzet rendkívüli iróniája, hogy Literáti Nemes Sámuel – akit egyébként Mikszáth csupán néven nevez, de nem kommentál, nem „mutat be”, tehát mintegy ismert figuraként ajánl – az, aki az egykori szemtanúkhoz képest is több tudással látszik bírni, képes arra, hogy elválassza a „beszélő” és a „nem beszélő” köntösöket egymástól:

Azoknak az érdeklődőknek, kik e történetet oly feltűnő figyelemmel kísérték, s levelekben figyelmeztettek az egyes fordulatoknál, hogy »no, most mindjárt elromlik«, nem lesz fölösleges néhány szó, mintegy kiegészítésül, az elbeszéléshez is.

Nevezetesen sokan kifogásolták, hogy miért megy Olaj bég elé Lestyák Mihály helyett Cinna? Mire való az?

Mások türelemmel bevárták, míg a szabó oda nem adja a kaftányt, mire aztán Kecskemét veszedelme szöget ütvén fejükbe, rám írtak bosszankodva: »Mit csinál, az isten szerelmért?«

Tény az, hogy talán kissé túlságosan ragaszkodtam azon pár sornyi krónikához, mely rendelkezésemre állt. Enélkül valóban kerekebb, egyöntetűbb, hogy úgy mondjam, esztétikaibb lehetne a mese.

De bármennyire ragaszkodtam a krónikamaradványokhoz, mégse kívánom tekintetni az elbeszélést például történelmi epizódnak Kecskemét múltjából, mert a mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte. S e színeket önkényesen hoztam össze a kaftány szereplésének idejére, száz év előttről, vagy száz év utánról. Néhol a színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez.

Csak mint a régi városi viszontagságos élet képe bír e történet beccsel, ha eleven és találó.

De ezt már önök ítélik meg.

Hogy a kaftányról is megemlékezzünk, sokáig kutatta, kerestette Kecskemét város mindenfelé – de hasztalan.

Végre, mikor már majdnem elfeledkezett róla, váratlanul előkerült.

E század első felében élt egy Literáti Nemes Sámuel nevű peregrinus régész-tudós. Városról-városra járt, régiségeket vett és eladott.

Annyiban volt szerencsésebb kezű, mint a mostani régészeink, hogy mindent megtalált, amit keresett. S mindent keresett, amiről úgy gondolhatta, hogy valaki megveszi jó áron.

[...]

Így hozhatták elő Kecskeméten a bűvös kaftányt. Nosza, nemsokára ráakadt a foszlányaira Egerben. Vitte is legott nagy zajjal-lármával Kecskemétre. Végre hát hazakerült két százados vándorlás után a híres beszélő köntös.³⁰

Mindez nem az egyetlen eset, amikor Mikszáth ismeretkritikai helyzetbe hoz a korban történelemhamisítóként felismert figurákat, s ezáltal a történelmi regényt úgy alakítja át, hogy az rákérdezzen magára a műfajra, a történeti tudás természetére, kifejezhetőségére, megjeleníthetőségére. Az Új Zrínyiász Zichy Jenőre irányuló iróniájának a szerepét értelmezném hasonlóan, de nem feledendő el a Zrínyit biztató újságíró sem, aki azt szorgalmazza, hogy a vitéz a zsebébe tett pénzösszeget neki adja át, mert úgyis tőle függ, hogy mire emlékszik majd a történelem.

Innen, ebből a horizontból nézve Mikszáth Új Zrínyiászának a kánoni történelem felől apokrifnak tűnő képzetei és metafikciós eljárásai a történelem megjelenítésében nem választhatók le attól a traumatikusnak bizonyult élménytől, ahogyan a szakmává vált történettudomány szembenézett önnön múltjával. Hiszen a történelemhamisítások tudatosítása egyben a múltról elmondott szakmai beszéd törékeny és időnként felülvizsgálandó természetét is jelentette, s főként azt, hogy ­– noha akaratlanul – de a magát a múltról való szépirodalmi beszédtől markánsan elhatároló szakma néha az utóbbihoz hasonlóan kényszerül viselkedni, s – például a csupán évtizedek múlva nyilvánvalóvá váló hamisítások révén – öntudatlanul legalább annyira fikcióvá válhat, mint a szépirodalom, csakhogy utóbbi akarva, tudatosan és reflexíven.

