Szilágyi Márton

A keretes elbeszélés lehetőségei (Mikes Kelemen: Mulattságos napok; Faludi Ferenc: Téli éjszakák)

Megjelent: Amicitia: Tanulmányok Tüskés Gábor 60. születésnapjára, főszerkesztő Lengyel Réka, szerkesztők Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Kiss Margit, Lénárt Orsolya, Bp., reciti, 2015 232-238.

Mikes nagy terjedelmű írói életműve sajátos arányokat mutat: meghatározóan ugyanis katolikus kegyességi és hitbuzgalmi munkák franciából készített átültetéseit tartalmazza. Ráadásul Mikes egész írói pályája zárvány maradt: a II. Rákóczi Ferenc kíséretében töltött száműzetés idején, a törökországi Rodostóban kifejtett hatalmas szellemi aktivitásának egykorúan, szerzője életében semmiféle tágabb hatása nem lehetett. Kéziratai publikálatlanok és ismeretlenek maradtak – már az is a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb csodájának tekinthető, hogy egyáltalán fennmaradtak –, legnagyobb részük publikálására csak a 20. század második felében került sor. Mindazonáltal éppen Mikes Kelemen szépirodalmi karakterű művei mutathatják a legvilágosabban, milyen módon történik meg a prózaepika, a regény átértelmezett tradíciójának beépülése a magyar irodalomba.

Mikes Kelemen Mulattságos napok című műve (Mikes 1970) 1745-ben keletkezett (először csak 1879-ben jelent meg), s noha erre sem a címlap, sem az előszó nem hívja fel a figyelmet, egy francia nyelvű regény átültetésére vállalkozott a szerző. Madame de Gomez, eredeti nevén Madeleine-Angélique Poisson hat kötetre rúgó regényciklusát (Journées amusantes) vette alapul Mikes, ám az eredetihez egyéni koncepcióval közelített. Madame de Gomez műve – a fikció szerint – 18 nap alatt, élőszóval elmondott történeteket tartalmazott. Mikes a terjedelmes műből hat történetet válogatott ki, s ehhez alkalmazta hozzá azt a magyarrá, pontosabban erdélyivé tett keretet, amellyel az elbeszélések elhangzását meg lehetett indokolni – vagyis a Madame de Gomeztől követett, nagyhagyományú, az európai reneszánsz irodalmából ismerős keretes elbeszélés formaelvét értelmezte át erőteljesen. Amit Mikes itt magyar nyelven megvalósított, az a nagyepikai és kisepikai formák feszültségének poétikai lehetőségeit aknázza ki: Mikesnél – ahogyan egyébként a keretes elbeszélés legnagyobb világirodalmi mintájának, Boccaccio Dekameronjának az esetében is – nem arról van szó, hogy a szöveg pusztán novellák együtteseként vagy gyűjteményeként jön létre. A keret ugyanis lényegileg függ össze az egyes szereplőktől elmondott szórakoztató történetekkel, s az egyes novellák határozottan értelmezik is a keretben megjelenített, s a szövegek elmondását mintegy kikényszerítő szituációt – miközben a novellák sem vonatkoztathatók el az ott megmutatkozó személyközi viszonylatoktól.

