Nagy Imre

Bessenyei György, a magyar felvilágosodás úttörője

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 601–613.

„Ha erre az utólsó két tíz esztendőre, mellyben Hazai Nyelvünket betsűlni ’s mivelni kezdettük, és azokra a’ munkákra tekéntünk, mellyek az-ólta sajtóink alól ki-jöttek: nem lehet valamennyire nem vígasztalódnunk. Úgy tetszik, mintha egyszerre ébredtünk vólna fel hoszszas mélly álmunkból; vagy-is inkább, mint-ha egyszerre szabadúltak vólna fel kezeink a’ lántzok alól, mellyek alatt esztendő-százoktól fogva senyvedtenek.” Így ír a Magyar Museum szerkesztője, Batsányi János 1788-ban, a lap első számát nyitó Bé-vezetésben, amikor meghatározni igyekszik az induló folyóirat helyzetét (Batsányi 2004, 9). A költő egy másik írása szerint „az utolsó két tíz esztendő”-ben kibontakozó, tehát a hetvenes évekkel kezdődő irodalmi megújulás Bessenyei György fellépéséhez köthető, aki „minden igyekezetével azon volt, mikénthogy írásainak kellemetességével magyarainkat nyelvöknek kedvellésére indítsa” (Batsányi 1956, 203). Tübingai pályaírásában (1808) Kazinczy is „a nagy Terézia utolsó évtizedé”-t jelölte meg az új korszak forrásvidékeként (Kazinczy 1979, 757). Ezt az időszakot, az önálló, a maga erejéből megújulni tudó, „önható irodalom” korát, mint Kazinczy nyomán Toldy Ferenc írta később, Bessenyei nem csupán megindította, de „irányadó munkássága” által jellegében és törekvéseiben meg is határozta (Toldy 1987a, 143, Toldy 1987b, 282).

A magyar irodalomtörténet-írásban kialakult (s csak újabban árnyalt s részben módosított) felfogás szerint az egyik legjelentősebb Bessenyei-mű, az Ágis tragédiája megjelenése 1772-ben a magyar felvilágosodás küszöbeseményének tekinthető. Bessenyei úttörő szerepe tehát ifjúkori munkáihoz, az 1765-től Bécsben tartózkodó testőríró fellépéséhez köttetett. Horváth János az irodalmi tudat átformálásában, a magyarnyelvűség elvének előtérbe helyezésében látta megragadhatónak Bessenyei újító szerepét irodalmunk alakulástörténetében (Horváth 1976, 29–34). Kosáry Domokos ehhez eszmetörténeti fejleményt kapcsol: a fiatal író a felvilágosult rendiség érlelődő politikai programjának is hangot adott (Kosáry 1983, 681–682). A korai művek ismertségével és elismertségével szemben a kései, a századforduló táján írt – és kéziratos formában hagyományozódó – munkák Toldy véleménye szerint „e kor históriájához nem tartoznak” (Toldy 1987b, 258). Bíró Ferenc sem foglalkozhatott ezekkel korszak-monográfiájában, amely Csokonai haláláig tekintette át felvilágosodás kori irodalmunkat (Bíró 1994). A kezdeményező szerep kiegészítése a kései Bessenyei összefoglaló szerepével az újabb kutatás fejleménye, de nem tekinthető lezártnak a pályakezdő évek vizsgálata sem: reflektálni kell arra a Bíró Ferenc által felvetett problémára, hogy Bessenyei úttörő szerepében elkülönülni látszik az ébresztés és a hagyományteremtés funkciója. Az ifjú testőríró ugyanis, bár eszméi hatottak Batsányira és Csokonaira, és a Kelemen-féle hivatásos társulat műsorára került vígjátéka, A filozófus szerepet játszhatott a magyar vígjátékhagyomány kialakulásában, olyan szervesen folytatható költői, szépírói hagyományt nem teremtett, mint a népies költői törekvéseket inspiráló Faludi Ferenc vagy a Berzsenyi felé versújításukkal utat törő deákos költők. Ha azonban az írásbeliségnek a szépirodalom fogalmánál tágabb körére figyelünk, Bessenyei nyelvi programjának s egy tudományos akadémia létrehozását előkészítő tervezetének hatásával feltétlenül számolnunk kell. Más kérdés, hogy a kezdő szerepre a kezdetlegesség árnyéka is vetülhet, mint ahogy az Orpheus Bé-vezetésében Kazinczy az egész időszakot irodalmunk „Enniusi Epochá”-jának nevezte (Kazinczy 2001, 9). Az utólagos visszapillantás pozícióját ezért célszerű kiegészíteni az egykori kontextus felidézésével.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Bessenyei szerzői alkatát sajátos kettősség jellemzi: két különböző, egymástól mégis elválaszthatatlan inspiráció motiválja. Ismét Toldyra kell hivatkoznunk, aki már felismerte, hogy „lelke mindig meg volt osztva a művészet s a tudomány között”. Eckhardt Sándor, főként a kései művek alapján, kora legjelentősebb magyar filozófusát látta benne, rámutatva műveiben Voltaire, Millot, Vaissete, Malebranche, Rousseau, Robinet, Hobbes és Locke termékeny ösztönzésére (Eckhardt 1919–1921), míg mások, mint Halász Gábor, elsősorban szépíróként becsülték (Halász 1948). Ám bizonyára műveinek esztétikai fogyatkozásai is szerepet játszottak abban, hogy a Bessenyei-kutatásban olyan olvasási mód került előtérbe, az ifjúkori munkák kapcsán is, amely a felvilágosult gondolkodóra helyezte a hangsúlyt, aki adott esetben a költeményt és a drámát tekintette az eszmélkedés terepének. Ami kétségkívül igaz, ám e megállapítás meg is fordítható: a gondolkodói töprengés poétikai, dramaturgiai inspiráció forrásává vált. Szerzői szerepének e két funkcionális „én”-je termékeny diskurzust folytatott. A filozófusban felvetődő kérdésekre az író válaszolt, és viszont. A dialogizált formák, a rejtett párbeszédek, az epikus narrációba foglalt színjátékos jelenetek alkalmasint ezért játszottak oly nagy szerepet műveiben. Halász Gábor észrevette, hogy jellegzetes beszédformája a dramatizált mondat, amellyel ismételten megszólítja az olvasót. A kiváló esszéista ennek alapján a Bessenyei-szöveg prózaelőzményének a prédikációt tekinti, amelynek beszélője igyekezett személyes kapcsolatot kialakítani hallgatóságával. A dialogikus gondolkodás mindvégig jellemző rá. Ez a megszólalás címzettjének, az olvasónak szövegbeli megjelenésével függ össze. Ennek személye módosul, átalakul: ifjúkori alkotásaiban művelt, vitatkozó olvasót képzel el magának, később inkább egy józan, természetes észjárású befogadót igyekszik megszólítani. Néha viszont önmagát sokszorozza meg, s mintegy magával vitatkozik. A dialógus sokféle faját szerepelteti a platóni formától az álombeli párbeszédig, a bölcseleti és tudós vitáig. Ebben feltehetően szerepet játszhatott a magyar hitviták hagyománya (Penke 1998).

