Balázs Mihály

Philologia sacra a magyar protestantizmusban: kapcsolódások és elkülönülések

Megjelent: A felvilágosodás előzményei Erdélyben és Magyarországon (1650–1750), szerkesztette Balázs Mihály, Bartók István, Szeged, 2016 339-351.

Ma még nem adhatunk széles forrásbázisra épülő és körültekintő elemzést arról, miképpen alakult nálunk a bibliai filológia helyzete a különböző felekezetekben a konferencia által célba vett idő-szakban. Nem tehetjük meg, jóllehet a nemzetközi kutatások, valamint az 1650 előtti, illetőleg az 1750 utáni időszak hazai fejleményeire vonatkozó ismereteink nemcsak megkövetelnék, hanem sok tekintetben elő is segítenék ezt. Külföldön ugyanis sorra jelennek meg olyan feldolgozások, amelyek középpontjában az a korszakos jelentőségű átalakulás áll, amely az 1550 és 1750 közötti két évszázad alatt radikálisan megváltoztatta a Biblia szerepét a nyugati kereszténység világában. Van, aki a felvilágosult Biblia megszületéseként írja le ezt a folyamatot (Sheehan 2005), van, aki egy bizonyos értelemben a Biblia haláláról beszél (Legaspi 2010), de leggyakrabban talán a scriptura–textura ellentétpárt használják (Harrison 1998). Ezekkel a szakkifejezésekkel beszélnek tehát arról, hogy a Biblia megszűnt az evilági és a túlvilági élet minden területére ér vényes igazságokat tartalmazó nagy könyv lenni, s helyette egyre szélesebb körben csupán – persze megkerülhetetlen – kulturális tényezővé vált. A hazai fejleményekre figyelő kutatás a hasonló folyamatok kibontakozásának első jeleit jóval későbbre, az 1760-as, 1770-es évekre teszi (Balázs P. 2013). Megválaszolandó marad ugyanakkor, hogy a szokásos kelet-közép-európai fáziskésésről van-e szó, vagy pedig arról, hogy a kutatásban nem kaptak megfelelő figyelmet a megelőző időszak fejleményei, vagy mindkettőről. A kérdés felvetését különösen indokolttá teszi, hogy az 1650 előtti időszakot e folyamat szempontjából egyáltalán nem nevezhetjük késedelmesnek, éppen ellenkezőleg – mint erről a későbbiekben még szólunk –, éppen ezen a területen az európaiakkal szinkronban álló, illetve azokat néhány ponton meg is előző fejleményeket regisztrált a kutatás.

Nemcsak a korlátozott terjedelem, hanem az előmunkálatok hiánya is gátat szab ugyanakkor az átfogó jellegű tárgyalásnak. A legszűkebben vett forrásbázis megmozgatásához is latin, magyar és német nyelvű értekezések sokaságát és peregrinusaink külhoni disputáinak olykor nehezen hozzá-férhető példányait kellene tanulmányoznunk. Ezek gondos elemzése után állapíthatnánk csak meg, hogy a kinyilatkoztatás mibenlétéről, a Szentírás tekintélyéről, vagy a kánon egyes kérdéseiről értekezve felekezetük aktuális nagyságának álláspontját mondják-e fel a hazai egyházi, esetleg világi személyiségek, vagy egyéni mozzanatok is kimutathatók szövegeikben. Ígéretesnek látszó szerzők vagy címek esetében szúrópróbaszerűen végeztünk is ilyen vizsgálatokat, s ezek egyikét-másikát meg is említjük az alábbiakban, de teljességre természetesen nem törekedhetünk. A szűkítés folyamatában azt is be kellett látnunk, hogy nem vizsgálhatjuk a Biblia-értelmező eljárások átalakulását sem. Mert egyfelől igaz ugyan, hogy a sensus historicus (litteralis) középpontba kerülése a humanistáknál és a reformátoroknál nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ne csupán egyes könyvek sugalmazottságának mértéke, keletkezésének és korabeli jelentésének kérdése váljék vizsgálat tárgyává, hanem az is, hogy a további (allegorikus, morális, anagogikus) értelmek kiépülése milyen következménnyel járt a betűk tartományában. Ám a szorosabban vett textológiai-filológiai megközelítés mégis viszonylagos önállóságra tett szert, s parancsoló szükségszerűség, hogy először ezen a területen tekintsük át a helyzetet.

E kényszerűségek közepette jutottunk arra a megoldásra, hogy a tárgyban született első magyar nyelvű áttekintést, Bod Péter A szent bibliának históriája c. művét helyezzük elemzésünk középpontjába. Erről legutóbb Bretz Annamária (Bretz 2004) írt szép és fontos tanulmányt, amelyben nem csupán azt tisztázta, hogy a műnek két kiadása jelent meg 1748-ban, illetve 1758-ban, hanem kimutatta leg-fontosabb eltéréseiket is. Ezt követően tárgyszerű méltatást kaptak Bodnak a magyar bibliákról leírt megállapításai, ám a szerző nem tekintette feladatának, hogy hasonlóan alapos képet adjon arról, miképpen hasznosította Bethlen Kata udvari papja a bibliatudomány külföldi eredményeit. Érdemes – teljességre ugyan még e tekintetben sem törekedve – erre a műre koncentrálnunk, hiszen az ennél a nagy felekezethez tartozó, világot látott és jól tájékozott embernél tapasztaltak általánosíthatóak, de legalábbis beszédesek lehetnek a bibliai ismeretek hazai állapotára vonatkozóan is.

Miután a Bethlen Imréhez és Gyulai Klárához intézett előszó megdicsőítette a bibliás magyarokat (a legnagyobb elismerést a könyvet huszonhétszer végigolvasó I. Rákóczi György kapta), az elöljáró beszéd arra inti az Isten beszédét szerető olvasókat, hogy őket, és ne a Szentírásnál Pindarosz verseit többre becsülő Angelus Politianust kövessék, akitől elrettentésül a következő kijelentést idézi: „Semel perlegi scriptum, et nunquam collocavi peius ullum tempus.” (Egyszer olvastam el az írást, de ennél hasztalanabbul sohasem töltöttem el az időt.) A roppant hatásos kezdés hitelét azonban némileg csökkenti, hogy a modern szövegfilológia egyik megalapozójaként ismert Poliziano soha nem mondott ilyet, s amint egy Párizsban megvédett adatokban gazdag disszertáció (Bonafous 1895, 166–176) már 1895-ben feltárta, a rágalmat a 16. században első sorban a protestáns világban terjesztették. Állítólag már Johannes Vives is beszélt arról, hogy a nagy olasz megvetette a Szentírást, szélesebb körben azonban Johannes Manlius közhelygyűjteménye hintette szét Európában. A tárgyilagosság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy Melanchthon jóval enyhébben fogalmazva csak odáig ment el, hogy az olasz szerint Pindarosz hatásosabban foglalt bele verseibe bizonyos erkölcsi parancsokat, mint a zsoltárok, Johann Gerhard Vossius pedig kétségbe vonta a kijelentés hitelét is. Nem tudjuk, Bod hol talált rá erre a mondatra, de annyi bizonyos, hogy nem kis felekezeti buzgalommal helyezte műve élére, s még az sem kizárt, hogy ez Vossius tárgyilagos megállapításának félretolásával történt, hiszen – mint az alábbiakban látni fogjuk – Vossius egy munkája megvolt könyvtárában, s használta is most tárgyalandó műve megírásakor.

