Thimár Attila

„Leveledet vettem, verseid csudálom”
1777: Bessenyei György társasága

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 614–626.

„Úgy örvendem, hogy sógor uramat itt találom, sógor uram okos ember, lehet vele mély és bölcs dolgokról beszélleni; tudom, szereti is az afféléket.”

„Kérlek Parménió, ne szűnjünk ezen dolgokról beszélleni, hidd el, akármit vélj felőlem, nagy kedvem van hozzájok.”

E két részlet Bessenyei György híres darabjában, A filozófusban olvasható, a második és a harmadik felvonás kezdődik ezekkel a mondatokkal. Pontyi a második, majd Ticius a harmadik felvonásban beszélgetni, társalogni szeretne a darab legműveltebb, legtudósabb szereplőjével, Parménióval. Pontyi és Ticius más-más kultúrkört képviselnek (Szilágyi 1996), az előbbi a szóbeli, az utóbbi a könyvekből megszerezhető írásbeli műveltség ismeretanyagát mondhatja magáénak, de mindketten – s ez szempontunkból a legfontosabb – társalogni, eszmét cserélni szeretnének a főszereplővel, aki a darabban az elmélyült tudás, a széles körű tájékozottság megszemélyesítője. A társalgás lehetőséget biztosít számukra ahhoz, hogy Parménió gondolatainak meghallgatása közben megerősítsék vagy megváltoztassák saját véleményüket.

Bessenyei darabjai közül a szerző életében csak ennek az egynek volt színpadi bemutatója, ez azonban olyan nagy hatást tett a kor közönségére, hogy a darab egyik szereplője, Pontyi szimbolikus alakjává vált a klasszikus századfordulónak. A vígjáték sikerét nemcsak a tipikus magyar nemes plasztikusan megformált figurája hozta meg, hanem az is, hogy a szerző olyan témát dolgozott fel, amely a 18. század végi Magyarországon nagyon sok elmét gondolkodásra serkentett: milyen lehetőségei vannak a tudás megszerzésének, megosztásának s főképpen megélésének? Ezek a kérdések több társadalmi réteg számára életbe vágóan fontossá váltak az 1770-es években a felvilágosodás hatásait egyre mélyebben befogadó Magyarországon. A kiválasztott idézetek jól mutatják, hogy a társalkodás mint a tudás átadásának módja egyaránt fontos mindkét, különböző műveltségi szerkezetet megjelenítő szereplő értékrendjében.

A társalgást a fény százada, a 18. század találta fel. Az emberek természetesen már a korábbi időkben is beszélgettek egymással: kicserélték gondolataikat, hangot adtak érzelmeiknek, távoli, ködös tájakról érkezett híreket továbbítottak, ám ennek formája nem a társalgás, hanem inkább a megvitatás, a humanista elmevillogtató versengés, a tanítás, a tanácskozás, a példázatadás vagy a mesélés volt. Ezen beszélgetésformák sajátja, hogy a részt vevő partnerek nem egymás mellé, hanem egymás fölé rendeződnek, a hierarchia alapját a társadalmi rang, a műveltség, a világ dolgaiban való jártasság vagy az élettapasztalat jelentette. Ehhez képest az új kommunikációs forma egyik igen fontos elemének azt tarthatjuk, hogy a résztvevők egyenrangúként szólalhattak meg, sőt az új forma egyik funkciója éppen az – az információk cseréjén túl –, hogy demonstrálja a felek egyenlőségét és a véleménynyilvánítás azonos mértékű szabadságát a közösségen belül. Ezt a szabadságot segítette elő, hogy a társalgásnak nincsen rögzített témája, illetve hogy a témák tetszés szerint, bármely résztvevő által váltogathatók. Ez a nyitottság biztosítja, hogy mindenki egyenlőképpen vehessen részt a közösségteremtő aktusban.

Az új kommunikációs forma nem véletlenül erősödik meg éppen ekkor. A 18. század a „társiasság”, a horizontálisan elrendeződő társadalmi formák kialakulásának és megerősödésének időszaka. Az élet különböző területein születtek társaságok, amelyek a gazdasági működés, a kultúra vagy a tudomány serkentését célozták, vagy az olvasás terjesztését, a vallás kereteinek szervezését vállalták magukra. „A felvilágosodás, a szabadság, a mozgás, a mindent faggató kíváncsiság új szelleme nem csupán a gondolkodók, a filozófusok, az írók és mások ügye, akik magányosan kutatják a kort, illetve működnek benne, a felvilágosodás elsősorban szervezett és nem szervezett társaságok ügye” – írja Im Hof, a társaságalapítási lázat jelölve meg a 18. század egyik legfőbb jellemzőjeként (Im Hof 1995, 93). A 18. századi társaságok elsődleges célja új közösségformáló erők és lehetőségek felmutatása, ezért kívántak távolodni a hagyományos, feudális, vertikális rendtől, a barokk formáktól. A legátfogóbb társiassági kezdeményezés e században a szabadkőművesség volt, ebben a szervezetben egyik fontos szabályként azt fogadták el a tagok, hogy a társadalmi előjogok a szervezeten belül nem érvényesülnek, és az egyenlőséget tovább erősítendő egymást testvérnek szólítják.

A társaságszervezés és a vele szorosan összefonódó társalgás európai szokása a 18. század közepétől Magyarországon is megjelent. Először csak nyomokban bukkant fel, majd az 1770-es évektől erős és egyre többször jelentkező igényként fogalmazták meg literátoraink a tudós és művelt társalgás szükségét. Addig is azonban, míg e társalgás intézményi formát ölthetett, az irodalmi beszélgetés levelezési formája elősegítette, hogy a társadalom különböző alrendszereiben, ekként az írásbeli műveltség területén informális, azaz nem intézményes szerveződések jöjjenek létre. Ezek a személyes ismeretségen, barátságon alapuló közösségek biztosítottak lehetőséget arra, hogy a társadalom számára fontos kérdéseket „kényelmes”, „otthonos” körülmények között lehessen megvitatni, elemezni. A kényelmes körülmények nem a tárgyi komfortot, hanem az eszmei, szellemi rugalmasságot jelentették, többféle vélemény, több értékrend párhuzamos megfogalmazását.