Korai műveinek első csoportját a nyomtatott forrásokból és kéziratos másolatokból ismert költemények alkotják, amelyek zöme a hetvenes évek első felében keletkezett. Verseinek két fő típusa: a leíró vers és az elmélkedő költemény (Bíró 1976, 21–60; Gergye 1991). Az előbbiek a korban divatos (Thomson, Ewald von Kleist által művelt, nálunk például Ráday Gedeon Tavaszi estvéje révén képviselt) év- és napszakvers hagyományát követik, szemlélődő beszélőjük a fiziko-teológiai eszmekör hatását közvetíti. Vörös Imre szerint az efféle tájleírások laicizált változatának különösen érdekes példája A Tiszának reggeli gyönyörűsége, amelyben „a fényeket, a színeket és a távolba vesző perspektívát a hanghatások szépsége és a tavaszi illatok kellemessége kíséri” (Vörös 1991, 70), miáltal a szemlélődő alany és a szülőföldjeként megidézett táj boldogító egységet alkot az érzékenység jegyében: az ember fogékony lény, akiben öntudatra ébred az érzékei révén feltáruló s metafizikai szempontból is otthonaként megjelenő természet, ami nemcsak körülöleli az embert, hanem életelvként működik is benne. Mivel a leíró forma Bessenyei prózájában is fontos szerepet játszik, ma is érvényesnek véljük Szauder József immár félszázados megállapítását, mely szerint az írót formailag a leíró vers kapcsolja a hagyományhoz, amely lehetőséget kínált számára a „gyorsan változó, elsuhanó jelenségek iránti szereteté”-nek kinyilvánítására, miáltal „gazdagította” a nyelv érzületi, ábrázoló elemeinek jelentését (Szauder 1953, 19).

Értekező verseinek zaklatott, dúlt lelkű alanya válságos helyzetben szólal meg. Ezekben az Isten, a lélek és a természet létmódját kutató költeményekben nem kis dilemmák és kétségek után a megőrzött keresztény hit teszi lehetővé a megnyugvást. A végül leküzdött, mégis igen intenzív szemléleti válság – mint Bíró Ferenc meggyőzően kimutatta – a materialista, Istent a természettel azonosító s az embert testi meghatározottságú lényként felfogó spinozizmus hatásában gyökerezik (Bíró 1976). Az erősödő ellentétekben csapongó, mintegy spirálvonalban kibomló gondolat olykor csak nehezen szabadul ennek a sokszor igen meggyőzőnek mutatkozó, ám a méltóságához ragaszkodó embert kielégítetlenül hagyó eszmekörnek a csapdájából. Ezt a belső vitát tükrözi a Bécsben 1779-ben kiadott prózai mű, a vegyes írásokat tartalmazó Holmi, amelynek fogalmi ellentétei szinte szétfeszítik az elmélkedő szöveg kereteit, szerkezeti rendjét, ez az elméleti tisztázatlanság mégis fontos új fejlemény a szöveg korábbi változatának, az Ősholminak nehézkes és egyoldalú anyagelvűségéhez képest. A versek közül erről a tusakodásról tanúskodik, többek között, az Estveli gondolat. Az ember mint érzékeny lény testi meghatározottságú, de létének távlata szellemi minőségű. E kettősség tudatosításából fakadhat az érzékeny ember lelki békéje: „Nézzed e’ Világot; tanátskozz mindennel, Tsak ne háborodj meg soha az Istennel” – írja Az elmérül című versben, s az elnyugvó, megpihenő gondolat A máriavölgyi tisztelendő paulinus atyáknak című költeményben is hangot kap, és visszatér az Elragadtatás zárlatában. Szemlélődj, töprengj, nézz szembe ismétlődő kétségeiddel, és őrizd meg hitedet – ebben foglalható össze e versek krédója. Ennek megfelelően az elmélkedő versek szellemi hátterében nemcsak a spinozizmus eszméit és a francia felvilágosodás szerzőit, így az embergép („homme machiné”) koncepcióját kidolgozó La Mettrie-t kell feltételeznünk, hanem a keresztény elmélkedő irodalmat is, jelesül – amint erre Kókay György felhívta a figyelmet – Lodovico Antonio Muratorinak, az olasz reformkatolicizmus legnagyobb alakjának inspirációját is, aki Della charità Christiana című (1723-ban Modenában megjelent, de 1776-ban Gálfalvi Ozdi Ferenc magyar fordításában Bécsben is napvilágot látott) művében Isten parancsolatainak summáját a tevékeny felebaráti szeretetben látta megtestesülni (Kókay 1998). Ez a gondolat holtáig elkíséri Bessenyeit: ez szólal meg a totoposzi bölcs, Trézéni tanításaiban, s ez magyarázza majd a bihari remete döntését, aki előjön remetebarlangjából, hogy falusi papként szolgálhassa embertársait.

