Granasztói Olga

Cenzúra, hitvédők, könyvkereskedők és olvasók
1792: Összeállítják Erdődy Júlia könyvtárkatalógusát

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 656–667.

Tsak tehát a gonosz könyvekről lehet támasztani itt a kérdést… azokról végezetre, mellyek a ki-gondoltt történetek által az embert mint tsábítson el másokat, s hogyan kezdgyen mesterségesen, s könyvből szerelmeskedni oktattyák, s az elmét leg-alább ezer balgatag ábrázatokkal, a szívet leg-alább ezer heábavaló kívánságokkal megtöltik. Ezekről támasztom a kérdést, ha lehet-e üdvesség s lélek vesztés nélkül az illyeneket olvasni.
(Alexovits 1792, 6–7)

A 18. század második felében a magyar irodalomban egy új műfaj, a regény áttörésének lehetünk tanúi. Irodalomtörténet-írásunk megállapítása szerint mind mennyiségi, mind minőségi szempontból az új műfaj jelentős sikert ért el a hazai olvasóközönség körében, még akkor is, ha a magyar íróknak eleinte nem sikerült maradéktalanul meghódítaniuk az új kifejezési formát.

Az új műfaj valóban a támadások és az érdeklődés középpontjában állt a felvilágosodás kori Európában. Magyarországon a társadalmi és kulturális elit, azaz a főnemesség és kisebb mértékben a köznemesség és a városi polgárság a regénnyel nemcsak, sőt talán egyáltalán nem a magyar fordításban megjelenő első szövegek formájában ismerkedett meg, hanem az egész Európában népszerű új típusain keresztül német és francia nyelven vált lelkes fogyasztójává.

Amikor a magyar regény első ötven évéről esik szó, megkerülhetetlen ennek a befogadó közegnek a tanulmányozása, amely egyfelől számot vet a nyelvi korlátokat nem ismerő korabeli olvasók összességével, másfelől pedig megvizsgálja az új műfaj hazai megítélésének a közönséggel összefüggő szempontjait. Ezek feltárásával sikerülhet sokkal élénkebb képet adni az irodalom gyakorta elmarasztalt hazai közönségéről, ugyanakkor hozzásegíteni az olvasót az elmaradottnak tartott viszonyok megértéséhez. Az olvasástörténeti megközelítés nem tesz különbséget az olvasók között nyelvi szempontból. Nem csupán a magyarul megszólaló szépirodalom közönségét tekinti mérvadó befogadónak. Az új olvasási szokások nyelvismerettől függetlenül megjelentek Magyarországon is. A külföldi szépirodalom, köztük első helyen a regény olvasása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az irodalom az önfelfedezés és az ítéletalkotás terepévé váljék.

Az 1740-es évek elejétől mintegy három évtizeden át a magyarra fordított regények még a barokk, a késő barokk és a nemesi rokokó világszemléletét tükrözik, ám egyre inkább felfedezhetők bennük olyan elemek, amelyek feszegetik ezt a világképet. A lefordított, átírt művek többsége másod- vagy harmadrangú írók munkája. „Kiválasztásukat javarészt gyakorlati, például oktatási szempontok indokolták” (Vörös 1987, 10).

A 18. század második felének francia irodalma, annak új tendenciái, legjelentősebb kortárs szerzői közül például csak alig néhányat, Voltaire és Marmontel egyes műveit szólaltatták meg magyarul. A magyar irodalom belső feltételei határozták meg, hogy mit volt képes befogadni ebből az óriási irodalmi termésből.

A fordítások számának fokozatos növekedése ugyanakkor egyértelműen összefüggésbe hozható a francia műveltség magyarországi terjedésével. Ennek a műveltségnek ugyan többféle típusa létezett a 18. század második felében, de a különböző források, mint amilyen a francia orientációjú főúri magánkönyvtárak anyaga, a külföldi könyvekre szakosodott könyvkereskedők katalógusai vagy a tiltott könyvek jegyzéke, egyértelműen bizonyítják, hogy a francia felvilágosodásra nyitott olvasók körében a francia nyelvű szépirodalom, ezen belül pedig az úgynevezett gáláns, sőt a szélsőségesen szabados prózai alkotások is nagy népszerűségnek örvendtek, ami már szolgáltathatott okot a nyugtalanságra a hatalom és a hitvédők körében. A regénnyel szembeni alapvető gyanakvás, az általuk terjesztett erkölcstelenség innen nézve válik „érthetőbbé”.

A regénynek, ennek a viszonylag új műfajnak, amely hiányzott az arisztotelészi rendszerből, a 18. században kellett legitimálnia magát. Az epikus műnem legértéktelenebbnek tartott darabját illetően azonban nemcsak, sőt elsősorban nem műfajelméleti kifogások vetődtek fel, hanem ízléstörténetiek, azaz gyakorlati hasznával, közvetlen céljával kapcsolatosak, amelyek tehát a közönséggel függtek össze szorosabban. A műfaj létjogosultságát vallásos-morális szemszögből vizsgálták. „A jó regény kritériuma mindig az erkölcsnemesítő-tanító szándék és képesség maradt” (Szajbély 1982, 9). Az egyedül elfogadható cél a hasznos szórakoztatás volt, ám ennek a kritériumnak igen kevés mű felelt meg a regény legádázabb ellenségei, a hitvédők szemszögéből nézve. De nem csak hitvédők fordultak gyanakvással a regény felé: éppen a veszélyes, erkölcsellenes könyvek, köztük a regények hozták közelebb egymáshoz, más-más ideológiai megfontolások alapján ugyan, a felvilágosodás híveit – az olvasókkal szemben támasztott elvárásaik miatt – az állami és egyházi elöljárók felfogásához. A felvilágosodás ideológiája a „hasznos” vagy „művelt” olvasást propagálta, a műveltségeszményét megtestesítő olvasásmodellt pedig számos kortárs gondolkodó próbálta meghatározni. Ennek lényege a mértéktartás és a válogatás a könyvek javarészt haszontalan tömegéből, olyanok kiválasztása, amelyek lehetőséget adnak a reflexióra, mert komoly és hasznos gondolatokat tartalmaznak, és az individuális morált építik.

