Szilágyi Márton

Az eredet dilemmái
(Az 1772-es korszakhatár kérdéséhez)

Megjelent: Irodalomtörténet 2020. 3. .

A magyarországi felvilágosodás-kutatás egyik origója, majdhogynem axiómája az 1772-es dátum mint a folyamat kezdetének szimbolikus időpontja. Ennek a korszakhatárnak a kérdése persze annyiban persze mégsem axióma, hogy már annak is komoly hagyománya van, ahogyan rákérdeznek létrejöttére és relevanciájára – a korszakolási viták már a 19. században elkezdődtek, különösen fölerősödtek a 20. század második felében, a magát marxistának tudó irodalomtudomány teoretikus körülbástyázásakor. A Spenótnak is nevezett akadémiai irodalomtörténet (mint a marxista szemléletű magyar irodalomtörténet reprezentatívnak szánt darabja) előkészítésekor pedig új erőre kaptak, s folytatódtak a kötet kritikai felülvizsgálata során, s tartanak egészen napjainkig.

A probléma kettős. Egyrészt annak kijelöléséről van szó, mikortól számítsuk a magyarországi, s ezen belül a magyar nyelvű irodalomban az új korszakot, másrészt pedig az sem magától értetődő, azaz definiálásra szorul, hogy voltaképpen mi is kezdődött el akkor. A két kérdés persze egymással is szorosan összefügg, s az egyikre adott válaszok rendre érintik (vagy érinthetik) a másikat is: hiszen ha máshogy határozzuk meg a tartalmat, akkor nem biztos, hogy az évszám ahhoz illeni fog, s fordítva.

Ha a kérdéssel foglalkozó, igencsak tetemes szakirodalmat áttekintjük,¹ akár az a téves benyomás is kialakulhat bennünk, hogy mindenkinek s folyamatosan csak baja volt az 1772-es dátummal – noha az 1772-es korszakhatár kapcsán fenntartásokat és elutasításokat megfogalmazó vélemények mind a korszakhatár túlságos berögzöttségével és szilárdságával kapcsolatban keletkeztek, s magukat kisebbségben és vitapozícióban vélték meghatározni hallgatólagosan is. Ahogyan ezt Bán Imre megfogalmazta – jellemző módon persze – egy, a korszakolásról szóló, 1968-as vitán: „Nincs még egy irodalmi korszakhatár, amely ily hosszú ideig állta volna az idők ostromát, hiszen közel száz éve már, hogy Toldy irodalmunk újjászületésének centenáriumát megünnepeltette.”² Vagyis miközben hosszan sorolhatók és elemezhetők mindazok az érvek is, amelyek az elmúlt évtizedekben a korszakolás kérdésében megkérdőjelezik az 1772-es dátum abszolút relevanciáját, nem szabad elfelejteni, hogy mégis struktúraképző szerepe maradt ennek a Toldy Ferenctől bevezetett dátumnak a magyar irodalomtörténet generális leírásaiban éppúgy, mint a korszakot áttekintő, koncentráltabb elemzésekben. E két jelenséget csak együttesen szabad szemlélni, mert a tagadás és a kétely folyamatos jelenléte éppen azzal magyarázható, hogy csak nem sikerült leváltani a korszakkezdő dátumot.

Tehát akár azt is mondhatom: mégis csak jó volt valamire.

Csak az a kérdés: mire?

Illetve, ezt a kérdést kissé átfogalmazva: vajon mindig ugyanarra volt jó az 1772-es dátum?

A szakirodalom kiemelt fontosságú pontja Mezei Márta 1974-es dolgozata,³ amelynek elsősorban a Toldy Ferenctől származó korszakolás hatástörténete alkotta a tárgyát. Igaz, miközben ez a tanulmány a bevett korszakolás eredetével és utóéletével foglalkozott, nem mélyedt bele részletesen a Toldy számára adva lévő hagyomány rétegeibe, s mégiscsak az a kérdés foglalkoztatta, hogy mennyire alkalmazható aktuálisan ez a tudománytörténeti hagyomány.

Persze Mezei Mártának komoly szemléleti előzményei voltak ehhez az áttekintéshez. S ezekhez feltétlenül odatartozott maga a Spenót is (amely egyébként tagolásában követte a Toldy Ferenc-i mintát), mert a kötet szövegében már meg lehetett azt tenni, hogy ezt a tradíciót gyöngítő érveket sorakoztassanak föl a szerzők. Ezek egyik legkiválóbbika, Tarnai Andor például a tőle írt kulcsfejezetekben másféle tagolást érvényesített, annak ellenére, hogy explicit módon nem foglalkozott a korszakhatár jogosságával vagy jogtalanságával.⁴ Tarnai eljárása lehetett az egyik lehetséges reakció a korszakhatár kezelésére: ő elfogadta ugyanis a kötettagoló elvvé emelt, s ilyen módon a tárgyalás kereteit meghatározó szerepbe kerülését, ám a tőle írt, 18. századi fejezetek problematizálták magát a korszakolást is, s a fentebb jelzett jelenségeket szépen felmutatva és értékelve próbáltak meg finoman bevezetni egy másféle korszakvíziót.