A fentiek értelmében az ember testi meghatározottságának Bessenyeinél valóban megszólaló eszméje, amely A lélekrül című vers egyik hangsúlyos eleme, árnyalásra szorul. Bessenyei lélekfogalma ugyanis differenciált. A Holmiban egyfelől beszél „Testséges lélek”-ről, mellyet másként „éltető léleknek nevezünk”. Ez az, ami a Buda tragédiájában az őrülettel viaskodó hősnő, Emézia „sóhajtásai között ajakin tetszik tsavarogni”, hogy a hősnő halálával majd maga is elenyésszen. Erről az érzékeny ember földi létéhez kötött éltető lélekről szól az említett költemény beszélője: „Mint egy tünö hajó a’ szaladó Vizen, Ugy tetszik egy Lélek tsapkodni a’ véren.” Ettől a véren csapkodó lélektől azonban a Bessenyei-szövegek értelmezése során meg kell különböztetnünk azt a másik lélekfogalmat, amelyről A Holmi így tesz említést: „Kel bennünk fáradhatatlan, szüntelen gondoló halhatatlan, Testetlen léleknek lenni.” Ez nincs a vérhez, az érzékenységhez kötve. A Holmi eszmetörténeti szempontból egyik legtanulságosabb részében, a Bessenyei György és a Lelke című dialogizált szövegben egy belső hang vallomását halljuk: a hit „biztat arra, hogy jóságos tselekedeteim után, a te meg testesült fiúi Isten irgalmadba, halhatatlan lelkemnek örök jutalmát várjam…” (Bessenyei 1983, 262–285). A léleknek ezt a faját A lélekrül című vers beszélője is kivonja a természet hatalmából: „Meg-lántzolhatod-é létét a’ barmokkal? Ha ö gondolattal örök Istenéhez Meg-indúl, és tünik Ditsö kút-fejéhez.” A fentiek alapján óvakodnunk kell a kérdéssel kapcsolatos, leegyszerűsítő fogalmi általánosításoktól: az előbbi (a testi) lélektípusra vonatkozó megállapítást nem szabad az utóbbi (a halhatatlan) mellőzésével a lélekfogalom egészére kiterjeszteni. Az ilyen differenciálatlan értelmezés a 18. századról kialakult kép egyoldalúságával függ össze, a szekularizálódás, a Max Weber és Jürgen Habermas által sokoldalúan elemzett racionalizálás, profánná válás, „Entzauberungsprozess” (Weber 1982, 7–26, 291–388; Habermas 1998, 7–24) néhány más szerzőnél megfigyelhető árnyalatlan felfogásával rokon. Ezzel szemben Dávidházi Péter meggyőzően mutatott rá, hogy Bessenyeinél – más kortársaihoz hasonlóan – tovább él a vindicatio szerephagyománya, Isten ügyének érvelő képviselete. Bessenyei kétszer is átültette Pope Essay on Man című művét, amely megkísérel keresztény magyarázatot adni a bűn problémájára, a rossz világban való jelenlétének kérdésére („problème du mal”): 1772-ben Az embernek próbája; 1803-ban pedig Az ember, poémában címmel. A mű bölcseleti felfogásában a fizikoteológia helyét a modernizálódó világkép releváns elemeként a lények láncolatának eszméje („scala naturae”) veszi át. Ebben a világegész rendjének képzete és az ember kettős természetének gondolata egyaránt elhelyezhető. A költemény utolsó előtti sorában („Lássák, hogy Istenünk jó, ’s szent mindenekbe”, illetve „Lássák, hogy az Isten jó, szent, nagy mindenben”) a vindicatio szándéka sűrűsödik (Dávidházi 1998).

Bessenyei összetett gondolkodása a lélekről rokonítható a Magyar Kurir bölcseleti pályázatával (1789) kapcsolatosan keletkezett pszichológiai munkák (Bárány Péter: JelenségesLélekmény, Pálóczi Horváth Ádám: Psychologia: azaz A’ Lélekről való tudomány) szemléletmódjával (Gyárfás 1990). További kutatás feladata annak tisztázása, mindez miként függ össze az antikvitás (Arisztotelész, Platón) és a keresztény hagyomány (a Korintusiakhoz írt első levél „szóma pszükhikon”-jának és „szóma pneumatikon”-jának) elképzeléseivel.

A lélekfogalom kettőssége más Bessenyei-szövegekben is folyamatosan jelen van. Ennek jegyében értelmezhető a textusnak az az – első pillantásra – különös ellentmondása (valójában termékeny összetettsége), amely az Ágis tragédiája zárójelenetében, a főhős halálakor figyelhető meg:

ÁGIS, nagyon akadozva.
Hidegszik már vérem, – el-fogyott – életem,
Ah! – le-tapad nyelvem, – repül tőlem – Lelkem.
E’kor’ egy halálos sohajtást teszen; széllyel
veti tagjait, s’ meg-fosztatik érzékenységétől.

A hős szavai a halál utáni élet reményét fejezik ki. Ezzel szemben a szerzői utasítás csak lezárulásról, veszteségről ad hírt. A szöveg kettős üzenete, bár szemléleti dilemmáról is tanúskodhat, valójában a megosztott beszéd kétféle szemantikai távlatának eltérésével függ össze. A párbeszédrészlet a halhatatlan lélekről, az instrukció pedig az éltető lélekről beszél, nem cáfolják, hanem kiegészítik egymás érvényességét (Bessenyei 1990b, 383). Az idézett szöveghely értelmezéséhez hozzátartozik még, hogy a tragédia utójátékában, az Agiaris keservében fellép a halott Ágis szelleme (a szellemalak fellépése meglehetősen gyakori dramaturgiai hatáselem), amely fogalmilag valamiféle incompleta substantia, miként a Buda tragédiájában a megölt főhős kísértete, s ezt a szerző szintén a „Lélek” szóval jelöli (Kazinczy csak később alkotja meg a „szellem” szót).

Az Ágis tragédiája páros rímű tizenkettősökben írt klasszicista dráma, amely a tárgyat feldolgozó szövegek kontextusába illeszthető (Plutarkhosztól Gottschedig) anélkül, hogy közvetlen pretextusát meg lehetne jelölni (ilyen valószínűleg nem is volt). Az ókori Spártában játszódó színdarab konfliktusa Lükurgosz törvényeinek visszaállításával, illetve, tágabb értelemben, az uralkodói hatalom értelmezésével kapcsolatos. A lázadók élén álló hercegek, Ágis és Kleombrotes szerint a királynak a közjó érdekében, a törvényeket betartva kell uralkodnia, míg ezeket a követelményeket Leonidas hatalma korlátozásának tekinti. S bár ravasz politikusként kénytelen engedni a népmozgalomnak, ám a zendülők igényeit tolmácsoló Ágis elpusztítására tör. A harmadik felvonás udvari szertartása látszólag egyezséget teremt, ám a király fenyegető retorikája baljós előjel: huszonnyolc soros megnyilatkozásának csupán hatsoros záradékában jelenti be, hogy eleget fog tenni a követeléseknek, előtte huszonkét sorban viszont Ágis „veszett lármá”-ját ostorozza. A negyedik felvonásban megtörik a dráma addig következetesen épített dramaturgiai íve: a hercegek gyanútlan passzivitása és a király szerepmagatartásának indokolatlan megváltozása nem következik szervesen az előzményekből. A dráma hazafias szólamát szerelmi tematika kibontása kíséri a szerző dramaturgiai felfogása jegyében, amelynek fontos eleme az emocionális és intellektuális hatáselemek váltakozása (Solt 1970, 29–39, 132–136). Ez a kettős törekvés sűrűsödik a harmadik felvonás fináléjában, amikor Télónis, Leonidas leánya, aki a lázadó Kleombrotes felesége, merényletet kísérel meg apja ellen: a méltatlan uralkodó (és apa) elleni fellépést indokló érvek társulnak a szerelmes asszony férjét féltő aggodalmaival. A címszereplő és Agiaris kapcsolatában is egyesül a politikai és szerelmi motiváció.

