Csörsz Rumen István

A „jámbor puttonos”-tól a „mendikás tónus”-ig
Kritikatörténeti reflexiók a 18–19. századi magyar közköltészethez*

Megjelent: Csörsz Rumen István: A kesergő nimfától a fonóházi dalokig. Közköltészetei hatások a magyar irodalomban. Universitas, 2016. 381-405.

Ha van a 18–19. századi magyar irodalomnak olyan rétege, amely társadalomtörténeti szempontból a legbeszédesebb, a közköltészetet kétségkívül ilyennek látjuk. Nemcsak az anonim szövegekre jellemző ez, hanem a közkézen forgó, variálódó műköltői alkotásokra is. Ezek irodalomszociológiai mozgása magán- és közterekké tette a kéziratokat, ponyvákat, kalendáriumokat. Most azonban ne a szokásos közlekedőedény- vagy rendezőpályaudvar-metafora¹ legyen az útmutatónk, inkább az a kérdés: az egykorú magyar költők és irodalmárok közül ki mit vállal fel a közköltészetből, s mit nem? Ezzel a rendhagyó idézetfüzérrel szeretném megköszönni Kerényi Ferenc örökre szóló dedikációját a Pest vármegyei monográfiában: „testvéremnek a közköltészetben”.

A következő válogatás csupán ízelítőt adhat a közköltészeti létmódra vonatkozó egykorú kritikai reflexiókból. Ezek elemzése önálló kutatást érdemel. Textológusként inkább csak olyan szemelvényeket idézek, amelyek a konkrét szövegismeretre és -használatra utalnak.

A legfőbb ellentmondás két fő pólus között feszül. Az egyik oldalon a privát versélmény, az önmagunk számára összegyűjtött, ezáltal újraélt és személyessé tett hagyomány öröme áll, a másikon pedig az önelvű irodalmi-kritikai kánon értelmezői közösségének elvárásai. Épp ezért tartom megfontolandónak Hegedüs Béla felvetését, mely szerint a későbbi önelvű irodalom működési elvei először mindig a közköltészetben jelennek meg, tehát ez a látszólag hagyományőrző réteg egy adott kor progresszív lehetőségeit is kifejtette.² A Kazinczy-kor elhatárolódó gesztusai – némi sarkítással – épp ennek a jól felismert előkép-világnak, a deákos elitműveltség és a mezővárosi versfaragás közti óriási kulturális térben rejlő lehetőségnek szólnak: ha valahol volt működő „irodalmi élet” a korábbi évszázadokban, az épp ez az amorf közeg. A frissen szerveződő, ám éppúgy antik hivatkozásokra építő, önmagát klasszicizáló irodalmár-világ jogosan tekintett tegnapként a közköltészet aranykorára, s az írók bármikor könnyen felidéztek néhány elrettentő példát az alantasság és a fűzfapoézis köréből.

Ez az elhatárolódás ekkor kevésbé érinti még a népköltészetet, amelynek tudatos felfedezése és irodalmi integrációja ez idő tájt kezdődik Révai Miklós követői, majd Kultsár István és a Hasznos Mulatságok nyomán. A Herder-koncepció hazai változatának köszönhetően az értékek mérlegelésekor a paraszti ősköltészet külön serpenyőbe kerül, mint a (már középkori gyökereinél) tudós poézis, amely szétterjed, és így alantassá válik.³ Hosszú távon egymás ellen fordulna a két szövegmező? Hogy mégsem így történik, annak oka a magyar hagyomány összeforrottsága, a litterae mélyebb beágyazottsága és a magyar népköltészet integráló képessége lehetett. A lakodalmi köszöntők, a keservesek, a bujdosódalok, sőt a régies szerelmi líra egy része is nagyon hamar és intenzíven utat talált a paraszti kultúrába, mely így saját régiségén túl más társadalmi rétegek régiségeinek is lerakata, továbbéltetője lehetett. A leszálló mozgás néha nagyon hamar, valósággal az írók szeme előtt zajlott le. Kicsit sarkítva: egy régi közköltészeti szövegemlék „népivé válva” értéket képvisel, míg az egykorú írótársak tollán ugyanez a poétikai örökség csak fölös nehezéknek számít.

Csokonai talán ezért szólítja kortársait a szájhagyomány és a közköltészetben megbúvó, néha szóbeli, néha leírt értékek egyidejű felkutatására – számára éppígy összefolytak, egymást egészítették ki ezek a dimenziók:

Magyarjaim! Literátorok! ne tsak a’ külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a’ rabotázó egyűgyű Magyart az ő erdeiben és az ő Scytha pusztáiban, hánnyátok fel a’ gyarló énekes könyveket, a’ veszekedő Predikátziókat, a’ szűr bibliopoliumon kiterített szennyes Romántzokat, hallgassátok figyelemmel a’ danoló falusi leányt, és a’ jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád’ Szerentsi táborára, akkor lelitek fel a’ nemzetnek ama’ mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, a’ mellyeket az olvasott és útazott uratskáknak társaságában haszontalan keresnétek.⁴

Nyugat-Európában egyébként ugyanez történt, csak ott még gyorsabban (ezért radikálisabban és ekkor már nem annyira láthatóan): a hagyományos paraszti kultúrát egy polgári műveltség írta felül, ezáltal a népiség a múlt egyéb kulturális javaival együtt felértékelődött. Percy püspök személyében mindazonáltal továbbra sem a folkloristák ősapját kellene látnunk, hanem a folklórra nyitott irodalmárt…

Pillantsunk körbe először a belső nézőpontból: a sajátnak tudott-érzett, akként formált és képviselt közköltészet irányából. E hagyomány az írásbeliségből eredően reflexív, hiszen sok módon képes érzékeltetni a befogadó-feljegyző és a szöveg viszonyát mind intellektuálisan, mind az érzelmek terén. Bőven akadnak beszédes címek és argumentumok, esetleg előszók, amelyek e viszonyról tanúskodnak a kéziratokban, néha a nyomtatásban is.

Mire valók a szövegek a magánirodalom terében? Hívjuk segítségül a versgyűjtemények tulajdonosait! A kéziratok címe gyakran hangsúlyozza az érzelmi kötődést: Szívet gyönyörködtető világi énekek, Szíveket újító bokréta stb. Egy bizonyos H. A. 1822-ben „több mulató, barátságos, s’ jó Estvéket szerzö, Énekeket foglaló Könyvetske” címmel jelölte meg gyűjteményét.⁵ Egy 19. század eleji verskézirat címe szintén a mulatságot, értsd: a hasznos időtöltést, az unaloműzést írja körül: „Néhány rendesebben hangzó magyar dallok melyeket üres idők nyájassab’ töltésére, és a’ posványos henyélés’ utálatos vétkének el mellőzése okáért öszve irogatott L. J. m[anu pro]pria”.⁶ Vigyázat: az unaloműzés nem feltétlenül a dalok olvasására-éneklésére vonatkozik, hanem legalább annyira a feljegyzés aktusára. Más gyűjtemények címe a válogatásra, az igényes előkészületre utal: Válogatott szép énekek, Egynéhány kiválogatott nóták, Gyűjteményes vetemény stb. Ezeket a forrásokat továbbra is primer receptuális kéziratnak tekinthetjük.⁷

A Révai-korszak elejéről Kreskay Imre gyűjteményének (1788) előszavát érdemes hosszabban idéznünk. Ő ugyanis már nem önmaga szórakoztatását tűzte ki célul, hanem szerkesztett antológiának tekinti kéziratát, amelyben egyébként a saját versei alkotnak többséget (vagyis szekunder auktoriális forrás).⁸ Kreskay vállalkozása sok szálon kapcsolódik a nemzeti irodalomszervezés programjához, ennek megfelelően az ősmagyarokkal kezdi okfejtését:

Kedves Olvasó!

