Jankovits László

A diadalmas mandulafa

Megjelent: Jelenkor, 55(2012/11) 1113–1119.

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Hamarjában nehéz is kiszámolni, hogy ezt a verset, Janus Pannonius epigrammájának Egy dunántúli mandulafához című fordítását hányan olvastuk, tanultuk kívülről, hányan feleltünk, írtunk dolgozatot belőle. A tankönyvektől a szaktudományig szinte egységes a kép, immár két nemzedéknyi idő óta, attól fogva, hogy Weöres Sándor fordítása és Gerézdi Rabán magyarázata együtt megjelent 1953-ban (Janus Pannonius 1953/1977).

Bizony, csak azóta. A korábbi magyar fordítások, Janus-értelmezések nem tulajdonítanak nagy jelentőséget ennek a nyolcsoros versnek. Hegedüs István a 19–20. század fordulóján készült magyarításából hiányzik a pusztulás fenyegetése: „és sanyarú télben hajtja tavasz-rügyeit”. Geréb László fordítása a 30-as években szintén csak a rügyfakadás és a tél kettősségét mutatja: „a mandulán kinyíltak a rügyecskék, / midőn a tél dühöng még zordonon.” (A fordítások adatai: Janus Pannonius 1938, 185. Janus Pannonius [1940], 37.) Janus-monográfiájában, 1931-ben Huszti József pár sorban említi: „a költő elcsodálkozik a tavaszelő, szinte még a tél hidegében kivirított mandulafa virágpompáján.” (Huszti 1931, 207) Kardos Tibor Janus Pannonius bukása című tanulmányában, amely a géniusz és a kisszerű környezet közötti ellentétből szükségszerűen következő pusztulás gondolatára épül, ez a vers nem a fő gondolatmenet illusztrációja (Kardos 1935, 19). Az a gondolat, hogy a tél elpusztítja a mandula virágait, Weöres fordításában jelenik meg először.

Fordítása a Klaniczay Tibor szerkesztette egyetemi irodalmi szöveggyűjtemény számára készült (Szöveggyűjtemény a… 1951, 86). Hírneve Gerézdi Rabán tanulmányával együtt növekedett, először az 1953-as magyar nyelvű Janus Pannonius-kiadásban (Janus Pannonius 1953/1977, 24). Ugyanebben az évben a Gerézdiéhez igen hasonló magyarázat jelent meg Klaniczay Tibor egyetemi jegyzetében. Az egymásra hivatkozás hiánya, valamint a két kutató szoros munkakapcsolata ismeretében feltételezzük: együtt gondolták ki az értelmezést (Klaniczay 1953, 108–109). A fordítás és a magyarázat hatása fölerősödött az 1964-ben, a Spenót néven elhíresült akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv Janus-fejezete révén. Gerézdi, aki Janus-tanulmányát másfél évtizeden át csiszolta, itt beillesztette Weöres fordítását az értelmezésbe (Gerézdi 1964, 233–234, vö. Gerézdi 1958, 33–34). Innen került át hol szó szerint, hol át- és továbbdolgozva a mai középiskolai tankönyvekbe. Egy (remélem) sikeres felelet nagyjából így hangzik: az 1466 kora tavaszán, Pécsett keletkezett verset a valódi élmény, a személyes sors és az ókori műveltség hármassága határozza meg. A télben, talán a Mecseken csodálatosan kivirágzó, a fagynak kitett mandulafa a Pannóniába túl korán érkezett csodálatos tehetségű költő elkerülhetetlen pusztulását jelképezi. A vers ellentétes szerkezetű: első felében a virágzás idillikus, a másodikban a pusztulás elégikus hangulata uralkodik. A záró sor megszólítása bensőségessé teszi a kapcsolatot a tragikus sorsú hősnő nevét viselő fa és a hasonló sorsú beszélő személy között, úgy azonban, hogy a kapcsolat nem kap közvetlen megfogalmazást. Műfaja csattanóra kihegyezett szerkezetében, rövid terjedelmében epigramma, borongós hangulatában elégia, a romantikus többműfajúság megnevezésével élve elégiko-epigramma.

