Sárközy Péter

„Et in Arcadia ego” – 1743: Faludi Ferenc felvétele a római Árkádia Akadémiára

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 589-600.

Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen
(Pilinszky 1965).

1743-ban jegyezték be a 18. század egyik leghíresebb költőakadémiája, a római Árkádia Akadémia tagjainak lajstromába – nem messze Voltaire nevétől: Carpato Dindimeo – Franciscus Faludi, ungherese. Faludi Ferenc, magyar jezsuita 1740 végétől 1745 őszéig élt Rómában mint a Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója. Mivel a magyarországi zarándokok száma meglehetősen csekély volt, az akkor 36 éves pap-tanárnak ideje és lehetősége volt arra, hogy aktívan részt vegyen az Örök Város kulturális életében, eljárjon a Collegium Germanicum-Hungaricum és a központi piarista kollégium, a Collegio Nazareno „posztgraduális” képzésen lévő magyar tanáraihoz és diákjaihoz, megnézze a római színházak gazdag műsorát, barátjával, a neves dalmát természettudóssal és költővel, Ruggero Boskovichcsal részt vegyen az árkádikus költők felolvasóestjein, vagy elmenjen a via Appia Anticára római sírfeliratokat tanulmányozni. Római élményeiről ő maga számolt be latin jegyzőkönyvében, az Omniarium „mindenes gyűjteményében” (Nagy 1943; Vörös 1991). Ebben a naplóban találhatjuk első latin nyelven írt költeményeit is, melyek révén felvételt nyert az Árkádia költőakadémiára, melynek később itáliai útja során Goethe is tagja lesz.

Itt Rómában kezdte el írni első prózai munkáit, az angol William Darrel erkölcstani munkája fordításaként készült Nemes Embert és Nemes Asszonyt, valamint a spanyol Balthasar Gracián maximái alapján írt Udvari embert, melyeket hazájába való visszatérése után, a Nagyszombati Egyetem nyomdájának igazgatójaként fog kiadni nagy sikerrel 1750-ben. Hasonlóképp római tartózkodásához fűződik két, olasz minták alapján írt iskoladrámája, a Caesar Egyptus földén és a Constantinus Porphirogenitus is, melyeket Nagyszombaton és majd Kőszegen mutattatott be diákjaival. Ezzel le is zárult Faludi Ferenc első „írói korszaka”, ugyanis az elkövetkező húsz esztendőben, ahogy római útja előtt is, rendje egymás után bízta meg iskolaigazgatással, illetve a pozsonyi rendház vezetésével, mely mellett még el kellett látnia a Királyi Helytartótanács könyvvizsgáló kollégiumában a külföldről behozott kiadványok könyvvizsgálói (cenzori) munkáját is (Szörényi 1979, 1–24).

Csak a hetvenes évek elején térhetett vissza az írói munkássághoz, amikor 1770 és 1773 között új kiadásban kibővítve kiadja korábbi fordításait, illetve ezek mellett saját írásait a Szent ember és a Bölcs ember című műveit. 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatása után az idős író visszavonul szülővidékére, és a mai Burgenlandban lévő Rohoncon (Rechnitz) lesz a nemesi szegényház igazgató-lelkész lakója, és élete utolsó éveiben itt szerkeszti kötetbe magyar nyelvű verseit és a Téli éjszakák elbeszéléseit, melyeket 1779-ben bekövetkezett halála után Révai Miklós ad ki (Révai 1786–1787).

Faludi Ferenc tipikus alakja volt a bécsi testőrírók fellépése előtti 18. századi magyar kulturális életnek. Nem volt „hivatásos” író, mint Kazinczy vagy Csokonai Vitéz Mihály. Jezsuita szerzetes, tanárember volt, aki római évei alatt azért kezdett el irodalmi művek írásával, fordításával foglalkozni, hogy „messzi bujdosásimban ki ne kopnék élő nyelvünkből, példát adnék sok heverő pennának olvasásra”. Ez az írói pálya a korban teljesen megszokottnak számított, sok más egyházi értelmiségi vált a 18. századi magyar történelem és szépirodalom kiváló egyéniségévé, mint a Faludival együtt Rómában több évig tartózkodó Desericzky Ince, a magyar őstörténet egyik első kutatója, az enciklopédista Horányi Elek, a Janus Pannonius verseit kiadó Conradi Norbert, a neves latin költőnek számító, „a kor Horatiusa”-ként tisztelt Hannulik Krizosztom János, valamint a századvég deákos költői, Rájnis József, Révai Miklós, Szentjóbi Szabó László és a piarista Virág Benedek is. Ezek a papköltők, éppúgy, mint a század utolsó évtizedének katonai pályát választó írói, mint a bécsi testőrírók is Kisfaludy Sándorral bezárólag, semmiképp sem tekinthetők „dilettánsok”-nak, mert ha életüket nem is írói tevékenységük határozta meg, de az meghatározta a magyar irodalom 18. századi megújulását. Így Faludi Ferenc esetében elmondható, hogy Rómában megkezdett prózafordításaival a magyar elbeszélő irodalom Pázmány utáni egyik legjelentősebb alakjának bizonyul, két színműve bátran tekinthető a magyar nyelvű színműirodalom kezdetének, és minden bizonnyal – ahogy Batsányi János és Toldy Ferenc is megállapíthatták – „az olasz ég csalta elő belőle” a költőt is (Batsányi 1824; Toldy 1853).

Faludi azért fogott a korban nagy népszerűségnek örvendő erkölcsnemesítő művek magyarra való átültetésébe, mert korának magyar irodalmát akkor még szinte teljes mértékben a vallásos művek, a prédikációs és imádságoskönyvek, a moralista értekezések alkották. Ugyanakkor tudatosan olyan műveket választott, és úgy ültette át őket magyarra, hogy könnyen olvasható, szórakoztató olvasmányok legyenek. A fordítás során szabadon bánt a szövegekkel, a műveket élvezetes stílusfordulatokkal gazdagította, egyes részeket felcserélt, sőt más művekből vett részleteket is beiktatott fordításaiba, melyek így akár eredeti műveknek is tekinthetők.