Az akadémiai irodalomtörténet nyílt vagy rejtett kritikájaként pedig az ott struktúrát meghatározó funkciót kapó, Toldy Ferenctől eredő szakaszhatár is komoly, megalapozott bírálatot kapott – s ez nem volt független magának a „felvilágosodás” fogalmának a használhatósága kapcsán lefolytatott vitáktól sem. A nagy programtanulmányt Szauder József írta meg, aki olyan módon foglalta össze a 18. század kutatásának aktuális kérdéseit, hogy az mindmáig nem veszítette el az időszerűségét (ez legalább annyira mutatja a tanulmány kiválóságát, mint amennyire csüggesztő tapasztalat a feladatok elvégezetlenül maradása szempontjából).⁵ Ezt a kezdeményezést folytatta Bíró Ferenc, aki más oldalról próbálta meg gyöngíteni a határozott, punktuális dátum szerepét. 1979-es tanulmánya még annak reményében fogant, hogy egy majdani új, kollektív formában elkészítendő irodalomtörténetet készít elő,⁶ ám ez a nagy mű sosem készült el. Ebben a tanulmányban már ott van két fontos megállapítás, amelyet Bíró szerényen Szauder József műhelyének, illetve ezen műhely ösztönzésének tulajdonít, de mégiscsak Bíró Ferenc eredményének tekinthető, s ő ezeket aztán monografikus munkáiban érvényesítette is. Bíró ugyanis felhívta a figyelmet Toldy Bessenyeit kiemelő gesztusának szemléleti hátterére: „abban a látványos gesztusban ugyanis, amellyel a romantikus irodalomtörténetírás a testőr alakját állította az újkori magyar irodalom élére (»egy ember« jött s nyitott új korszakot!), könnyen felfedezhető a – nyilvánvalóan akaratlan – degradálás mozzanata: azzal, hogy Bessenyei öles alakja egy fejlődési sor élére kerül, óhatatlanul a későbbi fejlődés eredményei által kialakult normák és szempontok hatókörébe is kerül, vagyis: az lesz működésében az érték, amiben megelőzi az utána következendőket, amiben tehát hasonlít a kibontakozásra.”⁷ Ebből következett az érvelés lényeges mozzanata: Bíró Ferenc Bessenyei pályáját máshogy tagolta, s azt állította, az író saját pályáján 1772 nem a kezdet, hanem egy fontos pályaszakaszt lezáró év volt: „Az 1772-es korszakhatár kijelölése így éppen azt takarja el, ami – véleményünk szerint – fellépésének igazi jelentősége, az ő impozáns jelentkezése (ama 72-es évben egyszerre négy kötete is napvilágot lát) nem elsősorban egy »nemzetietlen« korral szemben nyit meg egy »nemzeti« kort, hanem a felvilágosodás terjedésének magyarországi útján jelent új szakaszt, új fázist az elvilágosodásnak a századközép táján megindult lassú folyamatában.”⁸ Ezt a szempontot későbbi, több kiadásban is napvilágot látott korszakmonográfiájában azzal gazdagította – ismét Szauder Józsefre hivatkozva –, hogy az időpont korszakhatárként való kiválasztásának kutatástörténeti következményeit (beszéljünk nyíltan: hátrányait) hangsúlyozta: „Az 1772-es dátum szakadást hozott létre a magyar irodalomtörténetírás folyamatában. A régebbi korok kutatói csak addig néztek, a korszak kutatói viszont nem szívesen tekintettek e nevezetes esztendő elé és akarva-akaratlanul a romantikával együtt látták kort. Így olyan mélyen különült el egymástól a »régi« és az »új«, hogy az napjaink irodalom- és művelődéstörténete számára már nem fogadható el.”⁹

Az eddigi szakirodalom jogos és elgondolkoztató szempontjait most csak egyetlen kérdés felvillantásával szeretném gazdagítani, nem is annyira eldöntve a dilemmákat, mint inkább jelezve a továbbgondolás lehetséges irányait. Miként viszonyul Toldy határkijelölő gesztusa az őt megelőző hagyományhoz? Tehát hogy a kezdetnek mi a kezdete? Magyarán: önkényes dátum kiválasztásáról volt-e szó, amikor Toldy Ferenc rögzítette 1772 korszakkijelölő szerepét?

A Toldy számára adva lévő előzményeket érdemes ebből a nézetből tüzetesen végiggondolni. Ezek egyike Pápay Sámuel 1808-ban megjelent munkája, amely csak többé-kevésbé (pontos dátum megadása nélkül) határolja be a tőle érzékelt új periódus kezdetét: az ízesülési pont Mária Terézia uralkodásának az utolsó időszakára, illetve II. József uralkodásának a kezdetére esik. A határpont (vagy ebben az esetben talán helyesebb úgy mondani: határsáv) kijelölése ráadásul nem is túlságosan komoly időbeli távlatból történt: Lőkös István kutatásai azt valószínűsítik, hogy Pápay könyvének alapját az 1796 és 1800 közötti, egri líceumi előadásai adták, s a munka alapvetően készen volt 1800-ra, azaz Pápay saját tapasztalatának, az előző nagyjából húsz évnek az élményei sűrűsödtek össze ezekben az ítéletekben.¹⁰ Ahogyan ezt a könyvének 123. §-ban (Ujra felserkent Mária Terézia alatt) körülírja a szerző: „Egyedűl Mária Terézia uralkodásának közepe felé értük el azt a’ szerencsés időnyomot, mellyben a’ Békeség’ Angyala Hazánkban állandóbb szállását találhatta. Ez hítta viszsza hozzánk az olly sokszor elrezzent Múzsákat is. Igaz, hogy még ekkor is tsak a’ Deák Múzsák szállíttattak be az Országos Gyimnáziomokba, Akademiákba ’s az új Universzitásba; de azok szűltek osztán Magyar Múzsákat is.”¹¹ A következő fejezetet pedig, a 124. §-t (Midőn vesztit érezné Nemzeti nyelvünk, még jobban neki elevenűl) így kezdte, visszautalván a korábban mondottakra: „Mária Terézia’ Országlásának vége felé, a’ mint láttuk, szépen kezdett előmenni nemzeti Literaturánk.”¹² Ennek a két közelítő, konkrét évszámokkal nem datált periódusnak a határai ezek szerint elég jól kijelölhetők: a kezdete Mária Terézia uralkodásának a második felére, különösen az egyetem körüli reformok idejére tehető, a felvirágzás pedig az uralkodás utolsó évtizedére, azaz az 1770-es évekre.¹³ S mivel ezekben a részekben – számos más személyiség említése mellett – Pápay Bessenyei Györgyöt is komoly elismerő hangsúlyokkal szóba hozta,¹⁴ azt lehet mondani, gondolatilag készen állt az a szerkezet, amely a korszakváltás tapasztalatát és Bessenyei személyét összekapcsolja – igaz, Pápay Sámuel ezt a műveletet nem végezte el. A korszakhatár érzékelése kapcsán Margócsy István ezt a következőképpen értékelte: Pápay „elsősorban politikai indokok alapján számítja II. József trónralépésétől a modern magyar literatúra korszakát”, „[r]endszerében a nyelv politikai emlegetése előbbvaló az irodalmi folyamatoknál”.¹⁵ A szemléleti háttér szempontjából persze ennek a kijelentésnek kétségtelenül igaza van; ám Pápayn – mivel nem punktuális korszakhatárt adott meg, hanem elég ködösen fogalmazott – nem kérhető számon a kezdődátum ilyetén meghatározása, mivel – szemben Margócsy határozott megfogalmazásával – Pápay nem állította be II. József trónra lépését fordulópontnak; sokkal fontosabb volt számára az évtized kijelölése.

