Tolcsvai Nagy Gábor

A nyelvi és irodalmi ízlésvita nagy, nyilvános szakasza 1813 Mondolat

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 40-56.

„A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a színeket a magok nemeire akarja osztani. Had játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás, s hagyjuk a cirkalmat s lineát máshová.”
(Kazinczy 1819, 209)

Az irodalom- s művelődéstörténetben nem ritka jelenség, hogy egy nem különösebben jelentős könyv egyszerre a figyelem középpontjába kerüljön megjelenésekor, és régóta alakuló kérdéseket az olvasók, az irodalomról és művelődésről beszélők számára és általuk pontosítson, egyértelművé tegyen. Ilyen kis könyvnek bizonyult a Mondolat, mely 1813-ban, kiadása után meglehetős gyorsasággal ismertté vált, s a magyar nyelv és irodalom körüli vitákat saját magán kívül, e vitában összpontosításra késztette. A kis kötet a nyelvújításnak nevezett tevékenység és a nyelvújítók, s főképp a Kazinczy elleni támadás, a maradiság jelképévé vált, jóllehet előzményei és korabeli hatása nem értelmezhető leegyszerűsítésekkel.

A Mondolat szerző megjelölése nélkül került ki a sajtó alól Veszprémben, midőn a magyar nyelv értékelése körüli viták már kiterjedten és a korábbiakhoz képest szélesebb nyilvánosság előtt zajlottak. Kazinczy Ferencnek és körének élénk levelezéséből tudható, hogy ők csupán 1814 elején olvasták a munkát, és hamar rájöttek szerzőjének, illetve szerkesztőjének kilétére. A munkát Somogyi Gedeon Veszprém vármegyei esküdt bocsátotta közre, Oroszy Pál, Fábián József tótvázsonyi esperes és Márton István pápai tanár segítségével (Balassa 1898). Somogyi azonban csak társszerzője volt: a főszöveget és a szótár egy részét Szentgyörgyi József debreceni orvos, Kazinczy híve készítette 1810 előtt, a minden mértéket meghaladó szógyártás nevetségessé tételére, a mérsékelt és ízlésre alapozott nyelvújítás védelmében. Szentgyörgyi paródiája kéziratban maradt, e formában terjedt, s így jutott el Somogyi Gedeonhoz, aki aztán (az eredeti szerző tudta nélkül) átalakította, s így az már egyértelműen Kazinczy és köre ellen irányult.

A kéziratos vagy kinyomtatott gúnyirat, a paródia kedvelt véleménynyilvánítási mód volt a 19. sz. elején. A Mondolat azonban nem csupán e minőségében vált az akkor alakuló közbeszéd részévé, hanem a magyar nyelvvel kapcsolatos vélekedések tájékozódási pontja is lett egy időre. A nyelvkérdés már a 18. sz. közepe után fölmerült, később egyre nagyobb politikai jelentősége támadt (Szekfű 1926; Kosáry 1980; Bíró 1998; Kósa 1999), de a magyar nyelv teljesítménye iránti szorosabb érdeklődés a szóalkotás első, feltűnő és a kortársak számára sokszor riasztó eredményeinek megismerése után vált széles körűvé. A korai túlzó purizmus művelője volt Barczafalvi Szabó Dávid, Baróti Szabó Dávid, Dugonics András, míg ez ellen lépett föl többek között Kármán, Batsányi, Kazinczy.

A szervezett tevékenység és vita mégis főképp Kazinczy szabadulása után, az 1800-as évek elején vált általánossá. 1805–1807 között zajlott a vita Csokonai költészetéről Kazinczy és a debreceni literátusok között (a Kazinczy által írt Csokonai-nekrológról, majd az Árkádia-pörben); Kazinczy 1808-ban írta a Tübingai pályairatot, 1809-ben jelent meg Kisfaludy Sándor művéről, a Himfyről írt bírálata, melyek mind a vita kiszélesedését eredményezték. Eközben az 1800-as években hevesen dúlt Révai és Verseghy jottista-ipszilonista háborúként ismert küzdelme. Kazinczyt Kis János, Virág Benedek, a pesti triász, Kölcsey Ferenc s, nézeteik részleges eltérése ellenére, Berzsenyi Dániel állt.

A véleménykülönbségek kivált 1811-ben erősödtek föl, amikor megjelent Kazinczy Tövisek és virágok című epigrammagyűjteménye és a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz című költői levél, amelyek egyaránt gúnyos, szatirikus hangnemben ítélték el az újabb francia, német és angol nyelvi, irodalmi formák, a nyugati műveltség és az ízlés elutasítóit. Kazinczy más művei (például Dayka- és Báróczi-pályaképe) hasonlóképpen erősen szembekerültek a Debreceni Grammatika híveinek nézeteivel, Verseghy nyelvtani felfogásával, Kisfaludy Sándor és köre poétikai és nyelvi elveivel, debreceni, szatmári, dunántúli műveltebb körökkel. Az innen érkező ellenhatás közvetett eredménye a Mondolat, amelyre Kazinczy leghívebb követői, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál válaszoltak a Felelet a Mondolatra című, jóval színvonalasabb munkával 1815-ben. A kölcsönös sértődések után a feszültség az évtized végére enyhült meg, s ennek oka és eredménye is volt többek között Kazinczy Ortológus és neológus, nálunk és más nemzeteknél című nevezetes írása, Teleki Józsefnek A magyar nyelvnek tökéletesítése tárgyában megjelent műve, és általában a szélsőséges gyakorlatok és a nézetek egymáshoz közelítése. Miközben például Kölcsey eltávolodott korábbi mesterétől, Kazinczytól, és Berzsenyi is csalódott a széphalmi irodalmi vezérben, addig többen enyhítettek korábbi Kazinczy-ellenességükön, s az 1820-as években mind a szépirodalmi gyakorlat, mind a nyelvhez való elvontabb viszony túllépett a korábbi ellentéteken.

A nagy küzdelmek idején a szemben álló felek nem két, egymással mindenben ellenkező tábort alkottak, inkább több, viszonylag következetes álláspontot képviselő csoportba tömörültek. Az ortológus ezek között főképp az idegen mintákat elutasító magatartást jelölte, a neológus pedig inkább az új nyelvi formák és kifejezésmódok bármely forrásból eredő elfogadását, az ízlés és a szépség esztétikai szempontja által korlátozva. Egyes körök szerint semmiféle mesterséges változtatásra nem volt szükség. Egy másik irány többé-kevésbé szigorúan purista volt, azaz jóváhagyta a mesterséges beavatkozást, de azt csak tiszta (népi) magyar minták alapján engedte meg (ekképp vélekedett a Debreceni Grammatika), vagy kissé enyhébb szabályozással az analógiára hagyatkozott (Verseghynél a kortárs közszokásban, Révainál a nyelvi régiségben). Ismét egy másik elgondolásban határozottan jelentkezett az idegen minták alkalmazásának, a tükörfordításnak hasznossága (például Kazinczy Ferenc nézeteiben). A „teljes” szabadság főképp a szóalkotás túlburjánzó változataiban érvényesült (például Barczafalvi és Baróti Szabó szótermésében). Választóvonalat jelentett a magyar nyelv régies és nyelvjárási elemeinek beengedése vagy kizárása az irodalmi és egyéb magas színvonalú munkákban. A felsorolt lehetséges álláspontok inkább keverten jelentkeztek akár egy műben vagy irányzatban is, mint tisztán. A Somogyi Gedeon által egybeszerkesztett pasquillus (ahogy a kortársak nevezték) ebben a közvetlen közegben hatott.

A Mondolat több részből álló gúnyirat. A címlap a legcélzatosabb, s ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást a kortársak között: a metszet szamáron ábrázolja a Parnasszus felé haladó lantos, trombitáló költőt, azaz Kazinczyt, akit a szabadkőművességet jelképező háromszög és a szonettírásra utaló gitár tesz fölismerhetővé, s kinek koszorús feje fölött lepke látható. A kép oldalán egy szatír ugrál, míg a Parnasszuson a Pegazus két lábon áll. A kötet megjelenését Dicshalomra teszi a szerző (gúnyos utalással Széphalomra), „angyalbőrbe” köti és „Tünet-forintért” adja. Végül az ajánlás megszólítottja Zafyr Czenczi, kinek neve Kazinczy Ferenc nevéből készített anagramma. Az Ajánlást és az ajánlószöveget („Édes angyalném!”) a Vezérszó követi, mind Somogyi tollából, majd következik a megigazított Mondolat, végül az erősen kibővített Szótár (ez utóbbi kettőt készítette eredetileg Szentgyörgyi), mely nyelvújítási szavakat és azok magyar, latin, német magyarázatát adja. Mind a Vezérszó, mind a Mondolat-fejezet a nyelvújítási szavak túlzó alkalmazásával kigúnyolni szándékozik a megelőző időszak szó- és stílusújító teljesítményét. A túlzás azonban kezdettől visszaütött, hiszen a teljes folyamatot, minden új nyelvi fejleményt már nem lehetett visszavonni, s ezt nem is akarták, legföljebb kevesen.

