BibTeXTXT?

Cinzia Franchi

Európai utas, Erdély szerelmese – 1730: Mikes Kelemen: Törökországi levelek

A korszakszerkesztő bevezetője:

A magyar nemzetkarakterológia kifejezéseit (bujdosó, vándor, száműzött) reflektáltan és a szükséges magyarázatokkal ellátva rajzolja fel az életrajzot. Ezt a szerző spiritualitásának érzékeny rajza követi, amelyben Tordai Zádor és Zolnai Béla eredményeire támaszkodva mutatja ki, hogy a modern irodalomban kirajzolódó emigráns szereptől eltérően Mikes esetében a rabság és a kényszer legyőzése az istenhitbe kapaszkodva történik meg, s ez a háttere az írástudói szerep vállalásának is. A puritán életvitel valószínűleg a fejedelem janzenista gyökerű predesztinációs elképzeléseivel is összefügg, de a szerző bevonja a vizsgálatba a francia kegyességi művek egész sorát felölelő fordítói tevékenységet is. A különleges életút spirituális meghatározói a közléskényszer rendhagyó formáját is átlényegítik. A tanulmányíró számára Mikes alakjával a magyar kultúrában az írástudónak az a modern típusa jelenik meg, aki számára a kommunikáció, a közlés mint professzionális, hivatásszerű napi foglalatosság egy kulturális létmód alapfeltétele.

Írásművészetének taglalása során Kosztolányi méltatását eredeti megfigyelések sorozatával gazdagítja. Cavaglià nyomán emeli ki Rákóczi könyvtárának Pierre Dortique de Vaumorière tollából származó darabját (Lettres sur toutes sortes de sujets, avec des avis sur la manière de les écrire et des réponses sur chaque espèce de lettres), amely szerint a levél nem más, mint egy távollévővel való hosszantartó beszélgetés. Nagyon eredeti Az otthonosság kihívása alfejezet, amely a ház szónak sok jelentésben való használatából bontja ki a szerző játékos, humoros és önironikus fogalomhasználatát, a finom átjárásokat a köznapi és átvitt értelem között. Meggyőzőnek látszik, hogy itt egy Tamási Áronig is elvezető paradigma kezdeténél vagyunk. Bővebb kifejtést igényelne talán a regényesség elemeinek jelenléte s különösen az a megállapítás, hogy Mikes műve „a magyar regény kiindulópontjává válik.”

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 579–588.

„Hogy megtudja ked, én 90-ikben születtem augusztusban”, írja Zágoni Mikes Kelemen utolsó mondatként a báró Huszár (Boér) Józsefhez címzett, Rodostón, március 25-én kelt misszilis levelében. Zágon a mai Kovászna megye délkeleti, hegyek alá és közé szorított szögletében helyezkedik el, a megyeszékhely Sepsiszentgyörgyről Kovásznára vezető műútjától mintegy tíz kilométernyi távolságra. Mögötte a Háromszéki-havasok tetői láthatók. Maga a helység a Háromszéki-medence úgynevezett Zágoni-öblében terül el.

Minden magyar számára varázsos név az: Zágon, s vele együtt az egzotikusabban hangzó Rodostó, törökül Tekirdag. A két helység Mikes Kelemen életének kezdő és végső stációját jelöli. Az Erdély és Törökország közötti történelmi „ördögi kör” egy embercsoport, egy nagy fejedelem és ennek a lojális kamarása tragikumát is jelöli – vágyódást egy elvesztett paradicsom után.

Amikor Mikes Kelemen született, édesapja, Mikes Pál tevőlegesen részt vett a Thököly-féle kuruc mozgalomban, és ennek seregében vitézkedett. Harcolt a zernyesti csatában, s ezután egyetlenegyszer fordult meg Zágonban, míg felesége, Thorma Éva akkor a zabolai rokonoknál húzódott meg kisfiával együtt. Zágonban viszont Mikes Pál fontos szerepet játszott a helység feldúlásában, később ezt „megfizeté Isten”, és Bukarestben a vajda parancsára elfogták, kiküldték „az erdélyi generálisnak, és Fogarasban vitték, szörnyű kínzásokkal ölték meg”, ahogyan Cserei Mihály naplójában írja. Apját Mikes a Levelekben sosem említi, mintha „valódi apjának” egész életén át csak Boér Ferencet tartotta volna. Ő vette feleségül Thorma Évát, neki köszönhetően tért át az akkor hat-hét éves református gyerek a katolikus hitre – amiért mindig hálás lesz neki –, majd a kolozsvári Academia Claudiopolitanába kerül be, ahonnan később II. Rákóczi Ferencet követi. Utóbbinak nemcsak haláláig szolgál hűségesen, hanem erkölcsi és lelki örökségét is próbálja majd továbbvinni és megtartani a rodostói kis magyar udvarban. Mikes Pálra a 65. levélben található sóhaj utal: „de én, aki egész életemben bujdostam” (Mikes 1966). Az apa élménye és egykori állásfoglalása, elkötelezettsége a Habsburg-abszolutizmus ellen nagymértékben hathatott Mikes élete, jelleme, gondolkodása alakulására.