William Darrel angol jezsuita eredeti munkája (Darrel 1704), melyet Faludi Giuseppe Morelli olasz fordítása alapján ültetett át magyar nyelvre, a katolikus férfiak és nők társasági viselkedésének főbb szabályait és normáit kívánta meghatározni párbeszédek sorában, melyekben nem kis tért kapott a korabeli (angliai) erkölcsi állapotok bírálata. Faludi fordításának stílusából jól kivehető, hogy számára nem annyira az erkölcsös viselkedési szabályok megfogalmazása, mint inkább az emberi gyarlóságok szatirikus lefestése és ezen keresztül olvasói szórakoztatása volt a fontos. Rónay György szerint Faludi már azt az új „keresztény humanizmust” képviseli fordításaiban, mely egy „derűs, minden kényszertől mentes, a világ felé kitárulkozó örvendő optimizmussal tekintett Istenre, és távol állt minden aszkézistől” (Rónay 1978). Faludi egyrészt hűen fordít, ugyanakor stílusában szinte mindenben eltér az általa magyarra fordított olasz szöveg egyszerű szürkeségétől, és jelzős szerkezetekkel, népi fordulatokkal tűzdelve a szereplők párbeszédes szövegét az élőbeszéd hatását kelti. Szinte már nem is az az érdekes, amit az angol szerző a korabeli élet fonákságairól és a helyes keresztényi viselkedés szabályairól mond, hanem hogy az egyébként tényleg józan és bölcs tanácsokat miként öltözteti fel egy élvezetes új magyar nyelvbe, mely Heltai Gáspár és Pázmány Péter óta, Mikes Kelemen vele egyidős Törökországi levelei mellett a magyar irodalmi nyelv megújítását jelenti. Faludi munkája valóban nagy sikert aratott, azonnal újabb kiadása jelent meg Budán, így a szerző megjelentette a Nemes Ember folytatásaként Az istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott Nemes asszonyt is, abban a reményben, hogy sikerül felkeltenie a női olvasók érdeklődését is a szépirodalmi művek iránt. A mű harmadik részét, a Nemes úrfit majd csak húsz évvel később, 1771-ben fordítja le és jelenteti meg a két korábbi rész újrakiadásával egyetemben. Ebbe már más művekből vett részeket is belesző, hogy kifejthesse bennük saját véleményét a Mostani világról. (Szauder József mutatta ki a betoldások eredeti szövegváltozatait Faludi Ferenc és Itália című tanulmányában – Szauder 1963, 368–387.) Hasonlóképp két részletben készült el Baltasar Gracián Oraculo Manual (Orákulumok zsebkönyve) 1647-ben írt nagy sikerű maximagyűjteményének magyarra fordításával. Az első száz maximát még 1750-ben jelentette meg Nagyszombatban Bölcs és figyelmetes udvari ember címmel, a másik kétszáz maximát 1770–1771-ben, az egész művet pedig 1772-ben adatta ki szintén Nagyszombatban. Gracián sajátos pesszimista életfilozófiája nemcsak korában volt igen népszerű, de még Schopenhauerra és Nietzschére is nagy hatással volt (Szauder 1941). Faludi Udvari embere is nagy sikert aratott, még verses átdolgozása is született, de ez nem annyira a mű filozófiai kisugárzásának, mint inkább Faludi fordítói-nyelvi leleményeinek köszönhető. Szinte teljesen megváltoztatja Gracián aforizmáinak stílusát. A concettismo szellemében fogalmazott nyakatekert, homályos, gnómákkal telitűzdelt körmondatokat népiesnek tűnő élő magyar nyelven szólaltatja meg: „A hólt oroszlánytúl még a félénk nyulak sem futnak. Az ébren vitéz emberrel ellenben, nem tréfa a tréfa” (I/LIV); „Amelly mű hamar kész, hamar vész” (I/LVII); „Tanácstalanúl semmibe se bocsátkozzál, kémeskedve jár most a világ. Magyar mondás: a vizbe ne lépj, mig kővét nem látod” (II/XLIV); „A nyil általveri a testet, az ártalmas szó a lelket. (…) A puha igén és a lágy beszéden kiki megnyugszik, mindent végezhet ember véle” (III/LXVII).

Graciánt követve Faludi maga is megfogalmazta saját gondolatait az erkölcsös életről, melyet 1773-ban Szent ember címmel jelentetett meg még azelőtt, hogy 1773-ban a Habsburg-birodalom országaiban is feloszlatták volna a jezsuita rendet. Életének utolsó éveit az idős költő teljes elvonultságban tölti egy burgenlandi szegényház lakójaként, de az Arany János-i Mindvégig szellemében folytatja az írói munkát. Kötetbe szerkeszti magyar nyelvű verseit, még egy évvel a halála előtt megjelentet egy újabb prózakötetet Bölcs ember, vagyis az erkölcsös bölcseségre vezérlő rövid oktatások címmel, melynek alapja egy álbrahmanista angol mű volt (Tarnai 1958, 177–186), és befejezi szépírói munkásságának fő művét, a Téli éjszakákat, melyet verseivel együtt, külön kötetben Révai Miklós fog megjelentetni 1787-ben. A Téli éjszakák elbeszélései is idegen minta, a spanyol Antonio Eslava 17. századi olasz novellakincsből összeállított műve alapján készült (Binder 1901, 97–106; Szauder 1957, 435– 440), de Faludi az eredeti, tizenegy novellából álló műből mindössze négyet vesz át, melyekhez más elbeszéléseket, portugál és francia szerzőktől vett történeteket illeszt teljesen szabadon, valamint a mű keretelbeszélése is az ő szerzői leleménye. Egy vidéki kúriában élő magyar nemesembert, „kastélos urat” felkeresnek barátai, Báthori és Szilágyi uram és ennek felesége, hogy a „téli estidő unalmait enyhítő beszédekkel” múlassák. A házigazda, Hollósi egy spanyol elbeszéléskötetből olvas fel részükre történeteket, melyeket a vendégek jóízűen kommentálnak. A Téli éjszakák már igazi „világi” alkotás. Az idős író immár nem erkölcstani munkát, hanem élvezetes olvasmányt kívánt olvasóinak nyújtani. Itt áll legközelebb a Rodostóban a Törökországi leveleket író Mikes Kelemenhez. Ők ketten jelentik a 18. századi magyar prózairodalom legnagyobb művészi teljesítményét, a magyar prózanyelv élőbeszédhez közelítő megújulását. Csupa jókedv ez a stílus, annak ellenére, hogy amint Horváth János megállapította, „Faludi nyelvében sűrű Pázmány zamat van” (Horváth 1978, 184). Faludi a korábbi magyar prózai hagyományokat finomítja, tömöríti, csiszolja egy derűsebb kor szellemében, és tudatosan népnyelvi kifejezésekkel színesíti, melyeket egész élete során gyűjtött Jegyzőkönyvében. Szépírói munkásságával Faludi nagy sikert ért el, a Nemes ember és a Nemes asszony 5-5 kiadást ért meg, a Nemes úrfi és az Udvari ember 2-2 kiadásban látott napvilágot, és Nagy János szanyi plébános 1790ben versbe szedve is megjelentette Faludi Gracián-fordítását Udvari Kátó címmel. Faludi prózai munkásságához tartozik a Halotti beszéd első átírása is, melyet jezsuita barátai, Pray György és Sajnovics János kérésére készített a finnugor nyelvészetet megalapozó Demonstratio 1770-es pozsonyi kiadásához (Szíj 1994).