Annál is inkább, mert ebben hasonló (bár persze nem azonos) végkövetkeztetésre jutott, mint a korszak másik fontos irodalomtörténeti rendszerezése. Ugyanebben az évben jelent meg ugyanis Paullus Wallaszky latin nyelvű historia litterariájának második kiadása is. Wallaszky munkáját nemcsak latin nyelvűsége különíti el Pápay művétől, hanem legalább ennyire szemlélete is. Margócsy István a két áttekintés „literatúra”-fogalmát elemezve egyenesen úgy fogalmazott: „Ebből a szempontból nézve Pápay műve, ha nem is vallja be, vitairatként szolgál Wallaszky Conspectusával szemben.” A legfőbb eltérés pedig összefügg a magyar nyelv státuszának eltérő szemléletével: „Wallaszky ugyanis, a régi Hungarus-tudat egyik utolsó képviselője, a nyelvi különbségek figyelembevétele nélkül sorolja egymás mellé a latin, magyar, német, szláv nyelven keletkezett magyarországi műveket s teljes kulturális körképet próbál adni az ország különböző korszakairól. Pápay kirekesztése épp ellenkező irányulású: az összkultúra semmisnek nyilvánításával akarja a magyar nyelv elsőségét elismertetni. Álláspontja így, lemondva a valóságos, történeti összefüggések teljességéről, komoly torzításokat eredményez.”¹⁶

A jelentős szemléleti (s ebből következően elméleti-módszertani) különbség ellenére Wallaszky saját historia litterariájában szintén az 1770-es években látja a fordulópontot.¹⁷ Az első kiadásban még 1776-ot, a nagyszombati egyetem Budára helyezését látta ilyennek, ám ezt az 1808-as változatában nemcsak felülvizsgálta, hanem reflektált is erre a módosításra: „In editione priori posueramus initia Instaurationis Litterarum in Hungaria, cum translatione Vniuersitatis Tyrnauia Budam ad an[num] 1776. Sed epocha anni 1770. vti ex hac relatione patet, magis cum veritate historica conuenit.”¹⁸ Ez a lábjegyzet a következő című fejezet elején olvasható: „Sectio posterior [.] Tradens Conspectum Reipublicae Litterariae ab instauratione litterarum, id est ab anno M. DCCLXX. ad annum M. DCCC. VII.”¹⁹ Azaz Wallaszky szerint a magyarországi irodalom legújabb korszaka 1770-ben kezdődik, s tart egészen az ő könyvének keletkezéséig, azaz 1807-ig. Persze más megfontolásból jutott közel hasonló eredményre, mint Pápay. Margócsy ezt jóval szakszerűebbnek és logikusabbnak vélte, mint Pápay eljárását: „ő, amellett, hogy műve első kiadásának 1776-os korszakhatára (az egyetem Budára költöztetésének éve) is tökéletesen megfelelt saját, iskolarendszert követő szempontjainak, a második kiadásban már 1770-t látja történetileg jogosultabbnak, az adatoknak valóban megfelelőbben.”²⁰ Wallaszkynak az oktatás intézményeiben bekövetkezett változások jelentik a döntő fordulatot: az egyetem Budára helyezésének gesztusa nemcsak neki, hanem a kortársak jelentős részének kiemelkedő eseménynek számított,²¹ ám erről a kézenfekvő dátumról azért mondott le 1808-ra, mert „történetileg” jobban megfelel az 1770-es évszám. Márpedig ez a Norma studiorum című rendeletre utal (ez 1770. szeptember 10-én látott napvilágot), s azon egyetemi reformokat foglalta magában, amelyek a nagyszombati egyetem oktatásának az átalakítását is elvégezték, s amelyek végsősoron a jezsuita rend 1773-as feloszlatása után az egyetem állami kézbe kerüléséhez s Budára történő áthelyezéséhez is alapot adtak.²²

Pápay és Wallaszky munkájának a legfőbb tanulsága az lehet az irodalomtörténeti hagyomány alakulása szempontjából, hogy Toldy számára volt olyan tradíció (ráadásul több irányú, eltérő metodikájú, nem egymásból levezethető tradíció), amely éppen az 1770-es évtizedre tette a fordulatot. Persze más miatt: Wallaszky az egyetemi reform miatt helyezte ide a korszakfordulót,²³ Pápay inkább az uralkodói személyiségek egyénisége alapján (bár ebbe is belejátszott persze az egyetem áthelyezésének nagyjelentőségű dátuma).