Az egymást erősítő fordítás és értelmezés a kutatásban csak igen kevés kritikát kapott. Gerézdi és sok más Janus-magyarázó elégia-felfogásáról Kocziszky Éva állapította meg, hogy a Schillernél kialakult elégia-fogalmat vetíti vissza a 15. századba (Kocziszky 1979, 234). Weöres magyarításában pedig Németh Béla és Török László mutatta ki a pontatlanságokat. (Németh 1993, 95–99; Török 2008, 95–98, a fordításról 97.) Az alaptételt, vagyis a vers tragikus értelmét ők sem kérdőjelezték meg. E sorok írója sem: így magyaráztam egészen addig, amíg egy összefoglaló Janus Pannonius-könyv írása közben nem néztem át a vers szövegét, fordításának és magyarázatának hagyományát.

Lehet, hogy ez a vers egyáltalán nem elégikus, nem tragikus. Nézzük az elégikus értelmezés szempontjából meghatározó 6. sort. Az eredetiben így hangzik: tristior et veris germina fundit hiems. Weöresnél: „Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd”. Idézzük a fordítást bíráló, a kutatásban méltatlanul visszhangtalan Németh Béla-tanulmány e sorra vonatkozó részét: „nincs ellentétes kötőszó (ám), nincs csodaszép, Janus tavaszi rügyekről (veris germina) tesz említést, s nem írja meg nyíltan e rügyek majdani sorsát, azt olvashatjuk mindössze, a zord tél ontja (fundit) őket. Zúzmara sincs Janusnál.” A szerző rámutat, hogy a fundo igének „befog, beborít” jelentése nincs, „fakaszt, sarjaszt, kibont” viszont van (Németh 1993, 98).

Időzzünk el kissé a germina fundit szókapcsolatnál. Ez a régieknél tudtommal nem fordul elő. Megjelenik azonban egy Janus által nagyra tartott szerzőnél, Theodórosz Gazésznál. A bizánci tudós Theodórosz 1440–1449 között tanított a ferrarai egyetemen: 1449-ben a rektori tisztséget is betöltötte, s ez alkalommal Janus sorai is köszöntötték (Irmscher 1975, 313–316; Janus Pannonius 2006, nn. 5–7.). A következő év elején már Rómában találjuk. Ott kapta a megbízást V. Miklós pápától arra, hogy latinra fordítsa a görög filozófus és természettudós, Theophrasztosz botanikai műveit. Munkájával 1454-re el is készült. Kéziratos terjedését mutatja az a példány, amely 1460–1470 között készült a híres firenzei könyvkereskedő, Vespasiano da Bisticci boltjában, s Hunyadi Mátyás könyvtárába került. Tudjuk, hogy Janus Bisticcinél szállt meg mindkét firenzei tartózkodása során, s a második alkalommal, 1465-ben sok kéziratot vásárolt tőle. Lehetséges tehát az is, hogy a kéziratból még az 1450-es években eljutott példány akár Ferrarába, akár Padovába, a költő későbbi tanulmányainak színterére, és az sem kizárható, hogy a költő a maga számára is vásárolt a kötetből. Theodórosz két művet fordított le, A növények vizsgálatát és A növényekre ható okokat. Az utóbbiban olvashatta Janus a germina fundit megfogalmazást (III, 7, 3) – Theodórosz a görög ekblasztanó (kisarjaszt) igét fordította így. (Az általam használt kiadás: Habentur in… 1513, a „germina fundit” szöveghelye III, 9, p. 175/v.; a kiadás elérhető a http://books.google.com honlapján. A fordításról Schmitt 1971, 265–268, 273. A Corvina-kódexről (Budapest, Egyetemi Könyvtár, Cod. lat. 1): Codices latini… 1961, n. 1, 23–24. Csapodi–Csapodiné Gárdonyi 1994, 100. Catalogus Codicum… 2006. Ezúton köszönöm Zsupán Edinának a kódex leírásával és irodalmával kapcsolatos segítségét, valamint azt, hogy saját, az Egyetemi Könyvtár Corvináinak internetes kiadásához készült leírását kéziratban rendelkezésemre bocsátotta.)