Az írásbeliség területén az informális hálózatok először a tudós literátorok között alakultak ki, majd a század folyamán ez a háló egyre sűrűbbé, nagyobbá és erősebbé vált. Alkalmanként egyes tudósok megpróbálkoztak azzal, hogy az informális kapcsolatrendszert intézményesítsék, tudós társaságot, akadémiát, írói kört szerettek volna létrehozni, reményeik azonban ebben a században nem váltak valóra. A század utolsó harmadában olyanok kapcsolódtak be az információ vérkeringésébe, akik nem állásukból következően, hanem kedvtelésből, időtöltésként foglalkoztak a magyarországi műveltséggel. A levelezési háló folyamatos bővülésének velejárója volt, hogy a latin helyett lassanként a magyar nyelv vált dominánssá, főleg a nem egyházi, nem tudósi környezetben született levelek esetében. A levelek stílusa, hangneme oldottabbá vált, az ott kibontott témák immár túlnőttek a szükséges híradásokon, és az élet kevésbé jelentős részeit is felölelték. A levélolvasók egyre gyakrabban találkoztak a híráramlás szempontjából kevéssé hasznos szövegekkel, olyan töprengéseket, eszmefuttatásokat böngésztek a fóliókon, amelyek messziről kapcsolódtak a levélben közölt hírekhez. A levélbeni társalgás elterjedése révén alakult ki Magyarországon a nem hivatalos irodalmi élet, amely méreteit és összetettségét tekintve sokkal nagyobb és bonyolultabb volt, mint a cenzúrázott és nyomtatott formában létező, majd a század végén lassan intézményekben (folyóiratokban) is formálódó magyarországi nyilvános írásbeliség.

A hazai írásbeli műveltség a 18. század elején két szerzőtípus köré csoportosult. Az egyik csoportot az egyházi intézményekhez, különösképpen az iskolákhoz kapcsolódó szerzők alkotják, a másikat a világi írók jelentik, akik elsősorban a 17. századi írásbeli (irodalmi és történelmi) hagyomány fenntartását tartják feladatuknak. Az egyházi szerzők, papok, szerzetesek, tanítók, tanárok és diákok a hagyományos klasszikus retorikai műveltségen túl kapcsolatot tartottak a korabeli európai szellemi irányzatokkal, ízlésformákkal. A világi szerzők ezektől a hatásoktól általában távolabb esvén elsősorban saját tehetségükre és szorgalmukra hagyatkozva ápolgatták, fejlesztették írásbeli irodalmi hagyományunkat. Szerencsére közöttük is akadtak európai horizontú, külföldi tudósokkal kapcsolatot tartó, a nyugat-európai éppen divatos irányokra figyelmező, kiemelkedő írók, mint Fekete János, Orczy Lőrinc, Teleki József, Haller János, Amade László, Lázár János, Ráday Gedeon.

A társalgás mint új kommunikációs forma mindkét szerzői csoportra erősen hatott. Az egyházi írók ezen a diszkurzuson keresztül jobban tudtak kapcsolódni a társadalom egyéb rétegeihez, hagyományosan kiemelkedő műveltségüket hatásosabban tudták közvetíteni az emberek felé, és szívesen öltötték magukra az új formában megmutatkozó írói szerepet. A világi szerzők, elsősorban a nyugat-európai kulturális változásokat nyomon követők a társadalmi élet modernizálására láttak lehetőséget ezen új beszédrend és az ahhoz szükséges új szellemi terek létrehozásában és bővítésében. A 18. század utolsó harmadában indul Magyarországon a szalonélet, amely a társalkodásnak különösen fontos új keretet adott, hiszen ezeken az alkalmakon nők is részt vehettek, s velük új témák és megszólalási módok kerültek a művelt emberek életébe.

Noha a társalgás vágya áthatotta az írásbeliség minden területét, mégis leginkább a levelezési szokások megváltozásában érzékelhetjük hatását. A 18. század közepétől már a nem tudósi pályán alkotó írók, így a főurak, hivatalnokok, vármegyei tisztségviselők is kiterjedt levelezést folytattak, Orczy Lőrinc, Teleki József már több száz levelet írt, illetve kapott élete során, a tudós literátorok pedig ennek többszörösét is papírra vetették a 18. század utolsó évtizedeiben. A mennyiségi gyarapodáson túl fontos, hogy a levelek információs szerepének minősége sokat javult, ugyanis egyre gyorsabban és rendszeresebben működött a posta. A nem hivatalos úton küldött, hanem ismerősökre, barátokra bízott levelek is biztosabban értek célba, mint a század elején. Gyorsabbá, kiszámíthatóbbá vált a levelezési kommunikáció, immár nem volt szükséges, hogy hónapok, netán évek teljenek el, míg a válaszlevél megérkezik, egy intenzív levelezés esetében akár hét-tíz nap alatt is választ lehetett kapni, még ha több száz kilométerre laktak is egymástól a levelezőtársak. A mind sűrűbbé váló levelezésben egyre gyakoribb, hogy egymás leveleit lemásolják, majd tovább küldik literátoraink, s ezért a címzett már több véleménnyel, nézettel társalkodhat a levél pecsétjének feltörése után. A klasszikus századforduló legnagyobb levelezőjének Kazinczy Ferencet tartjuk. Szinte mindenkivel levelezett, aki a korban irodalmárnak számított. Írói véleményeket, értékeléseket, terveket továbbított barátainak, társai leveleit lemásolta és továbbküldte az érdeklődőknek. A levelezés írásbeli formáján keresztül sikerült megvalósítania azt, amit az élőszóbeli társalkodás élménye nyújthat, valódi levelezési társalgót tartott fenn. A levelezésében részt vevő irodalmárok kettős szerepet töltöttek be, hiszen a szerzők és a közönség is ők voltak: egymás műveit olvasták, bírálták, értékelték a levelezés keretei között. A szerepek folytonosan cserélődtek, ez biztosította a levelezés dinamizmusát, a társalgás élénkségét (Mezei 1994, 98).