A cenzúrahivatali akták revizori jelentései hűen tolmácsolják a felvilágosítóknak a hasznos olvasás érdekében kifejtett propagandájával több ponton is érintkező gondolatmenetet, legfőképp, amikor a veszélyes, erkölcsromboló könyvek ellen lépnek fel. Az erkölcsökre veszélyes könyvek kategóriája elég szélesen értelmezhető volt, de a könyveket rangsoroló vagy megítélő kortársak számára többé-kevésbé minden, pusztán szórakoztató olvasmánynak ígérkező mű erkölcsi értelemben gyanúba keveredett.

A könyveket faló olvasó megjelenését, az olvasást mint egyéni és bensőséges örömöt jelentő aktust első helyen a regényirodalom elterjedésével szokás összefüggésbe hozni. Ennek „mérhetetlen” és egészségkárosító veszélyeitől éppen úgy óvtak a felvilágosodás egyes hívei, akik a fiatalság titkos bűnei közé tartozónak tekintették a haszontalan, kikapcsolódás végett űzött olvasást, mint a hatalom képviselői, akik a bűnbeeséssel azonosították ezt az elharapózó jelenséget, morális és intellektuális értelemben egyaránt. Az új olvasópublikum már ellenőrizhetetlen módon evett a tudás fájáról, és hiába próbálták meghatározni, mit lehet eléjük rakni, az már nem elégítette ki érzelmi és intellektuális, társadalmi vagy privát igényeiket (Wittmann 2000, 346).

A társadalmilag haszontalan, kikapcsolódásként űzött olvasást egybehangzóan elítélte minden mértékadó fórum, de ez az alapvető kifogás az egyházi ellenzők részéről nem ok nélkül egészült ki az olvasás közvetítette átfogó szekularizációtól és a keresztény értékrend elhagyásától való félelemmel is.

A regény a korabeli felfogás szerint a tiltani való könyvek három csoportjából leginkább tehát az erkölcsökre nézve veszélyes kategóriába volt sorolható (de persze előfordulhatott, hogy a másik két kritérium alapján is tiltani valóvá vált, ha az államra vagy az egyházra nézve veszélyes nézeteket is tartalmazott). A 18. században a könyvtermelés és könyvforgalom óriási méretű megnövekedésének egyértelmű velejárója volt a „veszélyes”, erkölcsellenes könyvek áradata, amire nem győzték felhívni a figyelmet a kortársak. Ez az áradat ösztökélte arra a veszélyes könyvekről gondolkodókat, hogy megpróbálják osztályozni, rangsorolni a zavarba ejtően sokféle formában feltörő erkölcstelenséget, szabadosságot stb. Az egyik első kísérletet az erkölcstelen könyvek felmérésére Jean-Frédéric Ostervald teológus tette, akiről azért is érdemes első helyen és bővebben szólnunk, mert az 1700-ban keletkezett Traitédes sources de la corruption qui règne aujourd’hui parmi les chrétiens című, protestáns körökben nagy hatású művét 1745-ben magyarra is lefordították. A keresztények között ez idő szerént uralkodó romlottságnak kutfejeiről valo elmélkedés címmel Maróthi György és Domokos Márton fordításában megjelent munka magyarországi fogadtatása igen kedvező volt, és a világias gondolkodás térhódítása ellen folytatott hitvédő harcban nemcsak a protestánsok használták fel a benne megfogalmazott érveket, hanem később a katolikusok is. Ostervald a romlottság hetedik „kútfejeként” tartotta számon magukat a könyveket. E korai művében azonban minden későbbi hitvédőhöz képest sokkal korszerűbb és felvilágosultabb módon közelített a veszélyes könyvek kérdéséhez. A rossz könyvek két nagy csoportjából, a „hitetlenségre és istentelenségre”, valamint a „tisztátalanságra” vezető művek közül ez utóbbin belül is igyekezett észérvekre támaszkodva árnyalni a veszélyesség fogalmát (Ostervald 1745, 271). A tisztátalan könyvekkel kapcsolatban már elöljáróban leszögezi, hogy „annyifélék ezek amennyi vétkek, indulatok, és közönséges bévett rossz szokások vagy abususok vagynak” (86). Definíciója szerint ezek a „szerelemről (Galantériáról) írott könyvek az olvasókat megvesztegető akár költött, akár pedig valóságos históriák annyi szerelemről tsinált énekek” nem egyebek, mint „a mostan uralkodó tisztátalanságnak és feslett Szabadság Lelkének fajzati”. Veszélyük abban rejlik, hogy „az ember ifjúságában hajlandó a testi gyönyörűségre, és mind azokra, valamellyek a külső érzékenységeket tsiklandoztatják. Ez a hajlandóság annál erősebb, mivel a merő testiségben való neveltetés által tápláltatott és erősíttetett. Igen könnyen hellyt adnak az érzékenységeket tsiklandoztató indulatoknak és igen nehezen állnak ellent a tisztátalan könyvek olvasásából elméjekbe ötlött impressióknak vagy sugallásoknak” (290). Ostervald lényegében a nyíltan erotikus regények és költemények ellen intézi támadását, azon igyekezve, hogy megkülönböztesse egymástól a szerelem ábrázolásában a még elfogadhatót az elfogadhatatlantól. Elismeri, hogy „nagy keménység volna a szerelemről írott minden tréfás könyveket a tisztátalan könyvek közé számlálni, és azoknak olvasását kárhoztatni”. Evvel a megállapításával sokkal haladóbb nézetet vall az új, világi szépirodalom megítélését tekintve, mint az ő nyomdokain haladók. A tisztátalan könyvek között tehát vannak olyanok, amelyek kevésbé sértik a szemérmet, és vannak olyanok – ezek a legelítélendőbbek –, amelyekben a „feslett szabadság lelke” uralkodik. Ostervald lényegében arra tett kísérletet, hogy a gáláns és erotikus, sőt a nem kis mennyiségben keletkezett pornográf irodalom között húzzon egy határvonalat. A nehézségek azonban éppen a gáláns művek behatárolásával jelentkeztek, mert szerzőik a könyv elítélésére előre számítva, megtűzdelik a szöveget erkölcsi eszmefuttatásokkal, ami a legnagyobb botrány, mert ezzel vezetik csak igazán félre olvasóikat és teszik bennük a legnagyobb kárt: „Hogy pedig az illyen könyvekben megírt bűn más név alatt, és szép külső szín alatt titkoltatik el, annál könnyebben béférkezik az emberek szívében. Ezeknek olvasása megvesztegeti a szívet és a képzelődést megfertőzi” (290).