Mindenkor győnyőrkődőtt kedves Hazánk a szép ódáknak, avagy Kellemetes Énekeknek rendes hangzásában. Olly elmés verseknek énekelgetésével zengedeztek nyelvei érdemes emlékezetű nagy eleinknek, még mikor a Tanais partyárol e boldog főldre kőltőzkődtek: és illy érzékeny rendekkel áldották Mars, és Herkules akkori vélt Isteneiket, mikor már a fegyverrel sajáttyakká tett főldőn bátran huzogatták-ki sátorjaikat. Tárogató Sipokkal, néha furuglyákkal kettőztették, [és] kellemesitették az egyűtt hangzo […] deket: igy gyakorlották az Ist[eni tiszte]leteket, igy kisztették, és bátoritott[ák] sziveket a vér ontó tsatákra, és igy végzették az Epimiciont, avagy ditsősséges diadalmi versek énekelését. Még a kinos halálnak kűszőbén-is elől kérvén kedves kűrtyét a Nagy Lehem [!], avval fujta-meg szerelmes népétől butsuzó notáját. – De szinte mind szomoruak valának őseink notáji. nem tsuda: űldőztettek szűntelen, és őldőztek. egy véres tsatábol meg-sem pihenvén, más ellenségnek voltak meg-győzői. A Diadalomi verseknek énekelésében-is illetődve emlegették Bajnok Pajtásoknak eseteket. E hanyatló [sz]ázadnak kőzepe táján mintegy arany [idő]kre látván derűlni kedves Hazájának Fénnyét, vigabb hangokkal Zengedeztek szerelmes Népűnknek nyelvej. Vajha tovább tarthatott volna öröme. De ime melly hamar jutottunk arra, hogy, ha Nemzetűnknek szebb, ’s gyengébb nemét énekelgetni halljuk-is tsak a dallnak puszta hangja tsiklandoztattya fűleinket, nem értyűk idegen verseit. Szégyenlenek tudniillik már haza [!] nyelven énekelni, mert az idegen Szeretők azt nem értik; holott tegye-fel bár fejét amaz, de ugyantsak sem Győngyősy, sem Amade, sem Faludy, sem más számtalanok’ énekes verseinek ’s a régi magyar dalloknak elmésségét fel-nem múlja. Nem tzélom nekem mind amazokat az Énekeket őszve [szed]-ni, mellyeket sok érdemes Poet[ák] Haza [!] nyelven irtak. Jó Barátimnak kevés munkáit, mellyekben magamnak-is némelly részetském vagyon, kivántom ezen egybe-szed[é]sem­­mel a mindent feledékenység[be] temető időnek koporsójábol ki-menteni: nem illetődvén azzal, hogy némelly el-fajúlt szivű magyar előtt, mind únalmas, tettzetlen, és sótalan az, mi magyarúl vagyon irva, jól tudván azt, hogy

Ha a gyenge szemek

Napra nem nézhetnek,

Az a Napnak nem vétke:

Hibája a nyelvnek

Ha beteg embernek

Izetlen a jó étke.

K.⁹

Tehát a honfoglalók anyanyelvi és zenei gazdagságát a dalkincsük szomorú karaktere adta, ma viszont végre magyar nyelvű, vígabb karakterű irodalom is akad, ráadásul nem rosszabb, mint a női közönség által kedvelt külföldi. Itt három költőt említ, akik erősen belekeveredtek a közköltészeti szöveghagyományba: Gyöngyösi Istvánt, Faludi Ferencet és Amade Lászlót; közülük kettőt a váci Énekes Gyűjtemény előszava is példaképp sorol fel,¹⁰ sőt Amadét 1817-ben Kultsár István is dalköltőként emlegeti.¹¹

A külföldi népszerű költészettel való összevetés már ekkor toposznak számít, mint arra Mészáros Ignác kiadatlan antológiájának (Tsallóközi Ódák, és Énekek, 1765) mottója utal:

Nyomtatva más nyelven vannak illyen Ódák:

Kik sem jobbak, Sem nem ollyak mint ez Ódák.¹²

Kitérőként idézzünk egy későbbi szöveget, amely a nemzet karakterét szintúgy kiolvashatónak véli a dalokból. (Ezzel tökéletes összhangban van a Tudós Társaság, majd Erdélyi János koncepciója, amely a Népdalok és mondák három kötetének alapelvéül szolgál.) Egyúttal arra is példa, hogy a reformkori népdal-felfedezők tekintetét gyakran megzavarta néhány, egyértelműen műköltői szöveg közkeletű használata. A Meddig fogsz még űzni, átkozott szerencse, engemet kezdetű, 18. századinak tűnő keserves igen szép kritikatörténeti jegyzetet kapott egy kéziratban, amelyet feljegyzője, Kelecsényi Pál Erdélyi Jánosnak küldött be. A dal régiségét ugyancsak a melankólia felől értelmezi:

Illyesféle érzemény tellyes dal mely a’ magyar Melancholiájával ösz-hangzásban van, több a’ nép közt talalkozék; és talaltatódna – meglehet: hogy a’ néptül szarmaztak, vagy annál hihetöbb a’ miveltebb körökbűl cselédség által a’ nép közi átszivárogtak – a’ dallama fenséges; Esztergomi cziganyoktúl hallám húzatni.¹³

A melankólia mint a magyar (nép)költészet alaphangja nemzedékek óta visszatérő elem volt a hasonló nyilatkozatokban, nem beszélve a sírva vigadás 1850-es évekbeli kultuszáról. Szépen rímel Kölcsey szavaira a Nemzeti hagyományokból; ezeket Kelecsényi is olvashatta. Kölcsey mintegy védelmébe veszi a szomorú alaptónust, ugyanakkor csak az egyéni sors és a közösségi traumák kifejezőjeként véli indokoltnak; a szerelmi panaszdalokat idegennek érzi:

Ami pedig a nemzeti búsongó karaktert illeti: annyira bizonyos-e, hogy búsongásra hajlás és a szabadságnak magas érzelme nem férhetnek meg egymással? Búsongás nemcsak szolgaiságnak, de az érzés mélységének következése is lehet. A melancholiás temperamentum kisebb vagy nagyobb mértékü idegen vegyűlettel is fátyolt von el a lélek felett; azonban a fátyol hevet és lángot boríthat maga alá. Magány és csend borongásban tartják a melancholiást, az örömnek szelíd kifakadásait ő nem ismeri; de lárma és zaj felriasztják andalgásiból, s innen a zajgó társaságok, s a szilajon csapongó örömmel teljes vendéglés; innen a vadászati és csatázási lárma-kedvelés, s a visszálkodást szűlő békétlenség; innen a hirtelen fellobbanás lángja, s a féketlen kiáradozás utáni hirtelen elcsillapodás; innen a nemzeti muzsikának majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú hangjai, s több e félék. Nem lehet mondani, hogy e tulajdonok a poetai szellemnek útat zárnának; magány és bevonulás a költőnek is sajátja, s édes ének szintúgy szokott a búsongás fátyola alól, mint az örömnek virágbokrai közzűl zengeni. […]

Egyéberánt a hagyomány elenyészte megtilt bennünket, hogy a régibb kor sajátságai felől hitelesen értekezhessünk; mert az minden kétségen túl a maga mesés alakjában is több psychologi vonásokat szállított volna korunkig, mint a krónikának sovány tudósításai. Az időkről, melyeket közelebb érünk, jól tudjuk, minő környűlmények közül maradt reánk a vissza és előérzés bánatja, s az ezt tökéletesen kizengő szegény bújdosó magyar nevezet. De nem ajkainkon forog-e a dicső nemzet cím is? Tedd a kettőt egymásnak ellenébe, röpülj végig a hír és balszerencse váltólag következett századain lelkedben, s látni fogod, mi fény és homály az, melyek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyűlettel ölelkeznek. Ki nem látja, hogy ilyen vegyűlet nem szülhet mást, mint sentimentalismust? De a magyar karakteri sentimentalismus a romantikaitól különböző. Ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönözi; a szerelem epedése nálunk nem hazai plánta, európai szomszédainktól nem régen kölcsönöztük azt, s mit nyertünk benne? ki találni nem nehéz.¹⁴

Térjünk vissza a Révai-korszakhoz! Ráth Mátyás kommentárja Révai felhívásához (Magyar Hírmondó, 1782) csak egyetlen Herder-féle szempontot mellőzött: azt, hogy a népköltészet ellenszer lehetne a sablonos műköltészet ellen; tehát nem volt konfrontatív.¹⁵ Ennek okát az iménti szinkretikus, művelődéstörténeti okokból összecsúszó hagyománymezők kölcsönhatásában keressük. Ahogy említettem, Ráth Mátyás, illetve a vele kortárs Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai már személyes tanúja lehetett annak a felgyorsuló folyamatnak, amelynek során a paraszti folklórt mintegy elfoglalta a közköltészeti szövegtermés (vö. Bartók és Kodály száz évvel későbbi aggályaival a faluhelyen is széles körben hódító magyar nótákról, az ernyedt úri osztály populáris kultúrájáról…). Ráadásul több műfajban gyors változások mehettek végbe, főként a ponyván könnyen terjeszthető vőfélyversek – először épp 1793-ban! –, ivónóták, illetve egyes lírai és betyár-epikai daltípusok találtak könnyen helyet maguknak. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy az olvasni tudók köre gyorsabban szélesedett, mint az írni tudóké.

