Gyenis Vilmos

Bod Péter és Hermányi Dienes József (Ismeretlen vitájuk a valóságábrázolásról)

Megjelent: ItK, 74(1970/5–6) 703-712.

Bod Péter 1766-ban Enyeden jelentette meg közismert írását az erdélyi református püspökről Smirnai Szent Polikárpus címen (Smirnai Szent… 1766). (Smirnai Szent Polikárpus, avagy sok keserves háborúságok között magok hivataljokat keresztyéni szorgalmatossággal kegyesen viselő Erdélyi Református Püspököknek Históriájok (1554–1760). F. TS. Bod. Péter. Nagyenyed, 1766.) Hermányi Dienes József 1760-ban készítette el kéziratában maradt, de számos példányban közkézen forgott, Az erdélyi református püspökről című munkáját. (A felkutatott több változat közül elsősorban támaszkodhatunk a Marosvásárhelyi, „Teleki” Dokumentációs Könyvtár példányaira M. S. 239. Mikrofilmen MTA Könyvtára A. 737/III.) A két azonos tárgyú, mű között összefüggéseket feltételező nézetek már elhangzottak a szakirodalomban, de közelebbi vizsgálat, összehasonlítás nem történt, érthető, hogy egymásnak ellentmondó, zavaros álláspontok alakultak ki, s a lényeg sikkadt el. Pedig a téma megérdemli a figyelmet, mert az irodalmi felfogásról, az emberábrázolás különböző módszereiről, mondhatnánk a „realizmus”-ról szóló írói viták első céltudatos megnyilvánulását tárják fel a két mű megszületésének körülményei.

A Kemény Józsefhez visszamenő feltételezés szerint – amit Makkai Ernő és György Lajos is átvettek (Gróf Kemény… 1943, 146–184; Kemény Mikéhez 1853. nov. 21-én, 160–164, 163; Makkai 1943, 181; Makkai 1945, 499; György, IX) – Bod Péter az „elhírelt Szent Polikarpust Hermányi kézirataiból merítette, vagyis inkább lopogatta”, azaz Hermányi művét Bod forrásként messzemenően felhasználta. Egy egészen más ötlet, a Magyar Irodalomtörténet Kézikönyvében csak egészen frissen merült fel, miszerint Hermányi püspök-portréi „Bod Péter Smirnai Szent Polikárpusának félig-meddig a kritikai paródiái” lettek volna (Sőtér–Klaniczay 1964, 614). Ez utóbbi megállapítás csak azért is zavar, mert Hermányi három éve halott volt már, mikor Bod műve megjelent, tehát paródiát arról még „félig-meddig” sem írhatott.

Mielőtt a kérdésre teljes választ adnánk, néhány tényt rögzítsünk le. Bod Péter kétségtelenül ismerte Hermányi hagyatékát, abból több esetben saját céljaira felhasznált szövegeket. Ezt nyilván mutatják a Református papokról szóló Hermányi-műbe tett saját kezű bejegyzései, továbbá a Sidók Talmudja című, ugyancsak Hermányi–írásról készített másolata, valamint egyéb feltételezhető összefüggések is. A Hermányi-hagyaték Bod által való felhasználása azért bír különösebb fontossággal, mert kettejük között még szerzőnk életében nem valami kiegyensúlyozott kapcsolat lehetett. Lényegében igaza van a szakirodalomnak, hogy Hermányi feltűnően gyanús módon Bod Pétert „egyszer sem” említi meg, holott Bodot erős szálak fűzték Nagyenyedhez, tanulása és tanítósága Hermányi közvetlen közelségében zajlott le, s hivatalai sem estek messze szerzőtársa székhelyétől. Ha valamit enyhíthetünk az „egyszer sem említés” szigorúságán, megjegyezzük, hogy egy alkalommal név szerint utal a Demokritusban Bodra, de ez is csak gyanút ébreszt fel. [Nádudvari Péter fiáról írja, hogy az „Bod Péternek nem keveset használt holmi káptalanbeli írásoknak kommunikációjával”, minthogy Nádudvari Geczit a fejérvári káptalanban alkalmazták a régi barátírást olvasó tudománya miatt. (194, 195.)] De ezen az egy említésen túl, és a most tárgyalásra kerülő püspökportrén belüli vonatkozások mellett, az egész ma ismert életműben hiába keressük Bod nevét. Egyszer még homályos, semmitmondó utalás van Bethlen Kata „udvari papjára”, de alkalmasint az 1740-es évek legelején még más lehetett az, mint Bod (117.). Nem esik szó Bod irodalmi munkásságáról sem. Bod-művet Hermányi csupán egyetlenegyszer említ – természetesen a szerző nevének elhallgatása mellett –, de ez az utalás is igencsak elmarasztaló: „Le van írva a magyar bibliák históriájában a debreceni bibliák históriája, de nincsen ott az igazi és főoka, amiért az ellen annyira dühösködtek a pápisták”. Világosan kitűnik a szövegből, hogy itt Bodnak „A Szent Bibliának históriája” című (Szeben, 1748) művére történt utalás.

Hermányi Püspök-portréiban is csak egyszer szerepel Bod Péter neve, mégpedig a Borosnyai L. Jánosról adott arcképvázlatban. Arról szól itt a szerző, hogy Borosnyai az „eretnek” Nádudvari nevezetes ügye miatt elhagyván Enyedet Udvarhelyen lett professzorrá, s nagy buzgalommal látott hozzá a tanítás felvirágoztatásához. Püspökké választása után 1748–49-ben megtartani szándékozva professzorságát is, és „hogy pedig az iskolai tanításban fogyatkozás ne lenne, gondolá, hogy maga mellé veszi második professzornak Kőrösi H. Józsefet...” Igen ám, de akkor szólt bele a dolgokba Bethlen Kata és az erdélyi kulturális-iskolai ügyekben mindenható Teleki-família: „Gróf Teleki Józsefné Bod Pétert, a maga udvari papját igyekezi vala betenni és szép summa pénzt szerzett, hogy a professzornak fundust origálna…”

Elképzelhető, hogy „micsoda nagy szimultás”, versengés és feszültség támadt Bethlen Kata és a püspök között Bod Péter miatt, ha Hermányi rendkívüli alapossággal nézett utána veszekedéseiknek: Az először kiszemelt Kőrösit már beszállásolta Borosnyai a gimnáziumba, amikor a főúri akaratnak kellett volna engednie. De úgy látszik nem volt engedékeny, s megalázkodó a püspök, mert a grófnő „teljes volt haraggal Borosnyai ellen”. Bodot is érzékenyen érintette negligálása, s „indulatosan” reagált a fejleményekre. Hermányi a beszámolóban egyértelműen Borosnyai mellett tör lándzsát, s rosszallóan tekint Bethlen Kata haragjára és Bod indulatoskodására. „Szomorú”-nak tartja, hogy ilyesmi fordult elő. Mindennél többet mond, hogy a kollégium károsodását tekintve Hermányi egyaránt okolja mind az udvarhelyi jezsuitákat, akik a „főudvarnál” elvágták a kollégium fejlődésének lehetőségeit, mind Telekinét, aki bárha – elismeri – sokat tett is ebben az időben „adakozással” az egyház ügyében, ezzel a viszálykodással azonban nem használt neki.