A Mondolat összetett nyelvi és irodalmi folyamatok tényezőjeként jelent meg, úgy, hogy egyszerre leképezte a közvetlen előzményeket és újabb értelmezési lehetőséget adott, sőt az újabb állásfoglalásokat kikényszerítette. A mű első része, az ajánlás főképp a személyes, érzelmes írás (például az akkor igen fontos levelezés) túlzó stílusjellemzőit igyekszik nevetségessé tenni, a kiáradó érzelmek nyelvi parttalanságát. A Vezérszó szorosabb szerkesztésű írás, melyben a szerző megokolja a mű megírását, saját viszonyát a nyelvhez, az elődökhöz és a feladat nagyságát hangoztatja. Az erősen önironikus rész Kazinczy írásainak stílusát éppúgy meglehetősen kíméletlenül parodizálja, mint Berzsenyi költészetét, de egyes helyeken Csokonai komikus eposzi írásmódja is fölsejlik. A szerző önmagát túlzóan lekicsinyli, a nyelv ügyét és a kiművelés küzdelmét fölnagyítja, mely műveletben minden érték egyúttal a visszájára is fordul: „Egy, akár tőkeleg, akár tárgyalag nézlelve, olly tanokmányos, és miveletes okalapon feneklett; ’s a’ Nyelv’ szinténségének olly körülnyesett esméretével irt Honni Darabot teszek le itten: mellyből, bár azt az Aesthesis’ komponájára vessük – akármelly gépelyezetű Lőny, ’s makatsúlt izletű Zseni is, minden lükkögés, vagy eldurczúlt barna vad szemöldének pislongása nélkül megvallhatja: hogy annak nem lélektelen Irójára a’ kilentz Szűzek keggyel hunyorgattak” (Somogyi 1898, 42).

A Mondolat című fejezet egy bevezetőből és három „czikk”-ből áll. A lényeget a bőbeszédűségben elrejtve fejti ki a magyar nyelv kiművelésének szükségességét a „szittya” barbárság és az újkeletű polgári kifinomultság gúnyos szembeállításával. Majd a kiművelés szóalkotási lehetőségeit veszi sorra, főképp a tudományok szakkifejezéseinek riasztó, nevettető és gúnyos fölsorolásával. Végül a sikeres kiművelés érdekében szótár elkészítését javasolja, s az anyanyelven való oktatást, az anyanyelvi tankönyvek bevezetését szorgalmazza. A teljes mű Szótárral zárul, melyben számos ma is közkeletű szó olvasható az elhaltak között. A Mondolat feltűnő jellemzője a rövidség és a vegyülékesség, továbbá az állandó és erős túlzás. A legtöbb rész nem tekinthető terjedelmesnek, egyúttal műfajukban rendesen eltérőek. Ezáltal a gúnyirat hamar célhoz tud érni, bírálatának tárgyát gyorsan és könnyen hozzáférhetővé teszi az olvasó számára. A műfaji sokféleség a kérdéskör kiterjedtségére utal, valamint kissé föllazítja annak komolyságát. Végül a túlzás a műben folyamatos, egyszerre érvényesítve a klasszikus retorika egyik eljárását és a szatíra és a paródia fölnagyító műveleteit, szinte diáknyelvi mértékben.

Föltételezhető, hogy a gúnyirat megjelenésekor a későbbiektől eltérő hatást váltott ki, mert a kortárs olvasók többsége az új szavak és stílusformák legnagyobb részét szokatlannak, elfogadhatatlannak tartotta, míg a későbbi korokban ezek egy része már ismerősnek tűnt. A Mondolat legjellemzőbb gúnyeszköze az új szóalkotások mérték nélküli alkalmazása, a mindent elborító képzések burjánzása, az alaktani túlbonyolítás volt. A Mondolat tehát nem véletlenül vált a 18. század végi, 19. század eleji nyelvi mozgalom egyik hírhedett művévé: a Kazinczy-hívő és a Kazinczyt elutasító „közös”-ből az utóbbiak által összeállított munka kigúnyolta a túlzásokat, s ezzel elfogadhatóbb irányba terelte a folyamatokat.

A Mondolat gyors és élénk visszhangot váltott ki, a már amúgy is heves vitát tovább tüzelve, gyakran a személyesség felé terelve. A számos válasz közül kiemelkedik a Felelet a Mondolatra, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál közös alkotása, mely 1815-ben jelent meg Pesten. A Felelet valóban válasz, sok tekintetben hasonlít a Mondolatra. Több kisebb, különböző műfajú szövegből áll, melyek a Mondolat szerzőjére, mondandójára és tágabban a nyelvi kérdésekre összpontosítanak.

A bevezetés a Bohógyi Gedeonra átkeresztelt Somogyi Gedeon életrajzát adja, részben hallomásból összeállítva, főképp diákkori csínytevéseit említve, elhunytnak tartva az akkor még élő megyei esküdtet. A Feleletben két levél következik „eggy quietált Majortól” Bohógyi Gedeonnak címezve, a jó írók kigúnyolását elutasítva, majd Zafyr Czenczi védi meg szintén levélben az idegen mintákat és az ízlést a hazai maradisággal és ízléstelenséggel szemben. A búsongó Ámor című hosszabb levél (Wándza Mihály azonos című könyvére utalva) az érzelgős, ortológ nyelvű írásmódot, majd a Debreceni Grammatika egyik szerzőjének képzelt levele és jegyzetei a nyelvtanírói okoskodás túlzásait gúnyolja. Egy hexameteres episztolában Hőgyészi Hőgyész Márton körülményesen elbeszéli Bohógyinak, miképp kapta meg Fáma tündértől a Mondolatot, egy másik levél erős dunántúli népnyelven a finomságokat nélkülöző népiességet teszi nevetségessé, s a kötetet záró versek pedig a mesterkélt és érzelgős költészet visszásságait jelzik. Az egyes részek rendszeresen visszautalnak a Mondolat nézeteire és jelképeire (így a címlap allegorikus ábrájára), valamint stílusára. Ugyanakkor a Felelet egyes részeit inkább a fő cél tartja össze, néha cím vagy szerző nélkül követik egymást, mintegy gyűjteményes jelleggel.

A Felelet tehát erősen kötődik a Mondolathoz, ezért összehasonlításuk további jellemzőket tár föl. A Mondolatban az egyes fejezeteket a szerző műfaj szerint kevéssé dolgozta ki, eltéréseik kevésbé szembetűnőek. Az egész munkát elsősorban a nyelvújítás teremtett nyelvének tüzijátékszerű töménysége adja. A Felelet ezzel szemben jóval árnyaltabb műfaji szempontból is: a szövegbeli nyelv, stílus lényeges különbségeket mutat szövegtípusonként. Így az életrajzi bevezető lényegében korabeli értekező nyelven készült, míg A búsongó Ámor, az episztola, a nyelvtaníró és a dunántúli levélíró más-más nyelvváltozatban szólal meg. A Mondolat elsősorban a nyelvi megformáltság eltúlzásával képes bírálólag hatni, a Felelet emellett gyakran tárgyszerűen megfogalmazott ellenvéleményt fejt ki, érvel, miközben gúnyol és parodizál. S míg a Mondolat lényegében nyelvi paródiát ad, addig a Felelet irodalmi gúnnyal válaszol. Általában, a Felelet nyelvileg kevésbé szélsőséges eszközöket alkalmaz. Célzásai és véleménynyilvánítása pontosabb volt, ezért megjelenésekor hatását a Mondolatéhoz lehetett mérni.

A Mondolat egy több évtizedes folyamat végkifejlete előtt, a történések legsűrűbb szakaszában látott napvilágot, a folyamat irányát akaratlanul is a modernizáció felé igazítva. Mind e gúnyirat, mind a Felelet kívül állt a szépirodalmi alkotások körén, de a lassan alakuló, s még jelentékeny mértékben személyes levelezésben élő kritikai életen is. E kívülállás és a nyelvi, esztétikai és poétikai kérdések erős felnagyítása miatt válhatott mégis a magyar nyelvről és irodalomról folyó akkori diszkurzus fontos mozgatójává egy időre. A Mondolat és a Felelet lényege nem érthető e közeg, e közbeszéd vázolása nélkül.