Hasonlóképpen római színházi élményei hatására vállalkozott arra, hogy olasz szövegek fordításával hozzon létre nemzeti nyelvű színielőadásokat Magyarországon. A Collegium Germanicum-Hungaricum tanárának, Giulio Cordara piemonti olasz jezsuitának színműve alapján írta a Caesar Aegyptus földjén Alexandriában című szomorújátékot, melyet 1749-ben Nagyszombatban, majd 1751-ben Kőszegen is előadatott diákjaival, illetve a Constantinus Porphyrogenitust, melyet szintén egy még ismeretlen olasz szerző által írt színmű változataként ültetett magyarra, és amelyet Nagyszombatban mutattak be 1750-ben. Faludi két színművével kezdődött el a magyar nyelvű színjátszás a nagyszombati egyetemen. A Caesarhoz Faludi a korban igen nagy népszerűségnek örvendő bécsi olasz császárköltő, Pietro Metastasio modorában felvonászáró ariettákat, „magános” és „páros-ének”-eket is írt, melyeket később felvett kötetébe saját költeményei közé. Dramaturgiai szempontból és a párbeszédek élőbeszédhez való közelsége szempontjából a Constantinus Porgphyrogenitus már valóban igazi magyar színműnek tekinthető, melyben igazi konfliktusok, igazi szenvedélyek vannak. A két főszereplő mellett egy sor érdekes karakter szerepel a drámában, kiváló szereplehetőségeket nyújtva a darabot előadó diák színészeknek. Faludi második színműve annak ellenére, hogy minden bizonnyal ez is idegen minta alapján készült, önálló színdarabnak tekinthető, mely sem a kompozíció, sem a nyelvi megformálás szempontjából nem marad el a húsz évvel később született Bessenyei-drámák színvonalától, melyek a magyar irodalomtörténet-írásban a felvilágosodás eszméinek képviselete mellett a magyar színműírás kezdetét is jelentik. A darabnak igen nagy sikere is volt a korabeli magyar iskolai színpadokon, 1754-ben Egerben, 1789-ben Lőcsén és 1792-ben Vácott is előadásra került, hiszen az udvari cselszövésekről szóló darab, ahogy Faludi írja, „nem magyar dolgokról szól, de a magyarokhoz szól”.

Faludi Ferenc a színdarabok és a Téli éjszakák kivételével minden művét megjelentette, ugyanakkor verseinek kiadását látszólag nem tartotta fontosnak. Ám ebben is megfelelt korának, hiszen a kor neves költőinek számító Amade László, Orczy Lőrinc is hasonlóképp kéziratban terjesztették verseiket, és még Kisfaludy Sándor is álnéven jelentette meg a Himfy-versek első kötetét. Ugyanakkor Faludi verseiből igen gondosan lemásolt kéziratos köteteket szerkesztett, melyeket pártfogóinak és barátainak küldött el. Így kortársai jól ismerték költészetét is, és Faludit nemcsak prózai munkái miatt tartották „magyar Ciceró”-nak, a korabeli magyar irodalom egyik legjobb stílusművészének. Tanítványa, majd pozsonyi tanártársa, a deákos költő, Rájnis József az Apuléjus tükörében mesterét „a magyar poéták tsudájá”-nak nevezi, és verseit „tiszta arany”-nak tartja. Révai Miklós 1786-ban és 1787-ben két ízben is kiadta Faludi verseit és prózai munkáit, mert akkora igény volt az addig kéziratban köröző verseire és a már elfogyott prózai munkáira. A nyolcvanas években Faludi költészetének több követője is akadt, mint Fekete János, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós és mindenekelőtt az úgynevezett népies költők, Dugonics András, Péteri Takács József, Sándor Iván vagy Nagy János, akik dalaikat a Faludi-versek mintájára írták. Ugyanakkor Faludi költészetének kisugárzása nem tartott sokáig. A század utolsó két évtizedében Kazinczy Ferenc és költő barátainak fellépése, majd Csokonai Vitéz Mihály költészetének varázsa, az európai neoklasszicizmus és preromantika irodalmának magyarországi térhódítása hamar elfeledtette a mindössze negyvenhárom verset író jezsuita költőt. Faludi költészetének „újrafelfedezése” majd csak Batsányi 1824., illetve Toldy Ferenc 1853. évi kiadásához és tanulmányaihoz fűződik, de ez már „csak” irodalomtörténeti elismerést jelenthetett, mert a 19. század közepének nemzeti-klasszicista ízlésétől már elég távol esett ennek a jezsuita papköltőnek személyes motívumokat elfojtó, miniatürizáló formakultusza és dallamosságra épülő, jellegzetesen rokokó költészete, annak ellenére, hogy Horváth János 1923-ban írt A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című máig érvényes monográfiájában a Petőfi költészetével tetőző új, modern magyar költészet első előfutárának nevezi Faludit. Weöres Sándor szerint is Faludi volt „az első ízig-vérig európai lírikusunk”, az ő költészete „nyitott ajtót az európaiság felé” 18. századi költészetünkben. „Vele végződik a nehézkes, nemes, régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált új hangzás”, „mindazt magába sűríti, amit a régi magyar irodalomból folytathatónak ítélt az utókor, József Attiláig mindenki egy kicsit adósa verszenéjének, versmondattanának, strófáinak és rímeinek” (Weöres 1982, 73–76).

