Jankovits László

Utóélet

Megjelent: J. L., Nobilis ingenio: Janus Pannonius költészete, Arad, Magyar PEN Club–Condord Media Jelen, 2014 143–175.

A királya elleni sikertelen összeesküvés után dél felé menekülő Janus lelke 1472. március 27-én szabadult ki a test börtönéből a Zágráb melletti Medvevárban. A költő földi maradványai évekig egyszerű, szurkozott fakoporsóban nyugodtak a közeli Remete pálos kolostorában – amint majd látjuk, a holttest azonosítására II. Pál pápa ólompecsétes oklevele szolgálhatott. A székesegyház Janushoz hű papjai titokban vitték püspöki székhelyére a koporsót. Ünnepélyes temetésére Mátyás egyik pécsi látogatásakor, talán az 1476-os pécsi országgyűlés alkalmával került sor. Díszsírhelyén valószínűleg a táborbéli betegségét panaszló vers sorai álltak: azok a sorok, amelyekben az egyetlen tartós érdem kap megörökítést, az, hogy ő hozta hazájába, a Dunához elsőként a Helikon babért viselő istennőit. A felirat ismert volt Ferrarában is – az ottani humanisták jó ideig ápolták az egykori kiváló diák emlékét.

A tartós hírre méltó költői hagyaték kéziratban maradt, szövetségesei, a Thuz testvérek, Osvát zágrábi püspök és János volt szlavón bán birtokában. Amikor a király 1480 telén-tavaszán Zágrábban tartózkodott a szlavón megyék gyűlésén, véglegesen leszámolt a hajdani összeesküvőkkel, a Thuz-testvérekkel és a Csezmicei-rokonsággal. Thuz János elmenekült az országból, Janus unokaöccse, Csezmicei Mihály elveszítette birtokait. Osvát püspök kegyelmet nyert. Lehet, hogy éppen az ítéletetet megelőző vizsgálat során kerültek szem elé más iratokkal együtt Janus versei. Mátyás titkos kancellárját, a Bolognában tanult humanista kalocsai érseket, Váradi Pétert bízta meg a költő munkáinak összerendezésével. Ő csak részben rendezett, kiadásra nem szánt kéziratokat is tartalmazó hagyatékot kaphatott kézbe. Ez magyarázza, hogy a fennmaradt szövegek között töredékek, versváltozatok jelennek meg. A kéziratokról Osvát püspök is készíttetett másolatokat – századok múlva két ilyen másolat került elő Sevillában, Kolumbusz Kristóf tudós humanista fia, Fernando Colón könyvtárából. Janus-művek rejtőztek még Erdélyben, Gyulafehérvárt és Itáliában, Janus egykori iskolatársai körében.

A nyomtatott kiadások hosszú ideig Váradi összeállításának többé vagy kevésbé teljes másolatai nyomán jöttek létre. Váradi összeállításában (akárcsak az egyik sevillai kódexben) a Mátyás királyt dicsőítő költemények állnak az élen. Azok a munkák, amelyek a királyról szólnak, de nem egyértelműen dicsőítő jellegűek, az egymásra következő többi vers között olvashatók.

Előnyeit is élvezzük ennek a hányatott sorsnak. Ha Janus megjelentette volna munkáit, a válogatás, csiszolgatás során számos olyan verset hagyott volna ki, s valószínűleg adott volna át a feledésnek, amelyet az érett költő szemével jelentéktelen korai próbálkozásnak ítélt volna. Így viszont a hagyaték, ha rendezetlenül is, ritka bőségben és változatosságban maradt ránk.

A kéziratokat szűk kör ismerte, olyan humanisták, mint a költő rokona, Garázda Péter, akit még Janus küldött Itáliába. Váradi legkésőbb 1484-re elkészülhetett a maga összeállításával. Akkor őt is elérte a Mátyás számára túlságosan önálló főpapok sorsa: a király haláláig tartó hátralevő hat évet börtönben töltötte. Saját Janus-példányát is elvesztette. Szerencsére arról több másolat készült: a kiszabadult főpap egy ilyen példány másolását kérte 1496-ban barátjától, Kesztölczi Mihály esztergomi kanonoktól. A Váradi-gyűjtemény másolatai külföldre is eljutottak. Innen származik az Itáliát járt elzászi humanista, Peter Schott kézirata, és részben innen ered a 16. század elején a pápai udvar humanista hivatalnoka, Angelo Colocci gyűjteménye. Coloccitól emellett egy Janus-életrajz vázlata is ránk maradt: a szegény szülőktől, az ácsmester Lajostól és a szövő-fonó Katalintól való származás mendemondája e forrásból ered, s máig megzörren még tudományos berkekben is. A Corvina Könyvtárban található egyik példányt az Erasmus-követő Pesti Gábor juttatta el bécsi professzorához, Joannes Brassicanushoz az 1520-as évek derekán: még éppen időben, mert 1526, a mohácsi csata utáni budai törökdúlás elindította a híres könyvtárt a szétszóratás útján. Száz évnél is több idő telt el, amikor ismét tudós állt a könyvtár romjai felett: Peter Lambeck, II. Lipót császár udvari könyvtárosa. A már száz évnél régebben török kézen levő Budán az egykori királyi könyvtár megmaradt kódexeit mutatták meg neki egy dohos pincében, 1664-ben. Onnan vitte magával Bécsbe a Váradi-összeállítás 16. század eleji másolatát. Ez a ma ismert legfontosabb Janus-kézirat.

Mátyás király a sikertelen összeesküvés után a főpapok könyvtárát részben beolvasztotta a magáéba, amelyet aztán csak jó egy évtized múltán fejlesztett díszes nagykönyvtárrá. Az 1470-es évektől a humanista főpapok mozgásterét csökkentette, s ezzel a rokonságpártolás lehetőségeit is szűkítette. A király uralkodásának második felében feltűnően hiányoznak az Itáliában taníttatott főpapi unokaöcsök. Az 1480-as években aztán, különösen annak második felében természetes gyermeke, Corvin János utódlása érdekében nagyszabású diplomáciai és kulturális hadjáratba kezdett. Itáliából érkező, műveket onnan küldő írók és költők zengték az uralkodóház dicséretét. Ekkor már ha akart volna, sem támaszkodhatott volna országában született humanistákra.

A magyarországi humanisták iskoláztatása csak 1490, a király halála után indult újra azután, hogy a főpapok, világi urak, gazdag városi polgárok ismét levegőhöz jutottak. Lassú újjászületést látunk. Az iskoláztatás évtizede után kerülhetett sor arra, hogy a 15–16. század fordulójától a korábbinál jóval bővebb és sokszínűbb irodalom kezdjen kikerülni a magyarországi művelt fők tollából II. Ulászló és II. Lajos királysága idején. Janus kultusza is ezekben az időkben kezdődött meg. Amikor az új nemzedék elődöket keresett országában, nemcsak az első magyar, hanem az első nagy hegyentúli szerzőként tekinthetett rá: őrá egyedül. Azzal, hogy műveit nyomtatásban az avatottak szűk körén túl terjesztették, a maguk tekintélyét is erősítették. Janus mérce volt az itáliai költők számára is, amikor egy magyar humanistát megbecsültek: a legkiválóbb Jagelló-kori humanista költő, Jacobus Piso Rómában a következő dicsőítést kapta: Nec minor est Iano, patrium qui primus ad Istrum /duxit laurigeras ex Helicone deas, vagyis „oly nagy, mint Janus, ki az ősi Dunához először / hozta a szent Helikon zöldkoszorús szüzeit”. Bizonyára sokan ráismerünk arra, hogy a dicsőítő, Francesco Arsilli nemcsak említi Janust, hanem hivatkozik is rá, a táborbéli betegségről szóló epigramma sírversének soraira (Teleki, 1, 9, 117–118).

Már 1505-ből tudunk törekvést arra, hogy nyomtatásra kerüljenek Janus versei. A kezdeményező Brodarics István, a mohácsi katasztrófa későbbi megörökítője volt. Padovai tanulmányaiból hazatérte során ajánlott fel egy Janus-kéziratot nyomtatásra Velencében. Hiába: ajánlata nem talált fogadtatásra akkor sem. Hét év múlva sem, amikor a Janus püspöki trónján ülő Szatmári György titkáraként próbálkozott ezzel minden idők egyik legnagyobb nyomdászánál, a velencei Aldus Manutiusnál. Ugyanakkor ebben az évben, 1512-ben megjelent az első nyomtatvány, a Guarino-panegyricus egy Janus-elégiával Bécsben, a krakkói professzor, Paulus Crosnensis gondozásában, Perényi Gábor ugocsai főispánnak ajánlva.

A következőkben egyre gyarapodó szövegek láttak napvilágot Bolognában és Bécsben. Egy évvel később Bolognában Paulus Crosnensis tanítványa, a már az előző kiadásban is említett Magyi Sebestyén kisebb kiegészítésekkel s a költőt magasztaló előszóval újranyomtatja az első kiadást. Újabb egy év, s Perényi után megjelenik egy újabb világi főúr mint az irodalom pártfogója: a jogtudós kancellár, Werbőczi István küld tíz elégiát Bécsbe kiadásra. Pár évre rá, 1518 nyarán a Krakkóba települt bécsi nyomdász, Hieronymus Vietor 1518-ban kétszer egymás után, júniusban és augusztusban is megjelenteti a költő negyvenegynéhány epigrammáját, először az ott tanuló Újhelyi Ferenc költeményének függelékeként s Újhelyi előszavával, majd, úgy lehet, a költő népszerűsége miatt még egyszer, önállóan.

A nyomtatott és kéziratos források bővülésével együtt nőtt a költő hírneve. Amint az 1512-es kiadás példányaiba írt sorközi és széljegyzetek mutatják, bekerült az egyetemi oktatásba is. A humanista-fejedelem Rotterdami Erasmus barátja, az önmaguk jelentőségét egyre jobban felismerő északi humanisták egyike, Beatus Rhenanus 1518-ban rendezte sajtó alá Bázelben Janus munkáit. A Guarino-dicséneket, huszonöt epigrammát, tizenkét elégiát és a III. Frigyeshez írt ódát adta ki. Előszavába érdemes betekintenünk: „míg olvastam, annyira megragadott, akár más alkalommal egy ókori szerző. Versei ugyanis nem aggályosan kivésettek, hanem olyanok, mintha fáradság nélkül születtek volna, és inkább a tehetség, mint a törődés által lennének ilyen gördülékenyek. Ráadásul dicsőítő énekében a benne rejlő műveltséget is megmutatja azzal, hogy annyi mesét, annyi történetet sző bele. Végül pedig epigrammáinál semmi sincs tudósabb, vígabb, csípősebb. Vannak némelyek, akiknek kevésbé tetszik bármi, ami, akár egyedülállóan, a mi időnkben keletkezett. Ám velük semmiképp sem értek egyet, hiszen én Janust és Erasmust, jóllehet germánok és korunkbeliek, nem kevesebb lelkesedéssel olvasom, mint … Vergiliust és Cicerót.” Felszisszenhet a magyar olvasó ezen a németesítésen, akárcsak pár évtizeddel később a reformátor Szenci Molnár Albert, aki saját Beatus Rhenanus-példányában ehhez a részhez odaírja latin kétsorosát:

Non Germanus erat Janus Pannonius iste:
sed fuit Ungarico iure satus genere.

Nem volt ő, Janus Pannoniusunk, soha német,
ám a magyar nemzet gyermeke volt igazán.

Majd mindjárt utána magyarul: „Tudtad inkább, hiszem, Rhenane, de bántad, hogy nem német volt.” A magyar nyelvű kultúrát formáló Szenci felháborodása érthető. Aminthogy az is, miért tekintette Beatus Rhenanus németnek Janust majdnem egy évszázaddal korábban. Ő és társai a művelt, nagy Germánia eszméjének jegyében dolgoztak. Számos kiváló magyarországi humanistát ismertek, aki Erdély és a Felvidék németek lakta városaiból származott. Nem csoda, hogy Janust is közéjük sorolták.

A Beatus Rhenanus-kiadásban a már több évtizede halott költő és Erasmus, a pályája delelőjén levő, Itálián innen és túl egyaránt fejedelemként tisztelt tudós egymás mellett, s a régi nagyokkal egyenrangúan jelent meg. Janus elnyerte méltó helyét az európai művelt világban. Tündöklését elhomályosíthatták a latin nyelven verselő későbbi költő-csillagok, kezdeményező szerepének fontosságát azóta sem.

Itáliában a bolognai egyetemen tanuló magyar humanisták jeleskedtek a Janus-művek sajtó alá rendezésében. A leginkább az erdélyi szász költő Adrianus Wolphardus. Ő már korábban, bécsi tanulmányai során segédkezett a Janus-kiadásban. Bolognai diákként aztán három munkát is sajtó alá rendezett. Nagyrészt azokat a kéziratokat adta ki, amelyeket még Erdélyben, gyulafehérvári kanonokként talált: a Marcello-dicséneket, a görög fordításokat és tizenöt elégiát. Wolphardus és bolognai tanulótársai a kiadványok előszavaival, bevezető verseivel a későbbi Janus-kultusz alapvető irányait jelölték meg.

A század második felében aztán megszületett az első olyan munka, amely az addig napvilágra került Janus-versek egészét közölte. A kor legjelentősebb magyar származású szellemi tekintélye, az orvos, szöveggondozó, történetíró, emblémakiadó, s még megannyi más terület kiválósága, fejben és papíron kivételesen nagy könyvtár birtokosa, Johannes Sambucus (Zsámboky János) először 141 epigrammát adott ki Padovában, 1559-ben, 28 évesen: ekkor már két éve a bolognai egyetem tanára volt. Következő nagy Janus-kiadása egy évtizeddel később, Bécsben született: II. Rudolf császár udvari orvosaként és történetírójaként rendezte sajtó alá gyűjteményét. Ez a gyűjtemény vált a mintájává a következő évszázadok kiadásainak. Innen származik a 17. században készülő Delitiae poetarum… (Költők gyönyörködtető munkái) sorozat magyar kötetének Janusra vonatkozó része. Sambucus vagy a Delitiae a fő forrása hosszú ideig a magyarországi Janus-kiadásoknak és Janusra vonatkozó állításoknak.