Bod személyével kapcsolatosan igyekszik Hermányi tárgyilagos lenni, tudatja, hogy információit „hosszasabban” Borosnyaitól kapta: „ő egyképpen, Bod Péter pedig másképpen beszéli a dolgot, akik között én bíró nem lehetek”. Megpróbálja hát objektíven mérlegelni, hogy melyik személy – Bod Péter vagy Kőrösi H. József lett volna alkalmasabb a professzori szék betöltésére. Ennek a mérlegelésnek csak az első pontja maradt meg a szövegben, utána hiány következik minden kéziratban. (Hinc queadam desunt.)

Az első érvelő pont, mely Bod Péter tudományát erősen rneghomályosította, így következik: „Hogy – pro primo – a literatúrát az iskolában jobban-jobban lábra-kaptassa... Kőrösit Bod Péternél jobbnak tartotta. Igaz is, hogy Kőrösi a deák nyelvet erősen tudja vala, és egyebekben is szép tudomány vala nála”. – Mit írhatott még ezután a következő pontokban Bod megítélésére, nem tudjuk, mert a „pro secundo” szövege már hiányzik. Nem valószínű, hogy Bodra hízelgő lett volna. Mivel véleményünk szerint az eredeti szövegből itt egy lapot kitéptek, az első másoló már csak a hiányt konstatálhatta, s így vonul végig ennek jelzése az összes másolati példányokon. Ha Bod Péter kezébe került Hermányi halála után a kézirat, s ebben a Hermányi-hagyaték sorsát ismerve aligha kételkedhetünk, feltételezhetjük, hogy nem szívesen látta a szövegben a reá nézve dehonesztáló jellemzést. Indulata különben sem volt éppen Hermányi felfogása irányába hangolva, ezért könnyen elképzelhető, hogy ő semmisítette meg a hiányzó szövegrészt. Bod a saját püspökéletrajzaiban szintén beszámol Borosnyai udvarhelyi professzori tevékenységéről, de semmit sem árul el a köztük megesett konfliktusról, noha az fájó pontja maradhatott annak ellenére, hogy ugyanabban az évben elnyerte a magyarigeni eklézsia papi állását. Ez utóbbi azonban tudósi ambícióit kevésbé elégítette ki.

*

Lényegbevágóbb, s tisztán irodalmian elméleti kérdések merülnek fel Hermányi és Bod Péter kapcsolatában akkor, amidőn kettőjük püspökökről szóló munkáját összevetjük. Bár nem nevezik meg egymást, mégis nyilvánvaló, hogy egyik a másikkal perel ott, egymás alkotómódszerét és ábrázolási technikáját teszik kritika tárgyává. Egy valóságos XVIII. századi irodalomelméleti vitának leszünk tanúi, ha kissé alaposabban megvizsgáljuk a két szerző azonos tárgyú munkáját és előszavait.

A Nagyenyedi Demokritus és az Emlékirat mellett Hermányi leginkább fontos munkáját testesíti meg ez a főleg XVIII. századi püspökökről szóló, több részből összekomponált alkotás. A már fejlett írói tudatra valló, céltudatosan szerkesztett és felépített mű nem valamiféle papi látásmóddal közeledik az egyházi vezetők életének megörökítéséhez, és nem is az egyháztörténet oldaláról helyezi a nagy papi méltóságokat piedesztálra. Ehelyett a szépíró világi szemléletével, rendkívüli közvetlenséggel, az anekdotikus és realisztikus ábrázolásmód elveinek öntudatosan lerögzített és valóraváltott végigvitelével éri el, hogy a munka messze kiemelkedik irodalmi értékben az összes kortársi, hasonló vállalkozás közül.

Nem ok nélkül válhattak a püspökportrék az író korának kedvelt olvasmányaivá, amit mindennél meggyőzőbben bizonyít, hogy az éppen elkészült munkát már a hatvanas évek folyamán egymás után lemásolták, s egyházi és nem egyházi körökben terjesztették nagy számban készült kópiáit. Jellemző, hogy még napjainkban is legalább tíz másolatát sikerült felkutatnunk kézirattárunkban. A tárgy pikantériája mellett vonzotta a munka iránti érdeklődést a szerző korábban kivívott híre s neve. Tehetségét az új felfogást tükröző beszédei és írásai országosan ismertté tették, közkedvelt volt az előadásmódja miatt is, s éppen e műve kapcsán szélesen gyűrűző vitának volt részese, amennyiben az emberábrázolás kérdéseiben sajátosan egyéni elvet vallott. A püspököket is csak embereknek, mindennapos cselekedeteikben, esendőségeikkel, hibáikkal volt hajlandó bemutatni, szemben azokkal, akik a valóság megszépítését gyakorolták, s tőle is a valóság meghamisítását várták volna. A Hermányira jellemző anekdotikus gyakorlat felhasználásával és koncentrálásával, konkrét alakok ábrázolásával teremtette meg e művet. Irodalmi elvei kisarkosodtak s meglepően határozottakká váltak, felfogása a világ dolgairól számos felvilágosodás irányába mutató eszme ismeretében és európai szintű olvasmányok hatására letisztult. Ugyanakkor az eredetit kereső és láttató magatartásához, valamint közvetlen elbeszélő modorához is hű maradt. Szoros szálak fűzik e munkát a Demokritushoz. Közel egyidőben készültek, de a Demokritus lényegében és túlnyomó részében már elkészült (1759), amikor más céllal a Püspökportrék megírásához fogott.

Amennyire kedvelte korának olvasója ezt a munkát, annyira megfeledkezett róla a XIX. század, miként ezt a teljes Hermányi-életművel is hasonlóan tette. Mindössze 1872-ben adtak közre néhány részletet belőle, dilettáns módon egy alig hozzáférhető folyóiratban (Protestáns Egyházi… 1872, 1366, 1399, 1518, 1566), de nem figyeltek fel rá, s kiesett az érdeklődés köréből. Később Kelemen Lajos, kinek számára nem létezett ismeretlen forrás, utalt rá 1925-ben, Hermányi Emlékiratának kiadásakor (Hermányi Dienes 1925, XI). És végül Klaniczay Tibor irányította rá a marxista irodalomtudomány érdeklődését – egy másik kézirati példány alapján (Klaniczay 1954).