Mikes Kelemen elsősorban politikai emigráns – a mai szóhasználat politikai-jogi normarendszerének megfelelően, ami persze alig vagy semmiképpen nem adja vissza a magyar irodalmi hagyományban meghonosodott száműzött, vándor, bujdosó jelentésárnyalatokat, és csak ezzel kapcsolatban nevezhető utazónak. Az írói szerep és magatartás megértéséhez mindkét tényt figyelembe kell venni. Mivel politikai emigránsként meghatározó létélményei a hazájától való távollét és elszakítottság – egy olyan hazától, amelyet imád, és amelyhez fiatalkorának meghatározó emlékei kötik –, mind a politikai emigrációt, mind az ezzel kapcsolatos politikai missziókat teljesítő utazásait rabságként, illetve kényszercselekvésként éli meg. Ha kérdéseinket a modern utazótopológiák szemszögéből közelítjük meg, akkor, amellett, hogy alapjában véve kényszerutazó (a magyar nemzetkarakterológia hagyományosabb kifejezéseivel: vándor, száműzött, bujdosó), Mikest sorolhatjuk a peregrinus, a kritikus, de elemeiben akár a történetíró utazó típusához is. Helyzete csak félig-meddig hasonlatos az ovidiusi irodalmi pozitúráéhoz (Marót 1958), és mivel a jövőjére vonatkozó feltételesség jellemzi, a politikai változások meghozhatnák a hazatérést.

Ezt a helyzetet tehát a remény és a reménytelenség ellentétpárjával írhatjuk le a leginkább, mint amely Mikes pszichológiáját, érzelmi és morális állapotát jellemzi. A remény tehát politikailag feltételezett, és nem eszkatologikus princípium. Mindennek alapján Mikes időképzetei is a jövőt illető befejezettség, illetve befejezetlenség kettőségével jellemezhetők. Létélményének másik meghatározó eleme az érzelmi életét külsőleg biztosító szociális környezetének eltűnése, megsemmisülése: mint a sakktáblán, ebben a létjátszmában is eltűnnek a szereplők, végül Mikes egyedül marad, szemben az egyedülléttel mint az egzisztenciális rosszal: „Ha csak az idő járásáról diáriumot nem csinálok, nem tudok, mit írni. Ezután csak azt írom: ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és már előre ellátom, hogy mire ítélné kéd az olyan levelet” (165. levél), írja „kedves nénéjéhez”; a levél szerinte beszélgetés, alapja a hírközlés, az élménybeszámoló: „Mikor kédnek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna kéd, és kéddel beszélgetnék” (57. levél); „Én pedig majd olyan hírt küldök kédnek tenger habjain, a melyen mind a két füle megcsendül kédnek – jó, hogy több füle nincsen kettőnél. De legelőször szép szinű és jó szagú hirt írok, azután írom meg a csendülő hirt” (33. levél).

Egyrészt a szűk közösség minden egyes személyes kapcsolatát rendkívül intenzíven éli meg, és a maga puritán módján regisztrálja, megéli minden egyes partnerének halálát, tehát többszörösen is átéli a száműzöttek kis közösségének pusztulását. Mindeközben abszolút értelemben is helyhez kötött: a modern irodalom emigráns szerepével, utazó attitűdjével szemben, amely mindig valamilyen egzisztenciális horizontot, illetve szabadságot jelent, ezt a helyzetet és az ebből következő magatartást teljes mértékben a rabság és a kényszer határozza meg.

A Levelek tanúsága szerint Mikes igen korán ráébred arra, hogy a rabsággal, a reménytelenséggel és a kényszerrel szemben csak valamely magasrendű harmónia megteremtésével tud érvényes, megtartó létformát kialakítani. Ebben a legfontosabb pszichológiai feltételek az istenhithez, a keresztény egyház megtartó erejéhez kapcsolódnak. A laikus morál legfontosabb elemei a nyugalomról mint az élet értékéről való felfogása, a rendről alkotott elképzelése, hasznosságfelfogása, valamint a legsajátosabb írástudói hivatás vállalása. Nem mellékes tényező mindebben a teremtett környezet (ház), valamint a szokások. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kényszerfeltételek között kialakított értékrendszer (pszichológiai alakzat), valamint hivatásrendi képzetek sikerrel szolgálták a harmónia megteremtésének a szándékát, a lelki és a testi egészség fenntartását, amelyet a legjobban talán az igazol, hogy – a nem mellékesen fólióköteteket hátrahagyó – Mikes a bujdosók közül az utolsó túlélő.