A lelkes nyilatkozatokon túl, mihelyt valóban népdallal találkoztak a literátorok, sok kifogás támadt ellene. Csokonai népdal- és népmeseidézetei (Szuszmir) jórészt komikusak, legalábbis kuriózum jellegűek.¹⁶ Ha pedig egy népdal nyilvánosan megszólalt, inkább visszatetszést keltett, mint gyönyörködést. Különösen akkor, ha értelmiségiek saját körein belül hangzott el. Az amúgy folklór iránti érdeklődéséről híres, szerb balladákat fordító Vitkovics Mihály elborzadva számolt be Kazinczynak arról, hogy 1809-ben Czinke Ferenc pesti egyetemi diákjai egy színielőadáson egy népdalt is énekeltek:

Fellépett a Professor Úr s egy kis beszédet declamált. Kihúllott fogai és retsegő szava miatt viszszásan ütött ki […]. Köpedelem volt hallgatni és látni. – de a mi legotsmányabb, az, hogy egy közűlök Tilinkót fújt, s bújdosik a disznó kilentz malatzával, effective danlotta. Egek! az Egri Gymnasiumban is nagy gyermekség lett volna, hát a Pesti Universitásban?¹⁷

Míg a szájhagyományt, a népdalt nyers, „ősi”, mégis kissé bárdolatlan karakterével együtt valamelyest értékesnek láttatják, addig a sokat szidott ponyvakultúra kifejezetten az alantasság és elavultság egyik allegóriájává válik. Itt bizony nincsenek kedvcsináló, ars poeticát jelző bevezetők, a címadás viszont olyankor is újdonságokat ígér, ha kifejezetten régi anyagot közöl (Hat új énekek, Leg-is-legújabb világi énekek stb.).

Bod Péter több művében említ ponyvákat, de csak a hasznosabbakat emeli ki (Markalf stb.), a hitványakra nem vesztegeti a szót. A terjedelmesebb ponyvák Cornides Dániel bibliográfiájában is helyet kaptak. Simon József 1764-ben egy ponyva­versre, „A Szántó nótájára” (Felkél jó hajnalban) alkalmi versfüzért írt, s ennek preambuluma végigsorolja a ponyvákat: megrója őket mint trágár, alantas dolgokat. Saját földműves-versét épp abból a célból írja, hogy legyen mit énekelni (s belőle mindenfélét tanulni) a szántóvetőnek a sok haszontalan profán ének helyett, hiszen „ér ez is avagy használ annyit, mint a Nyul Ének, Nád Sip, Czigany Cserebere Historiák”.¹⁸ Hiába sorjáznak Csokonai vagy Mátyási József ponyvákra is hivatkozó programírásai, mintha semmi sem változna. Hasonlóképp fogalmaz 71 év múltán Edvi Illés Pál egy 1835-ös kalendárium népismereti szövegében. Megtudjuk, hogy a fonóban is olvastak ponyvákat, méghozzá kifejezetten régi füzeteket:

Fonókai (fonóházi) mulatságok. Falu helyeken oly szokás divatoz, hogy számos fejér-népek téli estvéken bizonyos házhoz öszvegyülnek rokkáikkal, és mécs vagy gyertyavilág mellett fonogatnak. Illyen házhoz sietnek a’ faluból a’ férfiak is, névszerint a’ fiatalság. Itt pipáznak, beszélgetnek, meséznek, tréfákat üznek. Itt olvastatnak a’ komáromi gyárban készült danák, tréfák és Istóriák, Argirusról, Stilfridről, Markalfról; Itt találni a’ Climius Miklóst is, Rontó Pált, a’ Hármas Históriát és Farkas Antal erkölcsi iskoláját. Itt hallani találos meséket, köznépi danákat (mellyek töbnyire nem tiszta fülekbe valók) és sok paraszti tréfákat.¹⁹

Kecskeméthy Csapó Dániel a Dalfűzérke I. füzetének (1844) sorozatindító előszavában kitér a színpadról folklorizálódó dalok fontosságára, majd saját sorozatát szembeállítja az igénytelen ponyvakiadásokkal, bízva abban, hogy az ő kezdeményezését siker koronázza.

Ez okból addig is, míg a’ m. tud. társaság, több évi gazdag gyűjteményéből, illyes valamit a’ közönségnek felmutatna: bátorkodom, deákkori gyüjteményimből, az illyesek után epedő közönségnek, Cisio, álmoskönyv, szerencse-kerék, Angyal Bandi ’stb. helyébe néhány kisded dalfüzérkével, csemege gyanánt kedveskedni.²⁰

Ahogy említettem, nem mindenki volt ilyen elutasító, s észre kell vennünk a ponyvák és szövegeik iránti érdeklődés jeleit is. Csokonainál a „szűr bibliopolium” kissé groteszk képsora valójában a dudvák közt eldudvásodó somogyi ananász motívumára rímel: a pótlék-kultúrára, a helyettesítő szerepkörre, amelyet a közköltészet sokféleképp biztosított még mostoha körülmények között is. Jankovich Miklós, Sebestyén Gábor vagy az erdélyi Aranka György és Gedő József²¹ szorgosan gyűjtik már a ponyvákat: beköttetik, tematikus jegyzékeket írnak róluk. Arankáé az egyik kolligátum borítótábláján maradt ránk, a reformkori Kelecsényi József pedig Erdélyi Jánosnak küldte be saját listáját. Erdélyi a Népdalok és mondák előszavában szintén utal a ponyvák közvetítő szerepére: ha a magyar népdal múltját nyomozzuk, nem hagyhatók figyelmen kívül. ²²

A közköltészeti létmód egyik furcsa velejárója a másodlagos szóbeliség, hiszen ezek az írott szövegek gyakran nemcsak másolva és kinyomtatva terjedtek, hanem énekelve vagy szavalva is. E téren éppúgy sok az ellentmondás, mint arra Hovánszki Mária kutatásai figyelmeztettek.²³ Miközben Verseghy és Csokonai rátalál az érzékeny dalköltészet össz-európai divatjára (ami szépen rímel a hazai énekköltészeti hagyományra), addig literátoraink sokszor fanyalogva, megvetően írnak az éneklésről, sőt az énekelhetőségről is. Érdekes, hogy sosem az autochton közköltészetet pellengérezik ki, hanem az azt imitáló, értsd: a népszerűséget hajhászó műköltészetet.

A legismertebb példa, amikor Kazinczy Ferenc megrója Márton Józsefet, aki szerinte azért adta ki kottával Csokonai Békaegérharcát, „hogy a’ Mendikás [!] tonusú emberkék a’ palaczk mellett énekelhessék”.²⁴ Ugyanezt a kifejezést használja általában Debrecen ellen, s később Rumy Károly György és Wallaszky Pál recenzió-párbajában is előkerült.²⁵ De mit takart a „Mendikás tonus”? Demeter Júlia szavaival nem más, mint a „populáris alacsony komikum sűrítménye”, legalábbis a Molière-fordítás nyelvi kódrendszerében.²⁶ Ámde honnan a névadás?

A diákközösség által századok óta gyakorolt, iskola- és önfenntartásra egyaránt szolgáló verses kéregetés, mendikálás hőskorában járunk. Az ekkor mondott rigmusok egyszerre emelkedett hangneműek (egyházi ünnepekre, a patrónusok vagy curatorok névnapjára, nyilvános vizsgák felvezetésére vagy lakodalomra szólnak), ám az adománykérés miatt egyben kissé alantasak és pragmatikusak is. E műfajcsoport, amely a néphagyományhoz is utat talált, a közköltészeti létmód egyik sajátos terméke. Kazinczy feltétlenül ismerte – halotti búcsúztatót legalábbis kellett írnia a pataki poétai osztályban, egy ilyen munkája fenn is maradt.²⁷ A toposzokat nem ritkán a nyakatekert eredetiségek ellensúlyozzák, e versikék közös üzenete pedig épp az volt, hogy a szavaló diák, egyben az egész iskola méltó a támogatásra, hiszen a tanulók sok nélkülözést ki kell álljanak (gyenge a koszt, hideg van, a tanárok és a praeceptorok gyakran verik őket stb.), mire ilyen szép szellemi teljesítményekre képessé válnak. Vajon ez az attitűd lenne a szálka Kazinczy szemében? Úgy tűnik, e jelző mögött számára a tudálékos, de valójában csak újramondó, dicsekvő, mégis kuncsorgó „poéták” archetípusa rajzolódott ki – a mendikáns feladatok során a leendő értelmiségiek mintegy rászoktak a kollégiumban ezekre, s akadt, aki később is ekként próbált érvényesülni. A már életében anekdotahőssé váló Berei Farkas András vándorköltő minden tettével e játékszabályokat igyekezett fenntartani egy némiképp átalakuló világban, s így tukmálta verseit sokakra.²⁸ A mendikálás egyébként a legkevésbé sem debreceni sajátosság, hiszen Sárospatakról (Kazinczy alma materéből) is ránk maradtak e műfajok képviselői, de még nagyobb számban Erdélyből, ahol egész versfüzeteket ismerünk csupa-csupa köszöntővel.²⁹