A mű első két könyvére összpontosító elemzésünk első lépése az volt, hogy azonosítottuk a magyar tudós által ezekben az egységekben felhasznált forrásokat. A munkát megkönnyítette, hogy megbízható szakirodalma van Bod könyvtárának (M. Hubbes 2004, 47–48), vizsgált értekezése pedig feloldható rövidítésekkel hivatkozik a lábjegyzetekben a felhasznált külföldi munkákra. Az azonosítás eredményét közlő listán a kiadási helyet és időt is megadom, ha az adott tétel szerepel a tudós kiadott könyvjegyzékén (Radvánszky 1884). Ellenkező esetben csak a szerző és a cím szerepel:

Abdia Babyloniae primus episcopus, Historia certaminis apostolici

Cattenburg, Adrianus, Spicilegium Theologiae christianae... Philippi a Limborch professoris...variis dissertationibus ...ad praxim pietatis promovendam pertinentibus refertum, Amstel., 1726.

Clericus Johannes, In Pentateuchum, In libros historicos, in Hagiographos, I–IV, Amstelodami, 1731.

Dupin, Elias, Bibliotheca eclesiastica, I–III. Parisiis, 1682.

Fabricius, Johann Albert, Codex pseudepigraphus Veteris testamenti, I–II, Hamburgi, 1723.

Fabricius, Johann Albert, Codex apocryphus Novi testamenti, I–II, Hamburgi, 1723.

Flavius, Josephus, Contra Apionem, in: Opera omnia, Genevae, 1611.

Gurtlerius, Nicolaus, Systema theologiae propheticae

Heidegger, Johann Heinrich, Enchiridion biblicon, Amstelodami, 1688.

Heidfeldius, Johann, Sphinx theologico-philosophica, 1631.

Hoffmann, Lexicon universale, I–IV. Basileae, 1683.

Honert, Taco van den, Theologia naturalis et revelata, Lugdini Batavorum, 1735.

Honert, Joan van den, Institutio theologiae propheticae

Huetius, Petrus Daniel, Demonstratio evangelica, Lipsiae, 1703.

Kolreiffius, Gottfridus, Chronologia sacra a mundo condito usque ad ipsius interitum, Hamburgi, 1724.

Kortholtus, Christianus, De variis scripturae editionibus tractatus theologico-historico-philologicus, Kilonii, 1686.

Kromer, Martinus, De origine et rebus gestis Polonorum libri XXX.

Le Long, Jacques, Bibliotheca sacra

Leusden, Johann, Philologicus Hebraeo-mixtus, Utrajecti, 1682.

Lomeierus, Johann, De bibliothecis liber singularis

Maróthi György, A szent históriának rövid summája

Micraelius, Johannes, Historia ecclesiastica, Lipsiae, 1699.

Renaudotius, Eusebius, Historia patriarcharum Alexandrinorum Jacobitarum...usque ad finem seculi XII.

Rechemberg, Adam, Hierolexicon reale, hoc est biblico-theologicum et historico-ecclesiasticum, Lipsiae, 1714.

Scaligeriana, sive excerta ex ore Josephi Scaligeri

Thomasius, Jacobus, De quatuor animalibus Ezechielis Dissertatio, Halae, 1693.

Vitringa, Campegius, Observationes sacrarum libri septem duobus voluminibus comprehensi, Amstelodami, 1727.

Vossius, Isaacus, Responsum ad objecta Johann de Bruyn professoris Traiectini et Petri Petiti medici Parisiensis, Hagae-Comitis, 1663.

Vossius, Isaacus, Responsum iteratis ad Bruyn

Vossius, Isaacus, De sibyllinis aliisque quae Christi natalem praecessere oraculis, acc. Ejusdem responsio ad objectiones criticae sacrae

Vossius, Johannes Gerhardus, De teologia gentili ... sive de idolatria christiana..., Amsterdami, 1642.

Wolfius, Johannes Christophorus, Curae philologicae et criticae in evangelium Matthaei

A lista nem mutatja meg a könyvecske minden forrását, hiszen Szent Jeromosnak a Vulgatában olvasható kommentárjai mellett a főszövegben Bod többször emleget további egyházatyákat is, de itt értelemszerűen nem vállalkozhatunk a konkrét kötetek azonosítására. A feldolgozást viszont megkönnyítette, hogy a felsorolt könyvek jól kivehetően három csoportra oszthatók. Egyfelől van-nak bibliatudományi kézikönyvek és lexikonok, a Bretz Annamária által is kiemelt Le Long mellett idetartozik Heidfeld, Hoffmann és Rechemberg; vannak továbbá csupán egyszer, egy-egy személy vagy korszak tekintetében felhasznált egyháztörténetek vagy egyéb áttekintések, s külön csoportot jelentenek azok (Jean Le Clerc, Johann Albert Fabricius, Johann Heinrich Heidegger, Petrus Daniel Huet, Campegius Vitringa, Johann Gerhard Vossius és Johann Christoph Wolf), akiknek állandó jelenlétével számolhatunk.

Ha az alábbiakban Bod könyvét úgy elemezzük, hogy a felsorolt, folytonosan idézett szerzők jelenlétének legfontosabb mozzanatait emeljük ki, akkor az áttekintést Johann Heinrich Heideggerrel kell kezdenünk, hiszen nyilvánvaló, hogy a könyvecske szerkezete Heidegger hatására alakult ki. A magyar fordításokat taglaló harmadik fejezetet megelőző kettő abban a szerkezetben és gondolatmenetben foglalkozik az Ó-és Újtestamentummal, amely világosan kitapintható az Enchiridion Bibliconban. A svájci teológusnál az egyes könyvek tárgyalása során a margón elhelyezett megjelölés is jelzi az egységeket: nomen, argumentum, scopus, chronologia, divisio. Bod a magyar változatban az ajánlást és az elöljáró beszédet követően a Szentírás egészét magasztaló bevezetést helyez az első könyv élére, majd egy hosszabb bevezető után átveszi a svájci teológus kialakította szerkezetet, s ezt az első könyv közepéig tartja is. Nagy különbség persze, hogy tömörítő és leegyszerűsítő módon történik mindez, s a didakticizmust erősíti, hogy jó darabig a magyar szerzőnél egy-egy egységet kérdés vezet fel, vagyis kátészerű megoldással találkozunk. (Később talán az erősebb tömörítés érdekében elmaradnak a kérdések, s egyre inkább tézisszerűvé válik a kifejtés.) Ezt az erős kötődést Heideggerhez nyilvánvalóvá teszik az esetenként szó szerint magyarítással átvett mondatok, így például az is, hogy „az egész Szentírást olyan indulattal kell olvasni, mintha a Jézus Krisztus vérével írattatott volna” (Bod 1748, 10). Bod átveszi és a magyar könyv alapvető üzenetévé teszi azt a Bernardus Clarevallensistől származó szentenciát is, hogy a Szentírás olvasásához ugyanolyan lélek kell, mint a megírásához. Heideggerrel együtt mondja tehát azt is, hogy a Szentírás a beszédnél sokkal megbízhatóbb, csalhatatlan regula, s bár bírálja azokat, akik úgy kezelik a bibliát, „mintha Isten csak így adta volna kezekbe, amint most látják egybekötve”, a szöveget kezünkbe juttató emberi erőfeszítések méltatása mellett is alapvető tényként szögezi le, hogy a hit reguláit tartalmazó dolgokban semmiképpen sem szenvedett el semmiféle változást. Nem tévedett tehát Deáki József erdélyi református püspök, amikor azzal engedélyezte a kinyomtatást, hogy a könyv „apostoli szent hitünkkel és vallásunkkal az helvétiai konfesszióval és heidelbergi katekismussal mindenekben megegyező”, s ezzel az a Heidegger is egyetértett volna, aki 1667-től mintegy három évtizedig volt Zürichben a teológia professzora, s az újítások ellenében a Formula consensus helvetica kidolgozásában is szerepet vállalt. Megerősíti ezt a benyomást a könyv néhány olyan megállapítása, amelyet a bibliai filológia tudósabb képviselői már minden bizonnyal megmosolyogtatóan anakronisztikusnak tartottak. Beszél például arról, hogy az isteni gondviselés szándékosan nem őrizte meg az autográfokat, hogy megbecsüljék a másolatokat is. Másfelől a másolatokat hitelesíteni látszik az egyházatyák és a zsinatok tekintélye, „akik nagy szorgalmatossággal arra adták magukat, hogy megvizsgálják, ha valami hiba nem csúszott-e be az írásba a sok idő alatt” (Bod 1748, 18). Majd nagyon optimistán azzal a folytatja, hogy a könyvnyomtatás felfedezése után a példányszám megnövekedése végleg gátat szabott a szövegromlásnak. Említése méltó ugyan-akkor, hogy a megbízható bibliai szövegek kialakításában és elterjesztésében nem Erasmus, hanem a spanyol Ximenez bíboros (Francisco Jiménez de Cisneros) által támogatott Biblia complutensia jelentőségét hangsúlyozza.