2. 2. A lehetségesről való beszéd: a kontrafaktualitás hagyománya

Az Új Zrínyiász közlése épp az első rész végénél tart, amikor A Hét 1898. március 13-i száma a többi laptól eltérő módon ünnepli meg az 1848/49-es forradalom félszázados évfordulóját: Ha Petőfi élne! címmel közöl összeállítást,³¹ úgy, hogy a felvezető szerkesztői szöveg az elképzelés plurális irányát is hangsúlyozza:

Mi lenne Petőfi, ha élne még? Ő, kit halottaiban szentté avattunk, mily helyet foglalna el közöttünk, gyarló, élő porhüvelyében, nem az ifjúság tüzében élve, hanem ezüst hajjal, a kor súlya alatt nyögve, a tapasztalat bölcsességében megérlelődve?

Nem üres ötlet ez, hiszen minduntalan vetődik föl e kérdés magyar emberben. És megadjuk ím a feleleteket, mert egy felelet nincs reá.³²

A Hét ünneplő gesztusa rendkívül meglepő, hiszen a kontrafaktualitás elvét vezeti be a Petőfi-élettörténetbe és a forradalom kultuszának a terébe, s ráadásul a szerkesztőség a lehetséges történelmét már a programszöveg felvezetőjében a történeti válaszok pluralitásához köti. A másik oldalról nézve, Petőfi figurájának a kontrafaktualitásba való beleírásán nem kell túlságosan meglepődnünk. Ezt bizonyára elősegítette az is, hogy alakjának és életművének mitizálása olyan struktúrákba épült bele, amelyek hosszú időn keresztül fenntartották élettörténetének lezáratlanságát. Ez az összeállítás első darabját figyelve is kitűnően érzékelhető: Jókai Mór Phantasmagória című versének – melyből egy részlet olvasható A Hétben – eredeti kontextusa még az az időszak, amikor – mint a vers rövid bevezetője megfogalmazza – még „széltében hitték, hogy Petőfi él, s […] a cár a szibériai ólombányákban dolgoztatja”.³³ Az összeállításban résztvevők közül senki nem utasította el radikálisan a Petőfi-élettörténet újraírását, a lehetséges mentén való elképzelését, noha az egyes szerzők eltérő hangsúlyokkal tették ezt. Például Jókai szövege úgy állított, hogy végül visszavonta önmagát:

Fölébredék. Rigóm ott a kalitban

Fütyülni kezd egy dalt: –’Busul a lengyel!’

– Csak álom volt mindez. Ne féljetek.³⁴

Szomaházy István is hasonlóképpen járt el:

Hazánk elmés croquis-írói valószínűleg efféle intimitásokat írnának a János vitéz költőjéről, ha a segesvári csata éjjelén mindörökre le nem szalad a horizontról a magyar költészet legfényesebb csillaga! Mint kell áldanunk a végzet bölcsességét, mely legendát szőtt a Petőfi homloka köré, ahelyett, hogy a mindennapiság poros országútjára engedte volna a halhatatlan poétát!³⁵

A szövegek között az alapvető eltérés mégis abban ismerhető fel, hogy vajon a megszólalók az új korhoz idomultnak, vagy pedig egyéniségét és elveit megőrzőnek látták-e a költőt: Szabó Endre, Kiss József, Herczeg Ferenc, Eötvös Károly és Jókai vélekedtek úgy, hogy Petőfi megőrizte volna egykori egyéniségét. A csoportosítás önmagában viszont elfedi azt, hogy ez a vélekedés is néhol a groteszkbe hajlóan ábrázolt, olyan képzeteket hozott létre, amelyek a Petőfiről való korabeli beszédben nem voltak feltétlenül mindennapinak mondhatók. Eötvös Károly például ekképp vélekedett:

A Petőfi–lelkület ilyen korszakban [ti. az ötvenes évektől – T. Sz. L.] vagy összetörik, mint a bika a vasúti vonat előtt, vagy elmenekül erdőbe, nádasba, kietlenbe, mint az oroszlán és tigris. Vagy elzüllik, ahogy Jókai írta le a Politikai divatokban.