A Kazinczy-féle epitheton ornans azonban nemcsak ezt az irodalom- és világfelfogást gúnyolja, hanem láthatólag az éneklő, különösen a palack mellett éneklő embereket általában. Sajátos törésvonal lehetett az énekelhető-énekelendő és a csak olvasásra szánt literatúra világa között. Dugonics ellen például ugyanő (bár felmentőleg) így ír az Orpheusban (1790):

Azok, a’ kik ezt úgy nézik, mint közönséges Románt, melly szerelmet tanítani, vagy tsak némelly munkára nem született elmét egynehány únalmas óráitól dajkai dallás formán meg-szabadítani akar, erről a’ munkáról igen kantsalúl ítélnek: De nem ez vólt az Író szándéka.³⁰

Mint Debreczeni Attila kifejti, itt Kazinczy tesz némi engedményt, hiszen „a régi időkre nézve a szólás és szokások durvasága indokolható, mert korfestő jellegű (a régi és népi azonosításának már említett korabeli jelensége tűnik fel ennek hátterében)”.³¹ Mivel viszont Dugonics munkáját mint regényt a ponyvákkal (Stilfrid [és Bruntzvik], Argirus) ítéli egyenrangúnak, összességében a „leg-alatsonyabb popularitás” világába sorolja a jelenkor mérlegén, ami tehát „»az Árpád idejére« visszavetítve mentegethető, az a poézis saját körén belül menthetetlen”.³²

A görögös műveltségű Ungvárnémeti Tóth László 1818-ban A’ Költőnek remekpéldáiról, különösen Pindarról, ’s Pindarnak Versmértékiről értekezett. Itt komolyabb, esztétizáló gondolatmenetet szentel a popularitásnak, amely egyrészt vonzó lehet gyermeki „naivitásával”:

[…] az ének-költés, mint a’ sziv érzeményének ömledezése, vagy Pindar szerint az elmének virága, gyakran csak azért is tetszik, mert bennünket az emberi nemzetnek arany gyermekkorába varázsol viszsza, mellyért minden költemények között leginkább megérdemli az engedelmet, ha szinte nem egészen tenne is eleget a’ jó ízlés törvényinek. De ezen költemény-nemben is külömbség vagyon! Egy köz-dalnak elég ha édes, ’s ha a’ szívet érdekli; […]³³

Saját közegükben az eredeti közdalokat is értékesnek tartja és összegyűjtésüket javasolja, hiszen azok – Kultsár István késő herderiánus szavaihoz hasonlóan – a nemzet karakterét őrzik:

A’ Magyaroknak igen sok köz daljaik (scolia) vagynak, mellyek valóban Anacreoni kedvességet lehellenek, ’s annál inkább megérdemlenék, hogy öszveszedje őket valaki, mivel többnyire egyűgyűek (sőt a’ Csere-háton aszszonyok, ’s leányok) által szereztetnek, ’s a’ nemzetnek gyermekkori bélyegét legtisztábban adják elő. Mert csak egyedűl a’ köznép az minden nemzetben, melly a’ Tudós-rend, ’s a’ Véd-kar (valamint a’ test-tápláló részek a’ fő, ’s a’ vég-tagok) között, teljes egyarányban nyugszik, ’s eredeti tulajdoniból a’ tökéletesedés rovására nem sokat veszít.³⁴

A scolia (a görög szkholion latinos alakja) az antik költészet egyik fontos, de illékony műfaja volt – Mindszenty Dániel a magyar népdalt épp ilyen megfoghatatlan, sőt rögtönzött alkotásként írja le.³⁵ A műfaj képviselői asztal mellett improvizálva születtek, a borról és az élet vegyes témáiról. (Furcsa módon az egyik legrégibb írott zenei emlék épp egy szkholion: a trallészi Szeikilosz sírtáblájába vésett rövid vers és kotta az i. sz. 1. századból. A sírkőfaragó a verset-dallamot kőbe vésve kiemelte a feledésből, de a halandóságról szóló vers így más értelmet is kapott. Mivel ezt az emléket csak 1883-ban fedezték fel, a műfaj korábbi értelmezéseiben nem játszott szerepet.)

Az ógörög irodalmat jól ismerő és imitáló Ungvárnémeti Tóth László azonban sokkal inkább a jelenkorához szól. Amikor úgy véli, igaztalan kritikák érik antikizáló költészete miatt, így fogalmaz:

De ez ellen külömbféle kifogásokat tesznek: „Hogy a’ Görög Költőségnek lelke a’ század Geniusával ellenkezik; hogy a’ pogány Mythologia a’ Keresztény vallás lelkének ártalmára vagyon; hogy magunkat Pestről, vagy S. Patakról Athenába által nem tehetjük; hogy Bakonyi Jutka, vagy Ziza Húgom (a’ Czuczám adta?) meg nem ért; hogy a’ Görögség mesterkézett, nem természetes verseket, ’s tanúlt nem született Költőt csinál.”³⁶

Miért épp „Bakonyi Jutkát” és „Ziza húgom”-at hozza fel a görögös lírát nem értő (értsd: provinciális) közönség megtestesítőjeként?³⁷ E két konkrét név két, közköltészeties karakterű irodalmi hősnőre utal: a mesterkedő Nagy János egyik dalának megszólítottjára,³⁸ illetve az örök vitapartner, Terhes Sámuel ciklusának címére. Kicsit árnyaltabb a kép, ha belátjuk, hogy amikor Ungvárnémeti Tóth ez utóbbin gúnyolódik, valójában saját múltbeli, diákos irodalomhasználatát távolítja magától, hiszen neki is volt egy Csokonait imitáló, kéziratos másolatban fennmaradt ciklusa Niza vagy is másképpen a’ senge szerelem dallokban címmel (1809).³⁹ Ez az a kategória, ahogy manapság „valóvilágozunk” vagy „megasztározunk” értelmiségi körökben (tettetett borzadással, de pontos ismeretekkel), sőt ilyenfélének gondolom a 16–17. századi prédikátorok virágénekek elleni kirohanásait is. Ungvárnémeti Tóth László persze nem fájlalja, ha az ő verseit nem értik az effélék, hiszen világszerte akadnak nekik való, alantas poéták:

De egyébaránt, valamint én semmit sem veszítek benne, hogy verseimet százból kilencz­ven nem érti, csak a’ tíz hozzá értőnek tessenek; úgy a’ bennem való veszteség is kipótoltatik az ő részökről az ifiú Érzékiben,⁴⁰ ’s egyéb fonóba való Dalosakban, kik a’ köznépnek többsége szerint, valamint más nemzeteknél, úgy nálunk is számosabbak a’ jó ízlésű Íróknál.⁴¹

Hogy a literátorok sokszor a női közönség igényeivel hozzák összefüggésbe a populáris ízlés rendíthetetlenségét, több irányból csúsztatás. A ránk maradt kéziratos versgyűjtemények többségét egyértelműen férfiak írták össze, s gyakran a női neveket viselő források is csupán a megajándékozott személyre utalnak. (Mindszenty Dániel ezeket az udvarlásképp készített kéziratokat és az emiatt átalakuló szövegváltozatokat is megemlíti.)⁴² Mégis úgy tűnik, ez a sarkított érvelés nem ment ki a divatból a 19. század elején sem, sőt valójában a jelenkorig végigkíséri irodalmi-művészeti életünket. A Felelet a Mondolatra (Szemere Pál és Kölcsey Ferenc gúnyirata, 1815) szinte a végletekig karikírozza, s néhány – ugyancsak karikaturisztikussá váló – utalást tesz a közkultúrára. Zafyr Czenczi levelében pesti zeneélményeiről olvashatunk, amelyeket boldogult férje oldalán élt meg:

[…] elmentünk a Beleznai kertbe, épen ott volt a’ Bihary bandája, még most is jut eszembe hogy ezt húzta:

Csak ollyan már a’ világ

Kinek szoros kinek tág,

Lám én nekem a világ

Sem nem szoros sem nem tág.