A korabeli magyar művelődés önértelmezési folyamatai igen kiterjedtek voltak. A nyelvújításnak nevezett korszak tágabb értelemben az 1770-es évek legelejétől az 1840-es évekig, a Magyar Tudós Társaság nyelvi kodifikációs tevékenységének kibontakozásáig tartott. Szűkebb értelemben a magyar nyelv több szempontú feldolgozása, értékelése, részleges átalakítása, bővítése az 1790-es évek elejétől az 1820-az évek közepéig zajlott. A nyelvújítás folyamata nem tekinthető pusztán nyelvbővítésnek: e történeti korban egyaránt fontos volt a magyar nyelv irodalmi változatának (a sztenderdnek) a rögzítése, teljesítményének növelése, az így létrejövő minta kiterjesztése, érvényessége határainak kijelölése, a szépirodalomhoz való viszonyának értelmezése, nyelvi ízlésbeli kérdések megvitatása.

A nyelvújításnak nevezett történeti folyamatok korabeli és későbbi általános indoka a magyar művelődési és nyelvi elmaradottság felszámolása, a magyar nyelvnek az új kommunikációs igények kielégítésére való alkalmassá tétele, a modernizációs felzárkózás végrehajtása volt. A történeti vizsgálat további korabeli késztető célokat is elkülöníthetővé tesz, például: a magyar nyelvnek a görög–latin és francia–német eszményhez való közelítése, kifinomult közlésekre felkészítése; a magyar nyelv (át)értelmezése a kultúrában, viszonyítása az azt beszélő közösséghez, főképp a nemzethez és a klasszikus és jelenkori európai kultúrákhoz; az irodalom és az irodalom nyelve (át)értelmezése; a magyar nyelvnek szabályozása, ezáltali rögzítése, a megvalósulás és az eszmény viszonyában való értelmezése és részleges megváltoztatása, a művelődéshez való viszonyának tisztázása, szabály, rögzítettség és alkotás összefüggésének megfogalmazása; egy általános anyanyelvi nemzeti művelődési program kidolgozása, melynek része az anyanyelvi művelődés. Az indokokat különböző művelődési és társadalmi körök részleges egyezésekkel, de különbözőképpen fogalmazták meg. Az ilyen késztetésekre meginduló folyamatok igen gyorsan terjedtek ki lényegi nyelvi és irodalmi jelenségekre, és minden kérdés értelmezésére és újraértelmezésére is hatottak. Az eredmények a történeti korszak vége felé, 1820 körül mutatkoztak meg.

Szélesebb kitekintésben látható, hogy e célokat kölcsönhatásban erősítette néhány további művelődéstörténeti tényező, többek között a nagy közösségi szerkezetek (nemzet, társadalom, nép) átértelmezése, a fokozatos polgárosodás, a felvilágosodás, a klasszicizmus és a romantika eszmetörténeti hatása, a kialakult kommunikációs formák és csatornák, szükségletek modernizációja, az ismeretek terjedésének és terjesztésének gyorsulása, fontosságának növekedése, a migráció és a társadalmi mobilitás apránkénti gyorsulása, a műalkotások és sajtótermékek közönségének kialakulása és bővülése.

A magyar történeti folyamatokban igen kis időbeli eltéréssel jelentkezett a felvilágosodás, annak racionalizmusa és társadalomátalakító szándéka, majd a nemzeti irányultság, ismét kettősen: a nemzetjellem, a nemzeti szellem, illetve a nemzet történetisége összefüggésében. Ezzel a magyar nyelv értelmezése és értékelése egyszerre két elvont tartományban ment végbe: az egyetemes művelődés és a nemzeti jelleg kettőségében. Hasonlóképpen a szépirodalomban a klasszicizmus megkésetten, a romantikával majdnem egyidejűleg és nem tisztán jelentkezett, egyszerre érvényesítve a szabályosra törekvő, mintegy készként megszabott nyelvi eszményt és a nyelvben való alkotás nyitottságát. A körülmények ilyen alakulása és a bölcseleti háttér szegénysége is okozta, hogy a nyelvújítás során igen sokféle ellentétes nézet fogalmazódott meg, gyakran egymás mellett és egymásról alig tudva, s a több évtizedes, sokak által végzett élénk tevékenység lényegében a korszak lezárulta után hozta meg eredményeit, a magyar nyelv teljesítményét tekintve Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai munkásságában, a nyilvánosság, a tudomány és a társalgás nyelvezetében és a Tudós Társaság kézikönyveiben.

Az összetett esemény- és eszmetörténetből a továbbiakban a nyelvtudományi és irodalomtörténeti, irodalomelméleti vonatkozások összefüggéseit szükséges vázolni. A magyar nyelvvel kapcsolatos vélekedések, ítéletek, döntések nem egyetlen egyvonalú cselekvéssort alkottak, hanem számos, egymás mellett érvényesülő, egymást erősítő vagy ellenző cselekedetből. A nyelv és a nyelvközösség tudatos alakítása a nyelvtudományi vizsgálatban a nyelvtervezés elméletével és tevékenységi formáival írható le (Szépe–Derényi 1999; Tolcsvai Nagy 1998). Az 1770-es évek eleje és az 1840-es évek közötti korszak nyelvtervezési tekintetben elsőként két nagy tartományban írható le.

Az egyik a nyelvpolitikai küzdelem – Kloss (1969) terminológiája szerint a státustervezés keretében, vagyis a nyelv politikai, társadalmi helyzetének meghatározásával –, amelyben a magyar nyelvnek a Magyar Királyság területén belüli hivatalossá tétele volt a cél. Ez a szándék, amely elsősorban az országgyűlési, vármegyei politikai tevékenységben, illetve az országgyűlés és a király közötti politikai harcban nyilvánult meg, 1844-ben teljesült.

A másik tartomány a magyar nyelv sztenderd változatának (hagyományos nevén az irodalmi és/vagy köznyelvnek) a még szükséges kidolgozása, legfőképp rögzítése (kodifikációja) és egyúttal bővítése, kifinomítása (a korpusztervezés keretében – Kloss 1969). E második nagy tevékenységi terület egyik, nem feltétlenül legjelentősebb részét lehet nyelvújításnak nevezni (főképp a nyelvbővítés szóalkotással történő műveleteit, vö. Tolnai 1929; Bárczi 1963, 297–311). A kodifikáció során viszonylagos egyértelműséggel rögzült a sztenderd nyelvváltozatnak egyrészt a nyelvi formája (alaktan, mondattan, kiejtés, helyesírás), másrészt a nyelvközösségben (és így a magyar kultúrában) elfoglalt helye. Ez a rögzültség természetesen nem állandó, és maga a sztenderdizáció sem volt egyszerű rögzítés, hanem egyidejű kiművelés is.

A magyar nyelvvel kapcsolatos elsődlegesen nyelvi kérdések és műveletek nyelvújítás kori további leírását a nyelvtervezési problémák és tevékenységek Neustupny (1970) által kidolgozott modelljével lehet elvégezni. Ez a modell jellegzetes nehézségeket nevez meg, olyan feszültségeket, amelyek a nyelvközösségben a nyelvvel kapcsolatban felmerülnek, és olyan folyamatokat, amelyek a problémákra adott válaszokban valósulnak meg. A probléma – folyamat megfelelések a következők: 1) szelekció – politikai döntések, 2) stabilitás – kodifikáció, 3) kibővítés – kidolgozás, 4) differenciáció – művelés. A magyar nyelvújítás időszakának rendkívüli jelentőségét és a nyelvre irányuló figyelem erejét jelzi, hogy a négy probléma – folyamat egy időben jelentkezett, nem egymás után (mint több más kultúrában). A szelekció problémája az itt tárgyalt korszakban (főleg a korszak elején) a magyar mint hivatalos nyelv kiválasztása volt, valamint a sztenderd alapjául szolgáló nyelvváltozatok (főképp az északkeleti) kijelölése. A stabilitás kérdésére a sztenderd nyelvváltozat rögzítése volt a válasz, elsősorban nyelvtanokban. A kibővítés a szógyarapításban valósult meg, a differenciáció pedig a nyelvesztétikai alapú nyelvértelmezésben.

A stabilitási problémákra adható válasz a kodifikáció, amely a leíró nyelvtanban, az értelmező vagy kétnyelvű szótárban és a helyesírási szabályzatban rögzíti a nyelv kifejtett normáit. Hiszen a magyar nyelv változatai közül vagy mellett olyan változatot kellett fölmutatni, amely alkalmas a hivatalos nyelv funkciójának betöltésére. A nyelvújítás korszakában a nyelvtan vált a leggyakoribb és leghatásosabb szabályozó műfajjá (vö. Benkő 1960). A legfontosabb nyelvtanok (melyek közül csak néhányat lehet alább említeni) általánosságban a magyar nyelvet kívánták leírni, meghatározott alapokra helyezett szabályok révén.

Gyarmathy Sámuel Nyelvmestere (1794) egységesnek mutatta be a magyar nyelvet, mely közel állt az eszményi nyelvhez, amelyben egy declinatio és egy conjugatio van, „törvénytelenségek (Anomalias)” pedig nem találhatók. Ennek ellenére a „nyelvmódokról”, a dialektusokról is írt, s három alapvető nyelvi réteget különböztetett meg: a vármegyék, Magyarország és a székelyek nyelvmódját.