A nyilvánosság elé kerülő irodalmi műfajokban a modern, felvilágosodáshoz kapcsolódó társalgás megjelenése azért volt szembetűnő, mert a korszakban háttérként még mindig ott álltak a vallásos „mennyei beszélgetések”, amelyek a társalgásnak egészen más típusát mutatták fel az olvasóknak. A társalgás modern formája azonban sokkal erősebbnek bizonyult, és a misszilis leveleken túl megjelent az irodalom más területein, az amúgy is párbeszédes formát alkalmazó műfajokban, ekként az eklogákban. A népies hang az antik minták utánzása miatt lett követelmény a 18. században, s a klasszikus pásztorok már magyar tájakra költözvén nem csak fennkölt nyelven szólaltak meg és nem csak magasztos témákról értekeztek. A köznapi stílus megteremtéséhez a népies elemeken túl a társalgási szokások is példát szolgáltattak, amint ezt Baróti Szabónak az ekloga műfaját sajátosan újraíró költeményeiben is olvashatjuk: „Nagy fát mozgatsz. Tenyerét jól pökje-meg, aki / E kérdésednek lesz embere” (Baróti Szabó 1786, 8).

A társalkodás formája az episztolákra még nagyobb hatást gyakorolt, mint az eklogákra, s elsősorban az episztolák megszólalásmódjában, tematikai kínálatában hozott jelentős változást. Ha nem is jelentett új, különálló műfajt a társalkodó költészet, az irodalom társadalomtörténeti vizsgálatának szempontjából mégis külön csoportot jelentenek azok a művek, amelyek létrejöttének elsődleges célja a társalkodás, a társaság megteremtése és számontartása volt. Számos verset ismerünk, amelyben hosszasan olvashatjuk azon írók névsorát, akik a „társaságba” tartoznak, akik részt vesznek abban a nagy körben, amely a nemzeti kultúra felemelését tűzte céljául. Példaként csak Baróti Szabónak pártfogójához, Ráday Gedeon úrhoz szóló költeményét idézem: „Nézd Orczyt s a két Telekit, s a furcsa Gvadányit; / Barcsayt, Horváthot, Bárótzyt, Pétzelyt; itten / Molnárt, Mindszentit, Cziriéket, Kreskayt; ottan / Bessenyeit, Görögöt, Kultsárt: nézd Virágot, / Révaival Nagyot és Rájnist; Dugoniccsal Arankát, / Verseghyt: erre Dömét szemléldsze kikelni Takátsot, / és több másokot” (Baróti Szabó 1914, 113).

A társalgás megvalósításához leginkább alkalmas műfajnak, az episztolának hosszú hagyománytörténete éppen ekkor, a 18. század utolsó harmadában változik jelentős mértékben. Az episztolákat a 18. század poétikái két nagy csoportra, a didaktikus, horatiusi és az elégikus, ovidiusi mintát követőkre osztották, ám eközben elismerték, hogy a verses levelek témájuk szerint nagyon sokfélék lehetnek. Mindkét típus kedvelt volt Magyarországon, az iskolai tanulmányok során a diákok igyekeztek elsajátítani a levélírás – elsősorban latin nyelvű – gyakorlatát. A literátorok pedig az antik mintákon fellelkesülve sokszor e műfaj keretei között tartották fenn irodalmi kapcsolataikat. A század közepétől újdonságként jelentkezett, hogy a levelezés eredeti cicerói meghatározását (colloquia amicorum absentium – távol lévő barátok beszélgetése) kezdték olyan módon értelmezni, hogy a műfaj középpontjába a felvilágosodás hatására a közművelődés, a kultúra terjesztésének ügye került, s ehhez kapcsolódtak azután a különféle egyéb társalgási témák. A társalgás iránti vágy feltörő erejéből fakadó tematikai sokféleség azután elmosta a poétikai és retorikai szabályoknak egy részét, különösen az irodalmat csak kedvtelésből űző világi szerzők tollán. A következő korszaknak, a 19. század elejének irodalmárai már észrevették és bírálták is e változást; elmarasztalván a megelőző évtizedek szerzőit, hogy nem tartották be az irodalmi emelkedettség kívánalmait, amint Döbrentei az episztola történetéről szólva megfogalmazta: „A magyar episztola vele [Barcsay Ábrahám], Orczyval és Ányossal kezdődik. De ők, úgy látszik, nem tették volt fel magokban, hogy úgy írják az episztolát, mint annak regulája megkívánja, hanem versekben leveleztek. Innen van sok helyt a csak egy barátságos társaság prózai tónusa, s olyasmi, amit csak egymásnak kellett volna együttlételkor elmondani. Tartsa meg ugyan az episztola a barátság tónusát, de még is emelkedjen magasabbra, s csak olyant írjon, ami másokat is mindenkor interesszálhasson” (Labádi 2004, 584). Kazinczy, Szemere, Döbrentei új követelményeket állítottak az episztolák írói elé. Ez a recepciótörténeti fordulat azóta is érezteti hatását, hiszen Arany Jánoson keresztül Horváth Jánosra is hatott, s ezért az irodalomtörténeti hagyományban máig alacsony szintűnek tartják a társalkodó költészet darabjait. Ez a vélemény az utólagos poétikai eredmények felől akarja értékelni a műveket, és nem veszi figyelembe azt a nagy változást, amely ezen alkotások körében lezajlott. Ezek az episztola műfajába öltöztetett versek tematikai sokszínűségükkel és formai rugalmasságukkal alkalmassá váltak arra, hogy az irodalmiságot, a műveltséget szélesebb körben terjesszék az országban, s ennek során megteremtsék az irodalmi élet, az irodalmi társalgás kereteit.