A püspökökről szóló munka nem korlátozódik kizárólag a püspöki portrékra. Tervszerű felépítésben három, céltudatosan összekomponált egységből áll: 1. Az elöljáró beszédből („Édes posteritás…”), 2. A hazudozó halotti orációkról szóló, de ide kitűnően alkalmazható és aktualizált paszkvillusból („Rövid szatíra”), 3. Magukból a püspök-arcképekből („A református püspökökről”). Az egyes másolati példányok mostohán bántak ezzel a tudatos elrendezéssel, hol egyik, hol másik alkotórészt hagyták el az új kópiában.

A püspöki portrék elé írt előszó nem valami szokványos, a „kegyes olvasót” tájékoztató, nemes tulajdonságokra bíztató, mecénásokat dicsérő, valláserkölcsi tanulságokat összegező bevezetés. Sokkalta több annál: tisztán világi szemlélettel az irodalom elvi kérdéseit foglalja össze, de fontos dokumentumát adja az irodalmi tudat hazai fejlődésének is. (A Hermányi előtti irodalmi tudat fejlődéséről az előszók tükrében kitűnő összefoglalást ad: Kerecsényi 1923; Kerecsényi 1923, 46.) A réginek és az újnak a határán szerzőnk már az előremutató, modern értelemben vett irodalmi elveknek rögzítője tud lenni. Valóságos ars poeticája ez Hermányinak, de egyben a fordulatot hozó, új irodalmiság kezdeteinek is. Nem ok nélkül figyelt fel rá és illette elismeréssel a legújabb irodalomtörténetírás. (Vö. Klaniczay 1954, 59–60. Az előszó első kiadását adta itt. Klaniczay 1960. Gyenis 1961, 226–230. Kenyeres 1964, 111–113. [Ő is közli Hermányi Elöljáróbeszédét.] Jellemző, hogy rövid egymásutánban két kiadást is megért ez a meglepetés erejével ható előszó.)

Az Elöljáróbeszéd alapján mérhető le igazán, hogy a „csak” anekdotázónak, az „elegy-belegy” dolgokról állítólag csupán naiv spontaneitással író szerzőnek, a látszólag krónikás ténykeresőnek milyen alapos és határozott programja, s az újabb igényeket érzékenyen tükröző elmélete volt. Írói magatartásának számos, itt nyíltan kiütköző jelenségének tanulmányozása mellett az írás legfőbb értékeként mód nyílik az író tudatosságának és kikristályosult elveinek vizsgálatára.

Az Elöljáróbeszéd súlypontját képezik azok az elvi megfontolások, melyeknek alapján elkötelezi magát a korban még széltében „haszontalan”-nak minősített „irodalom” mellett. Nyíltan hitet tesz s kiáll a széppróza modern elve oldalán, miszerint a való élet ábrázolását a látszólag apró, köznapi jelenségeken keresztül kívánatos bemutatni. „Láttatnak a dolgok egyrészt kicsinyeknek, de nagyobbra való elmélkedésre adnak okott” – írja –, s elég csak felvillantanunk életművének néhány megvalósított célkitűzését, világosan látjuk, hogy ezt az elvet mindig következetesen betartotta írói gyakorlatában. Irodalmi munkái, kezdve Emlékiratával, folytatva a Demokritusszal és végezve akár a Sidók Talmudjának feldolgozásával, mindenkor és mindegyik kis dolgokról, „dib-dáb dolgokról” szól azzal az igénnyel és öntudatosan vállalt hittel, hogy általuk valami mélyebb, szélesebb perspektívát sikerül feltárnia. Jól látja, hogy egyesek korábban még „különb-különbféle dolgoknak szemét rakását” (vagy mind a Demokritusban írta „sok dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombját” [Nagyenyedi Demokritus… 1960, 5]) vélik rosszallóan felfedezni az efféle írásokban, de ő felülemelkedik e nézeteken, s az „időtől” vár elismerést, mondván, hogy „időre-hóra valaha holmi haszon csak származhatik ebből”. Ha szerényen is, de tisztában van eljárásának értékével: „Nekem (megírni ezeket így) fáradtságomban állott” – mondja – s mégha mások „szemétrakás”-nak állítják is, tudja, hogy „ennyi szemét között olykor aranyat is fog találni a gondos elme”. Az „utókornak”, „maradékainak” is ír Hermányi. Tudja, hogy újszerű írói látásmódja saját korában vihart kelt, ezért az eljövendő kortól várja célkitűzéseinek megértését és elismerését.

Az élet mindennapjainak és apró jelenségeinek mindenek fölé helyezése mellett a valósághoz és az igazsághoz való ragaszkodás követelményét tartja Hermányi az írói alkotás lényeges kellékének. Adott esetben a püspökökről szóló elbeszélései kapcsán elmondhatja, hogy „az igazat írta felőlük”. Ismerteti módszerét és célját: „Úgy írtam le a püspököknek életeket, hogy azokból őket jobban megismerhessétek, mint az ő felettek elmondott hazudozásokból, melyeket hallottatok vagy olvastatok volna róluk.” A Püspök-arcképeket festő munkáját így állítja szembe kora megszépítő hazudozásaival és a halotti orációk dicshimnuszos világával, majd megállapítja, hogy „mások úgy írhatják le őket, mint angyalokat”, de ő ragaszkodik, hogy „mint embereket” elevenítse meg hibáikkal és gyarlóságaikkal együtt. Ez az elvi álláspont, melyben leginkább különbözik kortársaitól. De nemcsak a püspökök megfestésében vallja Hermányi az emberábrázolásnak ezt a magas szintű, realizmust megközelítő felfogását, a Nagyenyedi Demokritusnak bármelyik hőse; professzor, arisztokrata vagy király legyen is, mindenkor alá van vetve ez új igényű széppróza lényegét kitevő követelménynek. A valóságos emberek mindennapos körülmények közötti ábrázolásának gyakorlati megnyilvánulásait mindenkor elismeréssel illette a róla szóló kritika. (Vö.: Erdély öröksége… 1942, V–XX. és 215–252. Tolnai 1952. A realizmus kérdései. (Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái. Tolnai, A realizmus… Az előadáshoz hozzászólt Hermányi tárgyában is: Klaniczay 1955.) Íme az Elöljáróbeszéd tanúsága, hogy vitában s ellenvélemények tüzében is határozottan és elviekben foglalt állást szilárd meggyőződése mellett.

E reális ábrázolást közelítő elvi megfogalmazásban figyelmet érdemel a szerzőnek az a megjegyzése, hogy bár az egyes alakok valóságos bemutatásához szükséges tárgyból nagy bőségben rendelkezett tényanyaggal, mégsem írta le mindazt, hanem a legjellegzetesebbet válogatta ki belőlük. „Tudtam többeket is – írja – de ezeket elégnek tartottam…”, „De itt mindent nem írhatok le…”, „De sok volna mind leírni, amit idetartozót tudok…”, „Hosszú volna a dolgoknak históriája…”, „Mindent leírni unalmas volna…”. A sokból való lényegkiemelés és annak a többi helyett való ábrázolása már közel áll a típusalkotás magasabb követelményeihez.