A gáláns és nyíltan erotikus könyvek közötti határt meghúzni nem volt egyszerű feladat, és akik erre kísérletet tettek, saját rendszerüket is szétrombolták. Az Ostervald-féle felosztás végül káoszba torkollott, mert a könyvek száma nemhogy nem fogyott általa, hanem vizsgálatát egyre több fajtára kellett kiterjesztenie és egyre mélyebbre kellett ásnia. Hét évvel később a Traité contre l’impureté című művében már eljut a végsőkig: az erkölcsi korrupció mindenhová beférkőzött, a tudomány minden ágába, egészen a vallásos könyvekig. A könyv ördögi természete miatt minden korábbi osztályozás értelmetlenné vált. Valóságos súlyát elvesztve, ijesztő rémmé változott.

Ostervald gondolatmenetében a fiatalság védelmének hangsúlyozása az egész 18. századi hasonló témájú szakirodalmat megelőlegezi, amelyik az emberiség elkorcsosulását egyebek mellett a rossz könyvek fiatalságra gyakorolt hatásával magyarázza. De amennyire Ostervald, úgy az ő nyomdokain haladók sem voltak képesek a károsnak nevezett irodalmat pontosan meghatározni.

Ostervald rendre azokat a műveket ítélte el, amelyeknek későbbi behozatalát a Habsburg Monarchiába Mária Teréziától kezdve az állami cenzúra is leginkább igyekezett megakadályozni. Az állam-, egyház- és erkölcsellenes művek tömegéből ez utóbbi megítélése maradt mindvégig egyformán szigorú. A könyvcenzúrát, amely már 1724-ben megindult Károly uralkodása alatt, a protestantizmus elleni védekezés hívta életre, de Mária Terézia idején új ellensége támadt, a felvilágosodás, és egyik fő célja a veszélyes francia könyvek elleni küzdelem lett (Sashegyi 1938, 7). Közben azonban elkezdődött az a lassú átalakulási folyamat, amelynek lényege az egyház- és államellenes könyvek megítélésének enyhülése volt. Ebben döntő szerep jutott a felvilágosult Gerard Van Swietennek, aki egyre jelentősebb részt kapott a cenzúra átalakításában, amelynek újjászervezése 1751-ben meg is történt. Tevékenységének köszönhetően nemcsak az a törekvés vált határozottabbá, hogy a cenzúra ügye teljesen az állam kezébe kerüljön, hanem az ő idején kezdett az intézmény a felvilágosodás irányába terelődni s annak szellemében működni. Az 1767-ben először megjelenő Catalogus Librorum Prohibitorumot, mely a veszélyes, tehát tiltott könyvek listája volt, már erősen meghatározzák az új szempontok. Ebben természetesen a tiltás mindhárom körébe sorolható művek megtalálhatók, de legnagyobb mennyiségben az úgynevezett szabados, vagyis erkölcstelen könyvek (libri licentiosi). Mária Terézia is már ez utóbbiakat üldözte a legjobban: ezeket a könyveket elégették (Donáth 1970, 179). A Habsburg Monarchiába a jelek szerint egyre nagyobb mennyiségben áramlottak be a szabados szépirodalom termékei, köztük a gáláns és pornográf regények, elbeszélésgyűjtemények stb., amelyek terjedésének és népszerűségének mértékét a Catalogus Librorum Prohibitorum is mutatja. Ebben a gáláns irodalom francia nyelvű termékei vezetnek, amelyeket akkor vettek fel a tiltott könyvek listájára, ha azokat be akarták hozni az országba. De az erkölcsrontók közé politikailag veszélyeseket is soroltak. Türelmesebb volt a cenzúra a vallási tévelygőkkel, azaz a protestánsok munkáival szemben, azokat csak elzárták.

II. József uralkodásával egy, a felvilágosodás szellemét tükröző, gyökeresen új cenzúrarendszer lépett működésbe. József reformjainak hátterében felsejlenek azok a megfontolások, amelyeknek a tiltott könyvről felvilágosultan gondolkodók próbáltak meg érvényt szerezni egy árnyaltabb ítélkezés érdekében.

Az új felfogás szerint a cenzúra célja nem a felvilágosodás elleni harc, hanem az államérdekek megóvása és az irodalom tisztasága volt. Az uralkodó a cenzúra feladatát kizárólag az állam szempontjából ítélte meg: mindent megengedni, ami nem káros a közre nézve, de mindent visszatartani, ami veszélyforrás lehet. A császár az alapszabályokban elismeri, hogy nehéz a könyveket egységes szempontok szerint cenzúrázni, mert az emberek nézetei olyannyira különbözők, hogy ki-ki mást ítél meg veszélyesnek, illetve veszélytelennek, s máshol húzza meg a túlzott és elégtelen óvatosság közötti határt. A helyes az, ha „szigort alkalmaznak mindaz ellen, ami képtelen trágárságokat tartalmaz, és amiből tanulság és okulás sohasem meríthető, de annál elnézőbbek minden tudományos ismereteket és tisztességes elveket tartalmazó munka iránt” (Sashegyi 1958, 92).