Ha a vers elégikus magyarázatának legfontosabb támasza, a 6. sor fordítása ilyen mértékben eltér az eredetitől, érdemes az egész verset újból, a Weöres-magyarítástól függetlenül megnéznünk:

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,
nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,
quod fortunatis esset mirabile in arvis,
nedum in Pannoniae frigidiore solo,
audax per gelidos en floret amygdala menses,
tristior et veris germina fundit hiems.
Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes
odisti iam post Demophoonta moras?
(Janus Pannonius 2006, n. 389.)

Szinte minden sor tárgyi magyarázatra szorul, mert Janus lehetőleg itt is kerüli az ókori nagyságok közkeletű elnevezését. (legrészletesebb tárgyi magyarázat Török Lászlóé in Régi magyar… 1998, 243–244.) Az antonomasia, a névhelyettesítés eszközével él, azzal az eljárással, amely a szerző és olvasója között jó esetben megteremti a közös tudás meghitt légkörét. Hercules szülőhelyéről kapja a „Tirynsi hős” nevet. Egyik próbája, hogy Hespe-risek kertjének almáiból szakítson. Ulixes az általa uralt sziget révén lesz „Ithaka fejedelme”. Trójából hazatérte során bámulhatja meg a phaiákok uralkodója, Alcinous kertjét.

A 3. sorbeli „fortunata arva”, a boldog mezők kérdésében eltér a kutatók véleménye. Török László a Weöres fordításában is megjelenő elíziumi mezőkre gondol, arra a vidékre, ahol nincs tél és nyár, az enyhe nyugati szél, a Zephír fúj mindig, s ahol a legkiválóbb emberek lelkei laknak haláluk után. Németh Béla szerint Itália boldog vidéke áll szemben a hideg Pannóniával. Vadász Géza is a Kronosz/Saturnus által uralt aranykori Itáliára érti a sort (Régi magyar… 1998, 244; Németh: 1993, 96–97; Vadász 1987–88. 550–555). Nehéz eldönteni a kérdést. Trencsényi-Waldapfel Imre tanulmányából tudjuk, hogy hagyományosan a lakott világ nyugati vége az, ahol a hajdani aranykor emlékeit őrző boldog vidék található, s azt is, hogy ez a hely a bejárható világ tágulásával egyre nyugatabbra tolódik (Trencsényi-Waldapfel 1983, 131–151). Hésziodosz korában Itália, később Hispánia, majd az onnan nyugatra fekvő szigetek kapják ezt a dicsőséget. Itália ugyanakkor megőrzi ennek a mítosznak a nyomait saját kultúrájában azután is, hogy immár belakják a görög telepesek. A római irodalomban az a történet bontakozott ki, amely szerint az aranykor végén uralmából elűzött Kronosz/Saturnus Itáliába menekült, s ott a helyi vad nép uralkodója, a később szintén az istenek sorába emelt Ianus fogadta be, akit Saturnus cserébe megtanított a földművelésre. Az aranykori uralkodó ezzel legalábbis az aranykorra emlékeztető állapotot hozott létre Itáliában. Mondhatjuk tehát, hogy a kifejezés az emberek világán túli Boldogok Szigeteire és a termékenységéért, kultúrájáért csodált Itáliára egyaránt utalhat. Ha az utóbbit tartjuk helyesnek, a Ianus istenség nevét viselő, Pannóniában szemlélődő költőre gondolunk, a vers e része többletjelentést kaphat. Ritoókné Szalay Ágnestől tudjuk, hogy a Saturnusszal együtt a kultúrát befogadó és elterjesztő Ianus alakja milyen fontos szerepet játszhatott a Pannóniában ugyanerre törekvő költő névhasználatában (Ritoókné Szalay 2002, 31–36.). A fa előtt az istenség névrokona, a Múzsákat Pannóniába vezető, ott kultúrát teremtő, isteni képességekkel felruházott költő áll. Olyan fa előtt, amely, ezt tanulhatta a természettudós Pliniustól, olykor már az istenség havában, januárban kivirágzik. Tehát, habár nehéz eldönteni, hogy Itáliáról vagy az elíziumi mezőkről van-e szó, vagy akár mindkettőről, már csak a Janus-szerep miatt is szívesebben maradnánk Németh Béla magyarázata mellett. De bármilyen tájakról is van szó a vers első négy sorában, egy közös jegyük bizonyosan van: nem, vagy jóval kevésbé uralkodik rajtuk a tél. Alcinous kertjében és a Hesperisek ligetében örökké bomlik a virág és terem a gyümölcs. A Boldogok Szigetein az aranykor örök tavasza uralkodik – s hiába a hétköznapi tapasztalat, a költészet világában Itália is enyhe, barátságos klímájáról híres. Ezekkel a vidékekkel veti össze Janus Pannónia frigidior, különösen hideg vidékét a 4. sorban. Az összehasonlítás gyakran az árnyalt dicsőítés eszköze – ezzel a mesterséggel él a költő is, kihangsúlyozandó a csoda kivételes voltát.