Meglepő gesztusnak tűnhet, hogy a szerző e trón elleni lázadásról szóló drámáját Mária Teréziának ajánlotta, ám ez úgy értelmezhető, hogy feltételezte: a királynő a drámabeli hercegekkel ért egyet. Mária Terézia az ajánlás elfogadásával jóvá is hagyta e feltételezést. Ezzel kezdődött az Ágis tragédiája utóélete. Az Ajánló-levél és a dialogizált szöveg viszonylatában ily módon, jelképesen, létrejönni látszott az a párbeszéd a hatalom és a reformer hősök között, amelynek hiánya Bessenyei mindhárom szomorújátékában – a Hunyadi László tragédiájában (1772) és a Buda tragédiájában is (ez 1773-ban jelent meg, de 1771-ben írta) – komor végkifejlethez vezetett, főként a trón és az alattvalók közti kommunikációs zavart létrehozó tanácsosok ármánya következtében.

A deista szemléletű tragédiákat követő vígjátékok művelt nemesi világát viszont – a szereplők egyöntetű vélekedése szerint is – a Gondviselés jótékony szelleme hatja át. Így van ez az 1777 előtt kezdett, de végleges formáját csak jóval később elnyert (s két kéziratos másolatban hagyományozódó) verses komédiában, a Lais vagy az erkölcsi makacsban. A komédia leleményesen alkalmazza a három kérőt felléptető dramaturgiai modellt. Hippodon miniszter és a dúsgazdag, magának nemességet vásárló, ám műveletlen, grobiánus serfőzőfi, Kukulini helyett a szerény, jellemes nemesifjú, Pelózis nyeri el a hősnő kezét. Minden kedvezően alakul, pedig a hősök korábban egy önző, színlelő világot feltételeztek maguk körül. Az 1777-ben megjelent, és másfél évtizeddel később az első magyar hivatásos társulat műsorán is sikerrel szereplő A filozófus cselekménye egy nap alatt pereg le a helyszínül szolgáló művelt nemesházban. A játék három szerelmespár évődő jeleneteiből szövődik (a párok száma a gáláns regényekre is emlékeztet), amelyekhez – a korban divatos tükördramaturgia jegyében – a szolgák uraikat majmolni igyekvő párosa csatlakozik. A két főszereplő, a filozofáló Párménió (Alceste egyik távoli rokona) és Szidalisz egyaránt magányos lélek, akik lenézik divatozó környezetüket és koruk felszínesnek és álságosnak vélt szokásait, ezért hallani sem akarnak házasságról, ám a dráma kifejlete során egymásban megtalálják az igényeiknek megfelelő társat. Ahogy Gyulai Pál fogalmazott: „két bölcselkedő elme, a kiken erőt vesz a szív, két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni kénytelenek”, tömören összefoglalván a komikai alapeszmét, jóllehet ő ezt, miként a mű egészét is – Petz Gedeon nyomán – Destouches L’homme singulier-jére vezette vissza, Belohorszky Ferenc viszont cáfolta ennek megalapozottságát, rámutatva, hogy közvetlen mintát Bessenyei e műve esetében sem érdemes kutatni (Petz 1884; Gyulai 1904; Belohorszky 1929). A szerencsés kifejletben dramaturgiai szempontból kulcsszerepet játszik Angyélikának, Parménió húgának, ennek az angyali intrikusnak jótékony cselszövénye. A darab zárlata nem különösebben meglepő, sőt, még az is előre várható, hogy a főhősök felismerik: a többiek sem olyan felszínes divatbábok, amilyennek korábban vélték őket. Parménió bízvást leszűrheti a tanulságot: „a’ filósófia nints természet ellen”, s jegyesével együtt immár rokonként integrálódhat a nemesház védett, nők által uralt, érzelmileg telített világába. Bíró Ferenc a deista fogalomkörön belül értelmezi a vígjátékot, a műveltség létrehozásának emberi képességében fedezve fel a szerinte hiányzó gondviselés pótlékát (Bíró 1976, 249–258). A mű eszmerendszerében a két fogalom kétségkívül összefügg, ám viszonyuk másként is értelmezhető: a műveltség nem pótolja a gondviselést, hanem befogadja, a kultúra a providencia működési közege.

A komédia vizsgálói szinte kivétel nélkül úgy vélekedtek, hogy a mű dramaturgiai építménye gyenge, a bonyodalom erőtlen (Rózsa 1893, 77; Belohorszky 1929, 39; Gálos 1951, 167). A szöveg szorosabb olvasata azonban két, korábban figyelmen kívül hagyott és dramaturgiai funkcióját tekintve sem mellékes mozzanatra irányíthatja figyelmünket. Ehhez ismét az Ajánló Levél és a dialógusok viszonyából kell kiindulnunk. A függelékszövegből olyan embereszmény rajzolódik ki, amelynek három attribútuma a (lelki) nemesség, a nyájasság mint szociális, társasági erény és az, ha valaki ragaszkodik természetes adottságaihoz, hagyományaihoz, azaz: igaz. E három erény Bessenyei ideális emberszemléletét tükröző szövegeiben elválaszthatatlanul összetartozik, mint a Göncölszekér rúdjának három csillaga. A műbeli – valóban nem túl erőteljes – bonyodalom mélyén e három tulajdonság megosztott, elkülönült állapota rejlik. A nyájaskodó, „módizó” fiatalok, a lelki és intellektuális értékeket magányukban képviselő filozófus páros és a darab legplasztikusabban megrajzolt figurája, Pontyi, a vidéki nemesúr, az „igaz Magyar” az eszmény egy-egy elemét képviselik csupán. Az ideális embert egykor a családfő, a halott apa testesítette meg. Erről Pontyi szavaiból értesülünk, aki realisztikus színekkel megrajzolt komikus figura, de korántsem ügyefogyott alak, bár a fiatalok könyvkultúrájával szemben egy avultas orális műveltséget képvisel, a vásárról hordja a híreket, mint a sáfrányt. Információi valódi, de jóval korábban lezajlott eseményekkel kapcsolatosak, nem a tényszerűségük, hanem az újszerűségük hiányzik (Szilágyi 1998). Pontyi a vígjátékok falusi figuráinak, „agroikosz”-ainak utóda, közelebbről Molière Pourceaugnac urának és a német komédiák „Landjunker”-einek örököse, Kisfaludy Károly és Jókai parlagi nemeseinek előképe.