A Mulattságos napok alapszituációja szerint ugyanis három jegyespár tölti el a házasságkötés előtti utolsó hetet egy város környéki házban, az egyik lány, Hilária édesanyjának, az özvegy Honoriának a felügyelete alatt. A helyszínt Mikes Erdélyre, a Szamos mellé lokalizálja (az emlegetett szép város tehát minden bizonnyal Kolozsvárral azonosítható), s megváltoztatja a szereplők nevét is, ám nekik nem magyar neveket ad, hanem latin eredetű, s ilyenformán jórészt önmagában is értelmezhető, tulajdonságokat jelölő elnevezéseket (mint pl. Constantia, azaz állhatatosság, Victoria, azaz győzelem). A hat fiatal azzal szórakoztatja egymást, hogy valamelyikük a zálogjáték veszteseként mindennap elmond egy történetet; ilyenformán az egyes novellák előtt a szöveg elhangzásának körülményei is helyet kaphatnak, mint ahogy a történetre való reakciók is részévé válnak a műnek. Az elhangzó történetek hangsúlyozottan és jelzetten a házasságra való felkészülést szolgálják: a férfi és nő közötti kapcsolatok lehetséges variációit villantják fel egy-egy szerelmi történet révén, amely ráadásul különböző történelmi korokba és különböző kulturális, civilizációs közegekbe is bepillantást enged. Az egyes novellák ennyiben illusztratív funkciót is kapnak, hiszen az elhangzásuk utáni kommentárok vagy a történetet elmondó személy (férfi avagy leány) saját szerelmi érzésére vezetik vissza a kiválasztott novella erkölcsi világképét és tanulságát, vagy a hallgatóság méri hozzá magát valamelyik pozitív vagy negatív morális karakterű hőshöz. A regényben igen fontos szerepet játszik és meg is van jelenítve egy többrétegű hermeneutikai szituáció: ilyennek tekinthető a történetek elmondása vagy éppen felolvasása (a lányoknak szabad felolvasott, azaz kölcsönzött szöveggel is előállniuk), valamint a történetekhez való viszony kinyilvánítása. Ezek pedig a példaadás, az erkölcsre és az erkölcsös cselekvésre való applikálás elsőrendűségét látszanak állítani, ahogyan ezt egyébként a mű előszava előre is vetíti: „ebben a könyvben sok szép jó erkölcsüeket. és nemesi indulatuakot látz, a melyek még ez életben hasznokra vált. és az olyanokot kövessed. ellenbe pedig, sokaknak rosz hajlandoságok szégyenekre, és veszedelmekre fordult. és ezeket kerüllyed. kérem az Istent adgya, hogy ne tsak mulattságal. de haszonal olvassad.” (7.) Az előszónak ez a zárlata a címre utaló reflexióként is felfogható: hiszen miközben a mű címe a „mulatságot”, azaz a szórakoztatás igényét hangoztatja, itt ezzel szembeállítva jelenik meg a hasznosság elve. Ez a látens feszültség sajátos poétikai hatóerővé válik a szövegben. Már ezek a mondatok is érzékeltetik ugyanis, hogy az egyes novellák nem kizárólag saját szerelmi érzésükhöz eszményi módon viszonyuló, erényes hősöket vonultatnak fel – éppen a negatív példák miatt válik igen fontossá az egyértelmű erkölcsi iránymutatás. Annál is inkább, mert a keresztényi eszmények nem általánosak az egyes történetekben: van olyan, amelyikben megjelenik a katolikus–protestáns vagy éppen a keresztény–pogány szembenállás, s van olyan is, amelyik teljes egészében nem keresztény környezetben játszódik. Ez a megoldás pedig önmagában is elbizonytalaníthatja a didakszis szempontjából uralni vágyott narrációt – s ezen a ponton lesz különösen fontos írói eszköz, hogy a hallott novellák befogadásának és kommentálásának révén a szereplőknek a szerelmi történetekhez való viszonya is ábrázoltatik.