A társalkodó költészet megindulásának legjelentősebb eseménye, amikor egy szerzőcsoport és annak legdinamikusabb egyénisége, Bessenyei György a példamutatás szándékával vezette az olvasók elé barátaival folytatott levélbeli társalgásának gyűjteményét. A filozófus című vígjátékával egy évben, 1777-ben adta ki A Bessenyei György Társasága című kis kötetkét, amely szinte korszakjelölő újítás volt a 18. század végén. A nyolcvanöt oldalas kis könyv majd húsz éven keresztül mintaként állt a baráti levelezést folytató, irodalmi ambíciókkal bíró hazai literátorok előtt. A kötet megjelenésének újdonsága nem abban állt, hogy egymásnak szóló költeményeket és prózai szövegeket szedett csokorba, hanem abban, hogy új területet hódított meg a nyilvános irodalom számára: az addig az intim szférához tartozó magánlevelezést tette olvashatóvá a közönség körében. A kötet kiadója és szerkesztője, Bessenyei „azáltal, hogy nem tisztította meg normatív szempontok alapján a szövegeket, a redakcióval egy az egyben emelte irodalmi rangra a diszkurzus szerkesztett változatát. Gesztusával Bessenyei nem egyes szövegeknek kívánt irodalmi státust biztosítani, hanem az ő diszkurzusukat tette az irodalom, szándéka szerint, meghatározó részévé” (Onder 1998, 206). Ez a kiadás egyfelől az irodalom mezőjének kitágítását jelentette, hiszen immár a magánélet eredetileg nem a nyilvánosságnak szánt eseményeit, dokumentumait lehetett ezek után a közönség elé vezetni úgy, hogy ahhoz nem kellett stilisztikailag, retorikailag változtatni a szövegeken. Másrészt, és ez talán fontosabb, ezzel a szimbolikus aktussal megteremtődött annak a lehetősége, hogy az életet „irodalomként” éljék meg a korabeli szerzők, azaz a hétköznapi „magánéletük” cselekedeteit mint az irodalom vagy mint az irodalmi élet részét éljék át. Ebből a szemszögből nézve ez a könyv lehetőséget nyújtott arra, hogy a hazai literátorok új szerepben, a magyarországi irodalom szereplőiként fogalmazzák meg magánleveleiket, és modern értelemben vett íróként ápolják barátságukat. Bessenyei jelentős hatását leginkább ebben a gesztusban láthatjuk, hiszen műveinek tartalmi része kevés visszhangra talált kortársainál, ám annak a lehetőségnek eszmei biztosítása, hogy a literátorok írói szerepben, a nemzeti irodalom részeként élhessék meg mindennapjaikat, rendkívüli mértékben felszabadítóan hatott. E felismerés nyomán érthetjük meg, hogy miért éppen az egyházi tollforgatók körében lett népszerű szerző, annak ellenére, hogy a szerzetesek és a világi papok többnyire nem voltak nemesi származásúak, más műveltséggel és más világképpel bírtak, mint a volt bécsi testőr, és származásukból kifolyólag az ország művelődésének ügyét is más perspektívából szemlélték.

A kötet újítása volt magyarnyelvűsége is. A magyar nyelv választása a literátori megszólalás diskurzusának szabályait alapvetően módosította, hiszen a kötetben tudós, filozofáló írásokat olvasunk, de nem azok hagyományos latin nyelvén, hanem magyarul. Az életet, mulandóságot, a világ lényegéről szóló fontos kérdéseket hazai nyelven ilyen párbeszédes, gyűjteményes kötetben eddig még nem vizsgálta senki. Voltak korábban is komoly filozófiai tartalmú értekezések, de azok, mivel egy szerző tollából születtek, nem tették lehetővé, hogy több különböző nézőpont rendeződhessék egymás mellé a szövegben. E kötetben viszont egymással szögesen ellentétben álló véleményeket olvashatott a magyar közönség. Orczy és Barcsay például a túlzott és a valóságtól elrugaszkodott filozofálgatástól óvják Bessenyeit, aki hangsúlyozza lelkialkatának sajátos vonásait, ezzel magyarázza filozofáló hajlamát. A kötet későbbi részében viszont éppen Bessenyei próbálja kimozdítani elcsüggedt, szomorú magányosságából Barcsayt. A filozófusi, bölcselkedő élet lehetőségeiről több szemszögből kapunk felvetéseket e könyvecskében, s ez a többnézőpontúság már önmagában is dialogikusságot teremt a szövegek között, és természetesen a szövegek és az olvasó között is. Ez az erősen dialogikus megformálásmód – amely Bessenyeinek szinte minden művére igen jellemző – különösen érzékletesen jelenik meg a Bessenyei György magához című versben, amelyben a költő saját lelkével beszélget. A kötet nyelvi újítását erősítette, hogy a társalgó versek, verses levelek nem az episztoláknak a poétikákban megkívánt klasszikus versformájában készültek, hanem a hagyományos, magyaros felező tizenkettes formát öltötték magukra. Ez a forma, melyet a kortársak az „igazi” magyar formának tartottak, nemcsak az irodalom kiművelt olvasói, hanem az egyszerűbb közönség előtt is kedves lehetett.

A kötetet a cím felől szokták megközelíteni elemzői, s a „társasága” szót a társalgása szinonimájaként értelmezik. Labádi Gergely egy új értelmezését adta a kötet címének (Labádi 2005), mely szerint a címben megjelölt társaság egy valóban verselgető társaságként működő írói csoport volt, igaz, nem Bessenyei vezetésével, hanem Orczy és Barcsay irányításával, s ezek szerint a gyűjtemény azt mutatja be, miként csatlakozik Bessenyei e társasághoz, miként lesz ő is beavatott, elismert költő a többiek között. A társalgás és a társaság, mint fentebb bemutattam, e korban oly szorosan egybefonódó fogalmak, hogy bátran elfogadhatjuk a címnek mindkét értelmezési irányát, sőt a kettő éppen feltételezi egymást. A könyvbeli társalgás során különféle fontos témák kerültek elő, s Bessenyei szerkesztői munkája nyomán – mert nem időrendben, hanem sajátos kompozícióban közölte a verseket – tarka egymásutánban követték egymást. A műveket a barátság érzése köti össze: a huszonöt alkotásnak több mint felében, tizennégyben fordul elő vagy a címben, vagy a szöveg fontos helyén a „barátom” megnevezés. Ez a fogalom, illetve viszony fontosabb minden más viszonyrendszernél, felülírja a társadalmi rangból adódó különbségeket is, amint Bessenyei a rangban és tekintélyben sokkal fölötte álló tudós barátjának, Orczynak írja:

Mikor vélünk szólasz hagyd el méltóságod,
S mutasd Minervában hozzánk barátságod.
Tudod, a titulus egy olyan külső máz,
Mellyel érdem nélkül ki ki csak büszke váz
(Bessenyei 1777, 14).

Igaz, feljogosította erre Orczy Bessenyeinek írt első válasza – amelyet az ifjú költő rögtön a kötet élére tett:

Én csak barátnak szoktam így firkálni,
Ki hibámat tudja jóra magyarázni
(Bessenyei 1777, 4).

Emellett a szövegek dialogikusságát erősíti, hogy egymás szavaira, gondolataira mint elhangzó szövegekre, mint most formálódó gondolatokra reflektálnak. Orczy előbbi „felhatalmazására” Bessenyei a kötet második darabjának elején az elfogadás felszabadult gesztusával reagál:

Generális Orczy mit cselekszik velem?
Lehet é önéki barátjává lennem?
(Bessenyei 1777, 11).