A nyomtatott kiadások biztosították a költő helyét az európai költészetben. Munkáit ismerték, fordulatait felhasználták a 16–17. századi latinul verselő költők. Számos Janus-nyomtatványban találhatók olyan lapszéli vagy sorok közötti jegyzetek, amelyek az iskolai használatra mutatnak: név- és szómagyarázatok, tárgyi jegyzetek. Hírneve azonban a latin nyelvű iskoláztatás, költészet és tudomány köreiben maradt, a kibontakozó magyarországi és az átalakuló európai népnyelvű irodalom számára nem vált jelentős kútforrássá.

Az irodalomoktató- és kedvelő humanisták körén kívül népszerűvé Európában csak néhány epigrammája vált. Elsősorban azok, amelyek II. Pál pápát gúnyolják (

Mayer

, 421–424). Janus Magyarországon írhatta ezeket, egy kényes politikai helyzetben, 1467–1468 táján. Ekkor a pápa és a magyar király, de főleg diplomata főpapjai között meglehetősen feszültté vált a viszony, mivel II. Pál a királyt egykori apósa, a Rómában eretnekként számon tartott Podjebrád György cseh király ellen szólította fel háborúra, míg a főpapok a békés magyar–cseh viszony megőrzésére törekedtek. Az adott helyzeten túl az az elítélő vélemény is megjelenik ebben a néhány munkácskában, amelyet az északi katolikus papság korántsem jogtalanul táplált a természetes gyerekeiket pártfogoló, világi fejedelemként viselkedő, képmutatónak és önzőnek tartott 15–16. századi római pápákkal és a pápai udvar egészével szemben. Könnyen lehet, hogy Janus nem bocsátotta volna közre e verseit. Ámde Váradi gyűjtésében fennmaradtak, s a kéziratokból korán eljutottak a nyomtatás nyilvánosságába. A pápa lányát és aranyéhségét csípősen kárhoztató epigrammák a reformációban kapósak lettek. A katolikus reformot megalapozó tridenti zsinaton a papi nőtlenség elleni érvként hangzottak el, a protestánsoknál a pápaság elleni küzdelem fegyvertárának részévé váltak. Az ostor a végén a költőn csattant: még a múlt századi humanizmus- és pápaságtörténetekben is úgy jelenik meg, mint aki nemcsak ifjúkori pajzán epigrammáiban mutatta meg feslettségét, hanem még püspökként is hajlamos volt pápája életén hazug módon ízetlenkedni.

A magyarországi hagyományban említésre érdemes még egy jól követhető oldalhajtás. Janus sír- és gyászverseiből kiemelt sorokból készült egy olyan vers- és mondatbokor, amelyet a protestáns halotti beszéd- és verskultúra éltetett, s idővel a költő nevétől elszakítva alakult tovább. Kis változtatással két Janus-elégia, a Racacinusra, valamint az V. Miklós anyjára, Andreolára írt gyászének, thrénosz sorai (Teleki, 1, 15, 35–38; 2, 2, 5–8) jelennek meg kis változtatással abban a sírversben, amely a nagy hatalmú 16. századi főúr, Ecsedi Báthory István sírkövén ma is olvasható. Idézzük a sírkövön álló, Janustól vett sorokat Szirmay Antal magyarításában, aki tudta nélkül a legkorábbi időmértékes Janus-fordítást alkotta meg 1809-ben:

Mely hamar a’ vízen dagadott buborékok enyésznek,
Úgy közelít a’ vég óra rohanva felénk.
Semmi különbséget a’ halál sorsunkba nem ismer,
Nincs a’ nemes régi címnek előtte becsi.
Nem tud az ifjúnak kedvezni, miként az öregnek,
A’ szép orca, s ajak semmi se, por, s hamu lesz.
Es mi sok esztendőt, mi magunknak igérve, bolondul
Sok kincset, noha majd másra jut, öszverakunk!

A hiteles művek ismeretével a hazai hagyományban szinte vetekednek azok a munkák, amelyeket Janus, úgymond, igazán megírhatott volna. A nagy költők gyakran alkotnak haláluk után is. Földhözragadtabban fogalmazva, az utókor a nagy szerző életművéhez hajlamos olyan műveket odagondolni, amelyek saját szemében ahhoz illőnek tűntek. Így járt Homérosz, így Vergilius és még számosan: ez a sors várt a magyar költészetben Janusra, amint később Balassi Bálintra is. A 17. század közepétől, elsőként Szilágyi Benjámin István református prédikátor egy halotti beszédében jelent meg először Janus műveként egy négysoros epigramma, az 1444-es várnai csatában elesett I. Ulászló magyar király képzelt sírfelirata. A vers a főpapok – olvasható úgy is, a főpapok és a pápa – hitszegésének tulajdonítja a király halálát és az ország későbbi török leigázását. Döntően protestáns történelmi összefoglalásokban, hitvitázó munkákban, különböző szövegváltozatokban Európa- és Magyarország-szerte felbukkan ez a szöveg, de csak hazánkban Janus műveként. A 19. századig tíznél is több magyarítása jelent meg. Itt az egyik kései fordításban, Jókai Mórtól idézzük:

Rómaiak Cannaet, én Várnát gyászlom elesve.
Hűséget meg nem szegni tanuld, amíg élsz.
Engem, hogyha hitet megtörni a pápa nem indít,
Pannon válla ma nem hordana szittya igát.

A közszájon forgó vers hitelességét már a 19. században vitatták. A közelmúltban derült ki, hogy egy német humanista, Christophorus Manlius munkájából származik.

Hasonlóképpen az utókor tisztelete és kívánsága révén kapott hangsúlyt az elveszettnek hitt magyar tárgyú eposz, A haza évkönyvei (Annales patriae). Az Annales legendája Adrianus Wolphardusszal kezdődik: a szász humanista a Marcello-dicsének kiadásának (Bologna, 1522) ajánlólevelében írja, hogy a költő „a pannonok nevét emelte volna a halhatatlanság szentségébe választékos verselésű évkönyvekben”, ha a hirtelen halál nem akadályozta volna meg ebben. Wolphardus tanuló- és honfitársa, Georgius Thabiasius ajánló versének elején már az „Annales patriae” kifejezés áll. Korábban már szó esett arról, hogy Janus a Guarino-dicsénekben Hunyadi-tárgyú epikus költeményt ígért. Sambucus a magyar tárgyú, Annales patriae című eposz létezését már kész tényként kezeli Janus-kiadásához írt előszavában és ódájában – az utóbbiból idézünk (9–11. sor):

Bár Évkönyveid, annyi munka végét
láthatnánk, s a hazát, a romba hullót
Inthetné az erényre, ős reméyre!

Végül a nemzeti nyelv fejlesztésének múltba vetítése látta nagynak Janus Pannoniust az első magyar–latin nyelvtan megalkotása miatt. A marosvásárhelyi humanista professzor, Baranyai Decsi János ajánlásában olvasunk először erről. A 16. századi humanisták nagy jövőjű alkotását, az ősi rovásírás rendszerét felvázoló Telegdi János 1598-as munkájához írja: „ama Janus Pannonius pécsi püspök, legkiválóbb költőnk, holott megannyi tudománnyal és tekintéllyel volt felruházva, nem szégyellte, hogy magyar nyelvtant szerkesszen. Ha elődeink hanyagsága miatt nem veszítettük volna el ezt, bizonyára volna mivel dicsekednünk ebben a tudományágban is.” A hanyagság vádja a későbbiekben kiegészült egy másikkal: a költő halála után Mátyás megsemisíttette a költő munkáját. De talán nem: a 18. század végén Sopronban ismertek olyan kéziratot, amelyet Janus grammatikájaként tartottak számon. Mérhetetlen nagy tettről volna szó, ha Janus valóban írt volna magyar nyelvtant, vagy akár egy latin nyelvtant kiegészített volna magyar részekkel. Nem csoda, hogy e mű létezéséről még ma is vita dúl a kutatásban. A latin leánynyelvek, különösen az olasz esetében a latin nyelvtan népnyelvű kiegészítése gyakorlat volt már Janus tanulmányai idejében. A hegyentúlon, különösen a latintól távol eső nyelvek esetében viszont csak a következő században kezdődött ez a munka.

Az oszmán uralom alól felszabadult s újra egyesült ország kulturális 18. századi újjászerveződésével a Janus-hagyomány a művelt irodalmárok klasszikus szerzőket olvasgató köreiből két irányba indult el. Mindkét irány máig tartó eredményeket hozott. Egyfelől Janus önálló kiadásokban megjelent az iskolapadokon. Ezt a hagyományt folytatta a soproni tudós Dobner Sebestyén, aki, úgy tűnik, a tanítás céljára történő változtatásokkal és bővítésekkel 1727-ben újra kiadta a már említett Delitiae… sorozat magyar kötetét. Ugyanilyen céllal jelent meg 1754-ben a pesti piarista gimnázium Rómában iskolázott igazgatója, Conradi Norbert Janus-kiadása. Sok kritikát kapott azért, mert az úgynevezett erotikus epigrammákat kihagyta belőle. Meg kell értenünk a kritikát, amelyet a tudományos kiadás igénye diktált – de meg kell értenünk a szerzetes-tanárt is, aki a 18. században, nem akart ilyen verseket beletenni oktatási céllal megjelentetett munkájába. Ami Janus iskolai tanulmányai idején elbírta a tintát, azt a tankönyv nyomdafestéke a kiadó szemében okkal nem tűrte el. Hozzá kell tenni azt is, hogy Conradi nem pusztán a korábbi nyomtatványok szövegeit gyűjtötte és gyomlálta. A császári könyvtár őre, Kollár Ádám Ferenc segítségével a Lambeck által hajdan Bécsbe vitt kéziratból húsz új epigrammát is beemelt a maga kiadásába, köztük a Pannónia dicséretét.

Az 1760-80-as évek tudós levelezéseiben rendre visszatér a Janus-életmű és a teljes, tudományos igényű kiadás munkálatainak témája. A két legfontosabb műhely Marosvásárhely és Pécs. Az eredmény egy teljességre törekvő kiadás és a püspök-költő bőven adatolt életrajza. A kiadásra Teleki Sámuel gróf kapott ösztönzést utrechti tanulmányai során. A munkát egyedül kezdte, annak döntő részét Kovásznai Sándor marosvásárhelyi professzor végezte el. Ez a kiadás számos más forrás mellett teljes egészében felhasználja a bécsi kéziratot. A több mint húszéves munka eredménye 1784-ben jelent meg Utrechtben. A korabeli tudományos igények szerint készült két kötetes kiadás tartalmazta a verseket, köztük közel száz addig kiadatlan epigrammát, a Janus-versekhez kapcsolódó kortárs költeményeket, Janus fordításait, beszédeit és leveleit. Emellett közölte a költő életére vonatkozó forrásokat, egy önálló összegzést, a 16–17. századi kiadások ajánlásait, előszavait, a kéziratok eltérő olvasatait, valamint válogatást a költő európai és magyar fogadtatásáról. Hasonlóan korszerű kiadásra 222 évig kellett várni, a „Teleki-Kovásznai” részben még ma is nélkülözhetetlen segédeszköz a kutatásban. Teleki a munkát folytatta a kiadás után megismert kéziratok feldolgozásával, kéziratos összegzése azonban nem került sajtó alá, ahogy nem látták meg a nyomdafestéket Kovásznainak a kiadáshoz készített szakszerű magyarázatai sem.

A további munkát a Pécsett folyó kutatás is ösztönözte. Hat évvel az utrechti kiadás után jelent meg a Telekiékkel párhuzamosan dolgozó tudós pécsi prépost, Koller József hatalmas összegzése püspöksége történetéről. Őt a város szellemi életét nyilvános könyvtárral, nyomdával, s megannyi más területen gazdagító Klimó György püspök küldte tanulmányútra Itáliába. Koller elsőrendű célja a történeti összefoglalás volt, Janus-kéziratokat, róla szóló forrásokat elsősorban evégett gyűjtött. Kézirat-kutatásainak, tudós levelezésben folyó adatgyűjtésének eredménye több száz oldalnyi életrajz és szövegközlés volt a püspökség-történet negyedik kötetében. A teljes verskiadásban Telekiék bővebb forrásokon alapuló munkája mellett az is akadályozta, hogy az általa is számon tartott bécsi kéziratban található Janus-versek némelyike „olyannyira buja, hogy hozzánk a legcsekélyebb mértékben sem illenék azok napvilágra hozatala”. Mi tagadás, az ő szemszögéből érthető volt a tartózkodás egy olyan kiadástól, amelyben főbenjáró bűnök jelennek meg, mi több, olyan munkák, amelyek egy hajdani pápát csipkednek. A protestáns Teleki és Kovásznai számára a tudományos igényesség elvét ilyen aggályok jóval kevésbé korlátozták.

A 18. századi Janus-kiadások jelentősen előremozdították a költő ismertségét a latinos műveltségű olvasók számára. Janus mint az első nagy újlatin költők egyike Európában és Magyarországon végleg bevonult, ha jóra nézzük, a pantheonba, ha másképp, a vitrinbe. Éppen azért, mert latinul írt műveket hagyott hátra, értékelése jelentős változásokon ment át. A magyar felvilágosodás és romantika korában a költő fokozatosan háttérbe szorult, több okból.

Az önálló nemzeti nyelv és irodalom első megteremtőjének címéért egymással versengve küzdő, meghatározóan protestáns, Mátyást mint az utolsó nagy nemzeti királyt dicsőítő irodalmárok által előremozdított mozgalom nagyjainak pápaszemével érdemes néznünk mindezt. Ebből a szemszögből Janus, az egykor, vagyis őelőttük már szinte bosszantóan Európa-hírű, az általuk másként tisztelt klasszikusokat másoló, a nagy király ellen lázadó és ráadásul „pápista” püspök költő aligha lehetett jövőbe mutató múltbeli mintakép. Jelentős kivételek persze akadnak: ilyen Berzsenyi Dániel, aki a „Pécs szent erdeiben, szent palotáiban” Apollóntól „buzgatott” „főpapi lantverő” dicséretét is zengi Teleki Lászlóhoz szóló 1812-es ódájában. Ilyen Kisfaludy Károly is, aki Barátság és nagylelkűség című drámájában a nagy költő sírja mellé bűnbánó jóbarátként állította Mátyás királyt. Mégis, az esetek nagy részében, ha Janus meg is jelent a nyelv és az irodalom politikai és történeti munkáiban, egyre nagyobb hangsúlyt történelmi szerepe kapott, életművéből pedig azok a korábban ismertetett, kétes hitelű munkák, amelyek a modernizálódó magyar nemzeti kultúrához kapcsolódtak. Akár megírta őket, akár nem, amint haladunk a 18. századtól a 19. század felé, a másodrendű népnyelvből nemzetmegtartóvá váló magyar nyelv és irodalom ápolása, múltjának kutatása számára Janus életművéből ezek voltak érdekesek.