„Íme, merészen virágzik a mandula a téli hónapokon át” – az 5. sor elején kiemelt helyzetben áll az audax, merész jelző. A temeritasszal, a tudatlan, meggondolatlan vakmerőséggel szemben az audacia Janus olvasmányaiban, tanulmányaiban gyakran jelent meg a veszély tudatában vállalkozó hősök jellemzőjeként. A következő sor elején a tristior (szokatlanul komoran, annál komorabban) határozó áll. Jelzőként ez a szó hagyományosan a télhez kapcsolódik, itt azonban új értelmet nyer. A tél nem oka a keserveknek, hanem maga keserves – hiszen önnön természetéből kifordulva kénytelen a tavasz dolgát elvégezni azzal, hogy bőven fakasztja annak rügyeit.

A záró két sor, ha jól látjuk, interrogatio: állítás formájában feltett kérdés. Ismét névhelyettesítéseket olvasunk: a mandulafa és a fecske ama mitológiai hősnők, Phyllis és Progne nevét kapja, akikből átalakultak. Történeteik jól ismertek, csak röviden vázoljuk fel őket. A Phyllis nevében levelet író Ovidius, a Vergilius-magyarázó Servius, a mítoszokat összefoglaló Hyginus elbeszélésének közös eleme a türelmetlen várakozás okozta halál. A trák királylány, Phyllis ifjú férje, Demophoon esküvel fogadott visszatértét várja hiába: önpusztító türelmetlensége okozza halálát. Elpusztítja magát, s a szánakozó istenek jóvoltából mandulafává változik, amely a későn érkező Demophoon érintésére virágba borul. Progne alakját Ovidiustól ismerhette Janus: az általa furfangosan epikus kompozícióba szőtt átváltozás-történetek egyikében jelenik meg ez a hősnő, aki a húgát meggyalázó férjén, Tereuson úgy áll bosszút, hogy fiukat tálalja fel neki étkül. A bosszúálló férj elől menekülve változik fecskévé.