A kötet szerzői – szereplői – többször utalnak vissza beszélgetőtársuk korábbi szavaira, legalábbis Bessenyei szerkesztése nyomán így állnak előttünk a szövegek. Az első és döntő megszólalás Orczyé, ám a kötetnyitó darab furcsasága, hogy már válasz egy korábbi Bessenyei levélre („Versben írtál, versben adom válaszomat”), amelyet viszont nem olvashatunk e kötetben. A párbeszéd tehát a válasszal indul, amely megszólalás után a továbbiakban Bessenyei viszi a főszólamot, többnyire Barcsayval polemizálva, de hogy túl unalmassá avagy túlontúl száraz filozofálássá ne váljék a kötet, egy-egy líraibb alkotást is közbeiktat a szerkesztő, ekként például Barcsaynak legszebb költeményét, A télnek közelgetését.

A kötet részletesebb bemutatására azért volt szükség, mert a korszakban ezután megjelenő s hasonlóképpen a társalkodást avagy egy szerző saját literátori legitimációját bemutató kötetek mind ezt a mintát veszik alapul.

Révai Miklós, a korszak legfáradhatatlanabb irodalomszervezője 1778-ban jelentette meg első verseskötetét, a Magyar Alagyáknak első könyvét, s ebben latin auktorok átköltése mellett három saját episztolája is helyet kapott. Az episztolák témái és stiláris elemei hasonlítanak Bessenyei kötetére, ám retorikájuk erősen kötődik az antik mintákhoz. Bolla Mártonhoz, szerzetestársához szóló episztolája a hagyományos cicerói helyzetnek, a barát eltávozásának leírásával indul: „Erdélyben, havasok közt, tisztább égnek alatta / Új lakos a roppant épületekbe kelél”, hogy azután a szokásos módon a magyar kultúra művelésére, felemelésére biztassa barátját: „Édes hazájának méltóságára felonzott / Nagy szívvel nyelvén könyveit írja ki-ki. / Használ népének mind erkölcsökre tekintvén, / Mind pedig hogy annak szép neve messzire terül”, s végül az irodalmi hagyományból átvett véráldozat képével teszi magasztossá a kultúra művelését: „Rajta, szegődtetés által még többeket hódíts, / S adja szövetséggel több Magyar erre magát. / Nagy bér a szép név, az hazánknak drága szerelme: / Nincs, ki ezért vérét ontani kész ne legyen” (Révai 1778, 20–22).

Révai egyházi szerző lévén jobban ragaszkodott az antik hagyományokhoz, mint az Orczy-kör és Bessenyei. Mutatja ezt, hogy az egész kötetet a klasszikus időmértékes szabályoknak megfelelően disztichonban írta, s az alagyák – a mai elégia szavunk nyelvújítás kori megfelelője – között Tibullus-, Propertius-, Horatius-fordításokat és -átköltéseket is közölt. A kötet három episztolájában a magyar nyelvű költészet művelésére, a klasszikus időmértékes versek faragására buzdítja társait. Bolla távolléte csak alkalom, hogy levélben biztathassa a magyar nyelv ápolására, mint ahogy a Molnár János apáthoz írt verses levélben is, úgy tűnik, kapóra jött az alkalom, hogy az idős papot nem találta otthonában, mert így legalább írásban formálhatja meg gondolatait a magyar irodalom helyzetéről. E versében Molnárt példaképének nevezi Révai: „Tudják út-mutatóm Magyar új Helikonra te vóltál, / És oda, hogy mi nyomon menjek, előre menél. / Út-mutatóm? te tehát enyém vagy, s nézzed idővel / Hív követőd lévén majd miket érdemlünk” (Révai 1778, 22). Ez az ünnepi gesztus Bessenyei Orczyt választó lépését másolta le, és Révai a többes számmal („miket érdemlünk”) máris kijelölte kis társaságuk magját, sőt az Orczy-körnél pontosabban határozta meg azt, hogy mi kapcsolja össze a szerzőket: a klasszikus verselés magyar nyelven megszólaltatásának szándéka.

A társalgási kör tovább bővült, Révai 1787-es gyűjteményes magyar verseskötetében, az Elegyes versekben már nemcsak saját verseit közölte, hanem mások hozzá küldött episztoláit és prózai leveleit is, s ezzel csatlakozott ahhoz a diskurzushoz, amelyet A Bessenyei György Társasága vezetett be irodalmunk történetébe. Levélváltást olvashatunk Kreskay Imrével, a pálosok pesti könyvtárosával, Bessenyei barátjával, Horváth Mihállyal, a nagyváradi, majd a budai gimnázium tanárával, valamint két rendtársával, Berents Kersztéllyel és Tóth Farkassal. A levelek témája elsősorban a magyar kultúra kiművelésének ügye. Bessenyeiéktől eltérően nem a bölcselkedés túlontúl tág vidékét járják be, hanem konkrét feladatokat jelölnek ki egymás számára, a megvalósítandó közvetlen célokat határozzák meg. Az egyházi szerzőknek hétköznapi elfoglaltságuk az irodalom, ezért a hozzá való viszonyukat is a hétköznapi tevékenységben, a hétköznapi feladatokban látják megvalósulni. Révai kötetében a kulturális élet közmunkásai, a pap tanárok küldik egymásnak buzdító soraikat. Számukra nem a költészet és a versírás jelent újdonságot, hiszen ezt már tanuló koruktól gyakorolják, hanem a magyar nyelven megszólalás lehetősége. Amíg A Bessenyei György Társasága nyitóversében a verses forma újításként szerepelt: „Versben írtál, versben adom válaszomat”, addig az egyházi szerzők tollán a levelek a klasszikus műfaji szabályoknak megfelelően az elégia versformájában, disztichonban készültek, és sokat megőriztek a hagyományos retorikai szabályokból.