Ez óhatatlanul maga után vonta a könyvek osztályozását és egyáltalán az osztályozhatóságukba vetett hitet, ami nemcsak a kereskedők számára figyelembe veendő, különböző kategóriák felállítását jelentette, hanem elsősorban annak meghatározását, hogy melyek a legveszélyesebb és leginkább tiltani való könyvek és melyek a kevésbé azok. A katolikus és általában a keresztény vallást rendszeresen támadó vagy általában a vallást nyilvánosan gúny és nevetség tárgyává tevő munkákat semmi esetre sem tűrhették. Ezenkívül akkor kellett egy művet betiltani, ha különösen botrányos dolgokat tartalmazott az erkölcs vagy az állam ellen. Ez persze nem jelentette a kritika megengedhetetlenségét, sőt épp ellenkezőleg, az új alapszabályokban kimondatott a kritika általános szabadsága. Az addig érvényes Catalogus Librorum Prohibitorum átnézése és az indexre tett könyvek jelentős csökkentése (körülbelül 5000-ről 900-ra) felfogható úgy is, mint az erkölcstelen könyvek osztályozásának legkézzelfoghatóbb megnyilatkozása. II. József lényegében „rehabilitálta” a gáláns regények és más pikáns témájú művek sokaságát, hiszen a felvilágosult filozófusok művei mellett ezek közül is számtalant vontak ki a tiltottak köréből. Idetartozik az a külön bánásmód is, amelyben a külföldi udvarokról szóló, botrányos dolgokat tartalmazó könyveket részesítették. Ami továbbra is a legszigorúbban tiltott maradt a korábbi könyvtermésből, arról két külön lista született: az egyik a legdurvábban vallásellenes, a másik a pornográf könyvek legveszélyesebbjeit tartalmazta. A józsefi cenzúrának mindvégig konstans eleme maradt ennek a kétféle típusú könyvnek a leghatározottabb tiltása. A tizenhat tételből álló, „höchst unflätigen”, „legmocskosabb”-nak ítélt, azaz pornográf könyvek jegyzéke két olasz és egy angol művet kivéve csupa francia nyelvű kiadványt tartalmaz. Érdekes válogatása ez majd száz év bőséges pornográf irodalmának, amely inkább azt reprezentálja, hogy mi jutott el a nyugat-európai illegális könyvpiacról ide, illetve mi terjedt el viszonylag nagyobb számban az olvasók körében, minthogy egy valóban rangsor szerinti teljes listáját jelentené a legveszélyesebb műveknek. A pornográf regényirodalom nagy „klasszikusai” mellett a jegyzék tartalmaz színdarabokat a század első feléből, erotikus versgyűjteményeket, illetve alig azonosítható, szintén korábbi keletkezésű erotikus műveket, de amelyeknél újabbak és ismereteink szerint jóval szabadosabbak is forgalomban voltak ekkoriban. Ez a lista azt is példázza, hogy a pornográf irodalom 18. századi nagy felfutása szoros összefüggésben állt az új műfajnak számító regény népszerűségével, amely viharos gyorsasággal hódította meg az olvasóközönséget (Hunt 1993, 33).

II. József cenzúrája átmenetet alkotott a megelőző egyházi cenzúra és a belőle később kifejlődött rendőri cenzúra között, cenzúraelveit pedig az erős pedagógiai vonás és a magasabb irányításról való tudatos lemondás jellemezte. Mindez párhuzamba állítható azokkal a felvilágosult nézetekkel, amelyek a cenzúra gyakorlását ugyan nem vitatták el a hatalomtól, mert féltették a tömegeket elsősorban a pornográf könyvek züllesztő hatásától, de a császárhoz hasonlóan belátó és a könyvpiac érdekeit is szem előtt tartó alapokra kívánták helyezni.

A magyarországi könyvkultúrát is befolyásoló szellemi fellendülést összesen körülbelül húsz évre, az 1770–1790-es évekre tehetjük, ezt követően a cenzúraintézkedések szigorodásával fokozatos visszaesés következett be. József uralkodásának időszaka teremtette meg a legalkalmasabb feltételeket a hazai könyvkereskedelem fejlődéséhez, de e viszonylag rövidnek mondható időszak után a kereskedők vállalkozásaikhoz fűzött reményeit egyre inkább megtépázta a mind nehezebb feltételeket támasztó hatalom, nem beszélve a magyar olvasóközönség fejletlenségéről.

Izgalmas például szolgál az olvasási kultúra hazai átalakulására, a világi tárgyú munkák számának megnövekedésére, a megélénkült irodalmi életre és általában a könyvkereskedelem új lendületet vett működésére egy páratlan dokumentum, a pesti Weingand (és Köpff) könyvkereskedő cég tizennégy, francia nyelven írott levele a tiltott könyvek kiadására szakosodott svájci Société Typographique de Neuchâtel könyvkiadóhoz.

A Société Typographique de Neuchâtel levéltárában fennmaradt, Pestről küldött tizennégy hosszú levél szinte minden mondata tartalmaz hasznos, tényszerű információkat, ezért elsőrendű forrása több kutatási témának: bepillantást enged az Európát átszelő könyvkereskedelem módozataitól kezdve a magyarországi olvasóközönség érdeklődésének, ízlésének alakulásán át a könyvkereskedőknek a művelődés területén játszott szerepéig. A négy különálló papíron található könyvrendelés a legértékesebb része a levelezésnek. A megrendelt könyvek tájékoztatnak minket a hazai forgalomba került francia nyelvű kiadványokról, és következtethetünk belőlük az olvasók igényeire.

Weingandék levelei azért jelentenek élménydús olvasmányt, mert nem a hagyományos üzleti levelezés hangnemében íródtak, szigorúan a megrendelésre, a pénzügyekre stb. koncentrálva, hanem időről időre a személyesség hangján szólalnak meg. Az első három levélben Weingandék szükségesnek tartják ismertetni távoli kollégáikkal a hazai viszonyokat és bemutatni saját vállalkozásuk jellegét.

„Hálásak vagyunk Önöknek azért az őszinteségükért, amivel bemutatták üzletüket. Viszonzásképpen elmondjuk, hogy a miénk szinte kizárólag a szortiment könyveken alapul, mivel egy univerzális jellegű nemzet és ország, amelyiket évszázadokon keresztül kegyetlen és véres háborúk dúltak, nincs még a művelődésnek azon a fokán, hogy olyan szerzői legyenek, akik biztosítani tudnák a könyvkereskedőknek a nyomdai költségek megtérülését.” Ennél tömörebben aligha lehetne a magyarországi művelődés és azon belül a könyvkereskedelem korabeli helyzetét összefoglalni. A levél írója a magyar nyelven író szerzőkre utal, és a magyar nyelven megjelenő, korszerű könyveket hiányolja, valamint azt az olvasóközönséget, amelyik könyvek megvásárlásával garantálná a kiadóknak a befektetést. Weingandék itt egyértelműen megfogalmazzák, hogy még nem jött el az ideje a magyar könyvekkel való kereskedésnek.