Progne alakjához a vers magyarázatai nem társítják történetét, puszta névhelyettesítésként kezelik. Phyllis és Demophoon esetében viszont kísérlet történik a mítosz elemeivel történő párhuzamok felállítására. A Klaniczayt és Gerézdit követő elégikus magyarázatok visszatérő eleme a férjére türelmetlenül váró öngyilkos hősnő és a tavaszra türelmetlenül váró öngyilkos fa összevetése. Ezt elősegíti a Weöres-fordítás is: ámbár a mítosz ezt nem indokolja, nála Demophoon az „ifju Tavasz” fordításban jelenik meg. A versbeli mandulafa azonban a mitikus elbeszélés szerint már túl van a hajdani szerelmes várakozáson, az átváltozott állapotához vezető öngyilkosságon. Amit megőriz hajdani emberlétéből, az nem az öngyilkosságra való hajlam, mégcsak nem is a szerelem, hanem a késlekedés gyűlölete. Ha közös gondolatot keresünk Janus Pannonius költői programja és a versbeli mandula között, az a nemes tehetség türelmetlen cselekvéskényszere a zord északi világban. Olyan aktivitás, amely, ha jól olvassuk a verset, nem kudarchoz, halálhoz vezet, hanem a tél csodálatos meghódoltatásához.

Mi okból történhetett az, hogy a fordítóként is bámulatos tehetségű Weöres Sándor így költötte át Janus versét? Vázoljuk fel, mit sejthetünk a vers keletkezésének körülményeiről. Ismert tény, hogy Weöres igen gyakran dolgozott az idegen nyelvben jártas szakértők versfordításaiból: magának a „stilizátor” elnevezést szánta egy előadásában. Fő példája az Isteni színjáték fordítása volt, amelyet Kardos Tibor nyersfordítása és tanácsai segítségével készített (Egyedül mindenkivel… 1993, 198–210, 250–251). Kardos a költő számára kivételesen meghatározó mentor volt. A háború előtti pécsi bölcsészkaron mint már végzett ifjú tudós buzdította a fiatal egyetemistákat, Weörest, Takáts Gyulát, Csorba Győzőt, Kerényi Gráciát Janus magyar fordítására (Csorba 1991, 120–121). A Római Magyar Akadémia igazgatójaként Takátsnak és Csorbának kifejezetten a Janus-fordítás munkálatai céljából szerzett 1947-ben római ösztöndíjat, s jelentős részben neki köszönhető, hogy velük egyidőben az Örök Városban tartózkodott sok más kivételes nagyság mellett Weöres és Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes – valamennyien későbbi Janus-fordítások szerzői. (Csorba 2002, 18, 100–102; Takáts 2005, 226. A Csorba-hagyatékot gondozó Pintér László szóbeli közlése szerint Csorba, aki szinte az egész Janus Pannonius-életművet lefordította, a Weöres-fordítás iránti tiszteletből nem vállalkozott saját fordításra.) Ha jól olvassuk Takáts Gyula megemlékezését, a műfordítások nyersanyagául szolgáló nyersfordításokat ez esetben is gyakran Kardos készítette el (Takáts 1974, 407–408). Emlékezzünk viszsza: ő már 1935-ben, a Janus Pannonius bukása című tanulmányában a zseniális költő és a méltatlan hazai környezet közötti tragikus meghasonlással magyarázta Janus magyarországi sorsát és költészetét. A római arany hónapok után rá is, az általa az Örök Városba hívott költőkre, írókra, tudósokra is olyan sors várt, amely nagyon is hasonlít arra, ahogy a hazatérő Janust láttatta tanulmányában: vissza kellett térniük a vas és acél országává váló hazába. Ott Weöresre és számos pályatársára az állástalan, fordításokból élő költők sorsa várt. E munka eredménye a szintén Rómából hazatért ösztöndíjas Klaniczay által szerkesztett szöveggyűjteménybe készített Janus-fordítás. Lehet, hogy a Kardos által 1935-ben vázolt Janus Pannonius-kép és a saját sors párhuzama magyarázza a tragikus értelmezést a tudós tanácsadó és a költő-műfordító esetében egyaránt.