Mind a három sors szebb és igazabb, mint az, mely a forradalmi hősöket az alkotás békekorszakában éri.

Az igazi forradalmi hős élete akkor lesz teljes és akkor tiszta, ha vagy csatatéren, vagy az akasztófán, vagy a börtönben vesz el, vagy megőrül.

[…] Képzelhető-e Petőfi számára más sors, mint a csatatéri vagy a bitóhalál? Vagy a megőrülés?³⁶

Még inkább érvényes volt a képzeteknek egy bizonyos mérvű groteszk jellege azon szövegek esetében, amelyek Petőfit az új korhoz idomulónak, egykori jellemét megváltozottnak mondták. Maga Mikszáth a valószínűsítésnek olyan mértékével dolgozott, hogy Petőfi vérségi kapcsolatainak felemlegetése révén reális indoklást teremtett egy groteszk, többszörösen továbbgondolt ötlethez:

Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne?

Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb – mint most. Szobra nem állna a Petőfi-téren s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek.

Hogy mi lett volna? Hát képviselő. Mi más lehet itt az ember? A jó időben megválasztották volna s most a rossz időben megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósabbak az agilisok.

Világi pozíciója különben aszerint alakul, hogy mint képviselő a hét szélsőbalihoz csatlakozik-e annak idején – vagy a határozati párthoz?

Ha az előbbiekhez csatlakozik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora, Gyulai Pál.

Sőt, ha nagy szerencséje van, még talán az akadémiába is bejutott volna.³⁷

Ami talán a legfontosabb ezekben a szövegekben – vélekedjenek bárhogyan is Petőfi virtuális életútjáról, annak mozzanatairól és a hozzá fűződő értékítéletekről – az a lehetséges képzetének elfogadása, s ezáltal a kontrafaktualitásnak legitimként való feltüntetése. Már csak azért is különösen fontos ez, mivel a lehetségesnek a múltról való beszédbe való bevonása szükségszerűen ugyanezen beszéd pluralitását hozta magával. A Hét összeállítása épp ezért bizonyulhat roppant izgalmasnak: felnyitja a múlt monolitikus szemléletét, s a kontrafaktualitásnak a múlt objektivisztikus felfogásait felforgató módon kikezdő izgalmas szellemi perspektívát hoz be a kulturális közbeszédbe. Hogy mennyire nem egyöntetűen elfogadott perspektíva ez, azt már a Magyar Kritikának az összeállítást rövid időn belül bíráló (valószínűleg Benedek Elek által jegyzett) kritikája is érzékeltetheti:

Nem akarunk most arról szólani, vajon kegyeletes dolog-e Petőfi emlékének ilyen szellemes feltevésekkel való ünneplése. Nem kérdezzük, hogy éppen a szabadságharc ötvenéves évfordulóját kellett-e kiválasztani arra, hogy Petőfit, az emberek legfüggetlenebbjét, a szabadság e rajongóját, ezt a csupa tűz- és lángembert, az ideális eszmék e nagy harcosát, a mai kicsinyes viszonyok közé állíttassa be egy magyar újság magyar szerkesztője! Nem firtatjuk, hogy illik-e azt az embert, ki mint félisten él a magyar nép képzeletében […] a hétköznapok sarába leráncigálni.³⁸