Vegyük most sorra e harmóniaforma egyes elemeit: Mikes istenhite maga is lelki evolúció terméke, s mint ilyen, tükrözi ennek jelentős állomásait; ha az Istennel és a keresztény hittel kapcsolatos megjegyzéseit egységes egészként szemléljük, akkor három jellegzetes mozzanatot különíthetünk el mint a három legfontosabb strukturális jellemzőt. Az első a hit normatív alapja. Puritanizmusa azonban inkább a székely köznemesi életet jellemző életvitel értékrendszeréből származik, mintsem vallási elvekből (e szerint az értékrendszer szerint a tisztes szegénységnek, az egyszerűségnek igenis vannak olyan hasznossági következményei, melyek a mértékletességet biztosítják).

Bizonyos elemeiben Mikes puritanizmusa Rákóczi fejedelem janzenista felfogásának kvietista és racionális elemeivel, annak hasznossági értékeivel érintkezik (a fejedelem minden délután kis esztergapadján fúr-farag, még szép szakálla is forgáccsal van teli, írja Mikes; ő maga pedig egy másik rossz asztalon leveleit és „múlatságait” írja). 1724-től kezdve Mikes sokat írt, dolgozott, a Leveleken kívül elsősorban fordított, főleg francia művekből. Több mint harminc év alatt hatezer oldalt fordított le. Meg kell jegyeznünk, hogy a múlatság „az idő hasznos eltöltésének a jó módja”, kulturális értékteremtő szokás, amely udvari kultúrából származó forma, erőteljes polgári tartalommal telítődik, és szociológiailag rendkívül jellemző a magyar kultúra közvetítési mechanizmusaira.

Másodsorban arra kell figyelmeztetnünk, hogy Mikes a predesztinációelképzelésnek egy nagyon merev változatát képviseli. Ez azt jelenti, hogy egyrészt Isten ugyan jelen van mindennapi életünkben, másrészt viszont nem az emberi szükségletekben és kívánságokban, hanem az eredeti isteni törvényben és elrendelésben van az akarata. Ezért mindig belenyugvással és beletörődéssel kell fogadnunk sorsunk változását, mert annak nem a külső formája, hanem a belső tartalma a fontos, és e tartalmát, melyben az isteni elrendelés mutatkozik meg, nem is érthetjük másként, hacsak nem arra figyelünk, hogy az – isteni elrendelés. Továbbmenően azonban, ha az isteni elrendelést követjük, annak elébe is kell mennünk, be kell teljesítenünk, működnünk kell. Mindezt képi beszéddel jeleníti meg Mikes 12. levelében: „A német azt kívánja [hogy a hadakozás tovább tartson], a török pedig már is megunta a hadakozást. Hát mi itt mit csinálunk a kettő között? Csak a mint vonják, úgy kell tánczolnunk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, a mi az Istennek tetszik? És az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni, mert az Isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján, ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha dolgok ugy nem folynak, a mint nékünk tetszenének. A ki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak, de azon szomorkodnám, ha nem szeretne kéd; kéd pedig örüljön, mert rettenetesen szeretem kédet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é kéd reája? Jó éjtszakát, édes néném.” (Mint köztudott, a török–osztrák háború 2 évig tartott, 1716-ban kezdődött, és 1718. július 21-én lett vége a pozsareváci béke aláírásával.)

A fentiek alapján érthetjük meg Mikes reményelvét, amely nem földi, hanem valaminő égi reményt testesít meg. A remény független kívánságaink teljesülésétől, mert alapja Isten jelenlétében van: „Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell néki adni. (…) Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bizzunk, reméljünk, édes néném az Istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, a mit kívánunk” (13. levél). Ez a fajta remény megment bennünket a kétségbeeséstől. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy néha a gondviselő Isten ne mutatkozna meg a mindennapokban. A sors változatait és jobbra fordulását az isteni gondviselő erejének köszönhetjük. A mikesi istenhit fejlődésében középponti helyet foglal el a világrendről és a keresztény emberről alkotott felfogás. Amint az 51. levél hosszas fejtegetésében bemutatja, a világrend belsőleg harmonikusan megszerkesztett, amennyiben minden egyes rész a másikra van utalva; Isten az univerzum, és a keresztény ember része ennek az univerzalizmusnak. „És ne ugy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, a kik azt tartják, hogy az Isten a világot teremtvén, magára a világra hadta, hogy menjen, a mint mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint hogy az órás megcsinálván az órát, aztot feltekeri, és azután azt járni hadja, a mint neki tetszik. Eztet nem ugy kell hinni egy kereszténynek a kit is arra tanyit az évangyélium, hogy az Istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni.” Amint a 20. levél jelzi, a kereszténység sajátos reményállapotot is tartalmaz, és ez teszi „szép állapottá”. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Mikes lebecsülné a többi kultúrát. Felismervén az iszlám és a kereszténység istenének lényegi azonosságát, figyelmeztet arra, hogy a kereszténység magasrendű erkölcsi normákat jelent, amelyeknek érvényesítése az isteni akarat beteljesítése (125. levél). Végül pedig a mikesi világrendben, pszichológiában és életvitelben oly fontos nyugalomelv is isteni normát és elrendelést testesít meg. Ez olyan tevékeny teremtő nyugalom, amely a világ diszharmonikus szélsőségeit kiegyenlíteni képes pozitív erő.