Az első, különösen a latin nyelvű irodalomtörténeti összefoglalásokban más munkái mellett a magyar tárgyú és érdekű művek csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem voltak jelen. Bod Péter Magyar Athenas című 1766-os írói lexikonában idézi Baranyai Decsi említett előszavát: valószínűleg ennek nyomán éledt fel újra az elveszett nyelvtan gondolata. Batsányi János és Kazinczy Ferenc kész tényként említi. Két nemzedékkel később a magyar irodalomtörténetírást meghatározó munkáiban Toldy Ferenc Janust mint újlatin költőt említi, akinek magyar irodalomtörténeti szerepe az elveszett nyelvtanra korlátozódik, valamint arra, hogy Mátyás egy hadjáratában „hadi énekekkel élesztette a sereg harci tüzét”. Ami díszt a latin hagyományt ismerő nemzeti büszkeség jegyében a 16–18. század Janusra aggatott, az maradt meg csupán. Illusztrációként talán egy másik első költő, a szintén megújítóként magasztalt Ady Endre Mátyás bolond diákja című 1906-os versét érdemes idézni – valószínűleg Janus figurája áll a bolond diák mögött:

„Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt.”
Kacagott, kacagott a diák.

Latin ütemben szállt a dal,
Nem magyarul, sohse magyarul.
Vergődött, vergődött a diák.

Lelkében Petrarca dalolt
S keltek újféle magyar zenék.
Álmodott, álmodott a diák.

De néha, titkos éjeken
Írt s eltépte, ha magyarul írt.
Zokogott, zokogott a diák.

A jobbadán talán nem is létező műveket és néhány jelentős, de szórványos magyar fordítást leszámítva Janus versei szótlan relikviák maradtak. Folyamatos kultusza talán csak püspöksége helyén, Pécsett volt.

Az előítéleteket a közhelyessé vált romantikus költő-eszmény tovább konzerválta. Még a 20. században, még a történeti vizsgálódásokban is visszatér az a gondolat, hogy Janus versei többnyire egyénietlen, tudákos, mesterkélt, szervetlen, külsődleges munkák, s az életmű egyes részei aszerint kapnak jó vagy rossz osztályzatot, hogy az eredeti, belső és szerves formát, öntörvényű költői világot alkotó zseni alkotásainak mércéjét mennyire ütik meg. Ekképp emelkedtek ki a költői hagyatékból az ifjúkori epigrammák és a kései elégiák – be kell látnunk, ettől az előítélettől a mi összefoglalásunk sem mentes.

A Janus-életmű újbóli felfedezése a 19. század utolsó harmadában jellemző módon nem a költők, hanem az Akadémia és az egyetemek köreiben kezdődött. Az ókorkutatás ekkorra az egyetemes műveltség közvetítőjéből szaktudománnyá vált, s képviselői a tudományág szemléletével kezdtek bele későbbi korok latin irodalmának feldolgozásába. A rövid életű, páratlanul képzett és szorgalmas Ábel Jenő, a magyar humanizmus-kutatás alapvetője alig több, mint egy évtized alatt sokak munkáját végezte el. Húsz-huszonegyévesen már mint képzett kutató járta végig Itália és Németország kézirattárait és dolgozta fel az ott lelt Janus-kéziratokat. Több mint harminc ismeretlen Janus-verssel, köztük a René-panegyricus első felével gazdagította ismereteinket, s ha korai halála nem akadályozta volna meg, valószínűleg ő lett volna a legalkalmasabb egy új, a kor tudományának színvonalán készülő Janus-kiadás létrehozására. Kiadásaiban, az Analecta (Adalékok) két kötetében Janus mellett más magyarországi humanisták, velük kapcsolatban álló kortársak műveit is közölte. A második kötet már halála után jelent meg, a Janus-kutató és fordító ókortudós, Ábel professzori katedrájának megöröklője, Hegedüs István gondozásában, s az ő vezetésével került sajtó alá a harmadik Analecta is: ezek azonban nem tartalmaztak újabb Janus-szövegeket. Hegedüs fontos tanulmányai és fordításai mellett nem folytatta a kiadás munkáját, s a költővel foglalkozó, más szerzőktől származó tanulmányok száma is leapadt az 1910-es évek elejére. A rendszeres kiadásnak fél nemzedéknyi idő múlva, az 1920-as évek közepén látott neki újra Szegeden az egyetem falai között az ókortudomány professzora, Huszti József és tanítványa, Juhász László.

Huszti fontos résztanulmányai után 1931-ben jelentette meg összefoglalását Janus pályájáról és életművéről. Ez a mindössze hat év alatt elkészült könyv minden szempontra kiterjedő figyelemmel, páratlan forrás- és szakirodalom-ismerettel készült: máig mérföldkő a kutatás számára. Megítéléseit érhetik kritikák. A korabeli ókortudomány romantikus szemlélete alapján ő is korán érő zseniként értelmezi Janus ferrarai epigrammáit, majd kárhoztatja nagyobb kompozícióit, hogy aztán az élete végén a fájdalmak hatására ismét őszinte lírikussá váló költőt dicsőítse. Ám ha valaki a jegyzetekben elszórt ötleteket tekinti, látja, hogy a főszövegben kárhoztatott szónoklattan eszköztárát mennyire elmélyülten ismerte, milyen lehetőségeket látott benne. „A futólagos áttekintés is már szép eredményeket ígér” – jellemző mondat ez olyan részletek esetén, amelyek tanulmányok sorának forrásai lettek.

Összefoglalását Huszti főleg a szövegkiadás megalapozásának szánta, s a feladatot tanítványa kezébe tette. Az Ábelhez mérhető felkészültséggel és áldozatkészséggel dolgozó Juhász László korszerű módszertani és alapos tárgyi tudásával felvértezve vizsgálta át újra a kéziratos hagyományt. Programadó tanulmányai kijelölték a további munka irányát. Megannyi újkori latin szerző munkáját adta ki és magyarázta maga is a következő években, az általa szervezett nemzetközi összefogás keretében, azonban a kritikai kiadás feladatát a világháború után sem ő, sem Huszti nem folytathatta: hogy miért, arról minél később, minél kevesebb szó esik, annál kevésbé fájdalmas.

A szegedi professzor Huszti könyve a pécsi Janus Pannonius Társaság kiadásában jelent meg, a kultuszminisztérium támogatásával. A könyvet Klebelsberg Kunó miniszter 1931. június 10-én tette le a Társaság asztalára. A megcsonkított, egyközpontúvá vált országban a Társaságot a Pécsett élő, dolgozó szellemi elit tagjai a költő Lovász Pál kezdeményezésére azért hozták létre, hogy a Dunántúlt az európai szellemi hagyományok központjává, egyben közvetítőjévé tegyék. Ezért is választották a költő nevét. Az alapítás gondolatát a Társaságot üdvözlő beszédében Babits Mihály így fejezte ki: „a nagy humanista ugyanazt a harcot harcolta, amit ma harcolunk mind, akik a Szellem nevében gyűltünk és tartunk össze ebben a tépett és vad korban, ebben a nyers és legkevésbé sem szellemi erőknek kezdettől fogva annyira kiszolgáltatott országban. Nem tudni nevet, mely jobban kifejezné az övénél azt, amire ma is szükségünk van: hív és büszke megállásra a régi szent európai kultúra kincses szigetein, minden vad és nyers és új erők között és ellenükre: mert ez a renaissance.” A majd másfél évtizedig élő Társaság sokrétű munkájának része volt a Janus Pannonius-kultusz ápolása is. Alapításakor is tekintettel voltak a költő születésének közelgő ötszázéves évfordulójára, 1934-re. Ez az első alkalom a költő utóéletében, amikor születésnapja köré ünneplés szerveződött városában és az országban. Az évfordulót üdvözlő tanulmányok mellett, újdonságként, útjára indult az első magyar Janus-verskötet is, Berczeli Anzelm Károly munkájában Szegeden, ottani támogatással, részben pécsi segítséggel.

Fordítási kísérletek korábban is voltak már, ám a tudós fordítók, az orvos, bölcselő, nyelvész Pápai Páriz Ferenc, de még a Janus-kiadó és magyarázó Kovásznai is magyaros tizenkettesekben adta vissza a költő eredeti sorait. A 19. század végén, a korábbi három költőnemzedék után a szintén Janus-kutató Hegedüs már időmértékben fordította Janust. Ám néhány évtizeddel később, a 20-as, 30-as évek közönségétől távol állt az ő fordításainak döcögős mértéke, régies nyelvezete. Ezt a művelt közönséget a magyar nyelvű időmértékes verselésben is szerencsésen elkényeztették a Nyugat lírikusai.

Hosszú volna összefoglalni, miként történt meg a magyar nyelv ritka lehetőségének, az időmértékes verselés lehetőségének kibontakoztatása. Annyi talán elég, hogy a 18. század végétől a 20. század közepéig a magyar költők nemcsak kézhez szelídítették ezt a verselést, hanem megtanították táncolni, árnyaltan megmutatkozni saját művekben és az ókori szerzők fordításaiban egyaránt. A költői fordításra Janus esetében is egyre nagyobb szükség volt. A több mint másfél százados latin kiadásokat egyre kevesebben olvasták, nemcsak ritkaságuk miatt. „A latin tudás egyre halványul. Mind az ifjúság, mind a művelt olvasó közönség körében. Innen van, hogy a humanisták munkássága alig talál megértőkre” – írta Janus korának kutatója, Fógel József. A szegedi történészprofesszor sorai a Magyar költő magyarul című, az ötszázadik évfordulóra készült Janus-fordításkötet előszavából származnak.

Fordítója a Nápoly után Szeged egyetemét járó költő, a középkori kóbor poéták kései utóda, Berczeli Anzelm Károly a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja volt. Ez a korában kimagasló szellemi műhely nevelte a néprajzban Ortutay Gyulát és Erdei Ferencet, a képzőművészetben Buday Gyulát, a költészetben Radnóti Miklóst. Szabad, az eredeti versek tudós utalásait gyakran elhagyó fordításokat olvashatunk ebben a kis kötetben. Tudós szemöldökök gyakran összehúzódtak a pontatlanságok, egyszerűsítések miatt, s ítélték inkább átköltésnek, ami eléjük került. A táncos, kifinomult versmértéket, a nevében is tizenegyszótagos hendecasyllabust, mint a következőkben sokan mások, a jóval egyszerűbb jambusokkal adta vissza. Ezzel együtt Berczeli úttörő munkájában a kortársak megláthatták azt a Janust, akit ha nem is nagy, de legalább igazi művésznek tarthatott a modern írók és olvasók köre: a zseniális gyermeket, majd élete végén fájdalmában a lélek mélységeit megmutatni képes költőt. Számos fordítása, főleg a könyvünk elején álló Pannónia dicsérete (Mayer, 45) című epigramma máig az ő, az eredetinél jóval merészebben öntudatos átköltésében él az iskolázott fejekben:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
s most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám:
szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld.

Ekkortájt az egyetemi városban már formálódtak a Janus-fordítások más költők, tudósok tollán is. A nemrég még pécsi egyetemi ember, az olasz és magyar reneszánsz kultúra kutatója, maga is Janus-fordító Kardos Tibor a következő évben itt jelentette meg a Janus Pannonius bukása című tanulmányát. A tudományt és költészetet ötvöző munkában megjelenő reneszánsz-kép szakított a romantikus klisékkel, és magasba emelte a humanista mint a szellemi ember alakját: olyan személyiségét, aki a külvilág felszínes tapasztalatainál mélyebb igazságokat fedez fel olvasmányai, szellemi élményei révén, aki nem a durva test, hanem a kifinomult szellem bajnokaként verseng azért, hogy hősi tetteivel örök életet szerezzen magának. A költő és a király harcából indult ki: ez a téma-felvetés meghatározóvá vált a Janusról szóló későbbi irodalomban. Nála jelent meg először Janus mint olyan óriás, akit a külvilág korlátai roppantanak össze és űznek ki maguk közül. Mindez számos kortárs költő szemében emelte meg a költő rangját a harmincas-negyvenes években, amikor a szellemi világ egyre biztosabb menedéket kínált a közvetlen tapasztalat egyre nyomasztóbb világával szemben.

Pécs, a város, amely – látja, aki így nézi – ma is megmutatja a költő emlékét, különösen fontos helye volt ennek a gondolkodásnak. A kanonok-költő Kocsis László, azidőtájt a pécsi dóm sekrestyése sorai érzékeltetik a költő kultuszát az akkori városban:

Te is itt éltél. Fiatal lelked
Verse verdeste Baranya hantját.
Messze Ferrarától itt énekelted
Csípős versikéid, szíved panaszhangját.
E tetők hallották s e tornyok felett
Hangod borongva, bujdosva suhant át.
Talán Váradra vitt el latin versed,
Talán Budára, vagy tán a halált
Idézted ifjan, te reneszánsz herceg.
Püspök-sírod ma puszta ismeretlen,
Alszol a Dom kövei közt csendben.
Híred az alélt század rejtekén
Nem kincs, nem csillag, nem fény, nem remény,
S mégis ahányszor domkaput kell nyitnom,
Te lépsz be reneszánsz pompában, titkon.