Toldy számára természetesen mind Pápay, mind Wallaszky munkája előzményt, sőt, ismert előzményt jelentett. Wallaszky művének a jelentősége a magyarországi historia litteraria szempontjából is lényeges, hiszen 1808-as, második kiadása mintegy le is zárja ennek a műfajnak a korszakát, miközben új távlatot is nyit; ahogyan Dávidházi Péter megfogalmazza a következmények felől, tehát a magyar irodalomtörténetírás felől nézve: „eredetmondai funkcióra, genealógiai legitimálásra, narratív identitás kifejtésére csak akkor válhatott igazán alkalmassá az irodalomtörténet, miután elődje a historia litteraria már elbeszélő műfajjá vált, azaz Wallaszky (Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria, 1785, javítva 1808) és Pápay (A magyar literatúra’ esmérete, 1808) jóvoltából áttért a betűrendes leltározásról a kronológiai elrendezésre, és így készen állt arra, hogy benső összefüggésű történetiséget hordozzon.”²⁴ Az a mód pedig, ahogyan Wallaszky folyamatos, narratív szerkezetbe foglalja a korábbi historia litterariákból többé-kevésbé már ismeretes anyagot, újszerű kapcsolódást jelent a magyarországi irodalmi hagyomány tárgyalásához. Ahogyan ezt Tarnai Andor megfogalmazta, még az akadémiai irodalomtörténetben: „Könyvének tagolásával a hagyományossá váló irodalomtörténeti periodizáció alapját vetette meg: a mohácsi vészig terjedő első fő rész első szakasza az őskort, vagyis a hun-szkíta rovásírás kérdését tárgyalja, a második a középkort, a XI–XV. századot, »az irodalom újjászületésével«, azaz a reformációval kezdődő másik nagy periódust pedig 1776 osztja két korszakra.”²⁵ Tarnai nem mondja ki, de adódik a következtetés: innen Toldy irodalomtörténeti munkái jelentik a következő lépést. Ám ha számon tartjuk mindezt, akkor Toldy jelentősége is másban mutatkozik meg. Hiszen akkor választása, amely 1772-e esett, nem önkényes volt, hanem egy tradíciót folytatott, s ezen belül bizonyult újítónak: egy tisztán irodalmi (irodalomtörténeti) dátumot adott meg az új korszak kezdetének. Míg Wallaszky (és voltaképpen Pápay is) intézménytörténeti dátumot választott.

Vagyis Toldy irodalomtörténeti tagoló eljárása szervesen épül rá a historia litteraria hagyományára. Úgy tűnik, ebben az értelemben is érdemes erősebben számolni Wallaszky művének és Toldy irodalomtörténeti koncepciójának a kapcsolatával, amelyet Dávidházi Péter Toldy német nyelvű szöveggyűjteménye, a Handbuch kapcsán úttörő módon hangsúlyozott (a Pápay művével való kapcsolat, éppen a magyarnyelvűség miatt, soha nem szorult erősebb bizonyításra): „Csakhogy Toldy évtizedekkel később is tisztán emlékszik arra, hogy az őt irodalomtörténésszé tevő francia és német irodalmi stúdiumok évében, 1820-ban nemcsak ismerte már (Pápay Magyar literaturája és Bod Péter Magyar Athenása mellett) Wallaszky művét (Conspectus Reipublicae Litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra usque tempora delineatus, 1785, 1808), hanem a Handbuch rendkívül sokat köszönhet e könyv éthoszának.”²⁶

Toldy meghatározásának az értékeléséhez persze néhány fontos körülményről nem szabad elfeledkezni. Koncepciójának első megfogalmazása egyértelműen magán viselte a pedagógiai kiindulást; 1854-ben, két kötetben megjelent kötete egyetemi előadások sorozata volt, s ilyenformán a tankönyv szerepét töltötte be: „Az itt következő előadások a pesti egyetemnél az 1853/4-diki télen, s az erre következett nyáron tartatván, a Pesti Napló jeles főszerkesztője Török János úr fölszólítása folytán az említett lap részére irattak le, néha mindjárt tartatások után, néha, midőn elfoglaltatásim sora nem engedte, később: de egészben, sőt többnyire a kifejezésig is, híven.”²⁷

Ez a jelleg magyarázza a Bessenyeiről szóló állítások erős retorizáltságát is, amelyet akkor lehet a leginkább érzékelni, ha az egész erre vonatkozó szövegrészt vesszük figyelembe: „Uraim!

A legújabb irodalom kezdetéhez, az epochális 1772. évhez érkeztünk.

Nem valamely megrázó országos esemény vagy hathatós intézmény volt az, mely a végkép kimerűlt s mármár enyésző magyar irodalmat Mária Terézia országlása utólsó tizedében új életre támasztotta. Mind addig az irodalom nemzeti életünk folyománya volt; annak pezsgésével pezsgett maga is: míg a tárgyalásba vett korban saját erejéből ujúlva meg, maga vette oltalmába a nyelvet, a nemzetiséget, s lett regenerátora a nemzeti, s végre nagy részben az országos életnek. Ez pedig egyszersmind elválasztó jegye a legújabb irodalomnak az ezt megelőzött korszakokétól; ez időtől kezdi az irodalom visszaadni a külső, gyakorlati életnek azt, mit egykor tőle vett; nem alárendelt egyik ága többé a köz életnek, hanem a többi külső tényzőkkel hason hatalmú tényzője annak: ez időtől kezdődik az önálló, az önható irodalom, összes irodalomtörténetünk negyedik, vagyis a legújabb irodalom kora.

Tehát nem a híres József-féle rendeletek által gerjedt visszahatással kezdjük ezt, mely nagyobb részt politikai volt, de lehetővé téve azon tizenkét fényes év által, mely közvetlenűl megelőzte (1772–84); nem az 1790-ki országgyülés visszahatásával, mely, a mennyiben főleg nemzeties volt, szinte már az irodalom eredményeként mutatkozik; hanem kezdődik, mint mondám, ama nevezetes 1772. évvel: a nemes testőrsereg irodalmi fellépésével, midőn Bessenyei György fúvá hatalmas riadóját, s tőle vettek lángot gárdatársai és gárdautódai: Báróczi és Barcsay, báró Naláczi és Harsányi, Czirjék és Bessenyei Sándor, sőt utóbb Kisfaludy Sándor is; s a két hazában gróf Teleki Ádám és József, Zechenter és báró Dániel István, Ányos és Péczeli, b. Orczy Lőrinc, Kovács Ferenc, Gőböl, Szilágyi Sámuel stb, ide nem számítva a más irányok követőit: a classicistákat, a népieseket, a divat irodalmát s az új iskola kezdőit, kik mind főleg a hatalmas mozgató által adott lökés rezzenetétől ébredezve a költészet új s minden alakú gazdagitására serkentek.