Parménió hivatott az apai arckép élő hasonmásává válni, megszüntetve a cselekmény hátterében észlelt hiányt. Egy másik hiány azonban a játék horizontján belül betöltetlen marad, ám ez az üres hely alkalmasint a kompozíció interpretációs szempontból legtermékenyebb, legbeszédesebb helye. Néhány jelenetnek a cselekmény menetében fontos szerepet játszó levelekkel kapcsolatosan az a megdöbbentő tanulsága (levelek bonyodalomba építése gyakran alkalmazott vígjátéki motívum, de a darab egyik életművön belüli előzményére, a Galant levelekre is utal), hogy azonos anyanyelvet beszélő szereplők nem értik meg egymást. Az ebből fakadó félreértések, társalgási zavarok a komikum legbővebben patakzó forrásai. Pontyi ispánjának bihari tájszólásban írt levelét hallgatva Angyélika meg is jegyzi: „Törökül ír az a’ tiszt tartó”, s még a képzett Titzius is csupán „néhol, néhol” érti a szöveget. A fiatalok társalgását hallva viszont Pontyi hüledezik. Ez a közlési vákuum azért következik be, mert hiányzik a dialektusok és szociolingvisztikai kódok közti megértést biztosító pallérozott köznyelv. E hiányzó nyelv megalkotásának szükségességére való rádöbbenés pedig A filozófus legfontosabb tanulsága. Egy olyan műé, amely erre az igényre a teljes publikumhoz szólás gesztusával figyelmeztet. „Nem szóllok itt egy hitbéli résznek is különösön; az egész Hazám ifjainak tészek ajánlást, kikhez, minden külömbség nélkül, egyenlő szeretettel, hívséggel, barátsággal és magyar atyafisággal viseltetem” – írja „A’ mind két ágon lévő nemes Magyar Ifjúságnak” címzett AjánlóLevélben (Bessenyei 1990a, 493; Nagy 2001, 136–176).

És ezzel ismét a műveltség kérdéséhez jutottunk: ez ugyanis elválaszthatatlan kommunikációs bázisától, a nyelvtől, s nem töltheti be nemzeti küldetését megfelelően sztenderdizált köznyelv nélkül. A vígjátékíró által érzékelt problémára a tanulmányíró, illetve röpiratszerző a kérdést a „tudományok” tágabb összefüggésébe helyezve kereste a megoldást. Bessenyei a felvilágosodás derűlátással társult haszonelvű gondolkodása jegyében a közboldogság megvalósításában látta az emberi tevékenység célját. Úgy vélte, ennek elérése a tudományok elterjedtségének függvénye. A „tudományok” nála az írott dolgok tág körét jelentik, az írásbeliség, a litterae egészét, tehát a fogalom igen összetett. Ez is magyarázza, hogy „nála a szépirodalminak tekinthető műfajok is telítve vannak bölcseleti kérdésekkel, a filozófiai elmélkedések pedig gyakran szólalnak meg a szépirodalom nyelvén” (Bíró 1998, 28). A tudományok művelése és elterjesztése, „közönségessé” tétele elképzelhetetlen pallérozott és gondosan egységesített, sztenderdizált nemzeti nyelv nélkül. „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – írja a Magyarságban (Bessenyei 1987, 588). Fontos tisztázni, hogy Bessenyei a nyelvre mint eszközre tekint, amelynek kommunikatív tulajdonságait helyezi előtérbe. A nyelv és a tudomány így végső soron két külön episztémét alkot, az egyiket a szavak, a másikat a dolgok képezik. A nyelv művelésének és a tudományok elterjedésének zálogát az „Académiában” látta. A létrehozandó intézményre vonatkozó tervezetét a Jámbor szándékban dolgozta ki. Ebben írja: „Az anyátlan méh futos, széledez mindenfelé, de sem lépet nem rak, sem mézet nem hord; vagy ha valamit dolgozik is, minden munkája csupa zűrzavar. De mihent anyát ád néki az ember, mindjárt rendesen kezd folyni a munka: szaporodik a lép, szaporodik a méz is. Ilyen anyátlan méhhez hasonlók voltak még eddig a magyar írók, meg is tetszett a munkájokban. De adjon csak nekik anyát az ország, állítson egy Magyar Társaságot, amely az ő munkájokat igazgassa, mindjárt megjön azok között is a serénység, a rend és a várt haszon” (Bessenyei 1987, 608). Az idézett mű teljes címe: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. 1781-ben készült, Révai Miklós adta ki 1790-ben, a szerző nevének említése nélkül. Révai Bessenyei tervezetét, amelyet lényegében változatlanul hagyott, két függelékszöveggel látta el (Thimár 1998). Bessenyei egyik kései írásában (Beszéd az Országnak Tárgyárul) tér vissza a tudós társaságnak, az akadémiai eszmének őt mindvégig foglalkoztató kérdésére. E munka a Millot-átdolgozás betétszövegeként keletkezett.

Bessenyei a magyar nyelvű tudományok gondozásában nagy szerepet tulajdonít a Mária Terézia által Nagyszombatból Budára helyezett egyetemnek, a „budai nagy universitásnak”, és a nyelvkérdést a világi irodalom szükségességével – erről részletesebben szól a Magyar nézőben (1778) –, valamint a változás, a haladás elvével kapcsolja össze (a korabeli történetíróknál a progrès egyre inkább a perfection helyére lépett): „A régi módhoz ne ragaszkodjunk, mert ahhoz ragaszkodni annyit tészen, mint a tudatlanságot sóhajtani. Csak nékünk is jobb lesz hát a nagy világ után menni. Legyen új tanulás módja, fogadjuk el” (Bessenyei 1987, 593).

Az író 1782-ben hazatér. Előbb Bercelen, majd Feketetón gazdálkodik, 1787-ben a Bakonszeghez tartozó Pusztakovácsiba költözik, s itt él haláláig. 1790-ben Bihar megye táblabírájává választják, részt vesz a megyegyűléseken. 1804-től nála lakik unokahúga, a verselgető Bessenyei Anna, aki „társa lett magános életének” (Gálos 1951, 357). 1811-ben hunyt el. Kérésére kertjében hantolták el, kedves almafája alá. Íróként magányos volt, de folyamatosan alkotott, egyszerre több művön is dolgozva. Nem az asztalfiókjának írt, munkáit kiadásra szánta (Kókay 1983). „[A]kkor volt-é nagyobb, mikor Bécsben a becsűletnek, a hazafiúságnak közpiacán tündökölt, vagy most, midőn Bakonszegen a mi horizonunk elsetétedését úgy nézi, mint a földünk golyóbissa alá fordult, de azért teremteni meg nem szünő nap” – tette fel Csokonai 1801-ben a Bessenyei-pálya értékelésének egyik alapkérdését, amely az életmű egybenlátásáról tanúskodik (Csokonai 1973, 868). Ihletének lángja akkor aludt ki, mikor 1804-ben világossá vált, hogy a cenzúra tilalma következtében munkái nem jelenhetnek meg.