Faludi költészete az Itáliában megismert olasz árkádikus költői stílus és költői nyelv magyarországi meghonosítását jelenti, éppúgy, ahogy a 16. században Balassi költészete bizonyult az olasz és az európai petrarkizmus eredeti magyar megszólaltatásának. Az 1690-ben Rómában alapított, majd a 18. században nemzeti akadémiává alakult Árkádia költői, a Csokonai és Kazinczy által is fordított Lemene, Zappi, Rolli, Frugoni és mindenekelőtt a Magyarországon is nagyon népszerű Pietro Metastasio az élőbeszéd és a muzikalitás tökéletes érvényesítésére törekedtek, a reneszánsz által kidolgozott műfajokhoz és műformákhoz tértek vissza a Marinót követő olasz barokk költészet retorikus túlzásai után (Sárközy 1988). Ezt az élőbeszédhez közel álló árkádikus pásztorkötészetet ismerte meg itáliai tartózkodása alatt Faludi Ferenc, és saját verseit is az ott megismert olasz minták alapján írta. Ugyan többször felmerült, hogy nem egy dalának megvan a német, illetve francia „gáláns” párdarabja is, de ez nem változtat semmit azon a tényen, hogy Faludi Rómában írta első költeményeit, és később is az olasz árkádikus pásztori költészet követője maradt, verseit jellegzetesen olasz strófaszerkezetekben írta, és az sem közömbös, hogy maga is felvételt nyert 1743-ban a római Árkádia költőakadémia tagjai közé a Kárpátok Dindimeiója (Carpato Dindimio) néven. Faludi Ferenc tehát nemcsak követte az olasz árkádikus költők példáját, mint később Csokonai Vitéz Mihály, hanem maga is árkádikus költő volt, költészete pedig az olasz árkádikus-rokokó ízlés tökéletes megszólaltatása magyar nyelven. Faludi verseit idegen, olasz dallamokra, idegen strófaképletekben írta, de verseinek nyelve, ritmusa keze alatt jellegzetesen magyarrá vált, és kortársai is mint jellegzetes magyar (népi) dalokat olvasták őket. Épp ezért igazságtalan az a felvetés, hogy Faludi nem lett volna „eredeti” költő. Ha az eredetiség fogalmát nem szakítjuk el a 18. század közepének Európa-szerte elfogadott irodalmi kánonjától, amely szerint a költők egymást utánozva igyekezték elérni a lehető legmagasabb művészi tökéletességet, akkor Faludi minden bizonnyal a Csokonai előtti magyar költészet „legeredetibb” magyar költőjének számít annak ellenére, hogy prózai munkáihoz hasonlóan verseit is külföldi, olasz minták alapján írta.

Faludi ránk maradt összes költeménye, melyeket maga gyűjtött össze kötetbe, mindössze negyvenhárom verset jelent. Ugyanakkor a kis gyűjtemény – melyet Toldy Ferencet követve szokás „világi dalok”-ra, „vallásos énekek”-re, „alkalmi költemények”-re és „pásztori versek”-re osztani – a teljes költészet élményét nyújtja, mert felöleli a lírai költészet legkülönfélébb műfajait és témáit. Strófaszerkesztés, rímtechnika és stílus szempontjából nyíltan mutatja a költő szándékát, hogy a magyar költői nyelvet alkalmassá kívánta tenni a korában Európa-szerte népszerű olasz árkádikus pásztorköltészet különféle műfajainak megszólaltatására. Lírai verseinek legtöbbje igen dallamos, rokokó megformálású ének, melyben a költő a hétköznapi élet, az úgynevezett „kis boldogság” örömeit énekelte meg, amelyek között helye van a szerelemnek, sőt a csúfolkodásnak is (Nincsen neve). Egy-egy versében kis történeteket mond el, hol az elfogott, kalitkába tett, felhizlalt, majd jóízűen elfogyasztott Tarka madárról vagy a szívét Ámortól visszakérő Phyllisről. A Bucsuzó énekben éppúgy, mint a Kísztő és Felelő énekben, egy fiú és egy lány felelgetnek egymásnak. Saját keze által írt kötetében (Dobri–Kovács 1992), mely az antik varietas-elv alapján lett megkomponálva, találhatók „tájversek” (A hajnal, Erdő, Tündérkert), kisebb dalok a szerelemről (Cupidó,Clorinda), életbölcsességek megverselései (Tarka madár, Szerencse, Forgandó szerencse, A pipárul), zsánerképek (Remete, Szakácsének, Nincsen neve), vallásos költemények és himnuszok (Szent István királyhoz, Az Úr Jézushoz, A Szűz Máriához, A Feszülethez), alkalmi versek Mária Teréziához és pártfogóihoz (Mária Terézia királyné asszonyunkhoz, Méltóságos gróf Batthyány Lajosnak, Méltóságos vitéz gróf Nádasdi Ferenc horvátországi bánnak), társasági események megörökítései (Méltóságos gróf Niczky György és Batthyány Xavéria kisasszony házassága alkamatosságával, A tarcsai savanyú vízrül) és végül hat pásztori vers Vergilius eklogáinak modorában.

Faludi a kor költészetének konvencionális témáit változatos versformákban, bravúros rímeléssel, kivételes stílus- és formaérzékkel énekli meg, a költői nyelv tudatos felfrissítésének kimondatlan, de határozott szándékával. Faludi két versének olasz címet adott (Duetto – Páras ének, A’Dio – Köszönöm, hogy hamis voltál), míg A pipárul című verse alá maga írta a magyarázatot: Olasz sonetto formára. Ezeken kívül még több versét is „olaszos” jellegűnek tekinthetjük, hiszen ezeket, mint a Clorindát és a Phyllist az olasz árkádikus pásztori verseket jellemző bukolikus hangvétel jellemzi, mely egyúttal a népies dalköltészet kezdetét is jelenti a magyar költői nyelvben.