Mikszáth már nem először próbálkozott a kontrafaktuális nézőpont bevezetésével, hiszen ugyanabban az évben – jóval korábban – kísértetiesen hasonló okok miatt vonta magára ugyanennek a Benedek Eleknek a haragját. Akkor az irodalom és politika végzetes kettéválásáról cikkezett 1897-es Almanach-bevezetőjében, s ez késztette Benedeket dohogásra:

borong Mikszáth Kálmán, s tűnődve kérdi: mi az oka ennek az eltávolodásnak. Kérdi, de nem keresi, ehelyett kényelmesebb módhoz folyamodik: egy spiritista ülésen megidézteti Deák Ferenc szellemét. És Deák Ferenc szelleme megfelel a kérdésekre. – Miért távolodott el az irodalom és politika egymástól? Feleli Deák szelleme: mert nincs együtt az egész nemzet […] Sok mindent mondattak már Deák Ferenccel, amit sohasem mondott s úgy tetszik nekem, Mikszáth Kálmán is többet mondatott a haza bölcsének szellemével, mint amennyit mond vala, ha még most is ott ülhetne a Ráth Mór karosszékében. Hogy miként ítélné meg Deák Ferenc, ha élne, a politika és irodalom eltávolodását, azt közülünk, földi halandók közül senki sem tudhatja s a legbölcsebb, amit tehetünk, ha a magunk gyarló szemével nézzük a mai állapotokat s valamint Istennek, azonképpen a haza bölcsének is nevét hiába ajkunkra nem vesszük.³⁹

A Magyar Kritika szerkesztője szerint a lehetségesnek – főként a kánoni történelmi személyiségek tetteiről való beszédben – nincsen helye, hisz ezek élete valamiképpen a szakrálissal kapcsolódott össze. Így szentségtörővé válik bármely olyan kísérlet, amely a lehetséges szemponttá minősítése révén le nem zártnak, s így bárki által alakíthatónak minősíti a megtörténtet.

A Hét ünnepi összeállítása és Mikszáth vitája azért is rendívül fontosak, mert láthatóvá teszik, hogy az Új Zrínyiász látszólag szokatlannak tűnő megoldása igazából egy olyan szövegkorpuszra támaszkodik, amely a múlthoz való viszony alternatíváit rétegezte és finomította a nyilvános térben. Mikszáth szövegei így ugyan kevésbé tűnnek heroikusan és forradalmian hagyományromboló szövegeknek, de feltárnak és fókuszba állítanak egy sajátságos, elfeledett történeti logikát, amely az 1890-es években többszörözte meg a múltról (és ezen belül a nemzeti múltról) való beszédmódokat. Mikszáth Új Zrínyiászában ez utóbbi körülmény különösen fontos, hisz a magyar nemzeti múltnak valamelyik szeletéről való beszéde gyakran hajlik át parodisztikusba. Mindez azért is különösen izgalmas, mert felhívhatja a figyelmet arra, hogy Mikszáth apokrif, a múlt elbeszélhetőségére rákérdező alakjai és eljárásai nem válaszhatóak el egy olyan elvtől, amely e regény (és olyan ehhez hasonló szövegei, mint A beszélő köntös, A fekete város,⁴⁰ valamint a Beszterce ostroma) létrejöttét övező évtizedben erősödött meg a kulturális közbeszédben: nevezetesen a kontrafaktualitás elvétől.

2. 3. A populáris kultúra és a variancia poétikai szerepe

Meglátásom szerint az Új Zrínyiászt körülvevő harmadik olyan kontextus, amely domesztikálta, lehetővé tette a rendhagyó történelemképzetek, és ezáltal egy újszerű – s jó ideig feledésre ítélt – történelmi regényparadigma megjelenését, paradox módon ahhoz a ponyvai kultúrához kötődik, amely a nemzeti történelem népszerűsítőjeként jelent meg a 19. század közepének a ponyvát a történeti szocializációba beemelni kívánó elit és állami logikájában. A ponyvai kultúra piacosodása, illetve sajátos médiumai, megjelenítési stratégiái akaratlanul is számos esetben apokrif történelmi képzetek garmadájának megjelenéséhez járultak hozzá. Amellett érvelek, hogy miközben az élesedő irodalmi versenyben piaci és alkotói rést keresett maga és szövegei számára, a ponyvai kultúrában járatos Mikszáth ezeket az (általában naiv) eljárásokat emelte át és ruházta fel reflexív szereppel.