Nem tagadható ugyanakkor, hogy óvatosan és visszafogottan, de átvett és továbbépített Bod olyan gondolatokat is, amelyek a bibliai filológia modernebb megfontolásainak ismeretéről tanúskodnak. Felteszi például azt a kérdést, hogy hogyan tudta Mózes a sok száz évvel korábban történteket leírni. A választ részben a Vitringától származó Observationesre, részint a Kolreifiusra és Maróthira támaszkodó kronológiai megfontolások alapján adja meg. Egyrészt kifejti, hogy Mózes a Teremtés könyvének megírásakor a régi pátriárkák által készített feljegyzésekből merített. Amikor ennek taglalása során Vitringára támaszkodik, olyan szerzőhöz nyúl, aki a szakirodalom szerint a korai újkorban először fogalmazott meg a mózesi szöveg előtörténetére vonatkozó gondolatokat. Az Observationes meglehetően óvatosan vezeti fel mondandóját, folytonosan hangsúlyozza, hogy észrevételei egyáltalán nem kérdőjelezik meg Mózes szövegének ihletett voltát s meghatározó szerepét a keresztény tanrendszerben. A Teremtés könyvében kimutatható sok ismétlést ugyanakkor csak azzal tudja megmagyarázni, hogy szerinte a könyv nem egy szerző elbeszélését tartalmazza. Így jut el tehát addig a Bod által szó szerint is idézett tézisig, hogy Mózes az atyák feljegyzéseit (cedas et scrinia patrum) (Vitringa 1727, 30) dolgozta össze, s analógiaként idézi Lukács evangéliumának elejét is. Nemcsak arról van azonban szó, hogy Lukácsnál és Mózesnél egyaránt a szentlélek munkálkodott az összerendezés során, hanem arról is, hogy maguk a felhasznált részletek is ihletettek voltak. Vitringa ezt hangsúlyozandó nem is egyéni feljegyzésekről beszél, hanem olyan memorandumokról, amelyeket alkalmasint kegyes összejöveteleken szentesítettek, s szerinte az ihletett szövegek iránt megkülönböztetett tisztelet dolgozott Mózesben akkor, amikor az ismétléseket is vállalva sértetlenül szőtte be ezeket a nagy narrációba.

Másfelől Bod Kolreiffiusból és Maróthiból kiindulva bizony elég problematikus, s tőlük messzire elkanyarodó kronológiai megfontolásokkal dolgozik. Megállapítja, hogy a Mózes előtti időkben sokkal hosszabb életűek voltak az emberek, majd az egyes szereplők életkorával is gazdálkodva levezeti, hogy az Ádám, Matuzsálem, Noé, Sém, Izsák, József láncolat tagjai egymással érintkezően éltek, s ebből vonja le azt a tanulságot, hogy „megtarthatták és által adhatták a Mózes előtt lett dolgokat a hosszú életű atyák”. Vitringa és a hit ágazataival összhangba hozott „józan okosság” megemlítése azonban mégis figyelemreméltó, jóllehet a végső tanulság már szinte azonos a hivatalos egyházi állásponttal: „Könyen megírhatta hát Mózes azokat a régi dolgokat, mert nemcsak szüleitől kitanulhatta, hanem kiváltképpen az Isten lelke tanította meg arra, mit írjon és vezérlette, hogy hiba nélkül írjon.” (Bod 1748, 10.)

Nem mondhatunk ilyen bizonyosat arról, hogy szembenézett-e Bod ennek a Vitringánál olvasható elméletnek a továbbfejlesztésével s a körülötte kialakult vitával. Ebben azért nem lehetünk bizonyosak, mert nem tudjuk, elolvasott-e mást is a jelentékeny remonstráns teológus, Jean Le Clerc (1657–1736) munkásságából, mint amire konkrétan hivatkozik. A listán szereplő kötetben minden esetre a hivatkozott időrendi táblázaton kívül több értekezés is található. Ezek egyike azt fejtegette, hogy csak azoknak a történéseknek a leírását lehet Mózesnek tulajdonítani, amelyeknek ő is résztvevője volt, az előtte vagy utána történtek esetében nem lehet ő a szerző. A másik szempontunkból nem kevésbé fontosban (Dissertatio de lingua hebraica) azt fogalmazta meg, hogy az özönvíz előtt Noé családjában egy olyan nyelvet használtak, amely nem az ótestamentumi héber volt, s ez az ősnyelv Bábel tornyának megépítéséig meg is tudott maradni a maga teljes épségében. Miután azonban Bábel után szétszóródtak az emberek, a folytonos és kölcsönös érintkezések során külön-féle dialektusok alakultak ki, s ezek egyike lett a héber is, amely egyébként sohasem lett olyan fejlett és választékos nyelv, mint a görög és a latin.

Érdemes persze tudnunk, hogy ezekre a megfontolásokra annak a vitának a során jutott el, amely közte és az oratoriánus Richard Simon között alakult ki. Mint ismeretes, Simon 1678-ban Párizsban jelentette meg a Szentírás történeti-filológiai megközelítésében roppant jelentős Histoire critique du Vieux Testament (Az Ószövetség kritikai története) című munkáját, amelynek példányait jórészt megsemmisítették, de az 1685-ös amszterdami kiadás nagy szellemi kihívást jelentő eseménnyé vált (Müller 2005). A Szentírás szövegét övező bizonytalanságokon túl (az eredeti szövegek elpusztultak, a másolatok gondatlanok, a holt nyelven írott szövegek megközelítése elmélyült nyelvi és történeti stúdiumokat igényel) különösen a mózesi könyvekre tett megállapításai váltottak ki hatalmas felindulást. Simon ugyanis azt fogalmazta meg, hogy a legszorosabban vett törvényeket tartalmazó szövegrészeken kívül csupán azok származnak magától Mózestől, ahol ezt maga az Írás is megmondja. A további, a teremtéstörténettől Mózes idejéig tartó eseményeket felmondó részek olyan általa alkalmanként prófétának is nevezett közíróktól (écrivains publics) származnak, akik hivatalos megbízásból készítettek feljegyzéseket, s Mózes szerepe csupán ezek összeállítására korlátozódott.