Kései műveit az intertextualitás alakzatai, a konkordanciák sűrű indái kapcsolják össze. Többször hangot ad annak a nézetének, hogy az emberiség haladását az erkölcsök „szelédülése” eredményezte, amit a műveltség terjedésével hoz összefüggésbe. Ehhez a folyamathoz a vallás is hozzájárult, amelynek pozitív szerepe kétségtelen, de minden babonaságot elvet, és elítéli a fanatizmust. Vissza-visszatér a helyes hatalomgyakorlás és az uralkodás módjának, valamint az „alku”-nak a kérdéséhez, a társadalmi szerződés eszméjének értelmezéséhez. 1802 és 1804 között írt négy elméleti munkája ezért szorosan összefügg egymással. A társadalom kialakulásának témakörét Millot alapján tárgyalja, az „alku” terén pedig Rousseau-t követi (A társaságnak eredete és országlása, 1802). A Magyar Országnak Törvényes Állása című értekezésében az akkor legújabb államelméletek fényében veszi górcső alá a honi viszonyokat. Hosszan foglalkozik a megyei élet visszásságaival, jóllehet a megyerendszert az ország függetlensége egyik biztosítékának látja. A törvények megtartása szükséges, éppen ezért ezeket időnként meg kell változtatni, mert csak a természet törvényei állandók, az emberéi nem.

„Egész életemnek olvasása, tapasztalása, gondolkozása és érzése, állították öszve e kis munkát” – írta A bihari remete című alkotásáról, amelyet tehát összegző műnek szánt. Hőse ifjan úgy hitte, az értelem segítségével minden kérdésre választ nyerhet, ám csalódnia kellett, mert rájött, hogy a könyvek szerzői egymással tusakodnak. Ekkor tíz évre elrejtőzött a bihari havasokban. Egy hajnalon „az álmábul fel otsódó”, a sötétből kibontakozó és teljes érzéki szépségében feltáruló természet látványának hatására súlyos kérdés fogalmazódik meg benne: „Mit tegyek hát e feneketlen méjségü és véghetetlen ki terjedésü dolgoknak tengerében, melynek szinén, annak nagyságához képpest, nem vagyok testemben egy mustár mag?” (Bessenyei 1987, 378). Elhatározza, hogy a természet ihlette gondolatait a tisztázás szándékával lejegyzi. A hős szellemi fejlődésének rajza a lelki tevékenység elemzésén alapul, amely az érzéstől a gondolatokat szülő akaratig és cselekvésig ível. Úgy dönt, hogy falusi pap lesz, s a buzgóságot összekapcsolja a közjó szolgálatával. A lelkiismeret, a szabad akarat és az anyagtól független lélek feltételezése végső soron szembekerül „a világ így megyen” szkeptikus determinizmusával (Kókay 1986, 50–59). „Témáinak jelentős része már más munkáiban is szerepelt; ami itt elsősorban új, az az összefogottság és stiláris könnyedség” (Kókay 1986, 54). A mű morális töprengéseit Az értelemnek keresése ismeretelméleti szempontból folytatja: az anyagi világ, a „materia universalis” elemzését Isten és a halhatatlan lélek eszméjével szembesíti. Mivel természetfeletti tapasztalás nincs, e téren a kinyilatkoztatásra kell hagyatkoznunk.

Rómának viselt dolgai című, eredeti kommentárokkal kiegészített Millot-átdolgozása a francia felvilágosodás jellegzetes műfajának, a filozofikus történetírásnak (Verseghy és Gvadányi hasonló típusú munkája mellett) egyik legfontosabb hazai terméke (Penke 2000). A bölcseleti igényt költői inspirációval társítja Atermészetvilága című terjedelmes elbeszélő költeménye, amelynek narrátora „a pusztában bujdosó Szarándok” szerepét ölti magára, „ki világát elhagyván, tsak egyedül ül, melybül áradt keservében könyveit törölgeti szemérül”, „ara forogván artzal, hol a nyájjas böltsek egymással társalkodva, az életnek únalmát magok közt enyhitik, ’s édessitik” (Bessenyei 1999a, 239). Bánatos emlékezetétől és tusakodó értelmétől sarkallt képzelete sokszínű eseményekkel, figurákkal és makacsul vissza-visszatérő s mintegy testet öltő eszmékkel rendezi be azt a kiürült „sokadalmas házat”, amely magányát és elmúló életét jelképezi. A szöveget hangulati és gondolati ellentétek rostjai hálózzák át: a közönyösnek látszó világ élménye („Nem felel a világ, hijába kiabálsz…”) egyre inkább fokozza szemléletbeli eltökéltségét, miáltal figyelmét magára az emberre irányítja: „Az embert fedezd fel s erkölcsérül itély!” A páros rímű tizenkettősökben írt versekhez feltűnően sok prózai jegyzet kapcsolódik, a beszélő minduntalan letér az alexandrinok szűknek érzett metrikai ösvényéről, ami egyaránt utal a kompozíció megoldatlanságára, s arra, hogy a gomolygó töprengések szabadabban alakítható formát igényelnének, amely képes integrálni a textus itt – és a Rómának viselt dolgaiban úgyszintén – kettéválni látszó szólamát. Ez a szabadabb forma: a regény. Amikor Bessenyei regényt kezdett írni, saját műveinek formai tanulságát vonta le. Így született a Tariménes utazása, Bessenyei György összegző fő műve.

Kazinczy, a regény két szakaszának elolvasása után, kissé elsietve, „Voltairi románká”-nak nevezte az 1804-ben befejezett alkotást, amely a szerző, illetve két másoló kéziratában hagyományozódott: a szerzői autográf és az író jegyzeteivel ellátott, s így az utolsó szövegváltozatot képviselő egyik másolat egyaránt töredékes, előbbi az ötödik, a befejező „könyv” nagy részét, utóbbi az első három könyvet tartalmazza, eltérő ortográfiával. Az e kéziratokból hiányzó negyedik könyvből csak két kisebb szerzői töredékkel rendelkezünk. A másik másolat viszonylag teljes, de egy korábbi változatnak felel meg, s nem rendelkezik a hitelesítés szerzői kézvonásaival sem. Az egyes variánsok külön-külön kerültek megőrzésre. Csak 1886-ban sikerült összeállítani a nem hiteles másolat anyagából a nem egészen teljes regényt. Ezt a szövegváltozatot adta ki 1930-ban Vajthó László. Az írói autográf töredékeket felhasználó és az ultima manus elvét is követő kritikai kiadás 1999-ben jelent meg. Csaknem kétszáz évvel a regény keletkezése után (Nagy 1998).