Az árkádiai pásztorvilág teljes eszköztárát felvonultató Tavasz egy hosszú felsorolásból álló mondat, mely főnévi igeneves szerkezetek sorában mutatja be, hogy milyen „Királyi mulatság erdőkben sétálni, / Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, / Fülemile éneklésén / Gyönge szellő legyezésén / Örömet nevelni / Kedve szerint élni”. A hajnalban húsz négysoros nyolcas-hetes, keresztrímes magyaros ritmusú strófában írja le a természet reggeli feléledését, a madarak ébredését, a virágok nyílását, a tavaszi vetésben bóklászó nyulakat, a rájuk vadászó farkasokat és a barlangjában morgó medvét. A versben megjelenik az emberek világa is, a madarászó, vadászó parasztok, a műhelyében dolgozó kovács, az iskolában tanuló diákok. „Leíró” verseiben minduntalan megjelennek a nimfák és pásztorok, így is erősítve a versek bukolikus hangulatát. Az Erdőben azt látjuk, hogy Pán trombitájának szavára mindenki felkél, nemcsak a madarak, de a faunok és szatírok is: „Ásít Faunus és nyujtózik / Rut torháját kiveti, / Gubás testén vakaródzik, Csufos álmát neveti. // Satyrusok napaeáknak / Szép jó regvelt mondanak; / Hizelkedve a nympháknak, / Mosdóvizet hordanak.” A huszonnégy versszakból álló költemény a pásztori világ és az emberi törvényektől távoli, „vám nélküli” szabad élet „csokonais” dicséretével zárul: „Igy járják az erdő dolgát, / Ide semmi gond nem fér, / Itt találja nyugodalmát, / A kit bú és bánat vér. // Isten hozzád váras azért, / Bóldog a ki ide tér, / Mulatságért, víg órákért, / Senki vámat itt nem kér.”

A Tündérkertben a nimfákkal együtt az egész természet hajnali táncra kél: „A nárcissus a hyacinttal, / Ruta, kapor, pipacs, mák, / Majorán a rozmarinnal / Bársonyvirág, violák // Egymás derekába kapnak, / Megforgatják társakat, / A többinek példát adnak, / Kik kémélik talpukat.” Németh László szerint a vers nem egyéb, mint egy „rokokó virágbál”, melynek „hangulata szinte Csokonaié már. Épp olyan zenei, tökéletes, olaszos és sok nedvvel magyar” (Németh 1968, 667). Egyik zsánerképe, a Remete is Csokonai „magánosság-versei”-nek világát idézi elénk: „A kemény kősziklák kietlen kebelében, / Járatlan barlangok elrejtett mély ölében, / A vadon erdők közt találtam kedvemet, / És lelkem-kihültig itt töltöm életemet.”

A magányos barlangban élő remete rajzának ellentéte a Szakácsének hőse, a későn kelő, jókat evő és ivó szakács: „A szakácsnak jól van dolga, / Télen, nyáran könnyen él. / Úr a szakács és nem szolga, / Mikor tetszik, akor kél. / Mindjárt vannak udvarlói, / Szép jó regvelt mondanak, / Hizelkednek szolgálói, / Mosdó vizet hordanak.” Kovács Sándor Iván a Szakácséneket „derűvel és játékossággal megmunkált realisztikus zsánerkép”-nek tartja, melyben Faludi igen tudatosan felhasznál egyes Zrínyi Miklósnál már meglévő költői fordulatokat is (Kovács 1981, 257–269). Az alcíme szerint Olasz sonetto formára írt A pipárul is zsánerképszerűen indul: „Hiv társam, dohányos börbönczém / Te tisztitod fejemet, / Szép pipám, égő kis kemenczém, / Te enyhíted mellyemet”, de már a második strófától kezdve a szállongó-kerengő füst képe az elszálló élet, az elmúlás allegóriájába csap át: ahogy a füst eloszlik, életünk is hirtelen elszáll, vagy mint a pipaszár „elcseppenünk” véletlenül: „Sőt, nem csal, leczkét ád elmémnek, / Mert igy lesz vége életemnek, / Élő ember gondold meg: // Mint a füst oszlik hirtelenül, / Ugy magad is fontold meg, Elcseppensz egykor véletlenül!” Faludi verse az egyik a magyar költészetben addig nem alkalmazott verstípus, a szonett első megvalósítása. Igaz, ritmusa még nem az úgynevezett „nyugati” verselést követi – azt majd csak Kazinczy honosítja meg a következő század elején –, hanem a magyar hangsúlyos mértéket.

Faludi leghíresebb versének a Forgandó szerencse számít, amely tulajdonképpen egy nagy költői toposz, a szerencse forgandóságának, a Horatiustól Zrínyiig megtalálható Fortuna-motívumnak rokokó megéneklése. A szerencse forgandóságával, a „kopasz szerencsével” Faludi többször is foglalkozik mind prózai műveiben, mind költeményeiben, sőt van még egy Szerencse című verse is, melyben a Fortuna ajándékét „álomkincs”-nek nevezi: „Szerencsére csak úgy tekints: Ajándékja álomkincs.” Ám az egész Faludi-életművet átfonó szerencsegondolatnak szinte filozófiai megfogalmazása a Forgandó szerencse. A nagy színjátékban, amelyben egyedül Fortuna befolyásolja sorsunkat, csak az a fontos, hogy okosan tudjunk élni a sors fordulataival, „okosan kell ülni” a szerencse szekerén. Faludi versének igazi értékét a vers dinamikája, organikus egysége, zeneisége adja. Az első versszaktól kezdve, mely a szerencse irányíthatóságát feltételezi, minden versszakban „fordul a kerék”, új és új ellentétek világítják meg, hogy semmi sem biztos az életben. Minden versszak első két sora kinyilatkoztat egy-egy tételt, melyeket aztán a következő három sor variál, majd a refrén nyomatékosít. A vers igazi titka a ritmus tökéletessége, a zeneiség, „melyhez hasonlót – Pór Péter szerint – a magyar líra talán Balassi óta nem tudott felmutatni” (Pór 1969, 258). Faludi nyomán a „forgandó”, „kopasz” szerencse, illetve a „Fortuna-szekere” irodalmi közhellyé vált a magyar irodalomban is. Berzsenyi híres Amagyarokhoz írt második ódájában is a „tündér szerencse” forgandó viszontagságai határozzák meg az emberi történelmet, és Petőfi is „felszállt” Fortuna-szekerére első versében, a Hazámban.