Eszemadta Biharija, mondék, csak nem felsikoltva örömembe, be angyali módra húzza. Megérdemlené, hogy a’ kezét megaranyoznák. – Czinczogások! felele a’ férjem, estvére más musikát fogsz hallani.⁴³

A dalocska igencsak közköltészeties, tautologikus sorait valóban sokan ismerték ekkoriban. Fábián Gábor diákkori kéziratában is szerepelt, amelyet még Pápán írt össze 1810-ben:

Én nem tudom, a’ világ

Kinek szoros, kinek tág;

Nekem ugyan a’ világ

Se nem szoros, se nem tág.⁴⁴

Az asszonyka a Hét Választóhoz címzett fogadó koncertjén ellenben már az ásítással küszködött. A férje meg is dorgálta: „te néked nincs izlésed a Szép felől”. Másnap egy színházlátogatás pattintott ki újabb ízléskülönbségeket. Az opera egy kórussal kezdődött:

Hogy tetszik? kérdé a’ férjem, ’s én mondék valami olly szépet, olly felségest vártam, mint Pápán a’ Deákok’ Cántusa, azonban itt csak holmi czifra, nyifra gornyikolást hallottam; még pedig musika mellett. Ez nekem ollyba tetszik, mint nálunk a vak koldusok vásárkor midőn a’ hegedű mellett ezt éneklik:

Felemelé Kádár szemeit az égre.

„Istenem, hogy a’ Cultúra illy gyenge lábon áll még Hazánkban, Micsoda gondolkozások ezek? a’ czigány’ hegedülésében áll a’ Magyar eredeti Musika, ’s a’ Deákok’ cantizálása, a’ szép eredeti Magyar éneklés, ’s a’ Mozart ’s Hayden Compositiója játszva a’ Mesterektől ’s Mesternéktől semmi.”⁴⁵

Így sóhajtott a csalódott férj. Az asszony viszont, úgy tűnik, világos különbséget tudott tenni a közköltészet regiszterei között. Láthatólag arra számított, hogy az operában a populáris kultúra explicit, nyilvános formáihoz, például a kálvinista diákok kórusához hasonló élményben lesz része (ami ugyanolyan korszerű a szemében, mint a cigánybanda legfrissebb darabja), ám ehelyett a közköltészeten belül is alantasnak ítélt kolduséneket juttatta eszébe – amely egyébként egy ponyvára került 17. századi vitézi his­tóriát takar.⁴⁶ A szép, új és rendezett popularitás helyett csak egy poros és elértékte­lenedett műsorszámra futotta, ami viszont láthatólag közelebb volt a férje ízléséhez.

A férj csak azt tudta javasolni a honi hagyományokba „ragadt” Czenczinek, hogy mélyedjen el kissé a német kultúrában. Az asszony nem akar urának ellentmondani, így hősiesen nyelvleckéket vesz, s táncolni, majd zongorázni tanul esztendőkön át. Mint írja, csak a férj halála vetett gátat annak, hogy teljesen elnémetesedjen az ízlése:

A’ ki a’ napon jár, megtetszik a színén, én is az idő alatt egy kicsinyt elváltoztam volt. Igaz hogy szinte el voltam hitetve, hogy a Czigány Musikája, és a’ Verbungos Katona táncza nem valami szép, sőt nevetségre való, ’s ha a’ Popovics Úr idegen figurákkal kevert Magyar tánczát, a’ Theátrumi Musikát, ’s Lavottának Magyar táncznótáit láttam ’s hallgattam, mindenképen akartam magamba verni, hogy ezek szebbek amazoknál. Igy kezdettem az olvasásra nézve megromlani. Már a’ hajcsombókos Poéta verseit, a’ búcsuztatásokat, ’s egyéb a’ féléket nevetve emlegettem a’ férjemnek […].⁴⁷

Az utóbbi célzás jól felismerhetően Pálóczi Horváth Ádámra utal, akinek megítélése ekkor már közel sem olyan kedvező, mint pályája elején. Ugyanez a gúnyirat céltáblára tűzi az ő népszerű Strassburger-nótáját (Csipkebokor, kormos agyag…; itt: Lovagolni kurta farkú paripa körme tetején…) is.⁴⁸

Hasonló gúnyolódás járja át egy operakritika sorait 1825-ben.⁴⁹ A névtelen ítész több okból elhibázottnak tartja Bulafalvi Bors Sámuel A kenyérmezei viadal című, állítólag méltán elfeledett „énekes vitézi játékát”. A verselést és szóhasználatát alpárinak nevezi, a vőfélyrímekhez hasonlítja – sőt, már azt is vitatja, hogy a mű megérdemli-e az énekes játék nevet:

A’ mi az Énekes nevet illeti, arról is feljebb szóllottam, ’s a’ figyelmetes olvasónak nem kell hoszasan magyaráznom, miért nem érdemli meg ezen darab az Énekes nevet? – mert némelly régi innen amonnan öszve szedett énékeken [!], ’s még a’ gyermekek előtt is esmeretes marsokon kívül semmit, a’ mi az Énekes játékok tulajdona, benne nem talál, még tsak egy kettős Ének sints; mert az ollyan Falusi Cádentiákat, mint a’ 8-dik lapon is van: u. m. ifjúi szerelmem szép ideje, bártsak örökké zöldellene, mellyek hasonlók a’ paraszt vőfények verseléséhez lakodalomkor, épen nem Énekes Játéki darabok; hanem olly sületlen felkiáltások, mint mikor a’ fent emlitett vőfények magokat jól fel pályinkázván, el orditják magokat, ’s némű némű Ének formára két három czigány nyomorúlt tzintzogása közben el kintornálják: lábaszára bordaja, a’ tsizmába huzája. De a’ mi Ének van is, azt kell megjegyezni róla, hogy a’ jelenések készültek az énekek kedvéért, nem pedig a’ darab foglalatjáért az Énekek, a’ minek talám a’ lesz az oka, hogy az Énekek már régiek, ’s idősebbek is talán a’ szerzőnél: egyébaránt a’ Kenyérmezei viadalban, úgy vélem, nem is lehetnek Énekek, a’ hol az illyen aetheri, ’s tsak a’ tündérek nyelvének annyi foganatja sints, mint egy közönségesen szeretett vezér rajta, vagy egy huszár teremtette kiáltásának.⁵⁰

Nemrég Szigeti Csaba egész könyvet szentelt a 19. századi magyar irodalomba beemelt régebbi – de többnyire kortévesztő – vendégszövegek kultusztörténetének.⁵¹ A műkedvelő opera is kísérletet tett ilyen intertextualitásra, de ezt a korabeli kritikus egyáltalán nem fogadta rokonszenvvel, különösen a Rákóczi-indulót, sőt kimondja annak valószínű 18. századi eredetét is: „azon 4. Rákóczyak közűl, a’ kik Erdélyi Fejedelmek voltak, egyiknek se lehetett a’ kérdésben forgó Mars tulajdonok, risum teneatis amici!”⁵² E kultuszértékű énekek – fontosságuk okán – gyakran bekerültek az esztétikai diskurzusba, de változó megítéléssel. Nem szövegük minősége, hanem kedvelőik habitusa okozott gondot. Martinovics Ignác és Laczkovics János röpiratában olvashatjuk, hogy a 18. század végi magyar nemes unos-untalan „Bercsényi, Rákóczi, Bezerédi nótáit füleket bosszontó tárogató sípon […] fújja, danolja”.⁵³ Ironikus volt a Rákóczi-nóta felléptetése Csokonai Culturájában is, ráadásul hangsúlyozottan nyelvjárásias kiejtéssel énekelték – de még így is jókora bonyodalom kerekedett belőle.⁵⁴

Berzsenyi Dániel 1818 táján szintén említi Dayka és Kölcsey verseiről írt kritikájában: „csak olyan, mint mikor a muzsikus húrait próbálgatja, s vesszük észre, hogy szomorút akar, de még nem tudjuk, hogy az a Rákotzi nótája lesz-e, vagy Mohácsé”.⁵⁵ Ez utóbbit, a mohácsi vészről írt, ponyván is terjedő emlékdalt Csokonai még nótajelzésként használta Egy kesergő magyar című verséhez. Hosszan tartó népszerűségére utal, hogy Széchenyi István a Hitel előszavában (1830) épp erre az énekre hivatkozik, amikor a múlt dicsőségét sirató, csak hátrafelé tekintő hazafiakat jellemzi:

Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden scytha fénynek. S tán úgy van, ámbár én nem hiszem – de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni és lassankint többet szerezni iparkodik.⁵⁶

A későbbi rokon műfajok képviselői is részesülhettek a kultikus szövegeknek kijáró tiszteletben. Egy kis betiltás vagy rebellió-gyanú sosem ártott. Terhes Sámuel Nem úgy van már, mint volt rég kezdetű közéleti dala például egy, a 19. század első felében összeállt kolligátum egyik egyleveles kéziratában Constitutionalis Tiltott Ének címmel szerepel.⁵⁷ Ennek ellenére több nyomtatott kiadásáról tudunk a korszakból (például ponyván és a sárospataki Érzékeny és víg dalok köteteiben), ellentétben a kuruc tematikájú dalokkal.