Tele van az Elöljáróbeszéd személyes vonatkozásokkal, utal az életben előfordult sérelmekre, s nem utolsó sorban arra, hogy irodalmi munkásságát hogyan fogadták, miként ítélték meg. Egyéb írásaiban is egy-egy megjegyzés erejéig találtunk utalást ellenfeleire vagy rosszakaróira, akik hol prédikációinak hangnemét kifogásolták, hol felfogásában láttak kivetnivalót, hol a kis dolgokban nagyot látó anekdotikus látásmódját kárhoztatták. Nem részletezi, nem tér ki nevekre soha, nem gyűlölködik senkivel, de rezignált megjegyzései arra engednek következtetni, hogy bizonyos eléggé feszült viszony alakulhatott ki közte és egyes kortársai között. Ellenfeleivel szemben magabiztosan vallja: Ha megvetik, „szemétrakásnak”, „szemétdombnak” is tekintik művét és műveit, vessék csak szemétre, „ha úgy tetszik szaggassák darabokra, égessék hamuvá”, csak egyet tegyenek meg emlékére, hogy „többeket és jobbakat írjanak”.

Jellemző momentum még személyes kapcsolatainak kérdéséhez, hogy egyes ellenfeleit az egyházon belüli „belső emberekben” jelöli meg, akiktől állítása szerint „többet szenvedett”, mint a „leggonoszabb külső emberektől”. Ezektől fél csak igazán, mert noha ellene „összvepilátuskodtak”, s „machinációkat” folytattak vele szemben, szemtől szembe mégis „jó kedvvel mutatják magukat”. – Mindent összevetve Hermányi elvi kérdésekből elfoglalt álláspontját s gyakorlatban keresztülvitt irodalmi eszményeit olyan haladó, újat hozó világnézetből eredeztetjük, amely szinte törvényszerűen konfliktust rejtett magában, s összeütközést eredményezett a régihez ragaszkodó s szerzőnk irodalmi látásmódjával nem szimpatizáló körökkel szemben. Az „aetas”-t, a saját korát hűen tükröző, valóságot visszaadó írásokat akart alkotni, s ismételten szembefordult az avíttan ósdi „ideális jegyzéseket” nyújtó szerzőkkel. Az irodalmi elvei miatt kapott sebek nem szegték kedvét, szilárdan kitartott állásfoglalása mellett, sőt további tervei is ebben a szellemben fogantak.

Maguk a püspökportrék távol állnak attól, hogy pontosan datált életeseményeket, tudós életrajzokat rögzítsenek. (Műfajilag élesen különbözik Bod írásától, amely határozottan teljességre törekvő életrajzot adó céllal készült.) Közelebb vannak a korban Európa-szerte tért hódító jellemképekhez, jellemrajzokhoz, karakterekhez és különböző erkölcsfestő művekhez, melyekben élő vagy valóban élt személyek állnak a középpontban. Hermányi nem éri el ugyan a fejlett irodalmaknak e műfajban kibontakoztatott alapkövetelményeit, de az adott körülmények között ilyen szándék félig spontán megjelenésével számolhatunk. Révész Imre a református püspökök „arcképcsarnokának” nevezte előszeretettel (Révész 1952), mi úgy látjuk, hogy leginkább a „püspökportrék” meghatározás fedi Hermányi igazi szándékát és megvalósult eredményét. A portré a jellemeknek egyes sajátosságait mutatja be s az anekdotikus ábrázolásmódnak is helyet ad.

Leginkább precízek akkor volnánk, ha „püspökportrék”-ról és „püspökökkel kapcsolatos anekdoták”-ról szólnánk, minthogy a kettőnek szoros összefüggése adja a mű sajátságos ízét és értékét is. Apró villanásszerű jellemfestésből és kis kitérőkből áll össze az olvasóban kialakuló kép. Életrajzi tényanyag szempontjából, tudományos, egyháztörténeti oldalról kétségtelenül hiányos ez a kép, de kárpótol közvetlen embert ismertető, jellemet és kort láttató előnyös tulajdonságaival. Már a XIX. század elején Kerekes Ábel szászvárosi tanár, aki Tóth Ferenchez, a püspökök élettörténetének tudós kutatójához megküldte Hermányinak e művét, a kísérő levélben nagyon helyesen utalt sajátos értékére: „Ott ahol a nevezetes dolgok nem hibáznak… ezen apróságok igen jól jönnek ki… és éppen ezért püspökjeinket inkább megismerteti Hermányi, mint Bod…, mert ezek a feljegyzések éppen a hézagot pótolják ki a helyes combinátióhoz.” (Kerekes Ábel levele H. D. I. Püspökről Írott munkájának kíséretében. O. Sz. K. Quart. Hung. 1043. [IV. 103/a.].)

A sokoldalúan jellemzett alakokat valósággal körülbástyázzák az anekdoták, rövidke kis történetek, mulatságos esetek, pletykás históriák, vagy mint ő írja: „Némely tréfás dolgok”, „elegyes dolgok”, „holmi léhás dolgok” stb. Van aztán ezekben szó püspöki családok konfliktusairól, borozó, kikapós feleségekről, püspökfiak ballépéseiről, lányaik pikáns cselekedeteiről, a püspökök felügyelete alá tartozó papok magánügyeiről, botrányaikról, zsinatok belső ügyeiről, mindenféle intimitásról stb. Hermányi kifogyhatatlan ezekből a témákból, s hihetetlen mennyiségű kisepikai egység halmozódik fel így a püspökök alakjai mellé.

*

Bod Péter püspök-életrajzaihoz, a Smirnai Szent Polikarpushoz illesztett előszóban s magában a műben is a „kegyes olvasó” olyan meglepő szövegekre talál, amelyek gyökeresen ellentétesek a Hermányinál látottakkal. Bod utalásai határozottan Hermányi elvi célkitűzéseit vitatják, hevesen elítélik, s teljesen meggyőzően hivatkoznak – ha név nélkül is – Hermányi püspökökről írott munkájára. Tudatja Bod az olvasóval, hogy „nemrégen valaki” egy írásában – vele ellentétben – úgy írta meg a püspök-életeket, hogy „az istenfélő jó embereknek erőtlenségből esett fogyatkozásaikat szedte egy rakásba jó cselekedeteikről semmit sem emlékezvén”.