Az első szállítmány megérkezésétől kezdve már nem találunk ilyen és ehhez hasonló kitérőket. Mivel a szállítmányok sok gondot jelentettek, egyre inkább a szállítás körüli gyakorlati kérdésekről esik szó, nem beszélve a figyelmetlenül összeállított csomagok okozta bosszúságokról. Éppen ennek köszönhetők az alábbi, kissé méltatlankodó hangú sorok egy 1782. január 31-én kelt levélben:

„A Szent Biblia nem az, amelyikre gondoltunk. Emez, mivel franciául van, nyakunkon marad egy olyan országban, ahol a latinon és magyaron kívül szinte semmilyen európai nyelvet nem beszélnek. A nemesség és azok, akik ismerik ezt a nyelvet, kevéssé hajlandók a Bibliát olvasni, ők inkább a jó regényeket szeretik, a kritikai könyveket, a történeti munkákat és általában a szépirodalmat. Könnyű tehát kitalálni, hogy azok a könyvek, amelyekben mindebből semmi sincs meg, örökre raktáron maradnának nálunk. Csak ha gyorsan továbbküldenénk egy kereskedőnek az Önök ismeretségi köréből, akkor lehetne ezeket hasznosítani, és így mi is megszabadulnánk a tehertől.”

A józsefi időket jellemző enyhülést súlyos visszaesés követte. II. Lipót császár rövid uralkodása alatt fogalmazódott meg az új irányelv, a „köznyugalom megőrzésének” elve, amely azután I. Ferenc uralkodását mindvégig, sőt egyre inkább jellemezte. I. Ferenc növekvő félelme a nyomtatott szótól olyan méretűvé vált, hogy a politikailag veszélyes könyvek betiltása rövidesen a tudomány és a műveltség elleni harcba torkollott. Az új intézkedések szigorúsága, az elzárkózás a külföldi szellemtől mind kevésnek bizonyult mindaddig, amíg a régi korszak szellemi termékei akadálytalanul hatottak tovább. Ezért hozták létre az úgynevezett recenzuráló bizottságot 1803-tól. A II. József idején már engedélyezett könyveket ekkor ismét kivonták a forgalomból. Az 1791 előtt megjelent és engedélyezett könyvekből több mint 2500-at tiltottak el. A század végére minden gyanú a regényre terelődött. 1806-ban az uralkodó a gyakorivá váló regényolvasás veszedelmeitől tartva, különös tekintettel az ifjúságra gyakorolt káros hatása miatt egy önálló rendeletet hozott, amely alapján megtiltotta a regények kiadását, illetve egyik pontja alapján nem lehetett többé külföldi regényt behozni. Ez a szélsőséges és kivitelezhetetlen intézkedés egyebek mellett arra is felhívja figyelmünket, hogy ekkorra már a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan a Habsburg Monarchia országaiban is egyre differenciáltabbá váltak az olvasás formái a mind szélesebb publikum körében mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. A 18. század végén a regénytermelés és -recepció tömegessé válásával a regényolvasás először öltött társadalompolitikai dimenziókat. A ferenci hatalom lépését felfoghatjuk úgy is, mint valamilyen választ az európai kultúrtörténetben „regényszomj”-ként vagy „regényőrület”-ként emlegetett jelenségre, amely mögött nemcsak erkölcsi, hanem politikai megfontolások is sejthetők. A szépirodalmon keresztül a politikai publicisztikához hasonlóan antifeudális, egyházellenes és általában véve tekintélyellenes tendenciák erősödtek meg az olvasási szokások modernizálódásával.

Az új rendelet első verzióját maga a rendőrminiszter is túl szigorúnak ítélte, ezért az „üdvös” regények definíciójának bevezetésével („a polgári életből vett költött események és cselekmények prózai elbeszélése”) enyhítettek rajta. A tiltott regényeket pedig tartalmuk szerint próbálták meg tipologizálni:

1. Minden ábrándos szerelmi regény, mely a józan emberi észre káros, és ábrándozáshoz vezet.

2. Genie-regények, melyekben a polgári kereteket széttörő Kraftgeniek keltenek rokonszenvet.

3. Szellem-, rabló- és lovagregények, melyek durvaságot és babonát nemzenek. Végül

4. Mindaz amit megvető értelemben »román«-nak neveznek és amely sem tartalma, sem stílusa szempontjából nem értékes (Sashegyi 1938, 20).

A századforduló népszerű regénytípusai, elsősorban a puszta szórakoztatást szolgáló, úgynevezett trivialroman, a kalandregény, valamint a művészregény vagy szentimentális regény jellegzetességeit vélhetjük e definíciók mögött felfedezni. Mindaz pedig, ami ezekbe a kategóriákba nem fért bele, a negyedik csoportba soroltatott. Így vált lehetővé, hogy bármilyen regényt eltiltsanak, ami „nem értékes”.

Magyarországon viszonylag hamar reagált a hitvédő irodalom az új, elsősorban vallásellenes nézetek terjedésére, de néhány munka már az erkölcsromboló szépirodalom veszélyességére is felfigyelt. Az 1770-es évektől kezdve komolyan hozzáláttak a megtámadott hit és egyház védelméhez. Molnár János 1776-ban adta ki latin nyelven a Miként olvassuk kritikus ésszel a modern könyveket a vallás és igazság elvesztése nélkül című művét, amely vezérfonál kívánt lenni a vallásellenes irodalom útvesztőjében. Molnár csak filozófiai munkákról beszélt, az ő nyomdokain haladó Alexovits Vazul pesti hitszónok, pálos szerzetes viszont már nemcsak a deista, materialista filozófiát vette célba, hanem nagy teret szentelt az irodalmi művek, így a versek és regények káros hatásáról szóló nézetei kifejtésének is, ami újdonságnak számított a hitvédő irodalom tematikájában. Molnárnál azért is izgalmasabb, mert sokkal egyszerűbb eszközökkel, de nagy erővel és magyar nyelven veszi fel a küzdelmet. Alaptétele, hogy a vallástalanság egyértelműen a veszedelmes könyvek olvasásának tulajdonítható. A kételkedők a gonosz könyvek által romlottak meg. Ezért ír önálló művet A könyvek szabados olvasásáról, amely 1792-ben jelent meg Pesten. Az a tény, hogy külön kötetben foglalkozik az újonnan beáramló könyvekkel, azt mutatja, az 1790-es évekre hazánkban is jelentősen átalakultak az olvasói szokások. Térítő könyvét azok számára írja, akiket a „semmi-hitű szabad-lelkek” teljesen megfertőztek. Alexovits mint a felvilágosodás fanatikus ellensége a francia felvilágosodást teszi felelőssé a vallástalanság és a vallásellenesség terjedéséért, amelynek egyik velejárója az erkölcsi romlottság.