Ezzel visszaérkeztünk a szemelvények sorozatának kiindulópontjához: az önmagunk számára megörökített, legfeljebb a kisközösséghez szóló szövegekhez.

Próbáljuk meg visszatekintve, kissé rendszerszerűen vizsgálni a fenti idézeteket! (Annak ellenére érdemes megkísérelnünk, hogy a közköltészet tág időbeli, társadalmi és esztétikai határai miatt voltaképp bármelyik jelenségre hamar találunk ellenpéldát is.)

A literátus körök 19. század eleji ellentmondásos viszonya a közköltészethez láthatólag több tényezőn múlik. Egyrészt az írók többsége ismeri a kéziratos kultúra tág lehetőségeit, beleértve a rebellis szövegek, pasquillusok stb. terjedését. Ilyen vitathatatlan érték az egyházi dogmákkal szembemenő, nem korlátozható világiasság annak minden regiszterével együtt, sőt a kéziratok címében néha megfogalmazott „tartalmas időtöltés” igénye is. A közköltészet képes volt az önelvűség szempontjának vágyott alkalmazására, amelytől egyelőre mindenki elég messze járt. Másrészt a nyomtatott nyilvánosságért folytatott harcot se feledjük, a sajtóorgánumok kálváriáját, a Ferenc-kori cenzúra útvesztőit. A közköltészetnek ekkor e téren erősebb a pozíciója, mint a magas irodalomnak: szinte teljesen övé a ponyvák és a kalendáriumok nyilvánossága. A vegyes repertoárú váci Énekes Gyűjtemény (1799-től), majd a sárospataki antológiák (1826, 1834) jelzik, hogy apránként a könyvek terrénumába is eljuthatott néhány közköltési alkotás. A Hasznos Mulatságok köznépi dalai ugyanezt a térhódítást tükrözik egy újabb dimenzióban. A 18. század végi tudatos értékmentő mozgalom, a régiségek kultiválása, a patrióta irodalomszervezés is neki kedvez, hiszen örömmel fedezik fel a kéziratokban a kétszáz éves vitézi énekeket és a késő reneszánsz szerelmi lírát: ráerősítenek jelenlétükre, továbbmásolják a régi forrásokat (Jankovich és Dugonics mindenképp, de másokra éppígy gyanakodhatunk), s avatott szemmel ismerik fel e réteg képviselőit a ponyván is. Ezt a regisztert a kéziratosságban aligha tartották alantasnak, legfeljebb korszerűtlennek.

A közköltészet azonban számukra nemcsak ezt képviselte, hanem a mások által uralt irodalmi közéletet, a mesterkedő hagyomány és a kollégiumi-alkalmi poézis kiirthatatlan jelenlétét is. Jól tudták, hogy ez nemcsak a divat függvénye, hanem az oktatással összefonódó, hajdan tán progresszív, ekkorra viszont már kontextusfüggővé, parciálissá váló hagyomány. Ezek összjátékát jól példázza a már említett, állandó lecsúszással küzdő, mégis főúri támogatókat szerző (értsd: szüntelenül kierőszakoló) Berei Farkas András élete, aki gyakorlatilag ekkor már teljesen elavult poétikai elvek nyomán alkotott, s afféle soványka Gvadányi-epigonként menedzselte végig magát az életen.⁵⁸

S. Varga Pál értelmezésében a közköltészet ekkoriban már nem annyira hagyományközösségi tényező, mint az előző században, vagy csak bizonyos rétegei. A többsége „elállja az utat” a lírai individualizmus, a kritikai reflektáltság, az írói csoportosulások programértelmezései stb. elől.⁵⁹ A diákkori nosztalgia pedig még nem minden. Kerényi Ferenc egy fontos gondolatmenetében már pontosan feltárta a helyzetet, amely okot adott akár Kazinczy, akár a Felelet… szerzőinek fanyalgására: „a XIX. században is élő közköltészet a már világirodalmi személyiségeket is felmutató nemzeti irodalom mindenkori első vonalának esztétikai mércéjével mérettetett, és ezen az egzámenen értelemszerűen megbukott”.⁶⁰

A közköltészet és holdudvara tehát magát a litterae világát idézte fel nekik, a letűnőben lévő Atlantiszt, amelynek magasabban fekvő vidékei még lakhatók, míg a többi szép lassan elmerül a tengerben, s legfeljebb a szájhagyományban őrizheti meg pozícióit. Más kérdés, hogy a közköltészet felfedezése körüli reformkori hullámok, majd Erdélyi János törekvései visszaemeltek belőle ezt-azt a kultikus térbe, s Thaly Kálmánnak sem kellett a semmiből kezdenie az ereklyegyűjtést. Azt azonban Csokonai kiáltványa is egyértelművé teszi, hogy a litterae-nek ebbe a rétegébe valamiképp a szóbeliség is beletartozik, hiszen a közköltészetet másodlagos-harmadlagos oralitásként is értelmezhetjük: az iskoladrámától a pincegádorig, a menyegzőtől az exameni dalokig vagy a katonatoborzásig. Ezt mai, íráscentrikus irodalom-felfogásunkkal aligha tudjuk megragadni, de sajnos hang- vagy filmrögzítés híján még csak sejteni is csak alig-alig.

Egyre világosabban látszik, hogy a litterae megengedő szabályainak és iskolásságának, funkcionalitásának és alkalmiságának, imitációs és topikus anyagkezelésének hatásai alól a magyar közköltészet sosem tudott s nem is akart mentesülni. Nem szállt vele szembe, legfeljebb parodisztikus hangnemet keresett, avagy még gyakrabban az alászálló retorikai-poétikai nyersanyagokat tartotta végsőkig játékban, egyúttal a későbbi önelvű irodalmiság eszköztárát és habitusát (például érzékenység, kétszeres verselés, népiesség) fejlesztgetve. Ahogy a dinoszauruszok árnyékában éldegéltek a hajdan tőlük elágazott, akkortájt még csak cickányforma ősemlősök, úgy tudott kitartani a közköltészet saját, kettős kódolású, progresszív és regresszív elemeket vegyítő működésével a 18., majd a 19. század díszletei között: fél-nyilvános és fél-privát önelvűségben.

Ugyanakkor az újítók, élükön Kazinczyval, épp az ismerősség, a kényszerű jártasság (Sárospatak vagy Debrecen kollégiumi hagyománya) miatt fordulnak el tőle, emiatt érezhették porosnak és meghaladottnak. Közvetett módon tehát ők maguk legitimálták, hiszen a litterae hagyományrendszerébe „ágyazták vissza” a közköltészetet, épp távolító, kitagadó gesztusaikkal. Mert ekkor könnyebb vele szembefordulni, mint erényeit megtartani és beépíteni – ez majd Petőfi szerepjátszó dalaira, Arany iróniájára, Mikszáth és Jókai hangulatfestésére vár.