A három műfajtörténeti hagyományhoz – az állambölcseleti regényhez, a „roman philosophique”-hoz és az utópisztikus művek tradíciójához – kapcsolódó regény (közvetlen pretextus tehát itt sem állapítható meg) a választott műfaji előképek következtében már-már anakronisztikusnak tűnhet a 19. század elején, ám a megírásnak ez a kései pozíciója sokféle poétikai tapasztalat, több irányból érkező művészi és eszmetörténeti inspiráció befogadását tette lehetővé. Ezek egységes kompozícióba foglalása nem történt meg, úgy tűnik, az író effélére nem is törekedett. A regény bírálói viszont annál inkább számon kérték rajta az általuk hiányolt szerkezeti rendet. Megfogalmazták, hogy a cselekmény vékony szálú (Závodszky 1872), és elborítják a zabolátlanul burjánzó elmélkedő részek, túlzottan megterhelve az alaptörténetet (Beöthy 1886–1887). Az egész szöveg csupa didaxis, fárasztó elmélkedés (Marton 1900). A könyv valóban „szertelenné dagadt a sok közölnivalótól”, de éppen ezáltal válhat „a tizennyolcadik század magyar szellemi kincsének” summájává (Halász 1948). A történet keretét egy utazás alkotja: Tariménes úrfi és nevelője, Kukumedoniás mester elindulnak hazájukból, az Antarticus csillaghoz nem messze fekvő Menédiából, hogy megtalálják az igazság és az emberi boldogság titkát, valamint azt az országot, ahol ez föllelhető. Így jutnak el Totoposzba, Bessenyei álomvilágába (Merényi 1943), ahol a szép és bölcs Arténis uralkodik, aki a közjó érdekében államát tökéletesíteni kívánván országgyűlést hív össze. Az uralkodónőben többen Mária Terézia eszményített portréját vélik felismerni (Závodszky 1872; Császár 1939, 54). Erre az értelmezésre maga az író szolgáltatott alapot, aki egy jegyzetében bécsi éveit jelölte meg tapasztalatainak forrásaként, a Világosítás című előszóban pedig azt írta, hogy „e Múnka Mária Theresia Magyar Királynak örök emlékezetire tzéloz”. Ez utóbbi azonban inkább műfaji toposz, semmint értelmezési kulcs, és mindkét utalás függelékszövegben található, kívül marad a regény fiktív világán, a szerző megnyilatkozása, és nem az elbeszélőé. A szöveg sokrétűsége ellenáll a leegyszerűsítő olvasásmódnak. A szerkezet gerincét a totoposzi bölcs, Trézéni elmélkedései alkotják az ideális államról, a helyes uralkodás módjáról, az „alkuról”, a toleranciáról és az igazi vallásról, hitről, amelynek birtokosa bízik Istenben, reméli az örök életet és a felebaráti szeretet parancsát követi. A történetet háborús események (az alkotmányos Totoposz és a zsarnoki Jajgádia harcai) gazdagítják, és egy kedves hangulatú szerelmi történet színezi, Tariménes és a szép totoposzi nemeskisasszony, Tomiris kapcsolatának érzelmi szálai egészítik ki. Bessenyei szépírói stílusa itt teljesedik ki: a szöveget plasztikus leírások ékesítik, amelyek az udvari ünnepségek barokk látomásaiban telítődnek az antikizáló istenvilág totoposzi mitológiájának felidézésével. A szöveg „jótékony melegséget éreztet, és sehol sem fagy bele gondolatába az érzés” (Závodszky 1872, 142). Az emóció alaptónusát a visszanéző tekintet „mélabus emlékezete” adja, amely „érett, bölcs iróniával” társul (Halász 1948, 209). Az író kettős nézőpontot alkalmaz. Tariménes úrfi ámuló tekintetét a Totoposzba került vadember, a Kirakades bírálata, civilizációkritikája ellenpontozza. A kompozíciónak így kettős íve van, a műfaji minőség is összetett: a mű szatirikus-utópisztikus regény (Fried 1981). A vadember alakjához kötött és természetmotívummal társult szatirikus szólam az utópisztikus elemet is áthatja, kivált egy sajátos nyelvi vonatkozás révén. A totoposziaknak ugyanis, mint az utópikus világok lakóinak általában, jellegzetes beszédmódjaik, nyelvalakzataik vannak. Ezek egyfelől komikus-groteszk szociolektusok, amelyek által elkülönülni látszik a „gyapjas bőrű” totoposzok, azaz a durvább öltözéket viselő közrendűek és a „fényes bőrü”-ek, a selyemben-bársonyban pompázó előkelő urak és hölgyek beszédmódja, az utóbbit például a rangok és címek szertelen tobzódása jellemzi. A nyelvi diszperzitás másfelől ideológiai és politikai természetű: nemcsak a totoposzi és a jajgádiai nyelv elkülönüléséről értesülünk, de az egyes felekezetek, a Pápiposzik, Kálviposzik, Luthiposzik és Zsidiposzik nyelvi szokásai is különböznek. A nyelvek tusája olykor dramatizált formát ölt, mint Helioposzi főpap és Tariménes parodisztikus színezetű párbeszédében.

A szatíra és az utópia duplán ácsolt építménye nem hasad ketté, mert mindkét szerkezeti ív mentén végighullámzik a regény főmotívuma, az empirikusan érzékelt létezés áradó élménye, az a perceptív képzetkör, amelynek jelképe a lakoma, nyitányát pedig a cselekmény expozíciójában bemutatott menédiai asztaltársaság jelenete képezi. A táplálkozás metaforája végigvonul a regényen, hol a gyarapodó tapasztalatszerzés örömében, hol a szellemi táplálkozás filozófusi agapéjában, hol pedig az érzelmi gazdagodás lelki sugárzásában teljesedve ki (Bessenyei 1999b).

E regény eszmetörténeti és poétikai eredményei, tanulságai által Bessenyei György, a felvilágosodás úttörője, korának egyik hazai összefoglalójává is vált. Életművét immár e két szerep együttesében látszik célszerűnek szemlélni.