Weöres fordítása ugyanakkor többet kínált, mint egyszerű lenyomatot egy korszakról. Azzal, hogy a névhelyettesítéseket feloldotta, közvetlenebbé tette a vers megértését. Ugyanakkor Gerézdi és Klaniczay számára alkalmat adott, hogy a német klasszika idill- és elégia-fogalma szerint magyarázza a költeményt: a pillanatra helyreállt természeti tökéletesség és a tökéletesség elérhetetlensége feletti bánat ellentmondásaként. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire zseniális lelemény ez, s nem csoda, hogy ihletővé vált számos költő, zeneszerző, képzőművész számára a következő évtizedekben, ma is.

Meghatározta nemcsak a magyarra, hanem más nyelvekre készült fordítások nagy részét is: mondhatni, megalapozta a fordítás és értelmezés elégikus hagyományát. Jellemzően azok a fordítások illenek ebbe a hagyományba, amelyek szerzői közvetve vagy közvetlenül ismerhették Weöres átköltését. Tekintsük a kulcsfontosságú 6. sort, idézzük még egyszer Weörest: „Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!” A Gara László szerkesztette 1962-es francia antológiában Paul Chaulot fordításában ez így hangzik: mais le gel aura bientôt tranché le fil de ta vie (de a fagy csakhamar elvágja életed fonalát). A Kardos által készített, ugyancsak francia Janus-válogatásban 1973-ban Jean Rousselot-nál ezt találjuk: et le plus triste des hivers geler les bourgeons printaniers (s a tél annál zordabban dermeszti meg a tavaszi rügyeket). Ezt a fordítást veszi át a régi magyar költészet Klaniczay Tibor által gondozott válogatásának francia változata is. A német változatban, 1978-ban Volker Ebersbach így fordít: aber die Knospen des Lenz knickt schon der grimmige Frost (de a kikelet bimbóit már leszakasztja a kemény fagy), az angol kiadásban, 1985-ben pedig George Frederick Cushing ekképpen: but frost shall yet bear off those early blooms (de a fagy mégis elviszi e korai virágokat). Végül Makkai Ádám először 1996-ban megjelent angol nyelvű költő-antológiájában ezt a megoldást adja: although its buds very soon under the hoarfrost will freeze (bár rügyei csakhamar elfagynak a dér alatt). Az elégikus hagyomány hatása látszik Csehy Zoltán tavaly a Jelenkorban megjelent pompás fordításán is: „ám kikelet-rügyeit dérbe takarja a tél” (Anthologie de… 1962, 46–47; Janus Pannonius 1973, 82–83; Pages choisies… 1981, 54; Vom Besten… 1978, 59–60; Old Hungarian… 1985, 75; In Quest… 2002, 47; Janus Pannonius 2011, 1017).

Az elégikus hagyománytól eltérést a magyar fordítók közül egyedül Németh Bélánál találunk. Ő a már említett, Weöres munkáját bíráló tanulmányának végén a tanulmány következtetésein alapuló magyarítást ad. A 6. sor ekképp hangzik: „pompás rügyfakadást ont ez a zord kikelet”. Az idegen nyelvű fordításoknak ugyanakkor van egy olyan típusa, amely esetében a fordítók láthatóan nem alapoznak a magyar hagyományra, s az elégikus felfogástól érintetlenül dolgoznak. Ezekből hiányzik a vakmerő virágzás és a fagyhalál ellentéte. A kulcsfontosságú 6. sort a Musae reduces (Visszatérő Múzsák) című, az európai reneszánsz latin verseiből válogató 1975-ös gyűjteményben Pierre Laurens így adja vissza: „et le triste hiver déploie les grâces du printemps” (s a tavasz báját a zord tél bontja ki). Anthony A. Barrett egy évtizeddel később Janus-epigrammakötetében hasonlóan jár el: „and gloomy Winter scatters seeds for Spring” (s a komor tél a tavasz számára vet magokat) – ha jól értjük, a fordítás itt mintha még sietősebb és sikeresebb mandulafát jelenítene meg, mint az eredeti. Végül Josef Faber nemrég, 2009-ben napvilágot látott Janus-epigrammakiadásában németül így szólal meg a sor szövege: „Und der finstere Winter verbreitet die Keime des Frühlings” (és a komor tél a tavasz csíráit terjeszti). Az eredetihez Laurens és Németh fordítása áll a legközelebb. Talán csak a tristior középfokából származó többlet hiányzik: az, hogy a tél szokatlanul komoran vagy annál komorabban teszi kényszerű dolgát (Németh 1993, 99; Musae reduces… 1975, 24, n. 28.; Janus Pannonius 1985, 101, n. 67.; Janus Pannonius 2009, 108, n. 67.). Ezt sajnos, amint alább látható, e sorok szerzője sem tudta lefordítani.