Le Clerc húsz fiktív levelet tartalmazó Sentimens de quelques théologiens de Hollande sur l’Histoire Critique Du Vieux Testament... par le P. Richard Simon... című, 1685-ben Amszterdamban megjelent kiadványában próbált válaszolni, amelyekben az anonimitását végig megőrző szerkesztő azoknak a beszélgetéseknek az összefoglalását adta, amelyek három-négy holland teológus között bontakoztak ki. A válasz jó néhány eleme nem bizonyult hosszabb távon hatékonynak és maradandónak. Így például az a nagy gonddal kidolgozott hipotézise sem, hogy a mózesi könyvek szerzője, a 2Kir 17.27-ben említett pap, akit az asszír király parancsára küldtek Palesztinába azzal, hogy Isten igaz tiszteletére tanítsa meg a lakosokat.

Fontosabb, és már hosszabb távon bizonyult hatásosnak, hogy az írás Richard Simon által fel-tárt gyengeségeit egyfelől a szerzői szándék figyelembe vételével, másfelől a nagyon széleskörűen alkalmazott akkomodációs elmélet felhasználásával vélte megmenthetőnek. Kifejtette tehát, hogy a mózesi könyvek esetében is elengedhetetlen annak számon tartása, hogy ezek a pusztában történő bujdosás során született szövegek Isten és a világ megértéséhez szükséges legfontosabb dolgokra akarták a zsidókat és a szamaritánusokat megtanítani, s így csak a legszükségesebb tudnivalókra koncentráltak. Másfelől azt sem szabad szerinte elfelejteni, hogy a könyvek megcélzottjai egyszerű és faragatlan, a testi vágyaknak kiszolgáltatott nép fiai voltak, a mondandónak tehát ehhez kellett igazodnia.

Még ennél is fontosabb, hogy a kiadvány két levele szinte önálló életre kelt. Az angolul önálló kiadványban is megjelent tizenegyediket és tizenkettediket (további három levelet is tartalmazó korabeli angol fordítás: Five Letters… 1690; Heinrich Corrodi általam használt német fordítása jóval később, 1779-ben jelent meg, hely nélkül: Briefe einiger…) a francia hagyomány Mémoire sur l’inspiration címen tartja számon. Az elnevezés arra utal, hogy ezekben a fiktív beszélő itt most nem idézhető érveléssel (Balázs M. 2016) a leghatározottabban kétségbe vonja a verbális inspiráció, valamint a hebraica veritas tanát. Az utóbbit a fentebb említett Dissertatio de lingua hebraica című értekezésében is összefoglalta.

A sacra philologia egyik legjelentősebb 17. századi vitája közelében járt tehát Bod Péter, ám valójában elment mellette, s ezt még akkor is rögzítenünk kell, ha nem rendelkezett alapos információval a fejlemények mindegyikéről. De hogy tudott ezekről, azt a fentieken kívül a listánkra fölvett Adrianus Cattenburg (1664–1743) terjedelmes kötetével is igazolhatjuk. Ez a remonstráns teológus ugyanis a mű címétől eltérően nem csupán a nagy előd, Limborch teológiáját foglalta össze, hanem egy-egy téma kapcsán összekalászolta a legfontosabb 17. századi fejleményeket, bőven idézve mások munkáiból is. Természetesen több helyütt idézi a saját táborából való Clericust, de felekezeti korlátokat e tekintetben nem ismerve nem mellőzi a más vallásúakat, sőt a filozófusokat sem. Hivatkozásait látva az olvasónak az a benyomása, hogy afféle szöveg- és kivonatgyűjteményként használta a művet. Így például arra a kérdésre, hogy a pogányok tudtak-e valamit a Szentírásról, a nagy németalföldi teológus, Johannes Gerardus Vossius (1577–1649), illetőleg a pogányok teológiájáról írott híres műve, majd pedig annak a Petrus Daniel Huetiusnak (1630–1721) a Demonstratio evangelica ad serenissimum delphinum című műve alapján válaszol, aki az 1670-es években a francia trónörökös klasszikus olvasmányainak volt a gondozója, s akit élete alkonyán művelt apátként Franciaország díszeként emlegettek. Erre azonban minimálisan ösztönzést kaphatott Cattenburgtól is, hiszen ezeket a szerzőket ő is idézi. A válasz – Vossiust legalábbis eléggé leegyszerűsítve – természetesen az, hogy a pogányok mesterséges fabulákat költöttek az Ótestamentumban olvasható történetekből, az ott olvasható jelenéseket pedig megalapozatlan orákulumokká torzították. Így kerül át Sámson története Vergilius Aeneisének kilencedik könyvébe, s így lesz Jefte király lányából Iphigenia, amint hogy Püthagorász iskoláját is Ezékielé utánzatának tekinti. Kétségtelen ugyanakkor, hogy egyéni módon emel ki egyes részleteket az ifjabb Vossiusnak (1618–1689) a szübillák jövendöléseivel foglakozó írásaiból.

Életrajza szerint Bod Péter Németalföldről hazatértében 1743 augusztusában két napot töltött Hamburgban (Bod 2007, 88), de talán korábbi és alaposabb tájékozódás eredménye, hogy a gyakrabban idézettek listáján két nagyon jelentékeny hamburgi személyiség szerepel. Kevesebbszer, s csupán a Máté-evangélium egy-egy helyének értelmezőjeként idézi azt a Johann Christian Wolfot (1683–1739), akit a 18. század legnagyobb hebraistájaként tart számon a szakirodalom, s aki óriási hatást gyakorolt Reimarus bibliakritikai nézeteinek alakulására. A Lessing által kiadott híres Fragmenta szerzőjének pedig az apósa volt az a Johann Albert Fabricius (1668–1736), akit Németországban a historia litteraria egyik legtermékenyebb képviselőjeként tisztelnek, akinek az antikvitás és a későbbi évszázadok műveit kiadó sorozatai korszakos jelentőségűeknek bizonyultak. Kiemelkedő fontosságú tehát, hogy Bod az ó- és az újtestamentumi apokrifokat közlő köteteit kézbe vette, s ezekből merítve közöl korábbi magyarországi kiadványokban bizonyosan nem olvasató listákat. A hasznosítás során persze nem szakad el Heideggertől, s számba vételüket már a svájci „istenfélő ember” megfontolásaival indokolja. Ő ugyanis hosszan értekezik arról, hogy erkölcsi tanulságok, továbbá az emberi sorsok parabolisztikus bemutatása céljából, sőt az Isten mindenkori egyházában történtek okán is hasznos lehet ezek olvasása. Bod ezt továbbépítve tipologizálja a szerzőket: vannak közöttük istenfélő kegyes emberek, vannak a mások neve alatt kegyes csalárdságból publikáló jó emberek, s vannak a régi szentek nevével visszaélő henyélő gonoszok. Mindezt a szövegek részletes bemutatása követi.

Egy-egy esetben ugyanakkor Fabriciusból is merít. Így könyvének bevezető részében azt olvassuk, hogy vannak olyanok, „akik úgy tartják, hogy a betűket, mint sok más mesterségeket Ádám találta volna fel, sőt egész magyarázatot írt volna az állatok nevekről. Így értett Peirerius elmés, de kegyesség nélkül való ember. ” (Bod 1748, 11. A műben persze sokat ostorozott egyesség nélküliek és ateistának tekinthetők közük egyedül őt említi. Itt jegyezzük meg, hogy jóval korábban, 1656-ban Gröningenben megjelent egy Samuel Maresiusnál tartott elítélő, de nagy teológia apparátussal érvelő disputáció Isaac La Peyrere ellen Telkibányai István tollából: Questio teologica…1656.) Megállapítható, hogy az Isaac La Peyrere elleni kifakadás hátterében Fabriciuskönyvének az a helye áll, amelyben cáfolja annak az Adami commentarius de nominibus animantium c. műnek a hitelességét, amelyet neki tulajdonít a hermetikus irodalom (Fabricius 1713, 3).