Külön csoportot alkotnak Faludi vallásos énekei, melyeket Az Úr Jézushoz, Afeszülethez, A Szűz Máriához és Szent István királyhoz, illetve Szent Imre hercegrül írt abból az alkalomból, hogy 1771-ben Mária Terézia visszahozatta Raguzából Budára a két magyar szent ereklyéit. Ezt a Mária Terézia királyné asszonyunkhoz című versében külön is megköszöni az uralkodónak. Faludi vallásos énekei is hamar ismertté és népszerűvé váltak. A Keresztényeksírjatok kezdetű ma is énekelt egyházi ének Faludi A Feszülethez írt versének templomi változata, mely így kezdődik: „Szüzek, ifjak sirjatok, / Mélyen szomorkodjatok / Kesergejen minden sziv, A ki Jézussához hív.” A vers könnyű énekelhetőségének és pattogó rímeinek köszönhetően igen hamar tréfás versek mintájává is vált, így az 1765-ben színre került színjátékban, a Kocsonya Mihály házasságában így szól a prológus: „Szűzek, ifjak sírjatok, / Rajtam szomorkodjatok, / Víg tanácsot adjatok, Mert búm s bánatim nagyok. // … Éltem holtig szomorú, / Fejemen a koszorú, / Száraz mint a vén korú, / Hasam s faram domború.” Faludi alkalmi verseit a kor „társasági” eseményeiről, házasságokról, csatanyerésekről, illetve a tarcsai savanyúvizű forráshoz tett kirándulásáról szólnak. Ezek ugyan alkalmi versek, de tele vannak filológiai utalásokkal (Szentmártoni Szabó 2006, 4), formai szépségekkel. A Méltóságos Vitéz Gróf Nádasdi Ferenc horvátországi bánnak 1757-ben írt ének, mely a győztes schwednitzi csata emlékére íródott szinte Berzsenyi ódáinak hangján szólal meg: „Rettentő Mársnak fajzati, / Ti bátor seregek! / Bellona igaz magzati, / Jól vitézkedtetek: / Meggyőztük burgus kölykeit, / Fejünkre eskütt ölveit, / Már dicsekedjetek, / Már dicsekedjetek! // Megvertük kevély táborát, / Vágtuk mint barmokat, / Letéptük sürü sátorát, / Raktunk testhalmokat, / Gázoltunk büdös véreket / És kikergettük lelkeket, / Kin örvendezzetek, / Kin örvendezzetek.”

Faludi költői művészetében külön helyet foglal el az a hat vers, melyet a költő élete végén írt Theokritosz és Vergilius pásztorversei, az eklogák műnemében magyar alexandrinusokban. A Rohoncra visszavonult idős költő az ekloga műfajában talált rá arra a műnemre és arra a költői világra, amelyben kedvére festhette meg az általa mindig is kedvelt „természetes lét”-et, a városi világtól távoli, a szabad természetben élő pásztorok életét, miközben nagy élvezettel szólaltja meg az „egyszerű pásztorok” népies fordulatokban gazdag párbeszédeit. Ugyanakkor ez volt az a műfaj, amelyben meg tudta szólaltatni – papi kötöttségeiből adódó távolságtartása mellett – legbensőbb érzéseit, az egész életét meghatározó jezsuita rend feloszlatása miatti fájdalmát, mely egyszer és mindenkorra végét is jelentette mindazon értékeknek és erkölcsi rendnek, melynek szolgálatában egész életét töltötte, és irodalmi munkáit írta. Az eklogák egyúttal Faludi „olaszos” bukolikus költészetének csúcspontját is jelentik. Az olasz árkádikus költészetben is igen nagy szerepük volt a vergiliusi idilleknek, mint azt jól mutatják Pietro Metastasio Csokonai által is lefordított kantátái, Az elmenetel, A szabadúlás, A háborús zivatar, melyekben éppúgy, mint a Pásztor király című melodrámában, pásztorok szerepelnek, és mondják el érzelmeiket. Faludi lírai verseiben már korábban is többször felbukkannak pásztorok. A Cupidóban Rusticus és a Poéta felelnek egymásnak, a Clorindában két szerelmes pásztor beszélget, az Erdőben megjelenik Pán, Phyllis és Tityrus terelik a nyájat. A Tavaszban Mopsus „furuglyáját fújja”, mellette pedig ott játszik dudáján Corydon, a disznópásztor. Faludiban mindig megvolt a hajlam a bukolikus lírára, de az igazi pásztorköltészet hangján öregkori eklogáiban szólal meg, amikor Vergilius kedvelt műfajában ír életképeket, idilleket a pásztori világról. Ugyanakkor Faludi pásztorai egyúttal igazi magyar pásztorok is, akik a Bakony erdőségeit járják, „csörgés szalonnát” esznek, „víg lengyel nótát” fújnak a dudájukon annak örömére, hogy „Veszprém és Pápa urát” – az Első eklogában Meliboeusként szereplő Fekete György grófot – megválasztották az ország új főbírájává.

Faludi alaposan ismerte és eklogáiban tudatosan fel is használta Theokritosz és Vergilius eklogáinak különböző motívumait, átvett egyes leírásokat, a pásztorok nevét. Hasonlóképp vesz át sorokat Zrínyi idilljeiből is. Szinte „lubickol” a pásztori élet megelevenítésében, melynek megjelenítésében felhasználja a Jegyzőkönyvében összegyűjtött népies szólásokat. Ennek köszönhetően eklogái egyszerre lesznek az antik műfaj és – ahogy Horváth János írja – „a rokokó népiesség” legjellemzőbb darabjai (Horváth 1978, 32).

Az első eklogában a pásztorok nagy lakomát csapnak az új bíró megválasztása alkalmából. Faludi ízes népnyelven beszélteti hőseit: „Uj csákom van, látod, uj kankó vállamon, / Uj varrott ing rajtam, uj bocskor lábamon. / Tejünk, túrónk, sajtunk, van öreg gesztenyénk, / Ómánk, szivánk, körténk, szép puha berkenyénk, / Répánk, borsónk, lencsénk csörgés szalánnával, / Szeretem a lencsét csörgés szalánnával. / Geczi faragj nyársat, süsd meg a kis kecskét!” A II. eclogának Pásztorversengés a tárgya éppúgy, mint Vergilius harmadik idilljében. Faludi versében Corydon, a disznópásztor és a juhász Tityrus találós kérdéseket tesznek fel egymásnak: „Mese mese mi az: Jár-kél lába nélkül? / Mese mese mi az: megáll talpa nélkül? / Ha elő találad, tied lesz kobakom, / Vagy ha jobban tetszik, légrádi bicsakom.” Hasonló pásztorversengés a III. ecloga is, ahol Mopsus és Menalcas azon versengenek, hogy melyikük tud szebben énekelni a tavaszról és a mezőről, ahol „gyöngyöt legel” a nyáj. Thyrsis szerint Menalcas éneke a szebb, mint Mopsusé, akinek „mocskos verse (…) Nem illik a múzsák udvarába”. Ezen Mopsus megsértődik, és meglehetősen faragatlanul válaszol: „Ilyen leányvárba Mopsus még nem lakott; / A kinek nem tetszik, fejje meg a bakot.” Faludi IV. eclogája váltotta ki a legtöbb vitát és megrökönyödést, mert ott két pásztor vetélkedik egy szép pásztorfiú szerelméért. Ám ez a vers sem Faludi eredeti ötlete, hanem Vergilius II. és VIII. eklogájának magyar variánsa, így az erkölcsi kioktatás nem Faludit, hanem a nagy latin költőt illethetné.