A fentiekben körvonalazódik Mikes morális értékrendje is, amely a következő ellentétpárokkal jellemezhető: nyugtalanság – nyughatatlanság; pozitív célok tudata – nagyravágyás; megállapodottság – változás; jelenbéli bizonyosság – jövendőbeli bizonytalanság; hatalmunkban levő – hatalmunkban nem levő; bizonyos – bizonytalan. A nyughatatlan elme legnagyobb veszélye a földi élet elfecsérlése, elvesztegetése, amely isteni elveket szeg meg. Ennélfogva legfontosabb földi feladataink harmóniatörekvéseinkhez kötődnek.

Mikes Kelemen istenhitről, keresztény egyházról és emberről kialakított felfogása pozitív morált alapoz meg, és evilági harmonikus életberendezkedést követel. Olyan szerves értékrendszer ez, amely a lelki állhatatosságot, a jellem következetességét szegezi szembe a rabsággal, a kényszerrel és a pusztító valósággal.

A morális értékrend kérdései

Mikes morális értékrendszerének középponti helyén az istenhitben letéteményezett reményelv áll, ámde, amint említettük, a remény és a reménytelenség ellentétpárként a világrend része is. A remény többrétegű fogalom Mikesnél – fontos, de nem kizárólagos eleme az a feltételrendszer, amelyben gyökerezik, és amely kimondottan politikai jellegű. A török hivatalosságokkal való kapcsolat is a remény szemiotikájaként működik: „Édes nénem, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. (…) mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sik mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszunk. De a reménység igen-igen kezd fagyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménységet, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet a világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog?” (6. levél). Az 1718. július 11-én megkötött pozsareváci béke azonban 24 évre Törökországhoz köti az emigrációt. Mikes mély megrendüléssel, ugyanakkor nagy lelkierővel készül fel a most már véglegesnek és visszavonhatatlannak bizonyuló száműzetés éveire. Voltaképpen egy életre. Mindezek azt jelentik, hogy az evilági reménytelenségben kell felfedezni és lelki tartalommá változtatni a transzcendens reményt. Amint a versezet is jelzi, a paradox remény álláspontján újabb horizontok tárulnak fel, és a méltóságérzet a reménytelenségben is megalapozható.

A mikesi morál két pillére a Jézus-hitből táplálkozó szeretet és békesség. A szeretet azonban nemcsak elvi követelmény, hanem a legvalóságosabb affekciók bőségét is jelenti. Mikes felismeri, hogy Rákóczi környezetében lehetséges keresztény módon élni, hiszen egyrészt Rákóczi a keresztény fejedelem eszményét testesíti meg, másrészt az udvar a maga szokásrendjével lehetővé teszi, hogy minden szokássá váljék. Mikes érzelmi életének legfontosabb és fiktív valósága azonban maga a levelezés; az édes néne fikciójába menekíti mindazt az érzelmességet, amely legbensőbb lelki valósága. A szeretet mellett, amint említettük, a legfontosabb érték a mélyen átélt békesség. A lélek békéje mellett Mikes számára a legfontosabb a száműzöttek közösségének békéje, hiszen csak ezen az alapon képzelhető el a tartós és tartalmas együttélés. Emellett Mikes tapasztalja a magány, az unalom, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság rettenetét. A rodostói telep nem más, mint egy kis sziget, egy kalandorokat vonzó sokszínű világ, egy ön-és egymást pusztító közösség, aminek oka „nem egyébb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek sincsen eszibe az ország jova: de mindenik teli torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb része csak az újság és a változás után fut; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Erről vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert sohasem becsüli a maga állapotját, se azt, amit bír; hanem aztot amit nem bírhat. A bizonytalanért bizonyost semminek tartja, és a nyughatatlan nagyravágyódó elme, mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen” (85. levél). A 194. levélben keserűen figyelmeztet a kolónia mindennapjait beárnyékoló irigységre és egyenetlenségre, annak az extrém formáira, amelyek, különösen Rákóczi fejedelem halála után, szétzilálják és megnehezítik az együttélést (Mikes érzékeny pszichológusnak bizonyul a végletes helyzetbe jutott, anyagi és lelki erőforrásokat nélkülöző közösség morális és lelki habitusának leírásában).

A morál és lelkierő nem független a mindennapi élet külső rendezettségétől. Ilyen szempontból az emigráns kolónia túlélésének legfőbb biztosítéka Rákóczi Ferenc életviteli szokásaiból táplálkozik. A puritán, már-már katonai napi program egy igen fontos dolgot biztosít a kolónia tagjai számára: az idő monoton tagoltsága mellett a relatív biztonságot. A rendezett együttlét lehetővé teszi a „magánéletet”. Mikes számára biztosítja a kulturális foglalatosság rendszerességét. A művelődésben való elmélyedés, az írás szintén nyugalmi, béke- és biztonsági tényező. Lehetővé teszi a lelki valóság folyamatos feltárását is. Mikes alakjával a magyar kultúrában az írástudónak az a modern típusa jelenik meg, akinek számára a kommunikáció, a közlés mint profeszszionális, hivatásszerű, napi foglalatosság egy kulturális létmód alapfeltétele. Közöl egyrészt a levelezőpartnerrel, a világgal, másrészt önmagával. Ez a kulturális elmélyülés és foglalatosság az idő szellemi kezelésének és ellenőrzésének révén valaminő szabadságot valósít meg a kényszerfeltételek között a helyhezkötöttségben, egy alapjában véve monoton és unalmas időben.