Az első pécsi fordítások Kardos, az akkor éppen bölcsészkarral rendelkező ottani egyetem ifjú magántanára kezdeményezésére születtek. Kérésére fordított verseket többek között az akkor egyetemista Takáts Gyula, Weöres Sándor, a szülővárosába visszatérő Csorba Győző, Kerényi Grácia, a nagy ókortudós Kerényi Károly, akkor pécsi professzor lánya. Megannyi olyan fordítás jelent meg a Társaság folyóiratában, a Sorsunkban, s más fórumokon, amelyek mai fordításkötetek részét is jelentik, s a fordítók folytatták munkájukat a következő évtizedekben, megváltozott viszonyok közt.

Kardos említett tanulmányával egy évben jelent meg a 20. század legnagyobb magyar irodalomtörténésze, Horváth János összefoglalása a magyar humanizmusról, Az irodalmi műveltség megoszlása. Amit Huszti Janus-könyvéből hiányolt a kritika, az ő Janus-részében megtalálta: a korrekt, tárgyi tévedésektől szinte mentes összefoglaló után egyes versek leleményes elemzését. Horváth humanizmus-előadásai ösztönözték azokat a végzős vagy frissen végzett budapesti bölcsészeket, akik 1934-ben megalapították Apollo című folyóiratukat. Az Apollo célja a nemzeti romantika hagyományaival való szakítás, egyszersmind a 15–16. századi humanizmus mintájára az európai kapcsolatok és különösen a közép-európai együttműködés újjáélesztése volt. Nem csoda, hogy már első száma tartalmazott Janus-fordítást, Geréb László munkáját.

Hegedüs és a pajzán versfordítások 1918-as kis kiadványának ismeretlen szerzője (szerzői?) után Geréb az első olyan fordító, aki 1924 és 1940 között magyarul megszólaltatta Janust, a költő akkor ismert összes versét. Mátyás király születésének ötszázéves évfordulója alkalmából 1940-ben A Duna mellől címmel, Huszti József előszavával jelentette meg munkáinak első részletét. Ugyanekkor bocsátotta útra az első ifjúsági Janus-regényt, a Mátyás király lantosa címmel. Összes Janus-fordítását 1943-ban a Janus Pannonius Társaságnak is felajánlotta. A Társaság forrásainak hiányára hivatkozva nem vállalkozott a kiadásra. Válogatása az itáliai versekből végül 1944-ben jelent meg, előszóként a már említett Kardos Tibor-tanulmány, a Janus Pannonius bukása kivonatával. Fordításai egy részében Geréb hű a versmértékhez, gyakrabban, s főleg a hosszabb versek esetében azonban visszatér a korábbi századok hagyományához: a rímelő tizenkétsoros versekben, illetve a 18–19. századi európai költészet verselésében dolgozza magyarra Janus műveit. Célja ezzel az volt, hogy „a magyar humanista költő olyan könnyed nyelvvel és frissen szólaljon meg magyarul, amilyen könnyed és friss latinsággal írt eredetileg. Nem akartam a korban és szellemben tőlünk kissé távoleső verseket a magyar fülnek kevésbé élvezhető, klasszikus formával terhelni.” A kései olvasó számára úgy tűnik, ez a frissesség igen hamar elmúlt: mintha Janus a 19. század második felének másodrendű poétája lenne vagy mintha falvédő-szövegeket írt volna – például a Mátyás királlyá választását üdvözlő vers esetében (

Mayer

, 364):

Amikor Mátyás lett magyarok királya,
látja ezt a holló s károgva kiáltja:
– Atyja zászlóinak címere én voltam,
most a kettős kereszt lép helyembe ottan.
De ha alá mégis megfestenek engem,
több lesz ez az öröm, mint megérdemeltem.

Bármilyen fontos is volt, hogy megszülessék a költő összes verseinek magyarítása, a Geréb választotta megoldás a versforma figyelmen kívül hagyása miatt zsákutcának bizonyult. A későbbi kiadások a formahűség és a több fordító munkáiból való válogatás elvén alapultak.

A II. világháborúval bekövetkező német, majd szovjet megszállás, a vele járó kommunista hatalomátvétel gyökerestől kiforgatta a művelődés régi rendszerét. Volt azonban három év a gyökeres változások előtt, amelyben az irodalom és a tudomány a felszabadulás levegőjében élt. A fordítás munkája ebben a rövid időszakban elsősorban Kardos Tibor jóvoltából folytatódott. Ő éppen e rövid korszak, a „háromesztendős irodalom” vége felé lett az egyik legfontosabb külföldi magyar kutatóhely, a Római Magyar Intézet vezetője, s ott a magyar kultúra és tudomány közvetítése végett általa alapított folyóirat, a Janus Pannonius szerkesztője. Régi terve, a teljes magyar Janus-kiadás munkájára szerzett ösztöndíjat egykori pécsi diákjainak, Csorbának, Takátsnak. Más ösztöndíjasokat, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, Jékely Zoltánt is igyekezett rávenni erre a munkára. „A Kardos Tibor igazgatónk szerkesztésében megjelenő Janus Pannonius folyóirat havonta vaskos kötetekben tárja föl a magyarság tudományos és művészeti értékeit… A meghívott költők itt fordítják a nagy humanista pécsi püspök verseit. Munkáinkkal 1948 könyvnapjára új magyar poétát adunk irodalmunknak.” Takáts Gyula optimista soraival érdemes zárni ezt a korán véget ért szép időszakot.

Az 1948-tól teljesen átrendezett irodalmi és tudományos életben a Janus-kutatás és szövegkiadás munkájának irányítóját, Husztit a régi rendszer szekértolójaként kényszernyugdíjazták. Juhász is két évtizedre elhallgatott Janus ügyében. Kardosnak vissza kellett térnie Rómából, s hallgathatta a vádakat az osztályharcos dühödelemmel őt támadó ifjú tudóstársaktól. Mondhatni tán, hogy végül is jól járt, amikor megkapta a kritikai Janus-kiadás feladatát. Ám az addigi kutatások közöletlen háttérmunkáit nem ismerte, a korábbi jelentős kutatókkal munkakapcsolatban nem volt: nem csoda, hogy haláláig nem jutott el a szövegek közléséig.

Janus 1948 után osztozott számos régi nagyság balsorsában, amikor a haladó irodalom magyarországi képviselőjévé emelkedett. Nyegleség volna fintorogni az ezen szorgoskodó tudós nevek fölött most, amikor ez a szörnyű kor riogató emlék csupán. Munkáikban megszületett a vallási köntösben osztályharcot folytató, az egyszerű dolgozó néphez kötődő, az egyház visszásságait leleplező, a valláson gúnyolódó forradalmár békeharcos Janus figurája. A helyzet az 1956-os forradalom leverése utáni kommunista restauráció első éveiben is csak annyit változott, hogy a tanulmányokban egyre kevésbé vált kötelezővé a „vörös farok”, a kommunista bálványokra hivatkozás tanulmányokba gyömöszölése, s a kutatók hivatkozhattak korábban megtagadni kényszerült nagy elődeikre. A romantikus költő- és az osztályharcos haladás-eszmény alapján kitett hangsúlyok ugyanakkor változatlanok maradtak.

Az életműből a II. Pál pápáról szóló, korábban említett versek mellett új hangsúllyal emelkedtek ki az 1450-ös szentév körüli római zarándok-özönt gúnyoló epigrammák. Ezekben a versekben is az Északról érkezett humanista ellenérzése fogalmazódott meg ékesen az itáliai politikába zárkózó, öncélú, elvilágiasodó Szentszék hirdette búcsújárás ellen. Most az istentagadó hős költő soraiként jelentek meg. Jellemző, hogy a versek egyike, a Galeotto szentszéki zarándoklatán gúnyolódó vers fordítása is átigazításra került. A latin eredeti zárósorában (

Mayer

, 159, 22) a religiosus jelző a művelt és mély gondolkodású költőhöz nem illő felszínes és túlzó vallásosságra utalt: nemo religiosus et poeta est, költő s vakbuzgó együtt senki sem lehet, szól a sor. Geréb László fordításában, 1944-ben ez még így hangzott: „mert jámbor ember költő nem lehet”. Az 50-es évektől a „jámbor” jelzőt a „hívő” váltotta fel.

Ez az újsütetű népszerűség ugyanakkor azt is jelentette, hogy a diktatúrában Janus a kiadható, sőt kiadandó szerzők közé tartozott. Bekerült a meghatározó szöveggyűjteményekbe, a tananyagba a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt. Új válogatás is megjelent verseiből 1953-ban, amely minden eddiginél több és magasabb színvonalú fordítást tartalmazott – főleg a Kardos által pártfogolt, az 1950-es években hallgatásra kényszerített, főként fordításokból élő nagyszerű magyar költők munkáit. Kiemelkedett közülük a humanista költő-könyvtárosok méltó utóda, Csorba Győző, aki Pécsett ekkor is, később is folyamatosan csiszolta ragyogóra a Janus-életmű java részét fordításaiban. Persze nem az egész életmű jelent meg. „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának” – a Bacsó Péter szállóigévé vált sorában megjelenő tabu érvényesült, a pajzán verseket a nyomdafesték sem ekkor, sem a következő évtizedekben nem bírta el.

Meghatározó fordulatot a költő utóéletében ismét egy szerencsés időpontra eső évforduló hozott: 1972, a költő halála fél évezredes évfordulójáról való megemlékezés a közép-Kádár korszak enyhülő világában. Akadémiai és felsőoktatási összefogással, az újlatin irodalom jelentős európai kutatóinak részvételével nemzetközi tudományos tanácskozást rendeztek Pécsett. A költő neveltetése, itáliai kapcsolatai, műfajai és mintái, görög versfordításai, a politikai pályafutása, a korabeli latin költészetben betöltött szerepe, pécsi tartózkodása és kultusza, magyarra fordításának kérdései, a Janus-hagyomány – néhány téma azok közül, amelyekben jelentős újdonságokat hozott ez a konferencia. Az évforduló alkalmával kétnyelvű kiadás született a legavatottabb fordító, Csorba Győző előszavával, V. Kovács Sándor jegyzeteivel. A kiadás latin szövege számos hibát tartalmaz. Számos vers, köztük a pajzán epigrammák még mindig hiányoznak. A versek csoportosítása a kiadás megszületésekor elavult, s a fordítások válogatása sem sikerült mindig megfelelően. Mindezzel együtt a Janusszal foglalkozó művelt olvasók addig nem látott olvasmányhoz jutottak. Ugyanebben az évben még egy válogatott kiadás jelent meg, Kardos Tibor egyik utolsó vállalkozása, sajnos a korábbi évtizedeket idéző előszóval. Az eddigi fordítók mellett újak jelentek meg, köztük olyan szerzők, akik klasszikusok átültetésében edzették korábban tehetségüket. Jelentős irodalmi folyóiratok jelentettek meg Janusszal foglalkozó számokat. A Jelenkor Csorba Győző fordításai és számos tanulmány mellett Martyn Ferenc Janus-illusztrációit, valamint a költővel kapcsolatos verseket, drámákat közölt négy számon keresztül. A Kortárs szerkesztője, a Janus-kutató Kovács Sándor Iván harminc költőt és műfordítót kért fel a Búcsú Váradtól átültetésére. Végül tizenhét magyar, egy horvát s egy román fordítás jelent meg a folyóirat jubileumi számában. A fordítók magyarázatokat, nem egy esetben külön tanulmányokat írtak a versekhez. A fordítások a korábbiakkal s a későbbiekkel együtt 29-re gyarapodva külön kötetben is megjelentek 1986-ban. Ugyanezen évben pompás kis kapcsos kötetben az olvasók kezébe kerültek a pajzán epigrammák Csorba jóvoltából. Egy évre rá napvilágot látott a jubileumi kétnyelvű kiadás újabb változata. Mondhatni, kissé megkésetten pótolta a korábbi hiányokat, s a nagyobb terjedelmű munkákat kivéve teljes latin–magyar szöveget adott – sajnos a korábbi hibák egy részének megmaradásával.

Térjünk vissza 1972-be. A pécsi jubileumi konferencia idején már ismert volt, s ott előadás tárgyává vált a Sevillában felfedezett, ismeretlen Janus-verseket tartalmazó egyik kódex. A következő években ugyanott előkerült a másik, szintén jelentős kézirat is. A nemzetközi kutatás eredményeire támaszkodva ezeket más forrásokkal együtt Csapodi Csaba foglalta rendszerbe a Janus-szöveghagyományról írt munkájában. Mondhatni, a 80-as évek elejétől a tudomány visszatért a maga kerékvágásába: sorra születtek a költő filozófiai hátterével, mesterségbeli tudásával, antik hátterével, utóéletével foglalkozó tanulmányok, szövegkiadások, konferencia-kötetek, egyes kérdések összefoglalásai önálló kötetben. A jelenkori kutatók neve oldalakat töltene ki, s még akkor is ott volna a szorongató érzés: kit hagytunk ki méltatlanul? A jól végzett munka bizonyítéka, ha e sorok szerzője meg sem látszik az ő óriás-vállukon. Itt a külföldön közölt művek közül emelünk ki néhányat, bizonyságul a költő iránti nemzetközi érdeklődésre. Angolul Marianna D. Birnbaum Janus életművét összefoglaló könyve, Ian Thomson Guarino-dicsének kiadása, Anthony Barrett fordítása mutatja ezt. A pajzán epigrammák Gianni Toti fordításával, Sárközy Péter előszavával több kiadást értek meg Olaszországban. Négy éve jelent meg az epigrammák és az elégiák német fordítás-kötete, Josef Faber munkája. Itt kell megemlíteni, s nem lehet elég terjedelmesen taglalni, hogy a múlt században politikailag különvált, de kultúrájában szétválaszthatatlanul összetartozó két nemzet, a horvát és a magyar által sajátjaként tisztelt költő kutatásában milyen fontos részt vállalnak a horvát tudósok, költők, műfordítók.