Az egyes novellák sorozatában a keresztényi moralitás mint vezérelv felfüggesztődik, a történetek esztétikai hatáspotenciálja mintegy fölébe kerekedik; vagyis a szöveg nyilvánvalóvá, kifejtetté teszi, hogy az is gyönyörűséget okozhat, ami nem erkölcsös és erkölcsnemesítő. Ráadásul ez olyan novellák esetében bukkan fel a legegyértelműbben, amelyek moralitásuk szempontjából igencsak megkérdőjelezhetőek. A második novella (A Rákima historiája) orientális, török és perzsa környezetben játszódó történetében a címszereplő asszony nemcsak szerelmében válik boldogtalanná, de a hatalmi intrikák következtében az őt szerető második férjét és gyermekét is elveszti – s mindezt úgy, hogy szenvedését semmiféle tiszta vagy átszűrődő keresztényi morál nem enyhíti; s a történet végén mindössze csak a következő rövid kommentár szerepel: „Ezt a historiát az egész társaság szépnek találá. kivált octavius. nagy gyönyörüségel halgatá Constánciát.” (79.) Az ezt követő harmadik történet (A ponthiöi fejdelem aszonynak historiája) még tovább megy. Itt ugyanis európai hősök szerepelnek, s ilyenformán lenne mód a keresztényi erkölcs megjelenítésére, ám a novella igencsak riasztó elemeket villant fel egy házasság világából: a főhősnőt idegenek megerőszakolják az erdőben, s amikor emiatt megzavarodni látszik, a nő atyja úgy oldja fel a konfliktust, hogy a nőt hordóba záratja és beledobatja a tengerbe. Miután az asszony mégiscsak megmenekül, az őt megmentő és társul választó pogány, azaz nem keresztény palmériai szultán felesége lesz, azaz voltaképpen bigámiában él. Amikor pedig a véletlen folytán megmentheti az új férje fogságába esett korábbi férjét, úgy szökik el vele, hogy második férjétől született kislányát mindenféle jelzett lelkiismeret-furdalás nélkül egyszerűen otthagyja az apának. Vagyis morális szempontból – mind a férfi, mind a női szerepek felől nézve – borzalmas és a keresztény erkölcs távlatában igencsak kétes események elbeszélését olvashatjuk itt, ám mindez csupán ilyen kommentárt kap: „valérius el végezvén historiáját. az egész társaság szépnek találá.” (105.)

A Mulattságos napok szövegében ezek a pontok jól mutatják, miféleképpen haladja meg a szórakoztatás esztétikai funkciója a morális példaadás igényét: az egyes novellákból elmaradó didaktikus elemek hiányára az ábrázolt szövegbéli befogadók sem reflektálnak, s nem is pótolják mindazt, amit a novellák sem tartalmaznak. A szép kategóriája, azaz mindaz, amit az előszó a „mulatsággal olvasás” szintagmával jelölt, fölébe kerül a morális hasznosságnak. Ilyen módon válhatik egyébként a mű egész szerkezete is funkcionálissá: hiszen a keretben megjelenített szituáció, a házasságra való felkészülés – amelyet az utolsó mondatokban megemlített, egy nap végbemenő három esküvő zár le – éppen ezekhez a konfliktusos, s egyáltalán nem egyforma kimenetelű novellákhoz méretik hozzá. A tragikus véget érő történetek keveredése a szerelmükért hősiesen megküzdő, hűséggel kitartó hősök példáival nem mutatja kiszámíthatóan boldognak az emberi párkapcsolatokat. A szerelem sokszor irracionális erőnek látszik a novellákban, amely gonoszságra és féktelenségre is csábíthat, s még csak a megkötött házasság sem garantálhatja a kiegyensúlyozott életet két ember között. A szerelem lehetséges, pozitív és negatív variációt felsorakoztató mű éppen ezért nem válik didaktikussá egészében, s eldöntetlenségét éppen az előzőekben vázolt, kiválóan kamatoztatott poétikai feszültségeknek köszönheti: részben annak, amely a választott műformában, a keretes elbeszélésben rejlik, részben pedig annak, amely az esztétikai hatáspotenciálnak az erkölcsnemesítő didakszissal való szembesítésében áll.