Mikes tehát nemcsak egy műfajt honosít meg és nemcsak egy nyelvi kultúrát avat a magyar próza alapjává, hanem a modern írástudó típusát is megtestesíti. A rendezettség mint létfeltételezettség fontossága akkor válik paradox módon nyilvánvalóvá, amikor Rákóczi József megérkezésével a rendezetlenség gyakorlatilag elsöpri a megmaradt bujdosók bevált életformáját és életviteli ritmusát. Mindez a pozitív értékek eltűnéséhez is vezetett, a negatív értékek áradata, az oktalanság, a hebehurgyaság, a harag és az idegenség lett úrrá: „Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban. Vigasztalásunkra vártuk ezt az iffiu fejedelmet, de szomoruságunkra jött. A szép rendtartást, a melyet az atyja szabott volt közöttünk, és a melyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnapp alatt felforditá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét ugyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni és fejedelemhez illendő rendű tartásban, csak egy kis fótocska sem marada meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkot” (124. levél). Akár világnézeti summaként értelmezhetjük ezt a levelet, amelyben minden moralitás alapjául Mikes a rendet nevezi meg.

„Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont…”

A mondat a 37. levélből való. Mikes szereti a kizárásos tartalmú, játékos alakzatokat, máshol is ír hasonlókat, mint például „de addig így búsulok, hogy majd meghalok örömömben” (55. levél).

Mikes Kelemen szülőföld-emlékezete meglehetősen „külsőleges módon” jelenik meg a Törökországi levelekben: havasok, hegyek, erdő, hegyi patakok, vizek, Oltfolyó, gyümölcsök, borok, puliszka, káposzta. Olyan elemek ezek, amelyek arról tanúskodnak, hogy az emlékezet látási, hallási és elsődlegesen ízképzetek, „fotogramok” szerint működik, mint ahogy a gyereknél történni szokott; mint egy nagy asztalon jelenik meg sorra a koldusláb, mézes pogácsa, a káposztaleves, a rongyos leves és más erdélyi ízek. Az író plasztikusan jeleníti meg a nosztalgiát, amikor szinte felsóhajt: „Inkább szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ívó findsája a császárnak” (7. levél), vagy – áttételesen használva, de igen konkrétan emlékezve – „Mi haszna vagyon egy éhenhalónak abban, hogy Kolozsváron jó kenyeret sütnek” (54. levél). Amikor a Rodostó környékén található gyógyvizekről mesél, akkor ott van megint az emlékezet-fotogram: „Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű” (38. levél). A „nálunk” Háromszékre, Málnásra és megannyi más erdélyi helységre utal. A káposztáról igen sokszor beszél, nénéjének többször azt is írja, hogy úgy szereti, mint a káposztát. A káposzta Mikesnél bizonyos értelemben a szeretet mértékévé válik. A köztudatban a káposzta sajátosan erdélyi eledel, s a fejedelemkori Erdélyben, ahogy Bethlen Miklós és Apor Péter is tanúsítják, benne van a mindennapi életben gyógyszerként is, a gyomornak jót tehet, influenza ellen gyógyszer.

Nemcsak az otthoni ízek után sóvárgott a zágoni író, hanem a szülőhoni szavak után is. A háromszéki származék Mikes Kelemen nyelve a kelet-erdélyi, a székely nyelvváltozat szférájába tartozik. Miközben az ország északkeleti területén kialakult nyelvi normák felé közeledik s részben igazodik, mégsem szakad el a szülőföldön megtanult, szó szerinti anyanyelvi kötöttségeitől, a székelység nyelvi közegétől. Így ír róla Kosztolányi: „Megindultan melegszünk össze ezzel a nemes, természetes, szeretetre méltó lélekkel. Az arányát bámuljuk benne, a mértékét, amellyel szenvedését közölni tudja. Mesteri a szenvedés e szerénységben. Épp ezért mesteri a prózája is. A jó próza titka bizonyára nem is egyéb, mint a szerényég, az igénytelenség, az az alázatosság, amely ügyel az adagolásra és keveset markol, hogy sokat fogjon. La Bruyère azt állítja, hogy a prózában csak egyféleképpen lehet valamit kifejezni helyesen, a vers azonban már többféleképpen. Annyi bizonyos, hogy a prózának is megvan a maga kemény, változhatatlan törvénye. Mikes ezt nyilván a franciáktól tanulta. Öt évig élt Párizsban. De amíg ott a levélirodalomban Louis Guyez de Balzac és Voiture a szalonok cifra művirágait kötözgették csokorba, ő a háromszéki úri társaságok élő beszédet örökítette meg, azt a nyelvet, amelyet közel fél százados száműzetésben is csodálatosan és szeplőtelenül megőrzött. Nála mind kézzelfogható, valószerű. Soha egy fölösleges jelzőt nem használ. Szinte színek nélkül tud festeni. Ő a barátságot nem szorosabbra fűzi, és nem szilárdítja meg, hanem megenyvezi. Maga vallja, hogy székely nyelven ír” (Kosztolányi 1935).