Feltevésünket, hogy ebben az utalásban Hermányiról van szó, csak megerősítik a munkát bírálat tárgyává tevő további részletek: „Tisztességes ember a szemétdombon hivalkodni nem szeret, amikor a jó illatú, gyönyörű virágokkal teljes kertben mulathatja magát. Úgy azoknak (püspököknek) megeshetett fogyatkozásaiknak szemétdombján én az olvasót megállítani nem tzéloztam, amint nem régen cselekedett valaki…”. Miután kifejti Bod saját elveit, hogy célja a „jó embereknek jó emlékezeteket fenntartani”, nem tud betelni az eltorzított Hermányi-féle ábrázolási mód pocskondiázásával: „Mitsoda gyönyörűség valakinek moslékban mosdani, a szemétdombon mulatni, a mások erőtlenségét kosárba szedni, ha a más szemetében, szennyében vakartsál, vagy rothattságában piszkál s azzal mulatja magát…”. De elég is ennyi, hisz világos, hogy Bod e kirohanását a „valaki” ellen, nem lehet másként felfognunk, mint kizárólag Hermányi és műve nyílt bírálatát, amire a kortárs olvasó azonnal reagálhatott, ha a nevet a már halott író esetében el is kellett hallgatnia.

De nem pusztán csak egyszerű bíráló megjegyzések ezek Bod részéről, Hermányival szemben. Az derül ki ugyanis, hogy egy hosszabb ideje tartó polémiának akar Bod véget vetni a nyomtatott szó erejével. Valószínű, hogy Hermányi és Bod között mintegy hat évvel a Polikarpus megjelenése előtt szóbeli vita folyt a püspökök ábrázolásának mikéntjéről, Hermányi ekkor, 1760-ban írta püspökportréit, s kifejthette Bod előtt a realitáshoz ragaszkodó ábrázolási törekvéseit, s esetleg készülő munkáját megmutatta néki. Bod kritikája igen elmarasztaló lehetett, mire szerzőnk abbahagyta műve „tökéletességre vitelét”, de előszót írt hozzá, amelyben egyrészt kifejtette álláspontját, másrészt Bodnak és a hozzá hasonlóknak képmutató, embereket hazudozásokkal angyalokká változtató módszerét szatirizálta. Ekkor és így találta igen alkalmasnak, hogy régi versével, (– „Rövid szatíra: Már e világ előtt megúnt a valóság –”) a hamis fényt árasztó halotti orátort, Verestói Györgyöt is ugyanitt maró kritika tárgyává tegye.

Hermányi egész Elöljáróbeszédéből kiérzik, hogy nem ő a támadó fél. Inkább védekezik – igaz, igen határozottan – az ellene felhozott vádak ellen. Már eleve úgy merült fel itt a kérdés, hogy egyesek rosszallták és „szemétrakásnak” vélték az olyan munkát, amelyik a valóságot akarja bemutatni. A már megelőző vitára vall Hermányinak az a kifakadása is, hogy „mások” úgy írhatják le a püspököket, ahogy akarják, de ő marad a reális bemutatás igénye mellett, aminek jövőjében bízik. Akinek nem tetszik, vesse azt szemétre – írja – mások többet s jobbat írjanak. A korábbi szembekerülésre vall az is, hogy éppen az Elöljáróbeszédben foglalkozik ellenfeleivel, s hivatkozik rosszakaróira, képmutató „belső” emberekre, különböző sérelmeire. Ahogyan Bodnak ellenfelével szemben alkalmazott hangnemét látjuk, arra kell gondolnunk, hogy ez az összecsapás nem is lehetett valami enyhe nézeteltérés, mert jóformán a tisztességét vonja kétségbe írótársának, amikor „moslékban mosdónak” nevezi, stb. Bod Péter oldaláról nézve a vitát még egy feltűnő jelenséget veszünk észre. Bod a Polikarpust Teleki Eszternek, Toroczkai Zsigmond életpárjának ajánlotta mint patronájának. Úgy látszik, hogy Hermányi halála után Bod Péter nyert befolyást a Toroczkai család Telekiekkel összefonódó ágánál, ahol eddig Hermányi volt otthonos. Bodnak célszerű volt, hogy az ez időre sokakhoz eljutott Hermányi-féle püspökportré-gyűjteménnyel szemben írott munkáját aktuális tekintélyekkel, a Toroczkai–Teleki család védelmével támassza alá. Bod Péter más alkalmakkal is biztos hittel alapozott arra, hogy a Telekiek megvédik az „ócsárló, tövises nyelvek ellen” (Jancsó 1940, 44).

Ha rövid pillantást vetünk Bod művére, azonnal észrevesszük, hogy gyökeresen más felfogásban, pontosan Hermányi ábrázolásmódjával ellentétes szemszögből rajzolja meg a püspökök alakját. Bod „apostoli férfiakat”, „istentől vezéreltetett őrállókat” akar teljes „fényességükben” bemutatni. „Jó embereknek jó emlékezetét” óhajtja fenntartani, sőt a „virtusoknak hegyére” szeretné őket felállítani. Gondos munkával kutatja fel, hogy mit cselekedtek „Isten dicsőségére” e kiváló férfiak. Ha netántán emberi gyengeségekre és erőtlenségekre, emberi hibákra és gyarlóságokra is akadna eközben, célja csak egy lehet, hogy a „feledékenység tengerébe” merítse azokat. És miután a „jótselekedeteknek Édenkertébe” így bevitte püspökjeit, már csak az vár az olvasóra, hogy mintegy a „jó illatú, gyönyörű virágokkal… gyönyörködtesse magát”. Nem óhajt tehát Bod emberi fogyatkozásokról írni, nemcsak azért, mert ez az illetőkre rossz fényt vetne, hanem azért is, mert ezekben semmi sincs a jóra való buzdításból. Az ő akarata pedig a hagyományos nevelő–tanító célzat követése, mint írja, a „jó megmutatásával” hasonló erényekre akarja bírni az olvasót. Méghozzá nem is akármilyen erényekre, de a református vallás tanításainak nem kevéssé elfogult sugalmazása szerinti tulajdonságokra. Bod püspökjei ismerik a katolikus térhódítás következtében rájuk háruló feladatokat, harcolnak ügyükért, latolgatják jogi helyzetük artikulusait, s ahol csak lehet, a katolikusok ellen fordítják érveiket. – Egész anyagára a korabeli tudományosság módszere nyomja rá a bélyeget. Kronológiai sorrendben minden püspök életét kinyomozza, hol és mikor születtek, tanulmányaikat hogy és mint végezték, milyen hivatalokat töltöttek be, „mit szenvedtek a sok változások alatt e hazában; hol laktak, s múltak ki e világból”. Minden összeszedhető adat, rengeteg pontokba szedett artikulus, zsinati döntés, országgyűlési végzések vallási ügyekben bőségesen megtalálható a Polikarpusban (Mikó 1862, 107; Sámuel 1899, 122).

Bod teljességgel másként írt a püspökökről, mint Hermányi: Ő az egyháztörténetileg fontos cselekedeteket kereste és hangsúlyozta, míg Hermányi az emberileg jellemző tettekről és tulajdonságokról számolt be. Helyesen állapította meg Klaniczay Tibor Hermányi felfogásáról, hogy „az írónak a magatartása ez a történetíróval szemben”. Bod nem sokra tartotta a „hívságos” világias irodalmat, a Magyar Athenasban is közismert módon nem az elbeszélőket és költőket emelte ki, hanem inkább azoknak juttatott előnyt, akik vallásos és tudományos munkákat jelentettek meg az ő koráig (Klaniczay 1954, 59).