Mindenféle irodalmi műfaj alkalmas arra, hogy a mérget elhintse. A gonosz könyveknek négy típusát sorolja fel: a „puha, gyengéd verseket”, „a gyönyörűségre mesterségesen oktató románokat”, „szerelmes komédiákat” és a „religio ellen támadó” műveket (Alexovits 1792, 3–7). Érdekes a különbségtétel módja károsság szempontjából vers és regény között: míg a vers a szívre veszélyes („a sikamló versek a szívet veszedelmesen öszve-verik”), addig a román arra oktat, hogy az ember „mint tsábítson el másokat, s hogyan kezdgyen mesterségesen, s könyvből szerelmeskedni”. Hogy más típusú regényekről említést sem tesz, annak egyik magyarázata talán magában a műben is benne van: „El-borította szerelmes atyámfiai édes Hazánkat egy egész tengere a kereszténytelen Brozsúráknak, a pajkos Irásoknak, a szerelemről költ munkáknak.”

Tudjuk, hogy Alexovits egész erudíciója latin és német eredetű, s hogy idézeteit másodkézből kapta. Az említett Molnár János könyvét is bőségesen felhasználta, főleg Rousseau-hoz. De művének jegyzetei szerint két forrást használt regénnyel kapcsolatos nézeteinek összegzéséhez: Rousseau Esprits, maximes et principes című, 1764-ben megjelent kötetét német tolmácsolásban, amelyben a filozófus gondolataiból találunk válogatást, illetve Zabuesnig német író Voltaire ellen írott művét. Önmagában véve is mulatságos, hogy épp az általa egyik legveszedelmesebbnek tartott francia írótól kénytelen idézni, akit egyébként néhány fejezettel később alaposan meg is támad, bár hangsúlyozza, hogy azért Rousseau-t Voltaire-nél és Bayle-nél sokkal többre tartja.

Alexovits Vazul mellett egy protestáns szerzőről, Institoris Mihályról is érdemes megemlékezni, aki egy évvel Alexovits után, 1793-ban adta ki a francia forradalom ellen agitáló könyvecskéjét A gyökértelen fa ‘s a Fő nélkül való Sapka címmel. Ebben a forradalom idején egyre növekvő franciaellenesség hangján „A király nélkül való országnak s felsőség nélkül való városnak boldogtalan állapotját” írja le. A forradalom oka a franciák vallásellenessége és erkölcsi züllése, amiért viszont a felvilágosodás nagyjai felelősek, olyanok, mint Voltaire, akit „az ő mételyes könyveivel együtt” trónusra ültettek. Nem elég, hogy Franciaország már „régólta a Keresztény vallás tsúfolóinak fészkek”, hanem még ráadásul – s itt ismét a nyelvi kifinomultságban rejlő veszélyre kerül a hangsúly – „kik is a frantziai ékesen szólásnak mézével meg-édesíttetett kígyó-mérgeket messzire és szélesen a világban kiöntötték” (Institoris 1793, 20–21).

A francia nyelv, francia nevelők stb. divatjának káros hatása után a francia könyvekben rejlő veszedelemre figyelmeztet: „azok a Frantzia új világi, s szédítő könyvek, Módék, Galantériák, mellyek után a mostani világ olly igen ásítozik, ezek íme, azok az ámítók, kik e mi időnkben egész országokat és városokat fel-forgatnak…” Ez utóbbi megállapítás teljesen megegyezik Alexovitséval, s az is nyilvánvaló, hogy veszedelmes könyvek alatt nem csak a filozófusok műveit érti.

I. Ferenc trónra lépésével egy időben, 1792-től egyszerre megsokasodtak a tiltott külföldi könyvek behozatalát érintő könyvrevíziós ügyek. A cenzúrahivatali aktákat ebben a vonatkozásban három nagy csoportra lehet osztani: az egyik a különböző könyvkereskedők ellen tett feljelentések csoportja tiltott könyvekkel való kereskedés gyanúja miatt, a második az olvasókörökben talált gyanús könyvek ügyében elrendelt vizsgálatok, a harmadik pedig az egyéni könyvbehozatallal vagy könyvhagyatékkal kapcsolatos jelentések.

A ferenci időszakban a legnagyobb nyugtalansággal kísért új jelenség az olvasó körök megjelenése volt. A revizori jelentésben minden érv megtalálható, ami a morális és politikai szempontból egyaránt gyanúsnak ítélt vállalkozások ellen megfogalmazódott, és végül 1799-re teljes betiltásukhoz vezetett. A pozsonyi Weissenthaler- és Schwaigerolvasókörökről szóló terjedelmes jelentések érdekes és egyedülálló képét nyújtják a korabeli, elsősorban felső-magyarországi olvasóköröket látogató olvasók érdeklődésének. A német városi polgárság és a németül tudó magyar olvasók a nyugat-európai olvasókörök közönségéhez hasonlóan elsősorban a szórakoztató irodalmat keresték, azon belül első helyen a német nyelven megjelent szépirodalmi munkákat, köztük zömében olyan alkotásokat, amelyek mára már teljesen a feledés homályába merültek. Különösen érdekes az is, hogy mi jutott el ide a francia irodalom termékeiből.