A Debreceni Grammatika (1795) szerint a közös, helyes nyelv alapja egyértelmű: „a Köznépnél vagyon a tiszta Magyarság, az ollyan Köznépnél tudniillik, amelly leg kevesebb idegen Nemzetűekkel vólt eleitől fogva megelegyedve” (XVIII). További fontos szempont a műveltség, a kifinomultság és a közérthetőség. A Debreceni Grammatika elutasította a nyelvújítás szóalkotási lázát; magát a szóalkotást megengedhetőnek tartotta, ha az feltétlenül szükséges és összhangban van a magyar érintetlen népnyelv szabályaival.

Kassai József Magyar nyelvtanító könyve (1817) szintén a kiművelés és az egységesítés eszményével készült. A rögzítendő, szabályos magyar nyelv alapja itt az volt, ami megfelelt a nyelvszokásnak, a tudósok döntésének, a származtatásnak, az analógiának és a jóhangzásnak (eufóniának).

Verseghy Ferenc Magyar Grammatikájának (1821) terjedelmes, részletező bevezetője másokhoz hasonlóan a közös nyelvi egységet kívánta elérni, helyes és hibás, művelt és műveletlen nyelvhasználatot elkülönítve. Elutasította a régi nyelvnek, a nyelvtannak vagy az idegen nyelvi példának az igazoló erejét, egyedül a közszokás elvét fogadta el, mely az analógiában mutatkozik meg, és abban is érvényesíthető. Álláspontja szerint a teljes nyelvközösség élő nyelve, annak közös elemkészlete lehet az alapja a közszokás kodifikálásának. Ezért elutasította, hogy a „cultivált nemzetektűl kölcsönzött gondolatokat” (Verseghy 1821, 7) idegen nyelvi szerkezetek fejezzék ki, illetve tagadta, hogy az idegenes nyelvi szerkezetek az idegen kultúrát is ismerőssé teszik.

Révai Miklós a korabeli nyelvi változást, különösen a mesterséges szóalkotást többnyire romlásnak tekintette, a nyelv eredeti, illetve annak vélt állapotát akarta visszaállítani. A nyelvszokásra hivatkozott, de a helyes nyelvszokás megállapítását a nyelvtudósokra bízta, egy szűk kör döntése alapján kívánt normalizálni. Nagy latin nyelvű nyelvtanában, illetve magyar nyelvű munkáiban a régi nyelvben találta meg a nyelvi helyesség forrását, melyet csak a grammatikus tud megbízhatóan rekonstruálni (Révai 1912 [1805], 81). Ezért bizonyította a Halotti beszéd helyes magyarságát, példát adó nyelvezetét, melyet bátran lehet a későbbi századokban is mércének, mintának tekinteni. A nyelvtanírók közül Révai Miklós tágította ki a nyelvleírás és mintaadás körét, kéziratban maradt, de hatásos stilisztikai retorikájával. A magyar szép toll (Révai 1973 [1805]) elvei szerint az ékesszólás a nyelv meghatározott elvű és célú korlátozódása révén: a hibátlanság, a tisztaság, a világosság követelményei által valósulhat meg. Révai retorikai stilisztikája elvi részében a klasszikus retorika alapelveit ötvözte a nyelvújítás során felvetett kérdésekre adandó válaszaival, amelyek a nyelv és a nyelvközösség viszonyára vonatkoznak: a hibátlanság alapja a szokás (13).

A nyelvtanírók felismerték, bár nem nevezték meg a nyelvi változat és változó kategóriáját (tehát azt, hogy ugyanarra a nyelvi funkcióra a magyar nyelvterület különböző területein eltérő nyelvi formákat használnak), ugyanakkor megfelelő adatok híján nem látták át a teljes területi rendszert. A változatokat meg kívánták haladni, főképp Révai és Verseghy a racionalista alapú elvont nyelvi rendszert mint a magyar nyelvközösség nyelvtani kompetenciáját a magyar nyelvről gyűjtött adatokkal kapcsolták össze, s így alakították ki zárt szabályrendszerüket, részben eltávolodva a hagyományos latin nyelvtanoktól (Margócsy 1990, 30). Egyszerre érvényesítették leírás és előírás szempontját, bár e szempontok nem különültek el egyértelműen. Tevékenységük a magyar nyelvközösség és a magyar nyelvtan közötti levezethetőség kimunkálására irányult, majd az így meghatározott szabályoknak a közösség fölé helyezésére, felülről való terjesztésére, hogy a helyes magyarságot mindenki tudhassa. E felfogás a teljes magyar nyelvközösséget egészként hozta viszonyba a magyar nyelvvel. A kodifikáció a nyelv eszközjellegét feltételezte, s a szabályokba foglalt nyelvet időtlenné, örökké, változatlanná tette.

Az első akadémiai nyelvtan, A’ magyar nyelv rendszere (Magyar Tudós Társaság, 1846) a sztenderdizációs folyamatot a maga részéről befejezettnek tudta, a kodifikált sztenderd fogalmát végképp a leíró nyelvtani rendszerre vetítette rá azzal a döntéssel, hogy a nyelvi helyességnek, a nyelvi kreativitásnak és a nyelvi rétegződésnek a kérdésével egyáltalán nem foglalkozott, csak rendszerleírást adott. A sztenderd kodifikációjának másik két prototipikus formáját, a helyesírási szabályzatot és a szótárt (először egy német–magyar és magyar–német szótárt) szintén a Tudós Társaság készítette el.

A Neustupny-féle probléma/folyamat leírás harmadik összetevője a kibővítés, amelyre a válaszként adott kidolgozási folyamatok eredményei a tézauruszok, nómenklatúrák. A nyelvújítás korszakában e tevékenységi körbe tartozik a szóalkotás soha nem tapasztalt mértéke. A szóalkotás legfontosabb módozatai a következők: elavult szavak újbóli használata; nyelvjárási, tájnyelvi szavak sztenderddé tétele; szóképzés, ezen belül új képzők alkotása elvonással, igei tőhöz járuló képző alkalmazása főnévi képzőként, határozószók továbbképzése, ragos igealakok továbbképzése, képzés idegenből fordított tővel; elvonás; szóösszetétel, ezen belül a korabeli grammatikának megfelelő vagy szokatlan vagy idegen mintájú: határozós összetételek, igetöves előtagú, jelentéstanilag ritka összetétel; összevonás; tükörfordítás; idegen szó hangalakjának magyarosítása (vö. Tolnai 1929; Bárczi 1963, 297–310). A felsorolás két fontos jellemzőt mutat. A szóalkotásnak számos módozata érvényesült a korszakban. Az egyes módok különböző minták, amelyekben megtalálható a tisztán magyar vagy magyaros alakok (ezek a korabeli nyelvérzék szerint minősültek annak), a vegyesek (például az igei előtagú összetételek) és az idegen mintára készültek (a tükörfordítás és a hangalaki magyarítás). A szóalkotási módok a (jó)hangzás és a (szóalak)szerkezet jellemzőire összpontosítottak, és a korabeli levelezés, a nyelvtanok, más írások vitái, nyelvi és esztétikai ítéletei is e tényezőkre vonatkoztak. A jelentés a szóalkotási módokban és az azokra vonatkozó korabeli ítéletekben egyaránt háttérbe szorult. Ez azért vált többek között lehetségessé, mert a jelentést változatlannak, mintegy késznek értelmezték, még akkor is, amikor a szó fogalmi tartalma újdonságnak számított, ezért egyébként fel kellett dolgozni. A szóalkotás mindemellett a nyelvtanírók, szabályalkotók és a nyelvesztétikai irány képviselői közötti viták egyik legfőbb tartománya volt.

A negyedik nyelvtervezési tartomány a differenciáció, amelyre a válasz a művelés, jellegzetesen stilisztikai kézikönyvek által. Ezt tették azok a literátusok, akik a nyelvújítás korszakában nyelvi tevékenységüket elsősorban nyelvesztétikai megfontolások alapján végezték. Ennek a tevékenységnek legfőbb képviselője Kazinczy Ferenc és Teleki József, akik a funkcionális szétkülönbözés szempontjából közelítették meg a nyelvszabályozást (sztenderdizációt), általában a nyelvkérdést.