Bod püspökeinek nincs magánélete, vagy ha véletlenül kitérne is ilyesmire, mind-mind szolid, józan, feddhetetlen családi életet élő ember, s feleségeik, lányaik, fiaik is hasonló tisztes életet élnek. Egy sem keveredik közülük sem a bor, sem a szerelem bonyodalmaiba. Nem érdeklik Bodot a magánéletek érdekes helyzetei, az úgynevezett novellisztikus elemek, s ha kitérőket mégis alkalmaz a kor szokása szerint még e tudós műben is, akkor azok egészen más természetűek. Részben jámbor példázatokból, részben az e korban már elavult kuriózumok ismertetéséből állnak (Smirnai Szent… 1766, 173–194).

Ennyi ellentétet látva Hermányi és Bod műve között, már-már arra gondolhatnánk, hogy az a vád, miszerint Bod Hermányi írásából „lopogatott” volna, teljességgel alaptalan. Mégsem térhetünk így napirendre a kérdés felett, mert minden elmondott ellentét dacára felhasználható anyagot talált Bod Hermányi művében. Először is azokat a tényadatokat vette át, amelyekben az anekdotikus ábrázolásmód ellenére gazdag Hermányi műve. Vannak egyes részek, amelyeket Hermányi helyzeténél fogva eleve jobban ismert, minthogy közelebb volt az enyedi központhoz, jobb kapcsolatokkal rendelkezett némelyik püspökkel. Ezeket az adatokat anekdotikus részeitől (savuktól–borsuktól) megfosztva innen-onnan kiszedegetve átveszi Bod, s méltóságteljes témaként iktatja írásába. Így jár el például Matskási Krisztina válóperes ügyével is. Nem az úrasszony és a szolgálatában álló nevelő szerelmi viszonyának anekdotikus történetét hangsúlyozza, mint Hermányi tette, hanem a Borosnyai püspök idejében megesett „nehéz házassági perlekedések”-ről szól a Hermányitól vett adatok alapján. Leginkább mutatja Bod felhasználó metódusát az „eretnek” Nádudvari Sámuel ügyének megörökítése. E témát Hermányinál senki jobban nem ismerhette, mivel annak paptársa volt, s közvetlen tanúja az eseményeknek. Természetes, hogy itt némi alakítással bár, de szinte kizárólag Hermányira támaszkodhatott Bod, s ha úgy tetszik kivonatolta és sokszor szó szerint „lopogatta” annak anyagát. (L. pl. mindkét műnek a Borosnyai L. Jánosról írott részeit. [173. és 201.].)

További vizsgálat tárgya lehetne még Bod Péternek a Nagyenyedi Demokritushoz való viszonya. Kapcsolat a szerző és a mű között minden bizonnyal fennáll: A Polikarpus alapján is több rész utal egymásra (Smirnai Szent… 1766, 184–188 és Nagyenyedi Demokritus 1960, 145, 253).

Már a püspökökről szóló párhuzamos két munkától függetlenül utalnunk kell a XVIII. század derekán élt két, a maga nemében kiváló szerzőnek az ellentétek és különbözőségek ellenére is rokon vonásaira, helyzetük és célkitűzésük kortól meghatározott hasonlóságára. Először is feltűnő, hogy mennyi azonos tárgy foglalkoztatta őket, mennyi azonos témájú munkát alkotott egyik és másik szerző is. Mindegyik tevékenykedett az emlékírásban, egyaránt munkát szenteltek az erdélyi református papok múltjának és a püspökök történetének, diáriumokat, jegyzőkönyveket hagytak hátra „némely Erdélyben történt dolgok”-ról, gyűjtő szenvedéllyel fordultak a történeti, kulturális és irodalmi hagyományokhoz, a Sidók Talmudját írták le, anekdotagyűjteményt állítottak össze stb. Ezúttal most csak az anekdotagyűjteményekre térünk ki egy bekezdés erejéig.

Bod Szent Hiláriusa. avagy a „szívet vidámító, elmét ékesítő, kegyességre serkendő, rövid kérdésekbe és feleletekbe foglalt dolgok” lényegében a Demokritusszal egy időben készült (Bod 1760; Bod 1943; Haraszti 1878). Hasonló igény kielégítése lebeghetett a szemük előtt: A korban jelentkező szórakoztatási vágyhoz olvasmányt kívántak nyújtani. Mégha Bod célját a „lelki dolgok” előrevitelében látta is e munkával, nála ugyancsak jelentkezett a törekvés, hogy olyan „históriák”-ról is kellene szólni, „amelyik ha talán alá-való módon vágynak is iratva, mégis erősen gyönyörködtetik az elmét”. Körültekintően számot vet nemcsak a hazai, de az európai szórakoztatásra hangolt olvasmányigénnyel: „Vannak tanultabb nemzeteknek nyelveken sok szép mulatságos könyvek, amelyekkel megunt idejekben, vagy kedvetlen szomorú állapotjokban szokták magukat ártatlanul megújítani s kedvetlen idejüket elmebeli gyönyörűséggel tölteni, s a mellett a mulatságot szerző szók, dolgok vagy históriák által hasznos tanulságot venni. Vannak ilyen könyvek a magyar nyelven is felesebb számmal, mintsem valaki azt gondolná.” Íme a program, amely szinte mindkettőjük számára indokolja a szórakoztató anekdotikus irodalom művelését. Más kérdés, hogy Hermányi inkább rátalált a program megvalósítását jelentő útra. Bod Péternek ugyanis a Szent Hiláriusban nem sikerült „valóságos históriákat” és döntő mértékben világi tárgyú elbeszéléseket adni, miként Hermányinak. Épületes és tanulságos „curiosus dolgai” még vallásos szellemben gyökereznek s csak néha térnek ki világi irányba. Mondások, példabeszédek, kérdés-feleletek gyűjteménye ez nagyobbrészt, mely sokszor a Biblia anyagához kötött. Erősen a XVI–XVII. században divatos vallásos rejtvény-könyv típusát testesíti meg némileg profanizált változatban. S az, ami miatt különösen elmarad Hermányi műveitől, abban keresendő, hogy nem az eredeti elbeszélés útjára lépett e munkájával, hanem csak a hagyományos magyarítást művelte, minthogy „szedegetett nagy részén más nyelveken kiadott, írott könyvekből”. Kölcsönvett idegen nyersanyagát legfeljebb csoportosította, de nem dolgozta fel, nem alakított rajtuk. (Idézetek, Smirnai Szent… 1766 bevezetéséből.)