Az egyházi szerzők verseibe a világi társalkodás bölcselkedő és udvariassági elemei csak áttételesen hatolnak be. Ennek oka lehet az, hogy a két szerzői csoport, az egyháziak és a világiak, különösen a művelten társalgó főurak között nem vált szorossá az irodalmi kapcsolat. Révai a kötetében nem tesz közzé olyan levelet, amelyet valamely világi főúrral, előkelő személlyel váltott, noha volt birtokában ilyen levél. Orczy Lőrinccel is levelezett, bár ennek darabjaira, amelyekben a báró verseinek kiadását tárgyalták, Révai nem lehetett túl büszke, hiszen Orczy csak hosszas huzavona után egyezett bele a kiadásba. Révai pártfogója volt viszont Károlyi Antal gróf, aki a kor művelődésszervezésében és politikájában ugyanolyan ranggal bírt, mint Orczy. Akár Kempelen Farkas levelét is közölhette volna a költő, amelyben az udvari tanácsos a királyi hercegnő, Mária Krisztina támogatásáról biztosította Révait. A piarista szerzetes azonban a világi, főúri pártfogók támogatása helyett inkább az egyháziak közül választotta ki irodalmi társait.

Más szerzetes-írói körök irodalmi kapcsolata a világiakkal sem működött annyira jól, hogy annak nyomtatásban megjelenő eredménye lett volna. Bessenyei ugyan esténként elborozgatott és társalkodott a pálosok pesti könyvtárában, sőt 1779-ben a Hazafiúi Magyar Társaság tagjai felerészben egyházi szerzőkből, felerészben nemesekből kerültek ki, eme barátkozásnak, társalgásnak mégsem lett a publikum számára is látható eredménye. Nem látott napvilágot a korszakban Barcsay és Ányos levelezése sem, és Kreskay Imre episztolagyűjteménye is kéziratban maradt, annak ellenére, hogy úgy tűnik, kiadásra előkészítendő írta össze azokat, s a kötet szerkezetét tekintve Bessenyei kiadványát követte.

Az 1780-as évek végén a magyar nyelvű folyóiratok indulásával nagyot változott a helyzet, hiszen ezek az új intézmények gravitációs centrumként átalakították az irodalom rendszerét. A folyóiratok mintegy a magánlevelezések szerepének egy részét magukra véve adták közre a műveket, másrészt azonban ez az újfajta nyilvánosság más kontextust adott egy-egy szövegnek. Eközben a folyóiratszámok is témáivá váltak a magánlevelezésnek, a magánlevelezések értékelő, elmélkedő bekezdései viszont megjelentek az újságok oldalain. Az 1780-as évek végén elhalványult a határ a magán-és a nyilvános társalkodási formák között.

Erre az időszakra esik Révai szövegkiadói tevékenységének csúcspontja, Orczy verseinek és az Orczy–Barcsay-levélváltásnak megjelentetése. Mindkét könyvet a Költeményes Gyűjtemény címmel tervezett sorozatában adta közre, részévé téve azokat az összes magyar költőket bemutatni kívánó – bár soha be nem teljesült – nagy vállalkozásnak. A kéziratos források tanúsága szerint már Barcsayban felmerült a gondolat, hogy Orczy Lőrinccel folytatott magánlevelezését irodalmi formába öntve és szerkesztve az olvasók elé vezesse (Barcsay 2001, 7). Az ösztönző erő azonban hiányzott az ő esetében csakúgy, mint Orczynál, aki nem akart a közönség előtt poétaként fellépni. Révai ösztönzésére Orczy végül elküldte először saját műveit, majd második fordulóban a verses levelezést. Révai a levelezést átszerkesztette, a leveleket nem időrendi sorrendben közölte, hanem azokat szerzőik alapján két külön részre osztotta. A párbeszéd ritmusát megváltoztatta ezzel; a verseknek címeket adott, teljesen új kontextust teremtve így a lírai megszólalások dialógusának. A versek önálló költeményekként, egymás után elhelyezett darabokként álltak az olvasók előtt, s ezért nem a társalgás egymásnak felelgető szövegegységeit, hanem a szerzők poétikai teljesítményét tapasztalhatta meg a közönség. A társalkodási hangnem, egymás megszólítása, a folyamatos kapcsolattartás nyelvi elemei, a barátság hangsúlyozása továbbra is ott szerepeltek a költeményekben, de azok formailag a társalkodás konkrét szituációja helyett egy fikciós helyzetbe kerültek, a megszólított „te” jelentésmezője az olvasóéval olvadt egybe. Révai apróbb változtatásokat is végrehajtott a szövegeken, ezek a változtatások azonban a szövegek lényegét nem érintették (Egyed 1996, 187), viszont a kiadás ilyenformán már egy közreműködőnek, a szöveg kiadójának segítségével jött létre. Ez a körülmény azért volt fontos, mert Bessenyeiék esetében még a magánlevelezés spontaneitása vált a kötet egyik meghatározó jellemzőjévé, a Révai kiadta kötet viszont mint gondozott, poétikailag szerkesztett könyv került az olvasók kezébe 1789-ben.

A világi, művelt nemesek és a tudományokkal hivatásosan foglalkozó egyházi szerzők mellett az 1790-es években megjelent egy harmadik műveltségi rétegben is a társalkodó költészet. A literátus emberek azon csoportjánál, akik nem rangjukból vagy hivatásukból adódóan, hanem csak alkalomszerűen foglalkoztak az irodalommal. Kiszolgált katonák, orvosok, mérnökök és nem utolsósorban a hölgyek kezdtek bekapcsolódni az irodalom nyilvános társalgásába. A verses levelezés már korábban, az 1790 körüli kulturális pezsgés idején indult, s azután a kötetek az évtized közepén láttak nyomdafestéket: Molnár Borbála Munkái (1793, majd másodszor 1794–1795), melyben több, kortársával váltott levelét közölte; Gvadányi József levelezése Fábián Juliannával (1797), Csizi István főstrázsamester levelezése Molnár Borbálával (1798), valamint a Barátsági vetélkedés Molnár Borbála és Máté Jánosné Ujfalvy Krisztina között (1804).

Ezen szerzők egyike sem a kiemelkedő, klasszikus irodalmi alkotások másolását tartotta fontosnak, sokkal inkább saját érzéseik, gondolataik, élethelyzeteik kifejtésének ezen új diszkurzusát. Versben leveleztek egymással, bár a témák és a mondanivaló szerénysége miatt ezt prózában is megtehették volna. (Van is erre példa: Molnár Borbála és Ujfalvy Krisztina kötetük közepén áttértek prózai levelekre, majd különösebb megokolás nélkül újból versben folytatták beszélgetésüket – Molnár–Ujfalvy 1804, 27–138). Ezen írócsoport számára a verses forma már önmagában jelentette a költészet megvalósulását. Aki verselt, a költői karba tartozónak számított, s ekként tagjává vált a nemzeti művelődésért buzgók lelkes társaságának.