Faludi pásztori versei között különleges fontossága van a két utolsónak. Látszólag az V. ecloga is versengés, hogy Micon vagy Thyrsis képes-e jobban lefesteni énekében a világot, amelyben élnek. Ám ezen a ponton eltűnik az idill, a látszólagos énekverseny csak arra szolgál, hogy a két pásztor egymást túllicitáló dalában a rendházából elkergetett idős költő kifejezze legőszintébb fájdalmát a nagy igazságtalanság, a jezsuita rend feloszlatása miatt. Az allegória teljesen egyértelmű. A nagy Pán, aki feloszlatta a nyájat, nem más, mint a jezsuita rendet feloszlató XIV. Kelemen pápa, és most „a nyáj” akol és pásztor nélkül veszésre van ítélve: „Micon: Felfordult a világ, eltörött tengele, / Régi csapásának se nyoma, se hele, / A hegyek költöznek, a sütő nap megáll, / A föld kerülette kerengőben járkál. // Thyrsis: Felforrott a tenger, tüzes habot forgat, // Városok omlanak, a szükség nyomorgat, / Galatheát szánam, szinében változik, Bánatos arczája ázik, siránkozik. // Micon: A baglok huhognak, rut ebek ugatnak, / Farkasok dühödnek, juhokat szaggatnak, / Pán azt mondá nékünk: ezek gonosz jelek, / Fergetegek lésznek, rontó, vesztő telek. // Thyrsis: Büdös már a rózsa, méreg az orvosság, / Zászlót emel, tombol a gonosz ravaszság, / Fejér már a holló, fekete a hattyu / Másnak örökébe száll a hitván fattyu. // (…) Pásztor az ő nyáját már maga széllyeszti, / Ártatlan csordáját szántszándékkal veszti, / A révész elveti evező lapátját, / Al s fel szélnek hagyja hánykodó csónakját.” A rosszra, visszájára fordult világ Faludi versében a népi képzeletvilág képeiben jelenik meg több versszakon keresztül húzódó felsorolások egymásra halmozásával. A költő megtalálta a lehetőségét, hogy a vergiliusi allegorikus eklogaköltészet keretei között saját egyéni érzéseit szólaltassa meg a pásztorköltészetnek teljesen megfelelő, népies stílusban. Itt szólal meg először a modern magyar költészetben a nagy erejű vallomásos líra. Faludihoz hasonló lesz majd Radnóti Miklós költői magatartása, amikor a „Pásztori Múzsa” segítségével találja meg azt a formát, melynek segítségével kozmikus képekben tudja kifejezésre juttatni saját kora „városainak omlását”, az emberiség pusztulását okozó „megromlott világot”. A VI. eclogában Moeris és Mopsus tovább keseregnek azon, hogy Pán „kivetköztette” pásztorait, és a „vak szerencsének balszárnyára” vetette őket: „Moeris: Pásztor, kinek fonyod szirmos ostorodat? / Veddelő telekes téli bocskorodat, / Más szelek fujnak most, lemosták nevünket, / Felturták, elhányták kevés mindenünket. // Se nyájunk, se erdőnk, a hol legelhessünk. / Eltiltotta a Pán, Pán kivetkőztetett, / A vak szerencsének balszárnyára vetett. // (…) Mopsus: Már azt is elhiszem: szántó vizen arat, / Bárány farkast kerget, a nyúl ver agarat, / A tél rózsát hoz, a nyár kemény jeget, / A mord északi szél izzasztó meleget. // Métely juhnak, dér virágnak / Horog halnak, tőr madárnak, / Darázs méhnek, aszal rétnek: / Pán haragja vége, fogyta életemnek.” Ekkor érkezik a pásztorok közé Menalcas a hírrel, hogy Pán, aki romlásukat okozta, meghalt, és „a kulcsos városban” új Pánt „ültettek a székbe”. 1775-ben halt meg XIV. Kelemen pápa, akit a pápai trónuson VI. Pius követett, akitől a jezsuiták rendjük visszaállítását remélték. A jó hírnek megörülnek a pásztorok, énekük a gyászból örömujjongásba csap át. Faludi a nagy költőelőd, Zrínyi Miklós sorait átvéve (Kovács 1993, 65–69) ünnepli, hogy élete végén még neki is megadatott a remény: „Érzi már az erdő, kifakad zöldsége, / Felvont sátorinak szinlik ékessége, / Futnak a patakok, csörögnek, vidulnak / Hegy, völgy, sziget, liget szépen megujulnak. // Thymfű a juhnak, nap a virágnak, / Friss víz halnak, társ madárnak, / Fü-kert méhnek, eső rétnek: / A kegyes és jó Pán élte életemnek.” Faludi Ferenc hívő ember volt. Hitt az emberi sors Isten akaratából való megváltoztathatóságában. Hitte, hogy az emberi életnek mindvégig van értelme. Ahogy Radnóti Első eklogájában a kivágásra jelölt tölgyfa új ágakat hajt, és a halálra ítélt voltát érző költő tovább írja verseit, úgy Faludi pásztora is hisz abban, hogy van értelme „végig fonyni” szirmos ostorát. És az idős Faludi utolsó éveiben megírja a Téli éjszakák meséit, kötetbe szerkeszti tulajdon verseit a Radnóti által is vallott Arany János-i Mindvégig szellemében.