A fenti érveléssel semmiképpen nem szeretnénk érvényteleníteni Weöres fordítását. Kivételesen szép mű. Saját hagyományt teremtett immár. Bizonyosan voltak, ma is akadnak, s támadhatnak is körülmények, élethelyzetek, amelyekben a csodálatosan, ám önpusztítóan virágzó mandulafáról szóló, a csoda kettős, gyönyörködtető és borzongató hatását egyszerre feltáró verset szívesebben olvassuk. Érdemes észbe venni azokat a műveket – kezdjük, mint szokás, Homérosszal – amelyek hosszan tartó hírét éppen az hozta meg, hogy különböző korokban, körökben, akár egyidejűleg többféleképpen értették és fordították őket. Talán az a jó, ha a verset legalább kétféleképpen olvassuk. Magyarul, mondjuk, így is:

Hesperisek kertjében a Tíryns-béli se látta,
Alkinoosnál az sem, ki vezér Ithakán
ezt, ami boldog réteken is csodaszámba mehetne,
nemhogy Pannoniánk ritka hideg talaján:
hóban, fagyban e bátor mandula egyre virágzik:
lám, a tavasz rügyeit bontja ki zordan a tél.
Phyllis, Proknét kellett várnod – vagy valamennyi
késlekedést gyűlölsz Démophoónod után?

Hivatkozások

Anthologie de la poésie hongroise du 12e siècle a nos jours. Choix Ladislas Gara. Paris, 1962, Éditions Du Seuil.

Catalogus Codicum Latinorum Medii Aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis. Rev. auct. Petrus Tóth. Budapest, 2006, http://www.konyvtar.elte.hu/kincseink/kezirat/kodexkatalogus.pdf.

Codices latini medii aevi…. Rec. Ladislaus Mezey, Agnes Bolgar. Budapest, 1961, Akadémiai.

Csapodi Csaba, Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana. Budapest, 19904, Helikon, 6. sz.

Csorba Győző: A város oldalában: Beszélgetések. Kérdező Csuhai István. Pécs, 1991, Jelenkor.

Csorba Győző: Római följegyzések 1947–1948. Szerk. Csuhai István. Pécs, 2002, Pannónia.

Egyedül mindenkivel: Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Kiad. Domokos Mátyás. Budapest, 1993, Szépirodalmi.

Gerézdi Rabán: Janus Pannonius. In A magyar irodalom története. I. Szerk. Klaniczay Tibor. Budapest, 1964, Akadémiai.

Gerézdi Rabán, Janus Pannonius = Uő, Janus Pannoniustól Balassi Bálintig, Budapest, Akadémiai, 1958.

Habentur in hoc volumine haec Theodoro Gaza interprete … Theophrasti de historia plantarum… de causis plantarum. Venetiae, 1513, Aldus Manutius.

Huszti József: Janus Pannonius. Pécs, 1931, Janus Pannonius Társaság.

In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary. An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the Present in English Translation. Ed. Adam Makkai. Chicago, Budapest, Urbana, Ill., Atlantis-Centaur, 2002, Framo, Tertia, University of Illinois Press. Vol. I..

Irmscher, Johannes, Janus Pannonius és Theodórosz Gazész. In Janus Pannonius: Tanulmányok. Szerk. Kardos Tibor, V. Kovács Sándor, Budapest, 1975, Akadémiai.