Jól kitapintható ugyanakkor az eltérés Fabriciustól az újtestamentumi apokrifok értékelésében és kezelésében. Kiadványa előszavában a német gondolkodó kifejti: amint a festők az árnyékkal is élnek annak érdekében, hogy a fény felragyogjon, ugyanúgy hasznos lehet az ilyen sötét szövegeknek a kézbe vétele ahhoz, hogy a Szentírás rangjának megfelelően fényeskedhessen. Másfelől tudja, hogy Pál apostolt követve el kell vetnie a fabulákat, de az egyszerű olvasó számára is fontos, hogy itt egy helyütt találja meg a nem kanonikus szöveget. A kiadvány egyik célja tehát az, hogy bizonyosan elkülönüljenek egymástól a kanonikus és a kánon kívüli szövegek, amit az is szükségessé tesz, hogy bizonyos dolgok már németül is széles körben elterjedtek, s a tudatlan nép ezek közül néhányat a Szentírás tekintélyével ruházott fel. Hasznos a válogatás, mondja, abból a szempontból is, hogy kielégíti az imposztorok megismerése iránti vágyat, s jobb ezeket megjelölten s a ritkaság vonzerejétől megfosztva közzé tenni (Fabricius, Codex apocryphus…).

Ez a többrétegű és differenciált szemlélet hiányzik Bodnál, amint a fénymetafora áthangolt fel-használásából is kitetszik, hiszen Fabriciustól nem függetlenül állítja azt az újtestamentumiakhoz írt bevezetésben, hogy „mindezek a valóságos Szentírás mellett olyanok, mint az éjjeli sötétség a Dél színben tündöklő nap mellett”. A motívum azonossága ellenére azonban nála semmi jele nincs az apokrifek lazább használatának legalább kiskaput nyitó engedékenységnek. Mint láttuk, Fabriciusnak bizonyos apokrif szövegek német nyelven való terjedésével is számolni kellett, másutt pedig ő maga járult hozzá, hiszen köteteit hamarosan angolra is lefordították. Ennek is köszönhető, hogy a Swift műveiből is ismerhető Richard Bentleynél, vagy a Newton eszméinek terjesztésében is nagy szerepet játszó William Whistonnál az apokrifek programos felhasználását figyelhetjük meg. Ők harci eszközöket láttak ezekben és az általuk feltárt további réginek tekintett iratokban, amelyet szembe lehetett állítani a szóbeli katolikus hagyománnyal, de az állam által elismert bibliával is (Sheehan 2005, 37–41).

Megfigyeléseinket ne sorjázzuk tovább, hiszen a szembesítésből egyértelműen kirajzolódik, hogy a magyar művelődéstörténetnek ez a nagy munkása a bibliai filológia nagyon fontos műveit szerezte be, nyilvánvalóan elsősorban peregrinációja során, de az is világos, hogy nála egyáltalán nem beszélhetünk nyitottságról az új megfontolások és eredmények iránt. Csatlakozhatnánk tehát az életműnek erről a területéről szinte egyedül megnyilatkozó Sámuel Aladár véleményéhez, aki szerint ennek a munkának a magyar bibliákról szól részt leszámítva nincsen „semmi számbavehető becse”, hiszen a korban már voltak olyan hittudósok, akik „a Szentírást határozottan emberi műnek nyilvánították”. (Sámuel 1899, 101. Bod megítéléséről a magyar irodalomtörténet-írásban: Petrőczi, „Babuk”, de nem „püspök”: Bod Péter és a magyar puritanizmus = Bod Péter, a historia litteraria művelője; Petrőczi 2002.)

Ezt nemcsak azért nem tesszük, mert nem lehet az Isten műve-ember műve pőre ellentétpárral leírni a Bibliával a 17–18. században történteket, hanem azért sem, mert a fentiekben tapasztaltak csak részben következnek Bod személyes meghatározottságaiból. A háttérben ugyanis egészen bizonyosan ott van az a kettőség, amelyet igen szuggesztíven mutatott be Jonathan Sheehan már többször idézett monográfiája, s amely egybecseng a konfesszionalizmus természetéről az utóbbi időszakban körvonalazott véleményekkel. A monográfus szerint nagyjából a pietizmus megjelenéséig a konfessziók keretei között rögzült egyházi életben, a hitélet széles társadalmi rétegeket is megérinteni tudó fórumain minden meghatározó fontosságú felekezet megfellebbezhetetlen tekintélyre emelt egy-egy Bibliát. A következőket sorolja fel: Luther 1545-ös szövege, Piscator 1602–1604-es német bibliája, az 1618-ban megjelent flamand, az 1588-ban napvilágot látott francia hugenotta fordítás, az 1595-ben V. Pius engedélyeivel megjelent újabb latin fordítás, s persze az 1611-es King James-féle angol változat. Különösen az első és utolsó esetében jól megragadható, hogy szinte mitikus erejűvé emelt szövegekről van szó. Németországi evangélikus prédikátorok Lutherus apocalypticusról szólva az Apokalipszis örök evangéliumot hozó angyalaként ünnepelték a reformátort; sokan nyilatkoztak úgy, hogy Luthert olvasva nem tudják eldönteni: vajon Mózes vagy ő volt-e a felkészültebb és okosabb. A monográfus nem kevésbé érdekes idézetei szerint a szigetországiak közül sokan nyilvánították ki, hogy Bibliájuk az Isten szava (Sheehan 2005, 18–20). Itt tehát szinte eltűnt a fordítás emberek által csinált volta, s megtörténik a verbális inspiráció alkalmazása a vulgáris nyelvű szövegekre. Azt is mondhatnánk, hogy a 17. század elején szinte egy új kanonizáció zajlott le, s a kortársak számára ekkor úgy tűnt, hogy ezzel le is zárult az ilyen fordítások elfogadtatásának lehetősége, s a továbbiakban legfeljebb az így egyedura-lomra került szövegek csiszolgatásról lehetett szó. Ez azt is jelentette, hogy a 17. században elvált egymástól a szélesebb rétegek kiszolgálása a Bibliával és a Szentírás tudós-eruditus tanulmányozása. Mert másfelől alig tagadható, hogy óriási fejlődés zajlott le a humanista tradíciókat alkotó módon továbbépítő tudós világban, s ezt a fejlődést az egyre újabb variánsokat ígérő, s azokat többnyire adni is tudó héber és görög bibliák megjelenése éppúgy jelzi, mint a tudós apparátussal ellátott több-nyelvű (polyglott) kötetek publikálása, amelyek közül az 1657-es londoni tett szert a legnagyobb hírnévre. Ami tehát a vulgáris nyelvű kiadásokban végérvényesen lezártnak látszott, az újra nyitottá vált a nemzetközi tudományosság világában.