A nyomtatás másrészt a tömegkultúra felé mozdítja el a szövegeket, még akkor is, ha számos ponyva csak kis példányszámban, szórványosan terjedt. A közköltészet eredeti közege viszont nem a tömegmédia, hanem egyértelműen a szubkultúra. Először a középkori udvari irodalom, illetve a vágánsok elitizmusa jogosította fel a költőket a nem-antik Európában a társadalombírálatra, a szerelmi tematikára, a tabutémák versbe szedésére (ez adhatja meg a kulcsot a vágáns-bűnöző szerep mögé rejtőző Villon világképéhez is). A kora újkori sérelmi műfajok protestáns felidézése és popularizálása elválaszthatatlan a 18. századi politikai helyzettől, így ezt a szöveghagyományt második generációs vonások is erősítik. Mindez azonban nem tud és nem is akar tömegkultúrává válni; ez a hagyomány sokaké, de nem akárkié. Egy okkal több, hogy ne keverjük a korai népdalgyűjtéssel, vagy csak annyira, mint maguk a korabeli szemlélők, akik a köznépiség legalapvetőbb vonását az általános ismertségben vélték felfedezni. A ponyva váratlanul képes meggyorsítani a hatalmas kéziratos hagyományfolyam mozgását: amit szárnyára vesz, az önálló életre kelhet, saját kontextust teremthet – egyúttal viszont tucatáruvá válhat, akárcsak a benne kódolt, esetleg hajdan csoportfüggő üzenetek, identitáselemek. A ponyva tényleg mindenkié volt: két polturáért a parasztemberek és a könyvgyűjtők is megszerezhették. A közköltészet saját szociológiájában épp ez a folyamat, a vágyott és rendezett nyomtatott nyilvánosság elérése jelenti a kulturális javak (hangsúlyozom: rendszeren belüli) alászállását. A közköltészet egésze ettől természetesen még nem válik tömegkultúrává, s nem tűnnek el belőle az elit vonások, noha a nyilvánosság ilyetén kettőssége megnöveli a támadási felületeket is.

A közköltészeti hagyomány mozgásterét, mobilitását tehát jogosan irigylik az új szemléletű kritikusok, bár a módszereit divatjamúltnak érzik. Egyszerre ábrázolják szegény vidéki rokonként és gátlástalanul gazdag nagybácsiként. Egy dolog azonban sose változik: mindig sajátjuk, örökre rokonuk marad.

Megjelenés: Irodalomtörténeti Közlemények 119 (2015): 71–88.

A lapszám a Kerényi Ferenc 70. születésnapján rendezett emlékülés tanulmányait közölte.

Átdolgozott változata:

Csörsz

Rumen István, A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban 1700–1800, Bp., Universitas, 2016 (Irodalomtudomány és kritika: Tanulmányok), 381–404.

---

1. * Készült az OTKA 104758. sz. pályázat és az MTA Bolyai János Ösztöndíj támogatásával, egy monográfia egyik fejezeteként. – A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

   Az első, immár másfél évtizede használt metaforát Küllős Imola alkotta, a másodikat pedig e sorok írója, hogy valamiképp érzékeltetni lehessen a közköltészet helyzetét a magyar szépirodalom és a szájhagyomány között. Bővebben:

   Küllős

   Imola, Közköltészet és népköltészet: A XVII–XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata, Bp., L’Harmattan, 2004 (Szóhagyomány), 20–21;

   Csörsz

   Rumen István, Közköltészet – irodalom alatt, kultúrák fölött, Literatura, 32(2006), 273–282, itt: 274–277.
   ↩︎

2. Ennek oka épp a hagyományrétegek keveredése, állandó applikációja, átkódolása, amely a kész műveltségi panelek kreatív újrahasznosítását szinte mindig kezdeményezi. Köszönöm Hegedüs Bélának az (egyelőre szóbeli) konzultációt.

   ↩︎

3. Vö.

   Küllős

   Imola, A magyar népdalfogalom története = K. I., Közkézen, közszájon, köztudatban: Folklorisztikai tanulmányok, Bp., Akadémiai, 2012, 13–34, itt: 13–19;

   Uő

   , Szikra? Fatörzs? Forrás?: Adatok Erdélyi János néphagyomány-felfogásához és népköltészet-ismeretéhez, ItK, 118(2014), 595–610;

   Vaderna

   Gábor, A közköltészet kutatása és az irodalomtörténet = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 3, szerk.

   Csörsz

   Rumen István, Bp., reciti, 2014, 13–50.
   ↩︎

4. Csokonai Vitéz

   Mihály, Jegyzések és Értekezések az Anákreoni Dalokra (1803 után) = Cs. V. M., Tanulmányok, s. a. r.

   Borbély

   Szilárd,

   Debreczeni

   Attila,

   Orosz

   Beáta, Bp., Akadémiai, 2002 (Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei), 97.
   ↩︎

5. H. A.-énekeskönyv (1822),

   Stoll

   Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542–1840), 2., jav. és bőv. kiadás, Bp., Balassi, 2002 (a továbbiakban:

   Stoll

   + tételszám), 702. sz., III. Darab, címlap.
   ↩︎

6. L. J. énekeskönyve (XIX. század eleje),

   Stoll

   535. sz., 1a–b.
   ↩︎

7. A tipológiáról:

   Csörsz

   Rumen István, Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Bp., Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165), 38–39.
   ↩︎

8. Kreskaynak az OSZK-ban őrzött másik kézirata, az 1806-os dátumot viselő Magyar Ódák (Quart. Hung. 202) a bibliográfiai leírással ellentétben ugyancsak tartalmaz néhány közköltészeti alkotást, esetenként Kreskay által írt válaszversekkel bővítve.

   ↩︎

9. Kreskay Imre-gyűjt. (1788),

   Stoll

   379. sz., 2a–3b. A kiszakadt lapszélek miatt egyes szavak csonkák, lásd []-ben.
   ↩︎

10. Csörsz

    Rumen István, Az első magyar lírai antológia: a váci Énekes Gyűjtemény (1799, 1801, 1803, 1823) = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 1, szerk.

    Cs.

    R. I., Bp., reciti, 2012, 143–148, itt: 165.
    ↩︎

11. Csörsz

    Rumen István, Kultsár István és a Hasznos Mulatságok „köznépi dall”-ai (1818–1828) = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2, szerk.

    Cs.

    R. I., Bp., reciti, 2013, 143–204, itt: 149–150.
    ↩︎

12. Mészáros Ignác versgyűjteménye (1765–1795),

    Stoll

    280. sz., I [= II], 1b.
    ↩︎

13. Kelecsényi Pál 4. küldeménye (184?), MTAK RUI 8r 206/166, 28a.

    ↩︎

14. Kölcsey

    Ferenc, Nemzeti hagyományok (1826) =

    K. F.

    Összes költeményei, Nemzeti hagyományok, Parainesis, szerk.

    Szabó

    G. Zoltán, Bp., Osiris, 2008 (Osiris Klasszikusok), 198–199.
    ↩︎

15. Horváth

    János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Bp., Akadémiai, 1978², 51.
    ↩︎

16. Küllős

    Imola, Közköltészeti és folklórhagyományok Csokonai Vitéz Mihály műveiben =

    Uő

    , Közkézen…, i. m., 263–275;

    Zentai

    Mária, Szuszmir mesél. Egy Csokonai-jelenet erotikus vonatkozásai = „Nem sűlyed az emberiség!”…: Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk.

    Jankovics

    József, felelős szerk.

    Császtvay

    Tünde, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007, 633–637;

    Hermann

    Zoltán, Varázs/szer/tár: Varázsmesei kánonok a régiségben és a romantikában, Bp., L’Harmattan, 2012 (Szó-hagyomány).
    ↩︎

17. Kazinczy

    Ferenc Összes művei: Harmadik osztály, Levelezés, s. a. r.

    Váczy

    János, I–XXI, Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1891–1911 (a továbbiakban: KazLev.), VI, 277–278. Idézi

    Merényi

    Annamária, „Újulnunk szükség (?)”: Ungvárnémeti Tóth László és Czinke Ferenc polémiája = Margonauták: Írások Margócsy István 60. születésnapjára, szerk.

    Ambrus

    Judit,

    Bárány

    Tibor,

    Csörsz

    Rumen

    I

    stván,

    Hegedüs

    Béla,

    Vaderna

    Gábor, mts.

    Teslár

    Ákos, Bp., rec.iti, 2009, 115–123, itt: 121.
    ↩︎

18. Hubert

    Ildikó, Simon József alkalmi éneke (1764), Lymbus: Magyarságtudományi Forrásközlemények, 2003, 289–306, itt: 290.
    ↩︎

19. E[dvi

    ]

    I[llés]

    P[ál], Miben áll a’ Magyar-Nemzetiség? (Próbálat könyv-terü és hozzá-való szóradékok), Magyar Hazai Vándor, 1835 (OSZK 734/1835), 51–60, itt: 58–59. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.
    ↩︎

20. Kecskeméthy

    Csapó

    Dániel, Előszó (Pest, 1844. aug. 20.) = Dalfűzérke válogatott népszerű dalokból fűzve

    K.