Mikes nyelvi fejlődéséhez kétségkívül nagymértékben hozzájárultak a Rákóczi mellett eltöltött évtizedek. A kancelláriában is végzett nyelvművelő tevékenységet, hozzájárult a fejedelem környezetének nyelvfejlődéséhez, de a francia nyelv megismerése, francia olvasmányai és rendkívül gazdag műfordítói tevékenysége is hatott Mikes írásbeliségének, stíluseszményének kialakulására. 1724-től kezdve a Levelek megkomponálása mellett nagyon sokat fordított, főleg vallásos és morális jellegű francia művekből. 1724-ben, majd feldolgozott változatban 1744-ben jelenik meg Az Ifjak Kalauza a Keresztény aitatosságban (eredeti szerzője Charles Gobinet: Instruction de la jeunesse, 1695); 1741-ben Az Epistóláknak és az Évangéliumoknak… Magyarazattya (máig is ismeretlen szerzőtől); 1744-ben Catechismus Formájára való Közönséges Oktatások (François Aimé Pouget: Instructions générales en forme de Catéchisme, 1710); 1745-ben néhány elbeszélés a Madame de Gomez Les Journées amusantes című regényciklusából (1722–1731), amely Mulatságos napok címmel jelenik meg; 1747-ben A keresztnek Királyi uttya (D. Benoit Van Haeften Regia via crucis című „barokk meséje” – 1635 – Le Chemin de la Croix 1655-ben megjelent francia fordításából) és a Keresztény gondolatok (Etienne François Vernage: Pensées Chrétiennes, 1713), amihez két vallásos himnuszt és egy kis eredeti művet mellékel, címük: Salve, Regina, Ave Maria Stella és A szóhordásról; 1748-ben A Krisztus Jézus Életének Históriája (Nicolas Le Tournex: Histoire de la vie de Notre Seigneur Jésus-Christ, 1678); 1749-ben A valóságos Keresztényeknek Tükre (Nicolas de Melicque: Les Caractères des vrais chrétiens, 1713); Az Izraéliták Szokásirol (Les Moeurs des Israélites, 1690) és A Keresztényeknek Szokásiról (Les Moeurs des Chrétiens, 1690); 1751-ben Az idő jóll el Tőltésének Módgya Minden féle rendben (1751), Antoine Courtin francia diplomata Traité de la Paresse (1677) című művének magyar átültetése; 1754-ben A Sidók és az Ujj Testámentumnak Históriája (Augustin Calmet: Histoire de l’Ancien et du Nouveau Testament et des Juifs, 1725). Ámbár Mikes Kelemen a magyar irodalomban talán a leggyümölcsözőbb fordítói munkát végezte el, fordításai sajnos akkor sem voltak már használatban, amikor halála után több mint egy évszázaddal, a Törökországi levelek megjelenésével (1794) az író ismertté vált a magyar publikum számára is. A művek, amelyeket ő magyarra átültetett, már akkor elavultak, amikor a kis magyar közösség a Márvány-tenger partján távol volt a magyar irodalomtól és élvezhette volna Mikes „múlatságait”. Az igazság az, hogy a Párizsban és Grosbois-ban eltöltött évek alatt Mikes nem annyira ahhoz a kortárs francia kultúrához került közel (ámbár természetesen a francia udvar kulturális hatása érezhető volt a magyar bujdosó bajtársak között), amelyben Madame de Sévigné és Roger de Rabutin, Comte de Bussy levelezése híres volt, ismert, s szinte irodalmi modellé vált, hanem inkább az ottani szigorú janzenizmushoz (Zolnai 1925; Tordai 1957). Rákóczi Ferenc könyvtára pedig – mind Franciaországban, mind Törökországban – nem az a hely volt, ahol a legfrissebb francia irodalmi esszéket, regényeket, filozófiai szövegeket lehetett volna megtalálni, hanem inkább a kissé régieskedő morális és vallásos írások kerültek az olvasó szeme elé.