Az a negyvenhárom költemény, melyet Faludi ránk hagyott, első látásra kevésnek tűnhet, de egy igazi nagy költőt mutat fel. Faludira az a jellemző, hogy dalban, zenében gondolkodik, ellentétben a 18. század első kétharmadának költőivel, akik a korábban prózában megfogalmazott témákat igyekeztek ritmikus formában, párrímekbe szedve verssé formálni. Ezzel szemben Faludi zenei-költői inspirációit öntötte versbe antik és korabeli olasz költői mintákat követve. Faludi Ferenc volt a 18. század első tudatos műköltője. Verseit a korabeli költők műveitől megkülönbözteti a szerkesztés pontossága, az organikus felépítettség. Rend, mérték, kerekdedség van minden versében. Hol egy egész költeményen végighúzódó rímpárral fűzi össze a gondolatokat (Nincsen neve, Az Úr Jézushoz), hol egy szokatlan refrénnel (Tarka madár, Felelő ének), hol egy-egy sor tudatos megismétlésével (Nádasdi). Kedveli a párhuzamos szerkezeteket, ezt néha egy versen belül egymásnak felelő versszakok beiktatásával (Bucsuzó ének), máskor két költemény egymásnak felelő versszakai révén éri el (Kísztő és Felelő ének). Költészetének legnagyobb újdonságát új típusú verszenéje, sajátos verselése jelenti. Még megtartja a magyaros ütemű sorokat, de változatosan élve a rímek játékával olasz mintájú dallamokra építi verseit, a magyaros ütem ellenére jambikus-trochaikus lejtésre emlékeztető zeneiséget ér el. Németh Lászlót épp ezért Faludi költeményei határozottan Csokonaiéira emlékeztetik (Németh 1968, 667). Faludi tökéletesítette a magyar költészetben a páros rímű négy hetes sorból álló strófát is, mely a Petőfi előtti népies költőkre lesz nagy hatással. Másik kedves formája a nyolcas és hetes sorok kétszeri váltakoztatásából keresztrímmel képzett versszak, mely szintén kedvelt megoldása lesz a modern magyar költészetnek, míg két utolsó eklogájának tizenkettes sorai már a 19. századi népies elbeszélő költészet legnagyobbjának, Arany Jánosnak a versformáját előlegezik.

Faludi költészetének hatása nemcsak a deákos és a korabeli népies költőknél érezhető, de kimutatható a századvég három nagy költőjénél is. Csokonai több versében visszatérnek Faludi strófaszerkezetei, az őt megelőző árkádikus költő nem egy képe, strófaszerkezete. Kisfaludy Sándor, aki szintén olasz költői mintákat követett, a Faludi által kicsiszolt nyolcas és hetes sorokból alakította ki a híres Himfy-strófát, és Berzsenyi is legtöbbször a Faluditól kezdeményezett 8-7-8-7 összetételű keresztrímes versszakokban írta a modern mélabú felé hajló verseit. Weöres Sándor szerint A győzedelmeskedő Nádasdi ritmusa egyaránt érződik Berzsenyi ódaköltészetében és Vörösmarty Szózatában, rímtechnikája pedig kimutatható még Babits Mihály és József Attila egy-egy versében is (Weöres 1983, 74). Németh László szerint „[h]a az írókat nem műveik nagyságával mérnék, hanem azzal, hogy a nyelvben mit vittek végbe: Faludi Ferencnél aligha volna két-három nagyobb írónk” (Németh 1968, 666). Ahogy Pilinszky János mondta: „Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. (…) A műveknek egyedül a minősége érvényes. (…) Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen” (Pilinszky 1965). Verseit átolvasva mindenki megállapíthatja, hogy Csokonai Vitéz Mihály felléptéig Faludi Ferenc olaszos jellegű, ízes magyar népnyelven megszólaló árkádikus-rokokó költészete ívelt a legmagasabbra a 18. századi magyar költészetben.

HIVATKOZÁSOK

Batsányi János (s. a. r.) (1824) Faludi Ferentz versei, Pest: Petrózai Trattner János.

Binder Jenő (1901) „Faludi »Téli éjszakái« és a »Noches de invierno«”, Egyetemes Philologiai Közlöny 26: 97–106.

Darrel, William (1704) Gentlemann Instructed in the conduct of a virtous and happy life, London.

Dobri Márta–Kovács Mihály (szerk.) (1992) Forgandó Szerencse: Faludi Ferenc (1704–1779) kéziratos versfüzete, Szombathely: Egyházmegyei Könyvtár.

Horváth János (1978) A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest: Akadémiai.

Kovács Sándor Iván (1981) „A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig”, Életünk 19: 257–269.

Kovács Sándor Iván (1993) „Néhány Zrínyi-nyom a XVII–XVIII. századi magyar költészetben”, in A „Syrena” és a szobor, Pécs: Pro Pannonia, 65–69.

Nagy Elemér (1943) Faludi Ferenc Omniáriumának latin költeményei és jegyzetei, Ipolyság: Pécsi.

Németh László (1968) „Janus arccal: Költők prózája”, in Kiadatlan tanulmányok, 1, Budapest: Magvető, 666–667.

Pilinszky János (1965) „Egy lírikus naplójából”, Új Ember 21 (1965. november 5.).

Pór Péter (1969) „Faludi Ferenc és a Forgandó szerencse stilustörténeti helye”, Irodalomtörténeti Közlemények 73: 2–3, 246–258.

Révai Miklós (s. a. r.) (1786–1787) Faludi Ferentz költeményes maradványi. Győr: Strajbig József.

Rónay György (1978) „Előszó”, in Szörényi László (szerk.) Téli éjszakák. Válogatás Faludi Ferenc prózai műveiből, Budapest: Magvető, 5–29.

Sárközy Péter (1988) Petrarcától Ossziánig. A költészetértelmezés megújulása a XVIII. századi olasz költészetben, Budapest: Akadémiai.

Szauder József (1941) Faludi Ferenc Udvari embere, Pécs: Dunántúl.

Szauder József (1957) „Faludi és B. Pererius”, Filológiai Közlöny 3: 435–440.

Szauder József (1963) „Faludi és Itália”, in Olasz irodalom – magyar irodalom: tanulmányok, Budapest: Európa, 368–387.

Szentmártoni Szabó Géza (2006) „Faludi Ferenc ódája a tarcsai savanyú vizrül”, Vasi Szemle, 2006, 2, 135–171.

Szíj Enikő (szerk.) Demonstratio: Sajnovics János… bizonyítása. A magyar és a lappnyelv azonos, Budapest: ELTE, 1994.

Szörényi László (1979) „Faludi Ferenc a könyvvizsgáló”, Magyar Könyvszemle 95: 1–24.

Tarnai Andor (1958) „Egy tibetinek álcázott laikus erkölcstan a XVIII. század irodalmában”, Irodalomtörténeti Közlemények 62: 177–186.

Toldy Ferenc (s. a. r.) (1853) Faludi Ferenc minden munkái, Pest: Emich.

Vörös Imre (szerk.) (1991) Faludi Ferenc prózai művei, I–II, Budapest: Akadémiai.

Weöres Sándor (1977) Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból, Budapest: Szépirodalmi.