HIVATKOZÁSOK

Batsányi János (1956) „Bessenyei Györgyről és annak munkáiról”, in Keresztury Dezső–Tarnay Andor (kiad.) Batsányi János válogatott művei, Budapest: Szépirodalmi, 202–208.

Batsányi János (2004) „Bé-vezetés”, in Debreczeni Attila (kiad.) Első folyóirataink: Magyar Museum, I, Szöveg, Debrecen: Kossuth, 9–15.

Belohorszky Ferenc (1929) Bessenyei és A philosophus, Budapest: PPTE Irodalomtudományi Intézet.

Beöthy Zsolt (1886–1887) A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban, 1–2, Budapest: Akadémiai.

Bessenyei György (1983) A Holmi, Bíró Ferenc (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Bessenyei György (1987) „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék”, in Bessenyei György válogatott művei, Bíró Ferenc (kiad.), Budapest: Szépirodalmi, 594–614.

Bessenyei György (1990a) Prózai munkák 1802–1804, Kókay György (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Bessenyei György (1990b) Színművek, Bíró Ferenc (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Bessenyei György (1999a) Időskori költemények, Penke Olga (kiad.), Budapest: Balassi.

Bessenyei György (1999b) Tariménes útazása, Nagy Imre (kiad.), Budapest: Balassi.

Bíró Ferenc (1976) A fiatal Bessenyei és íróbarátai, Budapest: Akadémiai.

Bíró Ferenc (1994) A felvilágosodás korának magyar irodalma, Budapest: Balassi.

Bíró Ferenc (1998) „A szétszórt rendszer. Bessenyei György programjáról”, in Csorba–Margócsy 1998, 26–35.

Császár Elemér (1939) A magyar regény története, Budapest: Egyetemi.

Csokonai Vitéz Mihály (1973) „Márton Józsefnek”, in Minden munkája, II, Vargha Balázs (kiad.), Budapest: Szépirodalmi, 866–869.

Csorba Sándor–Margócsy Klára (szerk.) (1998) A szétszórt rendszer. Tanulmányok Bessenyei György életművéről, Nyíregyháza: Bessenyei.

Dávidházi Péter (1998) „Az Úrnak útait az emberek előtt igazgatni. A Bessenyei-fivérek és a vindicatio szerephagyománya”, in Csorba–Margócsy 1998, 172–186.

Eckhardt Sándor (1919–1921) „Bessenyei György és a francia gondolat”, Egyetemes Philologiai Közlöny 43: 193–220, 44: 42–53, 45: 19–34.

Fried István (1981) „Jegyzetek Bessenyei György »Tariménes utazása« című regényéről”, Irodalomtörténeti Közlemények 85: 210–220.

Gálos Rezső (1951) Bessenyei György életrajza, Budapest: Közoktatásügyi.

Gergye László (1991) „Bevezetés”, in Gergye László (kiad.) Bessenyei György: Költemények, Budapest: Akadémiai, 11–79.

Gyárfás Ágnes (1990) Az első magyar bölcseleti mű és története, Budapest: MTA.

Gyulai Pál (1904) „Előszó”, in Bessenyei György: A philosophus, harmadik kiadás, Budapest: Franklin.

Habermas, Jürgen (1998) Filozófiai diskurzus a modernségről. Tizenkét előadás, Nyizsnyánszky Ferenc–Zoltai Dénes (ford.), Budapest: Helikon.

Halász Gábor (1948) „A bihari remete”, in Az értelem keresése, Budapest: Franklin.

Horváth János (1976) „Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai”, in A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai.

Kazinczy Ferenc (1979) Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok, Szauder Mária (s. a. r.), Budapest: Szépirodalmi.

Kazinczy Ferenc (2001) „Bé-vezetés”, in Első folyóirataink: Orpheus, Debreczeni Attila (kiad.), Debrecen: Kossuth, 9–10.

Kosáry Domokos (1983) Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest: Akadémiai.

Kókay György (1983) „A »hallgató« Bessenyei irodalomtörténetírásunkban”, Literatura 10: 193–197.

Kókay György (s. a. r.) (1986) „Bevezetés”, in Bessenyei 1990a.

Kókay György (1998) „Bessenyei és Muratori”, in Csorba–Margócsy 1998, 36–43.

Marton József (1900) Magyar Voltaire, magyar enciklopédisták. Irodalomtörténeti korrajz, Nagyszombat: Winter.

Merényi Oszkár (1943) Bessenyei György. Tanulmányok, Nyíregyháza: magánkiadás.

Nagy Imre (1998) Utazás egy regény körül. Bessenyei György Tariménes utazása című regényének filológiai elemzése, Pécs: Pro Pannonia.

Nagy Imre (2001) „A hiányzó nyelv. A komikum nyelvi vonatkozásai A Filosófusban”, in Ágistól Bánkig. A dramaturgia nyelve és a nyelv dramaturgiája, Pécs: Pro Pannonia, 160–176.

Penke Olga (1998) „A filozófiai diskurzus szerepe Bessenyei György bölcseleti prózájában”, in Csorba–Margócsy 1998, 44–57.

Penke Olga (2000) Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák, Budapest: Balassi.

Petz Gedeon (1884) „Bessenyei és Destouches”, Egyetemes Philologiai Közlöny 7: 559–576, 774–785.

Rózsa Géza (1893) Bessenyei mint drámaíró, Budapest: Gutenberg.

Solt Andor (1970) Dramaturgiai irodalmunk kezdetei (1772–1826), Budapest: Akadémiai.

Szauder József (1953) Bessenyei, Budapest: Művelt Nép.

Szilágyi Márton (1998) „A vígjátékíró Bessenyei művészi távlatai (Bessenyei filozófusa és Pontyija)”, in Csorba–Margócsy 1998, 141–154.

Thimár Attila (1998) „Adalék a Jámbor Szándék szerzőségének kérdéséhez”, in Csorba–Margócsy 1998, 58–72.

Toldy Ferenc (1987a) A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibbi időktől a jelen korig. Rövid leírásban, Szalai Anna (kiad.), Budapest: Szépirodalmi.

Toldy Ferenc (1987b) A magyar költészet története. Az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, Szalai Anna (kiad.), Budapest: Szépirodalmi.

Vörös Imre (1991) Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban, Budapest: Akadémiai.

Weber, Max (1982) A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Somlai Péter (ford.), Budapest: Gondolat.

Závodszky Károly (1872) Bessenyei György. Irodalmi tanulmány, Pest: Kisfaludy Társaság.