Kétségtelenül messzebb jutott viszont Bod a magyar tudomány ügyének szorgalmazásában és előbbrevitelében Hermányinál. (Félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy Bod Péter irodalomtörténetileg elismerten fontos helyét egészében távol áll tőlünk vitatni, még ha érdemeit nem taglalhatjuk itt teljességében. De az adott tárgyból fakadó – Bodra nézve kedvezőtlen következtetések levonásától sem tekinthetünk el, esetenként.) Hermányi tudományos törekvéseit ugyancsak számottevőnek ítélhetjük – más helyütt részletesen szólunk erről – muzeális, kulturális és nyelvi programja ugyancsak ismeretes. A magyar nyelv ápolását, a latinizálástól való megtisztítását szívügyének tekintette. Bod Péter nevezetes nyilatkozata a „tudós emberekből álló magyar társaság” iránt, mely a „magyar nyelvnek ékesgetésére szolgálna, mint más nemzetekben”, ugyanazt a törekvést fejezte ki határozottabb formában, mint ami Hermányi tevékenységében is munkált. (Bod 1760. Előszó 8–9. Szilágyi 1859, 325–327. Kelemen 1909, 353. [Ebben Hermányiról is.].)

Mindketten a református egyház papjai voltak. De míg Hermányi pályáját Nagyenyed kulturális centruma, polgárias környezete határozta meg, addig magyarigeni pályatársa az arisztokrácia, főleg a Teleki-család kulturális és társadalmi törekvéseinek hatása alatt állt. A Telekiek az erdélyi tudományos élet hangadói voltak. Bod mint Teleki Józsefné (Bethlen Kata) udvari papja, majd a Teleki-gyermekek nevelője, élete végéig szoros, jó viszonyban állt velük. A Telekiek támogatták és lényegében megszabták tudománytörténeti terveit, könyvekkel látták el stb. (Tolnai 1944; Kenyeres 1934, 38; Sámuel 1899, 40.) Bodban a felfelé törekvés és becsvágy meglehetősen kifejlődött, Hermányi viszont nem tört nagy hivatalokra, tudományos dicsőségre, gazdagságra, arisztokraták érdekeivel való összefonódásra, noha része lehetett volna ezekben. Nem volt anyagias. Az élet nyulgalmát mindennél többre becsülte. Ha például messzi helyre hívták papi funkció gyakorlására, kérte, hogy küldjenek kocsit érte, mert otthonülő ember lévén, s költsége sincs hozzá, lovakat nem tarthat. Nem így Bod Péter, akinek legalább négy szép lováról, kocsijáról, hintójáról gyakran olvashatunk feljegyzéseiben. Bod jómódú, birtokos, pénzes pap volt. Házi diáriuma szinte teljesen nem csekély anyagi ügyeit traktálja, kölcsönadott pénzeinek kamatjait tartja számon, s még tudományos tevékenységében, s könyveinek kiadásában is gondosan kalkulálta a rentábilis anyagi feltételeket (Sámuel 1899, 211; Mikó 1862, 106; Gyenis 1961).

A „megpompásult, megpiros-nadrágosult, sárgatsizmásult, meg-posonivallásult, elkényesedett száz”-ban mindkét szerző jól kitapintja a kor főbb meghatározó erőit. Ezek között a reformátusokat sújtó vallási harcok elsőként jelentkeznek. Bodnál azonban erősebben érezhető a felekezeti elfogultság. E témában hevesebb, türelmetlenebb, apologetikus és polemikus s valamennyire még a régies, gyűlölködő hitvita-szellem kap teret írásaiban, míg Hermányi már egy újabb felfogás híve, mely polgárosultabb eszközökkel kívánja egyháza ügyét szolgálni. A vallási tolerancia Bod szemében még csak annyi, mint a legmesszebb jutó Bod nevelte Teleki-sarj számára. A tolerancia nékik elsősorban csak a református vallás szabadságát jelenthette, mert erősebb reformátusok voltak, mint amennyire toleránsok. „A tolerancia a felvilágosodást ellenző protestánsok számára csupán eszközt jelenthetett vallásuk pozícióinak enyhítésére.” Hermányi viszont mindezeknél egy lépéssel előbbre járt. (Kézikönyv, azaz Sőtér–Klaniczay 1964, 562. Itt olvashatjuk, hogy Bod „a vallási tolerancia híve”. Révész 1916, 23–24. Alszeghy 1944/45, 3. Bán 1966, 178.)

Révész Imre „keményen orthodox” felfogásúnak jellemezte Bod Pétert. Hermányihoz viszonyítva valóban jóval konzervatívabb szellemet figyelhetünk meg nála. Ideálja a barokk kor kialakította világrend. A felvilágosodás és a barokk nagy összecsapása kevésbé tükröződik írásaiban. Ha nem is utasítjuk el azt az irodalomtörténeti felfogást, hogy Bod bizonyos mértékig a „kezdődő felvilágosodás képviselője”, távolállónak érezzük azért attól, hogy tipikusan „a magyar felvilágosodás előfutárjának” tekintsük, mert akkor Hermányi túlértékelését kellene adnunk. Bod Péter inkább a későbarokk embere és elismerten nagy hatású tudós írója, de mint Jancsó Elemér mondja róla: „lelke egészen a múlt felé irányítja: tudása, érzelmi világa és az általa kifejtett tudományos rendszer inkább zárókő mint kiindulópont.” (Révész 1916, 23. Baróti 1943, VIII. Klaniczay 1953, [jegyzet] 456. Jancsó 1942, 31. Uo.: Erdély öröksége… 1942; XII.) Hermányi sokkal inkább híd a későbarokkból a felvilágosodás nagy törekvéseihez és szelleméhez, s a felgyülemlő új elemek adják meg munkásságának végkicsengését. Legszembetűnőbb a különbség kettejük között a „filozófusok” iránti érdeklődésben és megítélésben. Bod, ha csak lehet, kerüli őket, nem filozófiára hajló elme. Hermányi viszont, ahol lehet, felkutatja őket, hivatkozik rájuk, velük érvel, mondhatni vérében van a kor filozofikus szelleme. Szenvedéllyel szereti a filozófusokat, még ha szükségszerűen jó néhánnyal szemben ellenkező véleményt is fejt ki. Bod szisztematikusan filozófiaellenes, s ha nagyon szükséges szót ejteni a filozófusokról, akkor kizárólag elítélő heves indulatossággal utasítja el őket, mert szemében ezek mind „atheisták” és „naturalisták”, a vallásos élet megmérgezői, az „eretnekek nagyatyjai”. Elég szomorú megadással, de semmiképpen sem egyetértéssel, „veszi tudomásul”, hogy a filozófusok, köztük Christian Wolff kezdenek „mindenütt az első polcra ülni”. (A kézikönyv [1964, 562] olvashatjuk, hogy Bod „tudomásul vette” az új irányba ható filozófusok felléptét. Vö.: Révész 1916, 10–11, 24.)