1793-ban a pozsonyi városi magisztrátust a helytartótanács arra kötelezte, hogy a Weissenthaler- és Schwaiger-féle olvasókabinetekben található tiltott könyveket kobozzák el, zárják el őket, és nyomozzák ki, hogy kitől és mikor kapták, valamint melyik helyi revizor engedélyezte őket. A helyi revizor jelentését követően a budai Központi Könyvvizsgáló Hivatalhoz került az ügy, itt készítette el tizenhárom oldalas jelentését Riethaller Mátyás, censor primarius, amelyet röviden a következőképpen lehetne összefoglalni: a két olvasókabinetben nagyszámú tiltott, illetve „transeat” jelzésű könyv található, mindkét típusút napi egy krajcárért bárki elolvashatja, még az ifjúság is. Helvetius, Hume, Lessing, Mirabeau, Rousseau, „Voltaire munkáiból az uralkodóra és az egyházra nézve veszélyes nézeteket szívnak magukba az olvasók, de vannak olyan szerzők is, akiknek művei a szent vallási tanokat gyalázzák és árulják el, vagy a szent rítusokat babonaságként állítják be. További könyvek a legmocskosabb bujaságra tanítanak, nem csupán erre ösztökélik olvasóikat, hanem magát a dolgot még fel is magasztosítják. Ezeknek a műveknek a királyi rendelet értelmében elrendeltetik a lefoglalása, és mivel ezeket sem eladni, sem a származási helyére visszaküldeni nem lehet, a pozsonyi helyi revizori hivatalt kötelezni kell arra, hogy szigorú felügyelet mellett a könyveket megőrizze mindaddig, amíg felsőbb utasítást nem kap” (Granasztói 2000, 60).

Az a sziszifuszinak mondható küzdelem, melyet a hatóságok vívtak a gyanús művek felderítéséért és a tiltott könyvek korpuszának meghatározásáért, lényegében magával az illegálisan terjesztett művek létét és továbbélését garantáló „próteuszi” természetükkel magyarázható. A művek címének gyakori változása, az újabb és újabb, rendszerint fiktív nyomdahelyű kiadások, a fordításban megjelenő könyveknek az eredetitől eltérő további módosulása átláthatatlan helyzetet teremtett. Ez pedig nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy mind kevésbé mérlegeljenek, és mindinkább a legkisebb gyanú esetén is azonnal betiltsák a feltételezhetően veszélyes külföldi, elsősorban francia kiadványokat.

Az olvasóköröket látogató olvasóknál talán jobban ismerjük könyvgyűjtő olvasóinkat, akik a világi művelődés terén a legjelentősebb szerepet játszották és a kulturális javakból is a leginkább részesülhettek, de még ennek a viszonylag szűk körnek, a nemesség felső és középső rétegeinek eltérő könyvgyűjtési és olvasási szokásairól is csak meglehetősen hiányos képünk van. A 18. század utolsó harmadát jellemző nagy könyvtári fellendülés és az európai művelődéstörténetben az olvasás második forradalmaként ismert korszak magyarországi hatásának kutatása még csak kezdeti stádiumban tart. A század hetvenes éveitől érzékelhető főúri könyvtár-alapítási hullám a felvilágosodás eredményei közé tartozott. A század vége felé viszont már a köznemesség magasabb rétegeiből is mind többen és többen kapcsolódtak be az új könyvkultúrába, illetve ismerkedtek meg az új szellemi áramlatokkal.

A 18. század második felében megszaporodó főúri magánkönyvtárak külföldi anyagát, ha vizsgálták, akkor azt a felvilágosodás hagyományosan elismert korpusza felől közelítve tették. A szakirodalomban rendszerint azt olvashatjuk, hogy a felvilágosodás magyarországi térhódításával a főurak könyvtárában mind nagyobb helyet kaptak a világi tárgyú művek, a francia felvilágosodás és a modern külföldi irodalmak termékei. E gyűjtemények állományáról általánosságban annyit tudtunk, hogy – elég széles körön belül – a filozófia, a társadalomtudományok, az egyetemes történelem és sokszor a természettudományok voltak leginkább képviselve. Bár a külföldi szépirodalom iránti érdeklődés növekedésére is felhívják a figyelmet egy-két erre szakosodott könyvállományra hivatkozva, mint a Csáky–Erdődy házaspár gyűjteménye – amely a kortárs francia irodalmat gyűjtötte és annak gazdag válogatását kínálta –, ennek ellenére néhány kivételtől eltekintve az általánosságokon túl a felsorolt könyvtárak zömének sem tartalmáról, sem fejlődéséről nem lehetett közelebbit megtudni. Ez természetesen nem vonatkozik az olyan gyűjteményekre, amelyek később közkönyvtárakat alapoztak meg anyagukkal, és amelyeket a könyvtártörténet a kezdetektől fogva nagy becsben tartott (mint például a Ráday- vagy a Teleki-könyvtár).

A legvilágiasabb és legradikálisabb eszméket terjesztő könyveket első helyen a Bécsben nevelkedett magyar katolikus elit gyűjteményeiben kell keresnünk. Jóllehet minden egyes könyvtár tükrözi gyűjtője érdeklődésének sajátos vonásait, e szellemi kör eddig megismert gyűjteményei alapján mégis kibontakozik néhány olyan tendencia, amely újdonságnak tekinthető a hazai olvasói szokások terén. A könyvben a szórakozást kereső, erősen szépirodalmi érdeklődés, a jelenkor minden rendű és rangú aktuális kérdése iránti fogékonyság az, ami ha nem is egyforma mértékben, de jellemzi a gyűjtők ezen típusát, és feltételezi a háttérben meghúzódó női olvasókat is (lásd például a Sztáray- és a Viczay-könyvtár állományát).

A könyvtártörténet a legjelentősebb „modern”, elsősorban francia könyvgyűjteményeket a bécsi Theresianumban az 1760-as években tanuló főnemesek körében mutatta ki. Az Apponyi-, Batthyány-, Csáky-, Széchényi-, Viczay-, Erdődy-, Sztáray-, Festetichstb. könyvtárak alapítói vagy gyarapítói mind itt végezték tanulmányaikat.

A francia orientációjú gyűjtemények rekonstruált állományából levonható néhány általános következtetés jellegzetességeiket tekintve. A Viczay–Héderváry-, Sztáray-, Orczy-, Csáky-könyvtárak francia állományának nagysága kétezertől hatezer kötetig terjed, és mindegyikben leginkább a 18. században megjelent könyvek képviseltetik magukat. Tematikailag eltérő arányban ugyan, de domináns helyet foglal el a szépirodalom a történeti és filozófiai munkák mellett. E francia állományok külön érdekessége, hogy valamennyiben jelentős számban találjuk meg az úgynevezett erkölcsellenes irodalmi termékeket, a gáláns regényektől a pornográf alkotásokig. A prózairodalom dominanciája egyértelmű, s ezen belül a regények mellett jelentős hely jut a korban hihetetlenül népszerű memoárirodalomnak, amelyet az irodalomhoz, de a történeti munkákhoz is lehet sorolni, aszerint, hogy fiktív elbeszélésről van-e szó.