Ez időszak, mely Bessenyei által megindítva Kisfaludy Sándorig foly, s irányok és kisérletekben gazdag harmincöt évre terjed, irodalmunk s főleg költészetünknek valóságos újjá-születési kora.”²⁸

A koncepciónak ebben az első megfogalmazásában több dolog is igen figyelemre méltó. Toldy az 1772-es évet úgy nevezte „epochális”-nak, hogy nem kötött hozzá semmi konkrét eseményt; az, hogy „Bessenyei György fúvá hatalmas riadójá”, tartalmatlan kijelentés marad, s legfőbb jelentősége az, hogy Bessenyeit nevezte a változás kezdeményezőjének, de anélkül, hogy elárulta volna, mit is csinált. A korszakhatár kijelölése pedig együttjárt azzal, hogy elhatárolta az újabb, egészen a saját jelenéig elvezető korszakot a „politikai” változásoktól, s az, ahogyan a magyar (azaz, a koncepció egészének logikája szerint: csak és kizárólag magyar nyelvű) irodalom „újjászületését” körülírta, az folyamatosan az irodalom önelvű, csak magából eredő és csak magával magyarázható fejlődése melletti érveket jelentette. Ezt fejezi ki a – kurziválással is kiemelt – formulája: „az önálló, az önható irodalom”. Ebben az összefüggésben a kiválasztott év, 1772 – minden homályossága ellenére – sem érthető másként, már itt és ekkor, ebben az 1854-es konstrukcióban sem, mint tisztán irodalomtörténeti dátumként, amely semmi más szempontból nem fontos és emlékezetes, csak a magyar irodalom történetében betöltött szerepéről. Ez akár annak kritikájaként és felülvizsgálataként is felfogható, amely Pápay Sámuel korszakolását jellemezte, hiszen ott kiemelt szerephez jutott a politikai szempont, s éppen abban a formában, amelyet Toldy itt elhárított s érvénytelennek minősített: Pápaynál II. József nyelvrendelete a kiváltó oka a nyelv körüli mozgásoknak, míg Toldynál ennél korábbi jelenség az irodalom „újjászületése”, s ebből magyarázhatók a nyelvrendeletre adott reakciók is.

Toldy aztán később továbbépítette nagyívű koncepcióját. 1864–65-ös munkája már másféle retorikával (a szóbeli előadásra emlékeztető elemeket mellőzve) rajzolta föl a „második virágzás korá”-t, mint a „legújabb kor” kezdetét: „Némely jeles hazafiak a magyar nyelvnek a köz életből, s mívelt körök s az irodalomból mind inkább kiszorúlását fájdalmasan tapasztalván, s azt a nemzeti lét fő védpaizsának felismervén, buzgón kezdék sürgetni annak virágoztatását. Elsők, kiket e nemes tűz munkára gerjesztett, Bessenyei György és társai voltak (1772); nyomban követték őket számos egyházi és tanférfiak, valamint előkelő rendűek is a két hazában; úgy hogy midőn II. József cs. 1784-ben a német nyelvet hozta be nem csak a közigazgatásba, hanem, bár még csak részben, a közoktatásba is: az irodalom által legfőbb kincsére már figyelmessé lett nemzetnek hathatós visszahatása következett be, melynek eredménye a nemzetiség megmentése lett.”²⁹ Ezt az állítást a kifejtés előbb csak ennyiben konkretizálta: „Ez időszakot a Mária Terézia által 1760-ban Bécsben felállított nemes testőrsereg egyik lánglelkű tagja, Bessenyei György, indította meg 1772-ben. Szóval és írásban buzdította társait a nemzeti irodalom ápolására, s hosszú sorát adta a költői, philosophiai és történelmi dolgozatoknak, melyekre bécsi társai, s más lelkes férfiak munkái következtek, kik az Európában akkor általán mintaszerűnek elismert francia irodalom példányait követve, egy hasonnemű irodalmi csoportot képeztek, melyet francia iskolának nevezünk.”³⁰ Toldy aztán a Bessenyei munkásságának szentelt fejezetben nem ugratta ki az 1772-es évet, de több művét is említette, amelyek ebben az esztendőben jelentek meg (vagy készültek); ha ezt a részletet az olvasó összekapcsolja is az előbb idézettekkel, akkor sem kap egyértelmű választ arra, miben állt az 1772-es év „epochális” jellege: Toldy említette, hogy ekkor és a következő évben Bessenyei a „tragoediában” mutatkozott be („Agis, Hunyadi László, Buda”), s érinti a meg nem jelent, voltaire-i mintát követő, 6 énekes eposzi töredéket („Mátyás király”), valamint a Pope átdolgozása révén születte tankölteményt („Az ember próbája”).³¹ De a tárgyalásból nem derül ki ezeknek a műveknek a jelentős mivolta, s az sem, volt-e nyilvánvaló hatásuk, azaz következett-e ezen művek megjelenéséből bármi az irodalomtörténeti folyamatokra nézvést. S még valami: Toldy sem 1854-ben, sem később nem az Ágis tragédiáját nevezte meg annak indokául, hogy az 1772-es évszámot választotta korszakhatárnak – ezt a művet csupán a többi, erre az évre tehető könyvnek a kontextusában hozta szóba.

A Toldyt követő, tőle megalapozott irodalomtörténeti szakirodalom egészében többfázisú reakciót mutatott ennek a konstrukciónak a kezelésében; ha modellezni akarjuk, akkor először a felülvizsgálat nélküli elfogadás, majd a problematikusság felismerése s utána a kárhoztatás figyelhető meg. Pedig érdemes lenne az egészet a történetiség mércéjén szemlélni, s a hihetetlenül tartós hatást nem hibaként felfogni. Toldy ugyanis ezen a ponton nem választott köztörténeti dátumot, pedig van példa, több is, ilyen korszakolásra a magyar irodalomtörténet folyamatában, gondoljunk csak kézenfekvő példaként 1526-ra, a mohácsi csata évszámára, amely még Horváth János számára is produktív korszakhatárnak bizonyult.³² Mi több, Toldy igyekezett egy olyan évszámot kiemelni, amely több irodalmi mű megjelenése miatt (s csak ettől) lett nevezetes. Persze az kérdéses, minek a folyamatát is tagoljuk akkor ilyen módon. Ez Toldy irodalomtörténeti felfogásának alapkérdéseivel függ össze.³³ S nyilván fontos számot vetni azzal, hogy ennek a korszaknak a kijelölése hogyan hatott a 18. század kutatására vagy éppen mit jelent a Bessenyeire vonatkozó szakirodalomra nézvést. Toldy számára ugyanis Bessenyei az anyanyelvű irodalom kezdetének szimbolikus figurája volt, aki jelentőségét utólag nyeri abból az irodalomtörténeti hagyományból, amelyet ő indított el. Kiemelését s a hozzá kötött „éles vonal” szerepét Szauder József úgy írta körül, hogy Toldy számára a változás nem szervesen, hanem egy ember kezdeményezésére jött létre a magyar irodalomban: „Az egyéniséget így Toldy óhatatlanul a történelem fölé emelte, és azzal, hogy Bessenyeiben nem a történelmi fejlődés fordulatának exponensét, nem azt a személyiséget látta, aki több az egyéninél, a folyamat rajzáról a »váratlanul jött« fordulat kedvéért le is mondott, s azt a különös személyiséget, melynek varázsa Bessenyeinél éppen az egyéniség erőinek és a történelem sürgető követelményeinek összefonódásából adódik, már nem vizsgálta.”³⁴