A szétkülönbözés iránya nem a kodifikációt tekintette a magyar nyelvvel kapcsolatos legfontosabb kérdésnek, nem a nyelvtani rendszer egysége volt legfőbb célja, hanem a nyelvi leképezés többfélesége. Az irány művelőinek is a bővítés végrehajtása, a készületlenség megszüntetése volt fontos, ám itt nem a nyelvközösséggel azonosuló rögzített nyelvváltozat kidolgozása került előtérbe. Az elsődleges tényező a szépség és az ízlés volt. „Az mindazonáltal igaz, ’s a’ história is azt bizonyítja, hogy ha valahol a Jó gyökeret vert, ott mindig a’ Szép készítette az utat” (Kazinczy 1810, 395). Igen fontos szempontként fogalmazódott meg a műfajhoz vagy szövegtípushoz, jellegzetes beszédhelyzethez és beszélőhöz kötődő nyelv- és stílusváltozatok számbavétele és kiművelése, melyet az ízlés irányít. A nyelvi ítéletek e tevékenységben főképp az illeszkedést és kifejezőerőt, a jóhangzást, a gördülékenységet, a célratörést vizsgálták, a jelzett szempontok alapján. Kazinczy határozottan kijelentette, hogy a nyelvbe való beavatkozás joga az ízléssel bíró művelt emberé, főképp az íróé. Így az idegen minták átvehetők és átveendők, mert gazdagítják a magyar nyelvet és a megértési lehetőségeket. Kazinczy ezért hirdette sokáig a fordítás hasznát és a készületlen eredeti munka kárát. A kortársak sokszor túlzónak érezték idegenszerűségeit, jóllehet a széphalmi mester a nyelvi hagyomány ismeretében és megtartásának szándékában lépett az ismert mintákon túl: „a neológus új nyelvet teremt, nem azt nézvén, ha előtte más valaki szólott-e már úgy, s az uralkodó szokás azt javasolja vagy engedi-e, hanem ha lehet-e úgy szólani, s az a nem, amelyben szól, az a hely, ahol szól, szokatlan mondását engedi-e, kívánja-e, s a beszéd így erőt s szépséget nyer-e” (Kazinczy 1819, 202).

Kazinczy a szépirodalom magyar nyelvét kívánta kiművelni, a magaskultúra részeként. A szépirodalom már ekkor is védte önállóságát a nyelvtanírás egységesítő szándéka ellenében. A nyelv e felfogásban a jelentésképzés közege volt, nem eszköz, hanem szubsztancia, lényegi emberi. Ezért is rögzíthetetlen, változó, s az irodalom a nyelv legmagasabb szintű megnyilvánulása, az író, költő pedig ennek legjobb tudója. Kazinczy tömören jellemezte az itt megmutatkozó korabeli szembenállást, még a megbékélést kereső Ortológus és neológusban is. Meglátása szerint a nyelvtanírók az egység egységét erőltették, vagyis a szabályozott nyelvváltozat különbség nélküli kiterjesztését. Ezzel szemben az ízléssel ítélő író a különbözés egységének, az egy nyelven belüli funkcionális nyelvváltozatok sokféleségének híve. Ezért sem volt Kazinczy feltétlen híve az Akadémiának. A változást állandó jelenségnek tekintette, s benne korának nyelvi tökéletesedését különleges fejlődési szakasznak, amely egy bizonyos kedvező szakaszban másfajta változássá alakul át. E pont után engedte meg esetlegesen a nyelvi egységet, tehát a normativitás kiterjesztését. Általában feltűnő, hogy Kazinczy milyen sokszor egyesíti szinte látszólagos összeférhetetlenséggel a szélső ellentéteket már az Ortológus és neológus előtt is. Világpolgár szemléletének középpontjában az ellentéteket is magában foglaló személyiség maradt.

Fogsága előtti munkáiban Kazinczy a jelentésbeli egyértelműség, a biztos etimológiai levezethetőség, a magyar hangzás, az analógia fontosságát hirdette, Adelung nézeteihez közelítve. Főképp az erősen nyelvjárási és régies formákat utasította el. Ezen elvekből később is nehezen engedett, jóllehet saját ítélkezési és írói gyakorlata sokszor ellentétben állt velük. Ugyanakkor írásaiban a klasszicista retorikai eredetű stílusszintek fokozatosan átalakultak, és a szubsztancialitás gondolatának megfelelően a nyelvi funkcionalitás általános megnyilvánulási formáivá váltak: eszerint jellegzetes beszédhelyzethez, szövegtípushoz és beszélői szerepekhez jellegzetes nyelvi formák tartoznak általában, nemcsak a szépirodalomban (vö. Benkő 1982, 18). A klasszicizmus műfajokhoz kötött stílusrétegződése itt elvált az eredeti, merev szabályostól, és rugalmasabban általánosan vonatkozott a nyelvi gyakorlatra, valamint a magyar nyelvközösségre. Kazinczy nézeteit szabadulása után Goethe korai munkái, Jenisch nyelveszménye, részben Herder nyelvfejlődés-elmélete alakította.

Kazinczy elgondolása a különbözés egységéről legalább annyira modernizációs gondolat volt, mint a kodifikált sztenderd nyelvközösség- és nemzetformáló szerepének kinyilvánítása. A kettő azonban csak részlegesen fért meg egymással egy időszakban, hiszen a differenciáció kikezdi a stabilizációt, a társadalmi reform művelődési programja pedig az 1820-as évektől inkább ez utóbbit kívánta meg, ellentétben a romantika nyelvi eszményével.

Teleki József az élő nyelvi gyakorlat, a nyelvi hagyomány és az elvont nyelvesztétika, nyelvfilozófia között kiegyensúlyozott összhangot kívánt (Teleki 1821, 113–114). A tökéletesen szabályozott nyelvet a francia kerthez, míg a szabályozatlant az angol kerthez hasonlította, megállapítva, hogy egyik szélsőség sem célravezető. Ez az elméleti meggondolás – korlátozottan ugyan, de – helyet ad a törvénytelennek, a törvényes regulátlanságnak (a kodifikációba be nem férőnek), a szabálytalant a szabályrendszer részévé teszi, korlátozott mértékben, s egyúttal kijelöli helyét (327).

A 19. sz. elején a nyelv nyelvtudományi tárgyalása és esztétikai, szépirodalmi megközelítése fokozatosan elválik. Ugyanakkor a két nagy tevékenységben lényegében azonos módon érvényesül a klasszicizmushoz, illetve a romantikához köthető létértelmezés. A nyelvtanírók az eszménynek megfelelő kész, elrendezett nyelvet kívánták rögzíteni és az azt beszélő közösséget felülről irányítva a kész nyelv és kultúra felől meghatározni. A nyelvesztétikai irány képviselői ellenben a nyelv és az azt (újra)alkotó beszélők változó és változatos viszonyát állították a középpontba. E kettősség az irodalomban, a poétikában is hasonlóképpen jelentkezett: „Íróink egyszerre tanulták meg azt, hogy az embernek tőle függetlenül megszabott helye van a létezés láncolatában, és azt, hogy az emberi lét lényegét nem ilyen objektív hierarchia, hanem az önmagán belüli szubjektív világ adja meg” (Szegedy-Maszák 1980, 38).

E kettősség is vezethetett azokhoz a vitákhoz, amelyeket Kazinczy indított meg Csokonai Vitéz Mihály költészetének bírálatával vagy Kazinczy és Kölcsey Berzsenyi megítélésével. A Csokonai költészetében kifogásolt jellemzők (az alantasabb stílusformák, az alkalmi, népies beszédmód) a szépirodalom elkülönülési folyamatába illeszkedve jelentkeztek, a személyiség nyelvbeni létének állítása korai megnyilatkozásaként, melyet a személyiség, a nyelv (annak lehetőségei, felismert változatai) és a kultúra, az irodalom összjátéka hoz létre, folyamatosan. E jellemzők csak a következő történeti szakaszban, Vörösmarty költészetében mutatkoznak meg határozottan. Kazinczy szépségelvének gyakorlata és az írói nyelvalkotás joga itt szembekerült egymással, miképp másoknak adott tanácsaiban is.

A szépirodalmi alkotás a vitákhoz egyre áttételesebben kapcsolódott, inkább a két létértelmezési irányzat irodalmi megnyilvánulásait szembesítette. Szegedy-Maszák Mihály áttekintése szerint a klasszicista irányultságú magyar irodalmi művekben allegorikus, alkalmi, tanító jelleg érvényesült, például az epigramma, a szentencia formájában (Szegedy-Maszák 1980). Ezt olyan versmondattan jelenítette meg, mely a mondatot szentenciaszerű maximának tekintette (például Kazinczy Ferenc, Virág Benedek műveiben). Ezzel párhuzamosan jelentkezett a szentimentalizmusban és a korai romantikában az egyre líraibb hangnem, a reflexió elmélyülése, melynek legfontosabb, átalakított műfaja az elégikus óda lett (Szegedy-Maszák 1980, 61). Ez irányzatban megváltozott a mondatok jellege is: a szerves forma eszménye érvényesült, mely korábban szokatlan szórendet, mondathosszúságot, sok közbevetést, áthajlást eredményezett (például Dayka, Csokonai, Kölcsey verseiben). S miközben az erőteljesebb nyelvalkotást ellenzők hagyományos jelentésszerkezeteket (például metaforákat) alkalmaztak, újítottak fel, aközben a nyelvet mozgásos lehetőségként felfogók igyekeztek új jelentés-összefüggéseket megfogalmazni, a megszokott jelentéstartományokat kitágítani, új metaforákat alkotni (72). Az utóbbi folyamatnak lesz első betetőzője Vörösmarty látomásos költészete. Hasonló jelentőségű változást hozott a vers zeneiségének fölfedezése, kimunkálása.