Ezeket a jellegzetességeket mintegy esszenciálisan hordozza magában a magyar művelődéstörténetben is sokszor hivatkozott, a felvilágosodás szellemében gyűjtött Csáky–Erdődy-gyűjtemény. Ennek az állománynak nemcsak egységes irodalmi orientációja adja különlegességét, hanem az a tény is, hogy javarészt a feleség, gróf Erdődy Júlia saját gyűjtéséből származik.

A francia könyvállománynak már a katalógusban megjelenő szakrendszere is felfedi különlegességét: a nyolc szakból mindössze három olyat tudunk felsorolni, a történelmet, a filozófiát és a költészetet, amelyik többé-kevésbé beleillett a 18. századi magánkönyvtárak hagyományos tematikus felosztásába. A többi, mint a szótárak és útleírások; levelezés; mesék, állatmesék és történetek; regények, valamint a vegyes történeti filozófiai, kritikai és szórakoztató művek kategóriája azt mutatja, hogy ezekhez a 18. századi könyvekhez a korábban kialakult és követett szakrendszer túlságosan szűknek és elavultnak bizonyult.

A nyolc különböző kategóriából négy a szépirodalmon belüli prózai műfajokat vagy tematikai csoportokat választja szét, és ez újszerű, mondhatni modern szemléletet tükröz, különös tekintettel a regény külön csoportot képező megjelenésére. A gyűjteményben a regényeken és más prózai műfajokon kívül a történelem és a filozófia tárgyába sorolható könyvek vannak képviselve a legnagyobb számban, ami szintén tökéletes leképezése az új olvasási tendenciáknak.

A katalógus tükrében a könyvtár legterjedelmesebb szaka a regényeké, amely 567 tételével és összesen 990 kötetével egyedülálló a maga nemében. 1792-ig 429 művet vásároltak, vagyis körülbelül húsz év alatt szerezték be és alapozták meg a század regényirodalmát felölelő törzsanyagot. A katalógus első időszakában bejegyzett, vagyis 1792-ig beszerzett regények korpusza elsősorban azt az olvasói igényt fejezi ki, amelyik a regénytől a jelenkor problémáinak, társadalmi jelenségeinek, visszáságainak valósághű bemutatását várja, és amelyik újfajta viselkedési jegyek elemzését kínálja: a csábítás, a vágy, a perverzitás és a szenvedély viszonyát az erkölcshöz és a kötelességhez. A szabados irodalom szélesen értelmezhető köréből, beleértve a pornográf műveket is, számos olyannal találkozunk, amelyek a maguk idejében hírhedtté és keresetté váltak, de szerzőjük gyakran máig ismeretlen maradt.

Egy másik ezzel párhuzamosan, sőt még szélesebb körben olvasott irodalom a női irodalom volt. Mennyisége a Csáky–Erdődy-gyűjteményben a „levelezés” szakcsoport nőirodalmával együtt arányaiban a legnagyobb a szépirodalmi korpuszon belül. A levélregény műfaján kívül a nőírók kedvence az emlékiratba oltott regény volt. Ezeken a formai jellegzetességeken túl azonban többségük a szentimentális regény műfajába sorolható. Az 1790-es évek végére teljesen eluralják a terepet a különböző kísértethistóriák, érzékeny, komikus, szenvedélyes, rabló-, haramia- és lovagregények, egyszóval különösen a női olvasók körében hódító divatos irányzatok. A gyűjtő élete vége felé a vidám, szórakoztató történeteket részesítette előnyben. Erdődy Júlia grófnő könyvgyűjteményének példája, jóllehet kivételes a hazai olvasóközönség egészét tekintve, megidézi a regény műfajának leglelkesebb híveit a századforduló Magyarországán.

Az idegen nyelven olvasó hazai publikumot illetően megállapíthatjuk, hogy igen heterogén könyvanyaghoz fért hozzá, s az olvasási igények differenciálódásával választásukban komoly eltérések mutatkoztak társadalmi, felekezeti hovatartozástól, nemtől s azon belül egyéni ízléstől függően. A francia kiadványok összességükben a modern, szekularizált és individuális olvasáshoz járultak hozzá, amely az információszerzés, de mindenekelőtt az egyéni szórakozás céljából vágyott új és változatos olvasmányokra.

HIVATKOZÁSOK

Alexovits Vazul (1792) A könyvek szabados olvasásáról, Pest.

Donáth Regina (1970) „Újabb adatok a Mária-Terézia kori cenzúra történetéhez”, Magyar Könyvszemle 86 (3): 173–181.

Granasztói Olga (2000) „A tiltott francia könyvek sorsa Magyarországon 1780–1810”, Sic Itur Ad Astra 12 (4): 47–77.

Hunt Lynn (1993) „Obscenity and the Origins of Modernity 1500–1800”, in The Invention of Pornography, New York: Zone Book, 9–45.

Institoris Mihály (1793) A gyökértelen fa ‘s a Fő nélkül való Sapka, Pozsony. Ostervald, Jean Frédéric d’ (1745) A keresztyének között ez idő szerént uralkodó romlottságnak kutfejeiről valo elmélkedés, Debreczenben: Margitai János.

Sashegyi Oszkár (1938) Német felvilágosodás, magyar cenzúra 1800–1830, Budapest: [Sashegyi Oszkár].

Sashegyi Oszkár (1958) Zensur und Geisterfreiheit unter Joseph II, Budapest: Akadémiai.

Szajbély Mihály (1982) „Regényelméleti gondolatok a XVIII. század második felének magyar irodalmában”, Irodalomtörténeti Közlemények 86: 1–14.

Vörös Imre (1987) Fejezetek a XVIII. századi francia–magyar fordításirodalmunk történetéből, Budapest: Akadémiai.

Wittmann, Reinhard (2000) „Az olvasás forradalma a 18. század végén?”, in Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, Budapest: Balassi, 321–346.