Magyarországon a 80-as években, sokadszor, végre sikerrel újraindult a tudományos igényű szövegkiadás is Klaniczay Tibor kezdeményezésére, Borzsák István és Ritoókné Szalay Ágnes vezetésével. A kiadásba fiatal klasszika-filológusok, Mayer Gyula és Török László kapcsolódtak be az 1980-as évek közepén. Hatalmas munkájuk eredményét előre jelezte az ezredfordulón megjelenő humanizmus-szöveggyűjtemény. Több mint két évtized fáradozása, ezúttal végre folyamatos munkája napjainkban hozza meg gyümölcsét. Hét éve napvilágot látott az epigrammák kritikai kiadása, a nemzetközi kutatásban is kiemelkedő teljesítmény. A szöveghagyomány összefoglalása, a helyreállított szöveg és az antik szerzők párhuzamos helyeinek jegyzéke kiapaszthatatlan kincsesbánya a kutatók és a fordítók számára egyaránt.

Pengessünk érzékeny húrokat! Láss csudát: a nyűgöktől felszabadult kutatás korában a költő sírja is feltárult Pécsett 1991-ben. A II. János Pál pápa pécsi látogatása előtt felújított Bazilika altemplomának régészeti feltárása során került elő az a holttest, amelynek bal kézcsontja II. Pál pápa ólombulláját rejtette. Püspöksírokban gyakori azonosító jel ez, s a korban a pápával Pécsett egyedül Janus állt olyan kapcsolatban, amely ilyen azonosítást lehetővé tett. Hosszú, többoldalú vizsgálódás igazolta, hogy a költő-püspök földi maradványairól van szó. Újratemetésére a reneszánsz emlékévben, 2008 szeptemberében került sor, abban az évben, amely megannyi tanulmány mellett a régi zene legkiválóbb képviselői segítségével szólaltatta meg a költő verseit.

A fejezet s a könyv végéhez közeledve adjunk hálát Sevillai Szent Izidornak, a világháló védőszentjének is, hátha tovább segít utunkon. A költő koponyája alapján készült arcrekonstukció nyomán kezdett el kutatni Szentmártoni Szabó Géza a korabeli, Janus életéhez köthető képek között. Többet talált. Képzeljünk el egy tudóst, amint 2009 tavaszán ujjongani kezd számítógépe előtt, mert az interneten Janus egyik epikus kompozíciójának nyomára akad. A méltán szerencsés kutató a GoogleBooks honlapján böngészve akadt rá arra a tanulmányra, amely a felfedezéshez vezetett. A következő hónapok során nemcsak beszerezte és átírta, hanem le is fordította az Anjou Renére írt dicsőítő ének hiányszó szövegrészét.

Ezzel szinte teljes egészében kezünkbe került a költő életműve. A közeljövőben várható az elégiák, s belátható távolságban van a dicsőítő célú nagyobb kompozíciók kritikai kiadásának megjelenése. Bízvást reméljük, hogy az újra régi fényükben ragyogó szövegek kiadását meghálálja a tudomány és a költészet egyaránt. Idézzünk az utóbbira három példát: először Havasi Attila, majd Csehy Zoltán – két változatban is elkészített – fordítását. Ezek a szövegek mintegy körbejárják, miként szólalhat meg magyarul a vers, amellyel a könyv kezdődött: a Pannónia dicsérete.

Könyvet Itália földje adott mindenkinek egykor,
s most pannon dalokat olvas Itália is.
Fényes hát a dicsőségem, de nagyobb a hazámé –
hirdeti szellememet: hírneves általa lett.

Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most
pannon föld dalait bújja a versszerető!
Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által
megnemesített föld, még ragyogóbb a neved!

Azt, amit olvastak, régebben Itália adta,
most meg a pannon föld versein ámul a nép.
Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett,
Szellemem érdemeként még nemesebb a neved.

Hivatkozások

Marianna D. Birnbaum, Janus Pannonius: Poet and Politician, Zagreb, JAZU, 1981; Epigrammata: Epigrams, ed., trl. Anthony A. Barrett, forew. János M. Bak, Budapest, Corvina, 1985.

Borsa Gedeon, Janus Pannonius epigrammáinak legelső kiadása, Irodalomtörténeti Közlemények, 95(1991), 417–427.

Csapodi Csaba, A Janus Pannonius-szöveghagyomány, Budapest, Akadémiai, 1981.

Csorba Győző, a fordító, szerk. Tüskés Tibor, Pintér László, Pécs, Pro Pannonia, 70–108.

Csorba Győző, A város oldalában: Beszélgetések, kérdező Csuhai István, Pécs, Jelenkor, 1991, 120–121.

Dani hvarskog kazališta: Hrvatski humanizam – Janus Pannonius, szerk. Nikola Batušić, Split, Književni Krug, 1990.

Humanista műveltség Pannóniában, szerk. Bartók István, Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, Művészetek Háza, PTE, 2000.

Jankovits László, Egy hetven éves monográfiáról – Huszti József: Janus Pannonius, Jelenkor, 44(2001), 970–972.

Janus Pannonius Opera omnia: Összes munkái, kiad., jegyz. V. Kovács Sándor, tan. Csorba Győző, Bp., Tankönyvkiadó, 1972; Versei, kiad., jegyz., tan. Kardos Tibor, Budapest, Szépirodalmi, 1972.

Janus Pannonius, Pjesme i epigrami, tekst i prijevod Preveo Nikola Šop, predgovor Mihovil Kombol, Zagreb, JAZU, 1951.

Janus Pannonius: Tanulmányok, szerk. Kardos Tibor, V. Kovács Sándor, Budapest, Akadémiai, 1975.

Kardos Tibor, Janus Pannonius bukása, Pécs, Pannonia, 1935, módosításokkal Uő, Élő humanizmus, Bp., Magvető, 1972, 69–88.

Lovász Pál, Attikai éjszakák Janus Pannonius udvarában: Elmaradt jubileumi ünnepségek Janus Pannonius születésének 500. évfordulóján, Jelenkor, 15(1972), 361–369.

Mayer Gyula, Janus Pannonius műveinek utrechti kiadása = Ianus Pannonius, Poemata, Pars I. – Opusculorum pars altera, kiad., szerk. Kovásznai Tóth Sándor, Teleki Sámuel, Utrecht, 1784, hasonmás kiadás, Bp., Balassi, 2002, a hasonmás-kiadáshoz mellékelt tanulmány; Dalloul Zaynab, Kovásznai Sándor, az elfeledett Janus-kommentátor, doktori értekezés kézirata, SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2008.

Pajorin Klára, Janus Annalesának legendája = Humanista műveltség Pannóniában, i. m., 73–78.

Ritoókné Szalay Ágnes, II. Pál pápa és a gyalázkodó Janus-versek = Uő, Kutak: Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből, szerk. Bartók István, Jankovits László, Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, 2012 (Humanizmus és reformáció, 33), 107–120.

Ritoókné Szalay Ágnes, Janus Pannonius epigrammáinak új kiadásához = Uő, Kutak, i. m., 121–129.

Ritoókné Szalay Ágnes, Juhász László és a Bibliotheca = Uő, Kutak, i. m., 350–359.

Ritoók Zsigmond, Janus Pannonius görög versfordításai = Janus Pannonius: Tanulmányok, szerk. Kardos Tibor, V. Kovács Sándor, Bp., Akadémiai, 1975 (Memoria saeculorum Hungariae, 2), 437–438.

Szentmártoni Szabó Géza, Parthenope veszedelme: Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, 2010, 5–93.

Szentmártoni Szabó Géza, „Romulidae Cannas”, avagy egy ál-Janus Pannonius-vers utóélete, eredeti szövege és valódi szerzője = Convivium Pajorin Klára 70. születésnapjára, szerk. Békés Enikő, Tegyey Imre, Debrecen, Budapest, Societas Neolatina Hungarica, Sectio Debreceniensis, Institutum Doctrinae Litterarum Academiae Scientiarum Hungaricae, 2012, 183–194.

Takáts Gyula, Öt esztendő Drangalangban 1981–1985: Naplójegyzetek, Pécs, Pannónia, 2005.

Ian Thomson, Humanist Pietas: The Panegyric of Ianus Pannonius on Guarinus Veronensis, Bloomington, Indiana University, Research Institute for Inner Asian Studies, 1988; Epigrammi lascivi, trad. Gianni Toti, introd. Sárközy Péter, Roma, Fahrenheit, 1993¹, 1997².

V. Kovács Sándor, Az újkori Janus Pannonius-filológia: Ábel Jenőtől Huszti Józsefig = Janus Pannonius: Tanulmányok, i. m., 563–568.

---

1. Platonista törekvések Mátyás király udvarában. Minerva 1924. 153–222, 1925. 41–76.

   ︎

2. Galeottus Martius Narniensis, De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Mathiae. Ed. Ladislaus

   Juhász

   . Lipsiae 1934. BSMRA. Introductio.
   ︎

3. Marsilii Ficini Florentini ... opera … omnia. Tomi I–II. Basileae 1561. 763, 782.

   ︎

4. Uo. 782.

   ︎

5. Uo. 721–722.

   ︎

6. Antonius de Bonfinis: Rerum Ungaricarum decades. Edd. I.

   Fógel

   et B.

   Iványi

   et L.

   Juházsz

   . Tom. I. Lipsiae 1936. BSMRA. 1–3: „Prefatio divo Wladislao serenissimo Ungarie Bohemieque regi.” Az írás idejére 1.

   Kulcsár

   Péter, Bonfini Magyar történetének forrásai és keletkezése. Bp. 1973. (Humanizmus és Reformáció I.) 198. – Idézi a „divus Iamblichus” meg a „divus Plató” szavait, és ilyenféle megállapításokat tesz: ,,Ab unitate divina omnia prodeunt prodeuntiaque unitatem quandam ipsis impressam retinent divine unitatis imaginem, qua et revocantur in illam et revocata perficiuntur.” Stb.
   ︎

7. Ficini opera 903.

   ︎

8. Supplementum Ficinianum. Ed. Paulus Oscarius

   Kristeller

   . Vol. II. Florentiae 1937. 259, vö. uo. 291. és 347.; Ficini opera 902.
   ︎

9. „ut, siquid longis meis et difficillimis peregrinationibus Platonis et Pythagorae more in honestis artibus eloquentiaeque et philosophiae studio consecutus fuissem, apud vos ingenue pro incremento gymnasii et eruditione iuventutis Germanicae profiterer et docerem.” Lucii Apulei Platonici et Aristotelici philosophi epitoma divinum de mundo seu cosmographia, kb. 1497/98.

   ︎

10. Conradi Celtis quae Vindobonae prelo subicienda curavit opuscula. Ed. Kurt

    Adel

    . Lipsiae 1968. Bibliotheca Graecorum et Romanorum Teubneriana. 1–6.
    ︎

11. Ficino szellemi örökösének, Pico della Mirandolának hatása majd hosszú évtizedeken keresztül, a XVIII. század első harmadáig kimutatható lesz hazánk szellemi életében. Ez a folyam azonban más forrásból ered, és Mátyás-kori előzményeire nem emlékszik. (Andrea

    Angyal

    , Tradizione neoplatonica e umanesimo ungherese. L'Opera e il pensiero di Giovanni Pico della Mirandola nella storia dell’Umanesimo. Convegno internazionale, Mirandola, 15–18 Settembre 1963. II. Comunicazioni. Firenze 1965. 389–397.)
    ︎

12. Antonius Bonfinis, Symposion de virginitate et pudicitia coniugali. Ed. Stephanus

    Apró

    . Bp. 1943. BSMRA. 119, 200.
    ︎

13. „Mathias:... neque enim nos ii sumus qui aut Democrito aut Epicuro aut dissidentium inter se philosophorum turbae assentiamur, cum et Plato et eo longe antiquior Trismegistus et deum unum atque aeternum esse et ab eo factum mundum atque hanc rerum naturam diversam productam esse fatetur.” Aurelius Brandolinus Lippus, De humanae vitae conditione et toleranda corporis aegritudine. Irodalomtörténeti emlékek. Kiad.

    Fraknói

    Vilmos és

    Ábel

    Jenő. II. köt. Bp. 1890. 33.
    ︎

14. ,,Non sai tu che la nostra anima è composta d’armonia e armonia non s’ingenera se non in instanti?” Leonardo da Vinci, Prose. Torino 1928. Collezione di Classici Italiani, Ser. II, Vol. LX. 113. Brandolinit és Leonardót idézi

    Kardos

    Tibor, Mátyás király és a humanizmus. Mátyás király. Emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára. II. Bp. é. n. 92, 96.
    ︎

15. Galeottus i. m., Introductio.

    ︎

16. L. erről

    Szörényi

    László előadását, Atti del Convegno di Studi su „Galeotto Marzio e l’Umanesimo italiano ed europeo”. (Sajtó alatt.)
    ︎

17. Mátyás „Tenebat praeterea astrologiam et in operibus Apulei Platonici ita detritus, ut eius dogma omnino calleret, unde et apud eum theologi, philosophi, medici, poetae et oratores et astrologi et qui omnes disciplinas profitebantur, frequenter erant.” (Galeottus i. m. 9.)

    ︎

18. „animae nostrae, ut Avicenna testatur, vim rerum immutandarum inesse cognoscimus” (uo. 3.)

    ︎

19. Uo. 31.

    ︎

20. „Nam cum Hungari sint robustioris calidiorisque naturae, quam Itali, non videtur abs re factum ut speciebus utantur, calida nanque testimonio Avicennae calidis conveniunt nutritioque ex simüibus semper existit.” (Uo. 18.)

    ︎

21. Uo. 11.

    ︎

22. Uo. 21.

    ︎

23. „Deformia enim et turpia utile est, ut a prospectu promoveantur, ... pulchra enim oblectant, turpia contristent.” (Uo. 4.)

    ︎

24. „monstrosa enim ... apud veteres ut ominis infausti expiabantur sacrificio, quoniam semper videbantur praenuntiare infortunium... Rarissime enim contigit monstroso corpori non subesse monstrosos perversosque mores. Anima enim, ut a doctis viris accepi, ex medicorum sententia sequitur corporis habitudinem... Quotiens vidimus a nativitate claudos aut caecos aut aliqua corporis parte monstrosos moribus quoque et mente et caecutire et claudicare et perverso iudicio uti. Perfecta enim natura perfectos affért mores… Nonne instrumentum vetus aduncarum narium viros atque reburros a sacerdotio abdicat? Deformitas igitur naturalis videtur esse signum a deo positum ad dignoscendos hominum mores, quos sequi aut evitare conveniat.” (Uo. 21.)