De ettől még az tény, hogy Toldy irodalmi tagolást alkalmazott: a korszak indulását egy irodalmi mű megjelenéséhez kötötte – ahogyan ezt egyébként irodalomtörténete egy későbbi pontján is tette, amikor korszakzáró s korszaknyitó szerepet szánt 1808-nak, a Himfy szerelmei megjelenése miatt (1772-től 1808-ig tartott „az újjá-születés kora”)³⁵ Ez rendkívül nagy jelentőségű döntés, s irodalomszemléletileg aligha lehet túlbecsülni.

Ha tehát egy újabb irodalomtörténeti vállalkozás Toldy korszakképzésének a kritikáján akarna felépülni (ez természetesen lehetséges kiindulás), akkor számot kell vetnie azzal: a Toldy-féle hagyományként emlegetett irodalomtörténeti konstrukció több fontos eleme nem vezethető le Toldy írásaiból. Két lényegi adalék ugyanis itt nem található: az egyik az Ágis tragédiájának a korszakkezdő szerepe, a másik pedig a Bessenyeitől induló periódusnak a „felvilágosodás”-sal való azonosítása. Ezt a két mozzanatot ugyanis – a Toldyt kreatívan továbbépítő – Beöthy Zsolt illesztette hozzá a koncepcióhoz, jellemző módon egy olyan, nagyhatású, számos kiadásban megjelent és népszerűsített munkában, amely eredetileg éppúgy egyetemi előadásokként elhangzott szövegek laza füzére volt, mint ahogy Toldy Ferenc megalapozó, 1854-es könyve.³⁶ Beöthy azt írta A magyar irodalom kistükre című munkájáról az előszóban: „E kis könyv azoknak az előadásaimnak vezérfonala, melyeket a millénium alkalmából a budapesti egyetemen tartottam.”³⁷ Azaz genezisét – s persze vázlatszerűségét és kidolgozatlanságát tekintve is – éppúgy egy pedagógiai céltételezés húzódik meg ezen vállalkozás létrejötte mögött, mint Toldy néhány évtizeddel korábbi tankönyve esetében. Beöthy újítása volt az, hogy számára 1772 már csupán egy irodalmi szöveg megjelenésének lesz a dátuma: „A mester [értsd: Bessenyei – Sz. M.] Ágis tragédiája 1772-ben jelenik meg s e könyvvel és ez évvel kezdődik irodalmunk új korszaka, melynek folyamatát, sőt mind gazdagabb és teljesebb fejlődését innen kezdve nem akaszthatja meg többé sem emberi akarat, sem a viszonyok hatalma.” Ezzel szorosan összekapcsolva következik a másik újítás, amely Beöthy nevéhez köthető, hogy ugyanis Bessenyei ezzel a francia „felvilágosodás”-t honosítja meg Magyarországon, noha ez nem lesz majd egyeduralkodó iskola a későbbi irodalmi folyamatokban: „Bessenyei a franciák követője, különösen Voltaireé, kinek a föld kerekségén nem volt nála hívebb tanítványa. Radikális szelleme és finom formái egyaránt megbabonázták. […] Az általa alapított franciás iskola tagjai közül, a testőrök sorából Báróczi Sándor válik ki, Marmontel és Caiprenéde fordítója, Kazinczy mestere, kinek a magyar prózai stíl, a nyugoti formákhoz símulás, jóhangzás és választékossá^ tekintetében sokat köszön. Benn a hazában a paulinus Ányos Pál, a halavány hold bánatos énekese, és Péczeli József, a lángbuzgalmú komáromi pap csatlakozik hozzájuk, kinek sok könyve közül leginkább lafontainei meséi hiresedtek el. Az egész irány a Martinovics-féle összeesküvéssel szakad meg, melylyel együtt a francia szellem irodalmi hatása is vérbe fojtatott.”³⁸

Azaz mindaz, amivel a magyar irodalomtörténet-írás mint újragondolandó vagy felvizsgálandó (vagy esetleg mindenestül elvetendő) szemléleti hagyománnyal mindmáig viaskodik, azt helyesebb lenne Toldy – Beöthy-féle koncepciónak nevezni, ráadásul a legvitatottabb elemei éppen Beöthytől származnak (s ezek talán éppen azért oly kevéssé meggyőzőek, mert a Toldy-féle vízió leegyszerűsítését végezték el).³⁹ Ennek pedig több lényeges következménye is van.⁴⁰