Politikai felfogásukban is sok rokonság és eltérő vonás egyaránt található, de a jelenségek, amelyekkel szemben állást foglalhatnak, azonosak. Bod Péter, akinek ereiben apja után kuruc vér folyt, már egészen eltávolodott az atyai felfogástól. A Habsburg-házhoz feltétlen hűség jellemezte, ami nem a beletörődés jeleként, mint Hermányinál, hanem az őszinte törvénytiszteletből fakadt. Bízott a fennálló állami rendben, a vallásügyeknek jobbra fordítását is onnan várta. Thököly Imrét, Zrínyi Ilonát, Rákóczi Ferencet „pártos embereknek”, „lázítóknak” ítélte, akik „zavargást”, „zavaros mozgalmakat” támasztottak csupán (Révész 1959, 63; Révész 1916, 18–19). Ebben a témában közel áll Hermányihoz, csakhogy míg e szerző anekdotikus oldalról közelítve meg a témát, kevésbé kap elítélő élt mondanivalója, mint Bodnál, aki tudománya méltóságával mond véleményt. A fennálló társadalmi renddel – mint már a Telekiekhez való viszonyból is látszott – megelégedett; kritikai észrevételeket alig, Hermányihoz hasonló társadalmi leleplezést távolról sem várhatunk Bodtól. Sőt az uralkodó osztálynak nemcsak hűséges kiszolgálója, de valódi híve is volt. Legszemléletesebben bizonyítják ezt a kiadott és még kiadatlan levelei, amelyek önzetlen főúrszolgálatát, a szükségesnél is túlhajtottabb módon megnyilvánuló igyekezetét láttatják. S mint kiderül, értett is az efféle politikához: tudta, hogy mikor kell „kötelességének tartva” patrónusait főben járó zsinatra meghívni, mert „politicusok” jelenléte ott feles számmal szükséges; hogy mikor kell riasztani őket a még kivédhető hírekkel szemben, miszerint pl. Bécsben elhatározták, hogy „adót vetnek az Urakra”, stb. (Bod Péter levele Teleki Ádámhoz. 1760. máj. 14-én. Közölte Kelemen 1907, 383. Bod P. kiadatlan levele Cserei Mihályhoz, 1746. febr. 21-én.) Hermányi nem bonyolódott efféle ügyekbe, igyekezett megőrizni függetlenségét, s inkább élt a „dib-dáb dolgok” szabad világában.

HIVATKOZÁSOK

Alszeghy Zsolt: A felvilágosodás és a magyar protestantizmus. It 1944./45.

Bán Imre: Megjegyzések a kézikönyv XVIII. századi fejezetéhez. ItK 1966.

Baróti Dezső: Érzelem és okosság. Bp. 1943.

Bod Péter: Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza Históriája. Basileába, 1760.

Bod Péter: Szent Hilárius, avagy … Szeben, 1760.

Bod Péter: Szent Hilárius, avagy... Új kiadása Incze Gábortól: Bp. 1943.

Erdély öröksége VII. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Erdély változása (1703–1750). Bevezeti Tolnai Gábor. Hermányi Dienes József emlékiratának rövidített kiadása és előszó. Bp. 1942.

Erdély öröksége, A másik haza VIII. Bp. 1942.

Gróf Kemény József és Mike Sándor levelezése. Közreadta Gorda Ferenc. Erdélyi Múzeum, 1943.

Gyenis Vilmos: A Nagyenyedi Demokritus kiadásáról ItK 1961. 226–230.

Gyenis Vilmos: Adalékok Bod Péter munkáinak bibliográfiájához, ItK. 1961. 470–473.

György Lajos: Demokritus kiadás.

Haraszti Gábor: Szent Hilárius Figyelő, IV. 1878. 23–288.

Hermányi Dienes József: Emlékirat kiadása Kelemen Lajostól. Előszó Cluj-Kolozsvár, 1925.

Jancsó Elemér kiadásában, Bod Péter önéletírása, Kolozsvár, 1940.

Kelemen Lajos: B. P. levelei, Erdélyi Múzeum, 1907.

Kelemen Lajos: Törekvések egy erdélyi múzeum alapítására. Erdélyi Múzeum, 1909.

Kenyeres Ágnes: A kegyes olvasóhoz. Előszavak és utószavak válogatott gyűjteménye. Bp. 1964.

Kenyeres Imre: A magyar irodalomtörténetírás fejlődése a XVIII. sz.-ban. Bp. 1934.

Kerecsényi Dezső: Az irodalmi tudat a régi magyar irodalomban. Disszertáció, 1923. Kézirat.

Kerecsényi Dezső: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban. Klny. Minerva. 1923.

Klaniczay Tibor: A Nagyenyedi Demokritus utószava. Bp. 1960. 412–426.

Klaniczay Tibor: A régi magyar irodalom. Bp. 1953.

Klaniczay Tibor: H. D. J. ismeretlen munkája. ItK 1954. 58–62.

Klaniczay Tibor: Hermányi Dienes József ismeretlen munkája. ItK 1954. 58–62.

Klaniczay Tibor; Bp. 1955. Előadás 15–50 l. Hozzászólás 60–72. előadó válasza 142–150.

Makkai Ernő: H. D. J. Nagyenyedi Demokritus. Szellem és élet, 1943. (Kolozsvár).

Makkai László: Erdély története. Bp. 1945.

Mikó Imre: Bod Péter élete és munkái, Pest, 1862.

Nagyenyedi Demokritus Előszava. Hermányitól Klaniczay Tibor kiadása, Bp. 1960.

Protestans Egyházi és Iskolai lap. Pest, 1872. közli: Barabás József.

Révész Imre: A „Püspökök” debreceni példányának kísérő irata. Bp. 1952. (Kézirat) i. m. R. 2635.

Révész Imre: Bod Péter mint történetíró. Bp. 1916.

Révész Imre: Sinai Miklós és kora. Adalékok a XVIII. századvég magyar társadalomtörténetéhez. Bp. 1959.

Sámuel Aladár: Bod Péter élete és művei. Bp. 1899.

Smirnai Szent Polikárpus, avagy sok keserves háborúságok között magok hivataljokat keresztyéni szorgalmatossággal kegyesen viselő Erdélyi Református Püspököknek Históriájok (1554–1760). F. TS. Bod. Péter. Nagyenyed, 1766.

Sőtér István–Klaniczay Tibor szerk. A magyar irodalom története. (Kézikönyv) Bp. 1964. II.

Szilágyi Sándor: Az Erdélyi Múzeum előzményei. Budapesti Szemle, 1859. VII.

Tolnai Gábor előadása: A realizmus kérdései a régi magyar irodalomban.

Tolnai Gábor: A magyar felvilágosodás előzményei. Előadás a M. T. Akadémia 1952. évi nagygyűlésén.

Tolnai Gábor: Bod Péter és Teleki József. It 1944. 17–19.