    ︎

25. A fennmaradt 199 hiteles Corvin-kódex:

    Csapodi

    Csaba–

    Csapodiné

    Gárdonyi

    Klára, Bibliotheca Corviniana. 3., bőv. kiad. Bp. 1981. – A lajstromban a 194. tétel az utolsó, az újabb kutatások nyomán azonban (/a. számok is kerültek a sorba) több, mint 10%-a (21 kötet) egyértelműen az újplatonikus irodalom körébe tartozik: Pseudo-Dionysius Areopagita (2, 78, 92. sz.), Victorinus (28. sz.), Flavius Philostratus (33. sz.), Chalcidius (34. sz.), Bonfini: Symposion (35. sz.), Bessarion (45. sz.), Platón (52, 170. sz.), Ficinus (64, 184, 189. sz.), Wilhelmus de Conchis (73. sz.), Porphyrius (100. sz.), Cicero: Timaeus (105. sz.), Naldius (137. sz.), Plutarchus (146. sz.), Synesius (187. sz.), Priscianus Lydus (188. sz.), Basilius Magnus (Bessarion előszavával és Georgius Trapezuntius válaszával, 32. sz.). További 11 kötet tartalmánál (orvostudomány, csillagászat) fogva rokonneműnek tekinthető: Theophrastus (5. sz.), Regiomontanus (29, 148, 183. sz.), Celsus (63/a, 93. sz.), Ptolemaeus (112, 147, 174. sz.), Encyclopaedia medica (123. sz.), Haly Aberudiam (169. sz.),Tolhopff (185. sz.), Sidonius-kódex (benne Serenus, Liber medicinalis és Crispus, Liber medicinalis, 128. sz.). Az anti-platonista irányzatból is megvan Trapezuntius (22, 42, 154, 172. sz.) és Aeneas Gazaeus (156. sz.). Nem is beszélve a nyomtatott könyvekről, mint Ficino Platón-kiadása, Johannes Angeli Astrolabiuma stb. (L. Csaba

    Csapodi

    , The Corvinian Library. History and stock. Bp. 1973. Studia Humanitatis I., passim.)
    ︎

26. Ez ti. a bűnre való férfiúi vakmerőség gyanúját kelti: „est enim naturae contrarium audaciae virilis in scelere iniciens suspicionem”. (Galeottus, i. m. 17.)

    ︎

27. Uo. 29–30.

    ︎

28. „ex vultu enim et gestu criminantium deprendit rex accusatorum invidiam atque fallaciam” (uo. 19.).

    ︎

29. Uo. 12–14.

    ︎

30. Uo. 18–19.

    ︎

31. „Mathiae solertissimi hominum inspectoris” (uo. 18.); „cuncti iudicarunt regem Mathiam callidum hominum inspectorem” (uo. 19.). „Iuvabat praeterea regis solertiam et exercitationem astrorum cognitio et physionomiae scientia, quas a doctissimis viris largissime acceperat.” (Uo. 12.) „Sed inter omnia physionomiae peritus ... multorum primo conspectu hominum mores solertissime iudicavit.” (Uo. 12.)

    ︎

32. Mátyás bölcsességének forrása: „acutissimi philosophi et summi medici et plurima experimenta” (uo. 3.), és másutt is hasonló értelemben.

    ︎

33. Ficini opera 110.

    ︎

34. Galeottus i. m. 30–33.

    ︎

35. A Symposion szakirodalma meglehetősen szegényes. Egyetlen komoly elemző tanulmány jelent meg róla, épp a legutóbbi időben,

    Pajorin

    Kláráé (Bonfini Symposionja. ItK 1981. 511–534.). Konkrét forrásainak elemzésével ő sem foglalkozik, bár előképeit, irodalmi mintáit számba veszi. Ennek következtében nem tudjuk megmondani, mekkora ismeretanyag kellett összeállításához. Argumentumainak zöme kétségkívül Ficinónak abból a munkájából való, melyet idézett összes műveinek II. kötete „In divinum Platonem epitomae, seu argumenta, commentaria, collectanea et annotationes” címen jegyez, pontosabban ennek azon részeiből, melyek 1485-ben már készen voltak (Argumenta in Platonem; Compendium in Timaeum, in Phaedrum, in Philebum és főleg Commentarium in Platonis Convivium de amore. L. Supplementum Ficinianum. Ed. Paulus Oscarius

    Kristeller

    . Vol. I. Florentiae 1937. CXVII–CXXVI.) A Symposion magyar fordítását

    Muraközy

    Gyula készítette el. (Megjelenés alatt a Szépirodalmi Könyvkiadónál.)
    ︎

36. A Mátyás és Beatrix közötti házastársi kapcsolat elhidegülésére vonatkozó adatokat áttekinti

    Pajorin

    Klára (i. m. 530–531.), bár a Symposiont más megvilágításban helyezi ezek sorába. A szemlélőben az az érzés támad, hogy egy hosszú éveken át szövögetett hálót lát, melybe a királynénak bele kellett esnie. Korábban a feleségek és királynék mintaképe volt, aki fejedelmi férje mellett jóban-rosszban kitart, elkíséri hadjárataira, megosztja vele a kormányzás gondjait. Úgy 1483-tól kezdenek mindenféle pletykák lábra kapni. Eleinte házasságtörés szándékával gyanúsítgatják, de ez – úgy látszik – nem bizonyul járható útnak. Akkor a másik oldalról támadják meg, és „tökéletes szüzességét” fordítják ellene. Pietro Ransano, akit Aragóniái Ferdinánd azért küld 1488-ban a magyar udvarba, hogy egyengesse leánya útját a trón felé, mit sem látszik tudni ezekről a problémákról. A királyi pár előtt tartott beköszöntő beszédében áradozva beszél Beatrix nőiességéről, virágzó ifjúságáról, szépségéről, ő a „materna pudicissima”; hangsúlyozza, hogy mind testi, mind lelki adottságaival megfelel méltóságának. Beszéde során gyakran céloz az Aragóniai família termékenységére: „ipsum Ferdinandum liberosque eius omnes ac nepotes et neptes” stb. (Petrus Ransanus, Epithoma rerum Hungararum. Ed. Petrus

    Kulcsár

    . Bp. 1977. BSMRA, N. S. Tom. II. 42–43, 52.)
    ︎

37. Bonfini, id. kiad. Tom. IV:1. Bp. 1941. BSMRA. 143.

    ︎

38. Kulcsár

    , i. m. 199.
    ︎

39. Eugenius

    Ábel

    –Stephanus

    Hegedüs

    , Analecta nova ad históriam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Bp. 1903. 284–285.
    ︎

40. Teleki

    József, A Hunyadiak kora Magyarországon. XII., Pest 1857. 144–146. Magyar fordítása, Magyar humanisták levelei. XV–XVI. század. Közreadja

    V. Kovács

    Sándor. Bp. 1971. (Nemzeti Könyvtár.) 266.
    ︎

41. Galeottus i. m. 34–35.;

    Kardos

    Tibor fordítása: Humanista történetírók. Vál.

    Kulcsár

    Péter. Bp. 1977. (Magyar Remekírók.) 103–105.
    ︎

42. A következő forrásokat használtam:

    Huszti

    József, Janus Pannonius, Pécs, Janus Pannonius Társaság, 1931, 189, 190;

    Horváth

    János, Az irodalmi műveltség megoszlása: Magyar humanizmus, Bp., Magyar Szemle Társaság, 1944, 89, 90; A magyar irodalom története 1600-ig, I, szerk.

    Klaniczay

    Tibor, Bp., Akadémiai, 1964, 238, 239; A Búcsú Váradtól fordítására kiírt pályázatra született munkák, Kortárs, 16(1972), március;

    Kovács

    Sándor Iván, Várad–Velence–Medvevár: Janus Pannonius búcsúversének világa és rokonsága, in

    Uő

    , Pannóniából Európába: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., Gondolat, 1975, 11–22; Janus Pannonius búcsúverse huszonkilenc magyar fordításban, szerk.

    Kovács

    Sándor Iván, Pécs, Pannónia, 1987;

    Boda

    Miklós, Janus Pannonius búcsúverse huszonkilenc magyar fordításban, recenzió, Je, 23(1989), 757–760;

    Geréby

    György, Janus Pannonius búcsúverse huszonkilenc magyar fordításban, recenzió, Janus, 6.2(1989), 77–81;

    Török

    László, Catullus-hatások Janus Pannonius költészetében, ItK, 90(1986), 627–630;

    Török

    László, Janus Hungaricus, avagy filolgiai barangolások a Janus-epigrammák magyar fordításainak biordalmában, in Klaniczay-emlékkönyv: Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetére, szerk.

    Jankovics

    József, Bp., MTA Iordalomtudományi Intézete–Balassi, 1994, 94, 95.

    Vadász

    Géza, Janus Pannonius „Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini” című verse az antik auktorok tükrében, ItK, 91–92(1987–1988), 103–110;

    Kovács

    Sándor Iván, Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi, Bp., Szépirodalmi, 1988, 137–142; Magyar utazási irodalom. 15–18. század, szerk. tan.

    Kovács

    Sándor Iván, gond. jegyz.

    Monok

    István, Bp., Szépirodalmi, 1990, 57, 993, 994; A versről megjelent dolgozatom: Műfaji kompozíció, életrajzi háttér, utánzás és versengés Janus Pannonius Várad-versében, Lit, 1993/1, 44–59. Itt részint hibás megállapításokat tettem, részint azóta új ismeretekre tettem szert.
    ︎

43. A középkori és a humanista városdicséretek különbségéről lásd Paul Gerhardt

    Schmidt

    , Mittelalterliches und humanistisches Städtelob, in Die Rezeption der Antike: Zum Problem der Kontinuität zwischen Mittelalter und Renaissance, hrsg. August

    Buck

    , Hamburg, Hauswedell, 1981, 119 skk. Ami a kortárs búcsúverseket illeti, párhuzamos példaként érdemes megemlíteni a Ferrarából Parmába hazatávozó iskolatárs, Basinio da Parma búcsúversét: az Eridanus nimfáitól, a boldog Ferrarától, a haza atyjától, Leonello fejedelemtől, a költők sokaságától, s tanítványaitól, vagyis elsősorban a számára fontos személyektől vesz búcsút. Ferruccio

    Ferri

    , La giovinezza di un Poeta: Basinii Parmensis Carmina, Rimini, Artigianelli, 1914, 12. A humanista városdicséretek példája gyanánt később idézni fogjuk Lodovico Carbone Verona-dicséretét.
    ︎

44. A vélemények összefoglalását lásd Janus Pannonius búcsúverse, i. k., 39–41;

    Boda

    , Janus Pannonius búcsúverse, i. k., 759, 760; Magyar utazási irodalom, i. k., 993, 994.
    ︎

45. Vitéz

    de Zredna, Iohannes, Opera quae supersunt, ed. Iván

    Boronkai

    , Bp., Akadémiai, 1980.
    ︎

46. Petrovich

    Ede, Janus Pannonius Pécsett, in Janus Pannonius: Tanulmányok, szerk.

    Kardos

    Tibor–V.

    Kovács

    Sándor, Bp., Akadémiai, 1975, 119.
    ︎

47. Boda

    , Janus Pannonius búcsúverse, i. k., 760. Korábbi dolgozatomban (Műfaji kompozíció, i. k., 49, 11. jegyzet) azt állítottam, hogy „az életműben tudtommal csak egy olyan eset van, hogy Janus nagyobb kompozíciót nem a maga, hanem egy kortársa nevében ír: az a válasz, amelyet Mátyás nevében küld Antonius Constantinus itáliai költőnek”. A nyilvánvalóan téves állítás cáfolataként idézhetjük

    Huszti

    Józsefet (Janus Pannonius, i. k., 64.) a Johannes de Gaibana nevében Borso d’Estéhez írt elégiával (Teleki, el. 2, 17) kapcsolatban: „költőnk láthatólag szívesen írt mások nevében verset: láttuk, hogy Lodovico Podocataro vele hívatta meg versben a tőle rendezett vacsorára Guarinót s később, amikor Antonio Costanzi Mátyáshoz egy dicsőítő költeményt írt, Janus Mátyás nevében ugyancsak költeménnyel felelt.” Janus iskoláztatásához, jártasságához egyenesen hozzátartozott a más nevében való írásban szerzett gyakorlat.
    ︎

48. Itt kell felhívnom a figyelmet egy további hibára: a már említett korábbi tanulmányhoz mellékelt prózai fordításban az itt idézett 5. sorban a longe határozószót tévesen az úticél távoliságára, s nem az Ister uralmának kiterjedt voltára magyaráztam. A helyes fordítást és indoklását lásd

    Török

    , Janus Hungaricus, i. k., 94, 95.
    ︎

49. A könyvtárról, a könyvek sorsáról, a kortársak dicséreteiről lásd

    Jakó

    Zsigmond, Várad helye középkori könyvtártörténetünkben: könyvtártörténet – könyvtárosi gyakorlat, in

    Uő

    , Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, Kriterion, 1976, 154–159.
    ︎

50. Ritoókné Szalay

    Ágnes, Humanisták verses levélváltása, in Neolatin irodalom Európában és Magyarországon, szerk.

    Jankovits

    László–

    Kecskeméti

    Gábor, Pécs, JPTE, 1996, 12.
    ︎

51. Ritoókné Szalay Ágnes szóbeli közlése a Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány című pécsi konferencián, 1997. május 23-án.

    ︎

52. Uő

    , Janus Pannonius, szócikk, in ÚMIL, II, 897.
    ︎

53. „Mindenekelőtt arra gondoljunk, hogy mennyi fáradsággal, mennyi veszedelemmel: faggyal, viharral, hófúvással, úttévesztéssel, éjszakai szállások bizonytalanságával, talán rablók és farkascsordák támadásával számolhatott az, aki akkoriban hosszú téli útra kelt... a martialisi [valójában catullusi – J. L.] sor nem a latin műveltség fitogtatására, nem jelentés és jelentőség nélküli tudós-humanista dekorációként került ebbe a személyes hangulatú, érzelmekkel teli, átélt lírai versbe, hanem telitalálatként vág egybe a költő útitársait sürgető indulatával, türelmetlenségével.”