A széles olvasóközönség szívéhez ezek a verseskötetek álltak a legközelebb, mert hiába voltak Bessenyeiék filozófiai mélységeket és magasságokat bejáró poémái, hiába Révai, Baróti Szabó pontos veretű klasszikus időmértékes sorai, hiába Ányos precízen kidolgozott verseskötete, amely ekkoriban még a nyomtatást sem érte meg, mégis Molnár Borbála volt az, akinek munkáit három éven belül kétszer is kiadták. Ennek elsődleges oka, hogy mondanivalóját a hagyományos, némileg egyszerűsített barokk stílusban adta elő, s ez ismerősen hatott az olvasóközönség azon rétegére, amelyik hétköznapi élete során jobbára csak a vallásos művekben találkozott a magyar nyelvű írásbeliséggel. Népszerűségét növelte még, hogy igyekezett levélben válaszolni mindenkinek, aki hozzá fordult, szinte egy modern értelemben vett lelki segélyező szolgálatot tartott fenn, amint ez versesköteteiből kiderül, s jó tanácsai a nyomtatás segítségével szélesebb körben is elterjedhettek.

A sok levelezőpartner azonban egy új problémát is rejtett, hiszen a korszak erkölcsi normái felől nézve szokatlan volt, hogy egy hölgy több férfival levelezzen egyszerre. Munkáinak harmadik kötetében hosszan magyarázza olvasóinak levelezésének természetét, nehogy félreértsék késztetéseit, célját:

De azt mondhatná valaki, hogy sokkal nyájasabbak az én leveleim, hogy sem mint egy magányos asszonyszemélyhez illenének, erre azt jegyzem meg először, hogy azok a személyek akikkel correspondeálok, többnyire olyanok, akiket személyesen soha nem is láttam, nem lehet hát illetlen nyájasságot közöttünk elképzelni. II.szor én magamat a barátságban mindég úgy képzelem, mint az én Barátommal azon egyenlő nemet, és nem is úgy írok annak, mint akitől tartanom lehetne, hanem leghívebb barátságnak jussai szerint írok, aki tehát fogja tudni, mi légyen az igaz barátság nem kárhoztatja e részben az én bátorságomat. III.szor én a szeretetet a szerelemtől nagyon meg szoktam különböztetni, azért is a szereteten értem mindenütt azon ártatlan lángot, mely a tiszta Barátságot szokta lelkesíteni, és a melyben, ha legnagyobb mértékre hágunk, úgy válik isteni virtussá. Ha tehát a Kedves Olvasó méltóztat ezeket megfontolni, reménylem sértetlenül fog maradhatni e részben ártatlanságom (Molnár 1795–1797, 4).

A barátság fogalmának értelmezése ugyanaz, mint Bessenyeiék kötetében, csak a kontextus változott meg. Ott ennek az érzésnek a felemelő, összekötő erejét hangsúlyozták, kiemelve e kapcsolatot a hétköznapi emberi viszonyok közül. Itt a barátságot a szerelem heves, szenvedélyes érzelmétől kell elválasztani, hogy elfogadható legyen az olvasóközönség számára, és éppen a hétköznapokba belesimuló mivoltát szükséges hangsúlyozni.

Molnár Borbálával vetekedett népszerűségben Gvadányi József, aki nem csak a költői közösség szervezése érdekében írt műveket, hanem nagyobb témák kimunkálásába is belefogott, megverselte például az 1790-es országgyűlés történetét, s leghíresebb munkája a Falusi nótárius budai utazása lett. Verses leveleiben poétai mesterként lépett fel, erre a szerepre korábbi művei érdemesítették. Másoknak küldözgetett írói tanácsokat, különféle költői témák kidolgozására biztatta levelezőtársait, így Fábián Juliannát is bátorította a komáromi földindulás megverselésére: „Hogy én tőle azon szörnyű veszedelemnek leírását kívántam, egyedül azon okból cselekedtem, hogy a közöttünk való levelezés igen meddő ne légyen, mert ha csak complimentírozásból állna, a közönség előtt nem hogy kedves lenne, de még annak olvasása unalmat okozván el vettetne” (Gvadányi 1834, 25). Gvadányi más műveiben is igyekszik elkerülni az unalomnak bármilyen formáját, s ehhez az élőbeszéd elevenségét használja fel. Verses leveleiben is erre az életszerűségre törekedett, s ez odáig vezetett, hogy episztoláiban a konkrét társalkodási-levélolvasási helyzetet is leírta levelezőpartnerének:

Válaszodat éppen akkor vettem,
Amidőn farsangi lelkes fánkot ettem.
Mert egy nemes úrfi hítt lakodalmára
Atyja jó barátom el is mentem arra
(Gvadányi 1834, 13).

A társalkodó költészetnek vagy a költők társalkodásának azon túl, hogy az irodalmi műveket szélesebb körben ismertté tette, és az olvasás megkedveltetésében oroszlánrészt vállalt, volt még egy nagyon jelentős szerepe irodalmi hagyományunk alakulása szempontjából. Megteremtette annak lehetőségét, hogy nem csak a magas stílusrétegekben lehetett megszólalni az irodalom berkeiben. A köznapi témák és ezzel együtt a „közepes stílus” megjelenése lesz előkészítője annak a változásnak, amely majd Kazinczy klasszicizáló törekvései után a romantikában válik meghatározóvá költészetünkben. A társalkodás, a filozofálás, az élethelyzetek kérdéseinek hétköznapi hangnemben való megtárgyalása vezetett oda, hogy a magyar lírában kialakulhatott az a „közbeszéd”, amelyhez képest meg lehetett teremteni a romantika pátoszát, és amelyből éppen a pátosszal párhuzamosan kialakulhatott a romantikus irónia.