Mindennek ellenére megállapítható, hogy nyelvi és stiláris szempontból igen különleges és értékes átültetésekről van szó, amelyek Mikes nyelvi és stilisztikai talentumáról és a („bujdosó magyar”) status linguaejéről tanúskodnak. Ráadásul Mikes ismerte a L’espion turc című munkát. Giovanni Paolo Marana franciára fordított 1684-es művének eredeti címe L’esploratore turco e le di lui relazioni segrete alla Porta Ottomana (Zolnai 1916, 7–23, 90–106). Ez a mű hatott Montesquieu-re a Perzsa levelek megírásakor. Rákóczi rodostói könyvtárában Pierre Dortique de Vaumorière „tankönyve”, a Lettres sur toutes sortes de sujets, avec des avis sur la manière de les écrire et des réponses sur chaque espèce de lettres (Paris, 1689) is hozzáférhető volt. Utóbbi azért is figyelemre méltó, mert szerzője szerint a levél nem más, mint „une conversation à distance, une causerie prolongée” (távolsági beszélgetés, fenntartott párbeszéd – Cavaglià 1984, 79). Azonban az alapot, az árnyalatokat, a szókincset, s mindazt, ami gondolkodásával nyelvileg szervesülten jelentkezett, azt mind Háromszékről hozta magával Mikes. Prózáján érezhetők népköltészeti hatások is, mint ahogyan bizonyos közmondások, szólások, népi stílusfordulatok épp erdélyi gyökereihez vezetnek vissza, melyek manapság is hallhatók. Néhány példa: a székely kiejtés és hangváltozat ott van elsősorban jelen, ahol olyan szavak bukkannak föl, mint üsmer (ismer), esmét (ismét), közél (közel), ivut (ivott), szereda (szerda), esszegyűlünk (összegyűlünk), feredő (fürdő), tós (tavas), harmadikszor (harmadszor), boszont (bosszant) stb. Más kifejezéseket ma is használnak Székelyföldön, mint például temonda (pletyka), keszkenő (kendő), ingyen sem (azaz valami egyáltalán nem kell) és így tovább. A -ván, -vén a régi nyelvben okhatározószóként volt használatos, a mai székelyföldi élőbeszédben még általánosan ismertnek mondható. A Mikes által gyakran használt, a latin praeteritum perfectummal egyező régmúlt ritkább alakjai ma is jelen vannak a székelyes nyelvhasználatban: írta volt, ment volt stb. A mentenek, jöttenek, voltanak régies múlt idejű alakváltozatok szintén élnek még a mai beszélt nyelvben, akárcsak a tárgyas feltételes mód többes első személyben a -nók, -nők végződés. (Erdélyben ma is sokan használják a standardizált -nánk, -nénk helyett: meglátnók, tudnók, viselnők stb.)

Az otthonosság kihívása

Mikes látásmódjának igen fontos összetevői a tárgykörnyezet elemei is: az otthoni ízek, a foglalatosságok, a szokások, a tárgyak és a ház a nagybetűs Házat jelentik, az otthont. Az otthonnak mint hiánynak a megjelenítésével Mikes paradigmát teremt Tamási Áronig mutatóan az erdélyi magyar irodalomban. A „kulináris haza” motivikája a káposztametaforában jelenik meg leginkább Mikesnél.

Az a mód, ahogyan Mikes a házat mint lakókörnyezetet leírja, nemcsak a távoli otthon hiányának kifejezője, hanem a kulturális különbözőség megragadásának a legfontosabb eszköze is (Franchi 1994, 47–52). Mintája kétségtelenül a kis székely köznemesi kúria a maga kertre néző kétoszlopos apró tornácával és lugasával. A ház és a berendezés jószerivel az egyetlen tárgyi rendszer, amelyet mindvégig nyomon követ. Nem kevés humorral bútorozza be indokolt keserűségét: „Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja hogy irtam kédnek. De szakállomra fogadom (a mikor leszen) hogy ha az idő meglágyul, gyakrabban irok; mert márványkő volna is a kéd szive, de megszánna, ha látna kéd, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal becsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa székből áll, az ágyam a földre vagyon teritve, és a házamot egy cserép tálban való kevés szén melegiti. De azt ne gondolja kéd, hogy mind ezek után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tiznek sincsen egy fa széke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak hini egy leteritett pokróczot a földre?”

Amint ez a 10. levél figyelmeztet, a hírek is melegebbek, amint a ház melegebb (általában nem tud megbékélni Mikes a teremtett környezet „természeti” viszonyaival: az európai ember fogalmához hozzátartozik a fűtött ház). A ház azonban bizonyos arányrendszert is jelent, az ablakok helyét, és semmi esetre sem lehet az asszonyok elrejtésére szolgáló fogház: „Ha télben jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam, most pedig sütő kemencze. Fogháznak pedig azért hivom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, ha csak lajtorjára nem másznék (…). Kéd pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokot. (…) azért, mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma, Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma” (15. levél). Mihelyt továbbköltöznek Jénikőbe, ismét csak a ház leírásával kezdi, amely ez alkalommal igazán a legpuritánabbul van berendezve: kis székecske van benne és más semmi. Mikes szembesül a keleti írástudó létmódjával, és rá kell ébrednie, hogy alapeszközei a továbbiakban egy szék, penna és kalamáris (alkalmasint egy asztal). A sátorral végképp nem tud megbékélni: többször, különböző elköltözések és utazások miatt, a bujdosók arra vannak kényszerítve, hogy sátorban aludjanak nagyobb vagy kisebb táborokban, és erről mesél az író drága nénéjének. A ház és a sátor összevetésével két civilizációt szembesít Mikes, a helyhez kötöttség és a mobilitás ideáját. A rodostói örmény kőház a „nyomorult” jénikői állapotokhoz képest megnyugvást jelent és hálaadásra ad alkalmat. A 41. levélben leírja – igazi plasztikai megmódolással – „Sibrik uram” kétezer talléros sokszínű sátrának a leégését Bujuk Alliban. A következtetés: „Adjuk a kőházra a pénzünket és ne a vászon palotára.” A sátor becsületét még inkább rontja, hogy igazából a pusztalakó vándorok meg a pereputtyostul jövő-menő otthoni cigányok jellemzője, tehát a bizonytalanság megjelenítője, s annak már nem kell az európai civilizáció emberét meghatározó tényezőnek lennie.