Különösebb részletezés nélkül megállapítható, hogy módosításokkal ugyan, de a fenti keretbe hazai fejlemények is beilleszthetők, hiszen nálunk Károlyi Gáspár fordítása nem is csak egy, hanem minden protestáns felekezet közös szent szövege lett, s jóllehet időnként embert és gerincet próbáló küzdelem folyt megjavításáért, mással való felváltására érdemleges kísérlet nem történt a 17. században. (Így kell fogalmaznunk, hiszen Komáromi Csipkés György magyarításnak példányai korszakunkban ismert módon nem kerültek forgalomba.) Másfelől kétségtelenül kimutatható az is, hogy a különböző protestáns egyházak legkiemelkedőbb képviselői követni igyekeztek a nemzetközi tudományosság bibliai filológiai eredményeit. Ez a téma még modern feldolgozásra vár, így csak megemlítjük, hogy a Nagy Gézánál (Nagy 2008, 229–246., 378–380) olvashatók kiinduló pontjai lehetnek egy ilyen kutatásnak. De a kiadott könyves dokumentumokat megvallató Oláh Róbertnél máris olvashatunk polyglott bibliák református tulajdonosairól (Tófeus Mihálynak a párizsi, Nagyborosnyai Jánosnak és Eszéki Imrének az antverpeni volt meg; lásd: Oláh 2014, 3, 18, 20), s természetesen jó néhány peregrinusunk külhoni kiadványa is tanúskodik az ottani eredmények színvonalas követésének igényéről. (Csak példaként említem meg Vecsey M. Istvánnak Samuel Bochart nagy bibliai állattanából készült kivonatait [RMK III 3625, 3626, 3557, 3558], amelyek kísérőszövegei eszmetörténeti szempontból is jelentősek, vagy Lisznyai Pál ugyancsak Bochartot önálló megfigyelésekkel gazdagító kronológiai megfigyeléseit [RMK 1729, 1730], míg a bibliai könyvek tekintélyét védelmező írások közül Bánfihunyadi János Alexander Röellnél és Vitringánál megvédett disszertációja [RMK III 3988] látszik kiemelésre méltónak.)

Bod Péter teljesítményének tárgyilagos mérlegelésénél természetesen nem állhatunk meg felekezete határainál. A tájékozódást az evangélikus felekezetben megkönnyítik Csepregi Zoltánnak kifejezetten a bibliával való foglalkozásra összpontosító, s a korábbi eredményeket is szakszerűen referáló forráskiadványai és tanulmányai (Csepregi 2009). Ezekből kiderül, hogy a magyarországi pietisták a 18. század első felében roppant szívósan, olykor mítoszokat is konstruálva törekedtek a Károlyi Gáspártól független saját bibliai hagyomány megteremtésére. A ránk maradt két Újtestamentum-fordítás azonban arról tanúskodik, hogy a Torkos András (1736) és a Bárány család tagjai (1758) a Hallében megismert programok és módszerek meggondolt alkalmazásával végezték el a magyarítás munkáját. A biblia textushoz illesztett (Csepregi által a második esetben pontosan azonosított) magyarázatok egy jó része a történeti hátteret fontos konkrétumokkal gazdagítani tudó tárgyszerűségről tanúskodik, s vannak olyanok, amelyek a 16. századi reformátorok társadalomkritikai hagyományát idézik fel. Nagyobb részük, s a Torkos fordításának végén a Szentírás „idvességes” olvasását szabályozni akaró regulák (A mi… 1736) azonban inkább a beállt felekezeti küzdelmek világát idézik meg. Ezekben a prédikátoros sulykolás válik uralkodóvá, s az analogia fidei, az egyházi tanítás szentsége jegyében érvelnek az ihletett Szentírás könyveivel összhangban lévő ágostai hitvallás mellett. A két Újtestamentum-magyarítás tehát a németországi pietizmus intézményesülni tudó fő áramlatához kapcsolódik, s készítőjüket nem érintették meg a radikális pietizmus olyan törekvései, amelyeket a bibliai filológiában a Berleburger Bibel (1726–1742) (Brecht 1982), illetőleg a Wertheimer Bibel (1735) szimbolizálnak. Számunkra most nem a nyolc kötetben nyolcezer oldalon tömény spiritualizmust nyújtó előbbi érdekes, hanem a racionalisztikus tendenciákkal szembenézni akaró Johann Lorenz Schmidt nevéhez köthető utóbbi. Ennek előszava kifejti, hogy a fordítás azokra a kihívásokra kíván választ adni, amelyek a Bibliát erősen támadó angol Whiston és Matthew Tyndal műveiben fogalmazódtak meg. Olyan időket élünk most, mondja az előszó, amikor a bibliai kinyilatkoztatásoknak is szembesülniük kell az ésszerűség és ellentmondás-menetesség követelményével (Die göttliche… 1735, 4–5). Olyan fordítási eszmény körvonalazódik tehát, amely, ha kell, az anakronizmusok és ésszerűtlenségek kiiktatásával, már szinte az eredeti textus parafrázisát adva szól az olvasóhoz. A sensus litteralis elvét végletes következetességgel alkalmazza tehát, s így keletkeztek azok a parafrázisok és terjedelmes kommentárok, amelyek a kortársak többségét felháborították. Folytatása aztán nem is lett, mivel a befolyásos pártfogók sem tudták megóvni a Schmidtet a börtönbüntetéstől, s a vállalkozás kiszabadulása után sem folytatódhatott. (A bőséges szakirodalomból azt a tanulmányt idézzük, amely erőteljesen hangsúlyozza, hogy pietista közösségben [ecclesiola] nevelkedett fel, s a missziózásba induló pietisták küldetéstudatával kezdett bele a Biblia korszerűsítésébe: Strassberger 2010, 23–51.) A folytatás tehát elmaradt, ám a szakirodalom szerint túlhajtottnak minősülő radikalizmusával, illetőleg zsákutcának bizonyuló eljárásai ellenére lényegesen járult hozzá Németországban a történeti-kritikai módszer kiteljesedéséhez a 18. század második felében.

A hazai evangélikus pietisták tehát távol maradtak az ilyen nagy eszmetörténeti izgalmakat jelentő fejleményektől, de ugyanezt kell megállapítanunk az erdélyi unitáriusok közösségéről is. Ez meglepő lehet, hiszen a 16. század utolsó harmadában az élvonalban voltak, dogmakritikai megállapításaikat sok esetben igyekeztek bibliai filológiai megfontolásokkal is alátámasztani. Újabb kutatások azt is be tudták mutatni, hogy legendás püspöküket, Enyedi Györgyöt a páduai arisztotelizmus alkotó felhasználásával kialakított értelmezői eljárások nemzetközileg is jelentős személyiséggé tették, s bár a nála a sensus litteralis radikálisan új felfogása állt a középpontban, egy-egy locus esetében nem riadt vissza a textológia megalapozástól sem. (A korábbi eredményeket összegző monográfia: Simon 2015.) Fontos továbbá, hogy a 16. század utolsó évtizedeiben a textusra vonatkozó izgalmas megállapítások egy része még Erdélyen kívüli magyar nyelvű szövegekben is tetten érhetők, így a sok tekintetben még árnyalt bemutatásra váróan például a Pécsi disputában is. Sok jel mutat arra, hogy ebben az időben foglalkoztatta az erdélyi unitáriusokat a Biblia magyarra ültetésének gondolata is, bár a nyomtatási lehetőségek bezárulása az 1570-es évekkel kezdődően nyilvánvalóan visszafogta még ennek tervezgetését is.