Mikes regényírói teljesítményének történeti jelentősége azonban a magyar irodalom tradíciójából való kényszerű kizáródása miatt csak utólag ismerhető fel, hiszen a Mulattságos napok érdemleges hatást nem tudott kifejteni, s már első megjelenésekor is csupán irodalomtörténeti rekvizitumként volt felfogható. Magyarítás mivolta miatt pedig egy szerzőközpontú irodalomszemlélet számára jóval kevésbé tűnt érdekesnek, mint Mikes főműve – pontosabban: az utókortól főműként kezelt műve –, a Törökországi levelek. Pedig a Mulattságos napok a regény műfajának meghonosítása szempontjából különös figyelmet érdemel, még akkor is, ha inkább a magyar irodalom meg nem valósuló – vagy csak részben és töredékesen megvalósuló – lehetőségeit teheti is csupán láthatóvá. Mikes ugyanis ezzel a művével poétikai értelemben egy olyan regénytípus igen korai adaptációját végezte el, ráadásul esztétikai értelemben igen önállóan és invenciózusan, amelynek következő magyar nyelvű kísérlete is csak jóval később – és természetesen Mikes művének ismerete nélkül – 1776-ban bukkant fel.

Faludi Ferenc Téli éjszakák című regénye (Faludi 1991) egyébként szintén publikálatlan maradt szerzője életében, első kiadására csak Révai Miklós gondozásában, 1787-ben került sor. Így ez a szöveg legalább a 18. század utolsó évtizedeiben a nyilvánosság számára is meg tudta jeleníteni a keretes elbeszélés magyar adaptációját – a hagyományozódás sajátos véletlene folytán azonban el is fedve ezzel Mikes sokkal összetettebb kísérletét.

Faludi regénye ugyanis a történetmesélés keretének és az elmondott novelláknak az egymásra vonatkozását nem tudta poétikailag kezelni. A három barát (Hollósi, Szilágyi és Bátori), akikhez egy ideig még Camilla, Szilágyi felesége is csatlakozik, a hosszú téli esték unalmát elűzendő mesél egymásnak fordulatos történeteket – ám ezek sem egymáshoz való illeszkedésük, sem az elhangzást lehetővé tevő szituáció révén nem kapcsolódnak egymáshoz olyan módon, ahogyan ezt Mikes regényében megfigyelhetni. A novellákat kísérő szereplői kommentárok pedig inkább enciklopédikus – de elsősorban bibliai, mitológiai és történeti jellegű – ismeretközlésként funkcionálnak: a résztvevők a történetek egy-egy érdekes vagy kuriózumszerű elemének hitelességét vitatják meg, bő példaanyag elsorolásával. A viszonylag egyszerű, s éppen ezért végtelenül bővíthetőnek látszó séma – amelyet Faludi meglehetősen egyszerűen csak félbehagy s nem zár le kompozicionálisan – egy ponton látszik igazán érdekesnek: Camilla jelenlétének köszönhetően ugyanis szóváltás alakul ki az asszony és Bátori között a női és férfi nem érdemeiről és képességeiről; ám a történetek, még a Camillától elhangzó is, nem illeszkednek ehhez a problémához. Faludi regénye jóval erősebben őrzi a fordulatos és kalandos szerelmi történetekre épülő barokk kalandregény tradícióját, mint az ezt átértelmező Mulattságos napok. Mikes műve ennyiben is egy korai, s folytatás nélkül maradt adaptációs kísérlet mintadarabja. Vagyis Mikes az 1740-es években – nyilván franciás műveltségének s a magyarországi irodalmi közegtől való elszigeteltsége miatt is – olyan poétikai tudatosságú epikát hozott létre, amely ekkor még teljesen ismeretlennek bizonyult a magyar irodalomban.

HIVATKOZÁSOK

Kritikai kiadása: Mikes Kelemen: Mulatságos napok és más fordítások. S. a. rend. Hopp Lajos. Bp., Akadémiai Kiadó, 1970 (Mikes Kelemen Összes Művei, III), 1970.

Kritikai kiadása: Faludi Ferenc: Téli éjszakák = Faludi Ferenc prózai művei. S. a. rend. Vörös Imre – Uray Piroska. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 8), 597–734.