A bujdosó másik nagy ellensége a hideg. A szó szellemi értelmében is. Bukaresti útja során az írás is penitenciává változik. Példázatértékű költői képpel jeleníti meg a megfagyott tűz és a megfagyott tinta mellett üldögélő európai utas antarktiszi állapotát (155. levél). A misszilis levelekben Mikes meglehetős rezignációval és humorral foglalja össze helyzetét, melyet mindig az jellemzett, hogy az anyagiakkal nem kellett törődnie, mivelhogy ezek nem nagyon voltak, és az Isten megtartotta, mint „az égi madarat”. Tehát „gazdaságon kívüli” állapotot ír le, és ez ugyancsak nem a modern európai ember sajátossága, de kényszerítő állapotának következménye. Feltűnik itt az a civilizációról szóló fejtegetéseiben is megjelenő, lényegében modernnek számító gondolat, mely szerint az emberi állapothoz a gazdasági alanyiság is hozzátartoznék (Báró Huszár [Boér] Józsefhez címzett, 1759. január 5-én kelt levél, Misszilis levelek 1.).

Néhányszor megemlíti még az „íráshoz való szerszáminak” a fontosságát. Írástudóként – jóllehet a középkori írástudó toposzait jeleníti meg a kényszerű körülmények folytán, a krónikás álláspontját eleveníti meg, annak szimbolikáját is használja – a szó modern értelmében vett író ő, mert önmagához való viszonya erőteljesen reflexív. Ez a viszony jelenik meg a levélműfaj által megkövetelt érzelmességben, az erőteljes humorban, amely nemcsak helyhez és eseményhez kötött, hanem a székely gondolkodásmód plasztikus nyelvi kifejezéseiből és átélt jelenvalóságából származik. Nyelvében Mikes otthon van. Végül pedig következetes morális értékrendje és világnézete szolgálja az elbeszélő én folyamatosságát, egységét és szempontjainak gazdagságát. A kétségtelenül írói nézőpont, valamint a követett motívumok folyamatossága a levelekben a regényesség elemeit képviseli a levélműfajon belül. A krónikaírók és az emlékirodalom töredezett pszichéjével, eseményhez és alkalomhoz kötöttségével szemben a mikesi írás minőségileg más természetű. Következésképpen megállapítható, hogy a magyar regény kiindulópontjává válik.

A levelek regényességéhez a jellem és a psziché fejlődésrajza is hozzátartozik: az én evolúciója két szemléleti végpont között. A fiatal és eleven Mikest egy beteljesült sors távolsága választja el a búcsúzó magányos başbug életének a summájától: „Az első levelemet a midőm a nénémnek irtam, huszonhét esztendős voltam, esztet pedig hatvankilenczedikbe irom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra forditsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdveségünkre válik. Ne kivánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdveséges életet, a jó halált, és az üdveséget. És azután megszününk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kivánságtól” (207. levél). Rezignációjában azonban meg kell látnunk az emberi faj egyetemességére figyelő egyetemes szemléletmód nagyságát és erejét is.

HIVATKOZÁSOK

Cavaglià, Gianpiero (1984) „Kelemen Mikes e le Lettere dalla Turchia”, in L’identità perduta. Romanzo e idillio, Guida: Napoli, 79.

Franchi, Cinzia (1994) „L’Altro nelle Lettere Turche di Kelemen Mikes”, Rivista di Studi Ungheresi 9: 47–52.

Kosztolányi Dezső (1935) „Mikes Kelemen”, in Látjátok feleim, Budapest: Szépirodalmi.

Marót Károly (1958) A kétezer éves Ovidius, Budapest: Gondolat.

Mikes Kelemen (1966) Törökországi levelek és Misszilis levelek. Összes Művei, I, Budapest: Akadémiai.

Tordai Zádor (1957) „A rodostói janzenizmus”, in Filozófiai Tanulmányok, Budapest: Tudományos.

Zolnai Béla (1925) A magyar janzenisták, Budapest.

Zolnai Béla (1916) „Mikes Törökországi leveleinek keletkezéséhez”, Egyetemes Philologiai Közlöny 40: 7–23, 90–106.