Az irodalomtörténeti változások ekképp nem pusztán a magyar nyelv gyarapításában és korszerűsítésében vagy a művelődési program kidolgozásában és a magyar nyelv hivatalossá tételében mutatkoztak meg. A folyamatok jóval összetettebbek voltak. A szépirodalom művészi gyakorlatában és elméletében a fölismert és kifejtett, zárt nyelvtan rendszeressége és önértéke mellett megjelent a magyar nyelv nyitottsága, potenciálja, mint az alkotás lehetséges közege és eredménye egyszerre. Ezek a folyamatok szorosan összefüggtek az új, részben idegen irodalmi és nyelvi formák befogadásával vagy elutasításával, továbbá a népköltészet, népnyelv és az eredeti magas irodalom különböző mértékű és értékű előtérbe helyezésével. A „nyelvújítási harc” ezért nem valamely külsőleges küzdelem volt, amelynek eredményként a csata végétől a győztes határozta meg a későbbieket, hanem több különböző irodalmi és nyelvértelmezési irányzat egymással párhuzamos kialakulása s egymásra hatása. A magyar nyelv és a magyar írók teljesítménye így jelentkezett többek között a nehézkesség meghaladásának különböző mértékében, a népi és magas nyelvi minták kezelésében vagy létrehozásában, a költői nyelv (dikció, verstan, jelentéstan) megteremtésében, a korábbi merev irodalmi minták és a szépség, ízlés szembeállításában. Az igen termékeny korszakból néhány példát érdemes kiemelni a folyamatok jellemzésére.

Dugonics András a nyelvújításnak nevezett korszak egyik legsajátabb szerzője volt. Számos nagy terjedelmű prózai és történeti munkája jelent meg, melyekből több jelentékeny közönségvisszhangot váltott ki. Ezek közül az Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos-váratt, Árpád és Zoltán fejedelmink’ ideikben (1788) című regénye lett a legismertebb. E mű a nyelvújítás korszakának elején készült, akkor, amikor a magyar nyelvre irányuló figyelem még csak kezdeti eredményeket hozott, az európai nyelvi és irodalmi irányzatok kevéssé voltak ismertek és hatásosak. Dugonics kulcsregénynek írta művét, II. József felvilágosult abszolutizmusa ellenében, egy hagyományosabb magyar nemesi nézőpontból, amely az írói képzeletben fölelevenített magyar történelmi dicsőségre és az abban érvényesülő erkölcsre összpontosított. A regény néhány része az elbeszélés vagy a lélektani alapozottság szempontjából kissé kezdetleges.

Az Etelka hosszú, bonyodalmas írás, melyben az elbeszélő részletes leírásokat és kifejtett párbeszédeket ad. Dugonics nyelvezete két összetevő ötvözete. Az egyik a latinos, barokkos magyar prózai nyelvi hagyomány, amely a hosszú, bonyolult, retorikus mondatokat kedvelte. A nyelvi emelkedettség szorosan összefügg az elképzelt történelmi múlt eszményítésével, s egyúttal közvetlen korabeli vonatkozásaival, a nemzeti függetlenség és a nemesi nemzeti hagyomány értékeivel. Ebben a stílusban megjelenik a szentimentalizmus néhány jellegzetessége is (főképp a történeti szerelmi szálában):

Már itt az emberi gyarlóságnak képét tüstént meg-láthatod, és ki-tanúlhatod: hogy minden embernek vagy bóldogsága, vagy bóldogtalansága úgy-annyira egy alkalmatosságtól függ, hogy attól akár-minő karban helyheztetik, abban állhatatossan meg-is gyökeredzhetik. Eleven példája ennek Etelka. Ezen egy nap; ezen egy szem-pillantás; ezen egy alkalmatosság okozta azon gyötrelmeket, azon írtóztató változásokat, mellyeknek zűr-zavarjai napról-napra feléje omlottanak, és utóllyára fejére-is áradtanak (Dugonics 1788, 58).

Az Etelka nyelvezetének másik lényeges összetevője a népnyelv, a népnyelvi frazeológia. A regény gazdag a Szeged környéki népi kifejezésekbe, dalokban, népszokásokban.

A kortárs olvasók egy része is rámutatott, hogy Dugonicsnak nem mindig sikerült e beszédmódokat jól ötvöznie. A regény stílusa sok helyütt nehézkes, mondatszerkesztése túlbonyolított, jelentéstana és alaktana régies, s a népi elem, a népi tapasztalat nyelvi leképezése nem illeszkedik közvetlenül a latinos, barokkos alaphanghoz:

Minek-utána az ebédet meg-ették, a’ közel-lévő kertbe le-sétáltanak valamennyien. Nem vólt szokásban, hogy ebéd után terhes gondolatokkal fáraszszák elméjeket a’ Magyarok. Nyájas beszédekkel gyönyörködttették a’ Szűzeket még a’ komor-kedvű Kúnok-is. Ki-ki azzal járt, kit szívéhez kapcsolt. Mert már ennek-előtte (a’ régi magyar szokás szerint) ki-kiáltotta Árpád: Ki ki a’ magájéval. (Dugonics 1788, 17–18.)

Csokonai Vitéz Mihály életműve a 18–19. század fordulójának legösszetettebb nyelvi képét mutatja. Szinte minden fontos, irodalmilag beszédes nyelvváltozat megjelenik műveiben, a nyelvi potenciált ritka gazdagsággal megmutatva. A népiestől a kifinomult rokokóig terjedő stilisztikai tartományok egymás mellé helyezése és vegyítése hiába váltotta ki például Kazinczy rosszallását, a kortársak és főképp a későbbi írónemzedékek számára a korábbiaknál jobban megnyitották a nyelv, a magyar nyelv lehetőségeinek határait. Csokonait nem annyira a zárt ízléseszmény vagy a rögzített nyelvtan érdekelte, inkább az általa megismerhető és irodalmilag bemutatható nyelvi látókör. E határokon belül mind poétikája, mind költői jelentéstana és mondattana színes. Berzsenyi Dániel költészete egy másik nyelvértelmezés felé tájékozódott. Berzsenyi a klasszicizmus formaeszményét a magyar nyelv egy viszonylag egységes, kifinomult és mély jelentésvilágú változatában valósította meg.

Kazinczy Ferenc – miképp föntebb szó esett erről – a nyelv és az irodalom újraértelmezésének, az új irodalmi irányzatok bevezetésének egyik legfőbb eszmei irányítója volt. A nyelvi és az irodalmi teljesítményt az ízlés felől magyarázta, nem tagadva a nyelvtan jelentőségét, s bár a magyar hagyományt fontosnak tartotta, s ismerte is, a szépséget tekintette legfőbb mércének, még ha az idegen mintájú is.

Szépirodalmi gyakorlata igyekezett összhangban állni eszméivel. Fordításai nyelvezete fölött – nagy korabeli hatásuk ellenére – gyorsan elmúlt az idő, főképp az eredeti munkák egyre gyarapodó mennyisége és minősége nyomán. Költészete inkább közelítette saját eszményét. Epigrammái igen tömörek, nyelvileg is jól formáltak, bár inkább tanító jellegűek:

Írói érdem

Szólj, s ki vagy, elmondom. – – Ne tovább! ismerlek egészen

Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.

Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:

Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mű.

Más verseiben a korszak ismert érzelmességét mutatja, nem túl eredeti nyelvezettel. A klasszicista eszménynek megfelelő, pontos nyelvhasználat az általa oly nagyra tartott egyéni stílussal, a tehetségből eredő egyedi látásmóddal elsősorban prózai írásaiban ötvöződött. Visszaemlékezései (Fogságom naplója, Pályám emlékezete) egyszerre mutatják a nyelvtani tömörséget és feszességet, a rövidebb tagmondatokból eredő könnyedebb ritmust, az összetetten jelképes, mégis gyorsan átlátható jelentésszerkezeteket, jelképiséget. Kazinczy a régi magyar prózai hagyományt és a megemelt nyelvi népiességet egyedi módon tudta egyesíteni a főképp franciás, kisebb részben németes jellegű magas irodalmi mintákkal. Ezáltal megmutatta, miképp lehet a hosszú múltra visszatekintő iskolás latinság magyar nyelvű prózai tekintélyétől elszakadni, és új megformálási lehetőségek felé tájékozódni. Így fogalmazott egyszerű leírásban, mint dunai hajóutazásáról is:

Még csillagos vala az ég, s a lámpák [Pesten] az útcákon nem aludtak el egészen, midőn kimentem a hajóra, nehogy e vízi útazás örömeitől elessem, ha késni találnék. Lábaim alatt, midőn a hajó teknőjére felléptem, már pezsge a kisded vulkán, s a füst feketén tekerge ki a kéményből. Végigmentem a hajón, s megállék a nyilások mellett, látni mint égnek a kemencék, s a gépely csudás alakú rúdjai s kerekei mint mozganak lassú nehéz lökődésben. A féléjszaka és félreggel kétes fényében még ki nem lehete ismerni a körültem ingó formák arcaikat. De végre virrada, s a csillagok tünni kezdének. A hajó kapitánya indulót lövete

(Magyarországi utak – Kazinczy 1960, 442–443).