Berzsenyi költészetének darabjai jelentik az átmeneti állomást e szempontból a társalkodó költészet és a romantikus közbeszéd között. Nem az ódák, amelyek szerkezetükben, szó- és toposzhasználatukban az antik mintákat követik, hanem az elégiák, ahol az eredeti mintáktól elszakadva és a hétköznapi élet csendességében megszólalva teremtett új költői nyelvet magának. Legszebb példája ennek a Levéltöredék barátnémhoz című vers, főképp annak első, még Kazinczy hatása előtti változata. A böcek (későbbi változatban kanóc) lángjait szemlélő költő a maga szokatlan mondatszerkesztésével, ám nagyon egyszerű kifejezésekkel írta le saját külső és belső világát, hogy azt maga előtt láthassa a címzett és természetesen az olvasó is. Érdemes e verset összevetnünk azzal a misszilis levéllel, amelyet Kazinczyhoz írt 1809. március 12-én, s amelyben erre a vershelyzetre utaló bekezdést olvashatunk. „Ha azon tárgyokat, melyeket Uraságodnak említeni tetszett, az én magános hegyi szenelőmben vagy vén diófám alatt dialogizálhatnánk, mélyebben meríthetnénk az igazság forrásába s lelkeink érzéseibe, de így csak a levél szűk határaiba kell szorítanunk gondolatainkat” (Berzsenyi 1985, 490).

A magántársalgás és a nyilvánosság előtti irodalmi fellépés erre az időszakra kettévált. Kialakultak az első intézmények, megszilárdultak az első írói szerepminták, s ezek kiszorították a magánéletet az irodalom berkeiből. Jól jellemezheti ezt az y-ista per híres esete, amikor Kazinczynak egy magánlevelét tudta nélkül adta közre Révai Miklós és Horvát István a Verseghy ellen írt röpiratban. Ez a gesztus ekkor, 1806-ban már komoly felháborodást váltott ki az irodalmi élet minden szereplőjéből. Kazinczy a következőképpen kommentálta az esetet 1808-ban megjelentett kötetében: „Mi szüksége volt a’ világnak azt tudni, hogy én egynek s másnak dolgozgatásairól mit tartok, azt én ugyan meg nem foghatom: azonban vigasztalásomra szolgál, sőt kevélykedem benne, hogy ez a levél, amelyről nem hittem, hogy azt Révain kívül valaki más látni fogja, bizonyságot tészen, hogy én barátomnak meg nem érdemlett támadásán s érzékeny és illetlen bántásain nehezteltem ugyan, de ezt nem csak bosszúra nem buzdítottam, sőt méltó bosszonkodását szelidíteni igyekeztem” (Kazinczy 1808, 38).

A társalkodás, amely egykor a magyar nyelvű irodalom megindítója volt, eltávolodott az intézményesített irodalom tereitől, az egykori társaság beszélgetőpartnereinek helyét a kritikusok, recenzensek, tudósítók – a szakemberek vették át, a különböző irodalmi pártok vezéregyéniségei és közmunkásai. Ekkor viszont már csak vitatkozni lehetett, támadni és védekezni, társalkodni azonban nem, mert az irodalom immár szakma lett.

Talán ezért is néz vissza olyan nosztalgiával az 1840-es években az irodalmat leginkább szakmaszerűen művelő magyar költő, Petőfi az egykori lovas generális társalkodó életművére A régi, jó Gvadányi című versében:

De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért olvasni lelki gyönyörűség.

HIVATKOZÁSOK

Barcsay Ábrahám (2001) Mennyei Barátom! Barcsay Ábrahám levelei Orczy Lőrinchez (1771– 1789), Egyed Emese (s. a. r.), Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Baróti Szabó Dávid (1786) Verskoszorú, melyet az Új mértékre vett s idővel meg egyengetett és későbben készült verseiből kötött Erdélyi Baróti Szabó Dávid, Kassa: Landerer.

Baróti Szabó Dávid (1914) Deákos költők. Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós versei, Császár Elemér (kiad.), Budapest: Franklin.

Berzsenyi Dániel (1985) Művei és Kis János emlékezései, Orosz László (s. a. r.), Budapest: Szépirodalmi.

Bessenyei György (1777) A Bessenyei György Társasága, Bécs.

Egyed Emese (1996) „Barcsay-filológia. Egy autográf kézirat és a Révai-féle változat (KSZ) egybevetése”, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 40 (2): 181–189.

Gvadányi József (1834) Méltóságos gróf Gvadányi Jósef, magyar lovas generálisnak Donits Andráshoz irt levelei válaszaikkal, Cs. L. J. László az A. I. r. t. (kiad.), Nagyszombat: Wachteg Bódog.

Im Hof, Ulrich (1995) A felvilágosodás Európája, Budapest: Atlantisz.

Kazinczy Ferenc (kiad.) (1808) Magyar régiségek és ritkaságok, Pest.

Labádi Gergely (2005) „Kéziratos források az irodalmi intézménytörténeti kutatások tükrében”, Irodalomtörténeti Közlemények 109: 504–521.

Labádi Gergely (2004) „»…ez a theoria helyes theoriája e… «. episztolaelmélet 1800–1830, Irodalomtörténeti Közlemények 108: 584– 619.

Mezei Márta (1994) Nyilvánosság és műfaj a Kazinczy-levelezésében, Budapest: Argumentum.

Molnár Borbála (1794–1795) Munkáji, Pozsony–Pest: Füskuti Landerer Mihály.

Molnár Borbála–Ujfalvy Krisztina (1804) Barátsági vetélkedés, vagy M. B.-nak Máté Jánosné aszszonnyal két nem hibái és érdemei felöl folytatott levelezései, Kolosvár.

Onder Csaba (1998) „A Bessenyei György Társasága mint elbeszélés”, in Csorba Sándor–Margócsy Klára (szerk.) A szétszórt rendszer. Tanulmányok Bessenyei György életművéről, Nyíregyháza: Bessenyei György Könyvkiadó, 202–207.

Orczy Lőrinc–Barcsay, Ábrahám (1789) Két nagyságos elmének szüleményei, Révai Miklós (kiad.), Pozsony: Loewe.

Révai Miklós (1778) Magyar Alagyáknak első könyvek, Nagykároly.

Révai Miklós (1787) Elegyes versei, Pozsony: Loewe.

Szilágyi Márton (1998) „A vígjátékíró Bessenyei művészi távlatai. Bessenyei filozófusa és Pontyija” in Csorba Sándor–Margócsy Klára (szerk.) A szétszórt rendszer. Tanulmányok Bessenyei György életművéről, Nyíregyháza: Bessenyei György Könyvkiadó, 141–154.