    Cs. D. által, Első füzér, Pest, Emich Gusztáv, 1844, V. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.
    ↩︎

21. Gedő könyvjegyzékének fényképét Labádi Gergely jóvoltából ismerhettem meg, köszönöm segítségét.

    ↩︎

22. Kontextusáról és Kölcsey-reflexióiról bővebben:

    Szilágyi

    Márton, Erdélyi János és az irodalmi népiesség, ItK, 118(2014), 519–525.
    ↩︎

23. Legújabban, összefoglaló igénnyel:

    Hovánszki

    Mária, Csokonai és az érzékeny énekelt dalköltészet, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013 (Csokonai Könyvtár, 53).
    ↩︎

24. Kazinczy – Helmeczy Mihálynak (Széphalom, 1813. jún. 3.) = KazLev. X, 396.

    ↩︎

25. Egy meg nem nevezett költőnél, mint Wallaszky Pál idézi Rumy Károly Györgyöt, „kilátszik a debreceni mendikás tónus” („bey diesem blikt der Debrecziner mendikás tonus hervor”).

    Bátori

    Anna, „Velőtlen zagyvalék” és „kritikátlan apológia”: Wallaszky Pál válasza Rumy Károly György recenziójára, ItK, 118(2014), 403–419, itt: 415–416.
    ↩︎

26. Demeter

    Júlia, A Molière-t fordító Kazinczy = Ragyogni és munkálni: Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről, szerk.

    Debreczeni

    Attila,

    Gönczy

    Monika, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010, 89–98, itt: 92.
    ↩︎

27. Közli

    Nagy

    Júlia, Halottbúcsúztató versek Sárospatakon Kazinczy korában, Széphalom, 11(2001), 83–92.
    ↩︎

28. Bővebben:

    Knapp

    Éva, „A Lói Tanáts Zabolázója”: Első kötés, Berei Farkas András vándorköltő élete és munkássága; Második kötés, Berei Farkas András munkáinak bibliográfiája, Zebegény, Borda Antikvárium, 2007; Harmadik kötés, Berei Farkas András vándorköltő társadalmi kapcsolatai és irodalmi elhelyezése; Mutatók és javítások, Zebegény, Borda Antikvárium, 2009.
    ↩︎

29. Bővebben:

    Csörsz

    Rumen István, Közköltészet Erdélyben a XVIII. század második felében (Néhány kutatási szempont), Erdélyi Múzeum, 2007/3–4, 157–166, itt: 164–165. A korszak anonim rigmusköltészetéből az RMKT XVIII. század közköltészeti alsorozatának 4. kötete (Alkalmi költészet) ad majd áttekintést.
    ↩︎

30. Széphalmy

    [

    Kazinczy

    Ferenc], Litteratori tudósitások (Orpheus, 1790. január) = Első folyóirataink: Orpheus, s. a. r.

    Debreczeni

    Attila, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001 (Csokonai Könyvtár: Források [Régi Kortársaink], 7), 34. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.
    ↩︎

31. Debreczeni A

    ttila, Ízlés és érzékenység (A 18. század végi román-vita egyik összefüggéséhez) = Építész a kőfejtőben – Architect in the Quarry: Tanulmányok Dávidházi Péter hatvanadik születésnapjára – Studies Presented to Péter Dávidházi on His Sixtieth Birthday, szerk.

    Hites

    Sándor,

    Török

    Zsuzsa, Bp., rec.iti, 2010, 344–358, itt: 346.
    ↩︎

32. Uo.

    ↩︎

33. Ungvárnémeti Tóth László összes művei, s. a. r.

    Merényi

    Annamária,

    Tóth

    Sándor Attila, a görög nyelvű szövegeket gond.

    Bolonyai

    Gábor, Bp., Universitas, 2008 (Régi Magyar Költők Tára: XVIII. század, 9; a továbbiakban: RMKT XVIII/9), 502. Kiemelés tőlem: Cs. R. I. – Vö. a szív-argumentációjú kéziratcímekkel, amelyek a bennük foglaltak érzelmi kötődését tekintik elsődlegesnek – a kritikusok pedig ezt érzik nőies nézőpontnak.
    ↩︎

34. Uo. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.

    ↩︎

35. Csörsz

    Rumen István, A Népdalok és mondák közköltészeti forrásai, ItK, 118(2014), 611–628, itt: 617.
    ↩︎

36. RMKT XVIII/9, 503–504. (Mindkét női név újra visszatér az értekezésben, uo., 507.) Kifejti, hogy egy „csekély köz-dalocskából” valóban nem hiányzik az antik tárgyi és stílusismeret, de az effajta dalok „mind-öszve is egy felötlött érzeményt, ’s valami mindennapi képecskét ábrázolnak”. Uo., 505.

    ↩︎

37. Uo., 504.

    ↩︎

38. Nagy

    János, XXIV. ének, Pápa városát ditsérő bakonyi leány (Bakonyi Jutka, hol voltál? Pápa városában) = N. J., Nyájas Múzsa, Győr, Streibig, 1790, 241–242.
    ↩︎

39. RMKT XVIII/9, 93–154.

    ↩︎

40. Érzéki nem más, mint Terhes Sámuel gúnyneve az Ungvárnémeti Tóthot támadó írásai miatt a költő viszontválaszaiban. Uo., 725.

    ↩︎

41. Uo., 507. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.

    ↩︎

42. Csörsz

    , A Népdalok és mondák…, i. m., 617–618.
    ↩︎

43. Felelet a Mondolatra Pesten 1815, kiad.

    Balassa

    József, Bp., Franklin-Társulat, 1913 (Régi Magyar Könyvtár, 11), 35–36.
    ↩︎

44. Fábián Gábor énekeskönyve (1810),

    Stoll

    612. sz., 11a.
    ↩︎

45. Felelet…, i. m., 36. Kiemelés tőlem.

    ↩︎

46. Kiadása: A két Rákóczi György korának költészete (1630–1660), s. a. r.

    Varga

    Imre, Bp., Akadémiai, 1977 (Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 9), 161. sz. Hogy e szöveget már a 18. században réginek tartották, az egyik datálatlan ponyvakiadás címlapja jelzi, ahol szokatlan módon nem az újdonságra hivatkozva akarták reklámozni a kiadványt: Kádár Istvánnak históriája, melly a’ régiségekben Gyönyörködők’ kedvéért a’ Magyar Gazda’ énekével bővítve. Nyomtattatott ebben az Eſztendőben, Kolozsvár, Akadémiai Kvt. R 128942. A história címe is megerősíti, hogy régi dologról lesz szó: Régi Magyar Vitéz Kádárról Emlékezet, uo., [2].
    ↩︎

47. Felelet…, i. m., 37.

    ↩︎

48. Köszönöm Szilágyi Mártonnak, hogy az adatra felhívta figyelmemet.

    ↩︎

49. Könyv-vi’sgálat, Tudományos Gyűjtemény, 1825, VII, 88–89. Kiemelés tőlem: Cs. R. I.

    ↩︎

50. Uo.

    ↩︎

51. Szigeti

    Csaba, Van, hiszen lehet (lehetséges régi magyar költészet a modern történelmi regényekben), Bp., Balassi, megjelenés előtt. Köszönöm a szerzőnek, hogy kéziratban megismerhettem a könyvet.
    ↩︎

52. Könyv-vi’sgálat, i. m., 99.

    ↩︎

53. A Magyarország gyűlésiben egybengyűlt…, 1791, idézi

    Szabolcsi

    Bence, A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje =

    Sz. B.,

    A magyar zene évszázadai, II, Bp., Zeneműkiadó, 1961, 280.
    ↩︎

54. Szilágyi

    Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció, 2014 (Ligatura), 246–253.
    ↩︎

55. Berzsenyi

    Dániel Prózai munkái, s. a. r.

    Fórizs

    Gergely, Bp., EditioPrinceps, 2011 (Berzsenyi Dániel Összes Művei), 62.
    ↩︎

56. Széchenyi

    István, Hitel, Pest, 1830, XIII–XIV. Köszönöm Küllős Imolának, hogy felhívta figyelmemet e szövegrészre.
    ↩︎

57. OSZK Oct. Hung. 1449, 38a–39a.

    ↩︎

58. Bővebben:

    Knapp,

    i. m.
    ↩︎

59. S.

    Varga

    Pál, A nemzeti költészet csarnokai: A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Bp., Balassi, 2005, 286.
    ↩︎

60. Kerényi

    Ferenc, Pest vármegye irodalmi élete (1790–1867), Bp., Pest Megye Monográfia Közalapítvány, 2002 (Előmunkálatok Pest Megye Monográfiájához, 3), 205.
    ↩︎