Az Új Zrínyiász szövege már címéből kiindulva is alapvetően variábilisnak láttatja a reprezentációk természetét, s az invarianciára való törekvést elérhetetlen vágyként prezentálja.⁴¹ A variánsjellegnek az ilyesfajta jelenléte alapvetően egy, a kultúrának egy másik szeletében kánoni szervezőelvre utal, noha – s ez egy fontos különbség – a ponyvai kultúra varianciára alapozó jellege nem reflektált, nem von maga után ismeretkritikai következményeket. A ponyvai kultúrát maga is jól ismerő és szorult időszakaiban művelő Mikszáth számára nem volt például ismeretlen Tatár Péter Patkó Bandi híres rablóvezér élete és halála című szövege,⁴² amelynek számos részlete építette magába a János Vitézt úgy, hogy közben csupán a nevek cserélődtek, s a részletek nem János Vitéz, hanem Patkó Bandi élettörténetének összetevőiként szolgáltak:

Ballagott, ballagott a halk éjszakában,

Csak nehéz subája suhogott nyakában;

Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,

Pedig hát szíve volt oly nehéz szegénynek!

Mikor a nap felkelt s a holdat elküldte,

A Bakony erdeje terült körülötte,

A napot se látta honnan kél merre száll,

Csak azt tudta, hogy e földön egyedül áll.

Bandi csak ballagott sötét árnyékával,

S elméjének borus gondolkodásával;

A Bakony fáira széjjel sütött a nap,

De az ő szívére fekete éj tapadt.⁴³

S folytathatnók a több mint száz sor bármelyikének idézésével. Vagy felidézhetnők azt az ugyancsak Tatár Péter által szignált ponyvát, amely János vitéz történetét gondolja tovább, aki miután megszökik Napóleon fogságából, segít egy német szekeresen; s hasonló kalandok után története a következő, Arany János Toldiját szorosan követő sorokkal zárul: „János vitéz nagy úr lett. Sok becses marhája, / Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.”⁴⁴

Vékony Antal, 1892-es átdolgozásának előszavában épp a Toldy által fölállított distinkcióra utal munkája indoklásaképpen: „ilyen körülmények között nem volna-e célszerűbb a nyers héjat áttörve, a nemes magvat készen, élvezhető állapotban adni át a közönségnek?”⁵⁷ Úgy tűnik, az Új Zrínyiász termékenyen építette prózapoétikai problémává azt, ami a Szigeti veszedelem időben őt megelőző recepciós hagyományában csökönyösen visszatérő filológiai és koncepcionális kérdéssé vált. Az átírás és újraírás folyamatos hangoztatását Mikszáth az átírás jelentésképző szerepének hangsúlyozásába fordította át, s így építette össze a valószínűsíthetően a ponyvából átvett variancia elvét az átírásnak a Zrínyi-történet korabeli befogadásában lappangó kérdéskörével.

A történelemhamisításokkal szembenéző történelmi szakma, a lehetséges történelem képzetének a megjelenése a múltról való beszédben, a ponyvai kultúra variancia-elvének reflexívvé tétele és a múltra való alkalmazása, illetve a Zrínyi-átiratok hagyománya együttesen olyan horizontot hoztak létre Mikszáth prózája számára, amely megalapozta az objektivisztikus történeti gondolkodás és beszéd elbizonytalanítását az Új Zrínyiász prózapoétikájában. E horizont bizonyult Mikszáth néhány más, már felemlített szövegében rendkívül termékenynek, olyan szokatlan történelmi regényeket eredményezve, amelyek a történettudomány szakmává válása után a múlt megjelenítésében az 1870-es évek után leértékelődő történelmi regényt és szépirodalmi beszédmódokat emelte újra sikeresen, de egyben a professzionális történetírás kritikájaként és reflektált alternatívájaként be a múltról való beszédbe a 19. század végén és 20. század legelején.