Számon kell ugyanakkor tartanunk, hogy Lengyelországban ez megvalósult, s éppen a lengyel Dávid Ferencként is emlegetett, s az erdélyiekkel szoros kapcsolatokat ápoló Szymon Budnyhoz (Pietrzyk 1991; Kamieniecki 2002; Fleischmann 2006) köthető a legmarkánsabb teljesítmény. Ő az európai humanizmus élvonalának (Valla, Erasmus, Castellio, Béza) teljes ismeretében, szinte minden jelentékeny görög és latin nyelvű kiadás figyelembe-vételével készítette el Újtestamentum-fordítását 1574-ben. Ennek rendkívüli fontosságú bevezetése erős vonásokkal festi le a számára elfogadhatatlan helyzetet (modern kiadása: 700 lat…). Sokan olvassák ugyan a Szentírást, mondja, de még a tudósabbak sem törődnek azzal, hogy milyen szöveg került a kezükbe, pedig az Újtestamentum szövege a leginkább megrontottak közé tartozik, s a görög, latin, vagy egyházi szláv változat használói a helyzetet mentegetendő kölcsönösen egymásra mutogatnak. Az emberek zöme nincs tudatában annak, hogy az evangélisták és apostolok írásait már nagyon korán meghamisították az eretnekek (Budny számára természetesen azok, akik a Szentháromságtan kiagyalásában valamilyen szerepet játszottak). Nem kevés hibát követtek el a másolók és fordítók is. Már a bevezető is hatalmas példatárat ad, majd közli a javítás elveit, amelynek során igen figyelemreméltóan fejti ki, hogy a régiség elve ebben az esetben nem alkalmazható, hiszen utoljára talán Iraeneus hivatkozhatott hitelesen régebbi kéziratokra, s a megoldást lényegében egyedül a szövegkörnyezet és a rokon helyek figyelembevételében látja. Közli továbbá, hogy nem törekedett szó szerinti fordításra, de a nehezen megfejthető helyek esetében zárójelben ilyen változatot is közöl.

A kiadás óriási felháborodást váltott ki, s egyes, itt most nem részletezhető megoldásai miatt még saját felekezetének tagjai sem kímélték. El is készült hamarosan egy másik, jóval mérsékeltebb lengyel fordítás (első kiadás: 1577, továbbiak:1594, 1606, 1620), hogy aztán a konfesszionalizáció előrehaladtával ennek egy átalakított, immáron német nyelvű változatát a 17. század során két ízben, 1630-ban, majd 1660-ban Amszterdamban is megjelentessék. Ezek a Budny-féle kiadás kifakított változatainak tekinthetők (leírásaik: Kawecka-Gryczowa 1974, 142, 143, 196, 197), hallgatólagosan mellőzik annak legmerészebb megoldásait. A legfelkészültebb teológusok (Johann Crell és társai) közreműködésével megírt előszó (modern kiadása: Evangelische Bibelvorreden… 1975) ugyanakkor hangsúlyozza a Szentírás folytonos újrafordításának szükségességét, de a fentebb említett pietistákhoz hasonlóan erősen dogmatizál is; nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a kellemes hangzás (angenehmer Klang) fontos, hanem a szöveg jelentése. Így a fordítók arra törekedtek, hogy még a szórend tekintetében is a legközelebb legyenek az eredetihez. Ugyanakkor szabadon fordítanak, de amikor az nehezen kezelhető (unumgänglich) megoldást eredményez, a margón a szó szerinti változatott is szerepeltetik, továbbá kisbetűvel szedik, ha a megértés érdekében betoldanak valamit. Rögzítik továbbá azt is, hogy ha szöveg kétféle értelmezést is megenged, a gyengébb érveléssel alátámaszthatót a margón kisbetűvel közlik.

Ez a technikailag jól kimunkált kiadás sem feledtetheti azonban, hogy a 17. század második felére kifakulóban volt a korábban erős színezetű unitárius hagyomány. Ennek okait itt nem sorakoztathatjuk fel, csupán azt említjük meg, hogy a már a Fausto Sozzini által megkezdett, s a 17. századiak által továbbvitt küzdelem a nonadorantista és „zsidózó tendenciák” ellenében is az ótestamentumi előzmények radikális leértékelődéssel járt, s ennek következménye lett a szövegkritikai vizsgálódás nagy 17. századi európai eredményeinek közömbös szemlélése (Balázs M.–Keserű 2013, 35–36). Ezzel magyarázható, hogy az Újszövetség esetében is a régi megállapítások újat már nem hozó ismételgetése (a comma Johanneum, a Zsidókhoz írt levél és még néhány további locus hitelességének megkérdőjelezése) figyelhető meg. A történeti-filológiai vizsgálódást aztán a felkészültebbeknél felváltja a racionális értelmezés lehetőségeinek kimunkálása, amely a legnagyobbaknál (Johannes Crell, Martinus Ruarus) kétségtelenül elmélyülten és bölcseleti megalapozottsággal történik. A radikális hagyományainak elejtésére kényszerült erdélyi unitarizmus legigényesebb képviselőinél kétségtelenül kimutatható ennek követése, ám a 18. század elejére a létében is megfenyegetett erdélyi közösségben értelemszerűen az alkalmazkodó simulékony megoldások váltak uralkodóvá. Ez igen jó megfigyelhető abban az összefoglalásban, amely a későbbi püspök, Szentábrahámi Lombard Mihály 1737 és 1758 közötti teológiai előadásaiból állt össze, amelynek fő forrása a Bod által is használt Cattenburg volt. (Csak jóval később jelenhetett meg: Summa universae… Magyar fordítása: A keresztény…) Szentábrahámi ebből a Szentírásra vonatkozóan a lehető leghagyományosabb megállapításokat veszi át, s bár néhányszor idézi Le Clerc Ars criticáját is, a nagy remonstráns teológus legmerészebb gondolatai szóba sem kerülhetnek.

A tanulmányunk elején föltett kérdésre tehát azt kell válaszolnunk, hogy a hazai protestáns fele-kezetek mértékadó központi fórumain és intézményeiben, a nyomtatatásig is eljutó megnyilatkozásokban nem mutathatók ki a 18. század utolsó évtizedeiben jelentkező tendenciák előzményei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hivatalosság melletti vagy alatti élet forrásanyagából ne kerülhetnének elő becses adalékok. Hadd példázzam ezt befejezésül Johann Jakob Wettstein és Maróthi György esetével. A Bázelben teológiát végzett, majd a református egyházban egy ideig ott parókiát is kapó férfiúban hosszú időn keresztül érlelődött a terv egy minden korábbinál alaposabb görög Újtestamentum-kiadásra. Előbb az azt a megállapítást tartalmazó Prolegomenát jelent meg Amsterdamban 1730-ban (Prolegomena ad… 1730), hogy a görög eredeti integritását neki magának kell előállítania, aztán 1751–52-ben, halála előtt nem sokkal ugyanott megjelent maga a mű is (Novum Testamentum… 1751). Nem Bázelben tehát, amelynek református közösségébe időnként visszatérni igyekezett, mert a konfliktusok során világossá vált, hogy valóságos fórumot a németalföldi város és annak remonstráns kollégiuma biztosított számára. Már a Prolegomena megjelenése előtt is socinianizmussal vádolták, s ezek a vádak még hangosabban lettek a megjelenés után, hiszen az 1Tim. 3.16. értelmezésekor az antitrinitárius szerzőkre való hivatkozás nélkül ugyan, de a Budnynál és Enyedinél is olvasható érveléssel az általuk helyesnek tartott olvasatot adja. Ennek híre legalább eljutott a kiterjedt és sokszínű kapcsolatokkal rendelkező debreceni Maróthi Györgyhöz is, aki Johann Christian Beckhez írott levelében a Svájcban eluralkodott Wettsteint szidalmazó hangulatra a következőképpen reagált: „De Wetsteinio hic me nemo interrogavit, non paraveram me ad respondendum, si quid rogarent” (Lengyel–Tóth 1970, 40), vagyis még senki sem kérdezte meg a véleményét Wettsteinről, de nem is áll szándékában bármit mondani róla. Hajlamos lennék ezt összefüggésbe hozni azzal, hogy nem volt hajlandó beállni a Servetet gyalázók kórusába se (Lengyel–Tóth 1970, 67), s nyitottságról tanúskodó könyvtára szerint az ügyről Allwoerden új forrásokat közlő és példásan tárgyszerű műve alapján tájékozódott. (Ötvös 1956, 336. A 23. tételen szereplő mű: Allwoerden 1727.)