    Janus Pannonius

    , Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini: Fordítások és műhelytanulmányok, Kortárs, 16(1972), 440.
    ︎

54. „A refrén nem csupán vershelyzetet konstatál, hanem... lélektani állapotot is jelöl, folytonos ismétlődésével mintegy azt is dokumentálja, hogy az erre-arra röpködő fantáziát a makacsul létező és érvényesülő lelkiállapot minduntalan vissza-visszarántja magához.” Uo., 443.

    ︎

55. „Ifjan kapott halálos sebet, s nem gyógyíthatta meg Várad csodatévő vize, melyen századokkal később gangeszi lótuszok ringatták ábrándokba Adyt, mielőtt Párizsba repült boldogan, mint régi-régi elődje Olaszhonba...” Uo., 439.

    ︎

56. Uo., 469, 472.

    ︎

57. Janus versét itt nem valamely kötetkompozíció részeként elemezzük, mint Servius az eclogákat. Tehetjük ezt, mert van rá példa: az Ovidius-accessusok típusú kommentárjai sem csupán ciklusokra, kötetekre, hanem kisebb terjedelmű egyes művekre is vonatkoznak, lásd

    Ghisalberti

    , Fausto, Mediaeval Biographies of Ovid, Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, 9(1946), 10–59.
    ︎

58. Kardos

    Tibor, Janus Pannonius hivatástudata és költészete, in Janus Pannonius: Tanulmányok, i. k.; 24–28; ifj.

    Horváth

    János, Janus Pannonius műfajai és mintái, in Janus Pannonius: Tanulmányok, i. k., 380–381.
    ︎

59. Kovács

    Sándor Iván, Pannóniából Európába, i. k., 11, 14, Szenci Molnár Albert és Philippus Ludovicus Piscator nyomán. A propemptikon kifejezés a Janus-szakirodalomban először Husztinál jelenik meg, aki a Perinushoz írt búcsúvers műfaját határozza meg így: „szabályos propemptikon Statius modorában”.

    Huszti

    , i. k., 64, 326, 101. jegyzet.
    ︎

60. Propemptikon elemeit tartalmazza például a Scientában nyaraló társakhoz és a táborozó Balázshoz írott vers (Teleki, el. 2, 3. 1, 3.)

    ︎

61. Meg kell jegyeznünk, hogy a syntaktikon és a propemptikon műfaji elemei már az antik költészetben elegyednek. Erről lásd

    Cairns

    , Francis, Generic Composition in Greek and Latin Poetry, Edinburgh, Edinburgh University Press, 1972, 164–165, ahol a szerző

    Sapph

    . fr. 94-re hivatkozik.
    ︎

62. Greek-English Lexicon, compiled by

    Liddell

    , Henry George–

    Scott,

    Robert, revised and augmented by

    Jones,

    Henry Stuart–

    Mckenzie

    , Roderick, with a revised supplement, Oxford, Clarendon, 1996, 193, apobatérios szócikk szerint a szó a partraszálláshoz, nem az eltávozáshoz kapcsolódik; mint jelző Zeust, a partra szállók védelmezőjét, illetve Artemist illeti; a hiera apobatéria a partra szállók felajánlása. Scaligero a következőképpen határozza meg az apobatérion műfaját: „carmen... quo discedentes utuntur”, a távozók által használt beszéd; példái Aeneas búcsúszavai Helenushoz és Andromachéhoz (

    Verg

    . Aen. 3, 493–505), valamint részben a Cicerónak tulajdonított, száműzetése előtt a római néphez és lovagokhoz intézett beszéd. Az apobatérion ilyen használata Scaligero szerint saját találmánya: „genus hoc poematis sive orationis, quare a Graecis dicendi magistris ἐπιτακτικόν sit appellatum, sane nescio, quid enim in hoc potius, quam in aliis mihi sit componendum. Nobis ita libuit άποβατήρια quomodo ἐπιβατήριον id, quo reditus in patriam celebratur.”

    Scaliger

    , Julius Caesar, Poetices libri septem, Lugduni, Antonius Vincentus, 1561, 159.
    ︎

63. Pernille

    Harsting

    , The Golden Method of Menander Rhetor: The Translations and the Reception of the Περί ἐπιδεικτικόν in the Italian Renaissance, Analecta Romana Instituti Danici, 20(1992), 140, 141, 151. A kérdésről Janusszal kapcsolatban lásd

    Tuomisto

    , Pekka, A Rhetorical Analysis of Janus Pannonius’ Carmen ad Ludovicum Gonzagam, in Humanista műveltség Pannóniában, szerk.

    Bartók

    István–

    Jankovits

    László–

    Kecskeméti

    Gábor, Pécs, Művészetek Háza–PTE, 2000, 59, 42. jegyzet.
    ︎

64. Általam nem ismert hagyományozás útján a syntaktikonról szóló rész bizonyára hozzájárult annak a Kovács Sándor Ivánnál párhuzamként többször szereplő, Nathan Chytraeus készítette XVI. századi táblázatnak a kialakításához, amely az utazás során megszemlélendő dolgokat foglalja össze. Lásd Janus Pannonius búcsúverse, i. k., 173, 174; Magyar utazási irodalom, i. k., 57, 993, 994.

    ︎

65. Martius

    , Galeottus, Invectivae in Franciscum Philelphum. Ed Ladislaus

    Juhász

    , Lipsiae, Teubner, 1932 (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, saec. XV), 5, 6.
    ︎

66. Guarino Veronese

    , Epistolario, raccolto da

    Sabbadani

    , Remigio, vol. 1–3, Venezia, R. Deputazione di Storia Patria, 1915–1919. Vol. 1, no. 421, p. 595, ll. 22–24; vö.

    Sabbadini

    , Remegio, Il metodo degli umanisti, Firenze, Le Monnier, 1920, 45; ugyanitt más, Guarino alkotta, valamint további városdicséretekről is szó esik.
    ︎

67. A neki tulajdonított másik könyvben,

    Men. Rhet.

    346, 26–351, 19. Ez a rész hasonló toposzokat tartalmaz, sokkal részletesebben, s nem a búcsúbeszéd keretében. Ez esetben tehát igen kevés okunk van kifejezetten Menandros ismeretére gondolni.
    ︎

68. Qvint

    . inst. 3, 7, 26–7. „Laudantur autem urbes similiter atque homines. nam pro parente est conditor, et multum auctoritatis adfert vetustas... et virtutes ac vitia circa res gestas eadem quae in singulis: illa propria, quae ex loci positione ac munitione sunt. cives illis ut hominibus liberi sunt decori. est laus et operum: in quibus honor, utilitas, pulchritudo, auctor spectari solet. honor in templis, utilitas in muris, pulchritudo vel auctor utrubique. est et locorum... in quibus similiter speciem et utilitatem intuemur, speciem maritimis, planis, amoenis, utilitatem salubribus, fertilibus.” (

    Prácser

    Albert fordításában: Lehet dicsérni épúgy egész városokat, mint egyes embereket. Mert a szülőt ott az alapító helyettesíti s nagyban emeli a tekintélyt a régiség... tetteikben is ugyanazon erényeket és bűnöket látjuk, mint egyes emberekben, csak földrajzi fekvés és erődítés tekintetében van meg mindegyiknek a maga sajátos jellege. Éppúgy büszkék kiváló polgáraikra, mint a szülők gyermekeikre. Műveket is lehet dicsérni s itt azt szoktuk nézni, minő tisztelet illeti meg, milyen hasznos, milyen szép és ki az alkotója. A tisztelet szerepel pl. templomoknál, a hasznosság a városfalaknál, a szépség és alkotó mindkettőnél. Néha valamely szép vidéket is lehet dicsérni... itt is a szépségre és a hasznosságra szoktunk ügyelni; szép pl. a tengerparti fekvés, síkság, a regényes táj, hasznos az egészséges és termékeny vidék.)
    ︎

69. A Priscianus-fordítás szerint (

    Prisc

    . rhet. 7, 21.) „dices... de genere, quod indigenae, et de victu, quod a deis nutriti, et de eruditione, quod a deis eruditi sunt. tractes vero, quomodo de homine, qualis sit structura, quibus professionibus est usa, quid gesserit” (elmondod [a város] lakóiról, hogy ott honosak, a megélhetésről, hogy az istenek táplálják őket, a műveltségről, hogy az istenek tanították őket. Tárgyald aztán, ahogy az emberről tetted, hogy milyen a felépítése, milyen foglalkozásokat gyakorol, milyen tettekkel büszkélkedhet.) A városdicsőítés fent említett toposzai egyébként a középkori városdicséretek gyakorlatában is folyamatosan jelen vannak. Erről lásd

    Schmidt

    , i. m., passim; Berthe

    Widmer

    , Enea Silvios Lob der Stadt Basel und seine Vorlegen, Basler Zeitschrift 59, 111–138.
    ︎

70. Guarino

    , Epistolario, i. k., vol. 3, p. 246 az epithalamium szabályaival kapcsolatban, valamint vol. 2, ep. 824A.
    ︎

71. A klasszikus szerzők refrénes megoldását illetően lásd

    Török

    , Catullus-hatások, i. k., 629, 630 és a 65. jegyzetben felsorolt példákat. A keresztény (vagy népies – vagy egyszerre népies és keresztény?) hatásra tett első utalás Hegedüs Istvánnál található meg: az olyan költemények között, „melyekben már a keresztény középkor szelleme nem csak megszólal, de elevenen él... Az egyik búcsúszó Váradtól. A költőt nagybátyja Esztergomba küldi, hogy fényes papi pályáját előkészítse. Távozóban üdvözli a szent királyokat, kiknek szobrai Váradon az áhítat szent tárgyai voltak. A vers hét versszakot képez, hendekasyllas mértékben van írva; a szent királyok szobrainak költői hatását örökíti meg. Az utolsó versszakokban a királyi sírboltot átjáró nektárillat eszünkbe juttatja Arany János szép legendáját Szent László királyról, kinek testét harmadnapra izzadtan találták a sírboltban, mert részt vett a tatárok elleni csatában. A nektár a humanista nyelven ugyanazt a plasztikus képet juttatja eszünkbe, melyet a néphagyományt intenzív erővel érző Arany örökített meg. Még abban is megnyilatkozik e költeményben a népies hangulat, hogy minden versszak refrainnel végződik.”

    Hegedüs

    István, Janus Pannonius vallásos költeményei, AkÉrt, 279(1913), március, 162, 163. A tétel mellett szóban több alkalommal érvelt Horváth Iván és Ritoókné Szalay Ágnes.
    ︎

72. „Haec [sc. Verona – J. L.] montium propinquitate coelum habet saluberrimum, eam vivi fontes reddunt amoenissimam, Benacus adornat lacus cingitque Athesis fluvius. eius antiquitatem indicant miro artificio constructa theatra, cives inter se unanimes atque concordes et maxime hospitales. ea et superiori tempore permultis abundavit viris ad doctrinam insignibus. cuius rei testis est Catullus, poeta dulcissimus, Macer herbarum vires carmine complexus, uterque Plinius Secundus, et naturalium rerum indagator et orator. et hodie quoque in ea praeclara ingenia non desunt. quod ita esse medici maxime declarant, quorum ex ea urbe copia est permagna. in hac tamen illustri et gloriosa patria felicissimo fato exortus est Guarinus...” (Ennek [a városnak – J. L.] a hegyek közelsége miatt igen egészséges az éghajlata, friss források teszik kellemessé, a Garda-tó ékíti és az Adige folyó övezi. Régiségét mutatják a csodás művészettel alkotott színházak, az egymással egyetértésben és összhangban élő, valamint kiváltképpen vendégszerető polgárok. A hajdankorban is megannyi tudományban jeleskedő férfiúval bővelkedett. Tanú erre Catullus, a legbájosabb költő, Macer, aki versbe foglalta a növények hatóerejét, mindkét Plinius Secundus, mind a természet kutatója, mind a szónok. S ma sem hiányoznak innen a kitűnő tehetségek. A leginkább az orvosok teszik nyilvánvalóvá, hogy így van, ők tömegestül származnak ebből a városból. Ebben a kiváló és dicsőséges hazában jött napvilágra Guarino...)

    Müllner

    , Karl, Reden und Briefe Italianischer Humanisten: Ein Beiträg zur Geschichte der Pädagogik des Humanismus, Wien, Alfred Hölder, 1899 (reprint: München, Fink, 1970), 91.
    ︎

73. A tágabb értelemben vett Pannonia mint a világ vége természetesen csak egyike az antikvitásból örökölt, „földönkívüli” helyeknek. Battista Guarino 1461-ben írt leveléből például kiderül, hogy Pannonia akár a hozzájuk legközelebbi, legelőkelőbb helyet is elfoglalhatja az itáliaiak szemében. A levél többek között beszámol arról, miként dicsőíti Borso D’Este a nemrég meghalt Guarinót. A dicsőítés része a távolról érkezett tanítványok hazájának felsorolása: „non solum ex Italiae urbibus tam longinquis et finitimis, verum etiam ex Pannonia et Germania, ex Galliarum Hispanarumque finibus, ex remotis Mediterranei maris insulis, ex Britannia ipsa, quae extra orbem terrarum posita est” – mindezen helyekről érkeztek Guarino diákjai. A felsorolásban korántsem Pannonia kerül a véghatárok véghatárára – a legtávolabbi helynek, akárcsak a Marcello-panegyricusban, a világ határán kívül fekvő Britannia számít. OSzK, Clmae. 357, 72^v; vö.

    Ábel

    Jenő, Guarinus Veronensis, EPhK 4(1880), 633.
    ︎

74. Muraközy

    Gyula fordítása.
    ︎

75. Klaniczay Tibor szerint az azonosítás széles körben a nemesi rend kialakulásával, éppen a XV. század derekán következett be.