S ezt a kifinomult beszédmódot valósította meg egy-egy drámai jelenet fölidézésekor, mint az alábbi levélrészletben, melyben arról számolt be, miképp tudatta anyjával házasodását Török Sophie-val:

Soká tartott a’ lárma, ’s végre megszóllalék: – Édes Asszonyám, minthogy csendesen szóllanom nem enged Asszonyám, kéntelen vagyok elhadarni; – én megházasodtam, elvettem Török Sophiet, ’s ajánlom őtet is, magamat is asszonyámnak grátziájába, imhol a’ gyűrű! »Hiszen én mindég igen szerettem Sophiet!« ezt az eggyet tudta a’ szegény szerencsétlen anya mondani örömében. Mint mikor a’ fortepiano a’ muzsika egész fracas-ját harsogja, ’s egyszerre esik a’ DIS szelíd hangjába, így esett anyám ebbe a’ hiszen én Sophiet etc. etc. ba.

(Levél Szentgyörgyi Józsefhez, 1804. szeptember 10. – KazLev. III: 212).

Fazekas Mihály költészete főképp Csokonai hatása alatt formálódott meg. Faludi Ferenc népies költészete éppúgy irányította, mint a klasszicizmus verselési és retorikai eszménye, vagy a szentimentalizmus érzelmessége. Versei többsége ezeknek az irányoknak felel meg vagy éppen vegyüléküket alkotja, a katonaéletről, a természetről vagy a szerelemről szólván. Kiemelkedő műve a Lúdas Matyi, egy eredeti magyar rege négy levonásban, amely egyedi képét adta a korabeli irodalmi és nyelvi kérdésirányoknak. Fazekas a Lúdas Matyit 1804-ben írta, de nem adta ki azonnal, kéziratban terjedt. Majd Kerekes Ferenc a valódi szerzőt nem ismervén, név nélkül adta ki 1815-ben. Ezután Fazekas átdolgozta művét, amely második kiadásban az ő nevével és jóváhagyásával jelent meg 1817-ben.

A népmesei jellegű, folklór eredetű történet mélyen beépült a magyar művelődésbe, elsősorban a személyes és a közösségi igazságosság narratív mintájaként. Nyilvánvaló a korabeli társadalmi feszültségek egyfajta megoldásának, valamint a felvilágosodás eszméinek jelenléte. Ez az elbeszélés mindamellett nem csupán a nép szabadságharcának egyszerű jelképe. Hiszen a történet fontos összetevője Matyi fejlődéstörténete és Döbrögi gyors megváltozása. Főképp Matyi tevékenysége összetett: egyrészt egyszerű, de határozott polgári átalakulása jelentős, amennyiben a maga erejéből művelődik, dolgozik, jövedelmet szerez, kiemelkedik a tanulatlan és dologtalan szegényparaszti létezésből, másrészt viszont ebben a társadalmi helyzetében is megtartja szavát a közvetlen fizikai bosszú ügyében, amelyet ő maga hajt végre. Aligha véletlen a költemény elbeszélőjének enyhe és folyamatos ironizálása a feltétlen értékszempontok megtartása mellett is, mellyel elhárítja az eszményítés, a parasztidill legelvontabb változatait. Emellett az elbeszélés lendületes, jól jelenetező, kerüli a fölösleges részletezést vagy magyarázatokat, ugyanakkor pontos, érzékletes. A Lúdas Matyi sikerének egyik forrása a barokkos bonyolult történetmondás és a szentimentalista érzelgősség elhagyása.

A Lúdas Matyi nyelvezete ennek az elbeszélésmódnak pontosan megfelel, azaz részben ez a nyelvezet teszi lehetővé az elbeszélésmódot. A mű nyelvileg is egyszerre plebejus, népi és egyúttal klasszikus és magas irodalmi. Az elbeszélő költemény egyik fő nyelvi rétege a népnyelv. A népnyelvi jelleg nem a közvetlen hangtani vagy szókészlettani nyelvjárásiasságban jelentkezik, hanem inkább az állandósult szókapcsolatok tréfás, ironikus, népi tapasztalatot feldolgozó arányos gyakoriságában:

Már csak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg asszony,

Özvegy vólt, s egy rossz fia vólt. Ez munka fejében

Nyáronn a legyet a szárán csapkodta napestig,

Télenn a tüzelő mellett a piszkafa végén

Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé

Zsémbelt rá […]

(Fazekas 1955, 163).

Fazekas nem dolgozott ki egyéni költői jelentéstant, inkább a népi tapasztalatok friss nyelvi megfogalmazására törekedett a Lúdas Matyiban és néhány költeményében. A népi nyelvezetet egy olyan irodalmi nyelvvel fogta át Fazekas, amely majd az 1820-as évektől vált elismertebbé, valóban közelítve a nyelvtanírók sztenderd változatához:

Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas

Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról

Azt tartotta, hogy ott neki a Felség se parancsol.

A népi és irodalmi nyelvi összegzést jellegzetesen egészíti ki a Lúdas Matyi klasszikus verselése. A költemény olyan költői feszültséget teremt, amelyet jórészt fel is old. A hexameteres verssorok nem akadályozzák a gördülékeny, jól formált magyar mondatok érvényesülését, a népies fordulatok beépülését, miközben megemelik az egész művet. Sok a mondatalakzat, de mérsékelt eljárásokkal formálódtak, a viszonylag rövid tagmondatok erősítik az elbeszélés lendületét. Ez a viszonylagos nyelvi könnyedség menti meg a Lúdas Matyit a didaktikusság veszélyétől.

Fazekas Mihály műve nem elsősorban a nyelvújítási szókincs alkalmazásával tűnik ki (egy-két helyen szinte parodizálja azt, a régies elbeszélőmóddal együtt), sokkal inkább a feszes mondatszerkesztéssel, a népi frazeológia zökkenőmentes irodalmiasításával, nyelvváltozatok jó összedolgozásával.

A fenti néhány példa jól mutatja, mennyire összetett, egymással párhuzamos, egymást erősítő vagy éppen gyengítő folyamatok zajlottak le az irodalomban. Már a következő nemzedék néhány kiemelkedő költője, írója, elsősorban Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály lesz képes a viszonylagos nyelvtani rögzítettséget a költői jelentéstannal és mondattani szándékokkal bizonytalanságok nélkül összekapcsolni.

A magyar szépirodalom itt tárgyalt történeti szakaszának jelzett változásai sajátos összefüggésbe kerültek a nyelv értelmezési és értékelési módjainak korabeli változataival. A nyelvtanírás rögzítő, szabályosító szándékaihoz ellentmondásosan viszonyultak: nem függetlenedhettek azoktól teljesen, hiszen sem a művelődési eszmény, sem a nyelv kifinomult kidolgozásának elve nem volt idegen egyik tevékenységi területtől sem. A nyelvtanírás azonban a művelődés egységére, a közösségre összpontosított (így is polgárosult), míg a szépirodalom az alkotó és befogadó személyiségre, az egységen belüli szétkülönbözésre. Későbbi korok irodalmi kánonjai pontosan jelzik az itt keletkező feszültségviszonyt: a közösségi kultúra egysége keretében kiemelt költő (főképp Arany János) műveinek mint valamely célelv beteljesülésének a magyarázata megköti más művek és irányok értelmezését és értékelését.

A 19. század elejétől a befogadás, az olvasás módjai is átalakultak. A klasszicista alapú, szabálykövető irodalmi mű a mintának megfelelésben mintegy készet adott az olvasónak elfogadásra. A romantikus alkotás az újszerű nyelvi szerkezetekkel és kiterjesztett jelentéstartományokkal az aktívabb, a megismerést jobban kívánó befogadást eredményezte. A két változat nem különült el mereven, hiszen a megfelelés és az alkotás mindig változó irodalmi összjátéka jól tudott illeszkedni a sztenderdnek nem teljesen kész, nem tökéletesen rögzített voltához.