Janus Pannonius: A Duna mellől. Ford. Geréb László. Budapest, [1940], La Fontaine Irodalmi Társaság.

Janus Pannonius: Carmina selectiora – Poèmes choisis. Choix, préf., notes Tibor Kardos, trad. Jean Rousselot et al. Budapest, 1973, Corvina.

Janus Pannonius: Egy magyarországi mandulafáról. Ford. Csehy Zoltán. Jelenkor, 2011.

Janus Pannonius: Epigrammata: Epigramme. Übers. Josef Faber. Norderstedt, 2009, 20122, Books on Demand.

Janus Pannonius: Epigrammata – Epigrams. Ed. trl. Anthony A. Barrett, fw. János M. Bak. Budapest, 1985, Corvina.

Janus Pannonius: Költeményei. Ford. Hegedűs István, tan. Huszti József. Budapest 1938, MTA.

Janus Pannonius: Opera quae manserunt omnia. Vol. I. Epigrammata. Fasc. I. Textus, edd. Iulius Mayer, Ladislaus Török, Budapest, 2006, Balassi.

Janus Pannonius: Válogatott versei. Kiad. Gerézdi Rabán, Kálnoky László, tan. Gerézdi Rabán. Budapest, 1953, Szépirodalmi, 1977.

Kardos Tibor: Janus Pannonius bukása. Pécs, 1935, Pannonia.

Klaniczay Tibor: A régi magyar irodalom. Budapest, 1953, Felsőoktatási Jegyzetellátó.

Kocziszky Éva: Az újlatin tárgyias költészet megszületése Janus Pannonius elégiáiban. Irodalomtörténeti Közlemények, 1979.

Musae reduces. Anthologie de la poésie latine de la Renaissance. Choix, prés., trad. Pierre Laurens, Claudie Balavoine. Leiden, 1975, Brill, vol. II.

Németh Béla: Janus Pannonius mandulafácska-versének értelmezéséhez. In Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Szerk. Szentesi Zsolt, Eger, 1993, EKTF.

Old Hungarian Literary Reader: 11th–18th centuries. Ed. Tibor Klaniczay. Budapest, 1985, Corvina.

Pages choisies de la littérature Hongroise des origines au milieu du XVIIIe siècle. Préf., choix Tibor Klaniczay. Budapest, 1981, Corvina.

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény: Humanizmus. Szerk. Ács Pál, Jankovics József, Kőszeghy Péter. Budapest, 1998.

Ritoókné Szalay Ágnes: Csezmiczétől Pannóniáig: Janus Pannonius első látogatása Rómában. In Uő: Nympha super ripam Danubii: Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből, Budapest, 2002, Balassi.

Schmitt, Charles B.: Theophrastus. In Catalogus translationum et commentariorum: Medieval and Renaissance Latin Translations and Commentaries. Ed. Paul Oskar Kristeller, Washington, D. C., 1971. The Catholic University of America.

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. I. Szerk. Barta János, Klaniczay Tibor. Budapest, 1951, Tankönyvkiadó.

Takáts Gyula: Itt van a tél, már jég nyesi kertünk: Kardos Tibor emlékezete. Kortárs, 1974.

Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalangban 1981–1985: Naplójegyzetek. Pécs, Pannónia.

Török László: Janus-arcok: összegyűjtött tanulmányok, recenziók, fordítások és kommentárok. Budapest, 2008, Typotex.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Az aranykor-mítosz és a Boldogok Szigetei. In Uő: Vallástörténeti tanulmányok. Budapest, 1983, Akadémiai.

Vadász Géza: Ovidius Fasti című művének hatása Janus Pannonius költészetére. Irodalomtörténeti Közlemények, 1987–88.

Vom Besten der Alten Ungarischen Literatur: 11–18. Jahrhundert. Hrsg. Tibor Klaniczay. Budapest, 1978, Corvina.