    Klaniczay

    Tibor, Nacionalizmus a barokk korban, in

    Uő

    , Pallas magyar ivadékai, Bp., Szépirodalmi, 1985, 139. Galeotto Szlavónia lakosait is a szkítáktól eredezteti: „nescis Georgi Sclauinos ex Scythia venisse et haec loca occupasse, nescis Pannonias ab Hunnis et Avaribus fuisse occupatas et inde Hungariam quasi Hunnavariam dictam” (nem tudod, Georgius, hogy a szlavóniaiak Szkítiából jöttek és így foglalták el azt a vidéket, nem tudod, hogy a két Pannonia provinciát a hunok és az avarok foglalták el és Hungariát ezért hívják mintegy Hunnavariának), oktatja ki vitapartnerét, Giorgio Merulát. Galeottus

    Martius

    , Refutatio obiectorum in librum de homine a Georgio Merula, in

    Uő

    , De homine, Taurini, Angelus et Bernardinus de Sylva, 1517 (Österreichische Nationalbibliothek, +69. F. 74.), 93r. Egyértelműen a szkítákkal azonosítja a magyarokat Enea Silvio

    Piccolomini

    , Historia rerum ubique gestarum – Historia de secunda Asiae parte, cap. 29, in Aeneas Sylvius

    Piccolomineus

    , Opera quae extant omnia, Basileae, 1571, 307, 308.
    ︎

76. Guarino

    , Epistolario, i. k., vol. 1, ep. 59, pp. 125, 126, ll. 31, kk.
    ︎

77. Például 1433-ban Giovanni Marrasio, aki Sienából kívánságra – vagyis ha majd énekben zengheti Niccolò d’Este dicséretét – úgymond a fénylő Pó hosszú karjaiba (ad clari brachia longa Padi) vezeti (traducam) a Camenákat.

    Guarino

    , Epistolario, i. k., vol. 2, no. 611, p. 150, ll. 47. sqq., vö. Tito

    Strozzi

    , Borsias, hrsg., einl., komm. Walther

    Ludwig

    , München, Fink, 1977, 18, 31. jegyzet.
    ︎

78. Poggio

    Bracciolini, Epistola ad Antonium Panormitam, in

    Beccadelli

    , Antonio, Hermaphroditus, a cura di Donatella

    Coppini

    , I, Roma, Bulzoni, 1990, 149.
    ︎

79. Ezt az értelmezést Kisbali Lászlótól tanultam. A további részek elemzésénél még az eddigieknél is inkább indokolt a többes szám első személy: a „minden verselők” műveinek Janus versével kapcsolatba hozható részeit a „minden magyarázók” műveinek gazdag tárházából vehetjük. Ezeket az eredményeket fölösleges újra elősorolni. A következőkben ezért csak olyan részeket idézünk, amelyek Janus variációs technikáját a legjobban illusztrálják, illetve olyanokat, amelyek eleddig talán ismeretlenek voltak.

    ︎

80. Zalai

    János, Janus Pannonius mint utánzó: Nyelvi szempontból tekintettel a klasszikus költőkre és prózaírókra, Fogaras, Thierfeld Dávid, 1905, 51;

    Urbán

    László, Janus Pannonius Catullus-olvasmányai, in Janus Pannonius: Tanulmányok, i. k., 401, 402;

    Török

    , Catullus-hatások, i. k., 618, 9. jegyzet.
    ︎

81. R. G. M.

    Nisbet

    , Margaret

    Hubbard

    , A Commentary on Horace: Odes Book 1, Oxford, Clarendon Press, 1970, 58, 59 (

    Hor

    . carm. 1, 4, 1–4. kommentárjában).
    ︎

82. Mind a Vergilius-, mind a Propertius-helyet tárgyalja

    Cairns

    , Generic Composition, i. k., 133, 134. Cairns szerint a Vergilius-hely is a szokatlanul nagy sértés kifejezését szolgálja, csakúgy, mint a Propertius-részlet.
    ︎

83. Poetae Latini Minores, rec. et emend. Aemilius

    Baehrens

    , I–IV, Lipsiae, Teubner, 1882, IV, 135. De glaciali aqua. A feladott téma:

    Verg

    . georg. 3, 362. „puppibus illa prius patulis nunc hospita plaustris” (

    Lakatos

    István fordításában: Íme, ahol sajkák, széles szekerek sora száguld). A parafrázisok és Janus versei közt nincsenek párhuzamok; a Vergilius-hely későbbi imitációiban talán igen, legalábbis a pervia jelző használatában a hospita jelző helyett. Teleki, ep. 1, 380: „Invia saxa prius, Matthias pervia fecit, / haec erat Herculea, gloria digna, manu.” ifj. Horváth, 612/2: „Invia quae fuerat pediti nunc pervia plaustro / sunt loca, Matthiae nobile regis opus.” Vö. „sustinet unda rotam patulae modo pervia puppi; quae solita est ferre unda rates, fit pervia plaustris.”
    ︎

84. Az artifex dissimulatio és a professa imitatio különbözőségéről lásd

    Macr.

    sat. 1, 24, 18. Az Eranemos keletkezésével kapcsolatban lásd

    Huszti

    , Janus Pannonius, i. k., 76.
    ︎

85. Vadász

    , Janus Pannonius „Abiens valere iubet...”, i. k., 104.
    ︎

86. Vagy romantikus? Arany János írja: „S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von. // »Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.« // És áldom azt a láthatlan kezet... / Múlass velem soká, szelid emlékezet!” Emlények, III, 19–24, in

    Arany

    János, Összes művei, I: Kisebb költemények, kiad.

    Voinovich

    Géza, Bp., Akadémiai, 1951, 249.
    ︎

87. Lakatos

    István fordítása.
    ︎

88. Guarino

    , Battista, De ordine docendi et discendi, in

    Garin

    , Il pensiero pedagogico dello Umanesimo, Firenze, Guintine–Santoni, 435–472.

    Guarini

    , Battista, De ordine docendi ac studendi, introduzione, testo critico, traduzione e note di Luigi

    Piacente

    , orientamento alla lettura del libellus guariniano di

    Santomauro

    , Gaetano, Bari, Adriatica, 1975, 60 (a továbbiakban:

    Piacente

    ),

    Garin

    , i. m., 452.
    ︎

89. Macr

    . sat, 5, 2, 13. „omne opus Vergilianum velut de quodam Homerici operis speculo formatum est.” Vö. 6, 2, 1.
    ︎

90. Uo.,

    Piacente

    , i. m., 76,

    Garin

    , i. m., 460.
    ︎

91. Angelus

    Decembrius

    De politia literaria, 1, 11, Augsburg, 16^v. Bázel, 66.
    ︎

92. Devecseri

    Gábor fordítása.
    ︎

93. Az epigrammában megjelenő hagyományra – Donatus Vergilius-életrajzára és Macrobius Saturnaliájára – Török László is hivatkozik a vers jegyzeteiben: Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény, i. k., I, 196.

    ︎

94. Battista Guarino levelének e részletét lásd

    Ábel

    , Eugenius, Analecta ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, Budapestini–Lipsiae, Academia Hungarica–Brockhaus, 1880, 207, idézi és fordítja

    Huszti

    , Janus Pannonius, i. k., 95, 338 (9. jegyzet). Ugyancsak Huszti hívja fel a figyelmet e rész kapcsán arra, hogy a Barbaro-epithalamiumban a Venus által rendezett játékok sora „oda talán Vergiliusból (Aen. V.) került, Vergiliusba viszont Homerosból”. Uo., 99.
    ︎

95. Lakatos

    István fordítása.
    ︎

96. A manni rapiunt kifejezés ovidiusi párhuzamáról lásd

    Vadász

    , Janus Pannonius „Abiens valere iubet...”, i. k., 104; lásd még August Friedrich

    Pauly

    –Georg

    Wissowa

    , Real-Encyclopädie der Klassischen Altertumswissenschaft, I–XXIV, IA–XA, Suppl. I–XV, reprint, München–Zürich, Alfred Druckenmüller in Artemis, 1988, mannus címszó, 1228, 1229.
    ︎

97. A Guarino-iskolában nevelkedett humanistának e téren, úgy tűnik, illett kérkednie tudásával. Lucanus és Valerius Maximus-előadásának bevezető beszédében az iskolatárs Lodovico Carbone szinte összefoglalja a hajó-metaforika lehetőségeit abban a hasonlatban, amellyel azt érzékelteti, hogy Vergilius ismerete után a tehetséges és szorgalmas ember bárki mást képes megismerni: „qui navim onerariam sive triremem aliquam salvam et incolumem per tempestuosum mare deduxerit, verendum credo erit, ne is cymbam, scapham, lembum in portum tutissimum et locum tranquillissimum non possit devehere?” (Ha valaki egy teherhajót vagy háromsorevezős gályát épen és sértetlenül átvezetett a viharos tengeren, hitemre, aggódni kell-e, hogy a ladikot, a csónakot, a sajkát el tudja-e kormányozni a legbiztosabb kikötőbe és a legcsendesebb helyre?)

    Müllner

    , Reden, i. k., 87. A kocsi-hajó összevetésre a régiek számtalan példái közül lásd különösen

    Prop

    . 3, 3. és

    Ov

    . trist. 1, 4.
    ︎

98. Török

    , Catullus-hatások, i. k., 629, 64. jegyzet;

    Vadász

    , Janus Pannonius „Abiens valere iubet...”, i. k., 109. Tőlük tudjuk, hogy ez a leírás Catullus más helyeiből is idéz. A leírással kapcsolatban lásd még

    Mart

    . 10, 30. 11–15. „hic summa leni stringitur Thetis vento; / nec languet aequor, viva sed quies ponti / pictam phaselon adiuvante fert aura, / sicut puellae non amantis aestatem / mota salubre purpura venit frigus.” Janus mintha a Martialis-epigramma 13. sorát parafrazeálná a Várad-vers 13–14. sorában.
    ︎

99. Devecseri

    Gábor fordítása.
    ︎

100. Vadász

     , Janus Pannonius „Abiens valere iubet...”, i. k., 104;

     Uő

     , Janus és Gellius, ItK 93(1989), 562.
     ︎

101. A feltételezést nagyban gyengíti, hogy a Politia literaria Guarino nyomán írt ama részében, amely betűrendben tárgyalja az egyes szavak jelentését, a purpureus szó magyarázata különbözik: „purpureus, praeter colorem solitum, niger est praecipue, ut in maris facie, quod ex altitudine nigrum accipimus. Interdumque ceruleum, ut mare purpureum dicitur, et rosa nigra, cum tamen purpurea sit” (A bíbor a szokásos színe mellett a leginkább fekete, mint a tenger felszíne esetében, minthogy azt feketének látjuk. Olykor kék, ahogy a tengert mondják bíbornak, vagy a fekete rózsát, amely persze bíborszínű.) Angelus

     Decembrius

     , De politia literaria, 4, 45, Augsburg, 89r, Bázel, 366. A Várad-vers adott sorának jelentése mindazonáltal megengedi a purpuro etimológiáján alapuló értelmezést is.
     ︎

102. Erről lásd

     Vadász

     , Janus Pannonius „Abiens valere iubet...”, i. k., 106.
     ︎

103. Korábbi dolgozatomban (Műfaji kompozíció, i. k., 57, 38. jegyzet) tévesen „pálcái”-nak fordítottam. A lituusszal kapcsolatban lásd

     Liv

     . 1, 18, 7.
     ︎

104. Uo.

     ︎

105. A mai ismeretek szerint a Körös neve – miként egyik mellékágának jelzője is mutatja – eredetileg ’fekete’ jelentésű. A VI. században, Jordanesnél Grisia, 950 körül Bíborbanszületett Konstantinnál Κρισος. A név magyar okiratban először a XI–XII. században fordul elő crys alakban; Anonymus Gesta Hungaroruma a Crisius alakot tartalmazza.

     Kniezsa

     István, Erdély víznevei, Kolozsvár, Erdélyi Tudományos Intézet, 1942, 16, 17. Janusnál korábbi forrásból a Chrysius névalakot nem ismerem. A következő általam ismert, Janus versével összevethető, humanista forrás Bonfini, aki szerint „Varadinum Chrisus fluvius interfluit a Carpathiis montibus demissus, qui, cum ramenta aurea deducat, ab auro nomen accepit” (Kulcsár Péter fordításában: Váradon a Körös folyó folyik keresztül, amely a Kárpát-hegyekből ereszkedik alá, és az aranyról kapta nevét, tudniillik aranyrögöket görget magával). Antonius de

     Bonfinis

     , Rerum Ungaricarum decades, edd. Iosephus

     Fógel

     , Bela

     Iványi

     , Ladislaus

     Juhász

     , I–IV, Lipsiae, Teubner, 1934, tom. I, decas I, 94; a magyar fordítás: Antonio

     Bonfini

     , A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, Bp., Balassi, 1995.
     ︎

106. Sabbadini

     , Remegio, Vita di Guarino Veronese, Genova, Instituto Sordo-Muti, 1891, 49–51; ugyanitt más, hasonló névmagyarázatok is olvashatók. A Guarino teremtette Polyzella írásmódot használja Battista Guarino az apja végtisztességéről szóló, már említett levelében. OSZK Clmae. 357, 75^r.
     ︎

107. Pauly

     –

     Wissowa

     , i. m., Hyperboreer címszó, 258–279.
     ︎

108. Erről lásd

     Huszti

     , 127, 129, 348. A szittya királynőről „a szittya ősiség felé fordulás jeleként érzékelhető” dráma készült 1747-ben Patonyi László tollából Szegeden.

     Szörényi

     László, A szegedi piaristák irodalmi tevékenységéről, in

     Uő

     , Studia Hungarolatina: Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról, Bp., Kortárs, 1999, 154.
     ︎

109. Hegedüs

     István, „A szelek versenye” Janus Pannoniustól, ItK, 9(1899), 74. Hegedüs magyarázatát helytállóbbnak találjuk, mint Husztiét, aki szerint „ahol szóval döntik el a versenyt, ott a győzelemre annak van a legtöbb kilátása, aki versenytársait agyonbeszélheti. Valóban Boreas lett a győztes!”
     ︎

110. A Gonzaga-panegyricusban (86) a Rajna kapja a hyperboreus jelzőt, amelynek jelentése így Janusnál általánosságban annyi, mint északi. Ezért nem volt egészen igazam, amikor a Várad-versről készült korábbi dolgozatban azt írtam, hogy Csorba Győző, aki fordításában a szót északinak fordítja, ezzel „leszűkíti az értelmezés lehetőségeit”.

     Jankovits

     , Műfaji kompozíció, i. k., 58.
     ︎