Nem elég tehát csak Toldyt kárhoztató (vagy legalábbis kritizáló) érvekre építeni egy más típusú korszakolás bevezetését. Előzetesen tisztáznia kell azt is, hogy minek a történetét akarjuk elmondani, s mindezt milyen premisszákkal s elméleti keretben tesszük – s ez után választhatunk csak adekvát korszakfogalmat: láttuk, Toldy számára más szempontból volt fontos a kezdet időpontjának a meghatározása, mint néhány évtizeddel később Beöthynek. Ebből persze adódik az a tanulság is, hogy az 1772-es dátum nem eleve rossz (mint ahogy nem is eleve jó). Arra, amire Toldynak szüksége volt a saját koncepciója felépítéséhez, nemcsak megfelelt, hanem kifejezetten előremutatónak bizonyult, hiszen adekvát módon az irodalom történetéből kiemelt dátum volt. Amire pedig Toldy fel akarta használni ezt az évszámot (s Bessenyei Györgyöt mint irodalmi jelenséget), az nem az ún „felvilágosodás” jelentkezésének a felmutatása – ezt csak Toldy irodalomtörténeti utókora, jelesül Beöthy, s majd az őt követő irodalomtörténeti hagyomány értelmezte át ilyenformán. Toldy számára a „legújabb”, tehát a saját korához elvezető tendenciák kezdetét jelezte az 1772-es évszám, nevezetesen a magyarnyelvűség kibontakozását és diadalmas elterjedését. Az persze más kérdés, Bessenyei maga mennyire volt alkalmas ezt a szerepet hézagtalanul betölteni. Ha azt a bibliográfiát nézzük, amelyet Toldy 1864–65-ös könyvében megadott Bessenyei nevénél, akkor azt lehet mondani, teljes mértékben – csak hát ez egy csonka könyvészet. Nem lehet egyértelműen eldönteni, Toldy ismert-e ennél többet Bessenyei életművéből, s szándékosan tüntetett föl csupán ennyit könyve jegyzetében, vagy ismereteinek a határai indokolták, hogy Bessenyeire ilyetén szerepet ruházott rá. Az azonban biztos, hogy mára jelentősen bővült a primer szöveganyag ismertsége is (lásd például a német nyelvű Bessenyei-életmű feltárulását és a kritikai kiadásban való publikálását),⁴¹ ehhez nyilván újra kellene gondolni ennek dátumnak mint irodalomtörténeti segédeszköznek a teherbíró erejét is. Hiszen elképzelhető lett volna (s akár ma is argumentálható) egy olyan beállítás, amely szerint Bessenyei egy többnyelvű (magyar és német nyelvű) irodalmiság emblematikus képviselője lenne – ezt a beállítást azonban mindmáig nem gondolta végig a szakirodalom.⁴² Bár olyan, hogy Bessenyei-szakirodalom az utóbbi időben mintha már alig létezne, teszem hozzá némi rezignációval.

Ám minden gondolati revíziót – az utóbbi időben volt néhány⁴³ – az hitelesít igazán (természetesen a meggyőző erején és a gondolati koherenciáján túl), ha valamely nagyobb összefoglalás meg tudja mutatni az érvényesíthetőségét s releváns mivoltát. Azoknak az új irodalomtörténeti összefoglalást előkészítő programtanulmányoknak, amelyeknek áttekintését Tüskés Gábor végezte el,⁴⁴ éppen az a gyöngesége, hogy nem következett belőlük túl sok minden, hiszen nem készült el az akadémiai irodalomtörténetet felváltó, új, nagy összegzés. Van azonban néhány más megoldás is. Bíró Ferenc⁴⁵ vagy Debreczeni Attila munkái,⁴⁶ amelyekről Margócsy István azt mondta, „a felvilágosodás szintetizáló kategóriája helyett” más vezérelvet követnek, s azt „alapjaiban reflexió nélkül” hagyják,⁴⁷ olyan nagyjelentőségű korszakmonográfiák, amelyek saját kérdésfeltevéseiken belül következetesek tudnak lenni az alapelveikhez, s így a korszakok kezelésében is konzekvensnek mutatkoznak. S persze a két monográfia között azért jelentős különbség van ebből a szempontból, még ha Margócsy István idézett szavai ezt nem is érzékeltetik: Bíró Ferenc ugyanis reflektált a korszakfogalomra és a korszakképzés műveletére, ebben saját korábbi, 1979-es tanulmányának szempontjai és néhol egy az egyben átvett szövege tér vissza (igaz, a „felvilágosodás” kategóriáját adva lévőnek tekintette),⁴⁸ míg Debreczeni Attila teljes mértékben említés nélkül hagyta ezeket a problémákat, oly annyira, hogy még kötetének alcímében is a „XVIII. század vége”, s nem a „felvilágosodás” fogalma szerepel – monográfiájának szemlélete nem is igényelte persze a mélyebb tisztázást, ám ebben a teljes elhatárolódásban célszerű szintén határozott reakciót látnunk.⁴⁹