HIVATKOZÁSOK

700 lat myśli polskiej 2: Filozofia i myśl społeczna XVI wieku, ed. Lech Szczucki, Warszawa, Państwowe Wydawnictwo. Naukowe, 1978, 466–489.

A keresztény hittudomány összege az unitáriusok szerint, ford. derzsi Károly, Kolozsvár, 1899.

Allwoerden, Henricus, Historia Michaelis Serveti, Helmstadium, 1727.

A mi urunk Jesus Kristusnak Uj testamentoma görög nyelvből magyarrá fordítatott Torkos András által, Wittembergában, 1736.

Balázs Mihály, Keserű Gizella, Der siebenbürgische Unitarismus: Zum Forschungsstand = Radikale Reformation: Die Unitarier in Siebenbürgen, ed. Ulrich A. Wien, Juliane Brandt, András F. Balogh, Köln, Weimar, Wien, Böhlau Verlag, 2013 (Studia Transylvania, 44), 35–36.

Balázs Mihály, Jean Le Clerc és a dogmatikai minimum = Köleséri Sámuel és az európai korai felvilágosodás, Kolozsvár, 2016, 38–53.

Balázs Péter, Biblia, história és bölcselet a felvilágosodás korában, Bp., L’Harmattan, 2013.

Bod Péter, A szent bibliának históriája, Szeben, 1748.

Bod Péter, a historia litteraria művelője: Tanulmányok, szerk. Tüskés Gábor, Bp., Universitas Kiadó, 2004 (Historia litteraria 15).

Bod Péter, Önéletírás, kiad. Egyed Emese, Marosvásárhely, Mentor kiadó, 2007 (Erdélyi ritkaságok).

Bonafous, Norbertus Alexander, De Angeli Politiani vita et operibus disquisitones, Thesis litteraria, Parisiis, 1895.

Brecht, Martin, Die Berleburger Bibel: Hinweise zu ihrem Verständnis, Pietismus und Neuzeit, 8(1982), 153–178.

Bretz Annamária, Bod Péter a magyar bibliafordításokról: Adalékok Bod Péter munkamódszeréhez = Bod Péter, a historia litteraria művelője: Tanulmányok, szerk. Tüskés Gábor, Bp., Universitas Kiadó, 2004 (Historia litteraria 15), 59–70.

Briefe einiger holländischen Gottesgelehrten über R. Simons Kritische Geschichte des Alten Testaments.

Csepregi Zoltán, Evangélikus bibliafordítások a XVIII. században = Biblia Hungrica Philologica. Magyarországi bibliák a filológiai tudományokban, szerk. Heltai János, Bp., Argumentum Kiadó, 2009 (A Magyar Könyvszemle és a Mokka-R Egyesület füzetei 3), 171–184.

Die göttliche Schriften vor den Zeiten des Messias..., Weltheim, 1735.

Evangelische Bibelvorreden von der reformation bis zur Aufklärung, ed. Jürgen Quack, Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus G. Mohn, 1975 (Quellen zut Forschungen zur Reformationsgeschichte, 43), 162–165.

Fabricius, Johann Albert, Codex pseudoepigraphus Veteris Testamenti..., Hamburgi et Lipsiae, 1713.

Fabricius, Johann Albert, Codex apocryphus Novi testamenti.

Five Letters concerning the inspiration of the Holy Scriptures translated out of French, s. l., s. n. 1690.

Fleischmann, Stefan, Szymon Budny: Ein theologisches Portrait des polnischen-weissrussischen Humanisten und Unitariers, Köln, Weimar, Böhlau, 2006.

Harrison, Peter, The Bible: Protestantism and The Rise of Natural Science, Cambridge, New York, Cambridge University Press, 1998.

Kamieniecki, Jan, Szymon Budny – zapomiana postać polskiej refrormacji, Wrocław, Wydawn. Uniwersytetu Wrocławskiego, 2002 (Acta Universitatis Wratislaviensis, 2373).

Kawecka-Gryczowa, Alodia, Ariańkie wydawnicze Rodeckiego i Sternackiego, Wrocław, Warszawa, Kraków, Gdańsk, Ossolineum, 1974.

Legaspi, Michael, The Death of Scripture and the Rise of Biblical Studies, Oxford, New York, Oxford University Press, 2010 (Oxford Studies in Historical Theology).

Lengyel Imre, Tóth Béla, Adatok Maróthi György pályakezdéséhez, könyvtára keletkezéséhez, Johann Christiann Beckkel folytatott levelezéséből, Könyv és Könyvtár, 1970.

M. Hubbes Éva, Bod Péter könyvtára és annak maradványai Székelyudvarhelyen = Bod Péter. a historia litteraria művelője, 47-58.

Müller, Sascha, Richard Simon (1638–1712): Exeget, Theologe, Philosophe und Historiker, Würzburg, Echter, 2005.

Nagy Géza, A református egyház története, Máriabesnyő, Gödöllő, Attraktor, 2008, II.

Novum Testamentum Graecum editionis receptae cum lectionibus variantibus codicum manusscriptae, Amstelaedami, 1751.

Oláh Róbert, Bibliák a kora újkori református könyvtárakban, Egyháztörténeti Szemle 15(2014), 8-23.

vös János, Maróthi György könyvtára, A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyve, II (1956), 321-346.

Petrőczi Éva, „Babuk”, de nem „püspök”: Bod Péter és a magyar puritanizmus = Bod Péter, a historia litteraria művelője, 85-94.

Petrőczi Éva, Fél-szentek és fél-próféták, Bp., Balassi Kiadó, 2002 (Régi Magyar Könyvtár, Tanulmányok 5), 96–104.

Pietrzyk, Zdisław, Szymon Budny,Bibliotheca Dissidentium Répertoire des non-conformistes religieux des seizième et dix-septième siècles, (Antitrinitaires polonais II. Baden-Baden, Valentin Koerner, 1991 (Bibliotheca Bibliographica Aureliana, CCIV), 13, 8–94.

Prolegomena ad Testamenti Graeci editionem accuratissimam..., Amstelaedami, 1730.

Questio teologica an Noae diluvium fuerit universale? Opposita novae et fabulosae praadamitarum assertioni... Groningae, 1656.

Radvánszky Béla, Bod Péter könyvtárának jegyzéke, MKSz, 9(1884), 58–86.

Sámuel Aladár, Felsőcsernátoni Bod Péter élete és művei, Bp., 1899.

Sheehan, Jonathan, The Enlightenment Bible: Translation, Scholarship, Culture, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 2005.

Simon József, Explicationes explicationum: Filozófia, irodalom és egzegetika Enyedi György életművében, Bp., Typotex Kiadó, 2015.

Strassberger, Andreas, Johann Lorenz Schmidt und Johann Gustav Reinbeck: Zu Problem des „Links” – und Rechtswolfianismus in der Theologie. Mit einem Brief an Ludwig Johann Cellarius = Aufgeklärtes Christentum: Beiträge zur Kirchen und Theologiegeschichte des 18. Jahrhunderts, hrsg. Albrecht Beutel, Völker Leppin, Udo Sträter, Markus Wriedt, Leipzig, Evangelische Verlagsanstalt, 2010 (Arbeiten zur Kirchen-und Theologiegeschichte, 31), 23–51.

Summa universae theologiae christianae secundum unitarios, in usum auditorium theologiae concinnata, Claudiopoli, 1787.

Vitringa, Campegius, Observationes sacrarum libri septem duobus voluminibus comprehensi, Amstelodami, 1727.