A nyelv több irányú értelmezése vagy átértelmezése a 19. sz. elején a magyar irodalom további történetét számos tényezővel alakította. A nyelvek összehasonlításával, a nyelvi eszmény taglalásával jobban bevonta a magyar irodalmat az európai áramlatok mozgásába, illetve erőteljesen alakította azok magyar befogadási feltételeit. Nagyobb figyelmet fordított a nyelv és az azt beszélő közösség lehetséges teljesítményére. Mindennek során kiviláglott a nyelv összetettségében az eltérő történeti alakulások lehetősége, az egyidejű sokféleség, valamint az egymást követő sokféleség, a történeti reflexió és az újnak a megkívánása, majd ezekkel szemben vagy együtt az állandóság, az egység és a hagyomány jelentősége. A történeti folyamatok rövidsége, az irányzati egyidejűség közegében a nyelvtanírói kodifikáció és a nyelvesztétikai alapú szétkülönbözés irodalomesztétikai megfelelőjeként tekinthető a szabályalapú, utánzáselvű klasszicista irodalomszemlélet, illetve a zsenialapú, ízléselvű, az irodalmi érzékenységet megvalósító, a romantika felé mutató irányok részben párhuzamos megvalósulása, némi keveredése (leginkább Kazinczy életművében) vagy folyamatos alakulása (például Kölcseynél). Az egymással szorosan összefüggő tágabb nyelvtörténeti és nyelvértelmezési, másrészt irodalomtörténeti folyamatok korábban nem tapasztalt módon tették elavulttá és régiessé a korábbi, Csokonai (vagy Faludi) előtti irodalmi és nyelvi formákat, bizonyos fokú megszakítottságot eredményezve a történeti emlékezetben. E megszakítottságon nem segített Arany János tevékenysége (például Gyöngyösivel vagy Zrínyivel kapcsolatban), s a 18. sz. közepe előtti nyelvi és irodalmi művek fölértékelését későbbi kísérletek sem tudták hatékonyan elvégezni.

A nyelvújításnak nevezett történeti folyamat nem valamely harc volt, melyben két jól elkülöníthető küzdő fél közül az egyiknek a győzelme meghatározta a magyar nyelv további sorsát. Sokkal inkább tekinthető olyan közbeszédnek, írói, irodalomelméleti és nyelvtudományi tevékenységek párhuzamos sorának, amely átalakította a magyar nyelvhez való viszonyt beszélői körében. Ennek a közbeszédnek volt nem központi, de a kérdéseket élesebbé tevő része a Mondolat és a Felelet a Mondolatra, e két gúnyirat, melyek minden jellegzetességükkel, könnyeden mulatságos voltukkal is hozzájárultak a magyar nyelv és a nyelvesztétika jellegzetességeinek megfogalmazásához. Mindkét műről elmondható, hogy részleges történeti rálátással nyilvánított véleményt, túlzásaival, személyekre irányuló megjegyzéseivel látszólag elfödte a lényegi kérdéseket. Ám épp e túlzások is késztették a vitában résztvevőket a látókör szélesítésére és az összegző gondolkodásra.

A sztenderd rögzítésével, illetve e nyelvváltozat nyilvános megjelenésével, tekintélyi kiemelkedésével a magyar anyanyelvűek korábban nem tapasztalt közösségszervező tényezőkkel találkoztak. E tényezőket a sztenderd funkcióiként ismerték föl fokozatosan a 19. század elején. Az egységesítő funkció kötelékként szolgál a nyelvjárási és más különbségek ellenében; az elkülönítő funkció megerősíti a nyelvközösség különálló identitását más nyelvközösségekkel szemben; a presztízsfunkció tekintélyt ad a sztenderd nyelvet birtokoló közösségnek és az azt ismerő egyénnek; a részvételi funkció lehetővé teszi a nyelvközösség részvételét a kulturális, tudományos modernizációban; az etalonfunkció a sztenderd minta szerepét biztosítja a nyelvhelyességi kérdésekben, de más tekintetben is (vö. Garvin 1998, 95). Az egységesítő és elkülönítő funkciónak a nyelvi lojalitás, a presztízsfunkciónak a büszkeség, a részvételi funkciónak a részvételi készség, az etalonfunkciónak a normatudat magatartása felel meg. A funkciók és magatartások e rendszere fokozatosan, de határozottan alakult ki a magyar nyelvhez való viszonyban. Nyelv, közösség, kultúra és érték egymást alakították, és korábban ismeretlen minőséget hoztak létre. E minőség része volt a nyelvközösség (önmaga meghatározásában), a nemzet (politikai, ideológiai, művelődési, leszármazási összetevőivel), a kiművelt és rögzített nyelv (nyelvváltozat), a tőle elkülönülő szépirodalom, és az önálló személyiségként megjelenő egyén (lásd Kulin–Margócsy 1990). E történeti és eszmetörténeti folyamatok német megfelelőikkel tartották a legközvetlenebb kapcsolatot, s onnan merítették legtöbb forrásukat.

Hivatkozások

Balassa József (1898) “Bevezetés”, in Mondolat, Budapest: Franklin-Társulat, 5–27.

Bárczi Géza (1963) A magyar nyelv életrajza, Budapest: Gondolat.

Benkő Loránd (1960) A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás első szakaszában, Budapest: Akadémiai.

Benkő Loránd (1982) Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében, Budapest: Akadémiai.

Bíró Ferenc (1998) A felvilágosodás korának magyar irodalma, Budapest: Balassi.

[Debreceni Grammatika] (1795) Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenben egy Magyar Társaság, Bécs.

Dugonics András (1788) Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos-váratt, Árpád és Zoltán fejedelmink’ ideikben. Füskúti Landerer Mihály költségével és betőivel. Pozsonyban és Kassán.

Fazekas Mihály (1955) Összes művei, Julow Viktor–Kéry László (szerk.), Budapest: Akadémiai.

Garvin, Paul (1998) [1993] “A nyelvi sztenderdizáció”, in Tolcsvai Nagy 1998, 87–99.

Gyarmathy Sámuel (1794) Okoskodva tanító nyelvmester, Kolozsvár.

Kassai József (1817) Magyar Nyelvtanító Könyv, Sárospatak.

Kazinczy Ferenc (1960) Válogatott művei, II., Budapest: Szépirodalmi.

Kazinczy Ferenc (1810) „Levél Berzeviczy Gergelyhez” (1810. július 23.), in Kazinczy 1960, 393–398.

Kazinczy Ferenc (1819) “Ortológus és neológus; nálunk és más nemzeteknél”, in Kazinczy 1960, 194–211.

Kazinczy Ferenc (1804) „Levél Szentgyörgyi Józsefhez” (1804. szeptember 10.), in Kazinczy Ferenc levelezése III., Váczy János (kiadja), Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Kloss, Heinz (1969) Research Possibilities on Group Bilingualism: A Report, Québec: Presses de l’Université Laval.

Kósa, László (szerk.) (1999) Magyar művelődéstörténet, Budapest: Osiris.

Kosáry Domokos (1980) Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest: Akadémiai.

Kulin Ferenc–Margócsy István (1990) “Előszó”, in Kulin Ferenc–Margócsy István (szerk.) Klasszika és romantika között, Budapest: Szépirodalmi, 5–9.

Magyar Tudós Társaság (1846) A’ magyar nyelv’ rendszere. Közre bocsátá A’ Magyar Tudós Társaság. Budán.

Margócsy István (1990) “A Révai–Verseghy-vita eszme- és kultúrtörténeti vonatkozásai”, in Kulin–Margócsy 1990, 26–34.

Neustupny, Jan V. (1970) “Basic Types of Treatment of Language Problems”, Linguistic Communications 1: 77–98.

Révai Miklós (1912) [1805] Magyar deáki történet, Budapest: Magyar Tudományos Akadémia (RMKT 29).

Révai Miklós (1973) [1805] A magyar szép toll, Budapest: Akadémiai.

Somogyi Gedeon (szerk.) (1898) [1813] Mondolat: sok bővítményekkel és eggy kiegészített újj-szótárral együtt, Balassa József (kiadja), Budapest: Franklin.

Szegedy-Maszák Mihály (1980) „A magyar költészet főbb típusai a kései XVIII. és a korai XIX. században”, in Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok, Budapest: Magvető, 37–74.

Szekfű Gyula (1926) “Bevezetés. A magyar államnyelv”, in Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez, Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 8–208.

Szépe György–Derényi András (szerk.) (1999) Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások, Budapest: Corvina.

Teleki József (1988) [1821] A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által, Budapest: Szépirodalmi.

Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) (1998) Nyelvi tervezés. Tanulmányok, Budapest: Universitas.

Tolnai Vilmos (1929) A nyelvújítás, Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Verseghy Ferenc (1821) Magyar Grammatika, Buda.