A lehetséges reflektálás példájaként hadd említsem meg azt az összefoglalást is, amelyhez társ-szerzőként közöm volt, mert ez sem független a 18. századi irodalom újraszituálásának aktuális tudománytörténeti helyzetétől. A Vaderna Gáborral közösen írt irodalomtörténeti összefoglalásunk, amely egy egyetemi tankönyvnek szánt, kollektív munka része, annak kísérlete és példája volt, hogy lehet-e beszélni a 18. századi magyar irodalmi folyamatokról úgy is, hogy nem alkalmazzuk a „felvilágosodás” kategóriáját.⁵⁰ Ez a tudatos törekvésünk szerencsére nem sikkadt el teljesen, bár azt túlzás lenne állítani, hogy a kritikai visszhang mindenestől visszaigazolta (igaz, a recenzensek nem is vitatták); mindenesetre örülhetünk, hogy volt, akinek legalább feltűnt.⁵¹ Ez az eljárásunk egyébként összekapcsolódott egy másik módszertani kísérlettel is. Margócsy István már idézett, 2007-ben megjelent programtanulmányában a következőképpen fogalmazta meg a „felvilágosodás” kategóriája elkerülésének egyik lehetséges útját: „Vagy ha szintetikusabb képet akarnánk adni e pár évtized irodalmi mozgásainak történetiségéről, akkor esetleg tanácsosabb lenne elsősorban nem is az irodalmiságot magát, hanem csak az irodalmi intézményrendszert vizsgálni, s annak átalakulását és kiépülését lenne érdemes a történeti vizsgálatoknak fókuszba állítani?”⁵² Margócsy gondolatmenetében ez persze csak az egyik lehetséges megoldás volt, s nem a mindent megoldó végső tisztázás; ám ennek is csak az lehet az ellenpróbája, ha valaki vagy valakik megpróbálják egy összefoglalás keretében, a gyakorlatban is érvényesíteni. Ez akkor, 2007-ben még csak gondolatkísérlet volt, igazi megvalósítási szándék nélkül: mi azonban arra tettünk próbát, hogy megírjunk egy ilyen összefoglalást a 18–19. századi irodalomról. Aligha véletlen, hogy ezt a törekvésünket a munka kritikai recepciója során éppen Margócsy István (s csak ő) észlelte: „Ezzel szemben én ma úgy vélem, hogy a történetiség érvényesítése jelenleg épp a többféle történeti sor feltételezésének megengedésén kellene, hogy alapuljon, s párhuzamos vagy elkerülő pályákon, de sokféle utat mutasson, melyeknek nem célja, hanem kibontakozása, s e kibontakozásnak egyedisége kellene, hogy domináljon (hogy pozitív példával is éljek: ilyen kísérletnek tekintem a Szilágyi Márton – Vaderna Gábor által megírt tizenkilencedik századi irodalomfejlődés kizárólagosan az intézményekre, a »hosszú hagyományokra«, a szerepekre, a megszólalást típusokra koncentráló »társadalomtörténeti« szempontú bemutatását.”⁵³ Azóta elkészült Vaderna Gábor nagymonográfiája is, amely a költészet története kapcsán szintén nem használja a „felvilágosodás” kategóriáját. Ez a könyv értelemszerűen foglalkozik Toldy koncepciójával,⁵⁴ de mivel alapvetően egy másfajta idő- és hagyományszemlélet keretében tekinti át a magyarországi költészet különböző regisztereit, így rendre olyan tradícióelemeket kell leírnia és értelmeznie, amelyek éppen a Toldy-féle kánonból szorultak ki. Ezért aztán Vadernának nem a Bessenyei köré szerveződő nagy, nemzeti irodalom koncepciója lesz az érdekes, hanem a kizárásoknak és elfeledéseknek a logikája. Ez a monográfia tehát szerves folytatása, csak éppen más hangsúlyokkal és másféle centrum fölrajzolásával, annak az irodalomtörténeti víziónak, amelyet a közösen írott irodalomtörténeti fejezeteink jelentettek.

A „felvilágosodás” kategóriájáról persze szokás azt mondani, hogy ez eszmetörténeti kategória, tehát kevéssé kézenfekvő irodalomtörténeti folyamatok leírására és tagolására alkalmazni.⁵⁵ Ez persze nehezen tagadható, s rögtön átvezet egy másik, legalább ennyire szövevényes és vitatott kérdéshez, hogy ugyanis mi a felvilágosodás, egységes-e vagy partikuláris, univerzális vagy felekezetileg tagolt, és így tovább.⁵⁶ Ebbe a kérdésbe most külön aligha érdemes belebocsátkozni, elegendő talán annyit leszögezni: eleve nincsenek univerzális, mindenre alkalmas kategóriák, de megfelelő definiálás esetén számos kategória alkalmassá tehető akár irodalomtörténeti felhasználására is. Ennek kapcsán Tüskés határozottan fogalmazott: „Minden korszak konstrukció: nézőpont, ahonnan a jelenségek egy bizonyos módon látszanak elrendeződni. A periodizáció kompromisszum, szükségképpen torzításokkal jár, jelentőségét nem szabad sem túlértékelni, sem alábecsülni. A fő kérdés az, többet és pontosabbat tudhatunk-e meg, ha vállaljuk a sajátos nézőpontból adódó torzításokat, mekkora egy-egy korszakkonstrukció magyarázó értéke, s tudjuk-e érzékeltetni folyamatosság és szakaszosság kölcsönhatását, változás és folytonosság dialektikáját.”⁵⁷ Persze az irodalomtudomány (s az irodalomtörténet) kultúratudományi keretben való elhelyezésével egyre kevésbé működik az a korábbi eredetű magabiztosság, amellyel tévedhetetlenül ki lehetne jelölni a tisztán „irodalmi”, illetve az azon „kívüli” kategóriák érvényességét s azok felhasználhatóságának korlátait. S egyet lehetne érteni Tüskés következő kijelentésével is: „Egy irodalomtörténeti munka tagolásában sem eszmetörténeti, sem politikatörténeti, sem társadalomtörténeti időhatárok nem vehetők alapul.”⁵⁸ Azonban ehhez is kívántatik néhány megszorítás. Egy korszaktagoló fogalom eredete és az, hogy milyen relevanciája van egy irodalomtörténeti elemzésben, nem tekinthető azonosnak, s ilyenformán a túlságosan gyors elhatárolódás kritériumai sem határozhatók meg olyan egyszerűen. A másik megfontolás meg éppen az lehet, hogy akkor viszont visszajuthatnánk akár Toldy Ferenc régi, kiindulópontul használt korszakkezdő fogalmának a teljes rehabilitálásához: hiszen ő éppen azt tette, amit Tüskés Gábor mint a jövőben használandó metódust ajánlott (sőt, a mondat megfogalmazása miatt azt is mondhatnók: előírt). Mert hiszen Toldy (s éppen ő) egy olyan évszámot alkalmazott, amely kifejezetten és kizárólag irodalomtörténeti dátum: egy (vagy több) irodalmi szöveg kötetben való megjelenésének az időpontja. Ám kérdéses, hogy ez elegendő-e ahhoz, hogy rendszerezését sajátszerű irodalmi elemzésnek minősítsük (Tüskés Gábor szerint biztosan nem, hiszen ő programtanulmánya végén tizenöt, különböző mértékben kifejtett és normatív módon előíró következtetést fogalmazott meg, amelyek nem egymásból következnek ugyan, s egyszerre történő érvényesítésük is nehezen képzelhető el, de az bizonyos, hogy egységes figyelembe vételük ennél jóval árnyaltabbnak mutatja a kérdést). Sőt, önmagában az 1772-es korszakhatárról folytatott hosszú vita is – bármennyire is sokfelé ágazott el s több mindenről szólt, nemcsak 1772-ről – azt mutatja, hogy egy tisztán irodalmi dátum sem tudja megoldani a periodizációban rejlő összes nehézséget.

Azaz talán nem azzal van a legfőbb baj, hogy egy, az irodalomtörténet tagolására szolgáló dátum nem magából az irodalom történetéből vétetett.